Mauerweglauf 100 (Berlini Fal 160 km) – Neubrandt József

Posted on Updated on

Berlin 1.0
Ülünk a vonaton és jövünk hazafelé.
Gabi (sokat fogom emlegetni a következőkben remélem nem fog csuklani) arra kért, hogy mielőbb írjak beszámolót, amíg az élmények frissek. Szerintem így rosszabbul jár, de Ő tudja. 😀

Két és fél évvel ezelőtt kezdtem futni. Akkor a saját fejem után mentem, és mivel “kocka”vagyok, úgy fogtam neki, hogy amit találtam az interneten, azt elolvastam futás témakörben. Így találtam rá Simonyi Balázs blogjára, a “nem azé aki fut” -ra. Ott olvastam először a Mauerweglaufról, a berlini 100 mérföldes futásról. Akkor kb. olyan távol állt tőlem, mint a horgolás vagy a lótenyésztés.

Úgy alakult, hogy egy éve a Deseda ultra számomra is meglepő módon sikerült (140k-t futottam, akkor már Gabi “keze alatt” 30 óra alatt), ekkor döntöttem el, hogy megpróbálom Berlint. Gabi rábólintott, és gyakorlatilag egy évig csak ezen dolgoztunk. Ezért mentem Sárvárra, 12 órát edzeni, meg keltem hajnali 3-kor, hogy “fáradtan menjél futni”. Köszi. 🙂

A képen a következők lehetnek: túra/szabadtériA Második Világháború után kettéosztott országban, olyan sokan szöktek át a nyugati részre, hogy az NDK lakossága évi 3-400.000-el csökkent. Ezért 1961-ben úgy döntöttek, hogy ezt meg kell állítani. A terv része volt, hogy falat húznak Nyugat Berlin köré. Az először csak szögesdrót, később már kettős betonkerítés hivatott meggátolni, hogy az emberek elhagyhassák az NDK-t. Sokan megpróbáltak átjutni a falon, alatta alagútban, felette kifeszített kötélen, vagy csak átmászva. A “demokratikus” oldal vezetői helyénvalónak gondolták, hogy német határőrökkel lövessenek német emberekre. A fal fennállása alatt összesen 125 szökés végződött halállal. A fal nyomvonalán megtalálható az áldozatok fotója, és pár sor halálának körülményeiről. A fal építésének kezdetére, 1961 augusztus 13-ra szervezik a Mauerweglauf elnevezésű emlékfutást. Minden évben egy-egy újabb áldozatra emlékezve.

Az idén azt kérték tőlünk, hogy Dieter Wohlfahrt emlékére írjunk pár szót, és hagyjuk halálának helyén.

 

A képen a következők lehetnek: égbolt és túra/szabadtéri

Maga a verseny augusztus 17-én reggel 6-kor kezdődött.
Eredetileg úgy készültem, hogy csak ketten leszünk Zsuzsával, a feleségemmel, aki eljön két-három pontra meglátogatni. Én pedig előre küldök mindent amire szükségem lehet a következő kb. 24 órában: ruha, cipő, kabát, zselé, lámpa stb.
Régebben említette Gabi, hogy eljön a versenyre. Azután augusztus elején írta is, hogy megvette a repülőjegyet. Ekkor ugrott be hogy írt erről valamit a honlapján: “…ha tehetem, szívesen frissítelek, és legendásan szigorúan tartalak a pályán.”
Gondoltam, ez nem fog ártani.

A képen a következők lehetnek: 4 ember, , köztük Cserta Balázs, Zsolt Hantosi és Gabi Gizibé Barát, , mosolygó emberek, ülő emberek, asztal és túra/szabadtéri

Az igazi meglepetés akkor ért, amikor vártuk őt a rajtnál, és megláttam a fiúkat is, Balázst, és Zsotyeket. Ügyesen titkolták, fel sem merült bennem, hogy jönnek. Itt is köszönöm nekik, tényleg jó, hogy ott voltak. Autóval szinte az összes pontra el tudtak jönni, és így Gabi is folyamatosan tudta érvényesíteni legendás szigorát. 🙂
Az edzői utasítás kb. az volt, hogy maradjunk 134-es pulzus alatt kb 60-70k-ig. Később mehet lassan feljebb, de nem ragoztuk túl, Gabi úgyis jön, majd mondja.
Kb. 95k-ig láttam előre, hisz annyit már futottam egyben. A maradék 65k vakrepülés lesz.

Egy év készülés után, szombat reggel 6 kor elindultunk.
Az 528 egyéni induló hosszan kígyózott ki a városból. Az első pontra nem lett volna értelme jönni, így a másodikon találkoztunk először. Itt nagyjából ki is alakult a dolog menetrendje: a fiúk kereplőznek, Zsuzsa aggódik kissé, Gabi kikapja a kulacsot az övemből, megtölteti sima vízzel amíg körülnézek az asztalon, majd visszateszi az övembe,
és megkérdezi, hogy miért is nem megyek már. Később (70k körül) ez annyiban módosult, hogy szereztek jeget, és a fiúk intézték közben a hideg kólát, sört. Igen sört, mert ez Németország. Itt volt üveges sör sok helyen, sőt néhol csapolt is. Az egy-egy deci nem árt meg alapján ittam is. De nem csak azt, hanem izót, almalét, tejet, és folyadékpótlásnak ettem a görögdinnyét is.
A képen a következők lehetnek: asztal és ételA 24 ponton változatos volt a kínálat, pici szendvicsek, paradicsom, gofri, édes, sós cuccok, gyümölcsök, magvak,
ésszel összerakva, persze szőlőcukor nélkül. 🙂
A második ellenőrzőpont (13k) után elfogyott a város, és követtük a fal nyomvonalát a változatos burkolatú, többnyire aszfaltos, de néhol murvás, vagy kockaköves bicikliúton.
Ekkor még az ég is felhős volt, ideális időben lehetett szépen, nyugodtan haladni a fák között. Szép volt az út.

Az eredeti terv szerint 33k-nál váltottam volna pólóról trikóra, ez eltolódott a 62k-s pontig,“Págel és barátai”-ig. Itt volt online kamera is, és Máté fiam telefonált Oslóból, hogy lát minket. Ez egy ilyen világ. (Hei Gulleråsen! – Gabi )
Itt volt tészta, és meleg leves is, így kértem Gabitól 2 percet.
Szerintem másfél után kérdezte, hogy…akkor mehetünk? Ilyenkor szépen jött velem, kivezetett a pontról, elvette az üres poharamat, és jelezte, hogy “mosolyog a futó”, meg szeretne futómozgást látni. 🙂

Tímea írta a facebookon, hogy délután 5-től velem fut. Gondoltam, Ő biztos gyorsabban halad. De nem siettem sehová, az órámon direkt csak a pulzus, és a megtett távot kapcsoltam be. Biztosra akartam menni, végül is ez az első igazi ultrám.

Az eredeti tervem szerint a 103k-s pontra a 13. és 14. óra között akartam érkezni. Ezzel szemben 12:40-re ott voltam. Megjavítottam a sárvári 12 órás eredményemet is, ez immár 97k. Itt vettem volna fel a lámpát, mellényt, de kikalkuláltuk, hogy van még 2 pontnyi időm. Itt némi közjátékot okozott a meleg, fűszeres leves, ami 2 perc
benntartózkodás után jelezte, hogy jobb lenne kinn. Szerencsére Balázs értett a pillantásomból, és közelebb hozta a kukát, minek következtében a művelet mások számára észrevétlenül zajlott. Zsotyek hozott közben hideg kólát, Így a tervezett időnél később (5 percet kértem, tehát kb. 10 percnél) el is hagytam a pontot. A csapat kb. 3 perc múlva dudált rám, gondolom örömmel látták, hogy futok. Ekkor azért már nehezebben mentek a dolgok. Váltogattam a futást, meg a gyaloglást. De haladtam.

Lakott területre beérve, abszolút külvárosi hangulat fogadott Egy néni, autója motorháztetejének támaszkodva kínált kólát. Később vagy 8-10 ember, gondolom szomszédok, ült a kerítés előtt, székeken, és beszélgetett nagy hanggal egy asztal mögött, az asztalon kóla, almalé, meg sör. Közösségi programként kínálgatták a futókat. Berlinen kívüli részekre jellemző volt, hogy a sétálóktól kaptunk egy-egy biztató szót, tapsot.

A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember, álló emberek, túra/szabadtéri és étel
A csapat elment vacsorázni, így a következő pontot kihagyták. Én meg ott elbénáztam néhány percet. (Gabi nem hagyta volna.) Az egyik önkéntes épp akkor kezdett neki egy dinnye felszeletelésének, de nagyon lassú volt. Ő ráért. Gondoltam, kiveszem a kezéből a kést, és megcsinálom magam. De győzött a lustaság.
Lustaság. Ezen sokat gondolkodtam gyaloglás közben. Nem fáj semmim, nem is vagyok nagyon gyenge, miért gyalogolok? Nem jöttem rá igazából, azt a magyarázatot adtam magamnak, hogy nem elég erős bennem a vágy a jobb helyezésre, a jobb időre. Ekkor látszott már, hogy a tervezett időn jóval belül járok, ha nem csinálok valami hülyeséget, nem lesz gond. Így sokszor engedtem a kísértésnek, és gyalogoltam a következő fáig, oszlopig. Esetleg egy picit tovább…

Azután sötét lett. Néhány bokatörős helytől eltekintve, sötétben is jól lehetett haladni. Egy városi részen követtem az előttem 100 méterrel haladó csapatot, amikor feltűnt, hogy rég láttam jelet. Az órámban volt track, így kiderült, hogy eltévedtünk. Vissza kellett mennem, vesztettem néhány száz métert. A többiek is rájöttek, mert később elém
kanyarodtak. Volt egy német srác, aki duóban futott, ő futotta a második, 90k-s felét az útnak. Rá kétszer szóltam, hogy rossz fele megy. Így jobbnak látta, ha velem marad, nagyjából az utolsó 30-at együtt futottuk.

A képen a következők lehetnek: éjszaka és túra/szabadtéri
Nagyon vártam a sok erdő után a várost. Végre beértünk. Hajnali 2 körül elfutni az East Side Gallery előtt, meg a Check Point Charlie előtt, elég menő dolog.150 után feltámadtam egy kicsit, egyszerűen mert azt akartam, hogy hamarabb vége legyen.

Az utolsó ellenőrző ponton gondolom mindenkit megleptem azzal, hogy nem álltam meg. Nem lett volna értelme, vizem volt, enni már nem kívántam, elindulni úgyis nehéz, inkább haladjunk. Gabi ekkor már mindig mondta, hogy a következő pontig hány zselét, sót egyek. Már azt sem kívántam.

Azután feltűnt a stadion, és szinte hirtelen lett vége.

Kicsit nagy a káosz az időméréssel kapcsolatban. De ami biztos: a tervezett 24 óra helyett 22 óra 27 percet futottam. A versenyt 468 csapat és egyéni fejezte be összesen, ebből én a 229. vagyok, megelőzve csapatokat is. (hi…hi). Az M55 (nyugdíjas) kategóriában a 14. vagyok a 65 indulóból. Ez nem ment volna a Gabi, Zsotyek, Balázs és Zsuzsa nélkül. Nagyon hálás vagyok nekik ezért.
A versenyt 105 egyéni vagy csapat adta fel. Köztük a versenyben kb. fél órával vezető holland Lantink is, aki 108k – nál kiállt, mert kiütötte a 27 fok. (Ő tartja a pályacsúcsot 13:39-el.) Hja kérem, akinek nincs ilyen csapata, mint nekem…
A minap megkaptam, hogy “kocka” vagyok, mert a “milyen volt” kérdésekre úgy válaszolok, hogy jó volt, mert minden a tervek szerint haladt, és nem valódi érzésekről beszélek.
Nyugodtan álltam a rajthoz, mert azt éreztem, hogy megtettem amit Gabi kért. (Izguljon inkább Ő.) Vártam az élményt, és a kalandot. Tudtam, hogy lesznek nehéz szakaszok, de azt is, hogy megoldom. Az első 70-75k úgy múlt el, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy Berlin külvárosában, az erdő szélén futkározok. Zsófi írta a minap egy beszámolóban, hogy Zen érzés. Valami olyasmi volt. Lehetne emlegetni a “flow”-t is,
de ez más, nekem ahhoz az érzéshez nagyobb tempó kell. Ez csak olyan “világbéke” érzés volt.
Azután ezt, 100k felett a nyűgösség elnyomta, de szerencsére éjjel, 150 környékén, az üres városban, a szemerkélő esőben visszajött az érzés “minden úgy jó, ahogy van.”
És Gabi, nem az edzésterveket, nem a határozott (khm…khm 🙂 ) kísérést, nem a gondoskodást köszönöm, hanem azt, hogy ezt az élményt átélhettem.
A záróceremónián a folyosón sétálva, rámosolyogtam egy hasonlóan darabosan mozgó, de egyébként vidám emberre, aki csak annyit mondott “The pain is temporary”.
Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy szerencsére az élmény az örök.

A képen a következők lehetnek: 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s