Month: június 2015
„Hétköznapi” siker: -20 kg/4 hónap
Bodon Judit interjúja egyik tanítványommal
4 hónap: – 20 kg, élhető étrend, megnövelt fizikai aktivitás, új életmód. Ez E. története. Mások szerint neki könnyű. Persze. Pont annyira, mint bárki másnak.
A sikeres testsúlycsökkentés egyik titka a motiváció. Fontos, hogy belülről fakadjon, ne kívülről kényszerítsék ránk, hiszen csak ez a belső motiváció képes felvenni a harcot a kifogásainkkal és valóban segíteni életmódváltásunk alakulását.
Más, hétköznapi emberek történetei inspirációként hathatnak ránk fogyókúránk idején vagy a nagy elhatározás előtt is. Most olvassátok E. mínusz 20 kilójának történetét, hátha nektek pont ő tud segíteni!
1. Mi késztetett arra, hogy elindulj a testsúlycsökkentés útján? Mi volt az utolsó csepp a pohárban?
Nem szeretném a terhességekre fogni a teljes hízásomat, mert már előtte is szépen lassan felpakolódott rám majd tíz kg felesleg. A három terhesség, különösen a szoptatások első hónapjai még inkább hozták a kilókat. Tavaly nyáron 79 kg voltam, ami a 168 centimhez elég soknak tűnt. Az utolsó csepp az volt, amikor az akkor ötéves fiam megkérdezte, hogy megint baba nő-e a pocakomban. Teljesen őszintén kérdezte tágra nyílt szemekkel. Akkor ebben az őszinteségben láttam azt meg, hogy nem átlagos ahogyan kinézek.
2. Milyen „diétákat” próbáltál már ki korábban?
Sok mindennel próbálkoztam: 90 napos diéta, 18 óra után nem eszem semmit, kéthetes bécsi diéta, testkontroll – ezeket azért emelem ki, mert ezekbe többször is belefutottam.
3. Milyen segítséget használtál korábbi fogyókúráid során? (Pl. könyv, internetes oldal, internetes fogyókúrás eszközök, háziorvos, dietetikus, barátok stb.)
Korábban interneten kutakodtam, beírtam a keresőbe a „diéta”, vagy a „fogyókúra” kifejezéseket és így jutottam el a fenti módszerekhez és persze barátok ajánlása alapján is.
4. Meséld el, hogyan sikerült ezúttal elérned a testsúlycsökkenést! Min változtattál a táplálkozásodban, a testmozgásban, az életmódodban, a hozzáállásodban? Mi volt szerinted a legfontosabb változás?
Ezúttal nem akartam a hagyományos, jól be nem vált módszereimhez folyamodni, ezért felkerestem egy dietetikust. Ő online és telefonon adott tanácsokat és készített személyre szabott étrendet az első hetekre. Később az ő elvei szerint állítottam össze magamnak a heti étrendjeimet. Tudom, ez unalomig ismételt, de legfontosabb tényleg az volt, hogy ne egy diétát éljek túl, hanem inkább olyan életmódbeli változtatásokat vezessek be, amikkel együtt tudok élni. Nem egy, vagy pár hónapig, hanem ha lehet, akkor véglegesen.
Az egyik legfontosabb dolog, hogy ötször eszem egy nap. Ez azért nagyon lényeges, mert nem éheztetem ki a szervezetemet, ahogyan korábban és így nem eszem egyszerre nagy adagokat. Sokat segített még a magnézium szedése, főleg az első időszakban, amikor sokszor voltam feszült. Elhagytam a liszteket, lisztből készült ételeket (ma már kivételt teszek a zabliszttel ill. 1-2 más, alternatív liszttel), a hozzáadott cukros ételeket, semmilyen feldolgozott ételt nem vásárolok.
Az étkezés mellett pedig egyszer csak rám talált a mozgás is, amivel egy számomra új kikapcsoló, feltöltő, feszültséglevezető módszert kaptam, ez nagy felismerés volt. Ha fáradt vagyok, akkor is mozgok heti öt alkalommal és ettől mindig jobban érzem magam. Igazából azt hiszem, hogy nincsen semmilyen csodaszer a fogyásra, legalábbis a tartós fogyásra csak az, ha az ember odafigyel az étkezésre és a mozgásra. Mivel ez is legalább annyiszor hangzik el, mint az, hogy ne diétázzunk, hanem váltsunk életmódot, így általában csak legyintünk rá.
5. Milyen nehézségekkel kellett szembenézned a testsúlycsökkentés során? (Pl. önfegyelem, időhiány, család, barátok nem támogatnak, sérülés, betegség stb.)
Mikor elkezdtem változtatni, a legkisebb gyerekem éppen fél éves volt, a középső még nem volt három, a legnagyobb éppenhogy öt. Ebből azt hiszem, hogy egyenesen következik, hogy a két legnagyobb ellenségem az időhiány és a fáradtság volt. Ezek folyamatosan jelen vannak egyébként azóta is. Legnagyobb meglepetésemre a nagyon támogató férjem is ellene volt a terveimnek kezdetben, nem dicsért, nem motivált, sőt a tetteivel mintha ellenem dolgozott volna, pl. rendszeresen lepett meg finomságokkal. Azt hiszem, hogy ezek ellenszere az volt, hogy eldöntöttem, hogy akármi történik, én ezt most végig fogom csinálni. Később kiderült, hogy a férjem nagyon is büszke rám, csak éppen ő olyan ember, aki nem szereti a változásokat. Őszintén megbeszéltük ezt és azóta ő az egyik legnagyobb drukkerem.
Talán egy nehézség maradt meg a mai napig: nagyon rosszul érint, amikor úgy érzem, hogy bagatellizálják a befektetett energiám azzal, hogy azt mondják, hogy „Neked könnyű, mert…” és itt mindenféle olyan befejezései vannak a mondatnak, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. A legrosszabb az volt, amikor kaptam egy hosszú e-mailt arról, hogy mennyire rossz anya vagyok, hogy magukra hagyom a gyerekeimet, amíg „önmegvalósítok”. Úgy érzem, hogy ahhoz, hogy anyaként hosszútávon adni tudjak, ahhoz nekem is töltődnöm kell valahonnan és az én életemben jelenleg a töltődési lehetőség a mozgás.
HANKA VS. ULTRABALATON 2:0
Hanka a célban
„Lehet, hogy egyszer kell egy nagy pofont kapnom a futástól, de ezt a pofont nem most fogom megkapni!” Ez az idézet tőlem származik, és a 2015-ös Ultrabalaton előtt valamikor 2 héttel szaladt ki a számon. Az eleje Milántól való, aki azt mondta, hogy lehet, hogy kell egy pofont kapnom valamikor, nekem sem sikerülhet minden verseny. És hogy miért került szóba az a pofon? Mert akkor még az is benne volt a pakliban, hogy nem fogok tudni célba érni az UB-n.
3 héttel az UB előtt, 2 héttel Sárvár után egy pénteki laza 12 kilométeres futáson elkezdett fájni a bal csípőm és forgóm úgy, hogy a fájdalom egészen a bokámig lefutott. Nem tudtam hová tenni a dolgot, mikor hazaértem, már nem fájt, de azért a szokásosnál többet nyújtottam, masszíroztam, bekentem, vasárnap pedig nekivágtam a hosszúnak. 25 kilométertől borzasztó fájdalom volt a bal oldalon, olyan érzésem volt, mintha a bal lábam nem lenne a helyén és rövidebb lenne, mint a másik. Eléggé megijedtem. Hétfőre megvolt a döntés: telefon egy gyerekkori, pásztói ismerősnek, Vandának, aki gyógytornász, esetleg meg tud-e nézni, mi lehet a bajom, tud-e segíteni, hogyan tovább. Vanda már kedden tudott fogadni, alaposan megvizsgált, és megállapította, hogy a csípőm bizony elmozdult a helyéről, ezért volt a fájdalom. Manuálterápiával helyre tette, amit helyre kellett, és különböző gyógytorna gyakorlatokat is mutatott, amik a farizmokat és a vádlit erősítik és nyújtják, mert ezek fontos szerepet játszanak abban, hogy minden a helyén legyen. Szerdára volt időpontom Kriszhez masszázsra, még a Sárvár utáni nagygenerálra, ő is alaposan megdögönyözött és helyrerakosgatta, amit lehetett. Megnyugodtam kicsit, de nem teljesen, hiszen vészesen közeledett az UB, és bár a munka 99 százalékát már elvégeztem, a lelki hangolódást jelentősen rontotta ez a probléma.
A futásból visszavettem, próbáltam lélekben készülni, de az sem ment, folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem akarom, hogy fájjon, nem tudtam elengedni, hogy esetleg tényleg baj lehet. Csináltam a gyógytorna gyakorlatokat, nyújtottam, hengereztem, masszíroztam, teljesen rápörögtem a „gyógyulásra”. De amikor futottam, akkor csak arra tudtam figyelni, hogy fájni fog, még akkor is, ha egyébként nem fáj. Fejben kellett magam összeszedni, és ekkor jött az a bizonyos pofonos mondat, ami talán helyre is tett. Odamegyek, elindulok, és végig is fogom csinálni az Ultrabalatont. Addig is minden meg kell tennem, hogy rendben legyek. Még kétszer voltam Vandánál kezelésen, be is tapaszolt, és Kriszhez is benyavalyogtam magam, hogy még a verseny előtt utoljára szedje szét és rakja össze a hátam. Úgy éreztem, rendben leszek. Illetve eldöntöttem, hogy rendben leszek, nem lesz baj, és ha lesz is valamilyen probléma, akkor azt majd megoldom valahogy, mint mindig.
Közben csináltam a szénhidrátos diétát, nem ettem édességet, szedtem a pajzsmirigyre a gyógyszert, és reméltem, hogy ezzel nem okozok semmiféle zavart a rendszerben – nem okoztam, sőt, szerintem nagyon jót tett a tudatos, odafigyeléssel történő táplálkozás.
A kísérőkérdés is megoldódott szerencsére, Tomi barátunk, aki tavaly bringázott velem, vállalta, hogy felesége és cuki ikerfiai helyett velünk tölti a hétvégét, és Miki öcsém is csatlakozott, hogy a segítőnk legyen. Miki még nem volt ultraversenyen, és engem sem látott még futni, de tudtam, hogy jól fogja tudni kezelni a helyzeteket. Előzetesen azért mondtam neki, hogy ő mindig legyen velem kedves, de ne sértődjön meg, ha én nem vagyok mindig az.
Így négyen vágtunk neki az útnak pénteken, jó sok cuccal és kajával felszerelkezve. Lepakoltunk a kenesei Honvéd üdülőben, majd irány a rajt, chipátvétel, ilyesmi. A srácok már előre tudták, hogy kb. 10 méterenként meg fogunk állni ismerősöket üdvözölni Milánnal, és így is lett, lépten-nyomon belebotlottunk valakibe, beszélgettünk, örültünk mindenkinek. Felvettük a chipeket, ettünk jégkrémet, megnéztük a Balatont, majd beálltunk a kineziotape sátorba, hogy még jobban megragasztassuk magunkat. Én a derekamra kértem egy kis erősítést, Milán a derekára és a térdére, hogy az IT szalag problémája ne jöjjön elő a verseny alatt. Aztán vacsorázni vettük az irányt, egy szuper olasz étteremben ettük magunkat degeszre pizzával – az enyémnek a fele megmaradt, azt eltettük, jó lesz holnapra címszóval. Este még egy kis „taktikai” megbeszélést folytattunk, hogy mikor milyen frissítőt kérünk, és hogy kb. milyen időközönként találkozunk a fiúkkal. Próbáltunk hamar lefeküdni aludni, mert a 6-os rajt miatt jó korán kellett kelni, ez nagyjából sikerült is, ennek ellenére én nagyon nehezen aludtam el, és amikor elaludtam, akkor is félálomban fetrengtem.
Kb. 2 órát sikerülhetett nyugodt alvással töltenem, jó hamar csörgött az ébresztő, keltünk és készülődtünk. Egészen nyugodt voltam, kiválasztottam a versenyszerelésemet, felöltöztem, közben mindenki szépen elkészült, és elindultunk Aligára. A versenyközpontban már nagy volt a zsibongás, mindenki készülődött a rajthoz. Gyorsan ettem egy szelet maradék pizzát (hajnali fél 6-kor, reggelire) – aztán irány a rajt. Üdvözöltük egymást, akivel addig még nem találkoztunk, sok sikert és jó utat kívántunk, jött Dóri is, Zoli is előkerült, nálam volt a chipje, Zsófinak is odaadtam az övét, jöhetett a rajt. Idén is kaptunk egy-egy lufit a kezünkbe, amit a rajt pillanatában elengedtünk az égbe – aztán indulás, jöhet a kör, 220 kilométer múlva jövünk vissza.
Ismét a meredek emelkedőn indultunk el felfelé, mint tavaly, nehogy elfussuk az elejét, aztán Kenese felé vettük az irányt. Itt még egyben van szinte teljesen a mezőny, jól látjuk egymást, így mindenkivel lehet találkozni, sok emberrel váltottam is pár mondatot, ki hogy van, hogy érzi magát, ilyesmik. Milán ellépett, ahogy szokott, én haladtam szépen a saját tempómban, még zene nélkül, inkább figyeltem a többieket, és ha volt kivel, akkor dumáltam. Teltek a kilométerek, az első tízes hamar eljött, a csípőm egyelőre nem jelzett. Futottam szépen, ezen a részen nagyjából ismerem is a településeket, itt még tudtam, hol járok, hány kilométer van mögöttem, mi hol van, ismerős volt az útvonal. Sorra villantak be a tavalyi emlékek: itt találkoztunk először a fiúkkal, hogy frissítsenek, itt hívott Anita az Indextől, hogy interjúzzunk, meg ilyenek. Mivel főleg egyedül futottam, tudtam ilyeneken gondolkodni. A frissítőállomásokon mindig ittam, és ettem pár falat sós perecet is, aztán irány tovább. Valahol egyszer csak Szabi, alias Harcsa Barna szegődött mellém bringával, Levikoptert kísérte, dumáltunk egy kicsit, és lőtt rólam fotót is (ld itt oldalt). Mondtam neki, hogy csak óvatosan, mert ha a kátyús úton elesik és kitöri a nyakát, akkor hívok hozzá mentőt, de bizony ott hagyom. 🙂 Szerencsére nem esett el. Beszélgettünk egy sort, aztán ki-ki ment a maga tempójában tovább.
Fűzfőn kértem az egyik ujjatlan trikómat a fiúktól, gyors átöltözés, és irány tovább, majd pacsi Sally-vel, aki a szülei háza előtt szurkolt Erik babával együtt. Kb. ekkor találkoztunk össze Lubics Gyurival úgy, hogy egy tempóban is tudtunk haladni, innentől szerintem legalább 10 kilométert tettünk meg együtt, jót beszélgettünk a gyerekekről, a munkáról, közben frissítettünk.
Egyszer csak Milán bukkant fel hátulról, csatlakozott hozzánk, aztán lemaradtunk Gyuritól, és ketten haladtunk tovább, bár egymástól függetlenül. Közben beértük Simonyi Balázst, aki egy külföldi futóval beszélgetett, utolért minket Marky, aki Denivel futott párban, valahol 30 km után pedig Nóri is elszáguldott mellettem, aki Dórival tolt női párost. Hol Milán volt picit előrébb, hol én, attól függően, hogy ki hogy tudott haladni, frissíteni, wc-re menni. A meleg egyre erősebb volt, Miki be is kent, hogy ne égjek le teljesen, én pedig igyekeztem minél többet inni, a fejemet is locsolni, hogy hűljek. Sajnos ezen a szakaszon nem voltak utcai kutak és csapok, pedig minden vágyam volt betenni a hideg víz alá a fejem és a lehető legjobban lelocsolni magam, a füredi nyilvános wc pedig fizetős volt, úgyhogy oda sem mentem be mosakodni. Betettem a zenét, és haladtam Tihany felé, néha belesétáltam, és picit bosszankodtam is, hogy bezzeg tavaly itt milyen jól mentem. Hát most annyira nem. A fiúk igyekeztek gyakran megállni, hogy tudjunk frissíteni, Tihany lábánál Milán megállt cipőt cserélni, vízhólyagozni, én mentem tovább, de mondtam a srácoknak, hogy még most szerezzenek jeget, míg közel a füredi benzinkút, nagyon jól fog jönni, mert épp megfőlünk, és már jönnek a hőn áhított emelkedők és lankák, Pécsely, Vászoly és Dörgicse.
Keszthely triatlon középtáv – Hegedűs Ákos beszámoló
Keszthelyi féltáv 2015 – a visszatérés
Az idei év első komolyabb célversenye volt ez, 10 évvel az utolsó triatlonversenyem után és 7 héttel azután, hogy Gabival elkezdtük a közös munkát. Van még hova fejlődni, de az irányt továbbra is jónak érzem, úgyhogy folytatjuk.
Klasszikus féltávú versenyen még nem is voltam. Anno a fonyódi féltávot többször is megcsináltam, de ott 2,5 – 80 – 20 volt a táv, itt meg 1,9 – 90 – 21, tehát még referenciaidőm sem nagyon volt.5 órát tűztem ki, nem nagyon hittem benne, de legalább legyen ambíciózus. 0:40 + 2:40 + 1:40 -es ütemes részidőkkel, itt-ott spórolva a depóra is, hogy a végén meglegyen az 5:00. Voltak sejtéseim, hogy melyik mennyire esélyes, a bringa többek szerint is ‘bátor’ terv, én is annak éreztem, igaz is lett.
Úszás a 16-18 fok körüli Balatonban. Beszereztem tavasszal egy neoprént, új úszószemüveget és egy használt triatlonos ruhát is, tényleg komolyan készültem. Emellett heti egyszer uszodai edzés, alkalmanként 2 km. A mellúszás mindig is jól ment, a gyorsat pedig erőltetni kell, de akkor se az igazi. A 22-23 perces mellúszós 1000 méteremből kiindulva tippeltem be a 40 percet, nyílt vízen mindig jobbat úsztam ennél, valószínűleg medencében a fordulónál sok időt vesztek. Ezen felül még a neoprén is sokat segít, és ha még gyorsban is úsznék…Rajt után befutás a strandon, majd úszásos helyezkedés. Jobbnak láttam a biztonságos mellben maradni, majd ha tisztul a terep, akkor eretleg gyorsba váltok. Néha meg is tettem, de a körülöttem úszók sebességén azt mértem le, hogy gyorsban ugyanolyan tempót megyek mint mellben, csak jobban fáradok, így inkább kényelmesen eltempóztam egy-egy gyorsúszó lábvízén. A sekély részre visszaérve a kigyalogláskor volt idő a neoprént felül lehámozni, miközben az órám is levettem majd visszatettem a neoprén miatt (ezen előzőleg sokat agyaltam, hogy mi lesz a jó megoldás a szűk neoprénujj vs. krumplióra problémára), nem volt kapkodós. 38:44 lett a hivatalos úszóidő, 119. férfi helyezés, totál középmezőny. Kicsit meg is lepődtem, de örültem, hogy ez a része pipa. Viszonylag hosszú út vezetett a depóhoz, ahol 3:29-et töltöttem el, Gabi szerint biztos sminkeltem is. Egyrészt benne volt az út a depóba, ott meg neoprén le, bringás cucc fel, órát felszerelni a kormányra hogy előttem legyen a pulzus, szóval mindenre hagytam időt, nem kapkodtam. 120. helyen voltam a depó után, egy pasi előzött meg, átlagos depóidőnek mondanám ez alapján, fél percet-percet biztos lehetne faragni belőle.
A bringa 90 km, két körös, a 2:40-hez 33,75km/h átlagtempó kellene. Ehhez képest jelenleg a 30 km/h a fejemben a vízválasztó, olyan mint futásban – fejlettségi szinttől függően – a 5 perces, vagy a 4:30-as tempó. A pulzus előírás annyi volt, hogy 155 alatt maradjon lehetőleg. A depó után még feljebb volt, de aztán szépen beállt 153 körülire. Az egyik órámon a pulzust néztem, a bringaórán meg a pedálcsapásszámot, a 80 körüli frekvencia szokott jó lenni. Ez azért átfedésben van egy kicsit a pulzussal, valószínűleg jobb lett volna az átlagtempót nézni a bringáén, jobban motivált volna a 33,75-ös tempóhoz közelítés vagy távolodás. Dombos volt a terep, lefelé 45-50es tempó sem volt ritka, de aztán ugyanezeket visszafelé is meg kellett mászni ami vitte le az átlagot. A saját izóm jól muzsikált, amikor elfogyott, High5 volt helyette, amit elvileg szeretek, de valószínűleg a Zero lehetett, mert valami borzasztó gyógyvíz-hányás íze volt. Jobbhíján azért próbálkoztam vele. Meg frissítőpontról banán, saját készletből csoki, kókuszrúd, sótabletta, magnézium, L-carnitin, BCAA, igyekeztem mindent pótolni. A második körben sokáig hezitáltam, hogy megálljak-e pisilni egyet, vagy bírjam ki a kör végéig, de úgy éreztem, hogy lassan megszűnik a kiválasztás, így inkább félreálltam. Bringás póló le, egyberészes elöl zippzáras triatlonos ruhaderékig le, pisi, majd ugyanez vissza. Na ezért gondolkoztam a megálláson…A második körön visszafelé úgy éreztem, hogy kicsit élénkül a szél, vagy csak én gyengültem, a lényeg, hogy az utolsó 10 kilin már nagyon szenvedtem. A tempó többször leesett 30 alá, kiállva tekertem, nyújtottam a combjaim, haljítgattam a derekam, próbáltam homorítani, nem szokta a paraszt a szántást…Végre depó, 118. helyen be, kettőt hoztam még így is, mért táv kb. 91 km, idő 2:52:36, kb. 31,5 km/h átlagtempó. Itt ment el az 5 óra, mivel a versenyóra kb. 3:35-nél állt, de kb. erre is számítottam.Depózás most jobban sikerült, 2:27, 116. helyen jöttem ki, még két helyet hoztam.
Végre futás. A kezemben a depóban mostanra hagyott gél, csoki, hűsítő spray, semmi nem kellett igazán, de eldobni nem volt szívem, így belegyömöszöltem a ruhába. A hátam eléggé fájt még a bringától, de az első 1-2 km mindig jól megy ilyenkor, jól esik a másfajta mozgás és hiányzik a bringás tempó gyorsasága. Aztán ez egy idő után vissza szokott ütni. Ennek tudatában nem dőltem be a kezdeti 4:40 körüli tempónak, de örültem, hogy a tervhez közeli tempóban visznek a lábaim. A futás 4 körös volt, kb. 1 km sík, 1,5 km fel, majd 1,5 km le és 1 km sík ismét. A szintes rész Keszthely sétálóutcáján fantasztikus hangulatban, felfelé vitt az ováció, lefelé meg a lejtő. Jobban mozogtam, mint az átlag (az élmezőnyt leszámítva) és úgy tűnt, hogy tudom tartani az intenzitást. A pulzus 163 körül állapodott meg, 170-re volt meg az engedély, kicsit talán még forszírozhattam volna. Az első körön előztem 10-et, 116-ról 106-ra. Frissítés szerecsére nem kellett sok, simán izóval végigmentem, inkább csak a hűtés volt fontos, de azt meg locsoltam és spricceltem folyamatosan. Második körben még levadásztam 6 delikvenst (100), a harmadikban 14-et (86), az utolsóban pedig még 8-at (78. férfi helyezés a vége). Szerencsére a pálya mellől is megjegyezték azt, amit éreztem, hogy jól mozgok és jól engedem a lefeléket. A specifikus futóedzések itt köszöntek vissza leginkább. Az utolsó 2 km-en már mehettem – volna – óra nélkül, de addig sem nagyon nézegettem, a 165 környéke hozta a 4:30 körüli tempót, utolsó kettő kunkorodott 180 környékére a finishben. A vége egy 1:36:31-es félmaraton, 48. legjobb idő a férfiak között, amivel 38 helyet javítottam a futáson összesen. A vége 5:13:50, kívül ugyan egy elméletileg generált célidőn, de realitásként az 5:10-5:15-öt kommunikáltam a családnak is, hogy mikorra várjanak, és ezt abszolut sikerült hozni.
Összességében nagyon elégedett vagyok. Nincs bennem hiányzérzet, nincsen ‘mi lett volna ha’ kezdetű mondat. Nem vágyom 2 hét múlva menni egy másik féltávot, hogy azon hátha tudok javítani. Helyette bringázni megyek, mert látom, hogy azon kell és lehet is fejlődni és azzal meglehet az 5 órán belüli idő. Persze mivel ez technikai sport, ezer mindenen múlhat, egy neoprén nélküli úszáson, egy dombos bringán, egy kánikulai futáson. De ez most felmérőnek tökéletes volt, ezen a szinten vagyok most, sok nem maradt benne. Utólag nézegetve a pulzusgörbét itt-ott még lehetett volna spanolni kicsit felfelé, ott még beleférhetett volna a nagyobb tempó baj nélkül de ez így most kályhának megteszi. Köszi Gabi, kellettél hozzá. (jaj, na, ne fényezz már:-) – a szerk.)
- 1
- 2
- Következő →
baratrunning.com 