félmaraton

Nizzában jártunk

Posted on Updated on

 

A most már szokásossá váló novemberi közös futóversenyre 2017 novemberében a francia Riviérán kerítettünk sort. Elsősorban évzáró fun runként készültünk a Nizza-Cannes közti távra, de akadt két első maratonistánk is, illetve a a duóban indulók között PB-t futók.

Erna beszámolóját már korábban lehetett olvasni, most pedig jöjjön a futók teljes listája.

Kísérők is voltak szép számmal, a közös vacsorára 25 főnek kellett asztalt foglalnunk:-)

 

 

 

Maratonisták:

  • Karlovitz-Thurnherr Zsófi, 4:17:45 (PB)
  • Pálfi Lívia, 5:32:14
  • Palyik Andrea, 4:49:38 (PB)
  • Sári Erna, 3:52:12 (első)
  • Tamási Krisztián, 5:32:14 (első)*
  • Törköly Piroska, 4:13:52 (első)

Piroska

Zsófi

Félmaratonisták (kétfős maratonváltóban)

  • Erdős Bori
  • Hajdú Mária
  • OniK
  • Hupka Balázs
  • Malkus Rita
  • Molnár Eszter
  • Nagy Nicol
  • Polgár Dávid

Gratulálok mindenkinek a szuper teljesítményhez!

* Krisztiánnak régi vágya volt, hogy maratont futhasson. Az a típusú amatőr futó, aki nem igazán gyorsul, ezért olyan versenyt kerestünk neki, ahol a szintidőt bővebben szabták, ezért a 6 órás limit miatt esett a választás erre a versenyre. Az élmény az övé, kár lett volna kihagyni. A versenyen felesége, Livi kísérte végig.

 

 

Reklámok

Iszkiri Félmaraton beszámoló – Kormány Alexandra

Posted on

Kicsit sűrűre sikerült ez az ősz: szeptemberben a hirtelen jött 34 km-es Kis-Balaton kör, ami a táv miatt volt nagy kihívás. Októberben az Őrség FM, amitől leginkább a terep és a dombok miatt tartottam (mint utólag kiderült terep nagyon kevés volt benne és egy nagyobb dombtól eltekintve a szint sem volt túl vészes). Most pedig ez a lenti Iszkiri FM, ami leginkább a saját magam elé támasztott elvárás – a régóta kergetett 2 órán belüli teljesítés – miatt volt nehéz.

Tudtam, hogy fizikailag képes vagyok rá – a futóedzések mellett pár hónapja nagyon figyelek a helyes táplálkozásra és lelkiismeretesen csinálom az erősítő edzéseket is – csak abban nem voltam biztos, hogy képes vagyok-e elhinni magamról, hogy végre sikerülhet! A verseny előtti napon azért elkapott a para, írtam is Gabinak, hogy küldjön valami tuti varázsigét hogy sikerüljön – ami utólag kiderült, hogy működött is – de ha ezt előre tudom, akkor inkább 1:55-öt kérek 😉

Délelőtt 11-kor kezdődött a verseny, amikor még mindig csak 1 fok volt. Először kicsit meredeknek tűnt a rövidgatya, de utálom, ha melegem van, ezért megkockáztattam. Jó választás volt, mert dél körül kisütött a nap és szuper futóidő kerekedett. Bár a versenyt azzal a szlogennel hirdették, hogy könnyű pálya, a 2-6. km-ig viszont végig alattomosan emelkedett az út, a végén pedig egy jó kis kaptatóval zárult ez a szakasz. Itt elég jól tudtam tartani a tempót, amit előre terveztem, de azért örültem, amikor végre síkra értünk.
A 12. km-nél kezdett a pesszimista énem előhozakodni azzal, hogy esélytelen, hogy 5:35 körüli tempóban tudjak végigmenni, de végül – nyomdafestéket nem tűrő hangnemben – kiosztottam és eltakarodott 🙂
A 18. km-nél még fel kellett kapaszkodni egy dombra – ami akkor valahogy egyáltalán nem esett jól – és valószínűleg a szervezők felmenői is ütemesen csuklottak, amíg a mezőny ott elhaladt – de utána már tényleg megláttuk a távolban a templomtornyot, ahonnan indultunk.
Az utolsó 2 km-en elvileg gyorsítanom kellett volna, de a lábaim beálltak az 5:34-es tempóra és egy picit sem voltak hajlandók gyorsabban mozogni… Végül 1:58:58 idővel sikerült beérnem, úgyhogy  a legnagyobb csatát megnyertem: bebizonyítottam magamnak, hogy sikerülhet ami két évvel ezelőtt megálmodtam: az első nyögvenyelős, 2:16-os, 14 km után sok megállóval tarkított FM után – különösebb tehetség híján is – sok melót belefektetve igenis el lehet jutni a 2 órás idő alá!

Nagyon örülök neki, hogy ez most és így sikerült, jövő év elején ugyanis lezárul az életem talán egyik legszebb időszaka – még ha a mindennapokban az ember nem feltétlenül éli meg annak – amikor otthon lehettem a gyerekekkel.
Ebbe a rendszerbe teljesen bele lehetett illeszteni a futást (ha máskor nem, akkor éjfél és hajnali 2 között a futópadon 🙂 – leginkább akarat és szorgalom (na meg némi logisztika) kérdése volt, hogy az ember teljesíthesse az előírt edzésadagot. A jó közérzet mellett pedig az edzés és a versenyek adtak egy olyan pluszt, amire szerintem talán az összes otthon lévő anyukának nagy szüksége van: némi szabadságot és a bizonyítás lehetőségét, az önértékelés helyreállítását (persze biztosan van, akinek erre nincs szüksége, de nekem nagyon kellett).

Egyelőre rejtély számomra, hogy a meló-család-háztartás háromszögbe hogyan illeszthető be a rendszeres edzés, de biztonságot ad az a tudat, hogy a Gizionok között is mennyi kisgyerekes anyuka van, szuperebbnél szuperebb eredményekkel! Úgyhogy biztosan lesz kitől tanácsot kérnem! 😉
Azért bebiztosítottam magam, hogy legyen némi külső “kényszer” is a motiváció fenntartására: a Gizilovakkal jövőre nekivágunk az UB teljesítésének, úgyhogy ha esetleg belesüppednék a mókuskerékbe és sikerülne lebeszélni magam a rendszeres edzésről, akkor ott lesz 4 ember, aki miatt nem tehetem meg, hogy ilyen hülyeséget csináljak! 😉

Amikor 2 éve megkértem Gabit, hogy segítsen az edzésben, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen remek közösségbe csöppenek és ennyi “virtuális” barátot szerezhetek a futás által! Remélem, jövőre végre be tudok csatlakozni valamelyik edzőtáborba, de ha máshol nem, akkor az UB-n minél több Gizionnal találkozhatok személyesen is, mert ez egy fantasztikus csapat! 🙂

Váczi Eszter futásról és első maratonról

Posted on

Az alábbi interjú ma jelent meg Eszterrel a papageno.hu oldalán.

Olvassátok szeretettel:-) ❤

„Nem az idő, hanem a megtett út a fontos”

Creaton Csúcstámadás – Kormány Alexandra, beszámoló

Posted on

Igyekeztem nagyon betartani, hogy ne fussam el az elejét.
Féltávig nem is izgattam magam különösebben az időeredmény miatt, mert fogalmam sem volt, milyen durva emelkedőkre is számíthatok, meg azt sem tudtam, mennyien lehetnek előttem, mert különböző távokat futottunk (a FM volt a leghosszabb, de volt 10 K és 10,5 K is, utóbbinak a fordítónál volt vége). Igazából féltávnál láttam, hogy hányan futnak szembe és meglepődtem, hogy csak ennyi csajszi van előttem. Itt azért még mindig óvatosabb voltam, mert tudtam, hogy a fele még hátra van, de annak a nagyrésze már lefelé ment, ami kész felüdülés volt a kaptatók után! Vidám voltam, erősnek éreztem magam és nem volt egy pillanatra sem holtpont… sőt, ha induláskor 100 forintom volt, akkor 15 K körül 200 (legalábbis így éreztem).
Az utolsó 1 km volt az, ami nem volt túl kellemes, mert akkor ért ki a pálya a szélvédett erdőből és itt szabályosan rá lehetett feküdni a szélre, ami tolt hátra és oldalra. Ezt leszámítva baromi nagy szerencsénk volt az idővel, nem kellett hőgutát kapni és az erdő megvédett minket a néhol viharos széllökésektől is. Terep nagyon kevés volt benne, szinte végig bicajúton mentünk, ami azért nekem nagy könnyebbség volt (valahogy az aszfaltot érzem a legbiztosabbnak a talpam alatt ;-)).
Frissítőpontok kb. 5 km-enként voltak, mindenhol megálltam egy picikét inni. Az utolsó 4-5 km-en már nem tartalékoltam, nem akartam, hogy úgy érezzem, maradt még bennem valami, itt azért zömében 5:30 alatti km-eket mentem, a vége 2:03:01 lett.

Mindent összevetve nagyon pozitív élmény volt, a szervezés is kifogástalan volt és ilyen időeredményről álmodni sem mertem (a férjem le is késte a befutót, mert azt mondtam neki, ráér 2,5 óra múlva visszajönni, a dombok miatt úgysem döcögök be előbb…).

Megint rájöttem, hogy mennyire szeretem ezt a félmaratoni távot: nem érzem azt, hogy mindenáron bele kell döglenem a tempóba, mint amibe 10 K-n belehajtottam magam, viszont (egyelőre) hosszabbhoz sem lenne kedvem.

 

Majoros Misi, HBF Félmaraton, Perth – beszámoló

Posted on Updated on

Pár hónapja voltam 1-2 rövidebb terepversenyen, amik viszonylag jól mentek, így a nagy örömmámorban kinéztem a május végi HBF Félmarathont célversenynek. Persze volt már egy Muzsla a naptárban, ami pont akkor volt, amikor hazautaztunk, de azt a hó végül elmosta. Így jártam, de mindegy, legalább együtt ebédelhettem Sally-vel!
Szóval, ki volt nézve ez a Félmarathon, de mivel olyan régen nem futottam versenyen ilyen távon (cca. 6 éve), hogy fogalmam sem volt róla mire lesz elég az edzés, vagy hogy hogy fog menni. Bíztam Gabiban, csináltam az edzéseket, de volt benne némi vakrepülés, legalábbis számomra, Ő biztos tudta mit csinálunk!  A verseny hetében megkérdezte, hogy pulzust vagy tempót írjon. Úgy voltam vele, hogy ha eddig pulzussal mentünk, akkor ezen ne változtassunk, legyen pulzus, de úgy hogy azért 1:45 alatt legyen a tempó!
Ezek után ezt kaptam:
„Első 10 km-en maxHR 150, 16 km-ig maxHR 153, 18 km-ig maxHR 155, onnan nem az órát nézed, hanem futsz az életedért!” Ennyi!

A versenyről pár szóban annyit, hogy a helyi szokásoknak megfelelően korán indul, amit nyáron még meg is értek, de hogy télen miért kell „hajnalban” indulni az továbbra sem világos. 4, 12 és 21 km-es távok voltak, legkorábban a Félmarathon rajtolt 6:45-kor, a többi meg utána. Mivel az egész alapja a charity nagyon sokan indulnak, idén is több mint 33 ezer ember volt és állítólag összesen több mint 1,1 millió AUD jött össze mindenféle jótékony célra. A rajt a CBD-ben van, onnan szinte rögtön jön egy kis emelkedő fel a Kings Park bejáratához, majd egy kicsit hepe-hupásabb rész körbe a park körül, egy kis folyópart, felüljáró, alagút, megint felüljáró, szintén folyópart és a végén némi belváros és befutó a stadionba. Nem kimondottan egy városnézős futás, enyhén szólva sem törekednek arra, hogy mindent megmutassanak. Ami persze nem baj, valószínűleg nem sok külföldi van, aki gépre száll és ide repül a híres perthi HBF Félmarathonért.

A verseny hetében még beújítottam egy pár cipőre, maradt a Kayano, csak egy frissebb verzió. Szombaton a 20 perces átmozgatáson ki is próbáltam, rendben volt, ezért úgy döntöttem jó lesz a versenyre is.
Mivel hellyel-közzel az egész várost lezárták szóba sem jött, hogy kocsival megyek be, mert ugyan reggel még jó lett volna, de a verseny után nem igazán tudtam volna visszajönni. Szóval maradt a vonat, ami inkább olyan, mint a HÉV. Itt nincs metró. Na de itt jön a csavar, hajnal 1:40 körül elmegy az utolsó és utána 5:50-ig nem jön semmi. A verseny meg 6:45-kor rajtol. Amikor ezt kiderítettem a menetrendből hamar világos lett, hogy nem nagyon fog működni az órákkal előbb kimegyek, kényelmesen készülgetek, meg ilyenek. El kell csípni az első vonatot és akkor lesz idő még bemelegítésre is, nem kell a Barkaszból rajtolni, ahogy anno a kerékpáros barátaim csinálták. Ugyan nincs messze az állomás, de gondoltam időben megyek, ki tudja mennyien lesznek, fel fogunk-e férni, stb. Ennek megfelelően 4:15-kor keltem, laza reggeli, kávé, beleugrottam a kikészített ruhába és indulás. Érezhetően megcsapott a friss, őszi ausztrál hideg amikor kiléptem az ajtón, így gyorsan vissza is mentem egy vékony aláöltözős pólóért.  Alapvetően nem vagyok fázós, meg úgyis bemelegszik az ember, de az 5 fok az 5 fok. És a korai rajt miatt nem is sok esély volt rá, hogy majd baromira fel fog melegedni a verseny közben. Nem akarom ezt az idő dolgot dramatizálni meg túlragozni, de azért azt halkan megjegyzem, hogy a meleg, napfényes Ausztrália baromira nem mindig olyan meleg, sőt ahhoz képest, hogy mit vár a laikus egészen hideg is tud lenni. Kicsit olyan, mint amikor minden könyvesboltban azt látod, hogy „Napfényes Toszkána”, aztán elmész november végén Marathont futni Firenzébe és 4 napig a szakadó esőben leszegett fejjel nyomod a városnézést a verseny végére meg még jégesőt is kapsz.
A lényeg, hogy terv szerint nekiindultam, időben kint voltam az állomáson, ahol futókon kívül más földi halandó nem is volt, mondjuk teljesen meg tudom érteni, hogy másnak nem szottyant rajtunk kívül kedve egy hajnali vonatozáshoz.  6 után értünk be a városba, toi-toi, bemelegítés és már lehetett is beállni a rajtba. Nagy felhajtás nem volt, ereszd el a hajam hangulatot nem csináltak, biztos túl korán volt hozzá.
6:45 rajt, sötétben (!), rögtön jött a már említett emelkedő a Kings Parkhoz fel meg aztán körbe, de figyeltem, hogy 150 fölé azért ne nagyon menjek. Szép nagyon az a park, 4 km2, a világ legnagyobb városban lévő parkja, napokat el lehet benne tölteni, nyáron kertmozi is van, meg kacsák akik odajönnek a film közben kaját kunyerálni.  A parkból kiérve jött a folyópart olyan 7-8 kili felé, ahol azért már bennem volt, hogy biztos nem lenne baj, ha picit túllépném azt a bizonyos 150-et, főleg mert jól futható, sík szakasz volt és 1-2 ember egészen jó ütemben hagyott el, jó lett volna velük menni. DE tartottam magamat az előíráshoz, ha max 150, akkor max 150. 10 km után kicsit engedtem a pulzuson, de ez a tempón nem annyira látszott meg, mert jött a felüljáró meg az alagút és megint egy felüljáró. Amúgy az alagút nem volt annyira gyere be. Olyasmi mint a Párizs Marathonon, de meleg volt és cserébe nem volt levegő, ja és emelkedett is. Mindegy, legalább átfutottam egyszer rajta, ha már minden nap kétszer átmegyek kocsival.  Amúgy más alagút itt nincs is. Ennek pedig az az érdekessége, hogy anno 2×2 sáv volt leállósávval, de a nagy forgalom miatt felszámolták a leállósávot és most 2×3. De arra az esetre, ha valami baleset vagy lerobbanás lenne a csúcs időben mindkét végén van 1-1 Toyota Prado aminek az elején egy spéci rács van és ezekkel tolják (!) ki a karambolos kocsikat, hogy ne tartsák fel a forgalma. A faszinak meg az a munkája hogy benne ül, olvas és várja, hogy történik-e valami.

Kb. ezzel el is telt a max. 153-as szakasz, innen kicsit megszaporáztam, örültem, hogy itt már nem gond a valamivel magasabb pulzus. Szerintem a tempó sem volt rossz, de aztán a nagy hajrá, amit vártam 18 után meg a hatalmas tempóváltás azért nem jött el, kicsit fel tudtam ugyan gyorsulni, de az eszeveszett tempó már nem volt bennem. Még beelőztem 1-2 sporit akik 8-10 között „húztak” el, aztán az utolsó kanyarban kicsit meglószoltam és ennyi. Az én mérésem alapján a táv több volt, 21,46 km jött ki és 1:43:15. Végül a nettő 1:43:08 lett, elhanyagolható a különbség.
Szerintem jó futás volt, fura, de ezen a távon még nem volt olyan versenyem, amit végig szigorú pulzus alapján futottam volna. A görbe szerint egészen szépen tudtam tartani, sőt azért egy fokozó-szerűség is összejött. Nekem bejött, működött a dolog.

Menet közben csak ittam, mondjuk enni nem is tudtam volna, mert szilád kaja nem volt.  Ez azért meglepett, valami pöttyedt banánt meg olvadt csokit kirakhattak volna. Powerade is csak egy helyen volt, a többi frissítőn csak vizet adtak, de azt nagyon lelkesen.  Nekem ez furcsa volt, nem mondom, hogy a Félmarathon gasztro táv, de azért valami komolyabb frissítő lehetett volna. Mindegy, nem hiányzott, jól elkaptam a kajálást is, a laza reggeli után a vonaton ettem még egy banánt meg a rajt előtt egy müzli szeletet. Ami nem kevés, ennél sokkal kevesebben szoktam, de még minden pont időben volt, így nem ülte meg a gyomromat.

Nem mondom, hogy nem fáradtam el, de nem volt sehol holtpont, megzuhanás, fókusz vesztés. Egy jó hangulatú, ugyanakkor odafigyelős verseny volt, ami kellemes emlék marad. Összejött az 5 perce alatti is, ami persze még nem egy hatalmas idő, de úgy voltam vele, hogy ehhez azért csak ragaszkodnék, mert Félmarathont már annyit futottam, hogy azért nem megyek el, hogy csak lefussam. Szóval minden ami 1:45 alatt van az bónusz. Részemről elégedett vagyok, cc. 18 kilót fogytam az elmúlt évben és a fussunk 30 percetből csak eljutottunk a Félmarathonig, nem olyan rossz ez, sőt! Köszi Gabi!
Most majd jöhet a folytatás!

Túl a terven – Vivicittá 2017

Posted on

Süketek párbeszéde volt. Én nem akartam ezt az egészet. Mikor újra leigazoltam a klubba, világosan megírtam Gabinak, hogy egy cél van idén, egy takaros 3:xx-es maraton ősszel. Minden más csak unaloműző hetyegés, éljenek a hülyék, ne legyen semmi. Nekem már úgyis mindegy, hova szaladjak.

Gabi leokézta és kihirdette, hogy most végre belekezdünk a melóba 2015-ös, első közös szezonunk – így fogalmazott – óvatoskodása után. Eszembe jutott az a nyár, az az óvatos 300 km augusztusban, és kíváncsian vártam a fejleményeket. Aztán azt is mondta, hogy a gyorsulás ugyan nehéz ügy, de az állóképességet „a végtelenségig lehet fokozni”. A végtelenség ígérete nagyon tetszett, ez kell nekem. Maratonra fel. Toltam az edzéseket, ahogy a csövön kifért. Néha váratlanul jól, magamat is egészen meglepve, néha rettentő törődötten, magamat is, dettó. Jóhiszemű, bamba emberként nem is tűnt fel semmi gyanús, amíg Gabi egyszer csak elő nem jött a Vivicittás PB-vel. Udvariasan figyelmeztettem, hogy nem erről volt szó, aztán még egyszer megint, figyelj, Gabi, talán majd máskor, most a maratonra hajtok, amúgy lassú és unalmas szeretnék maradni. Mintha a falnak. Meg se hallotta. Kénytelen voltam átütni a fejemben a kódot, jó, menjünk neki, hátha. Nekem már úgyis mindegy, haljunk meg állva. 1:43:55 a félmaraton egyéni csúcsom, egy acélos, jó beosztású futással, másfél évvel ezelőttről. Ahhoz képest egyáltalán nem éreztem erősebbnek magam; sőt. Úgy gondoltam, ha minden összejön, talán szűken, de beférek 1:44 alá. Aztán március legvégén háromhetes edzésterv érkezett, benne mintegy mellesleg a kiírás, többször elolvastam, hogy jól látom-e; a cél 1:42:00. Ehegynegyvekehettő-ö-ő-ö-ő…?! Az anyja második Jóska.

Úgy tűnik, ez a Vivicittá annyira, de annyira 2014 lett, már ha a Gizionos trendeket nézzük. Mindenki szupermaratonozik, körbefutja, ultrázik, terepel. Én dacolok ezzel a divattal, a rockandroll és a félmaraton sohase’ hal meg, remélem. Azért szerveztünk futacég csapit, meg szerencsére Erna és Hanka eljött, szóval nem voltam egyedül. Mellesleg én magam aztán végül majdnem lemaradtam az egészről. Csütörtök este ugyanis bedurrant az egyik fogam, pénteken pedig óráról órára, szigorúan monoton nőtt a fájás. A versenyközpontban, a rajtcsomag átvétele közben tudtam elérni fogorvosomat, aki adott is sürgősségi időpontot. Hétfőre. Előbb nem megy. Hívtam egy másikat – nem dolgozik. Akkor hétfő. Sajnos, kedves Gabi, a harmadik kilométernél elengedtem a PB-t, a hatodiknál a futást is, fogfájósan nem megy, valami ilyesmit írok majd, vagy kedves Gabi, Cataflammal kitömve bele se vágtam, ez se rossz, avagy kedves Gabi, hát elmaradt a csúcstámadás, az egész hétvégén feküdtem és nyöszörögtem kétperces fájások hullámhegyein és -völgyein hengergőzve. Vajon melyik lesz. Mondtam délután Ernának, mi van, ő meg közölte, hülye vagyok, ha nem keresek gyorsan egy dokit. Na jó, de most minek, nyifnyaf így meg nyafnyif úgy, honnan akasszak le megbízható embert, ugyebár; és ezt sok körben – de ő kitartott, hogy ez mind nagyon érdekes dolog, de akkor is nettó ökörség, ha nem próbálom meg. Végül kaptam jó tippet, és kikötöttem Érden egy csilivili rendelőben, egy aggasztóan fiatal doktornál. Nem tett boldoggá, hogy az asszisztenssel együtt következetesen tetszikeltek; most ki tetszik tölteni ezt a papírt, aztán ide tetszik tenni az állát a röntgen elé, most így tetszik maradni, amíg vissza nem jövök, kb. ilyen stílusban; a hernyótalpas nénikéteket, jó, hogy nem teszitek hozzá: tata; még jövőre meg azután is S2 kategóriában futok, mi ez az egész?! Szerencsére a srác a gyökérkezelés Korányi Balázsának bizonyult, gyorsan, lendületesen megcsináltuk az első kört, príma pozíció, semmi se fájt, jó nagyot csengettem, pun intended, és következik majd a második kör, de előtte jöhet az én kis futásocskám is, hála égnek, azaz megint Ernának volt esze.

Rágódtam ezen a 1:42:00-n. Mégis miből, hogyan? Egyrészt. Maradjunk annyiban, hogy nem fogom tudni megcsinálni. Nyilván. És különben is nem is kell mindent szó szerint venni. A lényeg, hogy a kiírást jóindulatú iránymutatásnak tekintjük, amit szükségképpen leképezünk a magunk módja szerint, megoldjuk kicsit okosba’, okosabba, okoskába. Ha egy másodperccel megjavítom a PB-met, már senki sem szólhat egy szót se. Tessék, milyen nagy szám, Szergej Bubka megint egy centivel nagyobbat ugrott, vagy legalábbis Ló Szerafin legyőzte önmagát, legyen ez a terv. Másrészt. Madzagos fülhallgatóm megszakadt, aztán futottam, míg el nem romlott, bluetoothszal, de ácsi, riadó, hogy is írják ezt, de tényleg? Esetleg bluetoothal? Bluetooth-szal? Kicsit blútúszos a hangulatom máma, erre tessék gombot varrni, tisztelt osztályközi bizottság, hol az a szabályzat? Na most taxatív a napnál világosabb, hogy Balzackal, pechhel, Bachhal, Greenwichcsel, Steinbeckkel, Wellsszel (a 11. kiadásban Wells helyett még Engelsszel), hertzcel, fixszel, fixszé, ortodoxszá (jó, hogy nem unortodoxszá), Félixszel, (birodalmak kelnek, hullnak, s percenként összedőlnek ujra, a 11. kiadásban a felsorolás nem mással zárult még, mint Marxszal), és ennyi, tökéletlen világban élünk, nem tudom. Mindegy, de ettől még nincs fülesem, így mindig füles nélkül futok, és mióta pont félévente ledobja az elemet a Suunto Core, és lusta vagyok a Bécsi útra menni elemcserére, azóta órám sincs; a pulzuspántot meg egyszer felvettem füvet nyírni, ötször meg edzéshez, azóta a polcon alszik; így mindösszesen süketen és vakon tájékozódom térben, de főleg időben, ergo sebességben is. Ezért nem volt világos, hogy a manóba fogom kontrollálni, hogy el se fussak, le se maradjak. Fortélyos tervet szőttem, azaz messzire beállok a 1:45-ös iramfutó mögé, aki így jóval előttem indul majd, én meg a hosszú egyenesekben szemmel tartom, fokozatosan megközelítem, és a végén lehajrázom. Meg a zsigeri megérzésekre hagyatkozom, Anselm Grün azt mondja, azok jók szoktak lenni, azokra kell hallgatni.

Ilyenkor, április közepén már egész Moszkva virágzik, meleg van, és minden aranylik a naptól. Egy, tényleg csak egyetlen ilyen mondatot szeretnék leírni magamtól, egyszer, majd valamikor. Fincsi. Hankával, Ernával úgy készülődtünk, mintha minden héten együtt edzenénk, ők persze piknikfutásra jöttek, de rajtam azért kicsit jobban szorult a gatya. Meg az új tapipóló, amit direkt erre a szezonra szereztem be. Kedélyes egykedvűséggel nyihelődtünk a szelfi-pisi-Spartathlon háromszögben egészen a rajtig. Hanka rendes volt, folyamatosan biztatott, hogy ha egyszer Gabi azt mondta, akkor meglesz minden. Úgy fuss, mintha nem lenne holnap, ez volt az utolsó jó tanácsa, aztán beálltunk a rajtba, ők hátra, én előrébb. Az iramfutó zászló mögé tíz méterre. És ott le volt a zóna zárva, nem tudtam hátrébb menni. Így nem jó, a nyakukon vagyok, új terv kell. Legyen akkor az, hogy velük megyek okosan, nyugisan a pesti rakpartra kanyarodásig, eközben szépen bemelegszem, semmi kapkodás, szertelenség, minden ahogy a nagykönyvben meg van írva; és ott finom ritmusváltást eszközlök és fokozatosan elhagyom őket. Pazar. Jó lesz.

Nem lett jó. Elrajtoltunk és az első kilométer után úgy éreztem, hogy ez a tempó nekem lassú. Tényleg? Nagyon úgy tűnik. Biztos vagy benne, kisfiam? – kérdezte az eszem. Hidd el, Apu, tudom, mit csinálok, biztos – válaszolták az ösztöneim. Rövid lelki tusa után az Operánál kiraktam az indexet, visszahármas, kikerültem őket, egy életem, egy halálom, most segíts meg, Gabi, te akartad. Fogalmam sem volt, mennyivel megyek, igyekeztem lendületes maradni, légzés, mint a metronóm, markáns kifújásokkal, ahogy Konka doktor tanította.

Így kanalaztam szépen a pályát, jó étvággyal, és egyelőre fel sem merült, hogy ő kanalazzon engem. Jött a Lánchíd, Várkert, Attila út, Alagút, a budai rakpart. Lekanyarodva visszanéztem, az iramfutók előtt jártam kb. 100-150 méterrel. És ekkor sikerült príma nyulakat szereznem. Utolértem két fazont, az egyik tömzsi, kopasz hatvanas, a másik korombéli, nyurga, borostás, loncsos figura. Együtt voltak, néha valami északi nyelven vakkantottak egymásnak. Mintha vonóhorog lett volna a seggükön, abba bekötöttem és húzattam magam. Már az ujjatlan trikójukon is látszott, hogy rutinos csókák, én még ilyet sose mertem felvenni, de ezek tudják, mit csinálnak, nem hebrencskedik el, és korukat tekintve az is feltehető volt, hogy lerázni sem fognak. Hosszú távú, komoly kapcsolatra próbáltam berendezkedni velük. Még nevük is lett, a nyurgát elneveztem Jonasnak, a tömzsit Gunnarnak. Boldogan szuszogtam a nyakukba, egy álom volt az egész, amit az sem árnyékolt be túlzottan, amikor Gunnar a Lágymányosi híd tövében az orrát hanyagul rám fútta. Az a jó a futásban, hogy mindig újabb és újabb élményekkel ajándékoz meg. Az első 10 kilométer, aztán az első 21. A céges futások. Egy margitszigeti kör Bernát atyával. Megannyi elolvadás. Vagy mint amikor Mária korszakos ravennai riportjában meghivatkozta egy korábbi beszámolómat. Eksztázis. És latiatuc feleym, sosincs vége, a Dunaparton, gyönyörű napsütésben finom takonypermettel beterítődni – mindeddig ez sem adatott meg nekem. A 10-es fordítónál tovább nőtt az előnyöm az iramfiúkkal szemben. Gunnarék meg húztak, mint a traktor, bár 12 után kezdtem fáradni, és a Corvinus körül már egyre nehezebben tartottam velük a tempót. A pesti rakparti szakasz közepéig kapaszkodtam, aztán taktikusan meghunyászkodtam és elengedtem őket (vö: nem fognak lerázni).

Mindezzel együtt meglepően jól tartottam a lendületes futást. A lendületest nagy nyomatékkal kell érteni, levegős, hosszú léptekkel, hashkimetto, Dennis Kipruto barátom, ne röhögj az 55 kilóddal, semmi csoszogás, belassulás, fejben kipurcanás. Számoltam, mennyi van vissza, még 7, 6, 5 km, elvileg sima ügy, de azért jó, hogy az MTA-nál visszafordultunk, mert az észak-pesti rakpart az én futásaim nagy temetője, Mohács. Ha forduló, akkor tempócsekk, no lám, az előny még mindig nőttön-nő, ez nagyon állat, 250-300 m legalább, és már majdnem célegyenesben vagyok, gondoltam magamban. Erre pedig erősen kellett gondolni, mert tényleg fogyott a kraft. A József Attila uccán karcsú szél hajlott pofámba hűsen, jó kis ellenszél volt, megfogott szépen, nyomjad, majom, meg ne állj. A teljes tudatbeszűkülés kapujában szerencsére eszembe jutott, hogy van még egy gélem, amit nagy nehezen előcibáltam, és bár koncentráltam, hogy elkerüljem, de kis híján megint megcsináltam az aranylövést. Ami nyilvánvalóan hazavágott volna.

Kicsit olyan vagyok, mint a Columbo. Mindig lehet tudni előre, mi lesz. Most jön például a kötelező félrenyelős rész. Mintha direkt csinálnám, pedig nem. Három hete a Margit hídon kísérleteztem egy új gél inkorporációs technikával. Van az, hogy az ember feltépi, átharap a nyílással átellenes végére, és kihúzza a tasakot, a meztelen csiga meg a fog szorításában aránylag jó kihozatallal a szájában marad. De nem tökéletes a megoldás, ráadásul a tasak széle párszor megvágta a számat. Ezért kimódoltam a „retro fogkrémtubus trükköt”. Azaz feltéped és elkezded a túlsó végéről szorosan felcsavarni a tasakot. Viszont, ha a feltépést elrontod, nem keletkezik igazi luk, az anyagban túlfeszültség ébred, és a cucc hajlamos kilőni. Jó esetben minden nyami. Rossz esetben félremegy az egész. Nekem természetesen a második jött össze. Köhintettem, és egy darabig nem is tudtam, mi nem stimmel. Nos, az nem stimmelt, hogy nem kaptam levegőt. Hát vegyünk, lássuk csak. Höűűűűűűíííííööűű – hosszan és nem is túl halkan. De levegő nem jött. Ez eléggé megfogott. Megalázónak éreztem volna négykézláb fuldokolni, ezért inkább a híd korlátjára omoltam, szorult helyzetemhez képest a lehető legtermészetesebb pózban, mintha csak elgondolkoznék éppen, a messzi észak felé meredve. Híííöööüüöűűűűüü – próbálkoztam újra lélegezni; egyelőre hasztalan. A turisták aggodalmas arccal húzódtak félre. Elég sokan voltak a hídon, ősz, gyermek, ifju, hajadon. Lehet továbbmenni, szevasztok. Viszont nagyon kellene már egy kis levegő. Hrhrrhűűűűűűűűű-ü-ü-üü. Szerintem a hódokat hívja – találgatott a hátam mögött valaki. Ekkorra már bőven patakzott a könnyem, ilyen nincs, szelfizni kellene, gondoltam, mielőtt meghalok; de féltem, hogy a Dunába ejtem a telót, így erről letettem, és aztán csak rohadt lassan oldottak ki a szelepek és jött egy kupicányi levegő először, meg még egy. Vagy két hosszú percig haldokoltam, otthon senki ne próbálja meg. Na, ez volt az aranylövés, az ilyenek engem mindig megtalálnak.

Vasárnap a Bajcsyn szerencsére csak kapufáig jutottam, és megúsztam lassítás nélkül, kis harákolással. Tudományosan megalapozott légzésem ettől függetlenül eddigre eléggé szétesett, és közönséges, állatias lihegéssé fajult. Ezt még nem tudom, mikor és miért következik be. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy elhiggyem, tényleg nincs sok már hátra, és a lábam képes a hátralévő feladat elvégzésére, egyik a másik után, haladjunk, jól rúgd el magad, ez az. Korrekt tempóban mentem a Nyugati felüljárón felfelé, noha elefánt lépésekkel, mintha friss betonban tapodnék, aztán a túloldalon lefelé még gyorsítottam is , és egyre csak reménykedtem, hogy a PB meglesz. Bírd még és várj, nemsokára pihensz te is. Sikerült elkerülni, hogy az utolsó 3 kilométeren minden arra járó leelőzzön, és bár a tizenkilencedikben, mint utólag kiderült, 5 perc fölé csúsztam, hatott a gél vagy jó volt a felkészülés, mert a holtpontból kimászva innen igen jól vissza tudtam pörögni.

Nagyon értékeltem, hogy a Hősök tere után már nem volt bazi hosszú egyenes, és főleg lélekölő kanyargás a ligetben, és a teret elhagyva a rajtvonal feletti órán olyan fiatal volt még a bruttó idő hogy. Nicsak. Azta. Figyumán. Ha innen másfél perc alatt beérek, akkor. Amibe nem mertem azért teljesen beleélni magam, mindazonáltal piszokul fellelkesültem, és életemben először képes voltam rendes repülő hajrát is kivágni az utolsó 1-200 méteren, és bumm.

Az 1:41:35 az 2:20-al jobb, mint az eddigi PB. 2,2%-os javulás. 25 másodperccel megvertem a Gabi által kitűzött célidőt is. Brutális. Hibátlan. Tényleg nem gondoltam volna, csak Gabi gondolta, és örülök, hogy neki volt igaza, és persze mindenki, Erna, Hanka, Mária, többiek; nagyon kösz. Ja, Gabi, azt hiszem, valamikor be kellene néznem 1:40 alá. Mikor jó neked?

OutsideRB

2016 évzárás – 2017 évnyitás/5

Posted on Updated on

Honi Kati (‘OniK)

szarado-futoscuccokHálás vagyok. Mert a rengeteg megterhelő dolog ellenére rengeteget kaptam idén is az élettől és a Gizionoktól.
1000 km-t futottam – tavaly 233 kilit (igaz, hogy áprilisban kezdtem csak futni).
Lefutottam életem első versenyét, 10K Vivicittá városNéZőt  🙂 és lefutottam a félmaratont is.
Már úgy tervezek utazást, hogy lehessen futni és nem merem kiszámolni, hogy mennyit költöttem a futással kapcsolatos dolgokra.

 

Ezeket kaptam tőletek:
– gyógytornavideót perceken belül, mikor fájt a lábam
– hosszú futások alatt életbölcsességeket és lelkizést
– pzs nélküli orrfújást (oké, ez még nem megy…)
– UB-fertőzést
– szánhúzókutyát
– derült égből kedves érdeklődő üzenetet pontosan akkor, amikor a legnagyobb szarban voltam
– nyulat
– trail-futás kedvet
– éjszakai ölelést tábor alatt  🙂

Viszlát 2016 – helló 2017!

kati