győzelem
MenDan Zalakaros-Kis-Balaton Futóverseny – Kormány Alexandra
… avagy “Repülj, Alex, repülj” :-)))
Az elmúlt időszak valóságos adrenalinlöket volt számomra, tele tapasztalással, sikerélménnyel, motivációval: kezdve a júliusi erdőbényei edzőtáborral, amit az augusztusi szentgotthárdi csatafutás követett, aztán a hónap végén a győri bankos 400-as váltó, múlt hétvégén pedig a bajai jótékonysági futás. Csupa pozitív élmény, önmagam leküzdése, komfortzóna hátrahagyása. Így eredetileg jó ötletnek tűnt benevezni a karosi versenyre is, ezúttal 10 km-en. Tavaly is meg kellett itt küzdenem magammal, hiszen egy előző évben feladott verseny kudarcát próbáltam kiköszörülni 34 km-en – ami sikerült is, köszönhetően Csillunak és Reninek, akik váltásban végigkísértek az eddigi leghosszabb távomon.
Idén nyáron a sprinteké és egyéb feladatos edzéseké volt a főszerep – a 400 m-es szintidő feljavítása volt a fókuszban az augusztusi verseny miatt, így meglehetősen éles váltás lett volna a Kis-Balaton kör. Indulás előtt azonban már nem voltam annyira biztos a dolgomban, finoman jeleztem Gabinak, hogy a versenyre kiírt pulzustartományból már ébredéskor kiléptem és aznap már nem is várható, hogy visszaálljanak az értékek Föld körüli pályára…. Válaszul ez az edzői utasítás érkezett: “Repülj, Alex, repülj” 🙂
Erre csak nevetni tudtam és azzal el is szállt minden para, ami miatt görcsben állt a gyomrom. Elhatároztam, hogy odaállok, aztán tolom, amennyire tőlem telik, majd meglátjuk, mire lesz ez itt elég.
Már amikor a rajtvonal felé sétáltunk, kiszúrtam egy csajt, aki kegyetlen tempójú sprinteket futott bemelegítésként. Titokban reménykedtem, hogy a 6 km-es távon indul, akikkel szintén egy időben rajtoltunk. De a rajtszáma színét látva ez a reményem elszállt. Szóval első hely kiosztva 🙂 Jól tippeltem, a lány már az elején nekilendült, s bár egészen erőltetett menetben toltuk az elején (magamhoz képest a 4:19-es tempó annak számít), egyértelműen nőtt köztünk a különbség. Kb. a 2. km-nél egy másik lány is beelőzött, s ez a sorrend egészen a verseny végéig megmaradt. A kezdeti száguldásból fokozatosan vettem vissza, nem akartam kidőlni valahol félúton. A frissítésre sajnáltam az időt, szerencsére az időjárás is ideális volt, távolról sem volt az a nagy meleg, mint az előző heti Rotary futáson. 7 km-nél azért meg kellett harcolnom a kishitű, hisztizős énemmel és ráparancsolni magamra, hogy húzzak bele nagyon gyorsan, ezt a maradékot már fél lábon is kibírom…
Szerencsém volt, hogy sikerült a végén még kicsit begyorsítani, mert fogalmam sem volt róla, hogy az utánam következő női versenyző ennyire közel volt mögöttem (sajnáltam az energiát arra, hogy a hátam mögé nézegessek).
A tavalyi eredményeket nézve, már a verseny előtt sejtettem, hogy itt az 50 perces tízes – ami eddig max. kétszer sikerült nekem – még kevés lesz a dobogóhoz. Végül PB-vel, 47:48-as 10K-val sikerült a 3. helyet megcsípni korosztályban és abszolútban is. Boldog voltam, úgy éreztem, kifutottam magam, ennél többet most nem tudtam volna beletenni.
Az eredményhirdetés pedig fantasztikus élmény volt! Tarolt a Kanizsai Futóklub, a csapattársak nagyon sok kategóriában hozták az érmeket, szuper élmény volt tapsolni egymás sikerének, osztozni az örömükben. És persze dobogóra állni úgy, hogy ennyi ismerős örül az ember sikerének. 🙂 Meg is állapítottam, hogy iszonyú szerencsés vagyok: amikor 3 évvel ezelőtt elkezdtem a futást, azt hittem, hogy ez egy magányos sport. Nagyon hiányzott a csapat, hiszen kosáron hozzá voltam szokva a jó társasághoz, és hogy az edzés már csak azért is öröm, mert az ember együtt lehet a társakkal.
Amikor Gabival elkezdtünk dolgozni, akkor – számomra teljesen váratlanul – egy jó kis közösségbe is belecsöppentem. Ez az ismeretség azonban évekig csak virtuális volt, Fb-on és Strava-n követtük egymást. Az idei Ultrabalatonon találkoztam végre először személyesen is edzőmmel, akit hetente fárasztottam a beszámolóimmal (ő meg persze engem a mosolyogva gyilkolós edzéstervekkel ;-), aztán nyáron végre több csapattárssal Erdőbényén az edzőtáborban.
A virtuális barátokból így hirtelen igazi, hús-vér csapattársak váltak, akiknek minden hétvégén küldjük a drukkot, ha megérkezik az aktuális szurkolós lista. Ezen a versenyen is többen képviseltük a Gizionokat: Balázs fantasztikus tempóval futotta végig a 34 km-es távot, Erika bicajos kíséretével.
Közben a Kanizsai Futóklub fáradhatatlanul lelkes vezetőinek is jobbnál jobb ötletei támadnak a közösségi futásokat, kirándulásokat illetően, úgyhogy pár hónap alatt ott is rengeteg, nagyon jó fej futótársat ismerhettem meg. Illetve ott van még az MKB SE is, ahová szintén csak pár hónapja kerültem be, de a sporttalálkozón már fergeteges hangulatban szurkoltunk egymásnak.
Szóval akit az tartana vissza a futástól, hogy unalmas és hiányzik neki a közösség, akkor azt javaslom, nézzen körül, mert rengeteg lehetőség van hasonló érdeklődésű társakat találni, csak nyitott szemmel kell járni 😉
Februári kemény napok:-)
Hétvégén a Gizionoknál a lányok állták a sarat.
Petneházi Ildi Thaiföldön versenyzett a Phuket Night Run 5 kilméteres távján, ahol 33 perces eredményével a korosztályos első helyet sikerült megszereznie.
Karlovitz-Thurnherr Zsófi duplázott, szombaton délelőtt a Szerelmes Füred 7 km-en állt rajthoz, amit 34:55 alatt teljesített, majd este a Tajga Trail 17 kilométeres távját futott 2:15 alatt.
Nagy Kriszta A Tajga Trailen 1:48 alatt ért célba.
Cseke Betti a WadkanZ 19 km-es távját választotta, élete első terepversenyét teljesítve ezzel 2:35 alatt:
“- Iszonyú kemény menet volt. Vastag sár, hó és b.szott sok emelkedő. Igazi kihívás volt nekem, aki sosem futok terepen. 10-11 km után kezdtem igazán élvezni. 😀 Tuti hogy még fogok terepezni, terápiás a lelkemnek.”
Gratulálok mindenkinek!
Időközben a téli edzőtábort is megejtettük, bőszen tologattuk a határokat, így tuningolva fel az alapozást.
Néhány kép a kemény munkáról:-)
Forró csoki
Mexikói, már megint
Bázis
és hogy futós kép is legyen legalább a csapat egyik feléről:
Bükki Hegyi Maraton beszámoló – Belus Fruzsi
Idén három versenyen vettem részt eddig: volt ugyebár a Vértes Terepmaraton márciusban, az Ultra Trail Hungary 55 km-es távja májusban, és a félév lezárásaként a Bükk Hegyi Maraton. Az igazat megvallva nagyon vártam ezt a versenyt, az UTH-n a körülmények nem igazán voltak kedvezőek, és a BHM ugyebár nekem mindig is a szívem csücske, szóval nem volt kérdés, hogy idén nem hagyom ki. A legkisebb gyerkőc is lassan egy éves, szóval most már az is belefért, hogy egy kicsit én is kiszakadjak otthonról, így péntek este hazautaztam Nyíregyházára anyuékhoz, a család meg maradt otthon Budán.
Sajnos az elmúlt időszak egy kicsit megviselt, ezért elég rosszul alszok mostanában, fel is ébredtem a verseny napján reggel fél 6-kor, és utána már csak kínlódtam a visszaalvással. A rajt 10.30-kor volt, ezért a reggelt kényelmesen eltölthettük otthon, majd felcsíptük a tesómat és irány Miskolc. A rajcsomag átvételét követően mindenki elkészülődött (anya-tesóm-én), apának kiadtuk a feladatokat (ez egy kinek-mikor-mi kellhet, mit hol talál majd meg típusú megbeszélés volt), nem mintha nem tudná már magától is, hogy mit kell ilyen szituációban csinálni. Apa egy igazi pro már. Egy ölelés egy rég nem látott baráttól Timikétől, aki a 10 km-es távon indult, aztán ugorjunk is a rajthoz. Sikerült bepasszíroznunk magunkat egy viszonylagosan jó helyre középre, aztán mire észbe kaptunk, már indult is a móka.
A verseny során 4 egyenlő nagyságú kört kellett megtenniük a maratonistáknak, egy elég érdekesen megrajzolt pályán. A dolog pikantériája leginkább az, hogy ezen a pályán nem igazán van sík szakasz, csak viszonylag minimális. Van az útvonalnak egyfajta ritmusa, amire szerintem nehéz ráérezni (nekem elég nehezen ment). Van egy viszonylag elnyújtott nagy emelkedő, aztán 3 kisebb fel-le, meg egy durva emelkedő, meredek lejtővel, aztán egy hol sunyin-hol jobban emelkedő befutóval. A tervem az volt, hogy megpróbálok egyenletes 155-160 közötti pulzussal futni, mindemellett figyelem is a testem jelzéseit, hogy mit bírok. Az első kör ezzel a tempó-keresgéléssel telt, meg azzal hogy újra ismerkedtem a pályával (bár már voltam itt kétszer korábban, azonban csak a lényeges részek maradtak meg az emlékezetemben). Próbáltunk nem rátaposni egymás sarkára, mivel itt még a maratonisták mellett a félmaratoni, a kismaratoni táv és a maraton-váltó résztvevői is a pályán voltak. Az első kör nem igazán tartogatott meglepetést, próbáltam magam tudatosan visszafogni, hogy lehetőleg ne gyilkoljam le magam túl korán. Az idő remek volt, a pára ellenére, szerintem ilyen klassz idő BHM-en még sosem volt, bár az elején megöntözött minket egy kis zápor. Az első körben sokszor nem tudtam a saját tempómban haladni, mivel a mezőny miatt vagy egy kicsit gyorsabban, vagy egy kicsit lassabban tudtam menni, ehhez hozzáadódott az, hogy a pálya össze-vissza hullámzott, így állandó ritmusváltásokra kényszerültünk. Mindezek mellett az első kör gyorsan eltelt: 1:08:39, plusz apa és aztán a szpíker is közli hogy első helyen állok a női mezőnyben. Hmm, ez örömteli.
Mentem szépen tovább, azt hiszem a második kört élveztem a legjobban. Itt már sikerült egy kicsit jobban ráérezni a pályára, jött minden, egymás után, ahogy kell, szépen teltek a kilométerek, a mezőny is jobban megbomlott, így teljesen a saját tempómban haladhattam. A lefeléket igyekeztem izommunka nélkül lendületesen futni, a felfeléknél, ha úgy ítéltem meg, hogy gyorsabb és takarékosabb, akkor bele-bele gyalogoltam néha, de alapvetően kevés gyaloglás volt itt még. A kör vége előtt ujjongva várt Timike barátnőm, aki már végzett a futással, és megnyerte a kismaratoni távon a versenyt. Hűűű, össze kell kapnom magam, ne hozzunk szégyent Imókára. A második kör 1:12:55, plusz apa közli hogy az előző körben a második helyezett kábé 2 percre volt. Na az nem sok. Itt a frissítőponton már ittam egy kis kólát, aztán nekivágtam a harmadik körnek.
- 1
- 2
- Következő →
baratrunning.com 