Month: május 2015

Ultra Trail Hungary 52 – Erényi Tamás beszámoló

Posted on Updated on

53.7 km kb 1700 m szint
A versenyt megelőző este mindent össze akartam készíteni, hogy kora reggel csak az elindulással kelljen foglalkozni. Szervezetem nagyon tiltakozott a rá váró feladat ellen, este 8-tól kezdve masszív fejfájással jelezte, hogy ezt mégsem kéne. Ennek ellenére a pakolás sikeres volt, de a tiltakozás folytatódott, hajnalban kiszáradva ébredtem, mintha lázas lennék. Ittam egy pohár vizet és visszafeküdtem, de a szervezet még mindig próbálkozott, bevetette a végső fegyvert, a rémálmokat. Álmomban lekéstem a rajtot, elfelejtettem felvenni a rajtszámomat, elfelejtettem fényképes igazolványt vinni a pótlólagos rajtszámátvátelhez és mindeközben persze szakadt az eső. Még biztos volt egy csomó minden, de szerencsére nem emlékszem rá 🙂. A HÉV-en kifelé zötykölődve tudtam az első falatokat letuszkolni, ekkorra már a szervezetem is belátta, hogy jobb ha rendesen viselkedik.
A rajt előtt megkerestem Sally-t, bemutatkoztunk és jó utat kívántunk egymásnak.
A rajt hangulatos volt, a futókon kívül senki nem volt Szentendre utcáin. Kényelmes tempóban indult a verseny, 140-es max pulzust terveztem, Gabi az javasolta, hogy 39-40 km-ig legyen így, ha maradna erő akkor onnan még lehet vitézkedni. Időterv nem volt, a biztonságos teljesítés volt a fő cél. Kb. 4 éve nem futottam ilyen hosszút és az idei felkészülés is csak februárban kezdődött.
Szentendréről kiérve könnyű volt a terep és a tempó is. Kő hegyre felfelé már megjelentek az első saras szakaszok, de ez nem tűnt vészesnek, majdnem egy hét eső után ez normális. A pályát nem jártam be előre, csak a főbb pontokat jegyeztem meg, szerencsére jó volt a szalagozás és a festékpöttyök is a talajon. Lajos forrás felé egy lankás, hosszú emelkedő visz fel, jó tempóban futható lenne, ha nem lett volna ragadós sár. Néhol a cipőm is majdnem ott maradt. Egy-két helyen sikerült elkerülő ösvényt találni, de sajnos egyik sem tartott sokáig, vissza kellett merülni a sárba. A pulzusra folyamatosan figyeltem, ha megszaladt, azonnal lassítottam. Megkönnyebbülés volt kiérni Lajos forráshoz (1:30 kb 11 km). Ettem egy gélt, ittam egy kevés vizet és futottam tovább. Hamar véget ért a száraz talaj, újra saras részek jöttek, ezúttal lefelé. Ez sem volt pihentető, de legalább úgy tűnt haladok. Hamar leértem a Bükkös patakhoz, innen pedig egy rövid emelkedős és ismerős részen kellett felfutni a Kisrigó vendéglőig.(2:05 kb. 15.6 km) Meglepetésemre itt Emma és Hanna szurkoltak és be is kísértek a frissítőpontra. Lemostam a sarat a tenyeremről, (valahol felfelé jövet csúsztam el), majd elvettem egy kis almát és ropit, elbúcsúztam a lányoktól és futottam tovább. Emlékeim szerint nagyjából lejtős szakasznak kellett következnie, amin akár még gyorsan is lehetne futni, ha nem kéne legalább ötször átkelni a patakon. Az emlékek nagyjából stimmeltek csak, mert még Visegrád előtt hirtelen egy emelkedőn találtam magam. Szerencsére nem volt hosszú és így legalább lejtőn futhattam be az itató pontra.(3:07, kb 25 km) Feltöltöttem a tartályt, ittam egy kis kólát és nekivágtam a Fellegvár felé vezető emelkedőnek. Itt nem is próbálkoztam a futással, sok volt még hátra egy ilyen vitézi tetthez. A pályarajz szerint ez egy 6 km-es majdnem folyamatos emelkedő eleje, vigyázni kellett a tartalékokra. A tartalékolás meghálálta magát, amint kicsit kisimult az emelkedő, könnyedén tudtam futásra váltani. Az útvonal itt a kék jelzésen vezet jó sokáig, és nagyon szép élmény itt futni. Pap-rét előtt kb 3 km-rel, ketten futottunk el egy másik versenyző mellett, hogy aztán 100 méterrel később egyszerre forduljunk meg, amikor a megelőzött lány fájdalmasan felkiáltott és leült a földre. Begörcsölt a vádlija, kihúztam a görcsöt, segítettünk neki felállni, és elindulni. Amikor látszott rajta, hogy rendben mozog, akkor mentünk tovább. (Tényleg összeszedte magát, beért a célba, ráadásul még szintidőn belül is). Pap-rét felé néhány száz méteres szakaszon szembe futottam a mezőnnyel, lehetett szurkolni, Sally-vel észre is vettük egymást. A frissítőponton gyorsan magamhoz vettem amit előre kigondoltam (alma, ropi, kóla) és amit nem (banán) (4:46 34.7 km). Jól éreztem magam, a nehezén már túl voltam, nem volt semmi gond. Jöhet a Vöröskő, az ide vezető úton előbb egy meredek szerpentinen kellett lefutni, majd egy meredek ösvényen felfelé mászni. A lefelé rendben volt, de a felfelé az minden időben futhatatlan, ráadásul most még csúszott is. Szerencsére nem túl hosszú, ennek ellenére elég lassan értem föl, volt hogy visszafelé csúsztam. A kilátás viszont pazar volt. A hegyről egy kanyargós ösvény vezetett lefelé, amikor leértem, akkor járhattam kb 6 óránál. Itt ettem meg az utolsó gélt és sejtettem, hogy ez azért kevés lesz végig, de már nem volt mit tenni, futok ameddig megy aztán majd lesz valami. Pihent állapotban ez a szakasz jól futható, semmi gondot nem jelentene, de akkor kezdtem rádöbbeni, hogy itt bizony még vannak emelkedők. Sőt az, hogy már látom Szentendre tornyait, az nem jelenti azt, hogtomator_uthy egyenest be lehet oda futni. Úgy tűnt az egész várost meg kell kerülni. Sebaj itt a Bükkös patak, itt majd kanyarodunk, de nem, előbb még van egy névtelen domb arra fel kellett futni és csak utána vissza a patakhoz. Amikor végre a patak mellett futottam, már tudtam, hogy rendben be fogok érni kb 7 és félórás idővel, koncentráltam hát arra, hogy kiélvezzem a befutót. Sikerült is, szerencsére észrevettem a lányokat így együtt futhattunk be:-)
Nagy élmény volt!
Az időjárás tökéletes volt, a talaj nem annyira. A verseny alatt 1,5-2 liter vizet és 3 kis pohár kólát ittam, megettem 4 szelet almát, egy negyed banánt, fél marék ropit 4 High5 gélt és 3 High Isogelt. Ez utóbbiról szomorúan kell megállapítanom, hogy nem adott annyi energiát mint a “rendes” gél. Kb 20 percre volt elegendő, szemben a másik 40-50 percével. A tartalékolós taktika bejött, a végén is tudtam futni (kivéve néhány emelkedőt). Az idő 7:32:08 a pulzusátlag 139.

A legek legjén – Göteborgsvarvet 2015

Posted on Updated on

Réffy Balázs beszámolója 11038078_923192491057125_8052189620778410879_n

Tavasszal kisüt a kisüt a nap, és ezek előrajzanak. Ha nem történik semmi, akkor is. Ha meg van valami esemény, akkor az hab a tortán. Kijönnek csapatostul, mászkálnak, futnak, vagy nézik a futókat. Ücsörögnek, hunyorognak, békésen bámulnak ki a fejükből. Heja, heja, finoman ordibálgatnak is. Semmi különös; mindössze a világ legnagyobb félmaraton versenye. Nem az a lényeg. Ott kell lenni persze, de elsősorban legyen nap, sör és fagyi; ezek sokkal fontosabbak. Ja, el is felejtettem a napot, vagy mondtam már?

A nevezés tél derekán lezárult, elvileg 65 000 ember jelentkezett, nekem a 70008-as rajtszám jutott. Ennyi emberrel jó kis tömörülés lesz, előtte, utána, közben, gondoltam. De Dorcsi szerint a svédek tudják, mit csinálnak, megszerveznek mindent szépen. Úgy is lett.

Johan, Dorcsi kollégája volt lelkes helyi segítőnk. Csütörtök délután beültetett az X6-os BMW-be, és kimentünk jó előre a versenyközpontba a rajtszámokat átvenni. Ragaszkodott ahhoz is, hogy körbevigyen a verseny útvonalán. Ő már vagy tízszer futott itt, minden szakaszról minden fontosat elmesélt. Feltétlenül látnunk kellett az egészet, hol vannak a nagyon szűk, hol az emelkedős részek. A bejárás a délutáni dugóban autóval is majdnem másfél óráig tartott. Rendes dolog volt Johantól, aki ráadásul valami makacs betegségből kifolyólag az idei versenyt nyomatékos orvosi tanácsra kihagyta. Szikár, alacsony, pörgős fickó, nálam egy tízessel fiatalabb, nem mertem megkérdezni, mennyit fut 21 kilométeren…

Péntek délelőtt megvolt a jótékony átmozgató 20 perces. A szállodától Johanék házáig, szigorúan az öbölparton, meg vissza. Nem tűnik bonyolult útvonalnak, mégis eltévedtem. Mélyen benyúló alöblök, hidacskák, nekem ennyi elég. Tanúm van rá, hogy egyszer körbejártam a kölni dómot, és eközben is el tudtam tévedni. Szóval így a futás is félórásra nyúlt. Borult az ég, szemerkélt, akkora szél és olyan hideg volt, hogy különös tekintettel a tengerpartra, meg a két hosszú hídra, már azt latolgattam, hogy mind a két aláöltözetet; a pirosat és a fehéret is fel kell majd a trikó alá vennem.

A hatalmas létszámot valahogy kezelni kellett, így a szervezők 25 rajtzónára osztották a mezőnyt. Azok, akik korábban itt vagy más svéd versenyen már regisztráltak valami eredményt, azokat ennek megfelelően sorolták be. Gyorsak előre, kevésbé gyorsak hátra, regisztrált idővel nem rendelkező újoncok és leglassabbak a legvégére. Én ennek megfelelően a 23. csoportból rajtoltam, 15.45-kor. Ez nyilván nem a legszerencsésebb, de előre nem lehetett tudni, pontosan mire készüljek. Úgy okoskodtam, hogy az egy hónappal ezelőtti Vivicittán elért 1:44:44-es egyéni és céges csúcsot jó lenne itt megjavítani, de még jobb lenne kiélvezni a Göteborgsvarvet minden percét, ahogy Gabi tanácsolta. Azt azért elhatároztam, hogy nem adom fel egykönnyen a rekorddöntést, meg fogok küzdeni érte. Kör modig! – azaz bátor futást –, ezt is Gabi küldte. És kapaszkodónak ott volt nálam minden, ami a Gizion és a cégescsapatból érkezett, sok vállveregetés, szurkolás, és a legeslegjobb szimbiózis.

A délutáni rajt következtében reggel nem kellett kapkodni, de azért izgultunk, hogy érünk oda. Fölférünk-e a buszra, meg lehet-e majd a helyszínen mozdulni? Felfértünk. Nem volt nagyobb közönség, mint szombaton délelőttönként a hetes buszon. Fél óra a versenyközpontig, mindenki oda tart, addig is utastársak, futócuccok, szettek méregetése, fitymálás, irigykedés. A végállomáson aztán már hömpölyögött a nép, nagyon sok ember. Futók sűrűn, amíg a szem ellát. Ja, és gyönyörű napos idő, 13 fok, közepes szél, a svédek ezt is megszervezték. Elég lesz a technikai póló, semmi nem kell alá.

11295584_923192594390448_3209386363794096342_n

Előremásztunk oda, ahol a legjobbak sorakoztak, és megvártuk az első rajtot, egy óra múlva meg az első befutókat. Érkezett Richard Mengich barátom, és a többi kenyai, eritreai. Eritrea az eritreaiaké, mondogattam magamban, aztán tizenkettediknek beért az első európai, egyben svéd fickó. Lelkesen zúgott a tribün. És jött a többi villámember, potty-potty egyre sűrűbben. Ekkor még mindig szűk két óra volt az én rajtomig. Fahéjas csiga, banán, pisi, víz, pisi. Futottam öt percet, aztán beálltam a 23-as számú falanxba. Rajtszelfi, bátorító sms-ek, szétszedem a világot, ez a legjobb az egészben. Na, mikor indulunk. Most. Hopp, Dorcsi jó helyett fogott, első métereimről is készült fotó. Sűrűn voltunk, komótosan kezdtünk, az első kilométer éppen 5:20-on belül. És innen megindítottam a nagy előrenyomulást, állandó kitörésekkel, cikázással, húszméteres sprintekkel, olykor satufékkel. Egész más volt, mint a Vivicitta. Ott a gyors futók húztak maguk után, és a táv második felében el is hagyogattak szépen. Itt meg bámm-bámm-bá-bámm-bá-bá-bá-bámm-bámm ezeket mind lehagytam, végig-végig, túlzás nélkül sokezrével. Szűk volt a pálya, de haladtam egészen a hídig. Ide gyakorlatilag egy meredek ösvény vezetett fel. Volt, aki már itt sétálni kezdett, szóval bedugultam, jól. A hídon is csak két sáv volt a futóknak fenntartva, a végén pedig megint hosszú ösvény; így szó sem lehetett arról, hogy szépen futom 4:50-es kilométereimet, ahogy amúgy erőm, úgy éreztem végig, engedte volna. Nem baj, állva halunk meg, küzdöttem, előzgettem továbbra is. A Runkeeper szerint elég jó átlagot tartottam, de ebben nem lehet megbízni, a teló mindig valamivel optimistábban mér, mint a szigorú csipecske.

A nézők. A pálya teljes hosszában, rengetegen. Állnak a nagyfaterék, néznek békésen. Családok kisgyerekkel, kisgyerek tartja a mancsát pacsiért. Kiosztottam vagy harmincat. Minden talpalatnyi zöldön ülnek, esznek, isznak, grillsütőkön sütögetnek. Kevésbé sportos fiatalok, strandszékeken, sörrel. Mire én odaértem, már nem voltak szomjasak, kicsit fáradtan bőgicséltek. Mindenféle zenekarok nyomják a bluest, vagy csak dobol egy dobos vagy döböl sok döbös, de sokkal több, mint Budapesten. És akkor valamelyik marha át akart kelni a pályán, és az orrom előtt keresztbetolta a parasztbiciklit, hogy szabályosan felakadtam rajta. De valamit meg kellett sejtsen abból, mi a magyarok istene, mert fennhangon igen csúnya szavakkal átkoztam el. Ezt meg kellett ismételnem párszor, amikor gyalogosok csinálták ugyanezt, mint például azok a benga állat fickók, hárman, 12 kilométernél, akik nem tudom, hova tették az eszüket.

11391127_923192674390440_3058401235956101201_nFogyott a táv, elértük a másik hidat, itt is nagyon kevés volt a hely, de a bal oldalon, a szalag mellett aránylag hatékonyan surrantam előre. Elméletileg jobbra tarts van, mint az autópályán, és ez nyomokban  működik is. Ha nem, akkor jön a bakugrás, vagy az, hogy finoman megérinted az előtted futó könyökét, és akkor gond nélkül kitér. Tizenhat kilométernél beütött a krach, iszonyúan elkezdett szúrni az oldalam. Be kellett lassítanom 6 perc körüli tempóra, szuszogtam, amilyen mélyen csak tudtam, de ráment egy kilométer, míg a fájás kiállt. És jött az utolsó szakasz, benne három kilométer hosszú emelkedő. Meglepetésemre szinte meg se kottyant. Nyilván fáradtam, meg valami kaja nagyon jól jött volna, de a tempó valahonnan megmaradt. Sok volt amúgy a frissítőpont, de csak vízzel meg rondasárga energiaitallal. Banán semmi, én se vittem. A szúrás, cikk-cakkfutás, 240 méter szint ellenére is csúcsközelben lettem volna, viszont a legvégén, derült égből villámcsapás; seggriadó, seggtorlasz, minden elszállt. Valahogy belefutottam, úgy tűnt, hirtelen vagy ötszáz nőbe, meg egy igen hosszú és három méternél nem szélesebb gyalogos felüljáróba. A seggek, akarom mondani, a lányok jobbára sétáltak, vagy valami 7-es tempóban araszoltak, a felüljáró meg köszönte szépen, de nem tehetett az egészről. Leginkább fejben fáradtam el, sőt végül le is fagytam, amikor jött még egy erdős szakasz, rövid, meredek dimbekkel dombokkal, és azt vettem észre, hogy nem tudom felmérni és összerakni, hogy pontosan mennyi lesz még, és mennyi kakaó maradt bennem. És ekkor vált világossá, hogy kicsúszok az 1:45-ből. Ezt tehát elengedtem, vártam a stadiont, ami viszont életem élménye volt. Azt a szűk fél kört a rekortánon, a zsúfolt lelátó előtt sose felejtem el. Atomsprint, repülés, befutó. 1:45:56. Összesített 9 992. hely (felső tízezer) 54 621-ből, elsőre, ilyen körülmények között maximális elégedettség. Johan szerint ez aránylag lassú pálya, sok a kanyar (megszámoltam, 55, a Vivicittán, otthon ennek a fele), és nem kevés a szint; így itt sose futottak még egy órán belül.

Este végül megnéztem az ő eredményeit is évekre visszamenőleg: összes ideje 1:47-en felül. Mekkora menő vagyok. Aztán másnap jött a hír: Keszthelyen 1:44:04-el új céges rekord született. Hát, igen. Az egész csak hülyéskedés persze. Van a futás és vannak idők. Az első fontos, a másik nem.

Azt még nem mondtam, hogy az egészet Dorcsi találta ki és szervezte meg. Trükkös csalinak szánta. Hogy ne legyek már Mrs. Columbo, és annyi év után végre bemutathasson svéd kollégáinak. Köszi, a csali nagyon finom, a Göteborgsvarvet pedig életem meghatározó élménye volt.

GöteborgA győztessel:-)

Hétvége? Irány a Balcsi!

Posted on Updated on

gizions

Egy kis szurkolást, ha kérhetünk a hétvégére a gizionoknak:

Május 30-31., Ultrabalaton

Egyéni indulók:

– Evetovics-Balla Hajnalka
– Evetovics Milán

Csapatban versenyzők:
– Gizionok: Réffy Balázs, Hajdú Mária, Sári Erna, Molnár Eszter, Németh László, Makra Vivien, Larzen, csapatkísérők: éBakonyi Kata, Bíró János, és Karcsi, the Legend:-)

– RoaDKillers: Sáringer Zoltán

– MACera: Sally
– Kék Kocka: Nicol

Keszthely, Triatlon – féltáv
– Hegedűs Ákos

Go Gizions, go!