Latest Event Updates

Rotary Maraton Debrecen – Juhász Erika, beszámoló

Posted on

 A visszatérés

A mai maratonom márciusban lett volna, de mint tudjuk ember tervez…

Most már nem is bánom,hogy így történt, mert felkészültebb lettem testileg a műtétek után. Nem volt biztos, hogy megtartják, így bebiztosított a lányom egy virtuális Berlin maratonnal is. Ha ez elmaradna, akkor kinéztem egy szép
utat és Nagykőrösig pont meglett volna a maraton egyedül, Feri frissítésével. De jobb így,emberek,futótársak között végig futni.

Reggel 5-kor keltünk, 6-kor indulás, 8 előtt jó parkolót találtunk és elmentünk a rajtcsomagért, amit hétközben átvettek helyettünk. A csomag késett, így dőlt minden, de beálltunk a rajtba Balázzsal, ahol  kiderült, hogy a chip külön van, ami a kocsiban van a rajtcsomaggal együtt. Mindez rajt előtt fél perccel. Huuu ideg, meg minden, telefonom Ferinél, szóltam a szpíkernek, hogy mi legyen, azt mondta menjek el érte és rajtoljak, ha visszaértem. Megkerestem Ferit menjen el érte, de nem győztem várni és én is mentem,felraktuk a cipőmre és a fm rajtja előtt
befurakodtunk és gyiiii.
Az volt Gabi kérése, hogy semmi idő cél, csak jól essen és az utolsó kört toljam meg /8kör volt/. Így én titkon bíztam csak a 4.15-ös eredményben,a csuklómra feltettem a km célokat amit szerettem volna tartani.
10 km-nél már bő 3  perccel jártunk előre, ami erőt adott, de gondolkodóba is ejtett. Ha így marad, akkor meglesz a 4 óra 15 perces álom idő.
Ehhez képest csak jobb lett 4 majd 5 végül 6 perc is az órám szerint.
Már az 1.körnél tudtam, hogy nem lesz teljes maratoni táv az óra szerint, pedig nekem a Berlin maratont evvel kell igazolnom. Így mikor beértem a 8 kör után, kaptam az érmet és tovább futottam, hogy tuti
meglegyen a 42.2. Hallottam amikor mondja a szpíker,hogy “Horváthné Juhász Erika a célban, de ő fut tovább! Szólni kéne neki, hogy vége a versenynek!” De én csak kocorásztam és jött egy másik futótárs is, aki ugyanígy volt, mint én, teljes maratont akartunk.

A hivatalos végeredményem 4:01:38, de a hozzá futott szakasszal 4:08:54, ami rontott az átlagon, mert nagy kedvem nem volt már hozzá igazság szerint. Az erőm még bírta volna, mert tényleg tudtam gyorsulni a végén és lehagyni olyanokat, akik majd 8 perccel korábban indultak normál verseny helyzetből, nem rástresszelve a chip miatt.
Addig nem is tudtam kik a maratonisták, míg nem csak mi maradtunk a pályán.

Mindent összevetve a térdemnek megköszöntem a haza úton, hogy engedett futni és nem kínoztam magam. Feri szuper egyéni frissítést rittyentett az útszélén, amit nagyon köszönünk (Balázs is). Izó, víz, gél, gumicukor és
pár szem kisperec vitt végig a visszatérő utamon.

Azt mondják a nagyok, hogy maraton után mindig legyen újabb cél, hogy ne égj ki (így voltam az 1. után, nem tudtam hogyan tovább).
Nekem már rég megvan a következő cél, amit részletesen kibeszéltünk a nyaralás alatt Gabival, de én is és Ő is ettől a mai futástól tettük függővé! Remélem elhárul minden akadály és a térdem is igent mond a továbbiakban.
Gyorsan megírtam mielőtt elmúlik a varázs és jönnek a szürke hétköznapok újra. Nagyon elégedett és boldog vagyok!
Köszönöm Gabi a sok-sok türelmet és csitítást mikor beindultam volna.

SPAR Budapest Maraton – Sári Nóra, beszámoló

Posted on

Egy augusztusi szombat estén, lefekvéskor:
– Mikor kelsz? Futsz?
– 5:15-kor.
– Hát, te hülye vagy.
Ekkor dőlt el, hogy megpróbálom. Harmadszor.
De jó sok időbe telt, mire ismét enyém lehetett a maraton.
Hat éve estem át a tűzkeresztségen, 4:48-as idővel, egy pokolian meleg októberi napon.
Aztán Gabi lett az edzőm, aztán szültem egy gyereket. Sokáig nem készültünk ilyesmire.
Két éve viszont a rajt előtti utolsó pillanatban fújtam visszavonulót a MaratonFürednél, mivel a köhögésem nem múlt; aztán az Ultrabalaton, majd a Sárival lezajlott történések egyszerűen elsodortak.
Olyannyira, hogy bár rész-sikereket elértünk (mégicsak lenyomtam egy sub3 órás 30-ast), nem tudtam kibontakozni.
Hiányzott az a sikerélmény, ami akkor jött, amikor Gabival kezdtem a közös munkát: 2015 tavaszán produkáltunk egy 1:55-ös félmaratont. Erre rácsodálkoztam.

Az elmúlt években lelkiismeretesen gyűrtem az edzéstervet minden héten, de mindig úgy sejtettem, hogy több van bennem – csak nem most van itt az ideje, hogy ez ki tudjon jönni. Örökké fáradt voltam, és az elmémet bizonytalanságérzet uralta.
Ez a futásaimat is beárnyékolta. Gabi akárhogy igyekezett belőni, de az egyébként belőhetetlen pulzusaimra (melyek fekvése örökké változott a leterheltségem és az időjárás függvényében…) lehetetlen volt optimális terveket készíteni. Ahhoz viszont nem bíztam eléggé magamban, hogy RPE (Rate of Perceived Exertion) szerint fussak.
Szóval, így elszórakozgattunk.

Tél előtt jött a gondolat, hogy akkor csak meg kellene próbálni a távot, mielőtt majd túl melegre fordul az idő.
Ismét edzettem a tavaszeleji balatoni maratonra. De ide sem jutottam el, pedig a felkészülésem 95%-a lement. A családot letarolta az influenza, nekem antibiotikumot is rendelt az orvos.
Átneveztem egy április 20-ai rábaközi helyszínre, de azt meg elvitte a covid. Nem mintha felépültem volna addig annyira, hogy lefussak 42 km-t.
Hát, elkedvetlenedtem piszkosul. Mi ez, szerencsejáték? Kétszer is becsülettel felkészülök, nagycsalád mellől… és semmi??
Ráadásul bejött ez a karanténosdi, ami idegileg rendesen próbára tett, mint mindenkit.
Nem részletezem, mert mindenki átélte, aki otthonról próbált boldogulni sulis-ovis gyerekek mellett.
De tény, hogy futni ekkor kezdtem el normálisan.
Mi történt?
Ahogy Buddha mondja (nem szó szerint): „akkor kezdesz el élni, amikor elengedsz dolgokat”
Először is, el kellett engedjem a pulzuskontrollt, mert beláttam, semmi értelme. (Gabi már korábban mondta, de nem tudtam meglépni.) A hosszúra nyúlt lábadozás feje tetejére állította a ketyegőmet meg légzőkémet.
Aztán én annyira, de annyira tele voltam frusztrációval, hogy amikor eljutottam futni, szó szerint robbantam az aszfalton. Dehogy nézegettem én az órát!
Tét pedig nem volt. Mikor lesz itt egyáltalán verseny, 2021 végén, mire lesz vakcina?
A heti négyből örültem, ha eljutottam háromra, az erősítést szinte elfelejtettem.
Röhejesen, tökéletesen káoszosnak tűnt ez az egész!
Elkezdtem szárnyalni, szó szerint. Félő volt, kifulladok, de csak egyre jobban ment. Gabi azt írta: „helló, végre megérkeztél?”
Május végén lezajlott egy sokkoló rosszullét Sárival. A legtöbb szülő nem, vagy nem igazán gondol a legeslegszörnyűbbre, ami megtörténhet, de minket megcsapott akkor ennek a szele.
Azóta nem ismétlődött meg, hála istennek. De ez a pár nap kórház, és a szembesülés azzal, hogy Sári helyzete komplex törődést igényel és tartogathat még meglepetéseket, szó szerint térdre kényszerített.
A futást folytattam.
Éreztem, hogy szükségem van keretekre, amik segítenek megtartani. A lelkem elzsibbadt, de a lábaim vittek.
Nem lehetett tudni, hogy mikor lesz verseny, vagy hogy lesz, jön-e még kórházas epizód, ezért különösebben nem is érdekelt. Nem volt céldátum, semmi, csak hétről hétre haladtunk.
Átíródott bennem a kód: tegyél meg mindent ma, de ne idegeskedj a holnapon, a jövő héten, mert úgysem tudod, hogy mi jön. Az élet zajlik: te ne hagyd, hogy a gondolataid megbénítsanak. Milyen egyszerűen hangzik, igaz? Csak az embereknek egy élet (fele) kell, mire ezt megértik.
Közben elengedtem ezt a túlfrissítést is, rájöttem, hogy a kevesebb több. Mekkora segítség volt! Akinek háborog állandóan a gyomra, ne egyen szilárdat, előtte se, és bízzon kicsit jobban magában. Teljesen rászoktam a Vitargo löttyre, és felfedeztem a sótablettát, minden 5 km-re bekaptam egyet. Működik.
És szerelmes tulajdonosa lettem időközben egy Hoka cipőnek is. Mi a fenének nem vettem meg korábban? Mert azt hittem, hogy nem is vagyok igazi hosszútávfutó…?
Eltelt a nyár, ráfordultunk az őszre. Két pénteken futottam meg a két leghosszabbat, a kétszeri 35 km-t. Bitang hosszú volt, de simán kibírható. Látni való volt, hogy össze vagyok rakva.
Már csak el kellett menni letolni mind a 42-őt.
Itt megint volt egy kis varia, az áprilisról szeptemberre áttolt alkalmat is törölték, úgyhogy nem volt mit tenni, maradt a rakpart-futam, a rendszerint túl meleg SPAR. Imádom a vénasszonyok nyarát, de nem versenyen és nem betonon. Viszont tudtam, hogy „odamész oszt lefutod” Tamás fog frissíteni, ő pedig a szikár egyszerűségével tovább lök akkor is, ha lankadnék.
Igazság szerint még a múlt héten sem voltam meggyőződve, hogy erre sor kerül. Picit jól jött nekem, hogy az ország a tesztelési kapacitásainak végére ért, legalább nem tudtak már rekordok dőlni… nem fújták le a versenyt.
Az idő most tökéletesnek bizonyult, 15 fok sem volt. A nap is kegyeskedett a fenekén maradni a felhők mögött, akik viszont időről időre engedtek egy kis hűsítő vizet ránk. (Pedig mennyire zokon szoktam venni az esőben futást)
A maratonról sokat nem tudok írni. Mert amit írnék, arra a régebbi énem is azt mondaná, hogy lóf.szt, ilyen úgysincs.
De az igazság az, hogy nem sok szenvedés szorult bele. Átlag 5:50-es tempóban egyenletesen, stabilan végigmentem rajta, a 32.km-en a Margitszigeten hangosan dudorásztam a „Killing me softly”-t, és hülyéskedtem Zákány Gerivel, a fotóssal.
Vártam, hogy időről időre találkozhassak Tamással, minden befutó üzenetet elolvastam a mobilon (a gyerekeknek válaszoltam is – Gabi ne kapj agyvérzést légyszi, de egy mentális forintocska sem gurult el eközben), nem volt kapkodó légzés, sem rossz gondolat, csakis pozitív, a felszabadult magabiztosság, hogy ez bizony jól megy, és jé, a 4:15-ös iramfutók még mindig mögöttem vannak (bár róluk meg is feledkeztem aztán).
Biztos, hogy a pár nappal azelőtti turbó infúzió is közrejátszott abban, hogy a 31-32. kilin korábban rendszerint tapasztalt fáradás is kitolódott valahova 36. környékére! Hihetetlen volt, hogy a rettegett holtpont nem jön, pedig a tavalyi 30-ason is volt benne részem, tudom milyen. Szépen vittek a lábak, egy-kettő, egy-kettő, trap-trap, dibb-dübb, előzgettem, esőnél fejkendőt igazgattam, hajat rázogattam, bámészkodtam ide-oda. Semmi becsavarodás.
Ha volt hibázás, akkor ott rontottam, hogy hiába próbálkozott Tamás a 38. és 40. km-nél is, már nem tudott rávenni a frissítésre. Addigra felkavarodott a gyomrom, erősen vágytam a kaland végére, emiatt az utolsó 1-1.5 kili már kissé kínlódósra sikeredett – de ennyi igazán belefér. Ugye? Szóval, ezt még lehet gyakorolni, hogy a fináléra is maradjon erő.
Nagy meglepetés volt 4:08-on belül beérni. Csak pislogtam a célban, gondoltam, beragadt a kijelző óra, vagy összekeveredett a fejemben a matek, bruttó idő vagy nettó vagy mi van. Valahova 4:22 környékére vártam magamat. Ezek szerint mégis megtanultam ismét futni.
Nem szóltak a fanfárok, nem integettek le a fürtös hajú angyalkák az égi oltárról és megüdvözülés sem jött. A szélsőségesen intenzív érzések egy ideje elkerülnek, és ez teljesen rendben van.
Egyszerűen csak örültem, örültem, és mély hálát éreztem, hogy végre sikerült…
ui: másnap az éveim számra is 42-re kerekedett – kaptam is egy új Hokát.
 

UB – Erős Gábor, kísérős beszámoló

Posted on

Húsz perc az élet.

Egy Ultrabalaton-kísérő benyomásai.

 

19 perc. Csipog a telefonom. Nyomok kettőt a pedálon és Zsuzsi mellé érek. Jobb kezemben már ott a soft kulacs, benne a megbeszélt frissítő. Igyekszem olyan közel menni, hogy ne nagyon kelljen kinyújtani a kezét, amikor látom, hogy felnéz, a kezébe teszem. Mikor visszaadta, megállok. Elrendezem a kosarat a bicaj elején, áttöltöm a cuccot a következő kulacsba, harapok egy kicsit a szendvicsemből, iszom egy kis Fantát, megnyújtóztatom a lábaimat. Ez az énidőm, hogy divatos szót is beleszőjek. Pisilek, megigazgatom a bicaj nyergére helyezett törölközőt, hogy kevésbé fájjon a fenekem. Nézelődök, posztolok, fotózgatok. És már le is telt az én tíz percem, a következő ahhoz kell, hogy pontos időre utolérjem őt. Néha ebben a tíz percben a kisérőkocsival találkozom, hogy pótoljam a készleteket. Egyszer megmosdottam a Balaton vizében. Aztán tekerés. 19 perc. Csipog a telefonom. Visszaveszem a kulacsot, és beállítok egy újabb 19 percet. Reggel hét és este hét között ebben a ciklusban zajlik számomra az élet. Időnként közel maradok hozzá és beszélünk pár szót, teljesen lényegtelen dolgokról csak, hogy teljen az idő. Időnként mögötte megyek, hogy lássam ha szüksége van valamire. Ehhez nem kell beszéd. A Balaton északi partja varázslatos, de a mi világunk most egy nyilak és táblácskák által meghatározott sávra korlátozódik ahol egyetlen cél a minél folyamatosabb haladás. Ez elég jól sikerül, Zsuzsi összesen kb. két percet áll ebben a 12 órában.

Mikor nyár közepén felvetette, hogy kéne egy kisérő és én jelentkeztem fogalmam sem volt mire vállalkozom. Vagy kevés fogalmam mindenképp. Persze voltam már az Ultrabalatonon, csapatokat kisértem is bicajjal. Egy alkalommal egy másik versenyen egy igen rossz fizikai és mentális állapotban lévő futót kisértem egy véletlen találkozásnak köszönhetően és sikeresnek bizonyult a közreműködésem.  De az sem volt több néhány óránál. A Balaton körbefutása 32 óra.

Néhány héttel a nagy nap előtt módfelett felpörög az életem. Mire eljön az idő fizikailag és mentálisan is teljesen kimerültnek érzem magam. Minden ellene szól, hogy én ott jól helytállhassak. Csütörtök este sík ideg vagyok ahogy a munkahelyemtől a Déli pályaudvarra megyek, próbálok megnyugodni, próbálok fókuszálni. Az én gyengeségem miatt nem baszhatja el. Ez nem opció.

Balatonfüred, vasútállomás, pizzéria. A kis csapat ott vár. Megismerkedem TGáborral, Zsuzsi párjával, és Dokibácsival aki a sofőrünk lesz. Pizza, sör jéger, a hangulat teljesen oldott, még szinte meg is lepődöm. Taktikai beszélgetésre szerencsére nincs nagy szükség, mindent alaposan megterveztek, előkészítettek. Még jól is alszom. Totálisan fókuszban vagyok.

Reggel öt. Villásreggeli, pakolászás a hűvös sötétben.

Rajtközpont. Felmálházzuk a bicajt, lelkesen üdvözöljük a többi elvetemültet. Mindenki lelkes, de ez olyan visszafogott lelkesedés. Ha holnap délután is érteni fogjuk miért vagyunk itt, akkor lehet majd lelkesedni. Nagy ovációval elindulnak, a bicikliseket kicsit később engedik utánuk.

36 db húszperc az élet. 36 alkalomból talán háromszor vagy négyszer kések pár percet, jellemzően amikor a depózás túl közel esik a telefoncsicsergéshez. Gondolom ez azért kell, hogy tökéletes azért ne legyen. Gáborral és Dokival úgy tűnik tökéletesen megértjük egymást. Érdekes ez, pár óra ismeretség után.

Este hétkor Gábor levált. Zsuzsi anyukája egészen hihetetlenül finom húslevest készít, előtte élek a lehetőséggel és lezuhanyzom. Még előtte lelkesen fotózgatom az éppen kelő teliholdat. Beszélgetni nem tudok, pedig a Mama szeretne – Dokira hagyom ezt, nem tudok és nem is akarok kizökkenni. Van még jó húsz óra meló.

Borzalmasan hosszú az éjszaka. Beütnek a krízisek, Gábor marad Zsuzsi mellett, mi Dokival készenlétben minden ponton. Mindig csak egyikünk mer a kocsiban maradni – ha mindketten elaludnánk, az óriási kibabrálás lenne. A futó megengedheti magának, hogy elveszítse a fókuszt, az ő versenye. Mi nem. Nem a mi versenyünk.

Váratlan pillanatokban csörög a telefon. Épp ez kell. Vagy épp az. Vigyük ide. Vagy éppen oda. Doki csukott szemmel indítja a kocsit amikor hallja, hogy beülök, mire gurulni kezd a jármű, már teljesen éber. Nyitva tartó benzinkutakat vadászunk a déliparti éjszakában. Kávé, redbull, meg még mittudomén mi a kívánság. Érzem a totális kimerültséget, de nem, a feszültség nem tör ki rajtunk. Egy tök ismeretlen emberrel száguldozom a kihalt utakon pillanatonként változó célokkal és nincs feszkó. Tudjuk miért vagyunk itt és tesszük a dolgunkat ha kisördögök esnek az égből akkor is. A pontokon találkozunk, depózunk, keverjük az izót, őrizgetjük a kávékat, nézzük a többi futót. Hát, olyan hős formák. Doki rohadtul nem érti, ebben mi a jó, én valamennyire igen.

Ez az éjszaka annyira hosszú, hogy délután kettőig tart. Akkor megérkezünk a célterületre. Nem bírok magammal, otthagyom Dokit, lemegyek oda, ahol a célra fordulnak a versenyzők, ott várom. Az elmúlt hetek összes feszültsége kitör belőlem, persze baromarccal nem hoztam napszemüveget, így elég buta lehet a sírós fejem. Örökkévalóság. Sorra jönnek a futók akiket annyira jól ismerek már a váltópontokról.

Nincs annyira jól kijelölve ez az utolsó pár tucat méter, hogy egy 31 órája futó ember magabiztosan képes legyen követni, felfutok Zsuzsi mellett a célvonalig, aztán én szépen elvonulok a parkoló melletti rétre, és utat adok a feszültségnek…

A hazaúton még sokáig a pálya mellett haladunk szembe. Mondom Dokinak, hogy ez most olyan mintha két hete jártunk volna arra legutóbb. Elképesztően hosszúak voltak az órák.

Nincs eufória, egyáltalán nincs. Amiért jöttünk, az megtörtént. Idő kell még az örömhöz…