Latest Event Updates

Bükki Kilátások Hard – Ficzere Julianna, beszámoló

Posted on

Szerintem minden első alkalom különleges.
Évek óta nézegettem ezt a versenyt, de tisztában voltam vele, hogy ez kemény, és jellemzően ilyenkor év elején általában karcos az időjárás és a terep is. Tavaly aztán megjött a bátorságom hozzá, de én naivan a Funrunra gondoltam.
Amikor megosztottam Gabival az idei évi terveimet, azonnal kérte, hogy korrigáljunk a Hardra. Tudat alatt persze tisztában voltam azzal, hogy ez a jó döntés, végül úgy intéztem, hogy Gabi mondja ezt ki 🙂

A felkészülés jól ment. Néhány nap nátha miatt maradt csak ki edzés. Igyekeztem a szintet gyűjteni, amikor csak alkalom nyílt rá. Keresztedzésnek pedig bekerült a bringa a heti tervbe.
Január elején még úgy terveztem több hétvégi hosszút is pályabejárásként futok majd. Végül olyan kemény telünk lett, hogy egyszer jutottam el a Bükkbe, akkor Szilvásváradról futottam egy kört, fel Istállós-kőig és vissza. Azon a napon kaptam mindent, havat, jeget, hideget, ködöt. Őszinte leszek, el is ment a kedvem a pályától. Január végén Betti szülinapi buliján nagyon hasznos infókat kaptam Bazsitól és Tomitól. Lelkesen, csillogó szemmel meséltek az eddigi tapasztalatikról, ezzel újra elbillent a mérleg a verseny oldalára.

Február végén egy hetet kint voltunk a Vén Rókák néhány tagjával Tenerifén. Ott sikerült felmelegedni, jókat futni, enni, pihenni. Mire hazaértünk már más szemmel néztem a Hardra.
Elkezdtem beszámolókat olvasni, a szintrajzot, frissítési tervet nézegetni. Ebben az időszakban Csombók Csabikával nagyon sokat beszélgettünk a versenyről, pályáról. Ezúton is nagyon köszönöm , hogy a beszélgetéseink alatt virtuálisan végig vittél a pályán!

A verseny előtt két héttel már lehetett sejteni, hogy az elmúlt évek legideálisabb körülményei lesznek a Hardon.
A verseny előtti nap mentem le Felsőtárkányba. Este együtt v csoráztunk néhány futótárssal. Jó hangulatban telt az este, nekem segített oldani a verseny előtti feszültséget. Vacsi után a szálláson kikészítettem a versenycuccom, és viszonylag korán lefeküdtem. Mire reggel felkeltem Csabika már a versenyszettjében és feldobott hangulatban végezte verseny előtti rituáléját
a nappaliban. Ez nagyon inspirált, azt éreztem bárhogy is alakul fantasztikus napom lesz. A szállástól együtt kocogtunk, ami azért elég vicces annak, aki ismeri Csabika szokásos tempóját. Szerintem ez volt az az első és egyetlen alkalom, hogy együtt futottunk.

Gyorsan átvettük és feltettük a rajtszámot, csopifotó és már sétáltunk is a rajthoz. Ez úgy történt ahogy a fiúk korábban elmesélték. Egy kis utcában megálltunk, és Imaro egyszer csak azt mondta RAJT, erre a mezőny nekiindult. Semmi hangulatfokozó zene, vagy rajtkapu.



Az elején kissé elbíztam magam, és tartottam a lépést a mezőny közepével, magasabb pulzuson, mint ahogy azt Gabi kiírta. Ez természetesen később, kb. 4 óra környékén a Tar-kőre mászás alatt visszaütött. Fejben végig nagyon jól működött az ultrás hozzáállás, miszerint mindig csak az előttem álló szakaszra koncentráljak. Őrkő-háznál volt az első frissítő és ellenőrző pont, itt csak dugókáztam és terv szerint mentem is tovább.

A következő lejtős szakasz Szilvásváradig ismerős volt a korábbi bejárás miatt. Most milyen csodás volt, nem úgy, mint a jeges, havas, hideg bejárásnál. A szilvásváradi pontnál dugóka, gyors kulacstöltés, néhány szem olíva bogyó és szaladtam is tovább.
Innen egy alattomosan emelkedő aszfaltút vezet a Szalajka-völgyön át a barlangig. A reggeli időponthoz képest meglepődtem, hogy vannak kirándulók, a büfék is nyitottak már. A barlang előtt elővettem a botot, amit valamikor csak a Tar-kő után tettem el. Azt a középmezőnyt, amit követni akartam, valahol Őrkő-ház második érintésénél elengedtem, mert a pulzus értékemet muszáj volt lejjebb vinni, ha végig akartam menni. Itt még jól álltam az előre eltervezett időtervemhez képest.

Aztán jött a mászás a Tar-kőre (35km), ami már ismeretlen terep volt számomra. Ez most segített elterelni a figyelmem a lassulásról. Csabika elmondásából tudtam, hogy köves, kisebb sziklákkal tarkított, és a sok fakidőlés miatt lassú lesz. Na itt ütött vissza, hogy az elején elfutottam magam, mert egyre csak lassultam. Mire Tar-kőre felértem már fél órával az időtervem mögött voltam. A panoráma, ami fent fogadott lélegzetelállító volt. Csak itt álltam meg fotózni egész verseny alatt.


Az eredeti időtervem itt elengedtem mert csak feleslegesen nyomasztott, inkább a frissítésre, futásra fókuszáltam, és gyönyörködtem a Bükkben. Rengeteg helyen volt hóvirágmező, nyomokban ibolya. A Nagy-mező (41km) pont egy oda-vissza szakasz, ami néhány kilométer. Felüdülés volt újra futókat látni, -a második Őrkő-ház és Tar-kő közötti szakaszon teljesen egyedül voltam-, és meglepődtem hányan vannak néhány perccel előttem. A Nagy-mező ponton feltöltöttem a kulacsokat, az első zsebekbe tettem a következő 20km-hez szükséges frissítést és a pontról kifelé elvettem egy uborkás
vajaskenyeret az asztalról. Hogy az milyen jól esett! Ez után a pont után, éreztem magamban újra erőt.

Elkezdtem előzgetni olyan futókat, akik 10-20km környékén húztak el mellettem. Ahogy mindenki mesélte a verseny előtt, az Ódor-vár felé vezető emelkedős szakasz nem esett jól, de számítottam rá, a bot itt is sokat segített. Aztán az utolsó frissítőpontnál (58km) még egy gyors frissítés, innen már sima, gondoltam. Ja nem. Mondhatom, hogy nekem ez rosszabbul esett, mint az Ódor-vár. Folyamatos hullámzás döngölt földúton, a Bambara Hotel kerítése sosem akart megjelenni. Amikor végre mégis, katartikus élmény érzése tört rám, amit tetézett, hogy Korányi Balázs várt a vége előtt egy kilométerrel, és velem futotta meg a vége tókört. Ekkor eltört a mécses, ahogy most is, amikor ezeket a sorokat írom. Köszönöm Balázs!

A célban ott várt Gabi is, gratulált, fotózott, és elmondta ki mit futott. Tomival, Bazsival, Csabival megöleltük egymást, mindenki szuperül teljesített.
9:28 lett az eredményem, ami csalódás ilyen ideális körülmények között. Ez a Bükk, ehhez még gyenge vagyok, de a teljesítés most óriási örömmel tölt el, és ez az első alkalom örökre beégett az emlékezetembe.

Harcoktól a dobogóig – Runner’s Mag interjú

Posted on

A Runner’s Mag újságírója, Domján Vivien interjút készített velünk:

Az edző–tanítvány kapcsolat kívülről elég egyszerűnek tűnik. Az egyik ember ír egy edzéstervet, a másik megcsinálja. A valóságban persze ez általában sokkal kaotikusabb. Van benne makacsság, viták, félresikerült hetek, néha egy kis sértődés is – aztán valahogy mégis működni kezd.
Az év férfi terepultrafutójával, Belus Tamással és edzőjével, Barát Gabriellával beszélgettünk.

Emlékeztek arra, amikor először találkoztatok? Mi volt az első benyomásotok egymásról?
B.G.: A mi kapcsolatunk onnan indult, hogy én együtt dolgoztam Tomi tesójával, Fruzsival, általa ismertük meg egymást. Ez tíz éve történt, így kicsit már a múlt homályába vész, de az biztos, hogy ez sosem volt lineáris folyamat. Egy eszméletlenül dinamikus, folyton változó, pulzáló dolog, amiben van egy furcsa alá-fölé rendeltség. Mert bizonyos szempontból az a főnök, aki fizet, viszont az edzés szempontjából mégiscsak én vagyok az.

Az elején nagy harcaink voltak, mert Tomi elég nehezen állt bele abba a munkarendbe, ami aztán egy eredményes fejlődéshez vezetett. Nem volt egy könnyű időszak, de aztán idővel nagyon egymáshoz csiszolódtunk, emberileg is megismertük egymást. Ez azért is nagyon fontos, mert nemcsak az eredmények, a számok, a görbék számítanak, hanem a mögötte meghúzódó mindennapok is. Fontos tudni, hogy milyen stresszfaktorok vannak az életében, mint ahogy azt is, hogy milyen háttértámogatást kap a környezetétől.

Sokat változtatott az is, amikor Tomi maga is edző lett, és már elkezdte ilyen szemmel is nézni a dolgokat. Akkor értette meg igazán, hogy nekem milyen nehéz volt az első időszakban. Azóta egy teljesen egyenrangú partneri viszony van köztünk, amiben még mindig én írom az edzéstervet, én irányítok, de sokkal szabadabban és tisztábban mondja el a véleményét. Szerencsére már teljesen egyfelé megyünk. Már nincsenek nézeteltérések, csak apró finomhangolások. Ha lehet ilyet mondani, akkor úgy fogalmaznék, az a mi titkunk, hogy nagyon jól egymás alá dolgozunk.

Tovább a teljes interjúra a Runner’s Mag oldalára

Bologna Maraton – Oláh Márk, beszámoló

Posted on Updated on

Végtelenül örülök és büszke vagyok magamra, hogy megcsináltam és lefutottam! 

A verseny előtti nap, szombaton nem fájt már a hátam, ezért egy szokásos kocogásra kimentem, hogy teszteljem, de szerencsére nem volt panaszom utána és egész nap sem. Ez nagyon megnyugtatott így a verseny elott. 

Maga a verseny zseni hangulatban telt, előtte a megszokott dolgokkal készültem és álltam rajthoz.
Az itthoni versenyekhez képest érdekes volt, hogy az egész mezőny, vagyis a 21-30-42 km-es távokon induló sok ezer versenyző kb 7-8 perc alatt elrajtolt. A rajt utáni 2-3 km nagyon széles utakon haladt, így ez biztos adott tereta közös rajthoz.

Az volt a tervem, hogy a 4:30-as iramfutókra állok rá, mert ha jól fogja bírni a hátam, akkor egy ehhez tartozó 6:24-es tempót fogok bírni lábon is. Bár a betegség miatt kiesett két hét, és előtte 6 percen belüli átlaggal tudtam futni 32 km-t, de nem akartam túltolni. Na, a rajtnál kicsit lemaradtam az iramfutótól, mert nem tudtam/akartam a tömegben odanyomulni, így 6 perces és azon belüli kilométerekkel értem fel rájuk a 7. km környékén. Aztán jött egy dombosabb szakasz, de itt szépen mentem veluk 16 km-ig. Utána meg kellett állnom, mert a jobb cipőmben a talpbetet nagyon fura volt, és ezzel meg egy gyors technikai szünettel kicsit lemaradtam.

Innentől beálltam inkább a saját tempómra 6:10-6:20 közé. Ezzel haladtam szépen, 25 körül volt egy holtpontom, de figyeltem a pulzust meg a tempót és mentem szépen előre. 30-nál éreztem, hogy jól megyek, picit lassultam 6:15-6:25 környékére, de stabilan haladtam és figyeltem a frissítésre.

38-39 km-nél azért már vártam a végét, de fókuszáltam az utolsó szakaszra. Szépen tudtam gyorsulni, és a szint ellenére tök jó tempót mentem felfelé, óriási extázisban kanyarodtam rá így a célegyenesre. Brutalisan felszabadultam! Nagyon jo erzes volt befutni a maratonon, picit meg is konnyeztem a befutot!