Latest Event Updates

UTH – Belus Tamás

Posted on Updated on

HOGY LESZ EBBŐL UTH?

Amikor a lábam a gödör széléről abba a lyukba csúszott még a reccsenést is hallottam. Fájt, persze, de a fájdalomnál sokkal erősebb volt a kétségbeesés, a lábszárig érő jeges vízben elúszni láttam az összes tavaszi versenyt, a végén a legfontosabbal, az UTH-val, amin tavaly kicsit magamat is meglepve harmadik lettem. Ahogy vártam Tóth Attit, hogy kimentsen abból a kis walesi faluból, volt egy kis időm, hogy átgondoljam a dolgot. Az ízület a helyén, el biztosan nem szakadt a szalag, legalább is nem teljesen, és még majdnem három hónap van az UTH-ig. A diagnózist már itthon kaptam meg, részleges szakadás, pár hétig nincs futás, utána is max bokarögzítővel. A rehabot nem részletezem, legyen elég annyi, hogy ugyanolyan elánnal csináltam, mint az edzéseket szoktam. Gyógytorna, spinning, kondi, a futás eleinte rögzítővel majd ragasztással, és legalább volt időm foglalkozni az útvonallal, a frissítéssel, a mezőnnyel és egyebekkel. A Primaverát sajnos el kellett engednem, a Bércre csak szurkolni és frissíteni jutottam el, de az edzőmmel, Barát Gabival abban maradtunk, hogy a Vipava 30k-s versenyét már megpróbálom. Ez volt a teszt. Hogyha azt a bírja a bokám, akkor mindent bírni fog. Ha nem, akkor elengedjük az UTH-t és a Lavaredo lesz a „tavaszi” célverseny. A bokám bírta, bár itt még le volt ragasztva (ha nem is olyan brutálisan mint Verigának) és a forma is elég biztató volt, mert ilyen rövid távon is csak 1,5 percet kaptam Török Andristól.

cel.jpg

A Ultra Trail Vipava Valleyn

Mérsékelt optimizmus lett úrrá rajtam, bár azért az időim picit elmaradtak a tavaly májusiaktól, ráadásul megjött az esős évszak, ami megnehezítette a cipőválasztást is. A nagy sárra készülve vettem egy Speedcross 5-öt és a Mozgásvilágnak hála egy Mizuno Hayate is számításba jöhetett. A saras útvonal bejárásokon mind a kettőt próbálgattam, de bármilyen jól is tapadtak, a derekamat komolyan megviselte a Hokához képest szerényebb csillapítás, így maradt a Speedgoat és persze a reménykedés, hogy nem lesz nagy sár (mert nagy sárban a SG nekem teljesen használhatatlan). Nagy sár nem lett, sőt, a sár szinte egyáltalán nem volt faktor a versenyen, úgyhogy legalább emiatt nem kellett aggódnom. Az utolsó 3 hétben már nem ragasztottam a bokám, ami egyre jobban működött már a lejtmenetekben is, és tulajdonképpen a sérülésem a versenyen eszembe sem jutott. Bölcső hegyről lefelé volt egy kisebb csavarodás a sérült bokámmal, ez volt talán az egyetlen pillanat, akkor hangosan ki is mondtam párszor, hogy figyelni figyelni, de ennyi. Erről nem is álmodtam még pár hete.

CUCCOK ÉS FRISSÍTÉS

A felszerelés alapja tehát már megvolt: Speedgoat, az ezeréves Fenix lámpám két új 3600-as aksival, plusz a megszokott Salomon zsák. A pár hónapos Garmin Instinctem tulajdonképpen nem szerepelt rosszul, bár a Skanzennél lemerült és hiába a másodperc alapú trackelés, látványosan elnagyoltabb lett az útvonalam, mint sok már teljesítőnek, és a navigációs megoldásai is elmaradnak a Fenix 5-től. Szóval jó kis óra ez, de hosszú távon muszáj lesz befektetnem egy prémium Garminba. A Compressport magyarországi forgalmazójának hála (köszi Tomi) összeállt az is, hogy miben futok majd. A Compressport Racing SS póló nem is volt kérdés, hihetetlen könnyű és eszméletlen gyorsan szárad. Kicsit féltettem a sérülékeny anyagát, de végül szakadás nélkül megúszta a versenyt és a zsák sem dörzsölte ki jobban, mint általában bármilyen pólót. Csillagos ötös! Spiderweb ultralight Visor került a fejre, a rajtban megfordítva a lámpa miatt, később már normál állásban a napellenzésért. A hőségben később zárt sapkára cseréltem, azzal hatékonyabb volt a hűtés és jeget is tudtam pakolni alá. A Compressport Performance rövidnadrágot sajnos nem tudtam kipróbálni legalább egy hosszabb edzésen, úgyhogy maradt egy régi jól bevált darab, plusz egy szár, egy új Mid Compression zokni és egy Freebelt Pro szintén a svájci márkától.

A frissítésem alapjának Hammer és GU géleket terveztem vegyesen, néhány Hammer Bart, illetve az asztalokon lévő Hammer Heed izót. Raktam el még ezeken kívül pár GU Roctane izót is, amit főleg a melegebb részeken igényelt a szervezetem. Meg persze a két leveses ponton egy-egy pohár meleg leves és Lepencén egy szalámis vajas kenyér, ez a kombó tavaly is bejött J Időtervet nem csináltunk most Gabival, a tavalyi részidőket viszont bemagoltam rendesen. Erősebb kezdést terveztem a tavalyinál, a középső részen a tavalyihoz hasonló tempót, a végére pedig kis visszaesést, mert a vége legutóbb parádésra sikeredett, és nem igazán reméltem, hogy a jósolt kánikulában 4 perc körüli tempót tudok idén is menni. Hát nem is mentem, de erről majd később.  Helyezés…na ez már keményebb kérdés volt. Úgy gondoltam valahol a 2-6. hely között lehetek, és ha a tavalyi 12.45 körül futok, az elég lehet ahhoz, hogy idén is a dobogóra álljak. Artur Jendrych külön minőséget képviselt a mezőnyben, de utána elég nagy tülekedést vártam. Kormos Krisztiánnak és Madarász Ferinek jó éve van és nagyon erősek (együtt tévedtünk el a Bükki Hardon, szóval ezt saját szememmel is láttam) Nyakas Gabi az Nyakas Gabi egy héttel a Mátra115 után is, Vajda Zoliból meg mindent kinéztem, akár azt is, hogy megszorongassa Arturt. Aztán ott volt még a két Balázs (Rév és File), Biriki Atti, a mindig erős Oszaczki Géza, Oli, és azok az ismeretlenek, akik ezen a versenyen robbannak majd be az élmezőnybe. (Tavaly ez én voltam, idén Kovács Dávid) Szóval jó mezőny volt, és én tudtam, hogy kitől nagyjából milyen futás várható.

A RAJT ELŐTT

Az éjféli rajt előtt egy órával már kint voltunk a tesómmal, Fruzsival a zónában (ő is a 112k-s versenyen indult), ahol hatalmas meglepetésemre az edzőm, Barát Gabi is kint várt minket egy hatalmas öleléssel, sőt néhány pontra is ki tudott jönni. Nagyon örültem neki, nem számítottam rá, hogy hazajön a versenyre, nagy volt az öröm 😀 Persze sikerült eldumálnom már megint az időt, Gabi úgy szólt rám, hogy húzzak a sorba, ami már akkorra jó 20 méter hosszú volt. A crew persze most is tudta a dolgát, pillanatok alatt átesett mindenki a kötelező felszerelés ellenőrzésén és kezdődhetett az ácsorgás a rajtban. Eljátszottam a gondolattal, hogy kifutok egy picit a pályára melegíteni, de végül maradt egy kis gimnasztika, valahogy nem volt kedvem pörgetni még a lábaimat. A rajt előtt Nyakas Gabival, Bazsival beszélgettem, paráztam egy pár percet a nem teljesen oké gyomrom miatt (biztos csak az ideg) jött a szokásos fejlámpás móka a rajt előtt, visszaszámoltunk és elindultunk végre. Egy hete ezt vártam már, olyan voltam, mint egy versenyló az állásban, napok óta csak fújtattam és toporogtam.

Gabival és Fruzsival a rajt előtt

A RAJT

Klassz volta a hangulat, tapsolt a sok turista és a kísérők csoportjai. A szentendrei részen Yann (Le Saux) húzta meg a mezőnyt, mögötte Kormos Krisz de én sem akartam lemaradni nagyon, szerettem volna látni és kontrollálni a mezőny elején a dolgokat. Persze figyeltem a pulzust, nehogy már itt kikeveredjek a zónámból, de ettől messze jártunk a lendületes tempó ellenére is. Vajda Zoli zárkózott fel hozzánk, mondta, hogy jön tanulni a fiataloktól. Hangosan felnevettem, na persze Zoli, Kinizsi 100 harminchatszor és te akarsz tanulni tőlünk :D. Mondtam Krisztiánnak, hogy jól nézze meg Zolit, mert ő pont így fog menni majd a végén is. A kedélyes beszélgetést az órám rezgése szakította félbe. Lejöttünk az útról? De hát itt volt a szalag még az előbb! Kiabálunk Yann-nak hogy vissza, nem jó helyen vagyunk. Valaki átköthette azt a bizonyos szalagot az elágazás másik oldalára (nincs az a szalagozó, aki figyelmetlenség miatt oda szalagot kötne) Fordulunk, és már látjuk is a távolban a fejlámpák hosszú sorát, éppen ott kanyarodnak fel, ahol nekünk is kellett volna, mi meg majdnem a mezőny legvégére tudunk csak visszaállni. Nyugtatom Krisztiánt, semmi gáz, ne kapkodjunk, ha eddig gyorsabbak voltunk náluk, akkor ezután is azok leszünk, majd utolérünk szép lassan mindenkit. Zoli még feszültebb, ő ritmust vált és igyekszik hamar visszaszerezni a pozíciót. Nekem szemem az órán, még véletlenül sem akarom, hogy épp most, épp emiatt szálljon el a pulzusom, még nagyon az elején vagyunk úgyis. Lassan őrlöm fel a mezőnyt, köszöngetek, néha egy-egy mondat, hogy picit elkavartunk, ilyesmik. Kő-hegyről lefelé szárazak a kövek, egész jól haladok, néha beragadok egy lassabb futó mögé, de ez most egy cseppet sem zavar. A K+-on növelem a tempót, megkockáztatok egy kicsit magasabb pulzust, szeretem ezeket a futható közepes dőlésszögű emelkedőket. Köszönök Tinkának, Gézának, egyre kevesebb előttem a fejlámpa, lassan visszaérek a mezőny elejére. Közeledve Lajosforráshoz utolértem Artur Jendrychet, meg is szólítom, kicsit ismerkedünk, te hányszor voltál már? 5x. Én is először…Not first, fifth! Kérdezi, akkor hogy tévedtem el, de ezen csak nevetek. Lajosforrásnál (10,4 km, 1:02) mondják, hogy mi vagyunk az első kettő. Meg nem lepődök azért, de ez új infó, hiszen az elkavarás után nem tudhattam pontosan, hogy éppen hol járok a mezőnyben. Elkezdtük felfelé az emelkedőt, pár másodperc múlva megint jár a pontőrök kereplője, áhh szóval nincsenek messze a többiek. Artur viszi a sort, jó tempót megy, de nem maradok le nagyon. Ő botokkal megy, az enyéim még Gabóéknál várják, hogy a Prédikálószékhez érjek, addig úgy döntöttem nem használom őket, nem segítenénk sokat.  A Sikáros-rét most is csodálatos, kinyílt a tér és csak a magas fű és a finom pára verte vissza a fejlámpánk fényét. Fel a Dobogóra a középső meredek részen gyalogolunk, de egyébként szépen megfutjuk az emelkedőt, már nem beszélgetünk, láthatóan Artur is szeretné leszakítani az üldözőinket. Dobogó előtt oldalra állok picit a dolgom végezni, de a pontra majdnem teljesen ledolgozom az összeszedett hátrányt. Kicsit már bánt, hogy nem foglalkoztam a betét-versennyel, érdemes lett volna megnyomni azért a fejlámpáért az utolsó 1-2 kilométert, így is csak 16 másodperccel maradtam le a róla. Az a helyzet, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy ez az a szakasz. Majd jövőre…

A rajt

 

Tovább a teljes beszámolóra

Reklámok

UTH, Szentlászló – Somorjai Ármin

Posted on

    Tavaly kacérkodtam a Szentendre trail után, hogy milyen lenne kipróbálni következő évben a Szentlászlót. Persze a Szentendre 54 km-e is kellően kicsinált, de valahogy szerettem volna tovább haladni. Ezen a ponton jöttem rá, hogy nem tudom, mit is csináljak. Szükségét éreztem egy edzőnek, mert hosszabb ultra távokra már magamtól nem tudok felkészülni, nem is látom át, és szerintem kétszer annyit is futnék, mint kellene. Keresgéltem, nézelődtem, majd Belus Tomival beszélgetve kicsit, rájöttem, hogy nekem bizony Gabi kell, mint Főnéni. Írtam is neki, vártam, hogy kezdődjön a közös munka, ami szeptember elején meg is indult. Megtárgyaltuk, hogy a Szentlászló elérhető cél, ha minden jól megy, menni fog.

Októberi maraton PB-m után jött egy IT szalag sérülés (eskrima edzés közben), ami több mint két hónapra kispadra ültetett, két nagyon várt versenyt is el kellett engedni. Ebből összevakartam magam, mehet tovább a munka. A huzamosabb átterhelés miatt hamar megadta magát a másik térdem, vissza a kispadra, VTM ultra távja is elengedve.
Térdem összeszedte magát, dolgozzunk a célért tovább. Itt azért már, lelkileg kicsit megrogytam, de Gabi és az otthoniak is tartották bennem a lelket, van még esély a Szentlászlóra felkészülni.

Eljött a Compressport 2up2down amin egy igazi, hegyi gépezet (zöld amazon) futótársat kaptam, Nagy Krisztát, aki után bizony kellett menni, nem volt mese. Biztató, a térdeim bírták, kegyetlen időjárási feltételek, kihűlés, de meglett. Csak meglesz az a Szentlászló. Persze, a kisördög már ott volt egy jó ideje „nem készültem eleget, sok kihagyás, nincs jó forma, nem is bírok.. stb…”. Mentek tovább az edzések, csináltam mindent, ahogy kell, esőben, kánikulában, mindegy mi volt, ha ki volt írva én lenyomtam, legjobb tudásom szerint. Június 5-én, még telefonon beszéltünk Főnénivel, kicsit helyrerakott fejben, nagyon nem hittem még benne, hogy én ezt végig fogom tolni (85 km érted? 85!!! meg 3100m+ szint! nem haza pálya :D).

8-án kis páromat és engem felszedett Csabi és a húga Adrienn, mehetünk is, megvan minden. Meg persze… Nyíregyháza határában jutott eszembe, hogy a kabátom otthon maradt (kötelező felszerelés, tehát kell). Nyomás vissza, majd indulás megint.
Szentendrén a rajtközpontban már ment a nyüzsgés, Runnabe sapit is szereztem, pár gélt még (fujj!!! később kifejtem), rajtcsomag fel, depós cucc lead, Tomival meg Gabóval kicsit bandáztunk még, majd irány egy Tesco és Szigetmonostor, ahol a szállásunk volt. Remek, nyugodt kis apartman pont ami ilyenkor kell. Elkezdődött a pakolászás, mit tegyünk hova, zacskózgatás (mindent lezárható fóliába, különben szétázik), kindertojásnyi sótabletta és BCAA, másik kindertojás hasfogó meg fájdalomcsillapító (sosem lehet tudni ugye). Mindent kikészítettünk, éjfélkor ébredni kellene és menni a rajtzónába. 21:00-tól megindult a forgolódás, mert aludni azt nem sokat tudtam, teljes extázisban pörgött az agyam. Valahogy, valamikor sikerült elaludni, de úgy keltem fel az ébresztőre, mintha bomba robbant volna mellettem, rendesen felriadtam. Gyors fogmosás, öltözés, reggeli (de hülyén hangzik ez éjfél után), mindent összeszed és indulás.

Csabiék még útközben egyeztetik a frissítéseket, nekem egy ponton lesz ott a párom, ami Visegrád, utána már csak a célban találkozunk, feltéve persze, ha eljutok odáig, mert hát 85, ember!!! Parkolóban kiszállás, cucc felvesz, séta a rajthoz. A padon egy ismerős arc, nem is egy, hanem kettő! Főnéni és Cserta Balázs vigyorognak ott, főleg azon az arcon, amit szerintem vágtam 😀 Ölelkezés, nagy örömök, azt mondta nem jön, de mégis itt van, végre személyesen is. Rengeteget dobott a hangulaton, persze meglepi, nem szólhatunk másnak, hogy itt van, de akkor is 😀 Érdekes dolog ez a rajt előtti időszak. Kicsit olyan ez, mint egy divatbemutatón a kifutó. Mindenkin csupa drága felszerelés, mindenféle színben és formában, mindenhol egy kisebb vagyon (olcsó móka a futás, szokták mondani), majd amikor az ember eljut a skanzenhez, már nem modellként jelenik meg, hanem a kiélt leharcolt dívaként, akit bedarált a szakma és 4 féle drog annyira, hogy a tetovált sminkje is lefolyt (85 km-en van ideje az embernek hülyeségeken gondolkodni).

Rajtzónába lépve az ellenőrzés után, megérkezett Athosz is, gyors köszönés meg fotó és ment is tovább előre, mi pedig ráleltünk a Futóbolondra, Leventére, együtt is indultunk el hárman bele az éjszakába. 2-3 km után el is engedtem őket Csabival, ez most nem az én tempóm, nem szabad most ennyire mennem, bár jó, ha van társasága az embernek, akivel húzhatják egymást előre, én most viszont inkább lennék visszahúzó, így magammal kell kijönnöm az elkövetkező órákban, és valamiért a gyomrom sem az igazi. 40 percenként gél, mindenhol víz meg iso töltés a kulacsokba, amit kívánok egyek, só is menjen menetrendszerűen, járt mindez a fejemben, miközben ámuldoztam az éjszakai Pilis szépségén. Botjaimat hamar elkezdtem használni,  ne terheljük szét a lábainkat, ha már ilyen ügyesen meggyógyult mind a kettő. Tervezett időn belül elértem Dobogókőt, aminek nagyon örültem, bár nem éreztem magam százasnak egyáltalán, a nem-alvás éreztette kellemetlen hatásait, hasam is nyugtalankodott, de azért csak toltam magamba mindent menetrend szerint. Fantasztikus ahogy indul a reggel. Világosodik, madarak egész kórusa köszönti a fényt, gyönyörűek a színek, minden szép. Már csak ezért is megérte.

Dömösre leérve, ott találtam Főnéniéket meg Gabót is, marha álmos vagyok, legszívesebben leheverednék valahova, gélek sem esnek jól. 26 km-nél ez nem a legszerencsésebb dolog. Gondolom látták is rajtam, hogy valami nem száz, küldtek is tovább gyorsan, koffeines dolgok vannak nálam, tolni kell befelé. Elindulva a pontról egy segítő mutatja az irányt, itt tovább fel… aha …. itt… fel… meredek, szikla, én álmos, nem vicces. Én lennék a kaszáspók, felmászok… inkább úgy festett ez az egész, mint egy álkaszáspók mozgása (az álkaszáspók teste különbözik a rendes kaszáspókétól, illetve jóval ügyetlenebbül mozog). Valahogy csak felkapaszkodtam a Vadálló kövekhez, útközben Belus Tomi beér és előz, váltunk pár szót, első helyen van, nyomjad neki! Elértem Prédikálószékre, ahol Nedy Baluék pörgették a népet. Ejj, minden mennyire szép innen lenézve! Na, de versenyen vagyunk, nem kirándulás, haladjunk hát tovább! Mindjárt itt van Lepence 36 km-nél, ahol magamhoz vehetem a hátralévő távra jutó géleket meg egyéb vackokat. Valamiért a depópontot kötöttem össze a levessel is fejben, pedig nem itt lesz, mindenesetre mindenkinek bereklámoztam, akivel csak találkoztam, utólag is bocs!

Nem esnek jól a gélek, a kedvenc mogyoróvajas Hammer nem akar csúszni, majdnem vissza is jön, minden sűrű és túl édes. A GU waffel is túl édes most. Hajaj, hosszú lesz ez így! Jöhet a magnézium meg a só, kulacstöltés, atomkirály szalámis szendvics a pontról (abban a percben a világ legjobb szendvicse címet kapta, szerintem tényleg az is volt), irány Pilisszentlászló. Meleg van, de kegyetlenül. Lassulok, volt már mászás eddig is bőven, a meleg rátesz, néha kerülget a hányinger a gélektől, van még High5, ami folyékony és gyorsan lecsúszik, de azokat a végére tartom, így küzdök tovább az édes vackokkal. Pilisszentlászlón jön a paradicsomleves, rizst kérek bele, jaj de jó! 3 kanál után kapcsolok, hogy mennyire felnyomja a savam a paradicsomleves úgy általában, lehet, nem most kellene 19-re lapot húzni! 😀 kaptam jó adag hideg vizet a fejemre, jég hiányában jól beáztatták hideg vízbe a jégzsákos kendőmet, ami megmentett attól, hogy kinyírjon a meleg. Na, irány tovább Visegrádra, ott vár a párom is pár cuccal, ha esetleg cserélnék vagy valami egyéb hisztim lenne, na meg egy csomag GU Roctane Summit Tea amire nagyon vágytam most, bár eddig sosem ittam, de ismeretlenül is nagyon vágytam rá.

Emlékszem erre a szakaszra tavalyról, nagyon tetszett, idén sem volt másképp. Jobbra-balra át a patakon, fantasztikus élmény, sajnos ilyenkor nincs idő nagy nézelődésekre. Amire elértem Visegrádot végre, a gyomrom összekapta magát, párom a pont előtt tapsol, kiabál, csak ideértem, vártam már, hogy lássam. Egy ideje alapból volt egy gombóc a torkomban néha, nem tudom min érzékenyültem el sokszor, de ez az élmény kitartott végig. Nem tudom hova tenni, mint azt sem, hogy miért ment az Adams Family zenéje a fejemben, amit néha sikerült dudorászni meg fütyörészni is, szintén érdekes hozadéka a versenynek 🙂 Megkaptam a teám a ponton, másik kulacs víz, kendőbe sok jég, fejre víz, menjünk tovább. Fáradtak a lábaim nagyon, de nincs hólyag, gyomor is okés, nem dörzsölt ki semmi, nem is sérült meg semmim, mégis a fáradtság kissé bedarál. Még 31 km kb 1200 m szinttel. Már legszívesebben leülnék, ennél nagyobb távot még sosem mentem, innen lépünk be kedves hallgatóim az alkonyzónába.

Felfelé a lépcsőkön, tavaly sem szerettem, most sem élvezem, de nincs most tele turistával, ez is valami. A jég a tarkómon hihetetlenül jó, áldom magam a kendő kitalálásáért. Meg a szervezőket a jégért. Megmentették vele a versenyt. Pap-rét csak 10 km, de nagyon lassan haladok, felfelé már minden fáj, a lábam nem akar menni, nem tudom mi visz felfelé, csak lépegetek, és kapaszkodom a botjaimba. Lefelé már sok a gyaloglás, közben jár az agyam, hogy közeledik a Vöröskő és a Nyerges. Most nem tudok menni, azokon, hogy másszak fel? Atyaég! Pap-réten fogok kiesni? A francokat! Mindent beleadtam a felkészülésbe, amit csak tudtam, mind fizikailag, mind anyagilag, a hozzám közel állók is türelemmel voltak velem végig és mindenben mellettem álltak, nem tehetem meg sem velük sem magammal szemben, hogy nyávogva kiszálljak, ha valójában a fáradtságon kívül nincs semmi más bajom. Főnéni is megmondta „A vége fájni fog, de nem látom akadályát annak, hogy meg tudd csinálni!” Ez a mondat rengeteget ment a fejemben végig, tudtam, hogy azért még van bőven a szintidőből, be kell érnem, ha kell bekúszok, de megcsinálom.

Valahogy eljutottam Pap-rétre, saját démonaim kis felhőjében. Itt jött egy nagy öröm Zsotyek személyében. Nagyon örültem neki, segített is frissíteni, dobáltam még jeget a kendőbe, és megindultam Vöröskő felé. Nyomom a sót, gélt, iso-t és vizet, nagyon unom már az édes ízeket, mindjárt jöhetnek a hígabb gélek, micsoda felüdülés! Vöröskő alján töltök a forrásnál vizet, amire odaértem kifogytam, brutális a meleg! Ez a szörnyeteg meg nagyon meredek és magas, Ármin és Góliát vagy mi?! Fogak összeszorít, botok leszúr és húz! „Húzzad magad felfelé!” ugye. Valahol félúton Büki Ádám eltúrázik mellettem felfelé egy marha nagy szendviccsel a kezében vigyorogva (provokátor :D), én csak szépen túlélő üzemmódban megyek felfelé. Feljutottam, körülöttem mindenki szenved, 80%-ban hányinger és egyéb problémákkal küzdve, mi voltunk a zombi horda, ami lassan hömpölyög előre. Szerettem volna lefelé egy kis időt visszanyerni, de egy két bizonytalanabb és balesetveszélyes lépés után elengedtem, és tempósan (höhö tempó… gyors nem volt, de ennyit engedett a szervezetem akkor) gyalogoltam lefelé.

Jött a Nyerges. Atyaég, hát Vöröskő is megevett és kiköpött kétszer, erre még itt van ez is. Fel kell menni, utána már nincs fel, csak le, Skanzen után már jön a vége, annyit már négykézláb is, csak ezen az izén kell átjutni. Megküzdöttünk, nyertem, de bedarálta a maradék energiámat is. Gyorsan még sót, jöhetnek a híg gélek, vizem már szinte nincs, és nagyon meleg van, menni kell mert nem lesz jó vége. Skanzen felé becsatlakozott mellém egy másik Szentlászlós szenvedő, biztatgattuk egymást, már nincs sok. 450 méterre a ponttól egy futó ül a fűben eléggé kivan, külföldi srác, kéri, hogy küldjünk valakit a pontról hozzá vízzel, mert kiszáradt és nem tud továbbmenni. Küldtünk is, nagyon rendesek voltak a ponton, rögtön ment valaki bringával meg flakonnal érte. Itt utolsó töltés, botokat segítettek elrakni a zsákomba, jeges kóla a poharamba, víz a fejemre, 6 km hajrá!

Hajrá… az! Életem leghosszabb 6 km-e volt 😀 dögmelegben, aszfalton. Menni kell, várnak a célban. Ha beérek megcsináltam, már pedig beérek. Kocogás, gyaloglás, kocogás, gyaloglás. Egy-két futóval elpoénkodunk itt a végén, egy háznál valaki csinált párakaput a kerítése és egy fa közé húzott csőből, kis lyukakon locsolva a vizet, nem tudom ki az, számomra akkor egy ismeretlen hős volt. Patakpart és csippantás, már csak 800 méter, na gyerünk, ellőttünk már mindent, most elnyomjuk még a holnapit is! Közeledünk, sok a szurkoló, kiabálnak, ott van Belus Tomi is, szurkol kérdeztem, hogy nyert e, mondta igen, még jobb lett a kedvem, utolsó emelkedő, na, akkor adjuk meg a módját!

Tempó maxra, ez már a holnaputáni erőm, de azt is ellövöm, megcsináltam, itt a vége. A célban vár és tapsol a párom, puszi, ölelés (szerintem került rá vagy 3 kg só egy öleléssel :D) főnéni is vár, elfogyasztottam mind a 100 mentális forintomat. Orsi és Döme is ott van, Csabi, Adrienn, Anikó is befut közben, kisebb buli alakul ki ismét, bár én kicsit kívül érzem magam mindenen, még magamon kívül is.

Lassabb voltam, megszenvedtem, de ami bennem volt az kiadtam magamból. Kemény buli volt ez. Legközelebb nem viszek annyi édes gélt magammal, egy idő után baromi émelyítő tud lenni, viszont rájöttem, hogy akkor is be tudom nyomni ha egyáltalán nem kérem. Tudtam, hogy rengeteg múlik azon, hogy frissítsek rendesen. Még szigorúbban kell ezt vennem a későbbiekben, illetve valahogy, többet kellene tudni aludni verseny előtt. A nagyját fejből csináltam, mert a testem már régen nem akarta. Érdekesség viszont, hogy tavaly az 54 km másnapján sokkal rosszabb állapotban voltam, mint most. Ez több volt és nehezebb, mégis jobb formában talált a reggel, ez mindenképpen pozitív dolog.
Jövőre jobb idővel, ugyan ezt a távot megint! Mindenkinek nagyon hálás vagyok aki, ott volt segített, szurkolt, közben a szurkolós sms-ekért is, amikre válaszolni nem válaszoltam, de az órámon mindig megjelentek, és rengeteg erőt adtak.
Köszönöm Gabi, hogy felkészítettél erre, és nem engedted, hogy lelkileg ledaráljam magam előtte.
„Soha többé nem futok…Holnapig!”
    

UTH – Athosz és a kifogások

Posted on Updated on

  Egész sokáig szerettem beszámolókat írni.
Monnyuk egész sokáig filmeket is szerettem összekalapálni…
Aztán jól ráuntam magamra.Egy beszámoló, vagy film is olyan (meg talán maga az élet is), hogy van eleje, vége, van benne egy ív, ami összefogja. Ezek persze nem látszanak, csak olyan összeszedett lesz tőlük a produktum.
Először persze az ívet kell megszülni. Az néha nehéz, néha meg magától jön. (Ez lehet az ihlet, vagy mi?!)
Beszámoló ügyben sajnos nálam az ívet egyre többször a ‘kifogás’ húzza.
Nem mondva csinált kifogások. Komoly, férfi emberhez mérten is indokolható, igazolható dolgokról beszélek. Van alapjuk, jogosultságuk. Legitimek! (Jajjj, de jó, hogy megtaláltam ezt a szót!)
Szóval nincs itt hiba. (És ezt most nem ironikusan írom ((Tudom, hogy ‘és’-el nem kezdünk mondatot)).
Ez viszont nem gyengíti azt a tényt, hogy ‘ráuntam magamra’. Mondhatnám, hogy ‘volt valamikor egy utolsó csepp a pohárban’. Aztán a cseppek azóta is gyűlnek, de a tanulságok poharát már nem tudják tovább tölteni – bár talán kárba nem vesznek.
Mint amikor a kutya orrát saját piszkába verik. Ezt az önmagam orrba verését valahogy nem sikerül, vagy nem tudom megunni. Lehet, hogy ez vmi biológiai program nálam. Csak leírva látni – meg megírni – unalmas.

Van, hogy a gyomrom, a csípőm, a térdem, a felkészültségem, a sok munka, a vérképem, a mikroelemek… A lényeg az, hogy van kifogás. (Itt tényleg komolyan hangsúlyozom, hogy olyan dolgokról beszélek amik valódi! okok!. Amiket érvként felhozva a  többség megadóan és őszintén szánakozva igazolja az újabb és újabb betlit.)

Pedig én még csak sokat sem várnék el önmagamtól. Engedékeny vagyok és szélesre tárom a kaput az élvezetek előtt 🙂 !
Hanka kérdezte abban a rövid Hoka-s cikkben, hogy melyik futásomra vagyok büszke? (Itt rögtön didaktikai problémám van, ugyanis nem tudom értelmezni a ‘büszke’ szót. Mióta nekem szegezte ezt a kérdést, azóta próbálom kibogozni ennek szónak az értelmét, de nem sikerült. Nem röhög, tényleg így van. Fűnyíró tolás közben ilyeneken agyalok. (A másik ilyen szó a ‘megsértődni’, de ezt lehet, hogy azért nem tudom megfejteni, mert összefüggésben van a büszkeséggel?!?!))

Mit is várnék el?
Ez olyasmi mint lejtőn futni.
Hiszem, hogy minden lejtőnek és lejtőzőnek megvan a ritmusa. Lejtőn nem gyorsan kell futni. Nem. Lejtőn pont úgy kell futni, hogy ritmusban legyünk. Ha ritmusban leszünk, akkor pont ott lesz egy hely a lábunknak, ahol kell, pont ott nem billeg a kő ahol kell és még a lélegzetünk is erre a ritmusra fog beállni. Ez tapasztalat. Ha azt érezzük, hogy ‘toljuk’, akkor gond lesz. Inkább a közös frekvenciát kell levadászni.
Ha egy futásnak is megvan a maga íve és ritmusa, akkor az egy jó futás. Szükségszerűen jó futás, nem tud nem az lenni. Ritmusban leszünk. Ritmusban lesz a tüdőnk, a gyomrunk, a lépéseink. Lesz időnk befogadni a környezetünket és mivel ezek szinte maguktól működnek, így marad egy csomó energiánk, amitől meg nagyon erősnek fogjuk magunkat érezni. Amitől aztán nagyon erősek is leszünk.
Ennyi.
Egyszerű.
Igen, ez lehet a flow.
Persze ezt nem adják ám ingyen! Sok munkát kell belerakni ahhoz, hogy egy komolyabb futás ilyen legyen. A már megénekelt ‘kásahegy’, amin átrágva magunkat jutunk el egy-egy ilyen élményhez. Ha egy célversenyen ilyet éreznék, akkor rögtön jelentkeznék Hankánál a cikk helyesbítése végett 🙂 !
De egyelőre nem hogy flow közelébe nem kerülök, de egy izzadságszagú, ‘iparos munka’ minősítésű teljesítést sem sikerül összehozni! Egy ilyen korrekt, munkás – mondhatni ‘férfias’ – futás legalább vállalható eredmény – lenne.
A vállalható eredmény kapcsán meg rögtön beleütközünk a feladni/nem feladni kérdésébe.
A tegnapi példánál maradva.
Lupus erőszakoskodott velem Pap-réten, hogy továbbhaladásra bírjon.
Nem kérdés, volt egy csomó időm, tehát simán begyalogolhattam volna a célba.
És?
Lett volna egy érmem és felkerültem volna a teljesítők listájára. Ennyi.
De én nem ezért jöttem.
Ha valaki azért vág bele egy versenybe, mert minden áron teljesíteni szeretné, akkor ez annak opció. Nekem meg nem.
2016-ban már besétáltam. Fájt mindenem, alig éltem. Besétáltam. Megcsináltam. Tudom, hogy képes vagyok rá. (Mint ahogy már többször beszenvedtem magam célokba. Leszakadt csonthártyával a Kinizsi céljába, vagy  22 órás agóniával a CCC céljába.) Tudom , hogy tudom. Bármikor felállok egy fotelből és monnyuk 18 óra alatt megcsinálok egy százast. Tudom. Nem akarom ezt többször bebizonyítani önmagamnak. (Bakancslista pipa?! 🙂 )
Persze van akinek ez a cél és abszolút el tudom fogadni és tisztelni, szeretni ezért.
De én nem ezért jöttem!
Most azért mentem, mert azt hittem, erősen hittem, hogy írhatok egy helyesbítésért Hankának. Azért mertem hinni mert Gabi befogadott, rendezetté tette a felkészülésemet, rövid és kérész életű hullámhegyekkel és hosszú és keserves hullámvölgyekkel teli munka állt mögöttem. Mert van több mint 30.000 kilométernyi futótapasztalat a testemben, a lelkemben. Mert el tudom hinni, mert Újra és Újra el tudom hitetni magammal, hogy most majd nem lesz kifogás.
Most. Most meg lesz! Most elkapom.!
Nem futom el, nem rúgok bele, nem tévedek el! Most figyelni fogok az ivásra, evésre, a sporttársakra, a napsütésre, a sárra, a tócsákra, a hűsítésre, a pálya ívére a lejtő és ösvény ritmusára. Okos leszek és tudatos, hideg fejű számító, és pillangókat reptető, virágszirmokat számláló érzelgős lény egyszerre. Tuti lesz.
Mondom. Sőt, mi több, hangsúlyozom 🙂 : nem időért és nem helyezésért megyek!
Nem. (Szélesre tárt élvezetek kapuja, ugye..)

Azt szoktam mondani magamnak, meg néha másnak is hogy kb. 10 méter után pontosan érzem, hogy milyen is lesz az aznapi futás. Tulajdonképpen elég lenne ezt a 10 métert lefutni ahhoz hogy Gabinak beszámolót írjak. Az ezen felüli mennyiséget csak becsületből szoktam teljesíteni 🙂 !

Tegnap is már Szentendrén belül éreztem, hogy ‘rendes, becsületes ipari munka’ kategóriába sorolható futásom lesz. Ez nem leszólás. Egy ilyenért kutya keményen meg kell dolgozni. Egy kovácsolt vas gyertyatartó (milyen szép hasonlat..) szakmányban gyártva is munkás dolog. Korrekt munka, de nem összetévesztendő egy egyedi, művészi gyertyatartóval (van ilyen?). Az utóbbi elkészítése lehet, hogy nem is annyira keserves, csak hát benne van az a plusz…
Szóval éreztem, hogy ebben nem lesz meg az a plusz…
Ettem, ittam, figyeltem, akartam.
Lehet, hogy nagyon akartam?
Pedig ez ott van nálam a ‘Best of’ -ok falán.

Nem is lényeges. Ez már a múlt. Van ok, indokolható, talán lesz megoldás is és megint egy betli.
Van egy kedvenc könyvcímem, ami ide teljesen klappol. (Maga a könyv is jó, de a címe, maga egy életfilozófia.)
Édenkert a sarkon túl.
Tehát maga az éden! És nincs messze! Csak itt a sarkon kell befordulni! Nem kell messzi menni érte, szinte belátható és hát maga ‘Az’ éden…
Most, most még nem jó, de mindjárt jó lesz.
A kutya orra elé lógatott csont 🙂 …

És befordulsz a sarkon és rájössz, hogy nem ez a sarok az, hanem a következő, ott nem messze és milyen szerencse, hogy már csak egy sarok…
Csak hát ez már a huszonötödik sarok és megint átbasztak.

Fáradsz.
Egyre gyanakvóbb vagy, de hiszel abban az édenben, hisz látod, hogy mások megtalálták és megtalálják a magukét, tehát nagy eséllyel neked is eljön a sajátod. Lehet, hogy gyorsabban kéne menned! Vagy lassabban? Nem lényeg. Inkább csak az hogy higgy benne!Én hiszem, hogy lesz egy sarok – lehet, hogy tér és idő görbületen túl 🙂 – befordulok és utána tuti írok egy levelet Hankának.

Fotók: Cserta Balázs és Terepfutás.hu

SpitsbergenMila – Benkő Eszter

Posted on Updated on

Mondhatjuk, hogy érthetetlen, hogy nekiálltam beszámolót írni erről a nagyon kivételes 10 kilométerről, hiszen napok óta nem találom a szavakat…

Az teljesen természetes, hogy a világ panorámapontjain az ember vesz egy nagy levegőt, és benntartja, amíg felfogja, amit lát, de vannak helyek, ahol ennél sokkal több történik, pontosabban ahol egyszerűen történik veled valami, azt érzed, része lettél valaminek, ami mindent megváltoztat. A Spitsbergák érintetlen tájainak közelébe kerülni nagyon különleges élmény. Csak nézed a Jeges-tenger horizontján magasodó hegyeket, és megérzed azt a valamit, amit csak az Isten közelében érez meg az ember (mondja a látszólagos ateista), érzed a hívást, annak a világnak a hívószavát, amit már nem az ember rendez… A Spitsbergákon, vagy ahogy a norvégok mondják, Svalbardon sokkal többről van szó, mint néhány havas hegycsúcsról. A 78. szélességi fokon már Európa felett jársz, mindössze 1300 kilométerre vagy az északi sarktól. Az ott már majdnem a világ vége, a Google mapsen nem tudsz feljebb görgetni – ha mégis megpróbálod, az alkalmazás forgatni kezdi a földet. És tényleg, a Spitzbergákon egy kicsit megfordul veled a világ.

Mire a repülő leszállt, az odafentről elénk táruló látvány már rég könnyekig meghatott, és a következő napokban mindez csak tovább fokozódott. A nyári szezon 0. napján érkeztünk, ilyentájt ott 0-10 fok körül alakulhat a hőmérséklet, most mégis -2 fok volt, ami nem ért minket váratlanul, de a szél, ami kísérte, szó szerint komoly arculcsapás volt. Az én amúgy is szenzitív, közép-európai arcbőrömet az első nap kikezdte a metsző szél, a sebesedést elkerülendő a következő napot szinte mindvégig egy orrnyeregig felhúzott csősál takarásában töltöttem, és naponta többször vastagon kentem a shea vajat. Mondjuk hülyeség volt nem bemenni a gyógyszertárba, és kérni valami helyi, spéci, “norvég formulás” cuccot… az UB-ra bezzeg vittem szarvasfaggyút.

A futás előtti este túrázni mentünk a 424 méter magas Platafjelletre amolyan ráhangolódásképp. Mivel a Spitsbergen Marathon helyszíne (egyben a világ legészakibb települése), Longyearbyen a tengerparton fekszik, a magasságkülönbség kiszámításával sok feladat nincs, és mivel túraútvonalak sincsenek, egyszerűen csak torony iránt elindulsz oda, ahova tartasz, hóban, jégen, csúszásgátlóval a lábadon, puskával a hátadon – felkészülve minden eshetőségre. Jól mentek a hirtelen emelkedők, lüktetett bennem az energia. Odafent adóztunk az utókornak, fagyott ujjakkal bár, de beírtuk a nevünket a hegy tetején, egy bőrtáskában őrzött naplóba.  Lefelé a guide-tól engedélyt kaptunk rá, hogy lecsússzunk gatyaféken. Először arra gondoltam, a piriformisom nem örülne, aztán meg arra, hogy kit érdekel, talán ez lesz az utolsó alkalmam arra, hogy seggen csússzak le a Spitzbergák egyik ikonikus hegyoldaláról, szóval leültem, és hadd szóljon. Akkor még nem tudtuk, hogy a svéd túravezetőnk, aki kanapét ásott nekünk odafent a hóban, hogy kényelmesen tudjunk teázni, Krisznek komoly vetélytársa lesz másnap a maratonon – mert bár ugyan minket faggatott arról, futunk-e, ő maga csendben hallgatott a saját terveiről, holott sokáig vezette a mezőnyt, és végül 5. helyen ért célba.

A túra végeztével – közel sem vallási okból, sokkal inkább a poén kedvéért – még megkerültük a világ legészakibb és egyben legbarátságosabb templomát, így végre elmondhattuk magunkról, hogy jártunk az isten háta mögött. Este feltöltöttük a szénhidrátraktárakat, és megpróbáltuk kipihenni az odautat, vagyis az oslói reptér büféjének műbör ülőkéjén töltött éjszakát. Hjaj. Apropó éjszaka. Na, az nyáron nem igazán van a Spitsbergákon. A nap áprilistól augusztusig nem megy le, nincs szürkület, napfelkelte, naplemente. Körbe jár ugyan az égen, de mindvégig fent marad, hol az öböl egyik, hol a város másik oldalát süti. Mintha egy üvegben élnél, és a nap az üveg száján járna körbe-körbe.  A fények játéka csak még szebbé teszi a környék hóborította hegyeit, melyek a kezdődő olvadástól ilyentájt már csipkésnek hatnak – és nagyon jellegzetesek, minden pillanatban NatGeo címlapfotóképesek. Az állandó napsütéstől hamar elveszíted az időérzékedet, néhány nap alatt teljesen megborulsz. Gondolom, az ott élőknél beáll valamiféle rend, nekünk nem volt időnk megszokni. Nem álmosodtunk el és nem is ébredtünk fel a szokásos időben, tudatosan oda kellett figyelni az alvásra, a szigeten töltött pár nap végére pedig hullák voltunk, pedig aludtunk – ehhez nyilván az is sokat hozzá tett, hogy igazán kimaxoltuk azt a három napot – két túra, egy maraton, egy kajaktúra és egy hajóút várt ránk péntek délutántól vasárnap estig. Később, Oslóban nagyon megörültünk, amikor este a vasútállomáson megláttuk kiírva egy kalkulátoron, hogy 42 perc múlva lemegy a nap. Másfél óra múlva még mindig épp, hogy csak szürkült, szóval nem jött, amire vártunk, norvég mércével biztosan lement a nap, de a magyar szemnek még világos volt. Amióta hazaértünk, ájultan alszunk éjszakánként…
A maraton reggelén korán keltünk, és időben elmentünk zokniban reggelizni, Longyearbyenben ugyanis – tekintettel arra, hogy bányászváros – van egy olyan régi, praktikus szokás, hogy az épületekbe belépve mindenki leveti a cipőjét. E régi, de még aktív hagyomány tiszteletére kérik a turistákat is a hotelekben. Egy-két kultúrbarmot leszámítva mindenki meg is teszi. Hihetetlenül jó mindez – minden ottlét ugyanis meghitté, barátságossá és egy kicsit intimmé válik. Ami a kaját illeti, én a világ legtávolabbi helyein is ugyanazt reggelizem, kenyeret vajjal. Sorakozhat raklapszámra a helyi specialitás, megkóstolom, de ha nincs vaj, nincs barátság. Volt vaj, és volt füstölt lazac is bőségesen, az a másik gyengém. 🙂 A hotel kivetítőjén folyamatosan mutatták a hőmérsékletet és a szelet. Nyugtáztuk, hogy utóbbi sajnos a maraton napjára sem csökkent, sőt, 50km/h.

Reggeli után felsétáltunk a sportcsarnokba, a 2300 fős településen ugyanis minden van, bölcsőde, óvoda, ált iskola, középsuli, uszoda, sportcsarnok mászófallal, reflektorral megvilágított hokipálya, mozi, miegymás. Az út mentén mindvégig motoros szánok parkoltak. A sorsom ezen a ponton dőlt el. Az eredeti terv év elején még az volt, hogy majd megpróbálok FM PB-t futni, de miután az egyre kritikusabb piriformisom miatt kb. február óta nem tudok normálisan edzeni, ezt a tervet el kellett engedni. Most már, ismerve a pályát egyáltalán nem is bánom, valószínűleg megúsztam egy kudarcot. A rajtszámátvételnél megkérdeztük, válthatok-e távot. A B terv ugyanis az lett, hogy csak 10 kilométeren futok – mindössze az élményért. Magamban közben eldöntöttem, hogy ha nem válthatok, akkor is rajthoz állok. A kérdésemre azt válaszolták, túl késő, de azért rákérdeznek, és végül engedték. Kaptam egy kézzel, filccel, ott helyben színezett rajtszámot, és elkezdődött….

Az én futásom ezen a napon teljesen mellékes volt. Ez a maraton Krisz ajándéka volt a 42. szülinapjára (Gabi tippje alapján, hiszen Balázs futott már itt). Mi mást kaphatna egy futó a 42. szülinapjára, mintsem maratoni nevezést?! Krisz az őszi Berlin után azt mondta, nem akar több városi maratont, csak különleges helyeken szeretne már maratont futni. Hát ez az volt. A biztosított útvonal itt azt jelenti, hogy mindvégig fegyveres őrök figyelik a futópályát, hogy elhárítsák a jegesmedveveszélyt, ha esetleg épp akkor tűnne fel a világ legnagyobb ragadozója. Hogy mennyire van erre esély, azt jól mutatja, hogy 4 nappal érkezésünk előtt járt egy medve a település közelében, riasztópisztolyokkal próbálták rávenni, hogy másfelé folytassa útját. A helyi újság cikkezett róla, szóval a maci megjelenése a helyiek számára is ügy, évente 3-4-szer fordul elő, hogy felbukkan a település környékén. Emiattt töltött fegyver nélkül nem lehet elhagyni a várost. Vagyis, ha nincs engedélyed, csak vezető kíséretében túrázhatsz, kirándulhatsz, futhatsz. És tényleg mindig mindenkinél van fegyver. A másnapi kajaktúra egyik partmenti pillanatában találtunk egy fehér szőrcsomót, ami persze lehetett rénszarvasé vagy rókáé is, esetleg huskyé, de szerintem tuti medveszőr volt, már sajnálom, hogy nem hoztam el… Bár lehet, hogy még mindig egy norvég zárkában ülnék, és próbálnám megmagyarázni, hogy miért van jegesmedve-DNS a körmöm alatt…

 

A maraton rajtolt először, de én is futással kezdtem a napot, mert elszámoltam a tervezett szurkolói pontom rajttól mért távolságát, és azt hittem, nem érek oda időben.  Aztán meg vagy fél órát vártam a mezőny elejére (biztos a sok napsütés). Nagyon klassz volt szurkolni egy ilyen helyen, általában én voltam az egyetlen a szurkolói ponton, de nem voltam magányos, ott volt nekem az izgatottság, a permanens öröm és  látvány, amivel nem tudtam betelni.. Néha egy-két gyerek rázendített, hogy heia-heia, más különösebb nem nagyon történt. Olykor én is szurkoltam norvégül, amikor meg várakoztam, próbáltam mélyre szívni a természeti környezet jelentette csodát. A BSI-től kölcsönzött magyar zászlómat a nagy szélben hirtelen jött ötletek mentén próbáltam ide-oda kifeszíteni. Azok kedvéért, akik nem ismerőseim facebookon, a legkreatívabb megoldásom az lett, hogy a zászló két sarkát rákötöttem a combomra, a harmadikat fogtam, a negyediket meg a szélre bíztam. Krisz nem tudta, hogy van nálam zászló, így jó kis meglepetés volt az első találkozásunk – olyannyira, hogy először azt hitte, találkoztam más magyarokkal, és csak lassan esett le neki, hogy mivel egy nemzetközi versenyeket is ügyező, sporteseményeket szervező cégnél dolgozunk, nem nagy túl bonyolult a raktárból szerezni egy magyar zászlót. A futás jól ment neki, de a szél nagyon kemény volt, a pálya egy részén oldalról kapta, később azt mesélte, ilyenkor többször összeütötte a bokáját. Az útvonal közel fele szembeszélben zajlott. 30 kilométernél – bár nem mondta – már láttam rajta, hogy nagyon megviseli, s bár onnantól el kellett kezdeni készülni a saját futamomra, mindenekelőtt inkább őt vártam a célban. A német fiú, akivel kb. 25 kilométerig együtt futottak, az utolsó harmadban elhúzott, Krisz második helyen ért célba 3:11-es idővel, ami az időjárási körülményeket nézve szerintem állati szuper teljesítmény. Ha nem lett volna rajtam kesztyű, a tíz körmöm lerágtam volna a kettejük célba érése közötti tíz percben, annyira izgultam. Aztán a speakernek el kellett magyarázni, hogy “nem, az nem olasz zászló, és aki alatta fut, az sem olasz, hanem magyar”. Nagyon büszke és boldog voltam. Sok munka, sok átfutott hajnal van ebben az eredményben. Melegváltás volt, amit a rajt/célban megejtettünk. Ő óra.11-kor ért be, én óra.15-kor rajtoltam. Mivel nem volt jól, nem akartam elindulni, de ezt ő nyilván nem hagyta. Átvette a hátizsákom, amelynek nyitott oldalzsebében hűlt már a söre, útravalóul pedig annyit mondott, készüljek fel rá, hogy az útvonal második fele nagyon kemény lesz, majd eldördült a rajtpisztoly. Abba akkor még bele sem gondoltam, hogy ami az ő mércéjével kemény, az nálam a lehetetlen kategória.

Tele energiával indultam útnak. Az első kilométerek nagyon jól mentek, a piriformis szindrómától állandóan fájó combhajlítóm jelzésére nem emlékszem, szerintem nem fájt. Kicsit dimbes-dombos volt a pálya, de hamarosan lejtett, faltuk a kilométereket. 2 kili után elkezdtem futni a kocogás helyett, elkapott a hév, versenyhelyzetben valahogy sosem tudom igazán elengedni a dolgot. Csinálhatnánk “hogyan kocogj versenyen” mentális tréninget leállni nem tudó Gizionoknak. Idővel egyre több embert hagytam el, ennek valószínűleg nincs köze ahhoz, hogy kezdett baromi melegem lenni, rájöttem, hogy két csősál van rajtam. 🙂 3-4 kili után emelkedni kezdett a pálya, és ez végig kitartott, de a táv feléig még hátszél volt, így ott különösen jól ment a futás – már amennyire jól mehet x hónap kihagyás után. Nem sokkal a fordító előtt elfutottam egy helyi lány mellett, akit látszólag ez nagyon rosszul érintett, könyökölve visszaelőzött – tiszta Margitsziget-érzésvilág… Megmosolyogtam, és futottam tovább a saját tempóban. Pár perc múlva megint elhagytam, és onnantól kezdődött a játszma: próbáltam erősnek látszani, és vártam, mikor jön. Az egyik frissítőponton hátranézve még láttam, de többé nem jött, viszont ennek a kis párharcnak köszönhetően a későbbiekben még akkor is futottam, amikor már régen nem bírtam, amikor a pálya már visszafordult a rajt/cél felé, és a hegyoldalba felvezető emelkedőn nagyon durván kaptuk szemből a szelet.  Egy rövid oldalszeles részén konkrétan lefújt a pályáról a szél. Kinéztem egy párost, ahol a lány a pasija szélárnyékába próbált futni, gondoltam, csatlakozni kéne, ketten már fognak valamit, de nem tudtam utolérni őket. Voltak, akik sétáltak, voltak, akik próbáltak futni. Nagy volt a kísértés a sétára, nagyon gyorsan tizedelte az energiát a széllel való küzdelem, a tempó ezen a szakaszon szerintem értékelhetetlen volt, de menni kellett, 1-2 lépés kivételével végül nem sétáltam. Fel-felnéztem, és a látvány nagyon sokat segített a holtpontokon való túljutáson, olykor gondoltam a mentális 100-asra, meg arra a nagyon igaz közhelyre, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy a Spitsbergákon rajthoz állhattam, és nincs más dolgom, mint élvezni (és persze megtartani a megszerzett pozíciót). Nagyon hétköznapi idővel, 59 perccel értem célba a 7. helyen (7/64), mégis borzasztóan büszke vagyok erre a 10-esre, mert nagyon küzdős volt, de fejben ment. A shea vajjal vastagon bekent arcom a célba érés után úgy égett, mint még sosem. Az időjárás-előrejelzés mínusz 10 fokos hőérzetet prognosztizált a szél miatt. Számszerűsíteni nem tudnám, de tény, hogy megviselt.

Krisz lemaradt a célba érkezésemről, azt mesélte, ismerve az előzményeket és a körülményeket, későbbre várt. No komment… 🙂 Kompenzálásképp jól megölelgetett, és jegesmedvés eseménypólót is kaptam.

Egy helyi rendező, akivel összebarátkoztam, a célba érés után azt kérdezte, vissza jövünk-e jövőre. Nem valószínű – mondtam szomorúan – de tíz éven belül biztosan. Ha Andris megnő, remélem, megmutatjuk neki is, milyen az élet az isten háta mögött, milyen a világ legészakibb településén fegyveres medveőrök között maratont futni, de leginkább azt mutatnám meg neki, milyen a csend távol mindentől, a sarkvidéken, egy gleccser tetején, amikor a klausztrofóbiás pánik miatt Te kívül maradsz a jégbarlangon, mindenki más a csoportból viszont odabent van, így 20percre egyedül lehetsz a világ peremén… 💙

Oslo Eco Trail – Pataki-Bíró Zsolt

Posted on

Mielőtt rákanyarodnék a versenyre, talán jobb ha felidézem a felkészülést.

Nos igen ez a három pont ami jelzi azt mennyire nem éreztem magam késznek erre a feladatra.
A téli hótaposás, a tavaszi latyakban fürdés és a március/április meg kicsit a május eleji motivációs válság, nem éppen ad szilárd alapot egy ilyen verseny teljesítéséhez, inkább egy jó nagy pofára esés biztos kiinduló pontja lehet. Magam sem értettem, miért mentek jobban a hajnali futások -15 – -20 fokban, de sokkal jobbak voltak. Lehet a tavaszi fáradtság? De igazából mindegy is. Nem volt 100 Forintom a versenyre. Igazából meg is örültem, mikor azt mondtad, hogy a max pulzus 150 körül legyen, de felette, ha lehet ne.
A verseny előtti estét egy kollégámnál töltöttem, egy egyszemélyes felfújható ágyon… Ezt kb éjfél körül felváltottam a bőrkanapéra, de olyan 1-fél 2 körül elkezdett dübörögni a fejemben az adrenalin, a dob meg a basszus…basszus – mondtam magamban – mikor ránéztem az órámra és már négy volt…világosodott (ilyen ez a Norvégia). Még forgolódtam kicsit, de tudtam, hogy ez az alvás kb. ennyi volt. Legalább volt időm összerakni a cuccom.
A start egy kis parkban volt Oslo belvárosában, nem kell sokra gondolni, maga az esemény kicsi, így a körítés ehhez mérten szerény. Lufikapu, meg egy bemondó sátor. Egy perccel az indulás előtt felsorakoztunk, és uccu, megindul a csapat.
Az első 5-8 kili az Akers-elva mentén haladt, ismertem a terepet, ez jót tett a kezdeti izgalmaim és félelmeim kezelésére. A tempó sem volt veszett, együtt volt a csapat, kb 143-145 pulzussal haladtam felfelé. Szépen elhagytuk a várost, nem volt gondom. Már a startban elhatároztam, hogy azt a beállítást választom az órán, ami nem mutatja a kiliket, csak a teljes idő és a pulzus ketyegett, nem akartam stresszelni azon, hogy éppen 10 vagy 12 kilit haladtam. Csak a frissítésre (fél óránként gél+izó és sókapszula az időjárásnak megfelelően 1-1,5 (2) óránként) koncentráltam. Viszonylag egyszerű volt a terep, az első sérülést kb 13. kilinél szereztem, ahol sikerült belerúgnom egy éles sziklába a jobb lábammal. Rohadtul fájt. Mire elmúlt sikerült a bal lábammal is eltalálni egy követ…Gondoltam OK. a körmeim úgyis úgy néznek ki mint egy leprásé, no para, a fájdalom elmúlik, a köröm meg majd leesik, ha le akar esni…16 körül volt az első frissítőpont (csak iso vagy víz) megtöltöttem az egyik kulacsom (mint utólag kiderült jobb lett volna mind a kettőt) és mentem tovább…az első csúcs 18 körül volt, kaptatós, de nem vészes, még friss voltam fejben/lábban, viszont több folyadékot vittem be, mint kellett volna, így kb. kifogytam az iso-ból és mire a második frissítőpontra értem már nagyon szomjas lettem… a probláma oka inkább abban rejlett, hogy a sóra többet kellett innom, amivel nem számoltam… Nem volt vészes, de azért már vattát köptem, mire megint magamhoz tudtam valamit venni. Ez kb. a 30. kili körül volt, amikor felértem a Holmenkollenre. Itt ettem/ittam, rendeztem a sorokat, elővettem a zsákból a friss géleket, eltettem az üreseket. Nem volt gond. Csodálkoztam is, hogy ennyire rendben vagyok. Sajnos a Holmenkollenről indították az 50 km-es csapatot, amit én úgy, ahogy volt telibe kaptam… ettől a ponttól több száz ember próbált osztozkodni egy saras-mocsaras ösvényen, néhol akár percekre is meg-megállva…borzalmas volt… Ettem a kefét, hogy nem haladok, persze a jobb lábammal megint eltaláltam egy követ, ami most már hatványozottam jobban fájt. Nem tudom pontosan mennyi idő telt el, de volt biztos egy jó fél óra – óra mire szétrázódott a tömeg. Persze ők rohadt frissek voltak még, és úgy mentek el mellettem minta én csak állnék…Talán ez volt az egyik legjobban megterhelő része a versenynek. Fejben… 50 kili(b+)…és a talpam elkezdett fájni (tudtam, hogy már szarrá van ázva, mert már rég feladtam pocsolyák kerülgetését, egyszerűen értelmetlen volt, egyszerűbb volt átgázolni, mint ösvényt találni és kikerülni).
Mentem tovább…fél óra gél+iso, még egy fél óra gél+iso…mivel kicsit esett is, meg eléggé felhős is lett időközben a sót kivettem a napi menüről.
60. jéééé 60…frissítő állomás…Ettem valami süté-félét, aminek a krémes teteje beragadt a fogaim közé… elvoltam vele egy darabig mire lenyeltem… ha nem is nagy tempóban, de elkezdtem futni kb 65.-ig, itt volt talán a legtechnikásabb része a versenynek…keskeny saras, csúszós ösvény, ahol jó esetben csak a bokádat töröd ki, rossz esetben pedig egyszerűen belecsúszol a folyóba, ami kb 15-20 méterrel alattad morajlik…itt belassultam rendesen…minden lépésre oda kellett figyelni…
70. innen behúzom, nincs mese. Visszatért belém az élet, egyeneseken futottam, emelkedőn séta. Végre a pulzust is vissza tudtam tornászni 143 fölé (ez ugye a lassú tempónak köszönhetően kb 35-től nagyon leesett 136-138-ra kb). Az utolsó 5 kilin meg azt lehet mondani, hogy futottam is, sorra mentem el az emberek mellett, ami nagyon jó érzés no…
Összefoglalva:
Egy jó kis verseny volt. Szép időben és környezetben. A szervezés se volt rossz, leszámítva, hogy a célban nem lehetett sehol sem zuhanyozni és átöltözni…
50 kili terepen kb 1 órát javítottam a két évvel ezelőtti terepversenyemhez képest, amit mindenképp jó. Nem értem be 10 óra alatt ami mindenképp kudarc.
Taktikailag, nagyon nagy hiba volt belefutni az 50 kilisek csoportjába, talán jobban tettem volna, ha az ott elvesztegetett perceket regenerálódásra szánom ahelyett, hogy taposom valaki ki sarkát a mocsárban.
A frissítés nagyon jól ment, nagyon fegyelmezett voltam és szigorú magammal.
A talpammal kezdeni kell valamit, mert nem volt elég az a kencefice amit a boltban ajánlottak.
Nagyon jól jött az utolsó beszélgetésünk, talán Gabi biztatása és bizalma lendített át a ki nem mondott félelmeimen…
Köszi Gabi a felkészítést, ez a verseny kirántott a motivációs válságból…összeszedtem a mások által eldobált Forintokat!:)

UB 2019 – összefoglaló

Posted on

A 2 napot 32 éremmel és 4 szalaggal zártuk.
Köszönjük a remek szervezést, minden futónak a részvételt, és a kísérők áldozatos munkáját.

Az egyéni teljesítők beszámolói:

Veress Béla 

Hantosi Zsolt

 

Evetovics Milán

 

Poór Péter

 

Gizionos csapatok
– B2B: Balazs HupkaKorányi Balázs
– Gizionok Baráti Köre: Judit KulcsarIldikó VargaVivien Makra
– KPBE: Piroska TorkolyKatalin HoniErdős BorbálaEszter Molnár
– MulaTóKör: Cserta BalázsEszter BenkőKormány AlexandraCsilla AndorAndrea Lung

Egyéb csapatokban:
– Mérföldfalók: Krisztina Mlinárcsik
– BNB: Bernadett Cseke
– #SzéntablettaGergelyné Verebes Regina
– Run 4 Tresorit: Böbe Hartung-MarjaiIstván Hartung
– M’Ági’c moms: Maknicsné Ablonczy Eta
– FTC Champions: Lívia Pálfi
– Szomjas lumpok: Németh Szilvia
– Suhanj! guide: Tímea Csathó
– 5 Elem: Szűcs-Somogyi Szilvia
– Zsámbék Angels: Eszter Göndöcs
– Eurofleet: Alexandra Lámer-Sujtó
– Ott vagyunk már!: Gábor Zsubrits
– CEU Economics: Koren Miklós
Fruzsina Joó

Szárszói frissítőponton: Kriszta Locusta Nagy

A célba érések mögött sok a munka, és elismerésre méltó az elszántság, és a fókusz.
Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy hiába minden, ha az a nap mégsem a tiéd, és – bár mindent megtettél – meg kell hozni a döntést a feladásról.
A döntés nehéz, és a feladást követő néhány nap maga a pokol, még akkor is, ha észszerű volt a kiszállás.
Hanka beszámolója a feladásról

Gratulálok még egyszer mindenkinek!

Jövőre #otttali 🙂

UB egyéni – Poór Péter

Posted on

mikor egy “álom” valóra tud válni…

2018

Kellett a kudarc abban az évben, hogy helyre rakjon. Igazából mit is akarok én ettől az UB-tól… Mit keresek egyáltalán… magamat, a helyemet?! Miért is kell ez nekem?!

2019

Erre az évre egy cél volt… odamenni és elhozni a szalagot.
Nagyon jól beindult a futás, élveztem minden edzést. Az utóbbi időben minden FLOW volt. Sokat gyorsultam az utolsó hónapokban is, és így okom nem volt a panaszkodásra. Állóképességem is nagyot lépett előre. Nagyban motivált ez a dolog, hogy van mit keresnem itt. Fejben sokat erősödtem, tudtam hogy ebben kellett is. De még mindig van mit fejlődni. A fogaim is egyre jobb állapotba kerültek (GABI) 🙂

Kicsit más volt mint a tavalyi év. Most jobban vágytam rá az egész dologra. Talán jobban is akartam. Tudtam, hogy most a végsőkig elfogok menni, bármi is legyen az. Ez megalapozta az utolsó napokat, amikor már nem maradt sok hátra a rajtig.

Szokásos izgalmak nélkül indultam útnak. Tartoztam magamnak, és a páromnak is. És mindenkinek. Nem akartam magyarázkodni, okokat keresni, hogy most miért nem sikerült.
A meleg nem a legjobbkor jött, ezért kicsit tartottam is tőle, tudtam most emiatt még okosabban kell menni. Próbáltam minél lazábban menni, hogy az már majdnem fájt, de tudtam hogy ez az egyetlen dolog most ami számít. Az első 3 órában semmi különös dolog nem történt, de utána már igen. Nekem itt kezdődött meg az UB.
30 km után éreztem hogy valami nincs rendben a talpammal, nagyon fájnak, és ez így nem lesz jó. Azonnal megálltam, és egy új zoknit kértem, és letöröltem a vazelint. Nem értettem, mindig ezt használtam, a zokni meg nem volt új. Égett a talpam, és teljesen felázott, de nem volt más választás, menni kellett tovább. 35 km környékén éreztem hogy a vízhólyagok megjelentek, és elviselhetetlenné teszik minden lépésemet. Megtörtént a baj…de mi lehetett a gond?! talán sok volt a vazelin?!
Próbáltam nem ezen agyalni, nem foglalkoztam vele, tudtam egy dolgot tehetek. Közben felvágtuk a hólyagokat, és megyünk tovább vele. Minden lépésnél rá kell hogy terheljek, mert ha nem akkor lefogok sérülni. Innentől minden lépéskor lábanként 5-5 vízhólyagra léptem rá. Ha nem éreztem, akkor már máshogyan terheltem. Miden lépéskor fájdalmat kellet okoznom magamnak.

Szépen teltek a kilométerek, annak ellenére hogy ilyen állapotban voltam. Hiszem azt, hogy erre a versenyre , csak az tud körbe érni, akkor van esélye valakinek, ha 200 % állapotban tud elindulni, mert ez akkora táv, hogy itt a féltávnál nem lehetsz fáradt, nem lehetnek gondok. Mert ha van is akkor olyan sok van hátra, hogy azt lehetetlen teljesíteni. “Folyamatosan fogy a testünk, több nem leszünk, csak kevesebb”

Vártam hogy leérjünk a Balaton partra, tudta hogy onnantól könnyebb lesz. Vártam a felét, kíváncsi voltam milyen állapotban vagyok, tudok még könnyedén futni. A jókedv az végig megvolt..mosolyogtam, élveztem hogy mennek a lábaim, élveztem mindent Flow volt. Feléhez érve egyre elviselhetetlenebb volt a talpam. Kezdett nem szép állapotba lenni, de a futás még mindig ment. Nagyon sok időt elvett a láb rendbe tétele, ápolása, de most ez volt a feladat amit meg kellett oldani. Azért mindenki tudta, jobb nem lesz, csak romlani fog.
Az első felét elég egyenletesre sikerült megfutnom. Szépen jöttem fel, nem mint ha ezzel foglalkoztam volna, csak furcsa volt, hogy ilyen sok embert előzők meg, úgy hogy nincs minden rendben.Vártam az estét, mert szeretek sötétében futni, és elég jól is szokott menni. Vártam a fejlámpás üzemmódot is, amikor kicsit nyugisabb lesz minden. Vártam a csendet…a békét, azt az állapotot amiért csináljuk mindannyian.
Eközben már háromszor meg kellett állni, a hólyagokat rendbe tenni.

Sötétedés után hamar eltelt pár óra, és éreztem, hogy valami nincs rendben a bal vádlimmal. 140 km körül járhattunk, és bele sem mertem gondolni, hogy milyen sok van hátra. Mindig a következő pontra fókuszáltam.
Éreztem, hogy nagyon berövidült a mozgástartomány, megpróbáltam nyújtani. A fókusz továbbra is megvolt, különösebben nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy lesznek kemény szakaszok, amiket ki kell bírni lábon. Készültem erre is, tehát egy lehetőségem volt, tovább menni, csak még fegyelmezettebben, figyelni minden lépésre.

150 km körül elkapott minket a vihar. Esett, de nem kicsit, hanem nagyon. Készültem erre is, mondtam a segítőimnek, hogy azonnal üljenek be a kocsiba, elég hogy ha én ázok szarrá. Haladásomkor nem zavart az eső, inkább a talpamnak nem tett jót. Tudtam, hogy ennyit eljöttem vele, és most ez az esőtől teljesen szarrá fog menni az a talpam ami már szarrá ment. Ekkor az jutott eszembe hogy Gabi az első beszélgetésünkkor megkérdezte milyenek a fogaim?! Na ez az idő is eljött, és próbára kellett tenni, hogy most mennyire tudom összeszorítani, mennyre tudom csikorgatni. Meddig tudok elmenni mentálisan?! Milyen új dolgot tudok előszedni, hogy a tovább haladást segítsem. Mire vagyok képes, amikor már fáj mindenem, amikor nem esik jól?! Amikor kín lett minden lépés.

150 km körül megfordult a fejemben az a gondolat, hogy még 70 km van hátra, és kezd nagyon messze lenni a vége. Hiába fogytak a kilométerek, egyre nehezebben tudtam járni. Egy pillanatra azt éreztem, hogy soha nem lesz vége, és kezdi értelmét veszni az egész. Még nem mondtam ki, csak ez a gondolat járt a fejemben. Segítőim profi módon cselekedtek, látták hogy baj van. Én elkezdtem panaszkodni, erre Ők azt mondták, “tessék ülj be a kocsiba, add fel, de tuti hogy 15 perc után megbánod az egészet.” Elgondolkodtam, és magamba szálltam. Leszegett fejjel továbbmentem a kocsi mellett. Arra gondoltam, hogy ha kiszállok, és utána hetekig, hónapokig fog fájni, maga a gondolat, hogy feladtam, csak azért, mert itt-ott fájt. Hiszen mindenkinek fáj valamije. Erre készültem, most kell élni a lehetőséggel.

Végignéztem magamon, és fizikálisan rendbe vagyok. A talpam fáj, de nagyon. A bal vádlim be van gyulladva, de ha nagyon akarok, tudok futni. Azért jó lenne 180 km-ig eljutni, ha már eljöttünk ide.  (szerk. 2018-ban Péter 180-ig jutott.)
Eltelt pár kilométer, és mondtam a segítőimnek, hogy kellene egy meleg leves, és valami szilárd étel. Pár kilométer múlva már a forró levessel vártak, megittam és indultam is tovább. Hajnali 5 óra körül ott jártunk, ahová tavaly már nem jutottam el. Jó volt ott lenni, és még nagyon lassan, de futni is tudtam. Rájöttem, hogy nincs két egyforma verseny, két egyforma nap. Akkor sokkal másabb volt, akkor a feladás utáni időszak jobban fájt, mint a mostani állapot.

Vártam hogy kivilágosodjon már, mert elég volt a sötétből . Reggel 7-kor 170 km-t futottam le, a szintidőhöz képest jól állok. De egyre elviselhetetlenebb volt minden lépés. Már nagyon fájtak a lábaim, és tudtam, hogy az emelkedők azok most jönnek majd. Már több volt a gyors séta mint a futás, de ha annyira akartam akkor tudtam azért belefutni pár kilométert.

180km..190km..195 km…Na ekkor már kezdett kisütni a nap, és ott volt egy nagy frissítő pont.
Mondtam a segítőimnek, hogy készüljenek, átöltözök, vegyék elő az UB-s pólómat. Ez volt az a pont, ahol elhatározás elérte a célját. Ez volt az a pont, ahol láthatóvá vált a cél elérése. Tudtam, hogy innen már megfogom csinálni, még az is opció volt, hogy nem fogok beérni a szint időn belül, dee tartoztam magamnak annyival, ha már itt vagyok, akkor végig csinálom, még ha a szintidőn kívül is.

De persze jó lenne beérni , és azt a szalagot az enyémnek mondhatni. Közben azt hittem , hogy a talpam már nem lehet szarabb állapotban, pedig lett. Elkezdtek maguktól kiszakadni a vízhólyagok, éreztem, hogy most kell vele futni, hogy az adrenalin miatt ne érezzem annyira. 205 km-nél körül az egész egy nagy szenvedéssé vált át. Minden lépés annyira fájt, hogy nem mertem a lábaimra terhelni. A szintidő egyre csak szorított mindenkit, és jó volt látni, ahogy mindenki összekaparja magát. Mozgósítani tudja az utolsó energiákat. Foggal, körömmel azért küzdünk, hogy be érjünk szintidőn belül. Rájöttem, ezek az energiák már nem fizikális dolgok, ez már azon túl vannak. Ezek már emberfeletti küzdelmek, harcok. Harc egy “olyan valamiért”, amihez én már kevés vagyok, hogy elmeséljem. Az az érzés amikor rájössz, hogy az utolsó 10 km-ben futni kell, különben nem lesz meg a szalag. Mégpedig én ragaszkodom ahhoz a szalaghoz. Ott van a cél, ott van egy álom, ami meg valósulhat, ha nem adom fel. Nem adtam fel, bíztam magamban, hogy még valahogyan de tudok futni.

Csopak környékén tényleg elkezdtem futó mozgást csinálni, fájt, de már nem érdekelt, tudtam, hogy hamarosan befogok érni a célba. Kísérőim, már nagyon örültek, már ünnepeltek, hogy most akármi is fog történni, de célba fogunk érni. Jött a köves út, és megfogtam a kezüket, és mondtam nekik, hogy akkor most futunk vagy sem?! Hiszem futni jöttünk… 🙂
Megláttam a célt. Egy pillanatra megtorpantam előtte. Nagy csatát vívtunk ma meg, de én jöttem ki győztesként. Nem adtam fel, amikor simán feladhattam volna.
Olyan érzelmek, és élmények értek a célban, hogy még a mai napig nem tudom feldolgozni. Ez valami felfoghatatlan számomra, hogy mit műveltem a testemmel, és az elmémmel 31 óra 34 percen keresztül. Megöleltem Anikót, és csak annyit mondtam neki, megcsináltuk, és köszönök mindent. Neki ez az első érme amit valaha kapott, nagy nehézségek árán, de megvan.

Mit adott ez az út, hogy idáig eljutottam?! Más ember lettem, olyan ember aki máshogyan látja a világot. Megtanultam küzdeni, és megtanultam akkor is erősnek  lenni, amikor már nem látjuk értelmét az egész dolognak. Kitárult elém az, hogy mire is vagyok képes, mi emberekben milyen sok van, ha azt igazán akarjuk. Ha el akarjuk igazán érni a célt, ha minden beleadunk, akkor olyan nincs, amit nem lehet elérni. Most már elhiszem azt is, hogy ha eltudod képzelni az egészet, akkor meg is tudod valósítani. A tudat, az elménk, az képes rá, csak ezt el kell vele hitetni.

Köszönettel tartozom Gabinak, aki mindig biztatott, bízott bennem. Akiben én is megbízhattam. Gabit én ezzel a céllal kerestem meg, hogy szeretnék futni egy UB-t. Most hogy ez megvan, nem is tudom miként, hogyan legyen tovább… Az biztos, nem köszönök még el Gizionok… Még szeretnék nagy csatákat vívni! 🙂

Nem foglalkoztat a kérdés, hogy lehetett volna jobb az időm. Most ezek a problémák voltak, ezeket kellett megoldani ezen a napon. Erre a napra ez jutott, ebből kellett építkezni.