Sopron Trail – Huszti György, beszámoló

Posted on 2026.06.25.

Picit messziről indítok és lehet nem is teljesen a versenyről szól, de azért leírtam a gondolataim 😀
Azt hiszem most megint húzhatunk egy képzeletbeli vonalat. Nem csak azért, mert eltelt az év fele, hátrahagyva a tavaszt és előre tekintünk az őszre, hanem azért is, mert úgy érzem, hogy jött egy esemény, amivel méltó módon lezárhatom ezt az időszakot és kinyithatok egy újabb fejezetet a kis futós karrieremben.
A soproni kaland végére nem csak egy jó eredménnyel lettem gazdagabb, hanem egy olyan élményfutással is, amire már nagyon rég vágytam.

Sokszor emlegetem, hogy egy verseny az a pont, az a néhány órás időszak, amikor a hosszú ideig tartó edzésmunka során tanultakat alkalmazzuk. Legalábbis én így élem meg. Persze nem mindig úgy jön ki a matek, és én is voltam már picit csalódott verseny után. Belepakolni mindent egy felkészülésbe, aztán a „vizsgán” nem úgy szerepelni, ahogy azt várom, ez nem olyan jó érzés. De meg kell tapasztalni, én is jártam így, és ilyenkor rájövök ismét, hogy a futás mennyire tanítja az embert. Elképesztő, hogy mennyi összetevője van egy sikeres teljesítésnek, de mindig arra jutok, hogy ha fejben gondok vannak, sajnos el tud rontani mindent. Viszont ez nem úgy van, hogy akkor innentől kezdve csak mentálisan fejlesztem magam, hogy ha olyan eredményt akarnék elérni, ami elégedettséggel tölt el. Sőt!

Munka, alázat, kitartás.

Továbbra is abban hiszek, amit eddig csináltam. Dolgozom az edzéseken keményen, figyelem magam, írom rendületlenül a heti beszámolókat és abból Te meg mindig tudod, hogy a soron következő héten mi lesz jó nekem.  Az elmúlt több mint fél év is így telt. A könyök műtét utáni felépülés, visszatérés a futóedzésekbe magamtól biztos nem ment volna ennyire jól. Hosszú ideig tartott, amíg az edzések nehezen mentek, és nem csak egy-egy résztáv, hanem már elindulni is nehéz volt, sokáig nem éreztem magam jó fizikai állapotban. Aztán rájöttem, hogy ez adott igazán extra erőt ahhoz, hogy teljesítsem a VTM50-et. Utána viszont vérszemet kaptam, beneveztem két hegyi terepes versenyre (WTF BRZSNY 33km, Sopron Trail 26 km), bent ragadtam az erdőben, egyre több mindent tanultam erről a műfajról.
Egyszerűen fáradhatatlan voltam, egyfolytában mozogni akartam valamit, a futóedzések mellé beiktattam egy csomó kerti munkát, könnyű kerékpározást és újrakezdtem a rendszeres kettlebell-t. Egyre jobbak voltak az alvások és lehet bármennyi trükk a regenerációra, az alvás a legjobb. Így ezzel folyamatosan jó állapotban éreztem magam. Idei célom volt, hogy az aszfaltos maratonok mellé végre hegyi terepen is legyen maratoni teljesítésem, a VTM50-nel ez extra volt, hogy az első ultra táv is meglett. És hogy halmozzam az élvezetet az edzéstervbe belekúszott egy privátban futott hegyi terepes maraton is, aminek teljesítésével bátran kimertem mondani, hogy nem csak három napos csoda történik velem, hanem valami baromira összeállt.

Ezzel az előzménnyel vártam a Sopron Trailt. 

A nevezéskor előzetesen egy élvezetes, élményfutást kívántam magamnak, aztán a maraton után már vérszemet kaptam, versenyezni is akartam, nem csak magammal. A verseny előtti hetekben még tanultam új dolgokat annak érdekében, hogy ne csak gondolati síkon versenyezzek. Elkezdtem minden téren elemezni, előre tervezni. Bár az utolsó 1-2 hét a finomhangolás volt, az egyik legfontosabb dilemma a cipőválasztás volt, és ez a döntés volt az egyik kulcsa a versenyzésemnek. Tudtam, hogy a 26 km nem olyan hosszú, hogy kényelmesre vegyek bármit is, itt szinte minden percnek jelentősége van, hogy ha elégedetten akarom elhagyni a pályát.

Az utolsó edzéseimet is ennek szellemében teljesítettem. Az időjárást figyelve elég hűvösre kellett számítani, úgyhogy bármennyire is szeretem a meleget, eszem ágában sem jutott melegben futni az edzéseket.
Magabiztosan, önbizalommal teli vártam a soproni hétvégét.
ŰMár két nappal a verseny előtt elutaztam Sopronba, ami azért is kellett, hogy a legfontosabb kérdésben döntést tudjak hozni. Bár a teljes távot nem tudtam bejárni, de a verseny előtti két napon néhány km-t túrázva meglestem a helyszínt. Mind a két nap volt meredek rész is, ahol tudtam a cipőket tesztelni. Azt gondoltam korábban is, hogy sokat kell még fejlődnöm, hogy a meredek szakaszokon jobban teljesítsek. Mert hiába futok jó tempóban aszfalton, síkon, azért a hegyi terep egy teljesen más világ.

A 26 km-es útvonalon csupán néhány száz méter volt kemény zúzottkő, vagy a faluban aszfalt, az erdei utak többnyire földutak voltak, de sok sziklatörmelékes/földes vegyes rész volt. Ekkor dőlt el, hogy egy olyan cipőben fogok versenyezni, aminek nincs nagy csillapítása, ugyanakkor nagyon jól kapaszkodik és bíztam abban, hogy kellően magabiztos leszek a lejtős szakaszokon. Már azon a néhány túrázva megtett km-en is tömény gyönyör volt az erdő, szuper futótalaj volt, és azt gondoltam, hogy itt csak szuper jót lehet futni. Egy csomó képet is lőttem gyorsan, és eldöntöttem, hogy verseny közben egy pillanatra sem állok meg fotózni, bármennyire is lélegzetelállítóan szép helyeken haladtunk, a fókusz teljes egészében a versenyen lesz.

Szóval kellemesen telt a verseny előtti nap, „luxizós” wellness is volt még a vacsora előtt. Időben kerültem ágyba, nagyon jót sikerült aludni. Reggel persze már izgatottan vártam az indulást, volt picit izgulás is. Szerencsére nem volt gond a parkolással, így bőven jutott rajt előtt mindenre idő.

Figyeltem ugyan a reggelire, nehogy túlegyem magam, de picit sikerült rontani a helyzetet azzal, hogy túl sokat ittam, telítve éreztem magam. Nem ijedtem meg tőle, de azért számolnom kellett azzal, hogy ha megtolom a futást, akkor figyelnem kell majd a gyomromra is. Elkezdtem melegíteni gimnasztikával, majd kicsit kocogtam is. Pár ismerőssel azért sikerült találkozni a rajt előtt. A rajban eléggé szellős volt a mezőny, nem akart a rajtkapuhoz közel menni senki, én meg nem akartam nagyon messze állni, úgyhogy eléggé elölről rajtoltam végül. A start pisztoly dördülés után valósággal „kilőttek a zergék”. Az első kétszáz méteren még tartottam is a lépést, de a hosszú meredek szakaszon a pulzusom is repülőrajtot vett, ezért muszáj volt fegyelmezettnek lennem, hogy ne fussam el az elején magam teljesen feleslegesen. Nem számoltam hányan haladnak el mellettem ezen az emelkedőn, az járt a fejemben, hogy a türelem rózsát terem és eljön az ideje, amikor majd behozom a kezdeti lemaradásom. Az első emelkedő után jött az első lejtő, itt már szinte teljesen széthúzott a mezőny, úgy döntöttem nincs miért óvatoskodni, muszáj valaki mögé kerülni, hogy tudjam az első harmaddal tartani a lépést. Még a lejtő vége előtt beértem valakit, akit az első ellenőrző pontig követtem. Itt jött egy keményebb emelkedő. Csak figyeltem, hogy néhányan milyen gyors tempóban haladtak felfele, miközben én „gyökértől-gyökérig” – ben gondolkodtam. Ezzel a módszerrel felgyorsultam én is, majdnem négykézláb haladva eszembe jutott a 25-ös Vörös-kő mászásomról készült fotó is. Hát persze, hogy itt is volt egy fotós és megörökítette ezt a szexi pózt, persze most el is hangzott, hogy ez +18 – as karikás már.

Az erőteljes emelkedőt picit lankásabb rész követte, de jó hosszan emelkedett még a terep. Az elmúlt hetekben pont erre készültem, arra számítottam, hogy ha itt tudok valami jó technikával gyorsabban haladni, akkor nem lesz nagy gondom. Gyakorlatilag a fartlek, ami bevált és csak a pulzust figyelve 3-4 ütés közt tartva haladtam felfele. A Béka kilátónál még bőven nem voltunk a táv negyedénél sem, de akiket itt megláttam magam előtt, nem engedtem szem elől csak akkor, amikor már megelőztem őket. Igen, mert elkezdtem kozmetikázni a kezdeti lemaradásomat, a fantasztikus környezetben egyre jobban élveztem a futást, a cipő tette a dolgát lejtőn és emelkedőn egyaránt, az előttem lévő emberek közeledtek, majd tapadtam szélárnyékban és végül előztem. Pulzusom közben 145-148 közt mozgott, foggal körömmel ragaszkodtam ahhoz, hogy ne kényelmesedjek el, hittem magamban, hogy 3 órán át képes vagyok egyenletesen tartani ezt a tartományt.

Közel féltávig egy lejtő végéig 3-4 futót értem utol és az emelkedőn már tapadtam a következő kiszemeltre. Közben meg is feledkeztem a kezdeti teltségérzésről, ki tudtam valahogy zárni, pedig folyamatosan ittam a vizet és fél óránként ment be a sótabi is. Jött egy frissítőpont ürült a kulacsom, úgyhogy muszáj volt megállnom vizet vételezni, közben gyorsan banánt is ettem, a gél és a szilárd cucc, ami nálam volt, maradt is a mellényben. Kicsit lemaradtam attól, akit elkezdtem üldözni, közben viszont örültem, hogy senki sem előzött vissza, míg depóztam.

Gyönyörű volt továbbra is az erdő, ekkor egy kanyargós ösvényen haladtunk, sűrű és sötét fenyőerdőben. Emelkedett a szakasz végig, de a pulzusom tartva jól haladtam, nem hősködtem még, de lőtávolban volt előttem két újabb futó. Egy lejtős szakaszon kezdtem előzésbe, megjött az önbizalom, a bátorság. Hohó, persze ez nem tartott teljesen a lejtő aljáig, mert volt benne patakátkelés többször, egy kis sár is és vizes sziklák, úgyhogy udvariasan magam elé engedtem az egyik srácot, akit előztem. Jött még egy frissítő, megálltam banánért, aztán haladtam tovább. Jött az utolsó nagy emelkedő, ahol nagyon nehezen lehetett felfele haladni. Itt picit torlódott is a mezőny, aminek örültem, mert itt még 3-4 embert sikerült utolérni és innentől az volt a célom, hogy ezt meg is tartsam, ne engedjek magam elé már senkit.

Sokáig így haladtam, aztán az utolsó 5 km-en leszakadt az ég. Ami nem is lett volna akkora baj, de a szemüvegeseknek ez nem túl jó, ablaktörlőt sajnos még nem találtam a kukkolómhoz. Sajnos el kellett tennem a szemüveget és innentől már csak érzésre mentem, mert sokat nem láttam abból, hogy hova lépek. A választott cipő viszont jó döntés volt itt is, a megázott agyagos talajon lejtőn is nagyon jót tapadt, de azért itt már volt bennem egy pici óvatosság és egy ember vissza is előzött. Az utolsó kilit még azért megtoltam, összességében nagyon jó kis verseny lett. Most nem jött vádligörcs a lejtőzés után, aminek kifejezetten örültem. Különleges, békás érmet akasztottak a nyakunkba.

Végig jó kedvvel futottam, iszonyatosan boldogan, 2:53:47-es idővel, 21/65. helyen értem célba (26,5 km, 875 m szint). A részeredményeket látva minden ellenőrző ponton javítottam a helyezésemen, de most nem is ez volt a legfontosabb. Végre úgy versenyeztem, ahogy azt kell. Türelmes voltam, figyeltem magamra, jó döntéseket hoztam és amikor kellett, mertem kockáztatni is. Sajnálom, hogy nincs itt maratoni táv, gyönyörködnék még a tájban. Persze ami késik, nem múlik, azt hiszem ide vissza kell térnem.