Latest Event Updates

Firenze Marathon – Répássy-Szabó Enikő

Posted on Updated on

Nagy várakozásokkal indultam Firenzébe, de ezek elsősorban a városnak, az itthoni mókuskerékből való kiszakadásnak szóltak. Tökéletesen azonosulni tudtam az instrukciókkal, amiket Gabitól az edzéstervben kaptam a verseny előtt két héttel: „mindjárt megyünk enni Firenzébe. Meg lehet, hogy futunk is egy kicsit.”

A maraton épp egy hónappal volt a zempléni Panorámafutás után, a regenerálódásommal kapcsolatban voltak kétségeim. Ráadásul Gabi hihetetlenül megdolgoztatott az utolsó három hétben.  Rengeteg feladatot kaptam, korábban még sohasem futottam pl. fokozókat. Jó stréber módjára megcsináltam mindent, olyan izomlázam volt, mint futástól már nagyon régen nem.  Arról viszont fogalmam sem volt, milyen lesz városban futni, mennyire fogok pl. lassulni. Eddig egyszer futottam aszfaltos maratont, hét éve a Maratonfüredet, nem túl mérvadó eredménnyel (4:16). Gabi mondta, hogy 3:30 körül reális lehet beérnem, amit hittem is, meg nem is, de azért az olasz szervezőknél kialkudtam a 3-3:30-as kapuból indulást. Olaszokhoz képest roppant jól szervezettek voltak ugyanis, színkódos rajtszámot adtak, és szigorúan csak a megfelelő kapuból engedtek indulni.

A kiérkezésünk, a szállás, az előző napi vacsora mind nagyon jó élmény volt, Esztivel a rajthoz is simán odataláltunk, bár a tömeg és a lezárások miatt csak részben sikerült találkoznunk a többiekkel. Reméltem, hogy Fruzsival együtt indulunk majd, de őt sem találtam meg. Kicsit magányosan ácsorogtam a kék kapuban a sok hangosan jókedvű olasz között. Sikerült viszonylag jó helyről indulnom, így húztak a többiek, akik már az első pár kilométeren elég jó tempót diktáltak. A pulzustartományban bőven benn voltam, így gondoltam, hogy haladok velük, aztán majd legfeljebb lemaradok, ha nem bírom. Hihetetlenül jó volt a hangulat, az olaszok nagyon tudnak szurkolni, és óriási lendületet adott az élő zene (pl. AC/DC és Beatles teherautó-platóról, lelkes amatőr bandák előadásában). 5 kilométerenként voltak frissítőpontok, minden 5-ös végű kilométernél megittam két izót (azért kettőt, mert sehol nem töltötték tele a poharat), és minden kerek tízesnél két vizet (az időzített zselére).  Azt nem mondom, hogy jól esett, egyáltalán nem kívántam sem enni, sem inni, vitt a feeling, de ez az ütemezett frissítés terepen már jól bevált, így ehhez tartottam magam.

Furcsa volt, hogy belém ütköznek, és én is másokba, meg a rengeteg eldobált szivacs, műanyagpohár. De ettől eltekintve nem hittem, hogy ennyire fogom élvezni az aszfaltos futást. Kb. 27 km-ig teljesen jól éreztem magam, nem fáradtam. Már nem emlékszem hányadik kilométernél Fruzsit is láttam, illetve ő vett észre engem, amikor párhuzamosan haladtunk és átkiabált a túloldalról. Nagyon jól esett a biztatás!

30 km körül már nehezebben haladtam, de mindig volt valami, ami kihúzott a gödörből. Egy-egy nekem szóló „brava”, érdekes látnivaló, vagy előttem futó fiú/lány, akivel próbáltam tartani a lépést. Tudtam, hogy a végére visszaérünk a belvárosba, sokan fognak szurkolni, reméltem, hogy majd ez is segít. 40-től azért már haldokoltam kicsit, és zavart, hogy az órám rendszeresen 600 méterrel többet mutatott a kiírt kilométerekhez képest, így nem tudtam, pontosan hogyan is kéne a végén beosztani az erőmet.  Aztán egyszer csak eltűnt a 600 méter különbség, és hipp-hopp ott volt előttem a cél. Felemelő érzés volt a finishben szaladni, a kétoldalt morajló tömeg között, felejthetetlen élmény, jó darabig fogok élni belőle, azt hiszem.

3:25 lett a vége, azzal együtt, hogy a szervezők reggel kivettek az útvonalból 600 métert gázszivárgás miatt. (Nyilván ez okozta a rejtélyesen begyűjött épp 600 méterem eltűnését a cél előtt).  Soha nem gondoltam, hogy 3:30-on belüli maratont fogok valaha futni. Ezért nagy köszönet jár Gabinak, aki nélkül a közelébe sem kerültem volna ennek az eredménynek! Mondjuk változatlanul terepen érzem igazán otthon magam, és a síkon futós képek láttán sírhatnékom van, annyira kijön, hogy milyen rondán hadonászok futás közben, de nem mondom, hogy ez volt az utolsó városi maratonom. 😊

 

Nagy Szénás Kör – Berta László

Posted on Updated on

 Anti-beszámoló a nagy Szénás Körről

Álltam a Nagy-Szénás tetején a keresztnél, és néztem, ahogy valaki éppen a csúcs felé tempózik. Gebedjen meg a rohadék, mondtam magamban, ő még tud futni felfelé, én már nem. A nap is lement, már csak épphogy derengett az ég alja, a szél is fújt (azt mondják, itt mindig fúj), hideg is volt, így azért nem túl népszerű kirándulóhely ez, szóval mit keres ő itt? Bár… végül is én is itt vagyok. Mindenkinek megvan a maga indoka arra, hogy miért hülye.

Futás szempontjából az év viszonylag jól indult: február elején volt egy jóleső, laza edzéses kis Szénás Kör (31 km, 900 m szint) Bonoval, az egyik kutyánkkal, majd márciusban futottam egy saját elvárásaimhoz képest jó időt a Vértes Terepmaratonon, aztán belevetettük magunkat Gabival a júniusi Szentendre trailre készülésbe. Közben eszembe jutott, hogy úgysincsenek terveim őszre, meg lehetne próbálni a nagy Szénás Kört attól függően, hogy mi lesz Szentendrén. Minden jól ment egészen április közepéig. Ekkor elkapott valami légúti betegség, amiből csak 4 hét és két antibiotikum kúra után tudtam kimászni. Viszont az amúgy sem legendásan sok erőm csak nem akart visszatérni, nyöszörgős-rozsdás futásaim voltak. A fő attrakciónak szánt Szentendre trail ennek megfelelően valahol a siralmas és a katasztrofális között sikerült, amire jó nagy lapáttal rátett a kibírhatatlan hőség és az elrontott sóbevitel is. Közel háromnegyed órát kornyadoztam 43 kilométernél, a Vörös-kő utáni lejtő tetején ücsörögve, mire végre szédelegve képes voltam egyáltalán lábra állni és valahogy bevonszolni magam a célba. Sokan mondták, hogy király, hogy nem adtam fel, és beértem, stb. Persze, persze, de… De nem ezért mentem. (Utána heteken keresztül írogattam róla a beszámolómat, mert nem csak a jó dolgokról kell írni, ugye. Egyik nap átolvastam, és rémisztően sok negatív gondolat volt benne, úgyhogy végül kitöröltem a fenébe az egészet. Felejtsük el.) Ez viszont kihozta belőlem a vágyat: a nagy Szénás Kört mégis jó lenne megcsinálni. Ilyen táv nekem még soha nem volt, 40 km fölötti is csak egy, az előbb említett szentendrei horror. Szóval, elég ambiciózusnak tűnt a dolog, még úgy is, hogy nem akartam űridőt menni, csak hogy a futó szintidőbe beleférjek, és így hivatalos teljesítő lehessek én is.
Bono az ún. jellegfa mellett 2019 februárjában, a kis Szénás Körön
Gabinak félve említettem meg, azt hittem, hülyének fog tartani. Tulajdonképpen tényleg csodálkozott, mert azt hitte, a Piros 85 ötletét dobom be. De az a helyzet, hogy úgy érzem, egyre jobban távolodom a versenyektől. Mentálisan sokkal testhezállóbb egy ilyen csendes, egyéni rettenet, mint egy nagy csinnadrattával kísért rendezvény. Mikor futnám? A szülinapomon, október 24-én. Rábólintott. A rajt dátum később október 23-ra módosult. Haladtunk előre, alakultak a dolgok. Az előrejelzés (ami persze több hétre előre sokkal inkább jóslás-kuruzslás) szép, hűvös őszi időt mondott, 13-15 fokot. A futózsákomat közben eléggé megutáltam, úgyhogy felháborítóan sok pénzért vettem egy nagyon tutit. Leteszteltem, milyen kábé annyi cuccal telepakolva hosszút futni vele, mint majd a Szénáson, és messze felülmúlta az elvárásaimat. Kipróbáltam, hogyan tudom menet közben, külső aksiról tölteni az órámat, mert egyértelmű volt, hogy nem fogja kibírni egy töltéssel. Pöpec ez is. Közben napról napra melegedett a 23-ára jósolt idő. Október 20-án már ott jártunk, hogy aznapra 23 fokot mondtak (végül 26 fok volt). Frankó, már megint meleg lesz… De most nem érdekelt. Nyugodt örömmel vártam, hogy indulhassak, soha egyetlen versenyt nem vártam még ennyire, pláne nem ilyen izgulásmentesen. Kriszta (az egyetlen ember, akivel szinte rendszeresen szoktunk együtt futni – már ahhoz képest rendszeresen, hogy én amúgy soha senkivel) is ellátott pár jótanáccsal főként az útvonal számomra ismeretlen részeivel kapcsolatban. A zsákot napokkal korábban bepakoltam, késznek éreztem magam, fejben is nagyon egyben voltam.
És utolsó nap lebetegedtem. Nem volt komoly, igazából nem tört ki rajtam semmi, de pont annyira megborított, hogy érezhetően elerőtlenedjek, és a pulzusomon is látszódjon, hogy így most nem szabad ennek nekivágni. Egyeztettünk Gabival, semmi gond, kimászom ebből, visszaerősödök, ráedzünk, aztán mehetek. November 23. az új cél, pont egy hónappal a tervezett után. Edzői utasítások betartva: kimásztam, visszaerősödtem, ráedzettem, ahogy kérte. Korai indulást terveztem, hogy ne a végén, dögfáradtan kelljen sokat mennem sötétben. Napkelte 6:59, napnyugta 16:00. Időterv továbbra sem volt, csak annyi, hogy jó lenne beleférni a futó szintidőbe, azaz 13 óra alatt körbeérni. Nem lehetetlen, de se gyors, se erős nem vagyok, szóval azért necces.
Végül eljött november 23., szombat. Kelés hajnalban 3:15-kor, készülődés, átmozgató kutyasétáltatás, Rékától elköszönés (jobban izgult, mint én), majd 5 óra előtt pár perccel ott álltam a rajtban, a solymári művház előtt. 3 fok volt és metsző, fagyos szél. Eszembe jutott, amit sokan kérnek ilyenkor: engedjen át a hegy, az erdő. Tök vicces, hogy mindenki egy picit máshogy éli meg ezeket a dolgokat. Én nem az átengedésre vágyom, hanem a magához ölelésre. Azért megyek terepre, hogy egy kicsit eggyé tudjak válni azzal, amitől a városok elszakítják az embert. Hogy fogadjon be az erdő, engedje meg, hogy nála vendégeskedjek egy kicsit. Mutassa meg a szépségeit, a nehézségeit, izzasszon meg, sározzon össze. Hagyjon nyomot rajtam és bennem. Így indultam neki 5:13-kor.
Napfelkelte körül a Nagy-Kopaszon
Most jönne a tipikus futó beszámolós rész az adatpornóval, hogy mikor ettem zselét, mennyit ittam, hol voltam fáradt, mikor volt erőm, melyik szakasz volt könnyű, melyik volt szenvedős. De értelmetlen lenne ennyire belemenni a részletekbe, úgyhogy ez egy anti-beszámoló. Egyrészt mert más számára ennek nincs gyakorlati haszna, másrészt pedig mert ez mind nem fontos. Az a lényeg, hogy elképesztő hangulata volt a Jegenye-völgynek a hajnali koromsötétben. Meg az, hogy milyen volt a napfelkelte a Nagy-Kopaszra tartva, ahol a Csergezán-kilátó tövében éppen ébredezett pár bivakoló természetjáró; meg hogy vigyorogva megöleltem Kriszta nevében a jellegfát a Kutya-hegy után, mert megígértem neki. Hogy a Nagy-Szénásra felérve fülig ért a szám, mert eszembe jutott, amikor nemrég Rékával eljöttünk ide a kutyákkal, és milyen nagyon szerettük azt a napot. Hogy a Szeretet-forrás vizénél semmi nem eshetett volna jobban a soha véget érni nem akaró emelkedőn a Pilis felé. Hogy felvillanyozott a susnyásba bemenekülő rókák és őzek látványa. Ezeket az élményeket viszem haza, nem a kalóriabevitel gyakoriságát. Az egész utat imádtam úgy ahogy volt, egyetlen pillanat sem volt, amikor meg kellett volna állnom pihenni, minden olyan természetesnek és egyértelműnek tűnt. Persze, ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna nehézségek. 50 km után a lejtők nagy részén csak séta ment, mert elkezdett erősen szúrni a bal térdem. A pilisi gerincút utáni P+ alsó felét átmenetileg nyugodtan át lehetett volna nevezni “18+”-ra, mert hangosan végigkáromkodtam, annyira gonosz szakasz volt. És fájdalmas árat fizetve tapasztaltam meg, hogy a kidörzsölésgátló kenceficék semmit nem érnek, ha az ember elfelejti bekenni magát velük.
Kőris-völgy délután, ez volt a kedvenc részem
De végül csak odaértem a nyolcadik, utolsó előtti ellenőrzőponthoz, ami ugyanaz volt, mint a harmadik. A nagy Szénás Kör ugyanis egy nagyjából nyolcas alakú útvonal, aminek metszéspontja a névadó Nagy-Szénás hegycsúcs mellett/alatt van, magán a csúcson viszont csak az első karika útvonala halad át úgy 24 km-nél, a végén már nem kell felmenni. Amikor délután, másodszor értem a ponthoz, úgy döntöttem, mégis felvonszolom magam. Már csak bő 5 km volt hátra a célig, de el kellett búcsúznom a környező erdőktől, hegyektől. Igen, ez egy tök feleslegesnek és szentimentálisnak tűnő kitérő. Igen, tudtam, hogy jó pár percet veszítek vele. De a francba, mi értelme ennek az egésznek, ha nem élhetem meg ezeket a pillanatokat? Nem a pályacsúcsért megyek, több órányira leszek tőle mindig is. Akkor meg mit számít rongyos 8 perc? Semmit. Viszont egy plusz élménnyel szegényebb lennék, ha kihagynám. Csak 600 méter oda-vissza. Meg egy kis mászás föl-le. Adjunk neki.
A Nagy-Szénás este
Szóval, pár perc múlva ott álltam a Nagy-Szénás tetején a keresztnél, a sötétben. A fejem talán még soha nem volt ennyire kiürítve és feltöltődve egyszerre. Lekapcsoltam a fejlámpát, és körbefordulva még utoljára megnéztem magamnak az elmúlt sok óra főszereplőit: a Nagy-Kopaszt a kilátóval, a közeli szomszéd Kutya-hegyet, a Pilist a jellegzetes koporsó alakjával. És hálát éreztem, hogy mindennek része lehettem ma én is. Azt kértem reggel, hogy fogadjon be az erdő, és megtette. Megszenvedtem vele, de megadta azt, amiért jöttem. Van egy kedvenc mondatom a Harcosok klubjában, amikor Tyler Durden azt mondja: “Megvolt az életközeli élményünk.” Nekem ma megvolt. Odaintettem a közben felérő futónak, magamban elsuttogtam egy irigykedő, “anyáddal futkorássz itt felfelé” mondatot, és elindultam le, a cél felé.
12 óra 25 perc alatt tettem meg 78 kilométert és 2300 méter szintemelkedést. Valószínűleg lehetett volna picit gyorsabb, de nem igazán érdekel; ennyire vagyok képes úgy, hogy mellette maximálisan élvezzem is az egészet. És hát na, sikerült az, amit ha valaki egy éve jósol, a képébe röhögök: megvan a nagy Szénás Kör 🙂

Firenze Marathon – Göndöcs Eszter

Posted on

Firenze maraton, 4 óra 9 perc.  A titkos vágyam a 4 órán belüli teljesítés volt, ami egy csapásra a lehetetlen kategóriába ment át, részletek alább…..

Kicsit csapongó lesz a maraton beszámoló, de talán így hiteles, ilyen vagyok. Vissza a múltba, 2017-ben kitaláltam, hogy milyen stílusos lenne lefutni a maratont 42 évesen, gyorsan be is neveztem a budapesti maratonra, amit 2018 októberében abszolváltam, számomra elfogadhatatlanul lassú idővel, 24 km-nél lesérültem, végigfutottam, beértem, de nem volt jó élmény. Akkor már nagyon bennem volt a gondolat, hogy edzővel kellene futni. Rátaláltam Gabira, amiért Enikőnek nagyon hálás vagyok. Gabinak meg azért, hogy együtt dolgozhatunk. Hamar egy jó hangulatú társaságban találtam magam, ami hihetetlen jó érzéseket adott. Terepen szeretek futni, de ez a maraton ez beégett, hogy nekem ezen javítanom kell, így amikor szerveződött a firenzei maraton, nem volt kérdés, hogy megyek, milyen jó lesz végre nem egyedül állni a rajtban, mekkora buli lesz előtte, utána várost nézni. Edzéseim 95 %-át terepen csinálom, ott vagyok komfortos, ott vagyok boldog, ott érzem azt, hogy jó helyen vagyok. Voltak bennem kételyek, hogy aszfaltos maratonra terepen készülni jó ötlet-e, de egyre jobban mentek az edzések, úgyhogy nyugodt voltam.

Aztán megkaptam a pofont. De akkorát, hogy egy pillanat alatt a földbe döngölt.

Egy sima 20 perces futásra indultam vasárnap, amikor szinte lépni se tudtam, nem baj, majd a futás lelazítja, jó lesz, de 300 méter után éreztem, hogy ez most nagyon nem OK. Hétfőn reggel újra próbáltam, ha lehet, mág rosszabb volt. Teljes pánik, hétfőn Gabinak telefon, hogy mi legyen, szűk két hét volt a maratonig. Összeomlás, aztán virtuális seggberúgás magamnak, hogy akkor a verseny most indul, csak most az idővel versenyzek minden fronton, mihamarabb orvos, kikönyörögni tőle a röntgent aztán megtenni mindent. Hétfő estére már megvolt az időpont, röntgen semmi kórosat nem mutatott, pihenés lett előírva, mert hogy túlerőltettem a lábam. Percenként vagy összeomlottam, hogy lőttek a maratonnak vagy leszúrtam magam, hogy akkor most kivételesen betartani az előírtakat, hogy pihenés, hengerezés, nyújtás és kihozni belőle amit csak lehet.

Aztán eljött a nap, amikor kimehettem a tesztfutásra, ahol az volt megmondva, hogy ha nem fáj, akkor elindulhatok a maratonon, ha fáj, akkor marad a szurkolás. Aztán ezek kavarogtak bennem, hogy milyen érzés úgy kimenni futni, hogy rettegsz, hogy fog-e fájni a lábad az 1 hét kényszerű pihentetés után, ami éveknek tűnt és csak a stressz nőtt napról napra? Mert ha fájni fog, akkor nem tudod lefutni a maratont. Aztán amikor nekiindulsz, és nem fáj, akkor csak vigyorogsz végig ki a nagyvilágba a 20 perces teszt futás alatt és még az előtted lévő autó kipufogóbűzétől sem fagy le a mosoly az arcodról.

Végiggondolod és még nagyobb lesz a mosoly, hogy az elmúlt egy hétben minden nap mint a kis angyal csináltad a nyújtást, hengerezést, hozzácsapva a hasazást, hogy ne érezd magad haszontalannak, és eközben letelik a 20 perc, megnyugvás, boldogság, hazaérés és majdnem elfelejtesz nyújtani, de már megrögzött szokás lett az egy hét alatt és vigyorogva állsz neki a kissé utált dolognak, de már azt is szereted, csak futhass.

Hát, ilyen gondoltak után végre szombaton irány Firenze. Nagyon izgultam, éreztem, hogy fáj a lábam, de csak arra tudtam gondolni, hogy ezt most beképzelem, nem fájhat, hisz mindent megtettem. Aztán megtörtént a szokásos, a sok üléstől beállt a térdem, nem tudtam lépcsőzni, szúrt, belenyilalt minden lépcső fokon. Összeomlás volt, de tartani kellett magam, hisz maratont jöttünk futni, mi, Gizionok, csapatostul. Mindenki vidám, mindenki izgul én meg mantrázom magamnak, hogy minden OK lesz, mosolyogjál kifelé, bohóckodj, hogy elfedd a kételyt, a félelmet, igyál egy kis Olasz vörösbort, hátha kisimítja a zaklatott lelket. Vasárnap reggel a rajtban már csak arra koncentráltam, hogy futómozgással, megállás nélkül végigbírjam futni, engedjük el az időt, csak legyen meg, kapjam meg a befutó sörömet. Hát, lelőve a poént, ez sikerült, volt sör, volt érem és így lett boldogság, csakhogy csavarjak rajta, megelégedettség viszont nem, mert hülye az ember, de legalábbis én, amikor még csak az a cél, hogy végigcsináld, akkor nem fontos az idő, aztán amikor már érződik, hogy van esély végigcsinálni, akkor elindul a cseszegetés belülről, hogy akkor legyen már meg a célidő is, telhetetlen és hálátlan vagyok magammal. ☹

Annyi volt a stratégiám, hogy próbálom a Gabi által megadott pulzust tartani, ami vsz 6 perc alatti km-nek fog megfelelni és a többi dologgal nem törődök. Folyamatos hullámvasút lett az egész táv, hol fájt, felváltva a térdem a bal lábamban vagy a lábfejem a jobb lábamban. Volt, hogy el tudtam nyomni az érzést, próbáltam vigyorogva csinálni, egy idő után azt játszottam, hogy minden gyerekkel pacsiztam, nekik legalább örömöt szereztem. Én magam meg sokszor belül kínlódva, tapogattam azt a 100 Ft-ost rendületlenül, mantráztam a mentális felkészülésből a releváns mondatokat és nem hagytam magam, közben tartottam a pulzust, a tempót. Két dolog jött fel bennem folyamatosan, mit keresek én egy aszfaltos versenyen, ez tiszta hülyeség, menjünk vissza a hegyekbe, ott jó lenni, soha többé városi maraton, a másik meg, hogy jé, fáj, fáj, de csak haladok közben, továbbra is tökéletesen tartom a pulzust, gyomrom rendben, vidáman pacsizgatok, én is boldog a gyerekek is boldogok a pacsijaimtól, akkor mi itt a kérdés, jó helyen vagyok, jó helyen futok, ne gondolkodj, csak csináld, esetleg gyorsíts a pacsizgatás helyett. Szóval úgy rendbe vágtam sokszor a fókuszt, hogy az őrmestereknek tréninget tarthatnék a cseszegetésből.

Ilyenkor főleg összekaptam magam, hogy nehogy már egy terepest kicsinál egy kis aszfalt. Nagyon tetszett, ahogy jött egy kis rövid emelkedő, ahol elkezdtek sétálni, haldokolni, hirtelen király lettem, simán felhúztam magam rajta, vigyorogva, futva.

Aztán mégis sokszor meggyötört közben az egész táv, az állandóan visszatérő fájdalommal, számtalanszor akartam feladni, de mindig bevillant, hogy azért jöttem, hogy lefussam és ez szimplán tovább vitt.

Elkezdtem becsülni a “körözős” futókat, hogy Józsit idézzem. Hogy azért nem olyan egyszerű ez a maraton, hiába van síkon, aszfalton, valahogy ezt is komolyan kell venni, nemcsak a szintes terepet. És ez a sok sok gondolat, kétely, félelem, fájdalom, na jó, öröm egyszer csak eljuttatott az utolsó pár km-hez és a belvárosban 38 km-től elkezdtem előzgetni az embereket, hihetetlen érzés volt megtapasztalni, hogy ennyi km után még van erőm iramot váltani, érzésre gyorsulni, előzgetni.

És akkor a végére hagyva a katarzist, elmondhatatlan, hogy mekkora erőt ad, hogy Gizionok vannak a pályán, lehet gondolni rájuk, hogy sikerüljön nekik a saját idejükön javítani, szurkolni nekik a pályán belülről, miközben küzdök magam is, tudni, hogy vannak a pályán kívül is, akik szurkolnak és megörülni, amikor feltűnik a tömegből, sőt pacsira is van lehetőség, tudni, hogy közben az fb-s csoportban követnek az “itthoni Gizionok”. Aztán büszkén küldhetjük a fotókat, hogy megcsináltuk és megy a folyamatos poénkodás.

Gabi, #gizionpower működik, nagyon köszönök neked mindent, kifejezni nehéz, amit kapok tőled támogatásban. A soha többé maraton másnap reggelre már megdőlt, meg akarom csinálni 4 órán belül is, sérülésmentesen. Persze lehet, hogy terepen lesz az a maraton, csakhogy izgibb legyen 🙂

 

New York City Marathon – Juhász Erika

Posted on

Október 13-án Chicagóban futottunk maratont Patrikkal ahol a teljesítés volt a cél a kihagyott egy év után. A verseny után és a következő napon délelőtt csavarogtunk a városban majd behuppantunk mind a hatan az SUV-ba és neki indultunk a hosszú kb 20 órás autó útnak Austinba a gyerekekhez. Senki sem  volt toppan az tuti. Megérkeztünk, kicsomagoltunk majd alvás. Másnap már mentek dolgozni így mi Ferivel maradtunk, biciklivel  ismerkedtünk a környékkel mivel tavaly nem tudtam menni sem a sérülés miatt. Most bepótoltam, sok tekerés, kocogásom amik elő voltak írva. Sok kirándulás Houstonba a NASA űrközpontban, helyi parkokba, sajttortázóba.  Elkísértem Patrikot teherautóval fuvarozni, egy még többet tudtunk együtt lenni.
Kaptunk a gyerekektől 2 nap nyaralást Miamiba közvetlen az óceán part melletti hotelben. Átrepültünk Miaimiba majd vissza Austinba. Elmondhatatlanul szép és jó kikapcsolódás volt.

Majd maradt egy napunk  becsomagolni, elköszöntünk Adriánától és Martintól majd indultunk  4-esben New Yorkba péntek hajnalban. Az út az szörnyű volt, nagyon szeles és kifejezetten rázós landolás volt a gép rázkódott, himbálózott, zuhanó effekteket produkált. A repülőn síri csend volt mindenki félt. Utalok hányni és nem szoktam eddig eljutni de most a repülőn, reptéren metrón.  Szóval “jól” néztem ki a maraton előtt, nagyon legyengültem.  Nemhogy szénhidrátot de semmit nem ettem, ittam egész nap csak este egy  pici adag brokkolit krém levest tuszkolták le este míg a többiek teli ették magukat. Átvettük a rajt csomagokat, végre megtapasztaltuk milyen kapkodás nélkül expózni aztán csavarogtunk és másnap  is. Nagyon jó volt minden együtt. Este igyekeztünk időben lefeküdni de nem tudtam aludni sőt mindenki aludt én meg hallgattam a horkolást és röhögtem kínomban. Szerencsére óra állítás volt Amerikában így tovább maradhattunk.

 

Verseny:

6-kor keltem, szedelőzködtem majd Patrik is felkelt meg Liliék is. Nyugisan elkészültünk előző nap az egész útvonal el lett tervezve pontosan (metro- komp-busz) elindultunk, útközben reggeli. 8-kor  indult a kompunk ami minden futót magába szippantott pedig azt hittem  lesz vagy 3 forduló de nem.

Kikötöttünk majd onnan profin megszervezve  indultak konvojban a buszok a  rajtba. Úgy szálltunk le a  buszról, hogy egyből át tudjanak vizsgálni bennünket és a cuccunkat.  Majd tovább mentünk a zöld zónába. Három különböző színű zóna 3 táborra bontja a több mint 50 ezer indulót. Ettünk, ittunk, kóstoltunk majd leültünk kicsit rajt előtt. Beszéltünk pár szót még a tervről amit hétközben (sosem volt még tervem) gyártottam egy papírra de az expón  Patrik talált karszalagja előre elkészítettet is. Ő felrakta a 4.35 én a 4.40 és a 4.45-ős célidőset km-ben és mérföldben is.

Megbeszéltük, hogy nincs minden mérföldön “büfézés, nem állunk meg csak lassítunk ha szükséges inni. Én vittem egy pici üveg vizet, mert  pohárból nem tudok inni menet közben. Ezt töltötte Patrik újra szükség  szerint. 45 percenként gél és a vége felé banán. Mivel kétoldalt volt a frissítő igyekszünk középen elmenni a futók közt. Beálltunk a rajba, boldogság, kis elérzékenyülés a tavalyi emlékek miatt  majd himnusz, ágyú dörgés és gyerünk. Szép lassan vissza fogva Patrikot végig kígyóztunk a hídon kb 2.5 km-én keresztül. Hátborzongató mikor a hídon a szembe sávban dudálva kísérnek és bátorítanak a rendőr, mentő autók, a UPS  konvojban szállítja a csomagokat a célba. Óriási hangulat volt, rengeteget pacsiztam idén is, tavaly azért, hogy  feledtessék a fájdalmat, idén a hála miatt. Boldog voltam, ahol szólt a  zene vagy élő zene volt táncoltam, énekeltem. Szuper buli hangulatot ad ahogy 42 kilométeren keresztül több száz idegen ember tömött sorokban szurkol. 6 majd 16 mérföldnél várt Lili és Feri majd a Nemzeti zászlónál a célegyenesben ide adták a miénket.

Mire a 6 mérföldhöz értünk levetettünk egy-egy pólót, csősálat és odaadtunk Lilinek aki lengette a zászlót, hogy észre vegyük. Húú de jó érzés  volt.!! A frissítés működött, nem büféztünk. Patriknak wc-re kellett  menni addig lassan de tovább kocogtam. Mire felértünk a Roosevelt-hídra  az emelkedőn begörcsölt a vádlija, fájt a lábfeje ami a 30.km előtt  csúcsosodott de húztam, hogy pont itt nem borulhat meg mert vége az  egésznek, gyaloglás lesz belőle. Megálltunk nyújtott kicsit és hajrá  azzal a céllal, hogy egy Biofreeze pontig megyünk és hátha az hat majd!  Újabb híd és a segítők befújtak bennünket vastagon izomlazítóval ami  jól jött az én combomnak is ami addigra már eléggé fájt, életre keltünk  és gyerünk. Mondja Patrik már 36km és 4 óra” mondtam oké de még van fél óra és meglehet az álmod, a rekord! Kezdjük összeszedni magunkat! Ami a csövön kifér az utolsó 3km-en! Neki indultunk a frissítőknél próbáltunk  lavírozni de nagyon sokan sétáltak bandáztak a végén ami nekem nem lett volna baj de hajtott, hogy 4.35 legyen! A célegyenesben megkaptuk a zászlót majd egy eszméletlen sprint közben megszólalt mögöttünk egy magyar hang “jól nyomjátok!” Erre Patrik “gyere velünk” Ő “Nem tudok menjetek”. Huuuuúzott Patrik kézen fogva, azt hittem nem bírom ki de mentem  a célba!!! Beértünk:én 4.39.01 Patrik 4.38.59. ez 42 perccel jobb mint Chicago és 45 perccel vettem revansot a tavalyin ami nekem a jelenlegi  felkészültségemmel csoda! Patrik pedig egész évben nem fut csak nyáron ment ki néha! Ő nem is szeret futni mert a Texasi hőségben és páratartalomban a felkészülés szinte lehetetlen volt.De azért remélem a jövőbeli változások miatt még futunk együtt!!

Jövőre újra NYC 4.15??

Végül:

Szeretnék köszönetet mondani az orvosomnak aki szeretett volna lebeszélni de látta, hogy menthetetlen vagyok!

Kis Mónika gyógytornásznak aki nem csak testileg de lelkileg is támogatott velem szenvedett!

Barát Gabriella edzőnek aki az 5×1 percekből maratont varázsolt és kertelés nélkül megmondta a véleményét.

Hegyi Györgyi jóga oktatónak a sok “kínzásért” a kötött izmaim miatt!

Ferinek, hogy sosem mondta ne csináljam sőt velem tekert, túrázott, úszott ami tőle nagy dolog!

Lilinek, Adriananak, Martinnak a szurkolásért és a sok szép emlékért.

És nem utolsó sorban a 2019-és csoportnak akik 2016 óta biztatnak és   velem vannak jóban rosszban! Biztattak, szorítottak a felépülésem alatt! Tudták ami nekem 1 perc  kocogás az nekik 10 perc futás minimum!

Örök hálám mindenkinek!!

Köszönöm!

Chicago Marathon – Juhász Erika

Posted on

Visszatekintő:

A négy éves futó múltam alatt részt vettem már hat maratonon és pár annál hosszabb versenyen és volt egy “feladott” maratonom, a 2018-as Budapest maratonon ahol az első pár száz méter után vitt el a mentő. Semmi különös oka nem volt csak elfáradt a porc és leszakadt. Akkor még nem tudtam mi vár rám egy éven át. Mivel a fiam kint él és most már a lányom is az USA-ban minden be volt fizetve. A repülő jegyek, szálloda, indulási jog a NYC maratonra. így nem volt  kérdés, műtét előtt ki utaztunk orvosi tanácsokkal, gyógytornászi  instrukciókkal ellátva. Végül teljesítettük a fiammal majd miután haza  utaztunk egyből műtét következett. Betartottam mindent sok gyaloglás, gyógytorna de  februárban tudtuk, hogy baj van és ugrott a BSZM második teljesítése. Újabb MR vizsgálat, újabb orvos aki azt mondta a két műtét közt teljesen tönkre tettem  a térdem mintha nem is az enyém lenne mindkét MR eredmény. Műtét után másnap reggel az orvos első mondata “Gondolja át mert  ezzel nem fog több maratont futni az alapján amit láttam!” Akkor már lelkileg olyan állapotba voltam a sok fájdalom, hízás, lányom kiutazása… miatt, hogy úgy éreztem már sosem fogok sem testileg sem    lelkileg rendbe jönni, csak sírtam és sírtam. Műtét után éreztem ez most más mint volt, egyre kevésbé fáj, egyre jobb volt a gyógytorna. Kezdtem  lelkileg kicsit összeszedni magam. Már csak az erdőben sírtam miután  újra elkezdtük Gabival az “edzést” ami így  nézett ki május 13.-án: “5×1 perc kocogás közte 3 perc séta=20 perc”. Akkor ennek is örültem, kibicikliztem az erdőbe és ott, hogy senki ne lássa sírtam minden  alkalommal mert nem ment +10kg-mal, be fordulva, kedvetlenül, de AKARTAM!  Így haladtunk hétről hétre emelve picit és közben hittem magamban. A súlyom is gyorsan csökkent mert vissza álltam a régi étkezésre. Nyáron  5 napos túlélő túrán vettem részt 18-kg-ős hátizsákkal majd nyaralás közben egy fél-maratonon is ami kezdésnek nem volt rossz, rengeteg kerékpározás, gyógytorna, masszőr, lengő jóga. Jó lett volna még kb egy hónap a felkészüléshez de adva volt januárban  ez a verseny amikor nem tudhattam mi vár addig még rám.

 

A verseny előzményei:

Mikor megláttam, hogy apukám névnapján lesz ez a verseny, írtam Patriknak (aki a kedvenc unokája volt), hogy ilyen nem sűrűn van jelentkezzünk hátha besorsolnak és Neki futunk újra együtt. Regisztrált és besorsoltak. Ajándékba kaptam a nevezést, szállodát és az  élményt, hogy kézen fogva a fiammal futhatok célba, amit szívből ajánlok  mindenkinek. Teljesen más érzés, ez nem verseny ez büszkeség és buli egyben!

 

A verseny:

Itthoni idő szerint 12-én szombaton indultunk közvetlen járattal Chicagóba de azzal nem számoltunk, hogy két órás késéssel  indulunk ami tudtam baj lesz mert pont ki volt számolva, hogy  érkezünk  ottani idő szerint délután nagy ölelés a gyerekekkel, kocsiba be és indulás a rajt  csomagot átvenni amire kb két óránk lesz. Hát nem így lett 18.15-kor még a bőrönd őket vártuk, ami nem jött.

Gyors egyeztetés után a fiammal, ott hagytam Ferit, ki  rohantam és hányódik tempóban mentünk hátha sikerül odaérni a 6 órakor bezárt expóra. A repülőtér és az expó épülete között több mint 30km délutáni csúcsforgalom várt ránk. Már zárva volt de nem voltunk egyedül, legalább tízen reklamáltak  rajtunk kívül és senki nem tágított ezért előjött egy férfi és hosszas alkudozás után, név  nélkül kiosztott egy-egy rajtszámot mindenkinek, így lett indulási jogom. Persze vacsora ami nem ment majd alvás, hajnal 4.-kor ébresztő mert  8.-kor rajt.
Ki sétáltunk a rajba ami jó volt  bemelegítésnek, átvizsgálás, mosdó kimaradt mert sokan voltak, nézelődtünk(nem olyan szuper mint NYC) be álltunk a rajtba és fázósan  elindultunk. A feladat az volt, hogy fájdalom, sérülés nélkül pár km  kocogás majd gyaloglás váltogatásával érjünk célba. Arra gondolva, hogy  3 hét múlva újabb maraton vár ránk és sok új élmény. Kb 18-km-ig repült  az idő, sokat nevettünk majd lassultam és egyre többet gyalogoltam  látszott a felkészületlenség. Patrik minden mérföldnél megállt a frissítőknél de nem bántam nem volt idő cél csak teljesítés. Két-két  gélt ittunk és nagyon finom gumi cukrot kaptunk ami csomag számra  tudtunk volna enni. Végig fújt a szél, a védettebb részeken melegünk  volt még a szélesen fáztunk.. Ami bosszantott már az elejétől, hogy az  ő órája és az enyém is mást mutatott de közel sem volt a pálya szélén  kiírtaktól. Végül az enyém 45 km-t mutatott így nem tudtam számolni  sem, hogy kb mikor érünk be de 5.18.05-lett a hivatalos időnk.

Nehezebbre számítottam mind testileg, lelkileg de agyban végig ott  voltam és figyeltem a testem jelzéseit. Tudtam, hogy meg lesz de  rosszabbra számítottam pláne a fáradtság, stressz miatt is. Csodálatos érzés volt amikor a család Patrik kezébe adta a Nemzeti  zászlót a megbeszélt helyen és most is mint a tavalyi NYC-n ezzel  futottunk be kézen fogva. Leírhatatlan érzés, hogy mindenki ott van aki fontos sőt, eggyel több is.!!! ❤

Beszámoló-szüret :-)

Posted on

Jó szórakozást:-)

 

  • Kicsit fáj a derekam, bedurrant az egyik ujjam, és felnyársaltam a lábam egy bokorcsonkba, amúgy jól vagyok
  • Mondjuk ez a hárshegyi kör nagyon elbaszott. Több benne az emelkedő, mint a lejtő… Egy körben!”
  • Az állóképességem meglehetősen illékony, ha levegő éri, volt-nincs
  • 10 km után azt gondoltam, hogy hazamegyek, úgyis tudjuk, hogy tudok 20 km-t futni, ezt most minek erőltessem?
  • Eljött a hét legnehezebb napja, a beszámoló írása.
  • A hét a Spartathlon jegyében telt: egyrészt a nemalvást gyakoroltam, másrészt a hullafáradtan elindulást és futást.
  • A gyors szakaszon egyszer egy kicsit lassítani is kellett, mert 3 kacsa totyogott át előttem a futópályán.
  • Csak akkor vettem észre, mennyire kinyírtam magam, amikor végeztem és utána lerogytam a lépcsőre és utána 5 percig csak figyeltem bambán magam elé, mert próbáltam kitalálni, hogy ez a forró izzadtság a fejemen az infarktus jele vagy sem. Amúgy jó volt.
  • Fájó, kiszáradt torokkal kb olyan volt futni, mintha lenyeltem volna egy süncsaládot (sok kis sünigyerekkel). Meg amúgy sem mertem már rendesen futni, nehogy valami bajom legyen, nagyon szomjas voltam (de direkt élén színű pólót vettem fel, hogy ha árokba borulok, könnyebben megtaláljanak)
  • Jó edzés volt, de szerencsére a jövő heti, verseny előtti programba már nem fér bele egy ilyen, ugye?
  • Közelítsük meg pozitívan és fogalmazzunk egy trendi fordulattal: a 6 perces az új 5 perces!
  • Azt álmodtam, hogy 6 km könnyű futást kaptam, benne 3 km kifejezetten alacsony pulzussal. Menjek ki így, vagy olvassam el az e-mailemet?
  • Jól ment, nem volt gondom. Illetve csak egy tehervonat ami pont a gyors részbe esett. Hiába törekedtem, meg kellett várjam, amíg elmegy.
  • Lefutottam. Vagyis inkább lefutottam vazze! Pont olyan szívás mint gondoltam.:-) Amúgy minden okésan ment, ha a szadomazo énemet kérdezed akkor tök jó volt:-)
  • Úgy éreztem magam, mint egy bálna, akit kiemeltek a vízből és a farokuszonyán kellett volna futnia.
  • Későn jutottam a futáshoz. Vásárolni kellett menni. Szerintem a “cipővásárlás feleséggel” művelet pótolja azt a pár száz méter hiányt
  • Nem hittem volna korábban, hogy azt fogom mondani 10×100 domb futásra, hogy örülök neki, de a múlt heti 20×100 domb után tényleg örültem, hogy csak ennyi
  • Csak mondom, hogy matekból egyébként irtó béna vagyok, viszont ennyi számot az egyetem óta nem láttam egy táblázatban, mint amennyi a heti edzéstervben van.
  • Végig csináltam. Utána már jó volt. A zuhany alatt.
  • Úgy terveztem, hogy viszek magammal 3 gélt de a Gu honlapján találtam egy gél számolót, amit a 3:30-4:00-as maratonra 5 gélt javasolt, így vittem 4-et.
  • Esküszöm, hogy véletlen volt, az egyik fiamat kísértem volna végig, de bekeveredtem a felnőtt mezőny rajtjába, onnan meg már nem volt megállás.
  • 4 gyors kilit mentem, abból csak az első három volt szándékos, a negyediket nem vettem észre
  • Azért az nagyon goniság az időjárástól, hogy tavasszal is úgy jött a meleg, hogy egyik napról a másikra 10 fok különbség volt. Most ugyanez van: vasárnap rövidnadrágban és ujjatlanban futottam, hétfőn meg hosszúnadrág, hosszúujjú..:((( Ezt csak azért írom, mert gondolom nálad nincs ablak, és soha nem mész ki a házból
  • Találkoztam vaddisznókkal, ott egy picit belassítottam, hogy ne nézzenek hülyének 🙂
  • Mondjuk kíváncsi vagyok mikorra tanulod meg a megállókat és a hozzájuk tartozó kilométereket, mert most nem kellene magyarázkodnom miért tértem el az edzéstervtől.
  • Anyukám nordic walking botját is lenyúltam, gondoltam kipróbálom milyen botlani.
  • Volt szél, de futás közben nem volt zavaró, csak 1-2 nyitottabb résznél pakolt arrébb
  • Pont az útvonalamon kocogott roppant céltudatosan valami nagy állat. Kutya lehetett, de nagyon nagy, vagy shetlandi póni, de ez valószínűtlen. Nem mentem közelebb, hogy kiderüljön. Visszafordultam inkább arra, ahonnan jöttem. Ezután viszonylag eseménytelenül haladtam, majd szembenézett velem egy barátságos vaddisznó. Négy méterre volt tőlem, valamin nagyon csámcsogott. Megfordultam, de aztán pár száz méterrel később úgy gondoltam, biztosan elment már, és akkor visszafutottam az eredeti terv szerint, hangosan halihózva. Hallottam, hogy csörtet a bokorban, de szerencsére nem akart újra találkozni. Aztán láttam még egy nyuszit is, cuki volt, barna színű, ami szokatlan a mezei nyulaknál. Ennek megfelelően jól szórakoztam, és a pulzusomat is egész jól sikerült tartani. Ja, nem buliztam előző este, és tudatmódosító szereket sem fogyasztottam!
  • A táv 42 km, jó lenne, hogy ha eltudnék indulni, mint edzés. De tudom, hogy akkor pihenős hét van, de valahogyan intézd el…
  • Amikor megláttam a tervet, azért egy laza “húbaz+, Gabi még akar ölni” kicsúszott hajnalban a számom, de túléltem mégis
  • Pont a repülők közben két telefonbeszélgetést is le kellett bonyolítanom, ez kicsit bosszantott
  • Nem volt kedvem, aztán meg akkor már 60 percnél jártam és azért se álltam meg, pedig legszívesebben vettem volna egy kávét. De ha vettem volna, akkor vettem volna egy sütit is, úgyhogy inkább futottam tovább
  • Kicsit sok a rizsa, ígérem visszafogom magam a szövegeléssel. ugorj részeket nyugodtan
  • Csak 10-kor tudtam elindulni, ez alapján kb 10.10 kor már a kifogásokat kerestem, miért kellene nekem visszafordulni
  • Végre leültem, kevertem egy rozéfröccsöt és beszámolok. Elég nagy fröccsöt sikerült csinálni.
  • Volt egy miniszünet az első 3km-ben, mert át kellett kísérnem egy nagy hőscincért az úton. Megállítottam a bringásokat is
  • Nem tudom, minek hívják az edzőtábor utáni szopóhetet, legyen mondjuk nagyonnagyszopó
  • Úgy gondoltam, hogy a lassúbb tempóhoz az a kis többlet km befér még a regeneráló hétre is, remélem szerinted is.
  • Kész, végem, belehaltam. Béke poraimra. Ez a mai futásom tömör, ám a valóságot híven tükröző beszámolója.
  • A pulzusom önálló életre kelt, s úgy táncolt ahogy éppen a kedve tartotta…én meg csöndben követtem. Így romantikáztunk a derengő nap fényében.
  • Rájöttem, hogy igazából elfelejtettem gyorsan futni, és újra kell tanulni majd ezt a mozgást. Sajnos haza is értem, mire erre rájöttem, úgyhogy nem tudtam jobban gyakorolgatni.
  • Bocs a késői beszámolóért, a mai nap eléggé elcsúszott. Cserébe elárulom mit főztem, hátha kompenzálja 🙂 A leves mogyoróvajas sütőtökleves volt, a főétel rozmaringos-tárkonyos csirke krumpli-répa-póréhagyma-zellerszár körettel, desszertet meg nem csináltam, viszont sütöttem a jövő heti reggelikre hajdina, rizs és mandulalisztből aszalt gyümölcsökkel ilyen izéket. Ha bármelyiknek érdekel a receptje, akkor elküldöm.
  • A végén volt egy Már-vége-a-távnak-de-még-nem-otthon-vagy-fuss-tovább mentális tréning
  • Félálomban futottam, nem is igazán tudom, hogy mi történt az 5 km alatt. Még jó, hogy nem dőltem le az út szélére a fűbe egy kicsit szunyálni.
  • Máskor szólj, ha ki szeretnél nyírni és inkább választok: kés, kötél vagy pisztoly, de kérlek ne a futás legyen mert azt szeretem.
  • Röviden összefoglalva: nem szar, de a jó azért nem ilyen.
  • Olyan vagyok, mint valami agility-s kutya, boldog vagyok ha kapok feladatokat.
  • Következő életemben közjegyző leszek és a makramézás lesz a hobbim. Kb. ennyi mondanivalóm van a hétről
  • DIREKT nem álltam meg inni a tempósban. Gondoltam, legfeljebb a te lelkeden száradok.
  • Ha valaki megkérdezné, mit szeretek a futásban, ez az edzés nem szerepelne az első negyvenezer példa között.
  • Véletlenül magamra nyomtam a fél hydrogélt ami rám száradt a melegben, ezért elkezdtem lenyalogatni a kezemről. Tök finom a sós cola.

 

Panoráma Trail – Répássy-Szabó Enikő, beszámoló

Posted on Updated on

Jó érzés volt úgy nekiindulni a távnak, hogy már előző nap találkoztunk a népes Gizioncsapattal, együtt vacsoráztunk, aztán közösen kerestünk új szállást az éjszaka közepén – ugyanis akkor derült ki, hogy az eredeti foglalásunkat kb. háromszor annyi embernek adták ki, mint a férőhelyek száma.  Rosszul is elsülhetett volna, de végül minden szerencsésen alakult, éjfélre már ágyban voltunk, és azt hiszem, hogy – bár magamra nézve tartottam ettől – végül senkinek nem fogyatkozott meg a bosszúság miatt a mentális 100 forintja.

Egy éves Gizionlét után, most tapasztaltam meg igazán, mekkora ereje van a csapatnak egy versenyen. Lendületet ad induláskor, és átsegít a nehezebb szakaszokon, mert az ember azt érzi, a többieknek is tartozik azzal, hogy a legjobbat hozza ki a lehetőségekből. Szóval nagyon klassz volt, hogy ennyi Gizion indult el meghódítani a Zemplént! Eddig többnyire egyedül ácsorogtam a rajtban, most nagyon jól esett együtt melegíteni, Orsival kocogni.

Az indulás után igyekeztem felvenni a Gabi által meghatározott utazósebességet, de az első 16 km-n elég sok volt a single track. Meg a kidőlt fatörzs, patak, fahalom – kész Spartan race. Amúgy buli, de én nagyon ügyetlen vagyok, így kicsit bosszankodtam, hogy a fiúk mindig gyorsabban ugranak/másznak át az akadályon, én meg beszorulok mögéjük, a futásban meg visszafognak, mert nem tudok előzni. Aztán megbékéltem a sorsommal, vártam, hogy kicsit szélesebb legyen az út.

Az első 20 km-n volt csak „nyulam”, egy lány, de ott elvesztettem. Szeretek valaki után haladni, aki diktálja a tempót, ezzel a módszerrel általában gyorsabb vagyok, mint magamtól. De ezután már csak fiúk voltak körülöttem, és ott sem volt olyan, aki mögé be tudtam volna sorolni. Az emelkedőn lehagytam őket, a lejtőn elszáguldottak. Így pulzus szerint próbáltam haladni. A frissítés most nagyon jól sikerült, 3 percet sem töltöttem összesen a pontokon. Teli ivózsákkal indultam, de később már nem vettem le a hátamról, hanem a soft kulacsokat töltöttem újra. Gábor, a férjem, segített a töltögetésben a pontokon, így nagyon flottul ment minden. Annyira nem figyeltem a bevitt folyadékmennyiségre, mint a Szentendre Trailen, de a kevésbé meleg időnek köszönhetően így sem volt gond. Kicsit émelyegtem közben néha, de mindig elmúlt.

 

Az emelkedőket igyekeztem megfutni, de volt pár hely, ahol demoralizált, hogy mindenki gyalogol, így én is sétára váltottam. Ezért több helyen gyalogoltam, mint ahol ez igazán indokolt volt. Egyenletesen fáradtam, mélypontom nem volt, de az utolsó frissítő után már erőteljesen éreztem a combomat. A táv első fele szokás szerint lassan vánszorgott érzésre, a második meg hipp-hopp elrepült. Gyönyörű volt az idő, a táj, a levelek, nézelődtem, jól éreztem magam.

Indulás előtt megnéztem az előző évi eredményeket, és láttam, hogy tavaly az első öt nő 5 órán belül célba ért. Ezt szerettem volna elérni, és egész sokáig úgy gondoltam, menni fog. Az utolsó frissítőpontnál utolértem Szentirmai Enikőt, itt már sejtettem, hogy a mezőny elején lehetek. Az volt a tervem, hogy haladok elég tempósan, de nem teljes erővel, hogy maradjon kraft a füzéri várdombra. Ezen a szakaszon mehettem volna gyorsabban, mert a füzéri várdomb olyan piszok meredek, hogy esélyem sem volt rajta futni. A gyalogláshoz meg kevesebb kraft is elég lett volna. Valahogy ez nem esett le a szintrajz alapján, sem a tavalyi váltós emlékeimből. Amikor a dombon felfelé araszolva láttam, hogy már 5 óra 1 percnél tartok, kicsit elkedvetlenedtem, de a végét azért tisztességből még megnyomtam.

Nagyon meglepődtem, hogy a 5 óra 3 perccel a második helyen értem be. Igaz, hogy versenyt választani is tudni kell! Mehettem volna helyenként gyorsabban, a pulzusátlagom a zóna alsó határán volt (149), de nem vagyok elégedetlen. Ez most így volt jó, és ha jövőre visszamegyek, tudom, hogy hol/mit lehet korrigálni.

Ezúton is köszönöm Gabinak a felkészítést! Úgy érzem, egyre jobb állapotban teljesítem a 40-50 km körüli távokat, és a regenerációm is sokkal gyorsabb, mint korábban. A Gizionoknak pedig köszönöm az erőt adó közösséget és a szurkolást!