Latest Event Updates

FélBSZM – Földi Zsuzsa beszámoló

Posted on

A 4 napos Balaton kerülő verseny 2 napos betétszáma: szombaton Badacsonyból el kell futni Balatonfüredig, másnap pedig Füredtől Siófokig. 43,6 és 51,3 km.

Gabival megbeszéltük, hogy a BSzM FélBalaton az idei főversenyeimre pont jó edzés lesz – négy nap lehet, hogy sok lenne, de ez a két nap klassz lesz  (spoiler: az lett)

Jöhetne a klasszik beszámoló, hogy mikor foglaltuk el a szállást, átmozgató futás, mit reggeliztem, milyen pulzussal kellett futnom, szakaszokra lebontva hogy mikor mi történt, de nem ez a fontos.
Nagyon vártam ezt a hétvégét, jól ment az alapozás, nagyon egyben éreztem magam – erős vagyok, kicsit gyorsultam is, találkozunk sok Gizionnal, szuper két nap lesz, éreztem 
Füredre pénteken lementünk Gáborral, a frissítés a lehető legegyszerűbbre vettem, <i:am> energy+mineral drink, 20 percenként váltogatva vízzel. Óránként kapom majd a teli kulacsokat, ezzel sem kell foglalkozni, csak a futással.
Szombat reggel Badacsony – amíg Gábor fut, pacsi Tomival, találkozom a Gizionokkal és (futó)párjaikkal – Zita és Hajni, Zsófi és Máté, Gabi, Eszter, Balu, Józsi, Timi 

Futás Füredig – a napról az maradt meg bennem leginkább, hogy minden kerek, minden úgy jó, ahogy van, és nagyon rendben is van minden. A szél is, a hullámvasút, a Balaton, a túlpart (valahol ott van Berény, ott szoktam futni nyáron, át Máriára, vagy Keszthelyre, mikor merre), a szuszogós emelkedők, a pulzusra figyelés, óránként Gáborral tali – kezembe nyomja a teli kulacsot, elveszi az üreset, jaj de nagyon jó ez így! Csak futni kell, és én nagyon szeretek futni, ez egy tökéletes nap!

Füreden Gábor a befutás után kezembe nyomja a söröm, a turmixom, hajrá recovery, Gizionokkal a Hatlépcsősben húsleves és velős pirítós (kinek mi), úristen de finom
Este Tomi lemasszíroz, vacsorázunk Gáborral, másnapi frissítés megbeszélése (tök jó volt így, holnap legyen ugyanígy), nekem semmi dolgom, G már tudja hogy mikor hova kell mennie, én csak fussak, nincs más dolgom.
Vasárnap reggel hideg van, maradjon a széldzseki, csontig hatol a szél. De süt a nap, és megint futhatok, jól esik, pulzus nem megy föl, tuti az elem az övben…(nem). Nem baj, akkor érzésre, azért dolgozzunk, de ne haljunk bele, majd a végén, addig is el kell jutni. Ha nem pofába kapom a szelet, annyira nem fázom, de nem baj, ez pont így van rendben, jobb láb, bal láb, ismétel – majd elesik. Két térd, meg a tenyerek – tenyér fáj, de nem sebes, térd kicsit sziszegős, egy óra múlva – jé, már véres is . Nem fáj, futni meg jó  10 km – Gáborral tali, jó látni.
Belemászom egy kis gödörbe – de sok van még, fáradt vagyok, szegényzsuzsi – aztán hamar kihúzom magam belőle: edzés, csak fuss szépen, fogsz te ennél sokkal többet futni még az évben, élvezd . És élvezem. És jé, nincs szél, észre se vettem, hogy már nem (nagyon) fúj, meleg van, ott a Balcsi, és továbbra is: mennyire jó ez az egész így, ahogy van.
20 km, 30 km, 40 km – Gábor adja a kulacsot, jók ezek az óránkénti találkozók nagyon, és jó, hogy nem kell beszélni: csak nyomjad, hajrá, köszi, menj csak, majd tali 
Frissítőpont, tábla – 9,5 km már csak. Akkor nyomjuk meg, és jaj de jó, mennyire szuper, hogy nem fáj semmi, hogy jól esik kicsit gyorsabban futni. Tavaly itt nagyon fájt, most meg vigyorgok. Hálás vagyok, hogy nem fáj, hogy könnyű, hogy jól esik. És itt várt tavaly Zsófi, együtt futottunk innen, mennyire jó volt, és mennyire fájt. Gyorsítok, holnap úgysem kell futni, futok végig a parton, a célkapu előtt Gábor, Zsófiék, Gabiék, de jó volt ez is ma! Tomival is pacsi, Gábornak ölelés, puszi, köszönöm.
Érem, fotó, búcsúzás Gabitól és Gizionoktól, sietni kell haza.
Éjjel álmomban még futok, kár hogy vége, jövőre is ott a helyem, ez már (megint) biztos!

Ja, és a száraz tények: 95 km 9:21:21, női 6. hely, és bár nem díjazták külön, de kategória(W40) 3. hely

Bükki Kilátások, Hard – Somorjai Ármin

Posted on Updated on

Amikor megemlítettem Gabinak, hogy a Bükki kilátásokon szeretnék indulni, Hard vagy Funrun távon, valahol azért reméltem, hogy a Funrun-t fogja ajánlani. Kicsit mellényúltam, mert bizony Hard lett 😀 Szóval, meg is indult a készülődés szépen lassan. Barátkoztam a szintrajzzal, nézegettem az útvonalat, bár nagyrészt ismeretlen számomra. Szentlászló Trail az idei célverseny, úgy gondoltam ez egy jó próbája lesz annak, hogy hol is állok a felkészüléssel. Nos, ez nem egy sima próba volt, hanem egy hardcore ultrakemény verseny.

Csütörtök este már átmentem Miskolcra a páromhoz, hogy a péntek már csak a versenyre készüléssel telhessen. Ez teljesen jól is működött. Megvolt az átmozgató futás, nyújtás, feltöltés, felszerelés összerakása. Vittem magammal mindenféle időjárásra ruházatot, így össze is tudtam válogatni, szombatra a megfelelő szettet.

Szombaton korán reggel indulnom kellett, így 5:00 órára már mindent behajigáltam a kocsiba és a kijelölt parkolót keresgéltem a térképen Felsőtárkányban. Korán reggel keresztülvezetni a Bükkön elég élvezetes volt, viszonylag hamar (6:05) oda is értem. Kiszedtem a cuccaimat és megindultam a tó felé, aminek a túloldalán várt a versenyközpont. Nem voltunk még sokan, valójában nem is lettünk sokan később sem. Megszoktam már, hogy ilyenkor nagy a nyüzsgés, de ezen a távon messze nem indulnak sokan. 71-en indultunk összesen. Itt már erősen gyanús kezdett lenni, hogy ez tényleg nem lesz egy egyszerű verseny. Tudom, ott van a nevében, hogy Hard, de akkor is. 😀 Kis gimnasztika meg futás rajt előtt, hogy minden jól indulhasson, rövid eligazítás, pacsi Belus Tomival és egy csendes rajt 7:30-kor.

Szépen lassan kezdődött az emelkedés az aszfalton, majd irány be a sárba, amiből azért jutott bőven a versenyen, de nem volt azért tragikus. Az első lényeges pont amit mindenképpen el kellett érni, az Szilvásvárad volt, 19 km-nél egy jó adag hegy túloldalán. Ez a pont 10:00-kor zárt, így nem igazán lazsálhatott az elején senki. Jól éreztem magam, ettem, beszélgettem a többi futóval, az időjárás is kegyes volt.

Szilvásvárad után megfogadva Tomi tanácsát, Istállós-kőig nem kezdtem el nagyon menni, az aszfalt engedte volna, nem emelkedett durván, de tartalékolni kellett. Atya ég, ami ezután jött! 2,4 km masszív felfelé mászás egyhuzamban. Szerintem életem leghosszabb 2,4 km-e volt. 45 percembe került felmászni az Istállós-kőre, ami a Bükk második legmagasabb csúcsa a maga 958 méterével.

Amire felértem kb. két kanál zselé volt a lábaim helyén. Nagyjából 26 km ment le a 66 km-es versenyből, de már a szint 2/3-a majdnem megvan. Azért ez erős 😀 Innen irány vissza az Őrkő-házhoz, majd fordulás Cserepes-kő irányába. Fantasztikus Cserepes-kő is, a pontőrök fent aludtak a barlangszálláson, be is kukkantottam, jól befűtöttek, klassz lehetett. Kaptam egy müzliszeletet, és irány tovább. Brutál fáradtak voltak itt a lábaim, fejben is kicsit szétestem, tudtam, hogy még van bőven a távból, viszont nem haladok éppen valami gyorsan. Mondjuk amennyi fura kő volt itt a tracken, nem is bántam, ha nyugodtabban megyek. Gél-Iso-víz ment menetrend szerűen, de így is ki voltam éhezve kicsit, nem volt százas a dolog, keksztől, ropitól meg fulladtam meg 😀

Fel kellett volna mennem Tar-kőre, ami egy balos kanyart jelentett volna, viszont volt jelölés tovább egyenesen is. A balra lévő ösvényről rám is kiabált két fickó, hogy melyik távon megyek, miután látták, hogy haladok tovább egyenesen. „Hard!” kiáltottam vissza, mire érkezett a válasz: „Jaaa, jól van!”. Valamiért abban az állapotban úgy gondoltam szervezők lehetnek, később kiderült, hogy két túrázó volt a Classic-ról. Így haladtam szépen tovább a Funrun útvonalán lefelé. Kb. 2 kilométerrel később találkoztam végre egy másik futóval, aki meg ellenőrzőpontnak vélte a kirakott bóját, így szóba elegyedtünk. Ekkor jelezte számomra a rajtszámomat meglátva, hogy nagyon nem vagyok ám jó helyen. Néztem az órán a tracket, atyaég, totál lejöttem róla! Botozás közben szerintem nem éreztem, hogy jelez az óra. Itt volt egy kisebb kiborulás, ugyanis vissza kellett másznom felfelé a kereszteződésig, 20-25 percembe került ez a mutatvány.

Így már a mezőny végébe csatlakoztam vissza, és ott is maradtam a végéig, nem tudtam már előrébb jutni. Tar-kőről fantasztikus volt a panoráma, még a Mátra is látszott a távolban. Úgy éreztem elfogytam. Az eltévedés, fejben nagyon betett, igyekeztem nem foglalkozni vele, de ott volt, és nem is hiányzott a plusz táv és szint.

Elég gyengén haladtam a Nagy-mezői síházig, közben utolértem a két túrázót, hallottam is ahogy mögöttem megszólal az egyik, hogy „Hú, remélem nem ment sokat mellé”. Fáradt voltam belekezdeni a mondandómba, így inkább haladtam tovább. A ponton volt meleg leves! Jó ég! Meleg tea! Húúúú! Ezek nagyon sokat adtak, elmeséltem közben, hogy elég fura volt a kereszteződés amin félrementem, de a pontőr mondta, hogy jártak náluk Funrunosok is. Nem irigyeltem őket. Jó lett volna ott egy Funrun->, <-Hard, tábla. Itt azért megkérdeztem, ha kiszállnék, hogy jutok el Felsőtárkányba, de túl nagy macera lett volna, meg azért nem akartam kiszállni igazából, bár még 24 kili hátravolt a versenyből, én meg kicsit romokban.

Elindultam, lesz ami lesz, Hór-völgyig egész jó volt, kicsit összeszedtem magam, még az utolsó nagy mászás is korrekt volt Ódor- várig, onnan viszont jobban megzuhantam mint kellett volna. Völgyfő-házhoz nem értem oda valami gyorsan, illetve utána is lassan haladtam gyalogolva. Nagyon lassan indultak újra a dolgok, de eldöntöttem, hogy a célig futni fogok, így valahonnan mélyről merítettem még egy merőkanállal és elkezdtem futni. Leértem a tóhoz vissza, már szürkült erősen. Na, itt még egy kör, és cél. 10 óra 21 perc 07 másodperc. 53. férfi a 60 indulóból, utolsó előtti célba érkező. 6 DNF. 9 óra volt a célom, legrosszabb esetben 10. Ezek nem lettek meg, sok dolog kavargott a fejemben, és igen, ez a verseny tényleg durva. Tudom, min kell még javítani, ezeket már összegeztem. Jövőre visszatérek a 9 órán belüli teljesítésemért.

 

 

 

Téli Tihany Trail – Zsubrits Gábor

Posted on Updated on

Már tavaly is szemeztem vele, mikor feltűnt a Facebookon, mint ajánlott esemény, de az idei versenynaptárból már nem maradhatott ki.

Célidőnek 1:30:00 körüli időt terveztem, és mivel már hetek óta jó formában éreztem magam, úgy gondoltam nem lehet akadály ezt elérni.
A verseny napján nem tipikus január eleji időjárás fogadott, mert 6 °C és szép napsütés volt, a kemény mínuszok helyett. Most kipróbáltam a verseny előtti napokban a Squeezy Carbo Load termékét, ami segít minden hasznos anyaggal feltölteni a szervezetet a nagy igénybevétel előtt. A frissítést nem gondoltam túl, a már jól bevált dolgokat vittem magammal, így egy kis üveg vizet szorongatva, zsebemben gumicukorral álltam rajthoz, ahol próbáltam a mezőny elejében elhelyezkedni, nehogy beragadjak már az első kilométereken. Az útvonal aszfalton, de enyhe lejtővel kezdődik, viszont pár száz méter után máris terepre vált és bekanyarodik az erdőbe. Innen indult az igazi terepfutás, és habár a verseny előtt elolvastam az útvonal leírását, hogy legyen kis ismeretem a pályáról, de az első 5 kilométer után, nem igazán emlékeztem merre is járok. Mindjárt az elején egy elég erős emelkedővel indítottunk, amit sikerült belesétálás nélkül teljesíteni, közben figyelve, hogy ne is fussam el magam mindjárt a verseny első részében.
A mezőnyben is hamar sikerült elhelyezkedni, végig ugyanazokkal a társakkal futottam, a nagy előzések, felzárkózások és igazi versenyzés most elmaradt. Az emelkedőn felérve erősen lejtős szakasz következett, itt sikerült pár embert megelőznöm és a saját tempómat felvenni, illetve jó lendületet adott az újabb emelkedős részhez.
Bármennyire is szerettem volna elkerülni, hogy beragadjak más mögé, a szűk ösvény miatt az előzések nem igazán voltak lehetségesek, így itt sikerült pár másik futóval együtt beszorulni. Szerencsére ez nem tartott sokáig, így az újabb lejtőn már mindent beleadva lehetett folytatni a versenyt, ami egy viszonylag egyenletes szakaszon folytatódott. Közben kezdtem úgy érezni, hogy lehet mégiscsak sikerült túltolni az elejét, és valamiért nem is volt túl kényelmes érzetem futás közben, de ezek ellenére próbáltam koncentrált maradni és fejben végig a versenyre figyelni. Az előttem futók ebben nagy segítségre voltak, mert az ő tempójukra ráállva nem veszítettem a sebességemből. A verseny első harmadát ezzel sikerült is teljesíteni, és még az általam vágyott célidő közelében is maradtam, hiszen az első 5 kilométer kicsit több, mint fél óra alatt sikerült magam mögött tudni.
Innen kezdődött a legnehezebb, egyben a legszebb  és számomra legélvezetesebb része a tihanyi félszigetnek. A szép kilátást csak módjával lehetett élvezni, hiszen egészen közel vezetett az út széle a meredek sziklafalhoz, így egy megbotlás a kavicsos, sziklás úton nagy gondokat tud okozni, de volt akiknek közben az is belefért, hogy pár fényképet készítsen. Ezután viszont alaposan visszaesett a sebességem, mert egy komolyabb sziklás emelkedőn kellett átverekedni magamat. Előtte volt található az első frissítőpont, ahol a már jól bevált, és többször is sokat segítő banánt kerestem. Gyorsan le is csaptam rá, és pár karika elfogyasztása után már mentem is tovább. Nem tudom mit tartalmazhat, de most is igen hasznosnak bizonyult. De kellett is, hiszen egy igen meredek rész következett, ahol a futás szinte lehetetlen volt a szűk, és sziklás út miatt, így beállva a többiek mögé a sorba lépésben haladtunk, amit én annyira akkor nem is bántam, habár az órámat nézve már sejtettem, a célomat most valószínűleg nem sikerül elérni. Próbáltam utána a lejtmenetben valamennyi időt visszanyerni, de a sár miatt, amit már előttem jó páran szét is tapostak csak módjával lehetett „száguldozni”. Itt reméltem, hogy már túl vagyok a nehezén de akkor következett egy még magasabb, és hasonló emelkedő, mint az előző, így újra beállva a sorba törtettem felfelé.
Itt már tudtam, hogy az előre eltervezett 1:30-as időtől egyre jobban távolodok, ennek ellenére nem akartam elengedni a dolgot, és próbáltam a maximumot kihozni belőle. A csúcsot megmászva lefelé újra nagy lendületet vettem, de itt még nagyobb sár fogadott, ami a cipőmre ragadva sem könnyítette meg a dolgomat. A 10. kilométernél újabb frissítő pont, és már messziről kereste a szemem a banános tálkát. Itt kiért a pálya az erdőből és a bicikliút mellett haladt és egy jól elnyújtott emelkedővel ért vissza a faluba. Több embert sikerült megelőznöm, de itt már kezdtem érezni, hogy a végét járom az energiáimnak. Emiatt néha-néha már a futást leváltottam gyaloglásra.
A szervezők a végére is tartogattak egy meglepetést, mivel egy éles kanyar után újra egy meredekebb dombra lehetett felmászni, amit már csak becsületből, de kocogva teljesítettem. Innen már nem volt messze a cél, és végig síkon haladt, de már kezdtem nagyon érezni a megtett kilométereket, így a végén hol futva, hol kocogva, vagy gyalog, de beértem a célba. Na oda azért futva érkeztem, ha már futóversenyre jöttem.
Az időm végül kereken 1:43:00 lett, és ami a helyezést illeti továbbra is a mezőny első harmadában foglalok helyet. Összességében elégedett vagyok az elért időmmel, és az különösen, hogy érződött az év közben befektetett munka eredménye. Azt nem mondom, hogy mind a 15 kilométerét maradéktalanul élveztem, illetve ez számomra nehéz is volt, pontosabban mondva nem teljesen ilyenre számítottam, de az útvonal nagyon tetszett. Ha közelebb lenne hozzám, máskor is szívesen futnék rajta. Az viszont nem lehet kérdés, hogy jövőre is helye legyen a versenynaptáramban.

Firenze Marathon – Répássy-Szabó Enikő

Posted on Updated on

Nagy várakozásokkal indultam Firenzébe, de ezek elsősorban a városnak, az itthoni mókuskerékből való kiszakadásnak szóltak. Tökéletesen azonosulni tudtam az instrukciókkal, amiket Gabitól az edzéstervben kaptam a verseny előtt két héttel: „mindjárt megyünk enni Firenzébe. Meg lehet, hogy futunk is egy kicsit.”

A maraton épp egy hónappal volt a zempléni Panorámafutás után, a regenerálódásommal kapcsolatban voltak kétségeim. Ráadásul Gabi hihetetlenül megdolgoztatott az utolsó három hétben.  Rengeteg feladatot kaptam, korábban még sohasem futottam pl. fokozókat. Jó stréber módjára megcsináltam mindent, olyan izomlázam volt, mint futástól már nagyon régen nem.  Arról viszont fogalmam sem volt, milyen lesz városban futni, mennyire fogok pl. lassulni. Eddig egyszer futottam aszfaltos maratont, hét éve a Maratonfüredet, nem túl mérvadó eredménnyel (4:16). Gabi mondta, hogy 3:30 körül reális lehet beérnem, amit hittem is, meg nem is, de azért az olasz szervezőknél kialkudtam a 3-3:30-as kapuból indulást. Olaszokhoz képest roppant jól szervezettek voltak ugyanis, színkódos rajtszámot adtak, és szigorúan csak a megfelelő kapuból engedtek indulni.

A kiérkezésünk, a szállás, az előző napi vacsora mind nagyon jó élmény volt, Esztivel a rajthoz is simán odataláltunk, bár a tömeg és a lezárások miatt csak részben sikerült találkoznunk a többiekkel. Reméltem, hogy Fruzsival együtt indulunk majd, de őt sem találtam meg. Kicsit magányosan ácsorogtam a kék kapuban a sok hangosan jókedvű olasz között. Sikerült viszonylag jó helyről indulnom, így húztak a többiek, akik már az első pár kilométeren elég jó tempót diktáltak. A pulzustartományban bőven benn voltam, így gondoltam, hogy haladok velük, aztán majd legfeljebb lemaradok, ha nem bírom. Hihetetlenül jó volt a hangulat, az olaszok nagyon tudnak szurkolni, és óriási lendületet adott az élő zene (pl. AC/DC és Beatles teherautó-platóról, lelkes amatőr bandák előadásában). 5 kilométerenként voltak frissítőpontok, minden 5-ös végű kilométernél megittam két izót (azért kettőt, mert sehol nem töltötték tele a poharat), és minden kerek tízesnél két vizet (az időzített zselére).  Azt nem mondom, hogy jól esett, egyáltalán nem kívántam sem enni, sem inni, vitt a feeling, de ez az ütemezett frissítés terepen már jól bevált, így ehhez tartottam magam.

Furcsa volt, hogy belém ütköznek, és én is másokba, meg a rengeteg eldobált szivacs, műanyagpohár. De ettől eltekintve nem hittem, hogy ennyire fogom élvezni az aszfaltos futást. Kb. 27 km-ig teljesen jól éreztem magam, nem fáradtam. Már nem emlékszem hányadik kilométernél Fruzsit is láttam, illetve ő vett észre engem, amikor párhuzamosan haladtunk és átkiabált a túloldalról. Nagyon jól esett a biztatás!

30 km körül már nehezebben haladtam, de mindig volt valami, ami kihúzott a gödörből. Egy-egy nekem szóló „brava”, érdekes látnivaló, vagy előttem futó fiú/lány, akivel próbáltam tartani a lépést. Tudtam, hogy a végére visszaérünk a belvárosba, sokan fognak szurkolni, reméltem, hogy majd ez is segít. 40-től azért már haldokoltam kicsit, és zavart, hogy az órám rendszeresen 600 méterrel többet mutatott a kiírt kilométerekhez képest, így nem tudtam, pontosan hogyan is kéne a végén beosztani az erőmet.  Aztán egyszer csak eltűnt a 600 méter különbség, és hipp-hopp ott volt előttem a cél. Felemelő érzés volt a finishben szaladni, a kétoldalt morajló tömeg között, felejthetetlen élmény, jó darabig fogok élni belőle, azt hiszem.

3:25 lett a vége, azzal együtt, hogy a szervezők reggel kivettek az útvonalból 600 métert gázszivárgás miatt. (Nyilván ez okozta a rejtélyesen begyűjött épp 600 méterem eltűnését a cél előtt).  Soha nem gondoltam, hogy 3:30-on belüli maratont fogok valaha futni. Ezért nagy köszönet jár Gabinak, aki nélkül a közelébe sem kerültem volna ennek az eredménynek! Mondjuk változatlanul terepen érzem igazán otthon magam, és a síkon futós képek láttán sírhatnékom van, annyira kijön, hogy milyen rondán hadonászok futás közben, de nem mondom, hogy ez volt az utolsó városi maratonom. 😊

 

Nagy Szénás Kör – Berta László

Posted on Updated on

 Anti-beszámoló a nagy Szénás Körről

Álltam a Nagy-Szénás tetején a keresztnél, és néztem, ahogy valaki éppen a csúcs felé tempózik. Gebedjen meg a rohadék, mondtam magamban, ő még tud futni felfelé, én már nem. A nap is lement, már csak épphogy derengett az ég alja, a szél is fújt (azt mondják, itt mindig fúj), hideg is volt, így azért nem túl népszerű kirándulóhely ez, szóval mit keres ő itt? Bár… végül is én is itt vagyok. Mindenkinek megvan a maga indoka arra, hogy miért hülye.

Futás szempontjából az év viszonylag jól indult: február elején volt egy jóleső, laza edzéses kis Szénás Kör (31 km, 900 m szint) Bonoval, az egyik kutyánkkal, majd márciusban futottam egy saját elvárásaimhoz képest jó időt a Vértes Terepmaratonon, aztán belevetettük magunkat Gabival a júniusi Szentendre trailre készülésbe. Közben eszembe jutott, hogy úgysincsenek terveim őszre, meg lehetne próbálni a nagy Szénás Kört attól függően, hogy mi lesz Szentendrén. Minden jól ment egészen április közepéig. Ekkor elkapott valami légúti betegség, amiből csak 4 hét és két antibiotikum kúra után tudtam kimászni. Viszont az amúgy sem legendásan sok erőm csak nem akart visszatérni, nyöszörgős-rozsdás futásaim voltak. A fő attrakciónak szánt Szentendre trail ennek megfelelően valahol a siralmas és a katasztrofális között sikerült, amire jó nagy lapáttal rátett a kibírhatatlan hőség és az elrontott sóbevitel is. Közel háromnegyed órát kornyadoztam 43 kilométernél, a Vörös-kő utáni lejtő tetején ücsörögve, mire végre szédelegve képes voltam egyáltalán lábra állni és valahogy bevonszolni magam a célba. Sokan mondták, hogy király, hogy nem adtam fel, és beértem, stb. Persze, persze, de… De nem ezért mentem. (Utána heteken keresztül írogattam róla a beszámolómat, mert nem csak a jó dolgokról kell írni, ugye. Egyik nap átolvastam, és rémisztően sok negatív gondolat volt benne, úgyhogy végül kitöröltem a fenébe az egészet. Felejtsük el.) Ez viszont kihozta belőlem a vágyat: a nagy Szénás Kört mégis jó lenne megcsinálni. Ilyen táv nekem még soha nem volt, 40 km fölötti is csak egy, az előbb említett szentendrei horror. Szóval, elég ambiciózusnak tűnt a dolog, még úgy is, hogy nem akartam űridőt menni, csak hogy a futó szintidőbe beleférjek, és így hivatalos teljesítő lehessek én is.
Bono az ún. jellegfa mellett 2019 februárjában, a kis Szénás Körön
Gabinak félve említettem meg, azt hittem, hülyének fog tartani. Tulajdonképpen tényleg csodálkozott, mert azt hitte, a Piros 85 ötletét dobom be. De az a helyzet, hogy úgy érzem, egyre jobban távolodom a versenyektől. Mentálisan sokkal testhezállóbb egy ilyen csendes, egyéni rettenet, mint egy nagy csinnadrattával kísért rendezvény. Mikor futnám? A szülinapomon, október 24-én. Rábólintott. A rajt dátum később október 23-ra módosult. Haladtunk előre, alakultak a dolgok. Az előrejelzés (ami persze több hétre előre sokkal inkább jóslás-kuruzslás) szép, hűvös őszi időt mondott, 13-15 fokot. A futózsákomat közben eléggé megutáltam, úgyhogy felháborítóan sok pénzért vettem egy nagyon tutit. Leteszteltem, milyen kábé annyi cuccal telepakolva hosszút futni vele, mint majd a Szénáson, és messze felülmúlta az elvárásaimat. Kipróbáltam, hogyan tudom menet közben, külső aksiról tölteni az órámat, mert egyértelmű volt, hogy nem fogja kibírni egy töltéssel. Pöpec ez is. Közben napról napra melegedett a 23-ára jósolt idő. Október 20-án már ott jártunk, hogy aznapra 23 fokot mondtak (végül 26 fok volt). Frankó, már megint meleg lesz… De most nem érdekelt. Nyugodt örömmel vártam, hogy indulhassak, soha egyetlen versenyt nem vártam még ennyire, pláne nem ilyen izgulásmentesen. Kriszta (az egyetlen ember, akivel szinte rendszeresen szoktunk együtt futni – már ahhoz képest rendszeresen, hogy én amúgy soha senkivel) is ellátott pár jótanáccsal főként az útvonal számomra ismeretlen részeivel kapcsolatban. A zsákot napokkal korábban bepakoltam, késznek éreztem magam, fejben is nagyon egyben voltam.
És utolsó nap lebetegedtem. Nem volt komoly, igazából nem tört ki rajtam semmi, de pont annyira megborított, hogy érezhetően elerőtlenedjek, és a pulzusomon is látszódjon, hogy így most nem szabad ennek nekivágni. Egyeztettünk Gabival, semmi gond, kimászom ebből, visszaerősödök, ráedzünk, aztán mehetek. November 23. az új cél, pont egy hónappal a tervezett után. Edzői utasítások betartva: kimásztam, visszaerősödtem, ráedzettem, ahogy kérte. Korai indulást terveztem, hogy ne a végén, dögfáradtan kelljen sokat mennem sötétben. Napkelte 6:59, napnyugta 16:00. Időterv továbbra sem volt, csak annyi, hogy jó lenne beleférni a futó szintidőbe, azaz 13 óra alatt körbeérni. Nem lehetetlen, de se gyors, se erős nem vagyok, szóval azért necces.
Végül eljött november 23., szombat. Kelés hajnalban 3:15-kor, készülődés, átmozgató kutyasétáltatás, Rékától elköszönés (jobban izgult, mint én), majd 5 óra előtt pár perccel ott álltam a rajtban, a solymári művház előtt. 3 fok volt és metsző, fagyos szél. Eszembe jutott, amit sokan kérnek ilyenkor: engedjen át a hegy, az erdő. Tök vicces, hogy mindenki egy picit máshogy éli meg ezeket a dolgokat. Én nem az átengedésre vágyom, hanem a magához ölelésre. Azért megyek terepre, hogy egy kicsit eggyé tudjak válni azzal, amitől a városok elszakítják az embert. Hogy fogadjon be az erdő, engedje meg, hogy nála vendégeskedjek egy kicsit. Mutassa meg a szépségeit, a nehézségeit, izzasszon meg, sározzon össze. Hagyjon nyomot rajtam és bennem. Így indultam neki 5:13-kor.
Napfelkelte körül a Nagy-Kopaszon
Most jönne a tipikus futó beszámolós rész az adatpornóval, hogy mikor ettem zselét, mennyit ittam, hol voltam fáradt, mikor volt erőm, melyik szakasz volt könnyű, melyik volt szenvedős. De értelmetlen lenne ennyire belemenni a részletekbe, úgyhogy ez egy anti-beszámoló. Egyrészt mert más számára ennek nincs gyakorlati haszna, másrészt pedig mert ez mind nem fontos. Az a lényeg, hogy elképesztő hangulata volt a Jegenye-völgynek a hajnali koromsötétben. Meg az, hogy milyen volt a napfelkelte a Nagy-Kopaszra tartva, ahol a Csergezán-kilátó tövében éppen ébredezett pár bivakoló természetjáró; meg hogy vigyorogva megöleltem Kriszta nevében a jellegfát a Kutya-hegy után, mert megígértem neki. Hogy a Nagy-Szénásra felérve fülig ért a szám, mert eszembe jutott, amikor nemrég Rékával eljöttünk ide a kutyákkal, és milyen nagyon szerettük azt a napot. Hogy a Szeretet-forrás vizénél semmi nem eshetett volna jobban a soha véget érni nem akaró emelkedőn a Pilis felé. Hogy felvillanyozott a susnyásba bemenekülő rókák és őzek látványa. Ezeket az élményeket viszem haza, nem a kalóriabevitel gyakoriságát. Az egész utat imádtam úgy ahogy volt, egyetlen pillanat sem volt, amikor meg kellett volna állnom pihenni, minden olyan természetesnek és egyértelműnek tűnt. Persze, ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna nehézségek. 50 km után a lejtők nagy részén csak séta ment, mert elkezdett erősen szúrni a bal térdem. A pilisi gerincút utáni P+ alsó felét átmenetileg nyugodtan át lehetett volna nevezni “18+”-ra, mert hangosan végigkáromkodtam, annyira gonosz szakasz volt. És fájdalmas árat fizetve tapasztaltam meg, hogy a kidörzsölésgátló kenceficék semmit nem érnek, ha az ember elfelejti bekenni magát velük.
Kőris-völgy délután, ez volt a kedvenc részem
De végül csak odaértem a nyolcadik, utolsó előtti ellenőrzőponthoz, ami ugyanaz volt, mint a harmadik. A nagy Szénás Kör ugyanis egy nagyjából nyolcas alakú útvonal, aminek metszéspontja a névadó Nagy-Szénás hegycsúcs mellett/alatt van, magán a csúcson viszont csak az első karika útvonala halad át úgy 24 km-nél, a végén már nem kell felmenni. Amikor délután, másodszor értem a ponthoz, úgy döntöttem, mégis felvonszolom magam. Már csak bő 5 km volt hátra a célig, de el kellett búcsúznom a környező erdőktől, hegyektől. Igen, ez egy tök feleslegesnek és szentimentálisnak tűnő kitérő. Igen, tudtam, hogy jó pár percet veszítek vele. De a francba, mi értelme ennek az egésznek, ha nem élhetem meg ezeket a pillanatokat? Nem a pályacsúcsért megyek, több órányira leszek tőle mindig is. Akkor meg mit számít rongyos 8 perc? Semmit. Viszont egy plusz élménnyel szegényebb lennék, ha kihagynám. Csak 600 méter oda-vissza. Meg egy kis mászás föl-le. Adjunk neki.
A Nagy-Szénás este
Szóval, pár perc múlva ott álltam a Nagy-Szénás tetején a keresztnél, a sötétben. A fejem talán még soha nem volt ennyire kiürítve és feltöltődve egyszerre. Lekapcsoltam a fejlámpát, és körbefordulva még utoljára megnéztem magamnak az elmúlt sok óra főszereplőit: a Nagy-Kopaszt a kilátóval, a közeli szomszéd Kutya-hegyet, a Pilist a jellegzetes koporsó alakjával. És hálát éreztem, hogy mindennek része lehettem ma én is. Azt kértem reggel, hogy fogadjon be az erdő, és megtette. Megszenvedtem vele, de megadta azt, amiért jöttem. Van egy kedvenc mondatom a Harcosok klubjában, amikor Tyler Durden azt mondja: “Megvolt az életközeli élményünk.” Nekem ma megvolt. Odaintettem a közben felérő futónak, magamban elsuttogtam egy irigykedő, “anyáddal futkorássz itt felfelé” mondatot, és elindultam le, a cél felé.
12 óra 25 perc alatt tettem meg 78 kilométert és 2300 méter szintemelkedést. Valószínűleg lehetett volna picit gyorsabb, de nem igazán érdekel; ennyire vagyok képes úgy, hogy mellette maximálisan élvezzem is az egészet. És hát na, sikerült az, amit ha valaki egy éve jósol, a képébe röhögök: megvan a nagy Szénás Kör 🙂

Firenze Marathon – Göndöcs Eszter

Posted on

Firenze maraton, 4 óra 9 perc.  A titkos vágyam a 4 órán belüli teljesítés volt, ami egy csapásra a lehetetlen kategóriába ment át, részletek alább…..

Kicsit csapongó lesz a maraton beszámoló, de talán így hiteles, ilyen vagyok. Vissza a múltba, 2017-ben kitaláltam, hogy milyen stílusos lenne lefutni a maratont 42 évesen, gyorsan be is neveztem a budapesti maratonra, amit 2018 októberében abszolváltam, számomra elfogadhatatlanul lassú idővel, 24 km-nél lesérültem, végigfutottam, beértem, de nem volt jó élmény. Akkor már nagyon bennem volt a gondolat, hogy edzővel kellene futni. Rátaláltam Gabira, amiért Enikőnek nagyon hálás vagyok. Gabinak meg azért, hogy együtt dolgozhatunk. Hamar egy jó hangulatú társaságban találtam magam, ami hihetetlen jó érzéseket adott. Terepen szeretek futni, de ez a maraton ez beégett, hogy nekem ezen javítanom kell, így amikor szerveződött a firenzei maraton, nem volt kérdés, hogy megyek, milyen jó lesz végre nem egyedül állni a rajtban, mekkora buli lesz előtte, utána várost nézni. Edzéseim 95 %-át terepen csinálom, ott vagyok komfortos, ott vagyok boldog, ott érzem azt, hogy jó helyen vagyok. Voltak bennem kételyek, hogy aszfaltos maratonra terepen készülni jó ötlet-e, de egyre jobban mentek az edzések, úgyhogy nyugodt voltam.

Aztán megkaptam a pofont. De akkorát, hogy egy pillanat alatt a földbe döngölt.

Egy sima 20 perces futásra indultam vasárnap, amikor szinte lépni se tudtam, nem baj, majd a futás lelazítja, jó lesz, de 300 méter után éreztem, hogy ez most nagyon nem OK. Hétfőn reggel újra próbáltam, ha lehet, mág rosszabb volt. Teljes pánik, hétfőn Gabinak telefon, hogy mi legyen, szűk két hét volt a maratonig. Összeomlás, aztán virtuális seggberúgás magamnak, hogy akkor a verseny most indul, csak most az idővel versenyzek minden fronton, mihamarabb orvos, kikönyörögni tőle a röntgent aztán megtenni mindent. Hétfő estére már megvolt az időpont, röntgen semmi kórosat nem mutatott, pihenés lett előírva, mert hogy túlerőltettem a lábam. Percenként vagy összeomlottam, hogy lőttek a maratonnak vagy leszúrtam magam, hogy akkor most kivételesen betartani az előírtakat, hogy pihenés, hengerezés, nyújtás és kihozni belőle amit csak lehet.

Aztán eljött a nap, amikor kimehettem a tesztfutásra, ahol az volt megmondva, hogy ha nem fáj, akkor elindulhatok a maratonon, ha fáj, akkor marad a szurkolás. Aztán ezek kavarogtak bennem, hogy milyen érzés úgy kimenni futni, hogy rettegsz, hogy fog-e fájni a lábad az 1 hét kényszerű pihentetés után, ami éveknek tűnt és csak a stressz nőtt napról napra? Mert ha fájni fog, akkor nem tudod lefutni a maratont. Aztán amikor nekiindulsz, és nem fáj, akkor csak vigyorogsz végig ki a nagyvilágba a 20 perces teszt futás alatt és még az előtted lévő autó kipufogóbűzétől sem fagy le a mosoly az arcodról.

Végiggondolod és még nagyobb lesz a mosoly, hogy az elmúlt egy hétben minden nap mint a kis angyal csináltad a nyújtást, hengerezést, hozzácsapva a hasazást, hogy ne érezd magad haszontalannak, és eközben letelik a 20 perc, megnyugvás, boldogság, hazaérés és majdnem elfelejtesz nyújtani, de már megrögzött szokás lett az egy hét alatt és vigyorogva állsz neki a kissé utált dolognak, de már azt is szereted, csak futhass.

Hát, ilyen gondoltak után végre szombaton irány Firenze. Nagyon izgultam, éreztem, hogy fáj a lábam, de csak arra tudtam gondolni, hogy ezt most beképzelem, nem fájhat, hisz mindent megtettem. Aztán megtörtént a szokásos, a sok üléstől beállt a térdem, nem tudtam lépcsőzni, szúrt, belenyilalt minden lépcső fokon. Összeomlás volt, de tartani kellett magam, hisz maratont jöttünk futni, mi, Gizionok, csapatostul. Mindenki vidám, mindenki izgul én meg mantrázom magamnak, hogy minden OK lesz, mosolyogjál kifelé, bohóckodj, hogy elfedd a kételyt, a félelmet, igyál egy kis Olasz vörösbort, hátha kisimítja a zaklatott lelket. Vasárnap reggel a rajtban már csak arra koncentráltam, hogy futómozgással, megállás nélkül végigbírjam futni, engedjük el az időt, csak legyen meg, kapjam meg a befutó sörömet. Hát, lelőve a poént, ez sikerült, volt sör, volt érem és így lett boldogság, csakhogy csavarjak rajta, megelégedettség viszont nem, mert hülye az ember, de legalábbis én, amikor még csak az a cél, hogy végigcsináld, akkor nem fontos az idő, aztán amikor már érződik, hogy van esély végigcsinálni, akkor elindul a cseszegetés belülről, hogy akkor legyen már meg a célidő is, telhetetlen és hálátlan vagyok magammal. ☹

Annyi volt a stratégiám, hogy próbálom a Gabi által megadott pulzust tartani, ami vsz 6 perc alatti km-nek fog megfelelni és a többi dologgal nem törődök. Folyamatos hullámvasút lett az egész táv, hol fájt, felváltva a térdem a bal lábamban vagy a lábfejem a jobb lábamban. Volt, hogy el tudtam nyomni az érzést, próbáltam vigyorogva csinálni, egy idő után azt játszottam, hogy minden gyerekkel pacsiztam, nekik legalább örömöt szereztem. Én magam meg sokszor belül kínlódva, tapogattam azt a 100 Ft-ost rendületlenül, mantráztam a mentális felkészülésből a releváns mondatokat és nem hagytam magam, közben tartottam a pulzust, a tempót. Két dolog jött fel bennem folyamatosan, mit keresek én egy aszfaltos versenyen, ez tiszta hülyeség, menjünk vissza a hegyekbe, ott jó lenni, soha többé városi maraton, a másik meg, hogy jé, fáj, fáj, de csak haladok közben, továbbra is tökéletesen tartom a pulzust, gyomrom rendben, vidáman pacsizgatok, én is boldog a gyerekek is boldogok a pacsijaimtól, akkor mi itt a kérdés, jó helyen vagyok, jó helyen futok, ne gondolkodj, csak csináld, esetleg gyorsíts a pacsizgatás helyett. Szóval úgy rendbe vágtam sokszor a fókuszt, hogy az őrmestereknek tréninget tarthatnék a cseszegetésből.

Ilyenkor főleg összekaptam magam, hogy nehogy már egy terepest kicsinál egy kis aszfalt. Nagyon tetszett, ahogy jött egy kis rövid emelkedő, ahol elkezdtek sétálni, haldokolni, hirtelen király lettem, simán felhúztam magam rajta, vigyorogva, futva.

Aztán mégis sokszor meggyötört közben az egész táv, az állandóan visszatérő fájdalommal, számtalanszor akartam feladni, de mindig bevillant, hogy azért jöttem, hogy lefussam és ez szimplán tovább vitt.

Elkezdtem becsülni a “körözős” futókat, hogy Józsit idézzem. Hogy azért nem olyan egyszerű ez a maraton, hiába van síkon, aszfalton, valahogy ezt is komolyan kell venni, nemcsak a szintes terepet. És ez a sok sok gondolat, kétely, félelem, fájdalom, na jó, öröm egyszer csak eljuttatott az utolsó pár km-hez és a belvárosban 38 km-től elkezdtem előzgetni az embereket, hihetetlen érzés volt megtapasztalni, hogy ennyi km után még van erőm iramot váltani, érzésre gyorsulni, előzgetni.

És akkor a végére hagyva a katarzist, elmondhatatlan, hogy mekkora erőt ad, hogy Gizionok vannak a pályán, lehet gondolni rájuk, hogy sikerüljön nekik a saját idejükön javítani, szurkolni nekik a pályán belülről, miközben küzdök magam is, tudni, hogy vannak a pályán kívül is, akik szurkolnak és megörülni, amikor feltűnik a tömegből, sőt pacsira is van lehetőség, tudni, hogy közben az fb-s csoportban követnek az “itthoni Gizionok”. Aztán büszkén küldhetjük a fotókat, hogy megcsináltuk és megy a folyamatos poénkodás.

Gabi, #gizionpower működik, nagyon köszönök neked mindent, kifejezni nehéz, amit kapok tőled támogatásban. A soha többé maraton másnap reggelre már megdőlt, meg akarom csinálni 4 órán belül is, sérülésmentesen. Persze lehet, hogy terepen lesz az a maraton, csakhogy izgibb legyen 🙂

 

New York City Marathon – Juhász Erika

Posted on

Október 13-án Chicagóban futottunk maratont Patrikkal ahol a teljesítés volt a cél a kihagyott egy év után. A verseny után és a következő napon délelőtt csavarogtunk a városban majd behuppantunk mind a hatan az SUV-ba és neki indultunk a hosszú kb 20 órás autó útnak Austinba a gyerekekhez. Senki sem  volt toppan az tuti. Megérkeztünk, kicsomagoltunk majd alvás. Másnap már mentek dolgozni így mi Ferivel maradtunk, biciklivel  ismerkedtünk a környékkel mivel tavaly nem tudtam menni sem a sérülés miatt. Most bepótoltam, sok tekerés, kocogásom amik elő voltak írva. Sok kirándulás Houstonba a NASA űrközpontban, helyi parkokba, sajttortázóba.  Elkísértem Patrikot teherautóval fuvarozni, egy még többet tudtunk együtt lenni.
Kaptunk a gyerekektől 2 nap nyaralást Miamiba közvetlen az óceán part melletti hotelben. Átrepültünk Miaimiba majd vissza Austinba. Elmondhatatlanul szép és jó kikapcsolódás volt.

Majd maradt egy napunk  becsomagolni, elköszöntünk Adriánától és Martintól majd indultunk  4-esben New Yorkba péntek hajnalban. Az út az szörnyű volt, nagyon szeles és kifejezetten rázós landolás volt a gép rázkódott, himbálózott, zuhanó effekteket produkált. A repülőn síri csend volt mindenki félt. Utalok hányni és nem szoktam eddig eljutni de most a repülőn, reptéren metrón.  Szóval “jól” néztem ki a maraton előtt, nagyon legyengültem.  Nemhogy szénhidrátot de semmit nem ettem, ittam egész nap csak este egy  pici adag brokkolit krém levest tuszkolták le este míg a többiek teli ették magukat. Átvettük a rajt csomagokat, végre megtapasztaltuk milyen kapkodás nélkül expózni aztán csavarogtunk és másnap  is. Nagyon jó volt minden együtt. Este igyekeztünk időben lefeküdni de nem tudtam aludni sőt mindenki aludt én meg hallgattam a horkolást és röhögtem kínomban. Szerencsére óra állítás volt Amerikában így tovább maradhattunk.

 

Verseny:

6-kor keltem, szedelőzködtem majd Patrik is felkelt meg Liliék is. Nyugisan elkészültünk előző nap az egész útvonal el lett tervezve pontosan (metro- komp-busz) elindultunk, útközben reggeli. 8-kor  indult a kompunk ami minden futót magába szippantott pedig azt hittem  lesz vagy 3 forduló de nem.

Kikötöttünk majd onnan profin megszervezve  indultak konvojban a buszok a  rajtba. Úgy szálltunk le a  buszról, hogy egyből át tudjanak vizsgálni bennünket és a cuccunkat.  Majd tovább mentünk a zöld zónába. Három különböző színű zóna 3 táborra bontja a több mint 50 ezer indulót. Ettünk, ittunk, kóstoltunk majd leültünk kicsit rajt előtt. Beszéltünk pár szót még a tervről amit hétközben (sosem volt még tervem) gyártottam egy papírra de az expón  Patrik talált karszalagja előre elkészítettet is. Ő felrakta a 4.35 én a 4.40 és a 4.45-ős célidőset km-ben és mérföldben is.

Megbeszéltük, hogy nincs minden mérföldön “büfézés, nem állunk meg csak lassítunk ha szükséges inni. Én vittem egy pici üveg vizet, mert  pohárból nem tudok inni menet közben. Ezt töltötte Patrik újra szükség  szerint. 45 percenként gél és a vége felé banán. Mivel kétoldalt volt a frissítő igyekszünk középen elmenni a futók közt. Beálltunk a rajba, boldogság, kis elérzékenyülés a tavalyi emlékek miatt  majd himnusz, ágyú dörgés és gyerünk. Szép lassan vissza fogva Patrikot végig kígyóztunk a hídon kb 2.5 km-én keresztül. Hátborzongató mikor a hídon a szembe sávban dudálva kísérnek és bátorítanak a rendőr, mentő autók, a UPS  konvojban szállítja a csomagokat a célba. Óriási hangulat volt, rengeteget pacsiztam idén is, tavaly azért, hogy  feledtessék a fájdalmat, idén a hála miatt. Boldog voltam, ahol szólt a  zene vagy élő zene volt táncoltam, énekeltem. Szuper buli hangulatot ad ahogy 42 kilométeren keresztül több száz idegen ember tömött sorokban szurkol. 6 majd 16 mérföldnél várt Lili és Feri majd a Nemzeti zászlónál a célegyenesben ide adták a miénket.

Mire a 6 mérföldhöz értünk levetettünk egy-egy pólót, csősálat és odaadtunk Lilinek aki lengette a zászlót, hogy észre vegyük. Húú de jó érzés  volt.!! A frissítés működött, nem büféztünk. Patriknak wc-re kellett  menni addig lassan de tovább kocogtam. Mire felértünk a Roosevelt-hídra  az emelkedőn begörcsölt a vádlija, fájt a lábfeje ami a 30.km előtt  csúcsosodott de húztam, hogy pont itt nem borulhat meg mert vége az  egésznek, gyaloglás lesz belőle. Megálltunk nyújtott kicsit és hajrá  azzal a céllal, hogy egy Biofreeze pontig megyünk és hátha az hat majd!  Újabb híd és a segítők befújtak bennünket vastagon izomlazítóval ami  jól jött az én combomnak is ami addigra már eléggé fájt, életre keltünk  és gyerünk. Mondja Patrik már 36km és 4 óra” mondtam oké de még van fél óra és meglehet az álmod, a rekord! Kezdjük összeszedni magunkat! Ami a csövön kifér az utolsó 3km-en! Neki indultunk a frissítőknél próbáltunk  lavírozni de nagyon sokan sétáltak bandáztak a végén ami nekem nem lett volna baj de hajtott, hogy 4.35 legyen! A célegyenesben megkaptuk a zászlót majd egy eszméletlen sprint közben megszólalt mögöttünk egy magyar hang “jól nyomjátok!” Erre Patrik “gyere velünk” Ő “Nem tudok menjetek”. Huuuuúzott Patrik kézen fogva, azt hittem nem bírom ki de mentem  a célba!!! Beértünk:én 4.39.01 Patrik 4.38.59. ez 42 perccel jobb mint Chicago és 45 perccel vettem revansot a tavalyin ami nekem a jelenlegi  felkészültségemmel csoda! Patrik pedig egész évben nem fut csak nyáron ment ki néha! Ő nem is szeret futni mert a Texasi hőségben és páratartalomban a felkészülés szinte lehetetlen volt.De azért remélem a jövőbeli változások miatt még futunk együtt!!

Jövőre újra NYC 4.15??

Végül:

Szeretnék köszönetet mondani az orvosomnak aki szeretett volna lebeszélni de látta, hogy menthetetlen vagyok!

Kis Mónika gyógytornásznak aki nem csak testileg de lelkileg is támogatott velem szenvedett!

Barát Gabriella edzőnek aki az 5×1 percekből maratont varázsolt és kertelés nélkül megmondta a véleményét.

Hegyi Györgyi jóga oktatónak a sok “kínzásért” a kötött izmaim miatt!

Ferinek, hogy sosem mondta ne csináljam sőt velem tekert, túrázott, úszott ami tőle nagy dolog!

Lilinek, Adriananak, Martinnak a szurkolásért és a sok szép emlékért.

És nem utolsó sorban a 2019-és csoportnak akik 2016 óta biztatnak és   velem vannak jóban rosszban! Biztattak, szorítottak a felépülésem alatt! Tudták ami nekem 1 perc  kocogás az nekik 10 perc futás minimum!

Örök hálám mindenkinek!!

Köszönöm!