Latest Event Updates

Mauerweglauf 100 (Berlini Fal 160 km) – Neubrandt József

Posted on Updated on

Berlin 1.0
Ülünk a vonaton és jövünk hazafelé.
Gabi (sokat fogom emlegetni a következőkben remélem nem fog csuklani) arra kért, hogy mielőbb írjak beszámolót, amíg az élmények frissek. Szerintem így rosszabbul jár, de Ő tudja. 😀

Két és fél évvel ezelőtt kezdtem futni. Akkor a saját fejem után mentem, és mivel “kocka”vagyok, úgy fogtam neki, hogy amit találtam az interneten, azt elolvastam futás témakörben. Így találtam rá Simonyi Balázs blogjára, a “nem azé aki fut” -ra. Ott olvastam először a Mauerweglaufról, a berlini 100 mérföldes futásról. Akkor kb. olyan távol állt tőlem, mint a horgolás vagy a lótenyésztés.

Úgy alakult, hogy egy éve a Deseda ultra számomra is meglepő módon sikerült (140k-t futottam, akkor már Gabi “keze alatt” 30 óra alatt), ekkor döntöttem el, hogy megpróbálom Berlint. Gabi rábólintott, és gyakorlatilag egy évig csak ezen dolgoztunk. Ezért mentem Sárvárra, 12 órát edzeni, meg keltem hajnali 3-kor, hogy “fáradtan menjél futni”. Köszi. 🙂

A képen a következők lehetnek: túra/szabadtériA Második Világháború után kettéosztott országban, olyan sokan szöktek át a nyugati részre, hogy az NDK lakossága évi 3-400.000-el csökkent. Ezért 1961-ben úgy döntöttek, hogy ezt meg kell állítani. A terv része volt, hogy falat húznak Nyugat Berlin köré. Az először csak szögesdrót, később már kettős betonkerítés hivatott meggátolni, hogy az emberek elhagyhassák az NDK-t. Sokan megpróbáltak átjutni a falon, alatta alagútban, felette kifeszített kötélen, vagy csak átmászva. A “demokratikus” oldal vezetői helyénvalónak gondolták, hogy német határőrökkel lövessenek német emberekre. A fal fennállása alatt összesen 125 szökés végződött halállal. A fal nyomvonalán megtalálható az áldozatok fotója, és pár sor halálának körülményeiről. A fal építésének kezdetére, 1961 augusztus 13-ra szervezik a Mauerweglauf elnevezésű emlékfutást. Minden évben egy-egy újabb áldozatra emlékezve.

Az idén azt kérték tőlünk, hogy Dieter Wohlfahrt emlékére írjunk pár szót, és hagyjuk halálának helyén.

 

A képen a következők lehetnek: égbolt és túra/szabadtéri

Maga a verseny augusztus 17-én reggel 6-kor kezdődött.
Eredetileg úgy készültem, hogy csak ketten leszünk Zsuzsával, a feleségemmel, aki eljön két-három pontra meglátogatni. Én pedig előre küldök mindent amire szükségem lehet a következő kb. 24 órában: ruha, cipő, kabát, zselé, lámpa stb.
Régebben említette Gabi, hogy eljön a versenyre. Azután augusztus elején írta is, hogy megvette a repülőjegyet. Ekkor ugrott be hogy írt erről valamit a honlapján: “…ha tehetem, szívesen frissítelek, és legendásan szigorúan tartalak a pályán.”
Gondoltam, ez nem fog ártani.

A képen a következők lehetnek: 4 ember, , köztük Cserta Balázs, Zsolt Hantosi és Gabi Gizibé Barát, , mosolygó emberek, ülő emberek, asztal és túra/szabadtéri

Az igazi meglepetés akkor ért, amikor vártuk őt a rajtnál, és megláttam a fiúkat is, Balázst, és Zsotyeket. Ügyesen titkolták, fel sem merült bennem, hogy jönnek. Itt is köszönöm nekik, tényleg jó, hogy ott voltak. Autóval szinte az összes pontra el tudtak jönni, és így Gabi is folyamatosan tudta érvényesíteni legendás szigorát. 🙂
Az edzői utasítás kb. az volt, hogy maradjunk 134-es pulzus alatt kb 60-70k-ig. Később mehet lassan feljebb, de nem ragoztuk túl, Gabi úgyis jön, majd mondja.
Kb. 95k-ig láttam előre, hisz annyit már futottam egyben. A maradék 65k vakrepülés lesz.

Egy év készülés után, szombat reggel 6 kor elindultunk.
Az 528 egyéni induló hosszan kígyózott ki a városból. Az első pontra nem lett volna értelme jönni, így a másodikon találkoztunk először. Itt nagyjából ki is alakult a dolog menetrendje: a fiúk kereplőznek, Zsuzsa aggódik kissé, Gabi kikapja a kulacsot az övemből, megtölteti sima vízzel amíg körülnézek az asztalon, majd visszateszi az övembe,
és megkérdezi, hogy miért is nem megyek már. Később (70k körül) ez annyiban módosult, hogy szereztek jeget, és a fiúk intézték közben a hideg kólát, sört. Igen sört, mert ez Németország. Itt volt üveges sör sok helyen, sőt néhol csapolt is. Az egy-egy deci nem árt meg alapján ittam is. De nem csak azt, hanem izót, almalét, tejet, és folyadékpótlásnak ettem a görögdinnyét is.
A képen a következők lehetnek: asztal és ételA 24 ponton változatos volt a kínálat, pici szendvicsek, paradicsom, gofri, édes, sós cuccok, gyümölcsök, magvak,
ésszel összerakva, persze szőlőcukor nélkül. 🙂
A második ellenőrzőpont (13k) után elfogyott a város, és követtük a fal nyomvonalát a változatos burkolatú, többnyire aszfaltos, de néhol murvás, vagy kockaköves bicikliúton.
Ekkor még az ég is felhős volt, ideális időben lehetett szépen, nyugodtan haladni a fák között. Szép volt az út.

Az eredeti terv szerint 33k-nál váltottam volna pólóról trikóra, ez eltolódott a 62k-s pontig,“Págel és barátai”-ig. Itt volt online kamera is, és Máté fiam telefonált Oslóból, hogy lát minket. Ez egy ilyen világ. (Hei Gulleråsen! – Gabi )
Itt volt tészta, és meleg leves is, így kértem Gabitól 2 percet.
Szerintem másfél után kérdezte, hogy…akkor mehetünk? Ilyenkor szépen jött velem, kivezetett a pontról, elvette az üres poharamat, és jelezte, hogy “mosolyog a futó”, meg szeretne futómozgást látni. 🙂

Tímea írta a facebookon, hogy délután 5-től velem fut. Gondoltam, Ő biztos gyorsabban halad. De nem siettem sehová, az órámon direkt csak a pulzus, és a megtett távot kapcsoltam be. Biztosra akartam menni, végül is ez az első igazi ultrám.

Az eredeti tervem szerint a 103k-s pontra a 13. és 14. óra között akartam érkezni. Ezzel szemben 12:40-re ott voltam. Megjavítottam a sárvári 12 órás eredményemet is, ez immár 97k. Itt vettem volna fel a lámpát, mellényt, de kikalkuláltuk, hogy van még 2 pontnyi időm. Itt némi közjátékot okozott a meleg, fűszeres leves, ami 2 perc
benntartózkodás után jelezte, hogy jobb lenne kinn. Szerencsére Balázs értett a pillantásomból, és közelebb hozta a kukát, minek következtében a művelet mások számára észrevétlenül zajlott. Zsotyek hozott közben hideg kólát, Így a tervezett időnél később (5 percet kértem, tehát kb. 10 percnél) el is hagytam a pontot. A csapat kb. 3 perc múlva dudált rám, gondolom örömmel látták, hogy futok. Ekkor azért már nehezebben mentek a dolgok. Váltogattam a futást, meg a gyaloglást. De haladtam.

Lakott területre beérve, abszolút külvárosi hangulat fogadott Egy néni, autója motorháztetejének támaszkodva kínált kólát. Később vagy 8-10 ember, gondolom szomszédok, ült a kerítés előtt, székeken, és beszélgetett nagy hanggal egy asztal mögött, az asztalon kóla, almalé, meg sör. Közösségi programként kínálgatták a futókat. Berlinen kívüli részekre jellemző volt, hogy a sétálóktól kaptunk egy-egy biztató szót, tapsot.

A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember, álló emberek, túra/szabadtéri és étel
A csapat elment vacsorázni, így a következő pontot kihagyták. Én meg ott elbénáztam néhány percet. (Gabi nem hagyta volna.) Az egyik önkéntes épp akkor kezdett neki egy dinnye felszeletelésének, de nagyon lassú volt. Ő ráért. Gondoltam, kiveszem a kezéből a kést, és megcsinálom magam. De győzött a lustaság.
Lustaság. Ezen sokat gondolkodtam gyaloglás közben. Nem fáj semmim, nem is vagyok nagyon gyenge, miért gyalogolok? Nem jöttem rá igazából, azt a magyarázatot adtam magamnak, hogy nem elég erős bennem a vágy a jobb helyezésre, a jobb időre. Ekkor látszott már, hogy a tervezett időn jóval belül járok, ha nem csinálok valami hülyeséget, nem lesz gond. Így sokszor engedtem a kísértésnek, és gyalogoltam a következő fáig, oszlopig. Esetleg egy picit tovább…

Azután sötét lett. Néhány bokatörős helytől eltekintve, sötétben is jól lehetett haladni. Egy városi részen követtem az előttem 100 méterrel haladó csapatot, amikor feltűnt, hogy rég láttam jelet. Az órámban volt track, így kiderült, hogy eltévedtünk. Vissza kellett mennem, vesztettem néhány száz métert. A többiek is rájöttek, mert később elém
kanyarodtak. Volt egy német srác, aki duóban futott, ő futotta a második, 90k-s felét az útnak. Rá kétszer szóltam, hogy rossz fele megy. Így jobbnak látta, ha velem marad, nagyjából az utolsó 30-at együtt futottuk.

A képen a következők lehetnek: éjszaka és túra/szabadtéri
Nagyon vártam a sok erdő után a várost. Végre beértünk. Hajnali 2 körül elfutni az East Side Gallery előtt, meg a Check Point Charlie előtt, elég menő dolog.150 után feltámadtam egy kicsit, egyszerűen mert azt akartam, hogy hamarabb vége legyen.

Az utolsó ellenőrző ponton gondolom mindenkit megleptem azzal, hogy nem álltam meg. Nem lett volna értelme, vizem volt, enni már nem kívántam, elindulni úgyis nehéz, inkább haladjunk. Gabi ekkor már mindig mondta, hogy a következő pontig hány zselét, sót egyek. Már azt sem kívántam.

Azután feltűnt a stadion, és szinte hirtelen lett vége.

Kicsit nagy a káosz az időméréssel kapcsolatban. De ami biztos: a tervezett 24 óra helyett 22 óra 27 percet futottam. A versenyt 468 csapat és egyéni fejezte be összesen, ebből én a 229. vagyok, megelőzve csapatokat is. (hi…hi). Az M55 (nyugdíjas) kategóriában a 14. vagyok a 65 indulóból. Ez nem ment volna a Gabi, Zsotyek, Balázs és Zsuzsa nélkül. Nagyon hálás vagyok nekik ezért.
A versenyt 105 egyéni vagy csapat adta fel. Köztük a versenyben kb. fél órával vezető holland Lantink is, aki 108k – nál kiállt, mert kiütötte a 27 fok. (Ő tartja a pályacsúcsot 13:39-el.) Hja kérem, akinek nincs ilyen csapata, mint nekem…
A minap megkaptam, hogy “kocka” vagyok, mert a “milyen volt” kérdésekre úgy válaszolok, hogy jó volt, mert minden a tervek szerint haladt, és nem valódi érzésekről beszélek.
Nyugodtan álltam a rajthoz, mert azt éreztem, hogy megtettem amit Gabi kért. (Izguljon inkább Ő.) Vártam az élményt, és a kalandot. Tudtam, hogy lesznek nehéz szakaszok, de azt is, hogy megoldom. Az első 70-75k úgy múlt el, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy Berlin külvárosában, az erdő szélén futkározok. Zsófi írta a minap egy beszámolóban, hogy Zen érzés. Valami olyasmi volt. Lehetne emlegetni a “flow”-t is,
de ez más, nekem ahhoz az érzéshez nagyobb tempó kell. Ez csak olyan “világbéke” érzés volt.
Azután ezt, 100k felett a nyűgösség elnyomta, de szerencsére éjjel, 150 környékén, az üres városban, a szemerkélő esőben visszajött az érzés “minden úgy jó, ahogy van.”
És Gabi, nem az edzésterveket, nem a határozott (khm…khm 🙂 ) kísérést, nem a gondoskodást köszönöm, hanem azt, hogy ezt az élményt átélhettem.
A záróceremónián a folyosón sétálva, rámosolyogtam egy hasonlóan darabosan mozgó, de egyébként vidám emberre, aki csak annyit mondott “The pain is temporary”.
Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy szerencsére az élmény az örök.

A képen a következők lehetnek: 1 személy

Reklámok

Suhanj! 6 órás – Poór Péter

Posted on

Az igazi hősök nem mi voltunk…

Szigetmonostor…. Kicsit kimozdultam a megszokott dolgoktól. És most másik irányba tartottam, futni egy jót. Egy hosszú edzésre indultam el a nagy útra. Meg találkozni a többi csapattárssal, a Gizionokkal.

Az UBóta semmilyen hosszút nem futottam, és nem is vágytam még rá, csak élveztem a gyorsulást, a Flow érzéseket.
UB után Gabival beszéltem, és kérdezte miként hogyan tovább… Mit szeretnék.. Mi legyen a cél. Fülembe tette a bogarat, mert elmondta, hogy fussak egy jó 100 km, és azt megnézzük mire lesz elég.. “akár a Spartathlonra is”.
Egy egy röpke jó kis gondolat volt, de különösebben nem foglalkoztam vele, mindaddig amíg a hosszú edzéseken csak eszembe jutott, “eljátszottam” a gondolattal. De azt is tudtam, hogy most kevés vagyok ehhez, meg kell nekem ez a megfeszített tempó? Kell ez a rohanás? Ezért döntöttem a Suhanj 6 órás mellett….

Este 8 óra körül érkeztem a verseny helyszínére. Balu, Csilla, Alex már ott voltak. Gyorsan letelepedtünk, és megbeszéltünk hogy itt lesz a Gizionos  tábor. Szépen lassan jött mindeki…

A képen a következők lehetnek: 8 ember, , köztük Poór Péter és Kormány Alexandra, , mosolygó emberek, álló emberek

Mit akartam ettől a futástól? Miért jöttem? Mi a cél?…
A célom az volt, hogy  az első 3 órában minél lazábban fussak, de mellette tartalékoljak. Mert a verseny második felében akarom előszedni a tartalékokat.

Rajt….
Egyből Alex mellém csapódott, és kérdezte nem gond, hogy ha ha velem tart az első 3 kör alatt?! Mondtam neki nagyon meglepődve, nem dehogy… De én lassan kezdek… Ahhoz képest 5:00-5:20 közötti ezrekben telt az
első fél óra. Tudtam, hogy itt kell tartalékot szerezni, úgy hogy közben nem szakadok szét.
Fél óra után egyedül maradtam… Egyedül a gondolataimmal, és egyedül a feladattal. Tudtam, hogy csak edzés, de azt is szeretem komolyan venni. Nincs alibi, nincs kifogás, nincs sajnáltatás nincs semmi… Csak a fókusz…
Balu volt az egyik segítő, de amikor Ő futott akkor más. Ezt ezúttal is köszönöm neki/nekik, mert nélkülük nehezebb lett volna a futás.

Egy dolgot néztem,  a pulzus. Nem érdekelt más, és tudtam, ha az végig jó marad, akkor a 62 km-es PB is, elérhető lesz…
Az első 3 órában semmi különös nem történt, nagyon élveztem a futást, és a lábaim is pörögtek. Ezt a futást úgy fogtam fel, mint amikor egy keskeny gerincet mászom valahol az Alpokban. Azt a fókuszt, koncentrációt akartam itt is átélni. (utólag a többiek mondták hogy nagyon ott voltam). Közben  egyedül is éreztem magam, de valaki mindig kizökkentett ebből az állapotból. Hol Csillu biztatott szavaival, hol a Gizion táborból valaki, hol Alex pacsizott mindig ahol találkoztunk. Sokat segített naaa 🙂
A 3. óra után meg akartam indulni egy picit, de tudtam hogy ez a tempó nekem még új, és ahhoz sok van hátra még. Közben Veress Bélával szinte végig egymást kerülgettük. Elmeséltük egymásnak az “élet gondjait” 🙂
A 4. órában még mindig nagyon nehéz volt visszatartani a lovakat, mert Gabi azt mondta hogy csak az utolsó órában mehetek 173 fölé..
4:30 sajnos idáig bírtam ki, mert innentől kicsit elkezdem fokozni a tempót. Tudtam hogy ezt már bárhogyan is, de végig tudom csinálni azon az intenzitáson. Időközben kezdett pirkadni, és kezdtem élvezni igazán a
futást, hogy mennek a lábaim, és hogy még azt is lehet fokozni. (azt hiszem ez a futásban a fejlődés…)

Egész futás alatt nem érdekelt hogyan állok, hogy ki van előttem, ki van utánam. Nem gondoltam a helyezésre sem, mert az nagy nyomást helyezne rám, ami elvenné a fókuszt…
A helyezés helyett inkább a feladatra koncentráltam, mert tudtam ha azt jól végrehajtóm, akkor emelt fővel tudok lejönni a pályáról.  Azért küzdök, hogy milyen élményeket kapok az adott kihívástól, mit adok én a versenynek magamból, és mit kapok cserébe.

5. óra után kezdtem elérni a megadott pulzuszóna határát. És egyre furcsább volt, mert akik egyénik voltak nagyon nézték, hogy mit csinálok. Hogy sorba dolgozom le azt hátrányt,de még mindig nem tudtam hogy hogyan állok. Én csak élveztem hogy az utóbbi időben a végén jobban megy a dolog mint régen. ” Gabi tud valamit”.. :=)
5:30 körül megvolt a 62 km PB-m. Ennek nagyon örültem, és annak még inkább hogy 30 percet javultam ezen a távon.Tudtam, hogy most jött el az idő hogy beleadhassak mindent. Ez az a pillanat volt amikor kirázott a hideg, és a flow-érzés átjárta minden sejtemet. Innentől nagy öröm volt a futás. Pacsizgattam a gyerekekkel, gratuláltam nekik, de közben megnyílt egy új világ, hogy mennyit tudok még futni a maradék fél órában. Mennyivel tudom megdönteni eddigi legjobbamat. 66.33 km mért az én órám. Elégedett voltam a végén. Nem volt az, hogy mi lett volna ha…
Ezen a napon ennyi volt bennem, és ennyivel be is érem.

Az eredmény hirdetés közepén nagy meglepetésemre szólítottak, hogy én vagyok a 3. Örültem neki, de annyira még sem tudtam. Mert 6 órán keresztül végig nézni ezeket a fogyatékkal élő srácokat ahogy küzdöttek, ahogy nem adták fel, ahogy kitartottak ahhoz képest amit én csináltam az semmi nem volt. Ők az igazi győztesek!
Nagyon jó dolognak tartottam hogy mi nem kaptunk semmi ajándékot.

A képen a következők lehetnek: 3 ember, álló emberek, égbolt, túra/szabadtéri és természet

Családos edzőtábor Bernecebarátiban

Posted on Updated on

Sebestyén Ági, a házigazdánk beszámolója

 

Az Öregerdő turistaház  idén is vendégül látta  Barát Gabit és futós tanítványait, a Gizionokat. Most első alkalommal voltam résztvevő is .

A napok szokásos menetrend szerint teltek. Közös reggeli, kávé a reggeli napsütéses a kertben, álmos csevej és ezerrel pörgő, csapatban nyüzsgő gyerekek, Ari az óriás schnauzer, aki mindig beszökött a konyhába, Gabi aki szerint a tejeskávé NEM reggeli, készülődés a futásra. Mindenki megkeresi a futós párját és nagyot sóhajtva elmegy a neki kiírt edzéseket lefutni.A reggeli álmos nyirmogás csak addig tart, mig  elindulunk. Onnan csak a futás van.  Ezekhez a gps track-eket szállásadónk Pali csinálta aki nemcsak a Börzsöny szerelmese, de tagja a Börzsöny Természetbarát es Hegymászó Egyesületnek, akik a jelzések festését és karbantartását végzik. Igy pontosan ismeri a környék majd összes útját. Különböző nehézségű,  szintemelkedésű, hosszúságú pályákat állított össze, külön figyelve , hogy szép utakon vigyen minket.

A jelzések jól követhetőek és futhatóak voltak, egy igazi kivétel a kék kereszt. Benőtt utak, dzsindzsa, szederbokor, kidőlt jelzések , szűk jelzetlen letérés, Juditék kalandokat akartak, és meg is kapták.

A csapat tudásszintje nagyon vegyes volt, spartathlon teljesítőktől kezdve az olyan csigákig mint én, mégis mindenkinek jutott futótárs. Én Balázzsal futottam aki sérülés miatt csak gyalogolt, és ugyanazt a tempót nyomta mint én.Próbáltam elvonatkoztatni ettől, amikor  170 -es pulzussal hörögve szedtem a levegőt, ö meg mosolyogva szelfizett  közben.😊  Azért sokkal jobb volt így együtt, a tájékozódásnál az én helyismeretem és az ő gps-es órája nyerő kombináció volt.

Azt hiszem kicsit beleszerettem  a túrafutásba. Na nem az elején, de ha letelt a szint és visszaesett a pulzus, érkezett az oxigén akkor  már csak az eufória maradt. A Börzsöny újra és újra elvarázsol szépségével.

Mig a szülők futkorásztak, Judit néni összegyűjtötte a gyerekeket, és kiapadhatatlan kincsesládájából mindig új ötleteket előbányászva kötötte le őket. A nagyok legtöbbször társasoztak, pinpongoztak, lézerharcoltak,bújocs-káztak, vagy Arit kergették,   a kicsik megtanultak szívószállal M&M cukorkákat szállítani, jégkrémpálcából repülőt építeni, köveket festeni.

A kora délután pihenéssel telt , a szerencsésebb felnőttek kihasználták az időt egy gyors szundításra, az ügyeletben levők fél szemüket a gyerekeken tartva ugyanezt próbálták a kinti padokon ülve.

Egyszer Eszti , aki maga is 3 gyerek anyukája, vagy tíz gyereket magához gyűjtött , és elvitte őket a falu körüli kis mini tanösvényre. Boldog békés másfél óra következett be, mialatt az otthon maradt kicsik békésen szinezgettek. Hálám jeléül, meghívtam egy sörre😊

Máskor,ha túl nagy lett a zsivaj , Ildi elkiáltotta magát: -Ki szeretne csillámtetoválást? Hosszú kigyózó sorokban , csillogó lelkes gyerekek válogattak a minták közül, ahol a halálfejtől a hello kitty-ig  minden minta megvolt. Természetesen a gizionok jele volt a legnépszerűbb.

Amikor a gyerekek már mindent magukra rakattak, jöhettek az anyukák, de itt már az alterósabb minták hóditottak. Nagy harc ment a lila és a türkiz koponyáért, szerencsére az én rohamcsigámat nem akarta lenyúlni senki.

Délután következett a második edzés. Ehhez átvonultunk az iskola  udvarára, a konyhásnénik nagy örömére. Nem gyakran látnak ennyi őrültet, akik a zuhogó esőben páros lábbal ugrándoznak, meg szlalomoznak a focipályán.
Az eső csak az edzés alatt szakadt, ahogy sétáltunk hazafele még a nap is kisütött. Ari jött velünk és ha csak lehetett széttrollkodta az edzést.

A kajáról még nem meséltem. Szinte hihetetlen, hogy nem szedtem fel egy kilót se. Igy nézett ki a hűtő a nyitónapon 😊

Bográcsolás, pizza, palacsintahegyek, csilingelő fagyisautó a ház előtt, pillecukor sütögetés. Lőw Andris , megtanította a gerekeket fénnyel festeni, és rögtön meg is mutatta nekik Picasso fénnyel festett képeit.  Nos a mieink se lettek éppen rosszak.
A szabad tűzű grillezés  gázlángon valósult meg a zuhé miatt. A gizionpower itt is működött , összehangolt munkával sikerült hamar megetetni az egyre éhesebb gyerekcsapatot. Szerencsére a ház elég nagy ahhoz, hogy esőben is elszéledjünk, és az étkezőben is elfért a teljes csapat.
A hős lánglovagok nem hagyták kialudni a lángot és végül  az égiek megkegyelmeztek, elállt az eső igy a a szokásos esti tűz  zárónapon sem maradt el.

Végül mikor sikerült ágyba dugni az utolsó “mégnemisvagyokálmos” gyereket ,maradt egy kis idő a tűz melletti borozós beszélgetésekre is. Jóóóóóóóóó volt, remélem lesz ilyen még!

 

Börzsöny Trail – Csathó Timi

Posted on

Timi rendhagyó beszámolója, nem annyira a futásról.

Nehéz egy olyan futóversenyről beszámolót írni, ahol gyakorlatilag nem futottam. Amikor guide vagyok, és leginkább az vagyok a versenyeken, sosem a saját magamért futok, hanem azért, hogy akit kísérek, elérje saját célját. Nekem ez attól függetlenül kihívás, hogy épp futok-e vagy sem, hiszen arra, akit guideolok, akkor is ugyanúgy oda kell figyelni, ha futunk és akkor is, ha sétálunk. Akkor is, ha épp látássérült és akkor is, ha mondjuk autista vagy futókocsiban tolom. Ebben nincs különbség.

Minden ember, helyzet és verseny egyedi, és az együtt futásnál is nagyobb feladat ráérezni arra, hogy most épp mi lenne a legjobb számára egy adott helyzetben.  Hiszen a cél egy fogyatékkal élő vagy sérült sportolónál általában nem a győzelem vagy a dobogó, hanem hogy teljesítse, amit kitűzött maga elé és méginkább, hogy élvezze, amit csinál. És ezt akkor is nehéz ki- vagy eltalálni, ha beszél, hát még akkor, ha szavakkal nem is tudja kifejezni magát.
Vajon meddig tart a “helyes” motiváció és hol kezdődik az “erőltetés”, illetve meddig szól ez a kísért személyről és mikortól rólam? Mi a siker mércéje ebben az esetben Thomasnak és mi nekem mint guide? És vajon mi anyukájának? Szerintem tök fontos ezekre a kérdésekre még indulás előtt válaszolni. Arra jutottam, hogy Thomasnak az, hogy ha jól érzi magát, anyukájának az, hogy ha a fiának sikerül teljesíteni a távot, nekem pedig az, ha Thomas-t sikerül kicsit kirángatni a komfortzónájából és kihívások elé állítani (ami egy autistánál talán még izgalmasabb feladat), anyukájának pedig megmutatni, hogy Thomas is változik és fejlődik, mint bármelyik másik gyerek (SPOILER ALERT! Szerintem mindhárom cél teljesült – még ha csak az “én” céljaim voltak is kivetítve a többiekre :))
És hogy mi kell ahhoz, hogy valaki jó guide legyen azon kívül, hogy jobb állóképességgel kell rendelkeznie és tudnia kell gyorsabban futnia, mint a kísérni kívánt futó – vagy legyen elég ereje futni ÉS tolni a futókocsit?  Még tanulom, de szerintem nem árt, ha az illető mindenekelőtt türelmes és rugalmas és talán elsősorban elég alázatos ahhoz, hogy elfogadja, hogy ez most nem róla szól. Sokat gondolkoztam, hogy ez a jó szó-e ide, és hogy én vajon mennyire vagyok alázatos, mert sajnos nem érzem magam kifejezetten annak, de lehet, hogy ha hiányzik a megfelelő mennyiségű alázat, az erős feladattudat is sokat segít – vagy mondjuk a kettő egészséges egyvelege 🙂 Ha úgy fogom fel a guideolást, mint egy olyan feladat, amiben nekem 100%-ot kell nyújtanom, akkor automatikusan következik az, hogy ez a verseny nem rólam szól vagy nem úgy szól rólam, ahogy a többi futóról.
Nyilván nekem könnyebb, mint sok “rendes” futónak, mert sem távolságban, sem tempóban nem tudok amúgy sem nagyot alakítani, meg az igazi versenyszellem is hiányzik belőlem (ok, mondjuk pl a Scrabble-t nagyon komolyan tudom venni),  és nekem valóban az okoz örömet, ha van kivel megosztani (kivéve, ha Scrabble, ott több ty betűs szót ismerek, mint ami A magyar helyesírás szabályai szerint létezik… 🙂 és nyilván, amit kapok cserébe, szavakkal nem kifejezhető (akkor ennyit a Scrabble-ről…).
Thomassal is így indultunk neki, ezekkel az opciókkal, hogy a hangulatától függően
– el sem indulunk
– elindulunk, de félúton kiszállunk
– teljesítjük, de szintidőn kívül (volt nálunk érem, hogy ha nem kapnánk emiatt, Thomasnak akkor is legyen)
(- szintidőn belül teljesítjük –> nem igazán volt reális opció)
És hogy ezt nem előre döntjük el, hanem majd az adott pillanatban kell az esetleg addig felállított tervet megváltoztatni. Végül elindultunk, pár száz métert futottunk, majd séta. Utolsónak indultunk, hogy Thomast ne zavarja a tömeg, így nem csoda, hogy elég hamar senkit nem láttunk magunk körül. Próbáltuk rávenni Thomast (az anyukája futott még velünk), hogy fusson kicsit, de pár lépés után újra sétára váltottunk. A kontrollfutó srácot kértük, hogy azért az erdőben ne szedje össze előlünk a szalagokat 😀
Az erdőben sem lett jobb a helyzet, Thomas alapvetően nehezen kezeli az emelkedőket és a lejtőket. Ideális terepfutó-jelölt 🙂  De rendületlenül gyalogolt, talán felfelé könnyebben, lefelé kicsit óvatosabban, ott előfordult, hogy szembefordultam vele és mindkét kezét megfogva lépdeltünk lefelé (igen, hátrafelé is tudok terepfutni, meg minden irányba is). Nagyobb gyökerek, sziklák és lépcsők előtt kicsit gondolkodott, hogyan is oldja meg, de kis biztatásra szinte folyamatosan tudtunk haladni. És így kb. ez volt végig.
Ugyanúgy “audiovizuálisan” narráltam a környezetet és az eseményeket, mintha látássérülttel futottam volna, a frissítőpontnál még szintidőn belül voltunk. A célba végül is futva érkeztünk, és bár pár perccel kicsúsztunk a szintidőből, kaptunk érmet is, ebédet is, többen jöttek oda hozzánk, hogy minden rendben volt-e, kaptunk-e érmet, hogy ment és hogy Thomas milyen ügyes. Ez nekem is nagyon jó érzés volt, hogy figyeltek ránk 🙂 Thomas anyukája sírva borult a nyakamba (örömében, nyilván). És hogy minek örült?
– hogy az időjárási frontra érzékenyen reagáló, rosszul alvó fia elindult élete eddigi leghosszabb és egyben első terepfutó versenyén a két lábán
– hogy türelmesen végigvárta a sort a wc előtt
– hogy elviselte a zenét és a viszonylag sok embert
– hogy nem adta fel útközben
– hogy egyszer térdre esett, de nem akadt ki
– hogy egyszer nagyon megbotlott, de ügyesen visszanyerte az egyensúlyát
– hogy számára nagyon meredek emelkedőkön és lejtőkön gyalogolt rendületlenül
– hogy a frissítésnél hajlandó volt 3 kocka csokit elfogadni tőlem
– hogy mosolyogva futott be a célba
– hogy ülve ette meg az ebédet
Thomas 12 éves autista, értelmi fogyatékos és mozgássérült, 3 évesen még nem tudott járni, most pedig teljesítette élete első terepfutó versenyét.

Verőce Éjszakai Trail – Páll Attila

Posted on Updated on

Spoiler alert!

2. hely

Nyomorúságos UTH után kellett valami, ami elhiteti velem, hogy van értelme bármit is elhinnem. Nyáron. Nappal. Biztoshogynem.
Így jött a tavaly is tervbe vett trail.

Persze UTH után alig futottam.
Megint a kalapácsos emberrel vívtunk egyenlőtlen küzdelmet. Csak órákra, fél napokra kerekedtem felül, többnyire a nyakamon tartotta a lábát. Ha épp nem agonizáltam, akkor viszont tényleg suhanós volt a fíling.
Rájöttem, hogy ha a kánikulában végzett munka közben izóval és sótabival frissítem magam, akkor egész jól végig tudom élni a napokat. Ez alatt azt értem, hogy nem ájulok el estére, csak szimplán nagyon elfáradok. Ez nagy haladás!

Az utolsó pillanatban Frdidi is bejelentkezett – ennek még később jelentősége lesz 🙂 !

Sajnos a tavalyi TDG óta barátságunk kristálygömbje megrepedt, a reparáláshoz meg nem nagyon láttunk hozzá… Ennek az állapotnak persze az sem tesz jót, hogy idén Sperot kísérem majd. (Nyugodtan mondtam igent Speronak, hisz Fridi határozottan kijelentette, hogy biztos nem indul…)

Na, de megint sok a rizsa!

Ja, majdelfelejtem!!!
Bemelegítettem. Én. Komolyan. Nemhiszemel. Olyan profi vagyok, hogy, hogy, hogy…

Kevesen voltunk a rajtban, gyorsan ellőtték.
Élbolyban mentem.
Figyuzod?!?!
Élboly.
🙂
Ízlelgessük csak 🙂 !
A mezőnyben volt olyan, aki már futott terepen és ennek ellenére képes voltam az élbolyban menni. Ezkész… Megérte az a röpke 12 év 🙂 !
Ennek örömére már a 2. kilinél közösen beszoptunk egy elágazást. Nyolcan három felé…

Rögtön emelkedővel indult a dolog és bár éreztem, hogy ez Megint nem Az A nap (éjjel), de próbáltam mantrázni, hogy 12-13, 12-13, 12-13…

Az történt, hogy kértem Gabit, hogy írja meg nekem, hogy melyik RPE, milyen távhoz tartozik. Nagy meglepetésemre az 50 kilihez a 12-13-at rendelte. Huhhhh… gondoltam, az komoly, én ennél sokkal jobban szoktam vigyázni magamra :))))) !

Nem volt mit tenni, ebbe sok minden belefért és tolni kellett.
Ment, de nem libbenő lábakkal.
Körülöttem a megszokott zihálás, vérköpés, ááánemfutjaelazelejét….
Mivel igen előkelő helyen voltam próbáltam számolgatni hanyadik is vagyok.
Élboly ugye…
6, 7, 8, 7, 6, 7, 6, 5 (nebazzzz!), 6, 7, 8…
Aztán volt pár komoly kanyar, meg hullám és lassan szétszakadoztunk.
Olyan 4-6 körül lehettem.
Végre kicsit szellősebben! Talán 7-8 kili kellett ehhez? Frankó.
Az első frissítőig még ráfutottam egy csókára, aki úgy értelmezte a szitut, hogy most dől el a befutó sorrendje, de ráhagytam. Aztán el.

Frissítés!
Vittem két fél liter Verofitot és 6 zselét. Az volt a terv, hogy
1.: az első frissítőig kicsit kiiszom a kulacsokból, így teljesen feltöltve majd lesz két hígabb löttyöm amikhez jól jön majd a zselé.
2.: Nem nézem folyton az órám, mint UTH-n de azért a célom az volt, hogy a pontokra száraz kulacsokkal érkezzem.
3.: Vittem még egy 1,5dl-es kis kulacsot sűrű izóval. Ez arra volt jó, hogy a fél oldalamon folyt a piros lé és mindenem ragadt. Okos…

Fissítőpontok: 8-22-31-40 kiliknél
A 8-22-t éreztem rázósnak, főleg , hogy full hegymenet.
Az láttam, hogy átmegyünk Nógrádon és pár éve jártam arra, így emlékeztem egy lassan csordogáló kútra… ‘Meg hátha lesz vmi nyomós’, gondoltam.
Az első pont után rögtön libbentem, a két üldözőből csak egy jött.
Széles dózer, enyhén emelkedik. Nyammmmdeszeretem! Kicsit cikk-cakkban kellett futni, mert régről maradt sárgödröket kellet kerülgetni, de ment a darálás.
12-13, 12-13, 12-13
Csak ezt mantráztam és próbáltam tartani.
Lefelé 4:30 körül, felfelé meg 5:30-7:00-ig szórva ment.
És ment. (Klasszikust idézve: medzsik! )
Nem voltam kirobbanó formában és kicsit tartottam a kalapácsostól, de valahol legbelül úgy éreztem, hogy mára tűzszünetet kötöttünk.
Nógrád előtt volt egy bazi susnyás, magas füves rész ahol nehéz volt tolni, de azért forszíroztam.
A falu szélén megtaláltam a forrást is, de tényleg baromi lassan csordogált. Mindegy, töltöttem és ittam is. Az átlagom megy egyre csak javult! 6:30-as átlag nem lett volna rossz a 25 kilinél lévő fordítónál és 6:09-nél jártam! Ez a nézegetés, számolgatás, mantrázás jól el is vitte a figyelmemet, hipp-hopp a 21-es pontra értem. Gyors kulacstöltés után szóltak, hogy Fridi 10 perce ment el és szarul nézet ki. Bezzeg én! 🙂 !
Eszembe nem jutott, hogy Fridi előtt nincs senki. Gondoltam, hogy 1-2 ember meg még előtte járhat…
Innen aztán a Foltán-keresztig persze jöttek a gyaloglós, szedres, benőtt részek, de egész tűrhetően haladtam.
Pont 25,00kilinél volt a fordító.
Börzsöny Éjszakai-ról jól ismert ösvényre fordultunk, csak most lefelé ereszkedtünk. Az eleje haladós, de a Spartacus-házhoz közelítve szigorodik. 7-8 perces lefelék… Mivaaaaan?
Aztán a mini szintmetszeten nem látszott, hogy felküldenek minket a kék négyzeten. Ez nem esett jól. Amatőr hiba volt nem megnézni!
Innen 5p-esnél gyorsabban, de olyan kőtengerben, hogy minden lépés felért egy halálugrással. És persze mindezt fejlámpával…
Királyrét kicsit nehezen jött és nem is kellett igazán bemenni, de a frissítő pont jókor volt jó helyen! Tápolásügyileg minden rendben ment. A zseléket kifejezetten kívántam. Néha megpróbáltam a kis kulacsból is fogyasztani, hogy ne az oldalamon csorogjon végig, de csak mérséklet sikerrel jártam.
Innen aztán egy hosszú, darálós, változó szélességű és talajú lejtő jött. Nem sokra emlékszem belőle, csak arra, hogy Gabi néha benyögi, hogy ‘Baszki, Honi Kati lehagy papucsban!’. Ez általában hatott…
Itt elmentem a vérengző fenevadok előtt, amire Miki az eligazításon felhívta a figyelmünket – örökhála!!! Kicsit felébredtem.
Emlékeztem, hogy 2-3 bucka lesz a vége előtt. De hogy 2 vagy 3 és hogy melyik nagyobb, hosszabb??? Pedig készültem 🙂 !
Mindegy, egy megvolt. Rövid, gyaloglós. Annyira bele is merültem az utána következő lejtőbe, hogy egyszer csak egy kerítésnél találtam magam. Szalag sehol. Jajjjj…. pedig jó kis lejtő volt… Kis hátraarccal megoldottam, de nem esett jól. Főleg, hogy már 6:30 körül járt az átlagom. Vagyis sikerült lefelé lassulnom?!? Ezmiez?!
Az utolsó ponton teljesen feltankoltam és egész szépen kilőttem 4:00-4:30-ra magam, mivel azt mondták, hogy Fridi most ment el. Kinek mi a most, ugye…? És mennyire csak biztatni akar…?
Rövid szintút után kacskaringós, és egyre meredekebb aszfalt jött. Fridi persze sehol. Forszíroztam kicsit, mert innen nincs mire tartalékolni, de azért már kijött, hogy a héten főleg csak a kalapácsossal kergetőztem… Nehezen jött egy lejtő is de olyan meredek, hogy inkább lassított, mint gyorsított. Verőcére beérve még próbáltam szedni a csülkeimet, de az 5 óra körüli álomidő távolodása azért mély nyomokat hagyott a lelkierőmön…
Aztán persze ahogy az elején a hegymenet váratlanul jól ment, úgy a végén az egyre csak emelkedő ‘lejtő’ kikészített. Gyalogoltam. Töredelmesen be kell valljam. Nincs enyhítő körülmény. 2,5 kili nyúlós emelkedő. Nagyon nem ment. Tutira vettem, hogy hátba csap valaki, de végre az uccsó lejtőn már nyugodtan gurultam le.
A célban senki nem volt, gőzöm nem volt hanyadik lettem.
Jött egy csóka, adott egy befutóérmet, aztán el is tűnt.
Később, a fürdőt keresve beszéltem Fridivel és ő mondta, hogy második lettem.

Tanulság, hogy van olyan lehetetlen időpontban (csütörtök éjjel) szervezett, mások által még nem felfedezett verseny, amin dobogóra tudok állni 🙂 .
Csak szervezés kérdése…

Gizionok

Posted on

Idézetek beszámolókból, jó szórakozást!

Hát az úgy volt, hogy délelőtt beugrott a kosárba egy tök szép futónaci és amikor X mondta, hogy megy futni és kérdezte, hogy van-e kedvem, akkor eszembe jutott a parlagon heverő tök szép új futónaci… Gyakorlatilag az futott helyettem, én csak belebújtam.

Jó hírem van, kezdek megbarátkozni a meleggel 🙂 >> ezt még a hét elején írtam: utólagos korrekció : nem, nem szeretem a meleget mégsem.

Az egy perc pihenő nem túl sok… Lekocogtam, le ne merevedjek. 2 perc jobban tetszene. Vagy 3. Esetleg 4.

Ne kímélj (de-de!!!! sikítja a másik énem)

Megvagyok a heti adaggal. Objektív információk következnek a levél elején, szubjektívek a végén. Utóbbi elolvasása fakultatív. 🙂

Be kell valljam, amikor kedd hajnali 5-kor megláttam a kontaktlencse nélkül is jól látható heti adagot, kiesett a kezemből a telefon is :D:D:D és vissza is feküdtem.

Ma megcsináltam a vasárnapi 40-50 perc könnyű kocogást 37 perc alatt!! Kirobbanó a formám!

Mikor el tudtam volna indulni futni, elkezdett esni, így inkább elmentem fodrászhoz, meg vettem két nagyon szép és akciós fülbevalót.

Volt 6 km futás és sok nyújtás, sokszorosa a korábbiaknak, amelyek nem nullák azért 🙂

Ma végre futottam is, már amennyiben futásként definiáljuk azt, amikor az ember futócipőben edzés céllal helyváltoztatást végez. Egy-két alkalommal buszhoz siető nyugdíjasok előztek le.

A héten annyit változtattam, hogy a megadott pulzusintervallumnak nem a felső részén igyekeztem végigcsinálni az edzést, mert kemény gyerek vagyok, hanem a közepén próbáltam maradni, mert okosabb akarok lenni, mint kemény 🙂

Hideg fuvallatot éreztem a gerincem mentén… túl sok szám túl rövid szövegben. Jesszus.

A szerelem erős kötés. De szőrszálakba ragadt Leukoplast a mellbimbón még erősebb. 🙂 #anőknemérthetik #pasidolog

A szombati futás olyan volt, mint az uncsi szex: “csukjuk be a szemünket és essünk túl rajta”.

3 km környékén éreztem, hogy a vádlim feszül, de aztán ez elmúlt, mert nem vettem észre.

A táv oké volt mindig, a pulzus meg hümm.

A tavasz biztos jelei: a futáson frissítettem bogárral, és a hét közben már kurjongattak utánam a Szabi hídon ücsörgő/söröző brit turisták.

Csak 10k-t csináltam, mert vinni kellett a nyulakat oltásra. (Van adatbázisod a felmerült és az elfogadható kifogásokról?)

Nem tudom eldönteni, hogy a Polar szervizbe, vagy kardiológushoz kellene sürgősen ellátogatni.

A hülyeséget próbálom majd csökkenteni a jövőben, csak az elején általában jó ötletnek tűnik 🙂

Szerintem csapassuk, ütni kell a lovat, vagy húz, vagy megdöglik.

Full hátizsák is rajtam volt, Szilvi könyve egész jól beleállt a hátamba motivációnak 😀

Jól ment, de moziba mentünk, ezért le kellett rövidíteni.

A levezető legvégén megbotlottam, és úgy csináltam, mint Maradona ’86-ban, a belgák elleni második gólja után, biztos megvan, csak az üdvözült mosolya nélkül.” https://www.youtube.com/watch?v=0E9qCaoEgl8

A folyadék bevitelem nagy részét itt a kókusz, puncs és curacao tette ki. Gondolom az nem számít magas ásványi anyag tartalmú italnak. 🙂

Érzem én, hogy valószínűleg nem én leszek a legeredményesebb tanítványod, ezért igyekszem legalább az egyik legkedvesebb lenni.

Várom a következő hetet! (rettegve, de várom :D)

Nem panasznak szántam a beszámolómat, csak megemlékeztem a nehézségeimről.

Feladatos móka. Jól elvoltam:D Azt nem mondom, hogy vidám gyermeki mosollyal toltam a repülőket, mint kiskoromban a játék utasszállítót a játszószőnyegen, de csak megvolt.

Köszi a dicséretet 🙂 Viszont úgy tűnik, egyértelműen nem akarod, hogy Gizion legyek, csak nem akarod mondani, inkább megpróbálsz eltenni láb alól… Ez is egy módszer. 🙂 Majd kedden megírom mire mentél vele 😀

Küldj lécci egy picit brutálisabb hetet, hogy érezzem a törődést és felemeljem a seggem

Ha esetleg nem élném túl, majd szólok valakinek a családból, hogy értesítsen miért nem megy a beszámoló 🙂

40 perc erős lett belőle, mert hirtelen jött egy hegy. 🙂

Elmentünk egy vegán kínaiba, és ugyan vetettem keresztet, mielőtt megettem volna az ebédet, és végül is túléltem, de végig úgy éreztem futásnál, hogy az Alien most akar belőlem kiszabadulni.

Falmászás. awwwww kár, hogy elképesztően gyenge vagyok és még annál is jobban tériszonyom van

Gyűlöltem minden egyes lépést… cserébe a szenvedésekért egy fagyival enyhítettem az önsajnálatomon (3 gombóc, édes tölcsérben)

A futáson azon gondolkoztam elég sokat, hogy ez az út annyira király, hogy kellene ide félmaratont szervezni. A szponzorációs és marketing tervem valahol a 10 km körül már elég jól állt, a 14-re azt is kitaláltam, hogy az önkorit hogyan pitchelem. Szerencsére okos marketinges vagyok és piackutatással kezdtem a munkát – mint kiderült 20 éve van egy ilyen verseny 😀

Egy Speedcross olyan, mint a nagydarab ukrán haver. Ritkán van rá igazán szükség, de ha igen akkor marha jól jön.

Próbáltam a tempót fokozni és a pulzust csak arra használtam, hogy tudjam mikor is kellene elkezdenem aggódnom az életemért…nagy megkönnyebbülés volt, hogy túléltem.

Nem panaszképp mondom, igyekszem megcsinálni, ha szerinted fontos, csak rossz, hogy nem sikerül. Amúgy ilyenkor is élvezem azért a futást (a feladattól eltekintve), szóval ne zavartasd magad, frusztrálj csak nyugodtan, ha muszáj.

Az érzés amikor azt hitted végre pihenőhét jön, és reggel félálomban, mit sem sejtve kinyitod a levelet és egy nagyszopó hét vár.

Sikerült egy maxot futni, remélem nem gond, így a pihenőhét alatt.

Jól ereztem magam a futás közben, és a lépcsőn meghúzott bokám sem fájt, így ezt meg sem említeném.

150 alá nehezen ment vissza, de szerintem mostanában erősebb itthon a kávé. (Új gép).

Gondolom nem én vagyok az egyetlen, de folyamatosan beszélgetek veled magamban, sokszor jobb ha nem tudod, hogy mit 😉

Küldöm az összefoglalót, a végére már jól vagyok (spoiler)

Lassító-pulzus emelő körülmények a babakocsis futások során: piros lámpa, szembeszél, kekszet kérek, csokit kérek, csipcsipcsóka, inni kérek.

Unalmasan egyenletesen lement, mondanám, hogy meg se kottyant, de akkor meg vérszemet kapsz.

Próbáltam lépcsőzni, de valahol félúton megbotlottam, aztán jött a klasszikus mozdulatsor, amit az energiamegmaradás törvénye tesz kívülről nézve olyan viccessé. Végül nem szántottam fel arccal a lépcsőt, de megnéztem jó közelről. 🙂

A futózsák kb 70%-kal emeli azoknak a futóknak a számát, akik köszönnek futás közben (ennek mindig nagyon örülök!), és kb 100%-ra azoknak a nem futóknak a számát, akik úgy néznek rám mint egy ufóra, amikor futás után pl bevásárolok az ebédhez.

UTH, Szentendre Trail, Répássy-Szabó Enikő

Posted on

Ez itt, kérem szépen, egy viszonylag új Gizion életének első nyilvános versenybeszámolója. Magam is meglepődtem, hogy Gabi kérésére közzétehető állapotúra gyúrtam, mert nálam a futás, főleg, ha hosszú, többnyire a teljes kiürülés állapotában zajlik. Néha leltározom magam út közben (csípő, térd, izmok, gyomor stb.), de a magvas gondolatok rendszerint elkerülnek.

Tavaly szeptemberben, a közös munka kezdetekor, a Szentendre Trailt tűztük ki célversenynek. Az első hónapok edzései egy utóbb vaklármának bizonyult egészségügyi probléma miatt elég döcögősen haladtak, aztán mire belejöttem volna, január közepén egy csúnya lumbágó vetett vissza ismét pár hétre. Február közepétől már rendes tanítvány módjára edzettem, heti kilométerszámra kevesebbet, de jóval változatosabban és strukturáltabban, mint korábban, a saját fejem szerint.

A verseny előtt minden optimálisan alakult, feltöltődve, jó fizikai állapotban álltam rajthoz.  Ugyan előző héten elég demotivált voltam – így visszafejtve talán azért, mert nyomasztott, hogy rajtam kívül más is figyelni fogja a teljesítményemet –, de ez elszállt, amint felvettem a rajtcsomagot szombaton. Vasárnap reggel óriási meglepetés volt Gabi a rajtban, nem kevés plusz lendületet adott, ráadásul így a köztudottan varázserejű #gizionpower karkötővel a csuklómon indulhattam útnak.

Az órámon nem sikerült beállítanom a tracket, mint indulás után nem sokkal rájöttem, de nem foglalkoztam vele. Arra emlékeztem, hol szaladtam el legutóbb (2017-ben már teljesítettem ezt a távot), az útvonal többi részét meg nem ítéltem veszélyesnek eltévedés szempontjából. Azért az elején sikerült pár száz métert rossz irányba futnom egy hosszabb konvojban, ahol az első benézte a szalagot, de ez sem hatott meg. Pilisszentlászlóig minden tökéletes volt. A megadott pulzus simán ment, lazán haladtam volna gyorsabban is, de visszafogtam magam. Pár lánnyal előzgettük egymást. A lankás emelkedőket futottam, a meredekebbeket gyalogoltam. A lejtőkön mondjuk csúfosan lassú voltam szokás szerint, ott mindig lehagytak páran, de aztán gyorsan utolértem őket.

Azt kaptam feladatul, hogy Pilisszentlászlóig fogyjon el a zsákomból a 1,5 liter izó, ez eléggé lekötött, mert nem szoktam ennyit inni. Kiszámoltam, hogy 5 percenként kell 3 kortynak elfogynia, ezzel jól elvoltam Szentlászlóig. Sikerült, flottul ment az újratöltés, haladtam tovább. Gyönyörű volt az Apátkúti-völgy, a pálya legszebb szakasza, faleveleken átszűrődő napfény, patakátkelés ide-oda, nagyon élveztem. Visegrádon ittam egy kis vizet, vettem jeget, de nem töltöttem újra a zsákot. Ez hiba volt, azt hittem, kitart a muníció a Papp-rétig, de 5 km-rel előtte elfogyott. 20 km után vacakolni kezdett a gyomrom, nem volt vészes, de sem inni, sem enni nem volt kedvem. A régi, jól bevált Sponser helyett bevetettem az új kedvenc csokis GU-gélt, hátha jobban ízlik, de nem. Ezután estem egy jó nagyot – megbotlottam egy magas fűben megbúvó alattomos sziklatömbben, lehorzsoltam a térdem, a vádlim is begörcsölt, de hamar összeszedtem magam, és mentem tovább. Meggyőztem magam, hogy talán nem is baj, hogy nincs izó, így rendbe tud kicsit jönni a gyomrom a Papp-rétig.

Szentlászlón lett volna a feladatom, hogy találjak valakit, aki húz magával, és jó tempóban tudok haladni utána. Kicsit később ugyan, de rátaláltam az emberemre, pont jó volt a tempó, beszélgettünk. A Papp-réten jött a feketeleves. Egy kedves önkéntes újratöltötte a zsákomat, közben ittam vizet, vettem jeget, de ahogy visszacsatoltam a zsákot, és kipróbáltam a szelepet, nem jött a folyadék a csövön. Szerencsére felismertem, és gyorsan le is támadtam Zsotyeket. Neki rögtön volt tippje (ezúton is köszönet érte) – a por összeragadt a cső és az ivózsák találkozásánál, és eltömítette a csövet. Segített kiszedni, indulhattam tovább.

A nyulam közben sajnos elszaladt, egyedül maradtam. Hamarosan újra jelentkezett a gond, nem oldódott fel a csomó. Megint le kellett szednem a zsákot, fejre állítani, rázogatni, csőbe fújni. Végül sikerült elhárítani a dugulást. Bosszankodtam, mert elég sok idő elment, de tudtam, hogy muszáj megoldani a problémát, mert nem fogok tudni frissítés nélkül haladni. Nagyon kellett figyelnem, hogy ne tévedjek el, mivel nem volt előttem senki, és óvatosan is mentem, mert éreztem, hogy nem emelem már rendesen a lábam – nem akartam kockáztatni még egy esést. Ekkor elszaladt mellettem egy fiú, és egy méretes faágat visszaengedett rám előzés közben. Észlelte a bajt, bocsánatot kért (valamilyen szláv nemzet fia lehetett, angolul beszéltünk). Amikor látta, hogy vérzik az állam, megkérdezte, van-e tapaszom, majd a nemleges válasz hallatán elszáguldott. Mondjuk úgysem tudott nagyon mit tenni ekkor már, de vicces volt – ha van tapasza, miért nem ad, ha meg nincs, miért kérdi? Módosult tudatállapotban volt biztosan már…

Közeledett az útvonal végén a két tüske, mindkettő aljában megálltam a forrásnál, itt is vesztettem időt, mert mindig volt előttem más, de úgy gondoltam, ez megéri, sokat jelent a pár korty jéghideg víz meg a vizes kendő a mászás előtt (az arcomat is szerettem volna hűteni, mert nem láttam, mekkora a sérülés). A Vöröskő kínlódósabb volt, utána sem tudtam igazán tempósan haladni, a második már könnyebben ment. Itt utolértem az egyik lányt, akivel az elején kerülgettük egymást, utána kaptattam felfelé, jó volt, hogy nem kell nézni, hova lépek, csak mentem szépen a nyomában. A gyomrom egyre gyanúsabban viselkedett, de tartottam magam az 5 percenként 3 kortyhoz, és az utolsó gélt is megettem, bár már öklendeztem tőle. Elhatároztam, hogy az aszfaltig tartalékolok. Éreztem, hogy van még erőm, de az erdőben már semmiképpen nem akartam egy harmadik sérülést összeszedni.

A Skanzennél a szokásos menet: víz a nyakba, jég a kézbe, és itt már csak a soft palackot töltöttem fel. Ezután már rendben voltam, tudtam tempósan haladni végig, bár brutális volt a hőség az árnyéktalan aszfalton. Nagy öröm volt a célban látni Gabit és Zsuzska lányomat, aki a középső gyerekek rugalmasságával, az érettségi pánik közepette is vállalta, hogy elkísér.

Tanulságos verseny volt. Az biztos, hogy jó volt ennyit innom, végre nem jelentkezett a szokásos fejfájás, ami hosszabb távok után, főleg melegben, eddig mindig meggyötört. Érdekes módon a közel hét óra alatt egyszer sem kellett kiállnom, azaz az összes elfogyasztott folyadékot felhasználtam. A frissítésben hiba volt Visegrádot kihagyni, de összességében véve működött, a hányinger ellenére végig jó erőben haladtam. Az izmaim szépen, egyenletesen fáradtak, nem fájt semmim, a végére sem fogyott el az erőm. Ebben nagy szerepe volt a jól felépített edzéstervnek, még sohasem álltam ilyen felkészülten rajthoz, ezért nagy hála Gabinak! Az esés után talán túlóvatoskodtam a dolgot, ott maradt tartalék, és a zsákszerelésre is közel tíz percem ráment. Szóval van még miben fejlődni.

A két évvel ezelőtti időn (6:51) ugyan nem javítottam, de 6:55-tel, 7 órán belül beértem, ugyanúgy a nyolcadik helyen. A hirtelen jött meleget és az egyéb történéseket figyelembe véve elégedett vagyok. A zsákos bénázást sajnálom, de a terepfutás ilyen műfaj, mindig akad váratlan helyzet. Ha nem ez, lett volna más…

Szép élmény volt a „terepfutás ünnepe”, lassan a sebeim is beforrnak, és hogy Zsotyeket idézzem: „Jövőre veletek ugyanitt!”