CCC – Giczei Zsolt, beszámoló

Posted on 2026.09.30. Updated on 2026.09.30.

Chamonix, éjszaka. 100 km van a lábaimban, de az utolsó kilométert mindenképp futva teszem meg. A fülhallgatóból Chapell Roan Pink Pony club c. dala szól. A folyóparttól már csak pár száz méter a célig. Réka ott vár rám. Beérve ejtek egy elegáns győzelmi táncot és egy hosszú csók kíséretében öleljük meg egymást.

Kinyitom a szemem. A Courmayeur felé tartó buszon ülök. Augusztus 28. A Mont Blanc-alagúton haladunk át. Ránézek az órára. Nemrég múlt reggel 7 óra. Körülöttem futók és néhány kísérő foglal helyet a tömött járaton. A hasam háborog. Remélem, hogy csak a szerpentin miatt kavarodott fel, mint két nappal ezelőtt Saint-Gervais-les-Bains felé – imádnivalóan hosszúak a francia helységnevek – és nem a SIBO-m akarja újból megkeseríteni az életem. (Ennek az emésztési zavarnak a kifejtésébe most nem kezdenék bele.) Negyed óra múlva szerencsére kiderül, hogy csak a szerpentin volt okolható a rosszullétért. A megannyi Toi Toi ellenére is sorok alakulnak ki a sportcsarnok előtti parkolóban. A sportcsarnok is egy menekültszállóra hasonlít, emberek ülnek vagy fekszenek minden szabad felületen. Senki sem akar a rajt előtt elázni.

Megkeresem a drop bag-ek vagyis leadható csomagok zónáját és leadom a zsákom tartalmát, amire nem lesz szükségem: Melegítőalsóm, amit a reggeli hideg miatt vettem fel, az abszolút felesleges kamáslit egy melegítőkrémet és a rizskása reggelim üres tárolódobozát.  Kiszúrok egy éttermet, amit szintén futók tömege lepett el és megkeresem a mosdót az alagsorban. A Toi Toi rigid fogadtatása után a fél órányi sorbanállás teljesen megéri. Minden, amire az ember egy esőben eltöltött futás előtt vágyhat: elegendő wc-papír, szappan és zárható ajtók.

A sors különös humorérzéke következtében a mosdó előtt találkozom egy másik magyarral, Klimó Melindával s ezt követően csak külföldiekkel zajlik minden diskurzus.

A rajtoltatás több hullámban zajlik, én a kettesre kaptam meghívót, s az elitek valamint első körösök indulását megint csak sorbanállva követem, de még egy vizelést elintézek. Esőkabátban van szinte mindenki, szakad az eső.

A kordon belső oldalán állva érzem, hogy a két nagygenerálra és erre az utolsó kisgenerálra mentálisan is szükségem volt. Itt tudatosul bennem először, hogy nem a célbaérkezés vagy nem érkezéstől féltem ez idáig, hanem az elindulástól. S most itt állok. Rajtam kívül még több mint ezer ember, ha a 9 órakor kilőtt versenyzőket nem is számolom. Mindenki más utat járt be, hogy itt lehessen. Edzések hajnalban, napközben, este, fényben, sötétben. Társaságban vagy egyedül. Mélységek, magasságok, küzdelmek, fájdalmak. Eredmények. Itt is mindenki el akar érni valamit. Én csak eddig terveztem. A rajtig. Persze ott van a versenyterv, a frissítés, a logisztika, de belül mindvégig éreztem, ha idáig eljutok, ha itt állok Courmayeur-ban, akkor már a lábaim be fognak vinni a célvonalig.

Nehéz eldönteni hogyan viseljem az esőkabátot, a táska legyen belül vagy kívül, az akciókamera pántja a fejemen megfelelően feszül-e, cipzárok fel vannak-e húzva, de ennyi a feladatom csupán. Nyugodtan várom, hogy 9:15-kor a második embervonat is kigördüljön a kis olasz városból. Hisz már célbaértem. De persze senki sem egy könyv prológjára kiváncsi igazán.

Sajnos nem igazán vagyok fegyelmezett futó. Eddig minden egyes versenyen elvettem valamit a frissítőpontokon az asztalokról. Egyre jobban csökkent a biztonságos választék, az UTH-n csak kólát és sós ropit engedélyeztem magamnak, de most még a kólát is meg kell vonnom magamtól. Az újonnan jött önfegyelem persze külső kényszer hatására is született. Hónapokon át rágódtam azon, hogyan oldjam meg a saját frissítés megoldhatatlannak tűnő rejtélyét. Kísérletezgettem, de valami valahogy mindig félresiklott az edzéseken. Az UTH-n is nagyon szenvedtem már az út második felében. Verseny előtti napon a CCC weboldalán értesülök a táv módosításáról. 101 km helyett a módosított útvonal végül 108 kilométert és nagyjából 6-7 ezer méter szintemelkedést jelentett Courmayeur és Chamonix között. Ez az alpesi, magashegyi versenyeken bármikor előfordulhat, nem is ér meglepetésként, de mégis ez adta meg a végső lökést ahhoz, hogy Marcit, a sógoromat és Rékát bízzam meg azzal, hogy megadott paraméterek alapján állítsák össze nekem az optimális frissítőtervet. A NASA mérnökeit megszégyenítő pontosággal teljesítették a rájuk rótt feladatot. Nem hiába kaptak jobb érdemjegyet matematikából az érettségin, mint én. A kis iso-s zacskókhoz és házi zselékhez a sót Eszti sógornőmmel mértük ki. A terv óránként 50-60 gramm szénhidrát köré épült, aminek alapja ciklikus dextrin maltodextrinnel és dextrózzal kiegészítve. A legnagyobb tanulság utólag, hogy a hidegben az isoport nehezebb oldani, ezért legközelebb más kiszerelést választanék.

A házi mérnökeim közlik a tervet: az első két emelkedőt visszafogottan kell megmásznom. Ugyanis a SIBO  – amivel évek óta küzdök -, a futómellényem mérete illetve a versenyszervezők elég szűk keretet szabtak számomra. 54 km-en és 3200 pozitív szintemelkedésen keresztül kell magammal cipelnem a saját frissítésemet és csak vizet vehetek a pontokon magamhoz. Az első etapban négy darab fél literes kulacsot kell megtöltve magamon hordanom, ehhez társultak még a gélek kis 150 ml-es tárolói és az átlátszó zacskókban kiporciózott iso-porok. Amikor a rajtban egy bajtársam kezébe nyomom a mellényt, hogy így tudjam közben magamra erőszakolni a vízálló dzsekit, az arcáról és teste hirtelen előre dőléséből olvasom ki a meglepődést; a hobbitok nem hordtak magukon ennyi felszerelést Mordorba A Gyűrűk Urában.

Az első torlódásokat, vagyis a klasszikus single trailes bottleneckeket leküzdve 2,5 óra alatt érem el a Tête de la Tronche-t. Itt az eső is gyengébb, cserébe vizes a fű, s tócsák is vannak szép számmal. A frissítés a terv szerint fogy és spoiler, de ez így is megy egészen Champex-Lac-ig.

Azért az első menedékháznál (Refuge Bertone) szenvedek kicsit az iso és a víz házasításával, a hidegben nehezen akar oldódni az anyag. A Refuge Bonatti-nál csak pár percet időzök. Arnouvaz az első nagyobb állomás, itt könnyedén elcsábulhat a magamfajta gyarló ember, sajtok, húsok fogadnak, de csak kacsintok az ördögre, egy kis rizst kérek csupán, a meleg, fűszeres szilárd ételt az összehajtható poharamba kérem, s repül is a grazie mille az olasz úrnak.

A Grand Col Ferret félelmetes emelkedő, a szél pedig úgy tépáz minket, mintha vissza akarna lökni a mélybe. Én mégis jól haladok: mászás közben is kerülgetem a többieket, és eszembe jutnak az innsbrucki edzések a Patscherkofelre és a Hafelekarra. Ott tanultam meg igazán beosztani az erőt. A veséim is jól működnek, 1,5-2 óránként engedek a hívásnak. Szégyentelen magyar, a csúcson könnyebbül meg, a könyörtelenül tomboló szél nem kérdez, én pedig próbálok nem arra gondolni, hogy a többi sorstársam sárga esőt kaphatott a nyakába.

Innentől a levegő is folyamatosan elcsendesül, ahogy szállunk le La Fouly-ig. A Téte de la Tronche mellett ez a legbámulatosabb része az útnak, elnyelnek minket a hegyek, részeikké válva kelünk át ösvényeiken, megengedik, ha már eddig felküzdöttük magunkat. Itt találkozunk néhány PTL-essel is, biztatjuk őket, ők napok óta úton, mi pedig éppen csak bemelegedtünk.

La Fouly-ban a frissítőpont még tágasabb, most már szurkolók, családtagok is találkozhatnak a futókkal, de én nem akartam megutaztatni segítőimet, így egy kis sima RIZSÁT s forró levest fogyasztok a vizek mellett. A meteorológusok nem tévedtek, a felhők újra maximum fokozatra kapcsolnak s ömlik ránk az égi áldás. Ritkán használok márkamegjelöléseket, de többet is említenem kell. A Hoka esőkabátom, amit így élesben igazán sosem volt alkalmam kipróbálni, tekintve, hogy tavasz óta gyakorlatilag szárazságban és hőségben edzettem, nagyon jól teljesít, kiállja a próbát. Champex-Lac-ig egy könnyebb terepezést követően érkezünk, 13.5 km 500 m szintemelkedéssel. Sógorom a sátor előtt köszön, „Réka bent vár piros  baseballsapkában”, közli. Mégsem találom meg könnyen a hatalmas tömegben. Megfáradt arcok, sőt, néhol könnyes tekintetek, káosz az asztalokon, itt bent is sár, mint egy katasztrófafilm forgatásán. Előre megbeszéltük, hogy itt próbálok enni is valamit, előkerül a főtt krumpli, hidegen, nem is annyira élvezetes, mint egy raclette, amit korábban La Fouly-ban sem akartam kivárni. Az egyik asztalról gőz kíséretében jó illatok szállnak, de odasétálva szembesülök vele, hogy ez az ázsiai futók sarka, latin ábécé betűit se látni, furcsa színű tojások és valami leves tésztával, így oda nem illő elemként verődök vissza Réka mellé. Ténfergek, közben a percek csak múlnak, nem igazán férünk el, szóval alkalmazkodva a káoszhoz, rendszertelenül készülődöm el, végül az esőkabátot leszámítva minden ruhaneműt lecserélek, és a cipőt is. Mégiscsak iszom egy kis levest az európai zacskós fajtából, rizsbetéttel, s bízván a két koffeintabletta erejében és az egy szem panadolban, ami a gyötrő fejfájás ellen szükséges, kilépek újra a pályára. Ez nem bevált versenystratégia, inkább az adott helyzetben hozott döntés, amiből van mit átgondolnom. Sötétedik, de még Eszti is kiszúr engem, intünk egymásnak és én csurgok is tovább Martigny felé, de csak kérdőjelesen, ugyanis Rékától megtudtam azt is, hogy a módosítás ellenére mégis kivehették az útvonalból ezt az új állomást, szóval majd kiderül. Újra négy teli vizes kulaccsal, holott már abban reménykedtem, hogy csak 1,5 liter folyadékot kell cipelnem ezek után ismétlődően pontról pontra.

A  verseny előtti hónapokban egy Youtube-ra feltöltött teljes útvonalbejárós videón keresztül jártam be virtuálisan a pályát, de ezen az ismeretlen szakaszon rögtön elkövetem az első és egyetlen eltévedésemet; egy másik versenyzőt követek pár száz méterig, amikor ráeszmélek, hogy nem látok jelöléseket.  Ő az eredeti útvonalat követi. Túl messze jár már, neki nem tudok szólni, magamat terelem vissza az útra.

Már Champex-Lac-ban ráébredek arra, hogy túlöltöztem: a vízálló nadrág túlzás lesz az éjszakára, izzadok a nadrág alatt. A hold fénye és a csillagok az égen igazolják rossz döntésem, nem lesz itt több eső. Néhány kilométer után az erdő sűrűjében halászom ki a mellényben lévő száraz rövidnadrágot. Elvacakolok ezzel néhány percet, de az ezt követő órák miatt megéri a fáradságot. Előzgetem a többi futót. Folyamatosan előzök. Egy vonatozgató társaság lelassít a Martigny előtti single trailen, legalább tíz fő halad ugyanazzal a tempóval. Nincs türelmem, így minden centimétert kihasználok, kiáltok, ugrom eléjük. Az egyiküknek nem tetszik, kellemetlenül is érzem magam emiatt, mert  az egyik mozgássérült versenyző teszi szóvá a manőverezésemet, holott senkit nem lökök félre, nem rúgok meg, nem ütök meg a bottal, egyszerűen csak haladnom kell, én csak a lábaimnak engedelmeskedem, azok pedig visznek engem. Az UTH-n csupán néhány óráig részesülhettem abban a felemelő érzésben, ami most gyakorlatilag reggel 9 óra óta bizsergeti az összes sejtet a testemben. Olyan ez, mintha Sólyomszemként kísérném az utolsó Mohikánt a huron törzs nyomában vagy Legolasként rohannék az elhurcolt hobbitok után.

Az ereszkedés után megpakolt asztalok fogadnak, s az egyik önkéntest kérdezve tudom meg, hogy Martignyben járok. Mégiscsak betették azt az állomást. Csak vizet veszek magamhoz és egy kis kekszet ropogtatok, mégis hosszúnak tűnik az ott töltött idő. Innen 10 kilométer Trientig, de ebben van ezer méter szint nyolc kilométerbe passzírozva. Az emelkedő aszfaltos bevezetőjén még többször futok is. Trientbe érve csodás hírrel fogad Réka, gyakorlatilag senki sem szól rá a segítőkre, mindenki mellett ott van az engedélyezett egy személy és segít, amiben tud. Leadok egy kulacsot, nem fog többet kelleni, végre, legalább fél kilóval kevesebb teher. A melegítőkrém a legfontosabb, most is alaposan bekenem a vádlikat, csak így elviselhetőek az emelkedők.

11 kilométer Vallorcine-ig, az utolsó településig Chamonix előtt. Csak 11. De ezalatt megkapjuk a verseny kvintesszenciáját. Kb. 4 km-en 800 métert mászunk meg, ez a Les Tseppes. A botok kopogásának hangját csak elvétve szakítja meg más versenyzők beszélgetése. Egy német sráccal egymást húzzuk, hol egyikünk, hol másikunk halad elől, a többieket lehagyva, de végül elengedem őt, hiába tudom megállás nélkül teljesíteni ezt is, az ő tempója jobb. Így sem szégyenkezem, másfél óra alatt felérek.  Odafent metsző szél fogad és a fejlámpám is villogással jelzi, hogy nemsokára kilehelli a lelkét. Fuck. Legjobbkor. A harmadik jelzése után félreállok és előkotrom a tartalékot, aminek aztán a fejpántját még sokáig kell menet közben igazgatnom, hogy ne csúszkáljon a fejemen, ami nem kicsit stresszes mutatvány az enyhén technikás lejtőn a városkáig. Több mint 19 órája úton, de alig 18 km és 800 méternyi szintezés van köztem s Chamonix között. Vallorcine-ban az utolsó kisgenerált intézzük, Réka feltölti a kulacsokat, majd egy kis levessel töltődöm a hűvös miatt. Elköszönéskor annyit kérek, hogy hozzák majd elém a pezsgőmet.  

A sátorból kilépve kb. száz méter után egy piros kapuról lelógó harang fogadja a futókat, megkongatom, aztán veszem észre a kaput követő táblát s rajta az írást angolul, ami nagyjából ennyit tesz: „Te már tudod, hogy győztél”. S így is van. Mosollyal az arcomon lódulok meg, vétek lenne gyalogolni ezen a nagyon is futható dózerúton, ami párhuzamosan halad a főúttal. Ugyanúgy megy az előzés, mindenki nagyon fáradt, az utolsó 12 kilométeren jeleznem sem kell érkezésem, félreállnak az útból, látják rajtam az elszántságot. Az első checkpointokon az első 1300 között voltam, mostanra közel 400 embert hagytam le. Csendes futó vagyok, de ekkor már többször káromkodom, valamikor a jobb bokám alám fordult egy technikás lejtőn, s a bal Achilles-inammal felváltva küldik a hibajelzéseket az agyamnak, amiket igyekszem frissítéssel és koffeintablettákkal elnyomni. Rengeteg odafigyelést igényel ez a szegmens, a lábaim miatt is használnom kell lefelé a botokat, hogy elkerüljem a baleseteket. La Flégére hegyi állomás is kikerült az eredeti útvonalból, helyette fel-alá hullámvasutazunk a hegyoldalban, alant a völgyben megbújó települések fényei adnak reményt, hogy már közel járunk, mégis többször hiszem azt, hogy az utolsó kanyar jön az aszfaltozott folyópartig. Végtelennek tűnik, a botok is hosszú ideje a kezemben pihennek, a hideg miatt a rugó nem engedi az összecsukást és mégis elérem egyszer csak azt az átkozott átmeneti felüljárót, amit látszólag a gyalogosforgalom miatt, de valószínűleg csak a mi szivatásunkra emeltek  a főút fölé. És akkor végre ott vagyok az ismétlődő álomjelenetemben: a folyóparton. Majdnem úgy, ahogy elképzeltem. A valóságban azonban rég kivilágosodott, kora reggel van, a zene pedig egy távoli hangszóróból szól, és egyáltalán nem a Pink Pony Club. Mellettem valaki levágja az utat, hogy rohadna meg, így sprintbe kezdek, mert ki kell törölni a pofátlan betolakodót az álmomból. Marci érkezik elém futva elkísérve a végéig, s közben tárgyak cserélnek gazdát, megkapom a kért kispezsgőmet, ő pedig tőlem a botokat. A kordon mellett megpillantom futótársaimat, Bettit és Julit, na így lehet egy álmot még teljesebbé tenni, lepacsizva más Gizionokkal és az utolsó métereken tépem is le a kupakot és a műanyag dugót az üvegről elmerülve a buborékokban, majd Réka ölelésében.

22 óra 29 perc és 59 másodperc a hivatalos teljesítési idő. 1974 induló közül a 803. helyet sikerült megszereznem, ami egy ilyen szintű nemzetközi eseményen engem őszinte megelégedéssel tölt el, főleg olyan hónapokat követően, amikor sokszor még teljesértékű edzésmunkát sem tudtunk végezni. Tanulságok most is vannak, de tökéletesedik a rendszer. Az achilles-fájdalmat kibírtam, az emésztésemmel nem volt semmi gond. Nincs sem tánc, sem örömkönnyek, de elfogadom, hogy az élet mindig más, mint ahogy megálmodjuk.

Köszönettel tartozom természetesen Gabinak az edzéstervekért és amiért ismét kirángatott a kétségbeesés gödréből a verseny előtt. Cseke Bettinek, hogy segített levetni mentális béklyóimat. Marcinak és Esztinek a közös emlékekért, a segítségért és amiért kitartottak a verseny végéig. Szállásadóinknak, Jaimenek, Rorienak és Tiger cicának a kedvességükért. Balázsnak, Anitának és Pupihátnak, amiért újból és újból vendégül látnak a csodás Innsbruckban. A családomnak, barátoknak és Gizionoknak, hogy távolról is követtek és szurkoltak. És az én igazi hősömnek, Wilsonomnak, Rékának, aki ennyi áldozathozatal mellett is partot ad, amikor a hullámok elöntenek.

Küldetés teljesítve:-)