Latest Event Updates

Panoráma Trail – Gerlai Orsi beszámoló

Posted on Updated on

Jajj, hol is kezdjem.
Őrült boldog vagyok, hogy sikerült ezt a versenyt teljesítenem.
Pedig az előjelek korántsem voltak jók. Augusztus óta szívat a szénanátha, erre pedig szeptember végétől rájöttek még a nyamvadt ovis vírusok is, nem tudtam kilábalni igazán egyikből sem, már jött a másik. Rosszul sosem voltam, de mindig bujkált valami  kis genya. Folyamatos dilemmázás és újratervezés volt az edzésekkel kapcsolatban, két hosszú futást ki is hagytam, ez korábban sosem volt rám jellemző. Ahogy közeledett a verseny, egyre távolibbnak éreztem magamtól az egészet, csak a te lelkesedésed volt töretlen, ami ebben az esetben óriási jelentőségű volt, tartotta bennem a lelket, hogy mégis meg tudom csinálni.
Elég nagy kihívást találtam ki a sorsnak: ezzel a 45 kilivel szerettem volna ünnepelni a 40. születésnapom, ami a verseny előtti napra esett. Egyben ez életem eddigi leghosszabb távja is volt. nyár eleje óta álmodoztam róla, különleges, mesebeli helyszín, őszi színek, jajj.
A verseny előtti nap délutánján utaztunk le családostul Erdőbényére a Tomi házába: Döme óriási support volt, mindent elkövetett, hogy nekem csak a futásra kelljen koncentrálnom. A legviccesebb volt, amikor  begyújtott a vaskandallóba, hogy legyen kis romi kandallótűz estére, akkora füst lett belőle, hogy engem egy órán keresztül tört ki a frász, hogy vajon reggel felébredünk-e (gyerekestől) még?? de aztán megtaláltuk a kémény nyitókallantyút, kiszellőztettünk, meg a gyerekeink is hajlandóak voltak odabújni vagy három percre, őrület.
Reggel még mindig hitetlenkedve ébredtem, hogy én ma maratont futok??? Nagyjából sikerült összehoznom  a verseny előtti rutint idegen környezetben is, és már markolhattam is a kapaszkodót az anyósülésen a zempléni szerpentineken, miközben Döme a szokásos gyorshajtást adta elő. De a táj, ahol haladtunk, lenyűgöző volt, itt kezdtem már magamban a sikongatást és tapsikolást…

Boldogkő várának bejárata  volt a rajt, itt fantasztikus kilátás, kisebb szélvihar és rengeteg kőarcú terepfutó fogadott, ezeken mindig jól szórakozom. És ott volt Tomi is. Szelfi.

A képen a következők lehetnek: 2 ember, köztük Belus Tamás, , mosolygó emberek, túra/szabadtéri
A bemelegítés alatt volt kocogás felfele, szembeszélben, bokorban pisilés=gimnasztika, csapatverseny rajtjának szurkolás, majd kb 10 perc valódi gimnasztika is. Már itt beütött egy rejtélyes fájdalom a bal lábfejemben, amit addig soha nem tapasztaltam. De elhessegettem, mert olyan sérülés nincs, ami csak verseny napján jelentkezik.

A rajt után közvetlenül hepehupás szekérúton futottunk felfele olyan szembeszélben, hogy alig kaptam levegőt, itt adtam fel az edzői javaslat alapján a 150-155bpm pulzustartományt, jóleszaz 160 alatt is. És a lábam is fájt rendületlenül, úgyhogy ezzel valamit kezdeni kellett, Jobb híján felidéztem, hogy volt már lábfájás verseny közben, ha eléggé figyelek, hogy lazán tartsam a talpam, és a közepére lépjek, akkor elmúlik majd. Segített a szakmai ártalom is, lassan kezdtem észlelni, hogy a fájás a vizuális analóg 10-es skálán 5-6-ről szép lassan csúszik lefele, hamarosan 2-3 lett, majd kb 10k-nál csak 1-es, vagy csak zsibbadt. Jó akkor így futunk.

A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember, álló emberek, gyalogló emberek, cipők, fa, túra/szabadtéri és természet
Az első 20 kilin azt a szigorú tervet tartottam, hogy szigorúan 160 alatt maradva, csak magamra figyelve haladok. Legnagyobb meglepetésemre működött, szép lassan hagytak le a futók, de egy picit sem érdekelt, örültem, hogy élek, vannak lábaim és kapok levegőt is, és születésnapom van. Gyönyörű erdőben kanyargott az ösvény, eleinte túl sok szint sem volt, csak patakok meg kövek az avar alatt. Tudtam, hogy a koncentráció sok energiát felemészt, igyekeztem a frissítéssel-zselékkel ezt megelőzni. Azt is tudtam már, hogy nekem az első 10 km telik el a legnehezebben.  Ilyenkor még hajlamos lázadozni a szervezet, de egy régi jógaoktatóm szavai: “ne ítélj, csak szemlélődj” jártak a fejemben. Az első ellenőrzőpont Mogyoróskán volt (hát nem cuki?), kalóz frissítőponttal. Ezután kiértünk egy mezőre, ahonnan már látszott Regéc vára: egy nem elhanyagolható magaslatra építették. Az itiner szerint a hegyet körbefutva kellett a várba felérni, majd kifutni innen. Rövid szakaszon az éppen  érkezők és távozók egymással szemben haladtak, ez engem mindig motivál, hogy hajrá, mindjárt én futhatok lefele. A várban nem volt semmilyen ellenőrzőpont, nem értettem, kicsit aggódtam is, hogy benéztem valamit, de mégsem. A valódi EP és frissítő Regécen, a faluban volt már lentebb. Banánt és sós kekszet ettem és már rohantam is tovább. Innen 20km-30km-ig nagyjából folytonos flow-ra emlékszem, nem is csoda, hiszen nagyrészt lejtős terepen haladtunk, az nekem mindig jobban megy. Bár a bokákra nagyon kellett figyelni, mert az avar alatt alattomos kövek rejtőztek, amennyire a bokapara engedte, azért megnyomtam. Innentől sorban jöttem fel futókra, akiket az első szakaszban azt gondoltam, sosem látok többet. Azt hiszem, szépen haladtam, és örvendeztem, hogy a lábaim nem fáradnak. Ilyen hangulatban értem Telkibányára a frissítő- ellenőrző pontra, ahol ráérősen kulacsot töltöttem, banán-sós keksz-szevasztok. Indulhattam újra felfele. Egy hosszabb aszfaltos szakasz következett, és valahogy a környékemen előbb utóbb mindenki sétára váltott velem együtt, mert a sunyin emelkedő aszfaltot még sunyibb, kavicsos dózerút követte. Ezen a tájon, valószínűleg a hosszú ereszkedés miatt is, jó megfájdult a bal combom felső része. Szóval ismét volt min szemlélődni. Azt is észrevettem viszont, hogy ezzel a sétával emelkedőn sem megy a pulzusom 150 fölé, ami azt jelentené, hogy jól kipukkadtam. Na ezt mégsem lehetett hagyni azért, kipróbáltam, hogy futni igazából nem fáj jobban, szóval próbáltam egy felfele kocogást mímelni. Az itt velem haladó futópajtik már a végéig kitartottak, folyamatosan kerülgettük egymást egészen a célegyenesig, amiről később még több szó esik, igen rendhagyó volta miatt. Volt egy fiú-lány páros, akikkel viccelődtünk is, hogy mi bizony fene nagy küzdelemben vagyunk egymással, én mindig hívtam őket, hogy hajrá, a jobbak ti vagytok, ők vissza, hogy na tessék már megint elhúzok mellettük, szóval ez a vicc is termelt némi endorfint. Meg hát magamra ismertem, a vége fele mindig találok magamnak valakit, akivel muszáj megosztanom a viszontagságaimat. Így a 30-39km zegzugos, emelkedő, kanyargós ösvényeken, sziklákat kerülgetve, (még ha nem is szeretek ilyet mondani, mert eldöntöttem, hogy ez nekem sose lesz célom, de) a magammal való megküzdéssel és a határaim kitolásával  telt. Döbbenetes élmény volt, hogy annak ellenére, hogy azt gondoltam, már nagyon elfáradtam, mindig meg tudtam újulni valahogy. Nem volt egy negatív gondolatom sem. Ez nagy változás a tavaszi maratonhoz képest, ahol ezen a szakaszon jórészt jajgattam.
A 39 km-es pontra, Hollóházára egy lejtő vitt, így remek stílben, gazellásan érkeztem, és végre találkoztam a családdal, akik mellesleg ebédeltek az út menti étteremben és a rántotthús mellől rohantak ki az útra hozzám. A ponton némi csokit tömtem az arcomba (másik lábat nem tudtak adni), így már indultam is tovább az utolsó ám igen eseménydús 6km-re. Először aszfaltos bringaúton futottunk kb 2km-t, itt még egyszer 5:15-öt is mutatott az óra (“40k bmeeeeg”).
Ennek hamar vége szakadt, mert  felfele kanyarodott az erdei ösvény. Életem első 42.2k-s távja egy emelkedő poros erdei ösvényen ért, készültem rá, a tiszteletére futottam kb 10 lépést, de aztán gyorsan abbahagytam. Az erdőből egy széles mezőn fantasztikus látvány, a füzéri vár látképe fogadott, ezt azért meg is örökítettem. Már ott gyanús volt, hogy az a várhegy emlékezetes lesz. Rövid lefele a mezőn, majd kevés aszfalt a faluban. Ezután életem legbizarrabb célegyenese várt. Az utolsó 3.2km-en 200m szintemelkedésen sétálgattunk/kocogtunk felfele  egy szerpentinen a várhegy oldalában. Tomi ott várt az egyik kanyarban, fotózott, akkor nekiindultam futni, a haversrácok röhögve kiabáltak, hogy ne menjek olyan gyorsan, mert szelfiben van, de én már csak a hátam mögé szóltam, hogy sokba’ lesz az neki most :).  végül felkocogtam a várkapuba és hitetlenkedve, boldogan betámolyogtam a kapun. Csippantottam, elvették a chipet, megkérdeztem, hogy tényleg ez a vége??? igen, de (mosoly) az éremért fel kell menni a felső várba. Gabi, ilyet még nem láttál, a maratonnal a lábamban nem tudom hány emeletnyi falépcsőt-sziklába vájt lépcsőt kellett felfele megtennem azért az éremért, tökegyedül. (ld. még: határaim kitolása/levezetés: pár 100m séta). Végül felevickéltem, körülnéztem, sehol egy ismerős, pedig mostmár jó lenne bőgni egyet, végül egy fagerendának elhüppögtem az örömömet és csináltam pár fotót. Mert azért volt miről. Nagyon köszi, hogy elhitetted velem, hogy meg tudom csinálni, és hogy ilyen béna felkészülés mellett nem beszéltél le róla! 
Képek: Belus Tamás, Panoráma Trail
Reklámok

Mátra Trail – Hanka, beszámoló

Posted on Updated on

Az éjszaka a barátom. Az eső a barátom. A Mátra is a barátom. Tegnap óta.

Még szeptember elején, szinte hirtelen ötlettől vezérelve neveztem be a Terepfutás.hu által szervezett Nyúlcipőbolt Mátra Trail-re. A Gizionokban (hol máshol?) jött egy poszt, hogy nyit a nevezés, aki akar, nevezzen be. Délután szóltam Milánnak, hogy én szívesen mennék a Mátrába futni, természetesen a leghosszabb, L-es távra, ami 28 km, 1200 m pozitív szinttel – ha a Szimpla ment júniusban gyatra formában, akkor ez is fog menni. Mondta, hogy erre ő is jönne, egy hónappal a 24 órása után pont jó lesz, úgyhogy gyorsan neveztünk. Aztán sok minden történt, szinte el is felejtettem, hogy lesz ez a verseny, kb. 2 héttel előtte eszméltem, hogy igen, mi megyünk a Mátrába futni.

A Mátra alján nőttem fel, gyerekként több nyáron voltam ún. környezetvédő táborban, amikor keresztül-kasul bejártuk a Mátrát túrázva, de amúgy nem nagyon futok a Mátrában. De ettől még úgy döntöttem, hogy szeretem, a maga kíméletlen módján úgy éreztem, hogy nekem való hely. Persze terepen pont annyit futottam idén is, mint úgy általában szoktam, szinte semmit. Na jó, picit többet a semminél, mert volt a Szimpla, aztán a bernecebaráti Gizion edzőtábor, ott 2 terepfutáson is voltunk. De a tereptapasztalatom még mindig nem sok, az emelkedőre való futás is kimerült a szigeti feljáróra való felfutásban. Mindegy, legyünk magabiztosak, ha ment a Szimpla, akkor ez is menni fog, főleg, hogy azért azóta viszonylag rendesen edzettem, futottam hosszúkat, és az utóbbi időben egészen jó formába kerültem. Csak az a maraton, na az nem akart menni, de amúgy minden oké volt. A lábujjaim is, amiket a maratonon leamortizált a cipő (én nem is értem, mit csinált velem, sokat és hosszúkat is futottam már benne, most meg szétverte lilára mindkét nagylábujjkörmöm, be is gyulladtak, 4 éve nem volt ilyen), helyrejöttek végre.

A héten azért igyekeztem készülni a versenyre. Eldöntöttem, itt az ideje elővenni a szekrény aljából az original dobozos 0 kilométeres Hoka Challengert – 1-es modell, 2015 nyarán vettem, és még sosem futottam benne. Itt az ideje felavatni, egy 28-as a Mátrában pont méltó kezdés lesz neki. Az itinert letöltöttem és felraktam az órámra, hogy tudjak vele navigálni – ugyan hülyebiztos a jelölés, de legyen nálam az útvonal, és ha már tud ilyet az órám, akkor használjam is ki ezt a funkciót (és végre tudom is, hogy kell használni rajta ezt a funkciót). Összeszedtem a ruháimat is, a jól bevált Compressport nadrág és szár, a megszokott zokni, vékony rövidujjú, vékony hosszúujjú, sapka, eltettem a karmelegítőmet is és egy vékony esődzsekit. Mellény, 2 kulacs, 2 Panhellen Carbo100-BCAA keverék, 4 Hammer gél, 4 Hammer elektrolit kapszula. Így tuti nem éhezek el, és nem lesz gyomorbajom sem, ezektől nem szokott, főleg, ha magamon cipelem őket és 2-3 kortyonként iszogatok.

Pásztón aludtunk anyáéknál, onnan mentünk reggel Mátrafüredre. Ádámtól reggel jött az infó, hogy arrafelé esik az eső, de szerencsére mikor megérkeztünk, nem volt csapadék, és bár felhős volt az ég és hűvösebb volt, mint az elmúlt napokban, nem volt vészes a dolog. Őszintén, nem sok kedvem volt futni (nem az időjárás miatt), álmosnak és lepukkantnak éreztem magam, mondtam is Milánnak, hogy inkább hazamennék feküdni, nincs kedvem futni, de ahogy megérkeztünk, kissé megjött a hangulatom. A Gizionokkal bandáztunk, megint elég népes bandát delegált Gabi a versenyre. Ismerős is rengeteg volt, beszélgettünk, és a shopping sem maradt el. Milán mondta, hogy szeretne új Runnabe pólót venni, mondtam, hogy azt én is, és a Nedybali játékán nyert pólómat is ide beszéltem meg, hogy itt veszem át. Így én rögtön két pólóval távoztam, egy kék nyereménypólóval, és egy lilával, Nedybali rögtön szólt, ahogy meglátott, hogy van új lila póló, úgyhogy lecsaptam rá. Az élet apró örömei.

A rajtunk 10-kor volt, előtte pár perccel kimentem és próbáltam melegíteni kicsit. Felvettem a két pólót egymásra, a karszárat nem, a dzsekit meg betettem a mellényem hátába, ha szükség lenne rá, csak előkotorom és felveszem. Indulás előtt Bérci Zsófival és Bozóttal dumáltunk kicsit, aztán egyszer csak megindultunk. Az aszfaltos részen elég nagy volt még a tömeg, próbáltam kényelmesen haladni és bemelegedni, mire a terepes részre érünk. Úgy 1,5 km után el is értük, kb. kettesével fértünk el egyszerre az ösvényen, kezdődött a felfelé. Úgy voltam vele, hogy ahol tudok, kocogok felfelé is, ahol nem, ott tempósan gyalogolok. Nem éreztem magamban még az erőt és a kedvet sem igazán, de pozitív gondolatokkal traktáltam magam és igyekeztem arra figyelni, hogy egyenletesen lélegezzek. Előztem is pár embert és persze engem is előztek, aztán utolértem Ettikét, illetve Bozót ért be minket, úgyhogy így hárman egymás után mentünk felfelé. Motiváló volt együtt menni, de mindemellett a saját érzéseimre figyeltem, hogy jóleső-e ez a haladás vagy sem. Jó hosszan mentünk felfelé, másztunk át kerítésen is, mire felbukkant előttünk 3 sárga dzsekis alak, a Crew tagjai, akik irányjelzést mutattak, hogy most kicsit fussunk lefelé, és nem sokkal több mint 2 km múlva már itt is lesz a pont. Ennek tökre megörültem, hogy már ilyen sokat jöttünk (28-ból 6 km, haha!), és hogy mehetünk lefelé, jókedvemben elkezdtem lefelé nyargalni. Figyeltem persze, hogy hová lépek, nehogy eltaknyoljak és arccal tompítva szántsam fel a Mátrát, de szerintem tök jó tempóban tudtam futni. És innentől jól is esett futni, megjött a kedvem az egész versenyhez. Nagyon gyorsan jött is a mátraházai pont, Gábor várt a dugókával, nála “dugtam”, Zsotyek pedig segített kivenni hátulról a poromat, gyorsan kevertem egy következő italt, felmarkoltam egy adag sós perecet, egy kis sajtot, és indultam tovább. A rövid aszfaltos egyenes részt megtoltam, aztán ismét be az erdőbe.

Tudtam, hogy most jön a neheze, hiszen előre megnéztem az útvonalat, innen most megyünk fel a Kékesre, méghozzá a Pisztrángos tótól közelítve azon az útvonalon, ami a Szimplában is benne volt, és ahol nagyon bénán tudtam felfelé menni. Ekkorra elkortyoltam 3 deci italt már, azért töltöttem be az újabb poromat a kulacsba, hogy legyen még szénhidrátos italom, és tudtam, hogy itt most egy gél nem fog ártani, gyorsan megettem egyet az előtte elfogyasztott sós perecre. Energiaellátás oké, mehetünk felfelé. Volt egy csomó futható szakasz, itt szerintem jól mentem, előzgettem is, aztán jöttek a keményebb részek a Pisztrángostól. De érzésre nagyon jól mentem, előztem is embereket, nem is egyet (én, felfelé!), és még jó kedvem is volt közben.

Tovább a teljes bejegyzéshez >>

Miskolci Barátság Maraton – Somorjai Ármin, beszámoló

Posted on Updated on

Korán ébredés egy viszonylag nyugis alvás után (versenyek meg utazások előtti „várom már” izgalom), baljósan erős szélhangok odakint. Sebaj, több ruha, jó lesz ez.

Gyors készülődés és reggeli, még egyszer átnéztem a táskám, hogy minden benne van e, cipőm is megvan, óra feltöltve. Terveim szerint 5:20-as km-ek szerepeltek, de ez felülíródott miután megláttam a heti edzéstervemben a versenyre kapott instrukciókat. Rá is kérdeztem Gabinál, hogy nem elírás történt-e? 😀 Nem volt elírás persze.

Tegyem oda magam, munka lesz, a harmadik harmad pedig kemény. Megcéloztam tehát a 3:30-as maraton időt. Ehhez stabilan 5 perc/km-es átlag kell, de inkább gyorsabb (frissítés és egyebek). Ennyin eddig csak félmaratont futottam, de egye fene egyszer élünk! 😀

Megjött a futótársam Csabi is akivel belerángatjuk általában egymást ilyen hülyeségekbe. Útközben még egy fél zacskó pogácsa befigyelt, kell a szénhidrát címszóval.
Megérkezés, rajtszámfelvétel, szél van, néha kicsit esik, fázás, Super Mario póló pont jól jön. Bemelegítő kocogás, gimnasztika, ismerősök, jön a rajt. 10 órakor el is indultunk, a maraton és minimaraton rajt egyszerre. Bemelegedett izomzattal rögtön megvolt a tempó, egyelőre jól tartható, van Flow. A verseny érdekessége, hogy egy 5,25 km-es körön keringenek a futók Miskolc belvárosában. Rajt/Cél zónában nagyobb frissítőállomás (víz, kóla, iso, banán, gumicukor, sós izék, ami kell), illetve víz és szőlőcukor féltávnál. Pofon egyszerűen lehet így számolni mindennel. Tavaly volt itt egy „kalóz” frissítőpont a kettő között. Az egyik helyi kocsmáros mindig nagy szurkolóbulikat szervezett a sörözője elé, és műanyag pohárban osztogatta a söröket a futóknak 😀 Idén zárva volt.

Edzői utasítás volt még a 45 percenként gél, ezt végig sikerült is betartanom az egész verseny alatt. Frissítőpontokon banán, kóla, víz ezek mindig jók, beváltak. 4. körnél megvan a félmaraton még mindig tartva a tempó 5 perccel később kicsit meg is zuhantam, hirtelen gyengeség, meg nem akarok továbbmenni, de kb. 500 méterrel később el is múlt teljesen.

12:00-kor rajtolt a kismaraton és a félmaraton, na innentől tele is volt a pálya futókkal. Még 4 kör. 6. kör vége volt tavaly a mumus, utána jött a szenvedés meg séta és a küzdelem 2 körön keresztül. Vége lett a 6. körnek, de nem jön a „Végem van!!!”, így már kezdtem elhinni, hogy meglehet az a 3:30. De meg ám, ha kell négykézláb fogom megcsinálni! Itt már nagyon akartam. 8. körben kellett is ez az akarás, szerettem volna már ha vége van. Sunyi emelkedők, szembeszél, elég volt már belőle 😀

Utolsó emelkedőn már éreztem a combomban, hogy nagyon nem szeretnék még egyet belőle, ebbe beleraktam még amit lehetett. 3:28:42-vel sikerült célba érnem. Hihetetlen érzés volt, közel 22 percet javítottam a tavalyi időmön. Nem volt séta, volt itt-ott szenvedés, de az benne van. Utána a levezető séta meg kis nyújtás már annyira nem esett jól 😀
Itthon a teljes lábszáras hidegvizes lábfürdő rendesen kihívás volt, de tény, hogy utána jobb volt a lábaim közérzete. Este pedig ahogy kell aludtam mint egy gyerek 😀

Real Nature 30 km beszámoló – Joó Fruzsina

Posted on

Nagyon nagy szerencsénk volt, mert végig sütött a nap, és pont jó idő is volt.

A 12. km-nél csatlakoztam be a maratoni futókhoz, és a 3-4. zónásokhoz, és ez sokat dobott a teljesítményemen, mert vitt a lendület. Meg is lepődtem a 4-5. km felé, hogy 5.30-as átlaggal futok, mert idáig kb. kétszer fordult elő, hogy sikerült edzéseken ezt elérni.

Nagyon érdekes volt, mert végig azon izgultam, hogy mikor fog ez a lendület elfogyni és mikor kell kiállnom a pálya szélére sétálni, de az a durva, hogy nem volt ilyen. Volt két mély pontom, az egyik akkor, amikor futottunk fel az Árpád-hídra (kb 18-19 km), akkor kezdett elegem lenni, bár nem tettem fel magamnak olyan kérdéseket, hogy “miért csinálom én ezt az egészet?” meg nem kezdtem el magamat, szidni, hogy milyen hülye ötleteim vannak stb. 🙂
A másik az úgy 23 km-nél kezdődött, bár apukám videózott és mondta, hogy olyan szépen és lelkesen futottam 🙂 szóval jó volt hallani, hogy nem mindig látszódik kívül, ami belül van 🙂

Ez a nehezebb szakasz egészen a 28 km-ig tartott, amikor beért az egyik iramfutó, és mindenkit körülötte elkezdett biztatni, meg technikákat mondott még, hogy hogyan fussunk 🙂 szóval nagyon hálás vagyok neki, megadta a végső löketet.

Nem mondom, hogy nem fájt a combom, a vádlim, az Achillesem :), de összességben jó volt. A szervezés is szuper volt, jól jöttek egymás után a frissítők, meg pont amikor kezdtem volna bezuhanni, mindig pont jött egy furulyaszó vagy dobszó, vagy egy random arc bekiabálása a nézők közül, hogy: “a fájdalom csak egy érzés, mindjárt elmúlik” 🙂

30 km-t, végül sikerült 2.56 perc alatt abszolválni, amivel teljesen elégedett vagyok (fél éve a félmaraton volt 2.18 perc).

Csákvár Eco Trail beszámoló – Benkő Eszter

Posted on Updated on

Csákvár nagy királyság volt – sok tanulsággal.
Úgy álltam oda, hogy szót fogadok, nem tolom, visszafogott leszek, többnyire az is voltam, de azért voltak apróságok, amik miatt ez nem sikerült tökéletesen.
Egyrészt nem tudom, miért, de fostam ettől a félmaratontól (is). Kb. 150 csaj volt nevezve, sokan talpig felcicomázva terepfutó felszerelésben. Akin nincs kompressziós szár, zsák, öv 13 géllel, 6 puha kulaccsal, az nem is ember.
Ilyenkor azért elbizonytalanodom, amellett, hogy jól is szórakozom. Valaki megdicsérte a zsákomat, hogy ugye milyen jó, ő nagyon szereti. Mondtam, szuper. Arról meg hallgattam, hogy kö’csibe kaptam, és kb. másodjára van rajtam. 🙂
Az elején nagyon zavart a tömeg, aszfalton elviselem, az erdőben nem tudom befogadni. Az  első X kilin felfelé futottunk helyenként több centi vastag porban meg valami sóderszerű cuccban. Előttem- utánam porfelhő. Mire felértünk, szerintem egy komplex homokozó volt a tüdőmben. Hörgőgyerekek és léghólyagocskák építették váraikat, miközben én az életemért küzdöttem.
Ahhoz a tömeghez képest, amelyben futottam, viszonylag jól bírom az emelkedőt, ezért állandóan azt éreztem, hogy belassul előttem valaki, és mivel a pálya kb. egy nyomvonalas volt, nagyon zavart, hogy nem tudok a saját ütememben lépni, nem is látom igazán, hova lépek legközelebb. Meg amúgy is, sok ember közt elvész a chi. Ha sréhen előttem fut valaki, az az energiaáramlás szempontjából nagyon diszkomfortos nekem, ezért muszáj volt szabadulni ebből a helyzetből. #rutinhiany
Szóval előzgettem, úgy finoman, hogy ne fussam el, nem túl nagy tempóváltásokkal. Nem rohantam, de végig emelkedett ez a szakasz, és bármennyire is azt gondoltam, nem futom el, azért az emelkedő végére elfáradtam. Amikor már nagyon lihegtem, bele is sétáltam, aztán felváltva kocc és séta a tetejéig.
Miután felértünk, és szétszakadt a mezőny, már tök jó volt. Futottam, de nem rohantam. Akkor élveztem igazán az egészet, amikor végre egyedül maradtam. 🙂 El is gondolkodtam azon, hogy ha ez így van, miért akarok terepversenyre járni?! 🙂 Elég munkás lesz mindenhol kibulizni, hogy enyém legyen a pálya, annyira sosem leszek jó. 🙂
Voltak csajok (hárman), akik a lejtős szakaszon visszaelőztek, utána végig előttem haladtak, láttam őket, de nem mentem utánuk, pedig ott volt kísértés. Ez az a pont, amikor felírhatod magadnak emlékeztetőül, hogy a válaszleveledben meg kell dicsérned.  🙂
Egy pasi meg is jegyezte: “Látom, a lejtő neked sem megy.” Hát jah. Meg kell tanulnom tempósan futni lefelé, különben az emelkedőkhöz meglévő viszonylagos előnyömet nem tudom kamatoztatni.
Egy ennél sokkal kedvesebb pillanat volt, amikor megszólalt mögöttem egy hang: “az egy Berlin Maraton karszalag?”.  ❤
A verseny végére elfáradtam, mint a liba. Az utolsó 1-2 kilométerre mellém szegődött egy pasi, és teljesen öncélúan egyfolytában beszélt. Próbáltam érdeklődést szimulálni, kedvesnek maradni, ez tök jó figyelemelterelés volt.
Valójában a mentális szufla nem tartott ki végig, úrrá lett rajtam a fáradtság. Gyík vagyok. Van hova fejlődni. 🙂
Fotó: Donrazzino

Optivita 24 óra beszámoló, Evetovics Milán

Posted on

Na hát  ezen a versenyen is túl vagyok és elég vegyesek az érzéseim, de kezdem az elején:
Este átbeszéltük a versenyt.  22:30-kor lefeküdtem, viszont éjjel 2-kor felébredtem, és utána olyan volt mintha a 6-os ébresztőig nem aludtam volna vissza (vagy csak nagyon felületesen aludtam).
8:30-ra ott voltunk kipakoltunk, még egy kicsit kiültem a partra gondolkodni, aztán átöltöztem, megettem az utolsó verseny előtti frissítést, még bandáztunk egy kicsit, és nemsokára már dördült is a rajtpisztoly.
A verseny első szakaszát, ahogy előző nap beszéltük, megkerestem a kényelmes tempót, és azt próbáltam minél tovább vinni. Az első 6 óra gördülékenyen ment is. 5 és fél óránál volt egy kisebb törés, de utána azt helyre tettem elég hamar. A 6 órát 60,5 kilivel abszolváltam és abszolút jó volt a hangulatom is.
Az időjárás kegyes volt hozzánk, viszont elszámoltam magam, mivel nagyon becsapós volt. Tűzött a nap és fújt a szél, ezért a meleget nem lehetett érezni. Ezért vagy egy kicsit kevesebbet frissítettem, vagy a sókból vettem be kevesebbet, de minden esetre úgy 70 kilinél jött egy elég nagy megtorpanásom. Noha jobb lett volna, ha ez később következik be, nem estem kétségbe, és megpróbáltam megtalálni azt a lassabb tempót, amivel tovább tudok haladni. Kellett 1-másfél óra, de végül is vissza találtam magamra, és egy egész jó futó tempót találtam, amitől nem éreztem, hogy közbe fogynék, de ugyanakkor haladtam is vele.
12 órára összehoztam 108,5 kilit. Ezzel úgy voltam, hogy jobbat szerettem volna, de a lényeg majd úgy is az éjszaka jól megfutása lesz. Örültem is, hogy végre leürült a pálya, és hogy kellemes hűvös szél fújt. Este 9 kor megittam az első Red Bullomat, a következő 2 órában fokozatosan lassultam éreztem, hogy jön ki rajtam az álmosság 12-kor benyomtam a következő adag Red Bullt, hátha az segít az álmosságon, nem segített, viszont összeakadtam Káldi Petivel és végre nem voltam egyedül a nyomorommal, hanem beszélhettem egy kicsit hangosan és eltereltem a figyelmemet arról, mennyire fáradt vagyok, futottunk vele együtt 3 kört én utána még 2-3-at egyedül. Jó volt, éreztem, hogy a futástól kicsit felpörgött a szervezetem. Aztán újra jött a fáradtság próbáltam ellenállni, tempósan sétálni, megpróbáltam megindulni, de nem akart menni. A fejem egyre jobban húzott, nem egyszer mentem keresztbe a pályán. Nem értettem a dolgot, mert még 2 óra sem volt, azt reméltem hogy 3-4-ig nem kell majd ilyennel küzdenem, viszont úgy voltam vele, hogy megpróbálom elejét venni a nagyobb gondnak, és lefekszem most 10 percre, hátha ezzel megoldódik a problémám és futhatok tovább.
A kör végén megittam a 3. Red Bullomat és lefeküdtem 10 percre. Felálltam és gondoltam sétálok még egy kört, hogy addig feleszméljek és onnan futok/kocogok. Viszont az egy kör alatt nem hogy jobb lett, hanem még rosszabbodott az állapotom. Botladoztam, a szememet nem tudtam nyitva tartani. Kell még egyszer 10 perc és az majd rendbe rak. Hát, ha rendbe nem is rakott, legalább már csak minden 300 méternél akartam leszédülni a pályáról.
Úgy voltam vele, hogy megpróbálom erőltetni, taposok, mert egyszer csak elmúlik és tudok kezdeni magammal valamit. Próbáltam pofozgatni magam, hátha attól kicsit felpezsdül a vérem, rázogattam a fejemet, hangosan beszéltem/énekeltem, de semelyik trükk nem segített. Így aztán 2-3 kör múlva (1 óra alatt haladtam ennyit), még egyszer lefeküdtem 10 percre, ezúttal a meleg kocsiba. Így végre valahára elmúlt a szédülésem, és nem akartam leesni a pályáról, de agyban még mindig nem tudtam odáig elérni, hogy a futásra rávegyem magam. A sötétség teljesen összetört és szétzúzott bennem mindent, ami hozzá segített volna, hogy legyűrjem magamban a fáradtságot.
5 óra múlt amikor beszéltem Hankával telefonon. Egy kicsit helyrezökentett lelkileg is, és mikor letettem a telefont végre megjelentek az ég alján az első piros színek.
A frissítőhöz érve kértem egy kávét, és ettem hozzá egy csokit. Sétáltam még egy kört, addigra már egész világos lett. A kör végén kiropogtattam a hátamat, kilazítottam egy kicsit a lábaimat, felálltam és elkezdtem futni.
6 percen picit kívüli kilik, ahogy világosodott úgy tért vissza az élet/futás kedvem.
A következő 45 percet lefutom és meglátjuk mi lesz nem tervezgetek/nem számolgatok. 154 kili és még 3 óra van hátra. Na mondom, ha fegyelmezetten lefutom a következő órát és továbbra sem futom el magam, akkor ott van az a szép 180 kili, ami olyan szép célnak néz ki, pláne egy ilyen éjszaka után.
Mindig csak az előttem álló körre figyeltem és nem hagytam, hogy elvigyenek az érzelmeim. Nyomtam a géleket, hogy meglegyen az energia utánpótlás. 1 óra 57 perc volt hátra amikor 163 kilométert mutatott a  körszámláló. A 180-hoz 17 kili kell, ha visszább is veszem a tempót, akkor is meglehet. Ekkor azonban a következő 4 körben 2x kellett kiállnom wc-re, amivel összesen legalább 10-14 perc elment. Egy kicsit elszomorodtam, hogy miért pont ilyenkor jönnek be ezek a hülye dolgok, úgy voltam vele, akkor most már úgysem lesz meg a 180, akkor séta és kocogás a végéig. Viszont közben újra számoltam a dolgot és rájöttem,hogy a 12 kilire van 1 óra 5 percem. Oké-oké, már nem most kezdtem a versenyt, de az izomzatomnak tulajdonképpen nincs semmi baja, futóképes vagyok, és hát erre a tempóra tulajdonképpen én képes vagyok.
A következő kört tesztként futottam, hogy lássam milyen tempóra vagyok képes. 5:30-as kili. 58-59 perc és maradt hátra 11 kili. Azt mondtam magamban, mit veszíthetek, ha meg sem próbálom, akkor biztos nem sikerül. Így aztán kiszórtam az összes maradék fókusz forintot a földre és tempót váltottam 5:20-as kilikre. Azt hiszem 3 vagy 4 körig ment, amikor el kezdett visszaesni a tempóm és éreztem, hogy ez ma nem fog összejönni. Azért még amit tudtam kihoztam a  maradék időből és 178,3 kilit mentem, ami részemről abszolút PB, mert az UB-n is csak 175-176 kilit mentem eddig.
A verseny időjárás szempontjából közel ideális volt, a pálya ideális volt, a frissítésemet szerintem 90% fölött hoztam, a hátamon még fogok tudni javítani, de nagyjából rendben volt. A cipőm fenomenális volt. 1 pici vízhólyag, meg egy vér, de mindkettő olyan helyen, ami nem zavart a futásban. A lábaim egyáltalán nem görcsöltek egy picit sem.
PB-t futottam, 12 kilométert javítottam a tavalyi eredményemen, és mégis azt gondolom, hogy szarul csináltam ezt a versenyt, mert pont azt, amire előre készültem, és amit tudtam, hogy meg kell csinálnom az éjszakát rendesen, azt sikerült elb.sznom. Az, hogy 4 óra 15 perc alatt 12-13 kilométert sikerült összehoznom, szerintem szégyenletes, ezt meg kell tanulnom megoldani a jövőre nézve, mert enélkül nem lehetnek nagy álmaim.
Ami miatt még szarul érzem magam egy picit az az, hogy úgy gondoltam, ha összejönne a 200, akkor beadnám a Spartathlon sorsolásra, mert nálam a 200 jelenti azt, hogy áttörtem magamban egy határt és fejben és testben készen állok, hogy 1 év alatt felkészüljek rá, ha kisorsolnának. A 180 kili ugyan Spartathlon sorsolást ért volna, de meg sem fordult a fejembe, hogy beadjam, viszont valamiért mégis büszkeséggel töltött volna el, hogy tudtam egy sorsolási szintet futni. Legalább, most így lesz motivációm a következő évre is.
A felkészítésed köszönöm, mert nélküled, mint ahogy máskor sem, nem tudtam volna ilyen teljesítményt nyújtani és csak remélni tudom, hogy a legközelebbi versenyen jobban meg tudom hálálni a belém fektetett időt/energiát.
A képen a következők lehetnek: 2 ember, köztük Földi Zsuzsa, , mosolygó emberek, álló emberek, rövidnadrág, túra/szabadtéri és természet
Földi Zsuzsival a rajt előtt