Latest Event Updates
Ultrabalaton, 4 fős csapat – Majré/Ficzere Juli, beszámoló
Évek óta hallgatom, hogy a Balaton körül csapatban futni milyen óriási élmény. Tavaly, amikor Andit és Ritát kísérhettem a BSZM-en végre megtapasztalhattam a hangulatát, és engem is megérintett az érzés, hogy ezt egyszer át kell élni. Így aztán nagyon megörültem amikor Andi meghívott, hogy csatlakozzak egy általa szervezett 4 fős női UB csapathoz.
Utólag nagyon szerencsés dolognak tartom, hogy ez egyikünknek sem a tavaszi főversenye volt, így nem volt akkora a nyomás rajtunk. Vagy tévedek csajok? Kihívásként tekinettünk rá természetesen, de alapvetés volt, hogy a megadott pulzuszónát tartva teljesítsük ezt a versenyt.
Miután én hajlamos vagyok túlizgulni egy-egy versenyfelkészülést, itt szerencsére nem volt elég időm elmélyedni ebben az izgalomban, mert a három héttel korábbi Bükki Hard vitte a fókuszt.
Ahogy közeledett a verseny napja, egyre több kérdés merült fel bennem, hogyan fog működni az egész logisztika. Leginkább az újra indulásoktól tartottam. A szakaszbeosztás szerint ötször kellett mindenkinek futni 8-14 km közötti távot.
Csütörtök délután utaztunk Balatonfüredre. Elfoglaltuk a szállásunkat, majd szaladtunk a versenyközpontba, hogy még találkozhassunk Dóriékkal. Átvettük a rajtcsomagot, fotózkodtunk. Én ámultam és bámultam a körülöttem lévő forgatagot, és próbáltam tudatosítani, hogy eljött a pillanat, holnap négyen körbefutjuk a Balatont. Ááá most is libabőrös vagyok, ahogy ezt írom.
Péntek reggel a hivatalos rajtunkhoz képest kb. 15 perc csúszással hívtak bennünket a célterületre. Meli volt a kezdő emberünk, közös fotóra összeálltunk, jól megöleltük egymást, csippantás és kezdetét vette egy fantasztikus utazás. Mert számomra az volt.
Meli úgy bekezdett, hogy mind a hárman éreztük itt nincs mese nekünk is oda kell tennünk magunkat. Így is lett, mindenki kihozta magából amit lehetett.
Az egész csapat olajozott gépezetként működött egész nap. Peti -a legjobb „Support” kategória győztes szerintem- minden váltás után határozottan terelt minket a buszba, és vitt át a következő váltópontra. Szinte mindig a váltópont közvetlen közelében parkolt a busszal, a következő futónak jelezte, mikorra kell elkészülnie a váltáshoz, adta a férfi energiát amikor szükséges volt ebben a csirkebuszban. Profi volt na! A csajok amikor futni kellett akkor a megadott pulzuszónán elérhető max. tempót tartva futottak. Majd a pihenő időben szárazruha csere, evés, ivás, nyújtás, pihenés rutin ment.
Milyen volt a hangulat a verseny alatt? Csütörtök este megbeszéltük, hogy a fáradtság generálhat feszültséget, de ha valami csúnya dolog el is hangzik azt az UB-n hagyjuk:-) Igen, nem tagadom, este felé a negyedik váltásnál már nem mosolyogtunk annyit, már nem volt kellemes aromája a busznak, sosem találtam meg elsőre a táskámban amit kerestem, már nem estek jól az ízek…
Mindezek ellenére egy szív és egy test voltunk 18 óra 35 percen át, és persze előtte és azóta is.
A dobogós helyezés nagy meglepetés volt (legalább is nekem). Miután kora délután rajtolt az utolsó négyfős lány csapat, a helyezésekkel egész nap nem foglalkoztunk. Ha jól emlékszem késő este amikor negyedik váltást futottuk mondta Andi, hogy szinte biztos a dobogó. Az utolsó szakaszra ennek tudatában mentem ki. Már nem érdekelt, hogy fáradt vagyok, hogy baromi hideg van, hogy egyedül vagyok a sötétben. Csak futottam ahogy bírtam. Amikor ráfordultam Balatonfüreden a Tagore sétányra az fantasztikus élmény volt. Ezt a sétányt mindig csak fényes nappal, zsúfolásig tele emberekkel láttam. Most egy lélek sem volt ott, csak én a fényes kő, tőlem balra a Balaton. A célban természetesen ott vártak a csajok, lelkesen kiabálva, mosolyogva. Egy utolsó csippantás, majd célfotó.
A díjátadóra vasárnap újra leutaztunk Balatonfüredre. Örömteli nap volt, köszönöm nektek és Gabi neked!
A csapat tagjai: Üsztöke Andrea, Székesváry Melinda, Faluvégi Rita, Üsztöke Péter(crew) és én.
18 óra 35 perc, kategória III. hely
WTF BRZSNY, 33 km – Huszti György, beszámoló
Ha röviden akarnám elintézni a verseny beszámolót, akkor csak annyit írnék, hogy mindent vitt ez az esemény most nekem.
A VTM50 nekem egy óriási áttörés volt. Azon túl, hogy első terep maraton, első ultra táv, de először léptem át a hat órás mozgás időt, ami több, mint a felével több, mint az eddigi 4 órás idők. A versenyt feldolgozva, kielemezve fejben annyira erősnek éreztem magam még a teljesítést követően is, hogy a mentális állapotom fenntartására, önbizalmam növelésére nézegettem a következő futós eseményt. Nem tudom mi történt a VTM után, de fizikailag is egyre jobb állapotba kerültem, ezért amikor szembejött velem Zsófiék börzsönyi versenye, egyből éreztem, hogy erre nekem most szükségem van és a zöld lámpát követően be is neveztem a 33 km-es távra J
Börzsönyben még soha nem voltam futni, de sokat hallottam róla, ezért mindenképp igazi kihívásnak éreztem. A pályarajz kifejezetten tetszett, a térkép lenyűgözött, végig erdőben haladt az útvonal. Térképről olvasva, egyből látszott a szintvonalakon, hogy itt bizony lesznek nehezebb részek (nagy szopónak is nevezhetjük magunk közt, ugye? J ), aztán amikor a szintmetszetet megláttam, akkor már azt is mondtam, hogy hú b+ ez nagyon kemény lesz.
4:30-kor keltem a verseny napján, a terv az volt, hogy legkésőbb 6:00-kor indulok, hogy a rajtközpont nyitásra odaérjek, mert bizony kevésnek tűnt az idő a 8:30-as rajtig. Nem készítettem ki semmit se szombat este, aludtam egy jót, majd felkelést követően készítettem mindent el, szép sorban. Nem unatkoztam egy percet se, majd pontban 6:00-kor kocsiba ültem és elindultam. Útközben kétszer álltam meg átmozgatni magam. Kóspallag és Királyrét közötti erdei úton haladva gondoltam, hogy „igen, ez egy másik erdő, másik hegység, mint amihez én szoktam”. Lehúztam az ablakot és szippantottam magamba az erdő illatát és csodáltam meg a látványt. Azt hiszem a verseny végéig utoljára. Onnantól kezdve csak a versenyre koncentráltam.
Átvettem a rajtszámot, pacsiztam pár ismerőssel, bemelegítettem, felvettem a futómellényt, leadtam a ruhatárba a cuccom és a rajtban találtam magam. Picit helyezkedtem, merészkedtem előbbre menni, de nagyjából a közepén megálltam.
A pálya gyakorlatilag 4 fő részből állt, két komolyabb mászásból, két hosszabb lejtőzésből állt. Előzetesen megnéztem a frissítőpontokat, ami alapján a két fél literes vízzel megtöltött kulacsom mellé raktam be két tartalék kulacsot vízzel megtöltve. Ez utóbbi reggel volt fagyasztóban is, úgyhogy a hűtésem is megvolt. Az első frissítőpontig lement az első emelkedő és az első lejtőzés. Nem akartam egyáltalán kicsinálni magam az elején, de ennek ellenére úgy érzem, hogy jól haladtam felfele. Nem sokat foglalkoztam a környezettel, de miközben hátrafele is forgolódtam figyelve a többieket egy-egy pillanatra csodáltam az erdőt.
Az első lejtős szakaszon kihasználtam a szélesebb utat, néhány futót beelőztem, majd a single track szakaszon sokáig követtem az előttem haladót, aztán elengedett. Ez jól jött, mert jött a meredekebb, sziklásabb rész, ahol minden lépésemet jól át kellett gondolni, de ugye ezekre csak pillanatnyi időm volt. A frissítőpontra üres kulacsokkal érkeztem, siettem újra tölteni, kértem segítséget is, hogy minél kevesebb idő menjen a depózásra. Feltankoltam szénhidráttal, pont időben érkeztem és mentem is tovább. 1-2 km után jött a második mászás, de ez keményebb volt, mint az első. ~600 m szint egyhuzamban. Nem volt könnyű, örültem is, amikor a tetejére értem, ott fogadott is a fotós, nyilván örömteli pillanatokat éltem át, csodálatos panoráma és bár még majdnem fél táv hátra volt, de a szint 80-90%-a pipa.
Egy percig sem lehetett unatkozni, változatos volt a terep, de nagyon száraz és kemény, megérezték a lábaim. A második frissítőpont előtt volt egy irányító, aki csak annyit mondott, hogy még 800 m a pontig. Csak azt nem mondta, hogy a maradék szintet még bele kell a pont előtt tenni. Itt már együtt haladtunk a rövidebb távon indulókkal, mondhatnám úgy, hogy diktálták a tempót a tovább haladásra, de ők az élmezőnyhöz tartoztak, úgyhogy nem sokat láttam őket. A frissítőponton ismét újratöltöttem a kulacsokat, és neki indultam a lejtőzésnek. Már a szintmetszetet látva is gondoltam, hogy ez annyira azért nem egyszerű, de a meredekséghez még jött a szikla törmelék, por. Szinte végig egyedül haladtam lefele, igyekeztem nem belegondolni abba, hogy akár eshetek nagyot is, ha megeresztem, de nagyon nem volt választásom, mint agility létrázni az aljáig. Mikor leértem konstatáltam, hogy a lábaimnak ugyan nem esett jól, de nem is estem és már csak néhány kili van hátra. Itt, ami még volt erő, azt bele is tettem, szép huszáros hajrá lett a végére.
Örülök, hogy eljöttem. Örülök, hogy jól éreztem magam, élveztem minden pillanatát a napnak. Volt még egy kis bandázás, ebéd, aztán végül az eredményhirdetést, tombolát is megvártam.
Szerintem még tuti jövök errefele 🙂
Fotók: Runaway
Ultrabalaton, páros teljesítés- Orbán András, beszámoló
Idén másodszor indultunk az UB-n férfi párosban. Tavaly másodikak lettünk, egy óriási hajrában az utolsó pillanatban hagytuk le a harmadikat. Végtelenül boldog voltam akkor — egy pár hétig. De aztán elkezdett bennem motoszkálni, hogy van annak a dobogónak még egy magasabb foka is, és vissza kellene még egyszer jönni megpróbálni meghódítani. A tavalyi 16:23-as időnk majdnem minden korábbi évben első helyet ért volna, de 25’-ben kereken 16 órával lettek elsők. Ez 4:36-os tempó. Egy fotelből álmodozva nem tűnt lehetetlennek.
Idén egy új név alatt (Eagles) de ugyanabban az összeállításban, Nicolò-val indultunk el. Nicolò (28) baromi sokat fejlődött az elmúlt egy évben, és nekem (47) is sikerült megfordítani az ilyenkor már szinte kötelező lassuló trendet és decemberben mindketten egy erős maratont húztunk be Pisa-ban (Nico: 2:46, én: 2:53). Nekem sajnos viszont az idei év első pár hónapjában több kisebb betegség / sérülés tarkította a felkészülésem, ezért igazából a tavalyi 4:45-ös tempót éreztem reálisnak és bíztam benne, hogy Nicolò hoz a tavalyinál jóval erősebb 4:30-at.
Taktikánk nagyjából ugyanaz volt, mint 1 éve: minden ponton cserélünk nagyjából tehát 10 km-enként. Késői rajt időpontot választottunk, hogy minél több információ álljon rendelkezésünkre a többi csapatról. (mivel tavaly pódiumon voltunk, választhattunk rajt időpontot). Az eltolt indulás miatt sokszor a verseny közben nagyon nehéz tisztán látni, a runtiming honlapja meglehetősen nehezen használható, és nagyon sok adat hiányzik róla. Az AI korában ez már nem lehet probléma, úgyhogy az előző nap Nico lekódolt gyorsan egy saját felületet, ahol szépen minden idö- és sebesség adat gyönyörűen látszik. A verseny közben ezt használtuk és innen pontosan láttuk, hogy milyen pozícióban milyen hátrányban vagyunk, és hogy hogyan mozognak a többiek.
Na, de ne szaladjunk előre! A legnagyobb melegben 12 órakor indultam. A téli edzésben elszoktam már ettől a hőségtől, de ettől függetlenül simán 4:25 körül teljesítettem az első szakaszt számomra is meglepő módon. Próbáltunk profin készülni, és a kísérő autóban volt nálunk jégkocka is, amit azonnal be is vetettem a szünetekben, hogy a hőmérsékletemen lejjebb vigyem.
A második szakasz a kedvencem, Zánka – Szepezd – Révfülöp, ahol a nyarainkat szoktuk tölteni, itt minden bokor ismerős. Dög meleg volt viszont, és itt már nem jöttek a 4:25-ök, inkabb 4:30-4:35, de még ezzel is elégedett voltam.
A harmadik szakasz dimbes-dombos, egyértelműen egy nehezebb szakasz. Persze az UB-n ez semmi, de igazából már 30 km van az ember lábában és azt már érezni. Viszont tavaly itt már kezdett rendetlenkedni a gyomrom, ami idén elmaradt, úgyhogy ennek örültem, de 30-hoz képest már fáradtabb voltam a nagy meleg (és a kissé magasabb mint tervezett tempó miatt). Reméltem, hogy nem futottam el az elejét!
Negyedik szakasz a leghosszabb, majdnem 14km. A Balaton nyugati partján futunk, ez az egyik legszebb rész szerintem. Eddigre már 4:33-as átlagot mutatott az órám, és én csak annyit tűztem ki célul, hogy tartani minden áron. Tavaly itt lettem rosszul a gyomrommal, ezért itt nagyon óvatos voltam, inkább kevesebbet sokszor. Mivel volt biciklis kísérőm (örök hála Kurucz András!), így több opciót is “magammal” tudtam vinni és az adott pillanatban választani. Ekkor már átálltam a fél gél (15g) per 3km-es rendszerre az eredeti 1 gél / 6km-ről. Gyomor oké volt, de az első maraton után már fáradt voltam. És még mindig nagyon meleg volt.
Szünetekben persze nézegettem, hogy hogy áll a verseny. A második helyen álltunk, ami egyrészt szuper, de volt egy Bódis Run nevű csapat, amelyik teljesen más ligában versenyzett. 4:10 körül zúztak, és minden ponton csak nőtt az előnyük (ekkor már 25 perc!). A prediktált célidejük 14:xx volt, amit felfogni sem tudtuk. A korábbi évek eredményeinek átböngészése során egy 15:55-ös időt gondoltunk a pályacsúcsnak. Mórocza Andi nyilatkozta tavaly, hogy szerinte annyi és ő futatta pár éve. Szóval a 14 óra elég demoralizáló volt. Ráadásul a harmadik és negyedik helyezett is csak pár perccel volt mögöttünk, szóval nemhogy az első hely tűnt lehetetlennek, hanem még a dobogó is kétséges volt. Ez lelkileg nekem egy nehéz pont volt, mert tudtam, hogy a 4:35-öt nehéz lesz tartani…
Az ötödik szakasz rövidebb is, és valamivel hűvösebb is lett. A szakasz végén már a fele jön, onnan már “közeledünk” nem távolodunk 😄Itt csatlakozott a kísérő csapathoz az edzőm, Korányi Balázs, akinek a jelenléte nagyon sokat dobott a hangulatomon. Ő a nyugodt erő, semmi sem probléma, mindent megoldunk. Tőle maximális figyelmet is kaptam, ami nagyon jól esett.
A hatodik szakaszra hűvösebb lett végre, illetve megnöveltem a bevitt szénhidrátot (15g / 2km) és ettől hirtelen “repültem”, 4:30 alatti kilométerek jöttek sorjában. Zenét is betettem, és hirtelen a zónában voltam. A szakasz végére jött a hír, hogy csökken a különbség az elsőhöz képest, már “csak” 15 perc. Lehet, hogy fáradnak? Lehet, hogy van még esély akár győzni is? Visszajött a remény. Mivel a Bódis Run két órával korábban indult el mint mi, így mi “láttuk a jövőt”, láttuk, hogy a következő szakaszokon milyen tempót futottak, és hogy nekünk mit kell futnunk, hogy megközelítsük őket. A késői indulás nagy előnye…
Furcsa formátum ez a páros: igazából egy csapatban vagy a társaddal, de egyszer sem találkozol vele, leszámítva azt a pár másodpercet, amikor átadod a csipet. Szóval egymásról mindig csak közvetett információnk volt, az “autón keresztül”. Én azt a hírt kaptam, hogy Nico jól van, és bírja. Nekem is bírnom kellett. A hetedik szakaszt becsülettel lefutottam, nem lassultam, az órám a 70 km átlagának 4:34-et mutatott. A gélek már nem mentek olyan jól, próbálgattam mást, izót, cukros teát. A szakasz végére fáradt voltam és a gyomrom is háborgott. A különbség: nem csökkent. 16 perc. A francba. Ők is észrevették, és rákapcsoltak? Valószínű.
Viszont láttuk, hogy a következő szakaszokon (amit ők már lefutottak), lassulnak valamelyest. Menni kell tovább, nem lassulni. Tavaly, 140 körül utolértem Hankát. Ő nekem nagy idol, az egész ultráról tőle hallottam először, többszörös UB meg Sparthatlon teljesítő. Pár másodpercre mellé szegődtem, kicsit beszélgettünk. Mielőtt tovább indultunk volna, azt mondta: “Mindenki lassul a végére….Csak egyedül ti fogjátok bírni”. Ez jutott eszembe és ezt mantráztam a nyolcadikon. Továbbra is tartottam a 4:34-et. Különbség: 12 perc. Van még elég táv??
Ekkor Nico rálépett a gázpedálra. A nyolcadik szakaszát 4:20-ban futotta, amiben ráadásul emelkedő is volt. A team cseten jött a kísérőtől: “we are ahead of schedule”, azaz igyekezzen az autó a váltóponthoz. Különbség: 5 perc! Úristen, mi lesz itt? 209km után célfotó?
Eddigre már nagyon hideg van. A hőháztartásom nem működik. Az autóban 25 fok és egy pokróc alatt vacogok. Próbálok valami kiflit meg ropit enni, ezt kívánom még, az édes nem megy már. Csak el kell indulni valahogy, gondoltam, utána már emlékezetből menni fog. A kilencedik szakaszomon a koromsötét éjszakában csak egy biciklit látok, amitől nem szabad lemaradnom. “Andris, kicsit challengelj!” mondtam, azaz menj annyival, amennyivel futnom kellene. Aztán egyszercsak jön a váltás. Nem tudom, hogyan, de sikerult ezt is az eddigi tempóban lefutni. Különbség: 2 perc.
Nico megy. Nem tudom, hogy pontosan hogy van, de nem lassul. Tartja. A szakasza végén vezetünk! 3 perccel. Nekem még 9km. Utolsó szakasz. Újabb reszketés, újabb indulás. Semmit nem tudok enni, 1 korty izótól felkavarodik a gyomrom, hagyom. Automatán megyek. Még 5 kili és vége. Még 4. 3. 2. 1. Benn vagyok, 5 perccel vezetünk. Bódis Run már rég a célban, csak nézni tudják, ahogy jövünk, nem tehetnek semmit.
Az utolsó szakaszon Niconak 5:30-as tempó is elég. 4:30-ban megy, 8 perccel nyerünk a végén. Örömkönnyek. Megcsináltuk, teljesült az álom! 15:20 lett a vége, több mint egy órával jobb, mint tavaly, és valószínűleg pályacsúcs!
Én úgy érzem, hogy az abszolút maximumot kihoztam magamból, és igazából hálás vagyok a Bódis Run csapatának, hogy egy ekkora kihívás elé állítottak minket. Ezúton gratulálok nekik is! És természetesen köszönöm a teljes csapatnak, a siker nélkülük nem lett volna lehetséges! (Marzia Favaro, Korányi Balázs, Bódogh Blanka, Kurucz András – kösz!)
Fotó: Ultrabalaton és saját
- 1
- 2
- …
- 269
- Következő →
baratrunning.com 