Latest Event Updates

UB egyéni – Hantosi Zsolt

Posted on Updated on

Olvasgatom itt az UB beszámolókat, és tudom, hogy nekem is neki kéne állnom, de nehezen jön az ihlet. Még mindig annyi minden kavarog a fejemben…

Az egész egy szép májusi hétfőn kezdődött tavaly. Nem, ennél sokkal régebben kezdődött. Szerintem Gabi sem tudná megmondani, mióta is ismerjük egymást, de az biztos, hogy több mint 10 éve. Úgyhogy amikor tavaly eszembe jutott, hogy ha már idén lépek be a következő X-be, akkor kéne virítani valamit, és ehhez célszerű lenne edzői segítség, hogy az edzéssel eltöltött idő a lehető legjobban hasznosuljon, akkor nem volt kérdés, hogy őt keresem meg. Nem utasított el, a többi meg már történelem. 😀 Na jó, ennél azért kicsit több volt. Az első edzéstervig még várnom kellett 2 ½ hónapot, mert nyáron nem volt érkezése új Gizionokkal foglalkozni, de ennek ellenére „próbaidősként” is részt vehettem az erdőbényei edzőtáborban. Imádtam minden percét! Így utólag. Közben mondjuk egy nyolcadik Mulató kör vagy egy dög melegben lezavart agility tréning nem feltétlenül volt mindig élvezetes, de mindenért kárpótolt a társaság. Ahhoz képest, hogy Gabin kívül senkivel nem találkoztam előtte, baromi jól éreztem magam, ami egy introvertálttól szerintem igen nagy dicséret. 😉 Szuper emberek közé csöppentem, és ez a véleményem azóta sem változott.

No de vissza a történethez. Mikor először beszéltünk Gabival telefonon, természetesen megkérdezte, hogy mégis mi lenne a célverseny. Sejtettem, hogy a kérdés elő fog kerülni, úgyhogy nem ért teljesen felkészületlenül, de azért azt hittem, Gabi kicsit le fog hidalni, amikor meghallja, hogy UB. Egyéniben. Na ehhez képest én sokkolódtam attól a természetességtől, amivel erre Gabi rábólintott. Innen aztán nem volt megállás. Eltelt 9 hónap, amiről ugye mindenkinek ugyanaz jut eszébe, szóval akár azt is mondhatjuk, hogy az UB az én kisbabám… 🙂 A 9 hónap alatt voltak hullámhegyek, voltak hullámvölgyek, emlékeim szerint egyetlen egy kihagyott edzés, amikor hőemelkedésem volt, és bő 2.700 km. Hogy ez sok vagy kevés, mindenki ítélje meg saját maga. Volt ebben a 2.700 km-ben jó néhány 400-as kör, hajnali ½ 3-kor induló 60 km-es futás, edzőtábor Frankfurtban, és még sok minden.

A verseny előtti napon mentünk le Józsival a tóhoz, este még pizzáztunk egyet, aztán ő még a Singer varrógépet is bevetette, hogy a láthatósági mellényt rám szabjuk, szóval nyugodtan  mondhatjuk, hogy mindent megtett a cél érdekében.

Aztán eljött május 11., és ott álltam a rajtban. Megvolt a közös Gizionos fotó az egyéniekkel, akiket sikerült megtalálni, aztán vagy 15 perc késéssel el is indultunk. Itt máris volt egy pozitív élményem, ugyanis eléggé izgulós típus vagyok, és kicsit tartottam tőle, hogy már a rajtban elszáll majd a pulzusom, de nem így történt. Józsival előzetesen azt beszéltük, hogy kb. 10 km-enként találkozunk, és a köztes szakaszokra viszek magammal géleket, amiket a frissítő pontokon betolok, aztán az élet ezt egy kicsit átírta. Józsi olyan volt, mintha világ életében ezt a melót csinálta volna, és nagyon helyesen kitalálta, hogy mindig a pontok után találkozzunk, így ha megtetszik valami a pont kínálatából, ott tudok nyammogni, utána meg ott lesz ő a cuccal. Apropó, cucc: „természetesen” a banánt ott hagytuk a hűtőben a szálláson. 😀 Nyilván nem volt belőle gond, hiszen a pontokon is volt banán, meg aztán Józsi is szerzett valahonnan, csak egy kis adalék.

Szóval elindultunk, a rajtban csak egy kicsit volt hűvös, úgyhogy rövid ujjúban vágtam neki. És nyilván nem kentem magamra naptejet, mert miért is… Hát persze hogy az lett a vége, hogy leégtem, mint a szar. A történet szempontjából ennek persze nincsen jelentősége, csak okulásul mondom. Amúgy mentünk, mendegéltünk, jól éreztem magam, nem is futottam el az elejét. Ami abból is látszik, hogy úgy emlékszem, amikor Gabi először írt be helyezéseket a FB-ra, valahol 100 fölött voltam. Aztán utána szépen jöttem fel. 😉 Olyat nem tudok mondani, hogy hány km-nél éppen mit csináltam, vagy hogy mikor mit ettem, ez az én fejemben teljesen egybefolyik. Amire emlékszem, hogy az elején többször láttam szurkolni egy embert, aki meglehetősen biztos vagyok benne, hogy zilaci volt. Gabi tudni fogja, ő kicsoda. 🙂 Annyira azért nem voltam biztos benne, hogy meg is szólítsam, de szerintem ő volt az. Futogattam, a legmeredekebb emelkedőn gyaloglásra váltottam, rendben ment. Arra emlékszem még, hogy zene nélkül indultam el, aztán egy idő után eszembe jutott, hogy be is rakhatnám a zenét, és úgy voltam vele, hogy ezért külön nem állok meg, majd a legközelebbi frissítésnél, ahol persze megint elfelejtettem, de persze annyira nem hiányzott, aztán végül egyszer jókor jutott eszembe. Azt is tudom, hogy ittam, iszogattam, viszont sok órán keresztül nem pisiltem, de a frissítésem rendben lehetett, mert amikor először megtettem, nem volt különösebben sötét színű, ami kijött. Aztán később már egészen rendszeresen ment a dolog. Valahol 30-40 km környékén kaptam először jeget, és azt ugyan nem tudom, hogy ettől volt-e, de utána jobb érzéssel ment a futás. Ezt párszor megismételtük, aztán később már nem volt szükség rá, volt vízhűtés anélkül is. 😉 Enni főleg géleket ettem. Szilárd kaját nem nagyon kívántam – egyszer kértem egy banánt Józsitól, de nem bírtam az egészet megenni. Néha csipegettem egy kis olívát a frissítő asztalról, egyszer meg, ahogy írta is Józsi, ettem kolbászt és sajtot, de igazából ezek közül is csak a kolbász esett jól, a ragacsos sajt nehezebben csúszott le. Viszont egyszer sem éreztem azt, hogy kevés lenne az energia, szóval a frissítés rendben volt szerintem. Jó lenne tudni, összesen hány gél fogyott el, de ezt esélytelen összeszámolni. Az biztos, hogy sok. 😉 És még a gélekre is igaz volt, hogy a töményebb verzió nehezen csúszott le. Volt egy 15 adagos GU-m, amibe egyszer belenyaltam, de sokkal könnyebben lement Józsi High5 Isogel-je (amit már nem is úgy hívnak). Szóval lehet, hogy legközelebb inkább ilyennel érdemes készülni. Ja, amúgy én kis hátizsákkal futottam, ami Józsi szerint tökéletesen felesleges volt, de valamiben vinni kellett a géleket és a telefont… Az utóbbin fut nekem a Strava, de ami lényegesebb, így mindig megvolt az esélye, hogy fel tudjam hívni Józsit, ha valami gond van. Nem volt. 😀 Ahogy írtam, mindig valahol a pontok után találkoztunk, így nem volt pontosan megbeszélve, hogy hol találom majd meg őt, de mindig meglett. Persze voltak autóval megközelíthetetlen részek, de nem volt para, tudtam, hogy  majd csak összefutunk. Azért ilyen esetekre jól jött, hogy sosem indultam tovább 1-2 gél nélkül, hogy mindig legyen nálam tartalék. Menet közben előzgettük egymást Milánnal, néha láttam Mátét, aztán valahol összefutottunk Csillával és Alexszel, de ha agyonütnek sem tudom megmondani, az éppen melyik helység volt és hány km-nél. Azt hiszem, Keszthelyen találkoztam Hangával, aki szintén gyakori Crew tag Csanyánál, persze ő is lecseszett, hogy miért nem mondtam, hogy indulok. 🙂 A combom fájdogált menet közben, de itt azért még ment a futás. Aztán lassan elértünk Krisztához Szárszóra, amit előzetesen nagyon vártam a #gizionpower miatt is, meg hát ugye itt már majdnem 2/3-nál jártunk. Krisztának és Józsinak itt azt fejtegettem, hogy ha lassan futok, mondjuk 7 percesben, és fáj a combom, akkor ahhoz képest ha gyorsan gyalogolok, mondjuk 8 percesben, és nem fáj a combom, akkor az km-enként csak 1 perc különbség. Annyit pedig megér nekem, hogy kevésbé fájjon. A szintidővel szerencsére nem nagyon kellett foglalkoznom, annál sokkal jobban álltam. És ha azt nézzük, hogy Gabi közvetítése szerint Szárszón 38. voltam (bár azt nem tudom, hogy a fiúk között, vagy abszolút), a gyaloglással nem sokat csúsztam hátra. Hát még ha futni is tudtam volna… Azért a teljesítménytúrás múlt itt nagyon sokat segített. Láttunk pl. egy csókát Józsival, aki tetőtől talpig be volt öltözve, azért maradt meg bennem annyira: nem csak esőkabát volt rajta, hanem nadrág is, és még a cipőjére is nejlon zacskót húzott. Na, ő előttem kocogott, és amikor elkezdtem tempósan gyalogolni, akkor azért sikerült megelőzni. 😀 De vissza egy kicsit: már amikor Krisztánál voltunk, akkor is láttuk a távoli villámokat, és mondtam is valamit, hogy jó lenne elkerülni a vihart, de Kriszta mondta, hogy közeledik. Aztán valamikor odaért. Öltözéskor először a széldzsekit akarta odaadni Józsi, de mire felvettem volna, már annyira esett, hogy inkább az esődzsekit kértem. Innentől ázás volt. 😉 Viszonylag hamar beleléptem egy nagyobb pocsolyába, de mentálisan nem voltam nagyon kuka, mert onnantól fogva remekül oda tudtam rá figyelni, hogy a mélyebb részeket elkerüljem. Persze a cipőm és a zoknim így is átázott, de cserélni nem lett volna sok értelme a zuhogó esőben. Úgy rémlik, valahol Világos előtt volt a kolbászos/sajtos megálló, aztán a világosi vasútátkelő előtt a rövid, de meredek emelkedő. Erő azért még itt is bőven volt a lábaimban, tempósan fel tudtam sétálni. Nem sokkal ezután értük el a 180 km-t. Mikor utána találkoztunk Józsival, már világos volt (Világos után világos, hö-hö), és az eső sem esett, úgyhogy eszembe jutott, hogy akár le is cserélhetném a zoknimat és a cipőmet. Meg is tettem, és persze kb. 3 percen belül elkezdett újból zuhogni az eső. 😀 Sebaj, ment a Relentless Forward Progress, egyik láb a másik elé, lehetőleg minél tempósabban. Megvolt Fűzfő, aztán a 200 km-es felfestésnél várt Józsi. Vicces volt, mert utána kicsivel volt egy frissítőpont, ahol a táblán 199,1 km volt. 🙂 Mindenesetre megnyugtatott, hogy az agyam még rendben van, ha ezt észre bírtam venni. 😉 Aztán Csopak és Füred között találkoztunk utoljára Józsival, közben jött Mag Erika és a céges lánycsapatunk is. Erikát utána utolértem, látványosan sántikált, kérdeztem tőle, hogy neki is a talpa ázott-e szét, de nem, neki csípőproblémái voltak. Nekem a talpam fájt, gondoltam, vízhólyag is lesz rajta (lett), és a térdem is fájt valamitől. A kocogással néha megpróbálkoztam, de nagyon nem esett jól, így inkább nem erőltettem. Arról meg, hogy kinek mennyire fájt: kíváncsiságból megnéztem, és az utolsó 3,6 km-es szakaszon több mint 12 percet vertem Erikára… Elértem az utolsó körforgalomhoz, mindenki tapsolt, útbaigazítottak, a célegyenesben még futni is sikerült, itt is taps, gratulációk, aztán a cél. Megcsináltam.

A célban kaptunk finisher pólót, meleg levest (amit itt gond nélkül meg tudtam enni), Józsi volt olyan drága, és elment a chipjeinket visszaváltani, aztán elindultunk vissza a szállásra. Az egész történetben a céltól az autóig tartó szakasz volt a legnehezebb. 😉 Amúgy a célban nem estem össze, energiám az volt még. Hazafelé azt beszéltük Józsival, hogy ő elég álmos volt, én nem annyira. Jó, hogy sokszor ittam kólát menet közben, de szerintem ez inkább volt az amfetamin adrenalin hatása, mint a koffeiné. Az eredményhirdetésre persze nem mentünk vissza, inkább lefeküdtünk aludni. Józsinak ez jobban ment, nekem kevésbé. Egy idő után fel is keltem, olvastam egy kicsit, de kicsit rázott a hideg (mondtam már, hogy leégtem?), úgyhogy inkább visszafeküdtem a takarók alá. Aztán mikor Józsi felkelt, főzött isteni virslit, és este visszaindultunk Pestre. Persze vasárnap este csak jó messze a háztól találtam parkolót, úgyhogy még sétálhattam is egy jót. Mit mondjak, egy élmény volt. 😉

Hát ennyi. A mentális (és igazi) fél dollárt elvittem, és hiánytalanul haza is hoztam. Előzetesen megfogadtam, hogy ha bármi gond van, csak arra kell gondolnom, hogy van legalább két ember, aki miatt nem adhatom fel: Gabi, aki felkészített, bízott bennem, és aki – remélem – most egy kicsit büszke rám, bár szerintem kimondva-kimondatlanul ő is jobb időre számított, de persze egy ultrán, még ha csak fingfűrészelésről beszélünk is, sosem lehet biztosra menni, és Józsi, aki végigszopta ezt a hétvégét, és ez nem lehet hiábavaló. Józsiról még annyit, hogy vér profin tolta végig, mint aki mindig csak ultrafutókat kísért. Elképzelni sem tudtam volna jobb kísérőt, örök hálám! És akkor még nem is beszéltem a Gizion és egyéb szurkolóimról. Erőt adtatok, köszönök mindent!

A folytatás? Majd meglátjuk… 😉

Reklámok

UB egyéni – Veress Béla

Posted on Updated on

UB teljesítés, nem nagy kunszt (DE!!!!), beszámoló is csak amolyan Béla-módra:-)
“a lényeg, hogy megcsináltam :-)”

Hát egy kicsit elfáradtam a hétvégén.
A “hirtelen” meleggel senki nem számolt és jól szénné is égtem. Vedeltem a folyadékot szombaton literszámra de valahogy mégis dehidratált voltam. Sót óránként ettem ,hányingerem nem volt,gyomrom aránylag rendben volt de 90 után elégé belassultam.  Kajával sem volt semmi gondom (ilyen profi kísérők mellett 🙂 .  Amit éreztem az a túlsúlyom. 3-4 kiló többletet már megérzek magamon. Aztán a cipőm (amit 2,5 hónapja vettem Belgrádra) az miatt is lassultam mert alig csillapított valamit és a jobb lábam is erősen  befelé dőlt. Pedig még 1000 kili sincs benne de ez valahogy nem tartja és csillapítja úgy a lábamat. A talpam már 100 körül éreztem. Olyan volt, mintha mezítláb futottam volna. Az is visszatartott a tempóban.
Aztán éjféltől úgy 8 órán keresztül szakadt az eső, de azzal igazán nem volt gondom. Csak addigra az izmaim már annyira elfáradtak,hogy görnyedt pózban vánszorogtam.  Vagy lehet hogy azért fáradtak el az izmaim idő előtt mert  a cipő miatt a láb/testtartásomat erőszakkal kellett egyenesben tartanom és úgy emelgetni a lábam futás közben ,hogy ne fájjon a talpam. Szerintem ez az utóbbi lehetett.
Szóval megvolt, összességében elégedett vagyok magammal. Az idő 29:04 lett de Fonyódnál nem írtak jóvá kb. 4-5 perc várakozást a sorompónál. Különben megvan 29 órán belül. De ezért nem írtam nekik, a lényeg, hogy megcsináltam 🙂

Lung Andi, UB beszámoló

Posted on

Az Ultrabalaton úgy került a látókörömbe, hogy egy EasyJet utamon az egyik kitalálója véletlenül éppen mellém huppant le és mesélt róla nekem. Addig soha nem hallottam róla, mentségem csak a sok külföldön lehúzott év.
Pár hónappal később mentem Orfűre Andor Csillával és miközben szétfagytunk a nyári fesztiválon és életemben először ittam Fényt, mesélt nekem Gabiról és az Ultrabalatonról és hogy ők bizony meg csinálták és jövőre is mennek. Biztos a Fény miatt, de akkora ötletnek tűnt, hogy azonnal mondtam, hogy “persze menjünk!”…

Az egy percig nem fordult meg a fejemben , hogy messze nem voltam olyan edzett és a futás terén sem olyan ügyes mint Csilla vagy Alex, aki szintén már alapból csapattag volt. Szóval bevettek a kis csapatba, de novemberig kellett várni, mire Gabi tudott velem is foglalkozni. Innentől már úgy gondoltam, ha nekem is ő lesz az edzőm, sima ügy, ő a legjobb (szer: lol), én meg lelkes vagyok, a csajok übercukik, senki nem állít meg. Az villámgyorsan kiderült, hogy semmit sem tudok a futásról, kitartásom van ugyan, de állóképességem semmi. Ezért nem a nulláról, hanem valahonnan a béka segge alól kezdjük a közös munkát. Az, hogy fogalmam sem volt mit vállalok az UB felkészüléssel, egy erős understatement…. Az a felismerés, hogy mennyire sok munkát kell valójában bele tenni egy maratonnyi távba és milyen lassan fejlődik az ember valójában egy kitartást és erőnlétet kívánó sportban, az sokkal később csapott csak arcon, amikor január körül elkezdtek jönni a 60-70-90 perces futások.

Hirtelen gizion lettem és leesett az állam, hogy mi minden van itt a tudáskincstárban. Lett kamáslim. Másik cipőm. Aztán még egy. Kulacsom, fejlámpám, téli futó cuccom. Aztán egy jobb órám. Aztán egy másik cipőm. Aztán nyári futó cuccom, esőkabátom, kompressziós zoknim, sapkám, sporttáskám, zenei gyűjteményem… megtanultam nyújtani, bemelegíteni, hallottam frissítésről, zseléről, versenyekről, mindenről (is)…  

Közben összeállt a csapat, de az első körben, nem jutottunk be az Ultrabalatonra. A többiek bizakodva én némileg megkönnyebbülve vettem tudomásul. Ők remélték, hogy bejutunk, én meg tartottam tőle, hogy igen. Elolvastam mindent amit lehetett, figyeltem mit hogy csinálnak mások és úgy februárra lassan megérkezett a pánik. Lassú vagyok, bazi lassú és keveset tudok futni, nem mennek az emelkedők, milyen sok már amit vállaltam, nem vagyok normális, le fogok égni, régen gyorsabb voltam, nem fejlődők…. Gabi nyugtatott, messze van még május… A nagy lelkesedést felváltotta a racionalitás meg a para. Ráadasul egyszer csak jött a mail, hogy bejutottunk.  A többiek eufóriában, én meg az “úristen, most mi lesz?” és az “uhhhh de menő” között limbóztam. Nagy levegő, nincs visszaút: vállaltam, akkor megcsinálom.

Márciusra már egész jókat mentem, magamat leptem meg igazán, bár arra is rájöttem, hogy egy maraton egyben nekem még nagyon messze van….   De akkor még azt hittem meg lesz az, amit vállaltam szakaszokban. Aztán beállt a nyakam… aztán nem javult. Nagyon nem. Hol tudtam futni, hol nem. Aztán teljesen kimaradt 3 hét. Szerintem a legfontosabb. (szerk.: szerencsére nem) Figyeltem a többieket, ahogy egyre jobbakat mentek. Hiába, beérett az alapozás. Nekem közben gyógytorna, szteroid hetente a nyakamba, egy elég elkeserítő diagnózis, fájdalomcsillapító hegyek. De mentem, legalább rövideket. Beletettem amit tudtam.

Az utolsó két hétben kétszer lett az 5 km PB. Akkor elkezdtem bizakodni. Aztán megkaptuk a szakaszok beosztását. Fele annyi jutott nekem, mint a többieknek. Két perccel lassabb átlag virított a nevem mellett. Harmad akkora szakaszok. Teljesen ciki. De vállaltam, megyek. Az is több, mintha 4 ember futná meg az egészet. Ezzel vigasztaltam magam. Próbálkoztam Gabinál párszor, hogy “esetleg nem-e lehetne-e”, de persze profin lepattintott. 

Nagy szorongva mentem le az UB-ra, mert még soha életemben nem voltam sehol minden szempontból a leggyengébb láncszem. (Legalábbis azt hiszem…) Megszerveztünk közösen mindent, Alex a nevezést, Csilla a szállást,  Eszter és Balu a pólót, én a logisztikát. Igazi csapat voltunk már az UB előtt is. Elmentem Baluért és mire leértünk a Balatonra nagyon megszerettem őt. Esztert elhoztuk a vasútállomásról és akkor már tudtam, hogy itt rendben lesz minden, mert ez egy igazán összeillő “flower power” csapat lesz. Igazam lett. (Csilla nagynénjét extra meg kell említeni, mint tiszteletbeli csapattag, mert nem csak welcome vacsit szervezett, de még arról is gondoskodott, hogy az UB után legyen meleg ebédünk.) A versenyközpontba jött Alex is, és a legnagyobb meglepetésemre ott nagyon sok ismerőssel találkoztam. Elkapott a közösségi feeling és már nem izgultam a másnapon, nagyon örültem, hogy ott lehetek. Megérkezett a 6. tiszteletbeli csapattagunk, Kecsó a sofőr a kisbusszal és egy üveg pálinka a nagynénitől.

Reggel 7.50-kor indultunk. Balu futott először, de erre napokig nem emlékeztem utána, mert annyira izgultam, hogy azt sem tudtam megmondani, hogy ki váltott és mi volt az első szakaszom. Pedig ott futottam egy újabb PB-t a Strava szerint és láttam egy eladó pincét is szőlővel. Aztán beindult a gép és megértettem miről szól az UB. Láttuk Hankát, akit még soha nem láttam személyesen, megismerkedtem Mátéval, összefutottam az otthoni-helyi ultrafutónkkal, aki aztán 180 km körül feladta. Csodáltam a többieket, olyan vérprofinak tűntek, olyan jókedvű volt mindenki, futottak ügyesen, annyira jó volt, hogy együtt voltunk a buszban és senki sem maradt le semmiről.

Táncoltunk a váltópontokon, ettünk lángost, cseréltünk a cuccainkat, én meg csináltam, amit a többiek és igyekeztem úgy frissíteni, ahogy Misi, a testépítő a lelkemre kötötte. Amúgy ez bejött, máskor is konzultálok majd vele, bár nem tudom mit csinálok azzal a több tonna izo és egyéb cuccal, amit UB hozzájárulásként szerzett nekem. Nagyon akartam a része lenni az egésznek, olyanról szó nem lehetett, hogy egyszer csak kidőlök. Minden szakaszom rövid volt és mindegyik másért emlékezetes. Futottam szőlők mellett, hegyen fel, hegyen le, a tó mellett, éjszaka , esőben, tűző napban, valahogy véletlenül a legfontosabb gyerekkori emlékeim helyszínein. Megfutottam az első félmaratonomat szakaszosan ugye, de legalább tudom, hogy bennem van már. Futottam néhány extra km-t, mert Eszter nekem adta és mostantól nekem ez lesz a mentális 100 forintom. Számomra a legjobb futásom az éjszakai leghosszabb szakasz volt, teljes önismereti flow, akkor is ha az volt az egyetlen, amit a várt szint alatt hoztam. Az utolsó szakaszom már nehezen ment, fáradt voltam, elfelejtettem bevenni a pajzsmirigyre kapott gyógyszerem, a nyakam annyira fájt, hogy alig kaptam levegőt és amikor elment mellettem egy ilyen 12 fős gárda frissen vasalt tagja zerge módra szökellve és vigyorogva, erős késztetést éreztem egy laza gáncsolásra. Szóval a nem alvás nem a barátom.

Aztán jött a csopaki lángosos, ahova köt egy nyár tele emlékkel. Tudtam, hogy ez lehet az utolsó kanyar, itt a vége. Befutottam, Csilla váltott és kibukott belőlem a sírás. A Garmin szerint 30 km körül mentem. Ez pont kétszer annyi, mint amit én valaha futottam. De nem is ez volt a lényeg, hanem hogy legalább ezt bele tudtam tenni. Mert az én kiesett részemet a többieknek kellett hozni, és ha több nem is ment km-ben, emberileg mindenképpen helyt akartam állni.

De bennem is sok dolog megfordult ott 24 óra alatt. Az UB vége nálam valami másnak a kezdete lett. Ahogy itthon voltam, két nap alatt összeraktam a legendásan káoszos naptáramat, megreguláztam az elfoglaltságaimat, minden orvoshoz és gyógytornára is bejelentkeztem, hogy semmi ne állhasson a rendszeres futás és az azzal kapcsolatos terveim útjába. Soha nem ment volna ez az UB nekem, ha nincs ez a fantasztikus csapat. (Beleértve a sofőrünket és a hátát, amin fát lehet hasogatni.) Csilla és Alex, akik első szóra elfogadtak csapattársnak és elhozták az életembe Gabit, végig rajtam tartották a szemüket, nagyon sokat segítettek. Nagyon hálás vagyok Gabinak, mert mindent megtett, hogy ott lehessek, akkor is amikor nagyon rosszul nézett ki a dolog. Soha nem lett volna ilyen szép és jó emlék ez az UB, ha nincs egy csupafény Balunk és egy csupaszív Eszterünk, akik mind a ketten végig támogattak és elláttak tanácsokkal. Hálás vagyok, hogy ott lehettem, mert én csak most és ettől a beavatástól lettem igazán Gizion. MulaTÓkör rocks!

Andor Csillu, UB beszámoló

Posted on Updated on

MulaTÓkör a Balaton körül

MulaTÓkör, azaz Andika, Eszti, Balu, Alex és én 😊

A történetet kezdem szokás szerint legelőről: A Fishing on Orfűn (kedvenc fesztiválomon) Andikával tettünk egy kört az Orfűi-tó körül (mármint futva), amikoris elkezdett érdeklődni arról, hogy akkor hogy is van ez az UB, meg ugye te futottál már az UB-n, és milyen volt, és én is, én is. stb stb. Addig addig, míg kitaláltuk, hogy 2019-ben együtt benevezünk valamilyen felállásban. Még aludni se aludtunk rá egyet, már írtunk is Alexnak, hogy mit szólna hozzá. Alexet ilyen téren nem kell nagyon noszogatni; 3 fő már meg is volt a csapatból. Én ekkor megmondom őszintén még azt hittem, hogy lárifári az egész, Andi alszik rá egyet és rájön, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását, de aztán csak aludt rá még egyet, meg még egyet, meg egy fél évet, és nem múlt el a lelkesedés, amit kigondolt, az úgy is lett 😊)) De Alexszal mondtuk neki, hogy azért hármasban kicsit erős lenne a dolog, szerezzünk még két embert. Írtunk is a csoportba, hogy ki jönne és kb. 2 másodperc alatt keltek el a helyek, hát népszerűek vagyunk na. 😊

Jövőre ha ugyanilyen felállásban indulnánk, Kriplik néven indulnánk (bocsi srácok), ugyanis a nevezés és a verseny között a csapat 80%-ának volt valamilyen sérülése. (én voltam a maradék 20%, nem sérülök könnyen hála istennek, lassan de biztosan futok 😊 mindennek van előnye 😊)

A lelkesedésünk viszont 100%-os volt, és ez a lényeg. Mindenki hozzátett valamit a bulihoz: Andika szerezte az autót és a csodálatosan türelmes sofőrünket, Kecsót. Balu csináltatta a pólót, Eszter intézte a pólótervet. Alex hozta a szép és gyors futólábait én pedig a szállást és a CH töltést intéztem drága jó nagynéném füredi kapcsolatai révén.

A MulaTÓkör tehát készen állt a megmérettetésre. Az autót púpra pakoltuk reggel, széles mosolyunkat gyakoroltuk egyfolytában, ellőttük a kötelező csoportfotókat és szelfiket és már indultunk is a reggel 7:50-es rajthoz. Baluval együtt elrajtoltunk, majd nyomás a következő pontra. Hogy utána milyen sorrendben ki kit váltott, azt már őszintén szólva nem is tudom, azt tudom, hogy utánam mindig Eszter következett. Mi egy irtó cukker csapat vagyunk, mindig nagy öleléssel, puszival, bíztatással vártuk egymást a célban, de valószínűleg ezt minden csapat így csinálja. Mindegy, azért gondoltam elmondom, mert cukiság és kész. A sérültjeink állták a sarat rendesen, persze itt fájt, ott fájt, de semmi nagy hiszti, semmi nagy nyűgösködés nem volt, igazi hősök! Napközben nagyon meleg volt, este meg nagyon esett az eső. Gondoltam ezt is elmondom, hátha valakinek nem tűnt fel.

Útközben találkoztunk mindenféle hírességgel is. Láttuk például Gilles-t, majd Szabó Bélát (mindkettőjüket a Simonyi filmből ismertem fel) – Bélának odakiabáltam, hogy „Hajrá Béla“ – erre ő: „Pusszancs“ Egy pár méterrel később Balu is látta, ő is próbát tett, neki vajon mit válaszol, de mivel nem volt rajta  futószoknya, így be kellett érnie egy sima „Köszi“-vel. Kicsit csalódott volt. Lol 😊

Ja és a hírességek felsorolását folytatnám még: Sokáig együtt haladtunk Hankával, jó messziről fel lehetett ismerni mert lila volt. 😊 És persze így sok állomáson találkoztunk Mátéval is, együtt tömtük a fejünkbe a lángost jó sok fokhagymával (ez a következő szakaszomnál meg is nyomta a pocakom rendesen, ilyen hülyeségeket nem csinálok legközelebb, tanulság 1. levonva)

És Zsotyekkel is összefutottunk. Mi nem akartuk volna őt különösebben a fókuszban megzavarni, de ő kérte az energia puszit és ölelést, hát meg is kapta! 😊 ❤

Valamelyik zseni a csapatból kitalálta, hogy legyen a pólónk hátára rányomtatva a nevünk. Hát ez egy szuper ötlet volt. Ennyi bíztatást még életemben nem kaptam: „Hajrá Csillu”, „ezaz Csillu”, „nyomjad Csillu” minden elhaladó autóból és futótól 😊 (aki zenét hallgat futás közben, ugye Alex, Balu, Andika, az így járt…)

És hát igen, futottunk is. A többiek szakaszairól csak annyi tudok nyilatkozni, hogy jó volt vagy nem volt jó, futás után mindig mindenki beszámolt, hogy hogy ment, de a részleteket majd az ő beszámolóikban olvashatjátok. Az én szakaszaimról viszont picit bővebben:

Az első : Akali- Köveskál, (11 km). Az eleje szokás szerint szuper volt, örültem és hálás voltam, hogy itt lehetek 😊 De aztán a közepén nagyon megborultam, lelkileg inkább, mostanában ugyanis a magánéletemben kicsit sok stressz ért, és hát ennek pont most kellett előjönnie…A hülye gondolatok csak nem akartak kimenni a fejemből. De aztán összeszedtem magam és a második szakaszomra már sikerült fejben is ott lennem a versenyen.

A második szakasz igazi örömfutás volt, otthoni terep, rövidebb szakasz: Vonyarcvashegy-Keszthely (6,9 km). Anyukámékkal megbeszéltük, hogy a célnál várnak majd, így plusz motiváció is volt a futásban, széles mosollyal érkeztem meg Keszthelyre, anyuék már ott vártak, nagy ölelés, örömködés, boldogság. (nem hozott pogácsát ☹ na de sebaj )

A déli part hosszú volt és eseménymentes. Nekem a Balatonboglár-Balatonszemes (11,2 km) szakasz jutott, nem túl izgi és nem túl szép, letudtam, mentünk tovább.

Éjfél körül az időjárás előrejelzésnek 100%-ig megfelelően elkezdett esni az eső. Reméltem, hogy nekem már nem jut belőle, mivel nem vagyok egy nagy esőben futni szerető alkat, de sajnos Alex kivételével mindannyian megkaptuk az esőadagunkat. Az enyém a Balatonvilágos-Balatonkenese (11 km) szakasz volt. Futás közben azon morfondíroztam, hogy amúgy, ha nem lenne most UB, biztos kedvem lenne hajnali háromkor a szakadó esőben a vak sötét kivilágítatlan utcákon a pocsolyákat nem túl nagy sikerrel kerülgetni…Annyira vicces volt az egész, hogy tulajdonképp esküszöm valahogy élveztem is a dolgot. Ilyesmiben nem túl sűrűn van részem, ki kell hát élvezni 😊 Najó azért persze őszintén szólva vártam, hogy vége legyen. (most biztos sokan mosolyogtok rajtam, de hát ez van, nem szeretek esőben futni…) Ééés a körülményeket még tudtam fokozni! Egyre és egyre sürgősebb lett volna egy kétbetűs kitérő, de az esőben bokorba nem annyira akartam menni, potyi wc-ben én az ilyesmire meg nem nagyon vagyok képes (rutin zéró), úgyhogy azon voltam végig, hogy csak a célig kibírjam valahogy. Elárulom, kibírtam 😊 Tanulság 2: mindig menj wc-re futás előtt, ha nem kell, akkor is!

Reggel 6 körül várt még rám a befejező szakasz: Csopak- Balatonfüred (7,7 km). Tavaly is felírtam magamnak és idén is újra le fogom jegyzetelni, hogy akár éhes vagyok, akár nem, két szakasz között enni KELL. Sajnos a 4. és 5. szakaszom között kicsit sem voltam éhes, így elkövettem azt a hibát, hogy nem töltöttem újra a raktárakat ☹ Ez nagyon durván megbosszulta magát: kb. 2 kilométer után mintha lemerült volna az összes elemem. Nem értettem hirtelen, mi van: elkezdtem szédülni. O-ó, most mit csináljak. Sétáltam kicsit, hátha jobb lesz, jobb is lett. Felváltva futottam, gyalogoltam, futni csak csiga tempóval tudtam. Sokan elkerültek és bíztattak, hogy már nincs sok. Tudtam, hogy ki fogom bírni a végéig, de azért nem volt könnyű. A célban már ott várt a legcukibb csapat a világon, kéz a kézben befutottunk a célba ❤

23:39:10 lett a vége. Köszönöm MulaTÓkör az élményt, köszi Gabi a felkészítést, köszi Gizionkák a szurkolást ! 😊

(Ui.: egy rövid szösszenet a felkészítés minőségéről 😊

Kollégáim hétfőn: – És milyen volt a verseny? Fáj a lábad?

  • Én: Nem, nem fáj. (önelégült mosoly)
  • Kollégák: Nem fáj semmid?!?
  • Én: Nem, nem fáj semmim. (még nagyobb önelégült mosoly )

Annyi csak, hogy egész nap vagy ettem vagy azon gondolkodtam mit egyek legközelebb, más bajom nem volt  😊 Szóval az edzőnk tud valamit 😊)

 

Compressport 2UP2DOWN – Somorjai Ármin, beszámoló

Posted on

Főnéni bedobta a versenyt a csoportba, lehet menni. Nyilván a sérüléssel kényszerpihenőn lévő ír rá rögtön (poénból teszem hozzá), hogy jó lenne. Majd kiderül, hogy végül is mehet. Miért is ne?  Innen jön az izgalom, mert eddig már 3 verseny el lett engedve zsinórban, sok edzés kimaradt és a fene tudja mi jutott még akkor az eszembe. Páros verseny. Eddig mindent Csabival futottam, persze itt-ott elengedve egymást ha úgy alakult, de már jól ismerjük egymás nyomorát meg hülyeségeit, tudjuk egymást húzni ha kell. Most viszont Krisztával kerülök párba, akiről csak annyit tudok, hogy úgy ismeri a szintemelkedéseket, mint én a 14 éves macskám hangjelzéseit. Fel kell kötni a gatyeszt, nincs mese, a pontokon együtt kell áthaladnunk, ne miattam kelljen várni.
Közeleg a verseny, nagy az izgalom, hogy vajon sikerül e megint lesérülni a verseny előtt nem sokkal? Ki kell hagynom ismét amire készülök? Mint valami elátkozott sorozat folytatásaként, ott lebegett felettem az érzés, pláne, hogy a térdemet még mindig nem éreztem százasnak. Végre megszakadt a sorozat, nincs lerokkanás… cserébe a páros másik tagja perecelt egy nagyot, amitől bucira puffadt a térde. Jaj ne már! Én vagyok a verseny előtt lerokkanós szériában! Ment az izgalom meg üzenet váltások. Ha nem javult volna az állapota simán visszamondom az egészet. Egy jó verseny sem ér meg nagyobb sérüléseket. Beszéltünk is telefonon, egész hosszan. Oldódott is a para, hogy ismeretlennel kell futni, hamar kiderült, hogy nagyon jól elleszünk majd végig futás közben. A térd is összeszedte magát, mehetünk, nem állít már meg minket semmi.
Közeleg a hét vége, pénteken egy legénybúcsú, szombaton utazás Mátrafüredre, Vasárnap verseny. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű mindezt kivitelezni. A legénybúcsú szerencsére könnyeden zajlott. Fogyasztásomon még egy tinédzser is csak röhögne (kb. egyenlő a semmivel). Fél kettőre otthon is vagyok. Reggel viszont az emésztésem vacakol… ejnye pedig nem ittam egy köszöntőn kívül semmit, és akkor sem volt semmi bajom. Ejnye már, ennek a fele sem tréfa, és mindjárt menni kellene a vonathoz. (Később kiderült, hogy bujkált bennem valami kórság ami ezt okozta, mert majd 1 hétig tartott) Verseny előtti napon nulla étvágy, igaz amit eszek, iszok bent marad, de keservesen akar lemenni. Nem a legjobb előjelek, de a fenébe is, készültem, párom is van akivel futni kell, én vagyok a Kaszáspók ő meg a SheHulk. Nem hagyunk cserben senkit, majd jobban leszek. Egy fokkal tényleg jobb lett. Hatvanig vonatoztam, majd egy busz Gyöngyösre, onnan pedig Mátrafüred egy másikkal (Alföldi gyerek a Mátrába megy :D).
Egész héten az időjárás előrejelzést lestem, mindent vittem magammal, hosszút, rövidet, 2 cipőt, ami csak eszembe jutott. Foglaltunk szállást szombat estére, hogy kipihenve, helyben kezdhessük a mókát. Jó taktika ez, megtartom. Füredről feltúráztam a Panoráma panzióba, persze a turista ösvényen esőben. Mit nekem eső meg sár! Igaz még Füreden amikor vettem egy Kékes csúcsköves hűtőmágnest meg egy kv-t (minden új versenyhelyszínről kell hűtőmágnes), a büfés hölgy mondta, hogy marha nagy a sár menjek busszal, de az nagyon most nem akart jönni, megyek én gyalog, nem gáz. Na, ilyen az amikor valaki hülye 😀 Volt sár, nem is kicsi 😀 Azért is felmásztam, szobát elfoglaltam, Kriszta hív mindjárt érkezik. Na, akkor indulás, megyek elé (nem sétáltam még eleget). Jön már a gladiátor kisasszony, baktat felfelé velem szemben a szerpentinen. Köszönés, örülés, szállás. Kipakoljuk a géljeinket, fotó, menjünk toljuk le a verseny előtti futást, nyújtást, majd utána elmegyünk enni. Esett, viszont futva kellemes volt az idő, megbeszéltük, hogy másnap rövidben indulunk, meleg lesz ott közben. Vacsi végül rendelős lett, még kis beszélgetés, felszerelés mustra, Minionos csősál, aludni kéne.
Reggelre nem sokat javult az idő, mint inkább romlott. Sebaj szedelőzködjünk, menjünk, kell egy rövid ujjú póló (valami csak otthon maradt) hátha találok valami jót (lett Runnabe). Központban találkozás csapattársakkal. Mennyi kedves figura :O Végre személyesen is találkozni gizionokkal igen felemelő érzés 🙂 Erős Gabival sajna nem tudtam pacsizni mert amikor kerestük már eltűnt. Fotózkodás, cucc fel,  menjünk már! Hüsi van, esik is, sebaj majd futva minden jó lesz, szeretjük az esőt, térdem is jól érzi magát.
Rajt!!!
Haladjunk, haladjunk. Hamar eljutunk az aszfaltról a fák közé. Kriszta megy is felfelé, gőzerővel sztorizik Orsiékkal… megyek is utána… vagyis próbálok… pulzusom az egekben. Nem lesz ez így jó, nem kellene ellőnöm ennyi töltényt az első 10 km-en. Ejj a sok kihagyás, mennyire érzem most. Mégis, csak rám kell majd várni… ejnye! Első csippantásnál vár is Kriszta, neki ez felfelé most könnyed élvezi. Nekem nem jó még, tölteni se tudtam rendesen előző nap, gyomrom még mindig nem száz, fáradtnak és gyengének érzem magam, pedig sok van még a végéig. Sebaj, toljuk neki, majd közben lesz valami, ha más nem, élek a lehetőséggel, és Kriszta futózsákjába bújva utazok be a célba a hátán. Kemény csaj, simán bevisz. Csippantás után kapok is sms-t otthonról, jelenik is meg az órámon, Párom drukkol, követ online, jólesik. Felérünk először a Kékesre. mindent beburkol a felhő, sejtelmes ködös kalandá varázsolva az egész eseményt. Frissítőpont, minden király, jöhet a kóla-banán kombó, Zsófi, Máté, Zsotyek, mondhatni gizionparty van. Nem időzünk sokat, megyünk is tovább. Végre kezdenek egy kicsit összeállni a dolgok, visznek a lábaim, jár a szemem mindenhova, 4-5 lépéssel előre számolva. Jön a lefelé, meg is lendülök, rettenet élvezem a lefelé rongyolást, meg is feledkezem magamról kicsit, lesek hátra, elhagytam Krisztát. Na, bevárom, nekem is jobb inkább visszavenni kicsit. Ketten maradunk, ami nagyon jól esik. Beáll a közös tempó, flow. Futunk a ködben, esik és hideg van. Mint két ragadozó, ami portyázik a sejtelmes erdőben. Gélt is kellene tolni, együnk, bakker! Nem bírom rendesen kinyitni a gélt 😀 lefagyott kézzel nehéz. Kriszta is küzd, rágcsálja a gél végét. Végül sikerült, jól is esik, viszont nem érzem mennyire fogom. a maradékot kinyomom a saját kezemre 😀 Jó buli ez a hideg!
Második frissítő pont Parádsasvár. Hidegebb és vizesebb mint eddig, jön már a szél is. Menjünk is tovább, itt állva nem jó. Orsiékat is beérjük, jöhet a második fel! Kriszta sztorizik, hihetetlen, hogy tud felfelé menni ez a csaj! Ijesztő! Meg is mondom neki. Utána nem sokkal perecelt is kettőt a sárban ennek örömére 😀 Jönnek a Lipótok, a kicsi meg a nagy, egész hamar felmászok rá a magam  kaszáspók végtagjaimmal, majd jön Sombokor. A gerinceken meg nyitottabb részeken lévő sok szél meg hideg kezdi éreztetni a hatását. Nem tudom annyira feltolni a pulzusom, hogy hőt termeljek. Pedig itt felfelé aztán lehetne! Egyik láb a másik után, hajrá hajrá! Kriszta fent ugrál a tetején, jelzi, hogy megy tovább mert fázik, igyekszem én is, de éppen élőholtat játszom egy meredek felfelén. Görcsölgetnek a combjaim, Kriszta ad magnéziumot, hamar elmúlik. Nagyon fázok, menni kell mert ennek már a fele sem tréfa. Kocogjunk hát valahol már csak itt van a tető ismét.
Kriszta vár, csippantunk, szurkolós sms, már nincs sok, faház. Nem vagyok jól, kicsit sem, a kóla remeg a kezemben, a marék csokit próbálom magamba diktálni amit Máté a kezembe nyomott, didergek a hősugárzó előtt. Kriszta jelzi menni kéne, Máté is szól, ha már nem eszel indulás! Van kabátom, valaki vegye ki! Rám is adják, nem mozognak úgy a kezeim és a karjaim, ahogy kellene, érdekes élmény 😀 Indulás, már csak 8 kili. Lassan melegszik kicsit, szervezetem is összeszedi magát, jaaaj megint itt a bottal kalimpáló csaj… Egyszer már kielőztük, mert balesetveszélyesnek tartottam, ahogy botozik minden irányba szana-szét. Most csak kalimpált vele, de az sem volt igazán megnyugtató, előzni kell. Szépen lassan bedöcögtünk a célba, örömködés, ölelés, FORRÓ ZUHANY!!! Átöltözés, babgulyás, pakolás, indulás. Gizionoktól búcsú, Zsófi és Máté még egy Tesco-s kitérőt is tesznek velem, hogy legyen még kajám az útra <3, majd a ferihegyi vasútállomáson kiraknak. Veszek egy jegyet, jön az IC, vár már rám Nyíregyháza. Aludnék, de nem tudok, 45km 2000m+szinttel, sérülések és egyéb egészségügyi szünet után. Hálás vagyok mindennek, és megennék mindent 😀
Utólag belegondolva egy elég komoly kaland volt. Ez volt az az év amit ennél az eseménynél még sokáig fognak emlegetni. “Emlékszel mi volt itt 2019-ben?” Na én fogok az tuti 😀 Jövőre is jönni kell!
Köszönjük Csanyának a VIP nevezést!

Csathó Tímea – UB beszámoló (vigyázz, sírós)

Posted on

Nem szoktam megosztani a nagy futós teljesítményeimet (főleg azért, mert nincsenek, másrészt meg nincs igényem rá – sem arra, hogy legyenek, sem arra, hogy megosszam őket), de az UB-ra büszke vagyok. Nem elsősorban a futás miatt, hanem arra, amit együtt, csapatként véghez vittünk (a Suhanj! Alapítvány sérült és fogyatékkal élő futóit kísértem guide-ként). Együtt mindenkivel beértünk, mindenkit bejuttattunk a célba. Nem utolsósorban magunkat is.

Az „előzmény” az egy héttel ezelőtti első maratonom volt, amire persze szintén büszke vagyok, csak máshogy. 🙂 Kicsit sérülten készültem és sérülten futottam (ok, erre nem vagyok annyira büszke), fájt is utána a térdem rendesen, két napig nem nagyon bírtam járni, de nem szerettem volna elengedni azt, hogy guide futóként kísérjem fogyatékkal élő sporttársainkat az UB-n (ami nekem amúgy az első volt). Kb 3×10 km-t vállaltam papíron (approved by Gabi), de úgy voltam vele, hogy nekem a maraton után ez már csak jutalomjáték lesz és az volt a terv, hogy addig futok, amíg nem fáj, legyen az csak 2 km vagy 12, mindegy. Ezt jeleztem is az elején a csapatnak, szóval abszolút el tudtam engedni a teljesítmény részét, nyilván ebben segített az is, amit a szervező srác osztott meg a csoportban:

„A legfontosabb: Eshet eső, fújhat szél, tűzhet a nap, mi azért megyünk, hogy együtt jól érezzük magunkat, egymással, egymásért fussunk! Nekünk ez nem verseny! Biztatjuk egymást, biztatjuk a többi futót, és rommá ázva is mosolygunk! :)”

Ha futni nem is, de mosolyogni (meg rommá ázni is) nagyon jól tudok, szóval reméltem, hogy így is beférek a csapatba. Spolier alert!!! Befértem.

Apropó, csapat: 3 látássérült, 1 hallássérült, 7 mozgássérült, valamint egy művégtagos futó jött velünk és nem is tudom, talán 10-12 guide. Szerencsére ez az arány a végére sem változott 😀
Két kerékpáros kísérő jöt velünk (egyikük pihenés nélkül, nonstop tekerte körbe a Balatont a futókkal), és azt hiszem, 7 autó (3 sofőr nem futott). Nem biztos, hogy elhiszitek, ha azt mondom, hogy sikerült összehozni, hogy folyamatosan futott legalább egy fogyatékkal élő és legalább két guide vele (sokszor persze többen is futottunk egyszerre), mindig minden autó eljutott a következő váltópontba, minden nem futónak volt helye valamelyik autóban és minden éppen nem használt futókocsi és handbike is elszállítódott. És nem utolsósorban mindenki kb annyit, ott és úgy futott, ahogy szerette volna (pl. ennyi és ennyi km-t szeretnék futni, éjszaka nem szeretnék futni, emelkedőn fel, ill emelkedőn lefelé nem szeretnék futni, esőben nem szeretnék futni, északi parton nem szeretnék futni, ebben és ebben a a városban szeretnék futni, ezzel és ezzel szeretnék futni stb – a „nem szeretnék” kéréseknek általában technikai okai voltak, szóval nem csak kényeskedtünk, higgyétek el), én pl nem szerettem volna futókocsit tartósan emelkedőn felfelé tolni (saját erőnlétem ismeretében), ennek ellenére valahogy mégiscsak úgy alakult, hogy Badacsonyban a Római úton én toltam fel a 15 éves Andrist, aki közben a szabadkőművesekről tartott igen profi előadást (a témát én választhattam). Azon az úton toltam fel, ahol tavasszal kb csak félútig tudtam saját magam felküzdeni. Nemhiába a Suhanj! egyik szlogenje, az „Erőt adunk”, visszafelé is érvényes… adunk is és kapunk is, mikor melyikre van szükség. Eszméletlen szervezés kellett ehhez az egészhez, összehangolt csapatmunka, nagyfokú rugalmasság és alkalmazkodóképesség. És mégis minden olyan könnyen, erőlködés nélkül ment.

A képen a következők lehetnek: 4 ember, köztük Tímea Csathó, , mosolygó emberek, álló emberek

Persze lelkesen futottunk is, nagyjából mindenki többet ment, mint a tervezett papírforma. Én az első nap 25 km-t több részletben, ami azt jelenti, hogy az aznapi összes futásom tudtam teljesíteni, sőt még egy kis plusz is került bele. Indulás előtt nagyon reménykedtem, hogy legalább egyet tudok majd futni, hogy elmondhassam, hogy része volt a „körbefutottuk”-feelingnek és ez bőven meg is volt, így végül szétázva, átfagyva boldogan zártam a napom (ahh, próbáltatok már látássérültet sötétben, szakadó esőben, hidegben, fáradtan, kátyúk között vezetni? Lifelong experience – ha szerencséd van, csak neked és nem a társadnak). Hajnalban persze nem bírtam lábra állni, rögtön meg is szerveztem, hogy kik futják az aznapi adagom, könnyen elengedtem a futást, nekem szombaton is már minden km ajándék volt. Beálltam crew-nak és kávét szereztem a benzinkútról, szendvicseket gyártottam, szórakoztattam a fiatalkorú népséget stb stb. Nyilván a fáradtságunknak volt köszönhető, hogy bár épp érkeztek futóink a váltóponthoz, de nem volt senki, aki váltsa őket, így eszméletlen sprintet levágva összetrombitáltam a következő brigádot, majd konstatáltam, hogy a rohangálás közben egyáltalán nem fájt a térdem. Ezt nem tudtam értelmezni (azóta sem tudom), de végül bevállaltam az aznapra tervezett szakaszom második felét (kb 6 km), sőt, még a befutó szakasz is belefért.
Nem emlékszem, mikor értünk be (szombaton 8:50-kor rajtoltunk, valamikor vasárnap kora délután értünk be), de mind beértünk 🙂

A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember, álló emberek, fa, égbolt, túra/szabadtéri és természet

Hihetetlen újra és újra megtapasztalni, hogy a fogyatékkal élő embereket leginkább a társadalom teszi „nyomorékká”, nem pedig saját fizikai korlátaik. Ha elfogadjuk őket és lehetőséget biztosítunk számukra, akkor nagyon sok mindenre képesek. Ezen a hétvégén a Balaton körül nem a körülmények szerencsétlen áldozatait, hanem példaértékű sportolókat láthatott az UB népe.
És persze tök jó villogni a képekkel, mert mindenki azt gondolja, hogy guide-nak lenni mekkora menőség (ez igaz) és azt is, hogy hú, mekkora önfeláldozás (ez nem igaz).
De amikor egy olyan lány, akinek a balesete és amputációja után azt mondták az orvosok, hogy soha többet nem fog futni, örüljön, ha járni tud majd, és most futólábbal élete eddigi leghosszabb távját (kb 2×3 km két nap alatt) futja, és ott lehetsz mellette, akkor azt te érzed megtiszteltetésnek (és eléggé más perspektívába kerül egy vízhólyag vagy leesett köröm…). Aztán amikor leírja, hogy neki ez mit jelentett, akkor hálás vagy, hogy ennek része lehetsz:

„Sziasztok!

Mielőtt bedőlnék az ágyba, ránézek az idei éremre és arra gondolok, hogy írok Nektek:
A tavalyi UB-n még nem volt futólábam, de már akkor arról álmodoztam, hogy jövőre futni fogok.
Köszönöm Nektek, hogy bevettetek a csapatba és ez az álom megvalósult, filmszerű élményekben volt részem. Amikor ma vasárnap reggel konstatáltam, hogy mekkora nagy véraláfutásom van a kislábamon, Rátok gondoltam, ezért még kitartottam a 2,8 km-en. Valahogy eltűnik a fájdalom, amikor a cél kiüti a nyeregből. Jövőre már dupla-tripla ennyi távot fogok bevállalni!
Nekem nem a celebek a hőseim, hanem Ti.

Réka”
A képen a következők lehetnek: 1 személy, mosolyog, állás és túra/szabadtéri

Az én térdem azóta sem fáj, meg egyéb más bajom sem lett, és örülök, hogy a pozitív energiát, hálát, örömöt és lelkesedést nem kilóra mérik, mert tuti nem bírnám el az UB-n kapott csomagot (pedig amúgy elég erős vagyok, csak ne futókocsi legyen emelkedőn felfelé ). De azért most egy bestseller tanácsát követve ideje megadnom a császárnak, ami a császáré és pihentetem a tök jó fej térdem, aki amúgy kb 35 km-t futott, de ki számolja? (Ja, a Strava.)

A képen a következők lehetnek: 3 ember, köztük Tímea Csathó, fa, égbolt, túra/szabadtéri és természet
(A képeken a látássérült Esztivel futok; Kata és Réka, két mozgássérült futó; illetve a handbike-os Katát toljuk fel az emelkedőn a cél felé)

Ultrabalaton párban, 20 óra alatt – Korányi Balázs beszámoló

Posted on Updated on

Úgy írnék egy beszámolót tele halálhörgéssel, árokban fekvéssel meg hullazsákokkal. De valójában csak odamentünk, lefutottuk, hazajöttünk, azt’ annyi. Néha még mosolyogtunk is. És porba aláztuk az összes időtervet.
Pedig a hajnali egykor, borozás közben kitalált tervek viszonylag ritkán sülnek el jól. 

Na, de hogy is szólt ez a terv? Hupka „Maratont Is Csak Egyszer Futottam De Az Is Fájt” Balázs fut egy százast, én hozom a többit, Hupka „Ha Nyafogsz Kiteszlek Szárszón” Erika pedig ki- meg behajtogat minket a kocsiba. Pofon egyszerű.

Az, hogy a nap hogyan alakul majd, az első fél órában eldőlt. Mert amikor zárva a büfé meg a benzinkút de Erika mégis megjelenik egy kávéval, akkor azért tudod, hogy az őrangyalod ma mindent megold.

Spartathlon edzőversenynek tekintettem ezt a futást. A frissítésemmel akartam kísérletezni, illetve gyakorolni, hogy hogyan kell vert helyzetből, remegő lábakkal, a hidegrázás határán visszamenni a pályára és tovább tolni.
Továbbá teszteltem a szabványostól némiképp eltérő felkészülési metódus is. Ez röviden úgy néz ki, hogy én kitalálok valamit, Gabi meg egy piros tollal kihúzza a felét és megóv saját magamtól. 

A rajthoz megkaptuk a baráti 4:50-es idősávot így a verseny napján negyed négyig lustálkodhattunk. És ha ez nem hozza ki az emberből az öngyilkos merénylőt, akkor viszonylag stabil lábon állunk.

Úgy 10-12 kilomérenként váltottunk és mindkettőnknek jutott 10 szakasz. A futottunk, futottunk, futottunk részletekkel most nem terhelném a beszámolót, az viszonylag adott. Az viszont fura volt, hogy nem jött a krach. Kb. 5:15-ös tempóról indultam és a vége felé 5:25/30-ig lassultam. De nem voltak 6 meg 7 perces kilométerek, mint máskor, nem futottam cikk-cakkban és nem rázott a hideg 3 pokróc alatt az út szélére kiterített matracon.

A futást tervezve Gabival az 5:20-5:30-at gondoltuk reálisnak de. De ez is úgy jött ki, hogy átlagoltunk.  Én gyorsabban is mentem volna, Gabi pedig fékezett. De nem is borultam meg. Úgyhogy csak van értelme a nem konvencionális edzéstanácsadásnak  #gizionpower


A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember és cipők

De ha én jót mentem, mit mondhatnék Hupka Balázsról? Sosem futott még ultrát és bőven 6 percen belüli átlaggal, komolyabb kilengés nélkül jött végig. Le a kalappal. Ilyen csak a mesében van (Balázs, csak ne hidd, hogy tényleg ilyen az ultra, mert az nem is igazi futás ahol nem jön a kalapácsos ember.  )

Erika pedig mindent IS megoldott. Etetett, itatott minket és a tiszta, nem toi toi vécéket kilométers távból is megérezte. (Jedi képesség?) És ami a legfontosabb, figyelt helyettünk. Tartotta a menetrendet, mindenhova eljuttatott és amikor már rohadtul nem volt kedvem valamihez, akkor is tölcsérrel töltötte belém a cuccot. Semmi más dolgom nem volt, mint kimenni futni. Ami azért nagy könnyebbség.

Mi alig lassultunk így a nap folyamán szinte végig előztünk. Alkonyatra pedig szinte egyedül maradtunk. A lassú csapatokat befogtuk a gyorsak jóval később rajtoltak így egy kis időre ugyan de miénk volt az egész Balaton.
A 22 órás időtervet megdöntve, végül 20:17-re értünk célba. Soha rosszabb Ultrabalatont!

Köszönöm a sok jó társaságot meg az élményt, egy öröm volt.

A képen a következők lehetnek: 1 személy