Latest Event Updates
Ultrabalaton, 4 fős csapat – Majré/Üsztöke Andi, beszámoló
Rég írtam, de ez a verseny megérdemli! Mondom…ööö írom ezt terepfutóként. A múlt évi BSZM elég szupi volt, és Rita idén szeretett volna akár mindkettőn is futni velem (vagy nélkülem 🙂 ), de nekem most ugye revansot kell vennem az UTH-n, illetve a gáncsoskodó sziklákon. Mivel idén 4 hét van az UB és az UTH között, nem éreztem a csít, hogy párban indulnék ezen a versenyen. Tettem már ilyet 4 éve, akkor 5 hét volt a kettő között, és higyjétek el nekem, kell az az 5. hét! Ráadásul jó lett volna (jó lenne) jól is lefutni. Így beszerveztem két gyanútlan futót. Juli és Meli nagyon jó barátnőim, Meli sokszor futott már UB csapatban, Juli meg kísért minket a múlt évi BSZM-en, így volt betekintése neki is az őrületbe.
Az volt a mondás, hogy versenyre futjuk, így verseny előtt 1-2 héttel már nézegettük az előző évi 4 fős női dobogós időeredményeket. Hááát…mondjuk azt, hogy úgy voltam vele, mint a balkezes a jobbkezesek között. Lehet, hogy magunkat is meglepjük!
Csütörtökön este már lent aludtunk, hogy ne péntek hajnalban kelljen leutaznunk a 8:25-ös rajthoz. Neeem! Nem azért, ha bármi otthon maradna, akkor azt még lehessen pótolni… Amúgy valóban nem hagytunk otthon semmit, legalábbis semmi olyat, ami kellett volna abban a 18 és fél órában.
Valahogy mostanában nincs bennem drukk verseny előtt. Olyan semmiképp sincs, amilyen volt régen. Nem tudom, hogy miért nincs, de nem is hiányzik feltétlen. Izgatott voltam, de inkább olyanokért, hogy átérünk e pontról-pontra, lerobban e a kisbusz, ne szívjunk be piros jelzést vasúti átjárónál, egyikünknek se legyen baja futás közben, tudjunk végig JÓL frissíteni… Szóval inkább amolyan anyai féltés-izgulás volt bennem.
Mikor itthon terveztük, hogy mi legyen a sorrend, ki hogy fusson, akkor hamar kiderült, hogy nem mi döntünk. Ott válthatsz csak, ahol váltópont van. Négyszer váltottunk volna, 13 kilinként. Mivel úgy kalkuláltunk, hogy akár dobogóra is állhatunk, nem akartunk rizikózni, hogy kizárjanak minket olyanért, hogy tiltott helyen váltunk. Szóval felállítottunk egy futó-sorrendet (Meli-Andi-Rita-Juli), ami alapján beírtam magunkat az applikációba. Kiderült, hogy nem is olyan gáz, kb mindenkire ugyan annyi km jut 5 szakaszban. Inkább azt sajnáltam, hogy nem tudjuk kikerülni a káoszt, ami a váltópontokra jellemző. Arra nem is merek gondolni, hogy ez a 2. és 3. nap milyen lehet!!!
Péntek reggel 8-ra érkeztünk a rajtközpontba. 4-5 csapatonként szólították egy előkarámba a versenyzőket, onnan csorogtunk egyre közelebb a rajtvonalhoz. Volt egy kis csúszás, de 8:35-kor elrajtoltunk. Innentől kezdve nem volt túl sok nyugis pillanat. Pontról-pontra, parkolótól parkolóig, igazi nájtmér volt néha. Mindenkinek kalkuláltam (igen, én voltam a csapatkapitány. MUHÁHÁÁÁ!) egy tempót. Nyilván az ember igazán csak a saját versenytempójával tud jól vagy megközelítőleg jól kalkulálni. Hát én ezt jól benéztem! Meli úgy hasított, mint egy gőzmozdony! De nem ám a balatoni típus! A Vissza a jövőből mozdonya, abból is a piros brikettes! Ahogy átértünk a 2. pontra és vártuk, hogy kezdhessek, Peti minden lefutott pace-ét mondta Melinek. Nagyon inspiráló tempót tolt. Bármilyen gondolat is megfordult a fejemben arra vonatkozóan, hogy azért “nem kell ezt annyira túltolni”, meg “jó lesz ide valami közepesnél kicsit jobb tempó is”, az itt el is szállt. Ez végigjellemezte amúgy az egész kört. Mindannyian döbbenetes tempót diktáltak! Nem maradhattam én a lógós!
Meli megérkezett, chip (egy óraszerű csuklóra csatolható mérőeszköz) átadva, indulhatok. Nehéz menet közben felrakni, ráadásul felfelé kezdek (utálok felfelé futni, ráadásul nem is tudok!), így a Garmint el is felejtettem elindítani. Lemaradt pár száz méter, de hamar konstatálom ezt. Felérve bal kanyar, szembeszél. Faszom! Pedig tudtam, elméletben készültem rá. Akárhányszor mantráztam magamnak, hogy “ne feszülj bele, a szél erősebb”, annyiszor ráfeszültem még jobban. Sokszor gondoltam aznap arra, hogy miért nem tudok CSAK ÚGY futni. Fun-ra. Mennyivel bulisabb lehetne ez az egész… Ebből kifolyólag én nem tudok beszámolni az úton látott emerről meg amarról. Általában fogalmam sem volt, hogy hol vagyok pontosan. Persze nekem ez ÍGY JÓ, ahogy vagyok, csak felmerülő gondolat volt, hogy másnak más érzés egy ilyen futam. Szóval tolom, ahogy csak bírom, annyi visszatartással csak, hogy ne legyen bajom. Pontra hamarabb érek, mint gondoltam, de mese nincs, óra átad, robog tovább a csipet-csapat a következő pontra. Sokkal gyorsabban elpörögtek ezek a váltások, mint gondoltam! Rita nagyon izgult végig, de szuper formát hozott! Szentségelt végig, de letolta. Úúúgy vennék neki egy zsák önbizalmat! Julinak van sajnos egy kis artrózisa, bíztam abban, hogy nem tesz kárt benne ez a verseny. Hát olyan elképesztő tempót diktált a csaj, hogy agyam eldobtam!!! Most is bekönnyezek, hogy milyen elképesztő társaságban futhattam körbe negyedmagammal a Balatont!!!
Németh Szilvit a Varga pincészet előtt csíptük el pár szóra. Jó volt látni őt, találkozni vele! Sajnálom, hogy nem tudott körbemenni! Nagyon szorítottam a többi Gizionnak is, akikről tudtam, hogy ott vannak a közelünkben. Szerencsére sokukkal én találkozhattam futás közben. Igivel és Gyurival, Szőnyi Gabival út közben(mennyire jó volt látni, ahogy dumál egy másik futóval!!! Jó érzésem volt vele kapcsolatban.), Dórival Szigligeten. A szigligeti pont volt a legkáoszosabb. Rendőr, 3 staff irányító, állandó sípolás, kiabálás. Alig vártam, hogy indulhassak újra. Az egyik, hogy kijussak végre a káoszból, de a másik az, hogy ilyenkor megerősíted (vagy gyengíted) magad azzal, hogy megy e újraindulásnál ugyan úgy a futás. Jó volt! Meleg, szeles, de jó. Haladtunk pontról-pontra, fogytak a szakaszok és a frissítők. Szerencsére befordulva a déli partra enyhült a szél is. Később a nap sem volt már bántó, egyre több lett az árnyékos szakasz. Nem volt bennem para az este közeledtével sem. Látszódtak már a fáradás jelei a csapaton, de mindenki kitett magáért. Nagyon! Mérhetetlenül büszke voltam rájuk!!!
A negyedik szakaszra beállt a sötét, jöttek a fejlámpás, hosszú ujjús szakaszok. Szerencsére továbbra is rá tudtam magam venni a futás előtti bemelegítésre, de kedvem már nulla volt hozzá! Az segített, hogy a páros UB-mat jól megszívtam e miatt, illetve ennek hiányában. Hajlamos az ember ellustulni, “jólvanazúgy”-ozni. Én úgy látom, hasznosak a rossz tapasztalatok is. Hiába mondod a embernek, hogy így meg úgy kéne, valahogy azt látom a környezetemben lévő futókon, hogy azt majd ő tudja!
Nem baj! Én is ilyen vagyok/voltam. Kell a pofon! Az még jobb, ha szívlapáttal kapod! Mélyebb a nyoma. Szóval ahogy mondják, az is beépül.
Izgultam a 4. szakasz miatt. Itt már tényleg elválik a szar a víztől. Kicsit érzékeny volt már a gyomrom, meg hiányzott néhány útjelzés, illetve a pontőrök is viccesnek találták, ha kiabálhattak velem, de nyílván már én is érzékenyebb voltam minden kis szarra. Az kifejezetten idegesített, hogy mi a jó büdös francért kell átfutni egy kampuszon. Mindegy! Már csak egy szakasz van hátra. Nagyon vártam már, hogy azon is túl legyek. Nem volt bennem semmi olyan, hogy váo…, az utolsó…, tiszta flow lesz…csak túl akartam lenni rajta. Fáradt és álmos voltam. A pontról-pontra autókázás alatt lehetetlen pihenni, hiába nem a te szakaszod jön. Egy futót lerak, egy másikat felvesz, tovább robog. Féltem elaludni is, pedig lett volna 15-20 percem. Attól tartottam, hogy nem leszek tónusban, nehezebb lesz összerakni magam, mire Melinda beér az utolsó váltásunkra. Vastagabb hosszút vettem, kimentem melegíteni (immár a második körre is vizezett colával-aki érti, érti…). Ráeszméltem, hogy cidri van. Mire visszaszaladtam a karszárral a busztól, Meli meg is érkezett, így már futás közben rángattam magamra a karszárat, hónom alatt szorongatva a colát. Közben a chipet is feltenni…nna…nem ez volt a legzökkenőmentesebb indulásom. Az első 5 kili szenvedős volt, szégyen ide vagy oda, már bele-belesétáltam. Jesszus! A nádasban olyan hideg volt, hogy majdnem odafagytam! Az a rész 4 éve is szürreális volt. Ott épp egyedül futottam, ami fáradtan már elég para, de úgy, hogy most két karboncipős fiú is klafogott 3-4 perc különbséggel mögöttem a sötét, mindentől elzárt, kietlen nádasban…magam mögé is néztem a másodiknál, mert olyan hangosan zihált, hogy biztos voltam benne, hogy az életemre akar törni! Láttam, hogy nincs nála fegyver, vagy annak látszó tárgy, de még ekkor sem nyugodtam meg. Ki tudja?! Lehet, hogy csak szimplán meg akar fojtani. Ilyen fáradtan már minden játszik, nincs fura gondolat. Minden normális!!
Látom, hogy jön egy vasúti átjáró. Tempózok. Ha előttem vált pirosra, tuti bántani fogom a pontőrt! Fehéren suhanok át, a pontőr kitartást kíván. Örülök, hogy nem kerülök börtönbe.
Beérek egy 4 fős női váltós csajt. Erőt ad. Gyorsítok. Már csak 4,5 km. Ez már jó. Élvezem, csak nem úgy.
Hallom az emberek bíztatását a váltópontról. Vége az utolsó szakaszomnak. Nincs katarzis. Nem baj.
Rita és Juli még fut egyet-egyet, de pihenni még nem tudok. Reszketek, fáj a gyomrom.
Juli kimegy az UTOLSÓ szakaszára.
Várom a VÉGE végét.
Balatonfüred, körforgó.
Juli közeledik.
Elképesztően jót futottunk! 19:20-at terveztem. 18:35 lett. 3. helyezés!!!
Boldog vagyok.
Nem akarok még egy ilyet.
De mindig ezt mondom…
Vértes Terepmaraton, 50 km – Huszti György, beszámoló
Zsebben az első. Az első ultra táv. Ráadásul az aszfaltos maratonok után ezt terepen sikerült teljesítenem. 6 óra 13 perc és néhány másodperces idővel 72. helyen értem célba a 128 teljesítő közül.
Mindössze két hónapot tudtam célirányosan készülni rá. Az első idei, februárban elkövetett félmaratonomat is megkönnyeztem, az egyik pillére volt a mai teljesítésnek. A hétvégi hosszú, terepes edzések alatt sokszor megfogalmaztam fejben a beszámoló előzmény fejezetét, de egyszer sem sikerült leírnom. Lehet jobb is, popcorn kellett volna hozzá. J
Még 2025 nyarán fogalmaztam meg egy olyan célt, hogy a VTM-en teljesítem az 50 km-es távot. Ekkor még a SPAR maraton felkészülés közepén voltam és a budapesti maraton utáni időszakot akkor úgy éreztem, hogy alakulhat aszfaltosan is, nem feltétlen terepesen. Aztán a maraton utáni napokban jött egy baleset, ripityára tört a könyököm, beindult az újratervezés. Jobban mondva adott volt egy futós esemény, amire vagy így, vagy úgy, de fel fogok készülni.
A balesetet és a műtétet követő napokban már el is kezdtem számolgatni, hogy néhány hét és visszatérek a futásba, hiszen a lábaim szuper állapotban voltak, ekkor, még. Aztán ez a számolgatás rémálomba ment át, amikor tudatosult bennem, hogy nem hogy futni nem fogok egy darabig (főleg nem terepen a téli időszakban), de még a karom rehabilitációja is hosszú-hosszú hónapokig el fog tartani. Persze így a fókusz átkerült a futásról másra, beindult melóban a folyamatos stressz, ami így összességében azért lelkileg igencsak megviselt.
Gyaloglás és könnyű kocogás váltakozva, ami a gipszlevétel utáni két és fél hónapig tartó időszakot jellemezte sport tevékenységemet. Nagyon sokat tanultam ebben az időszakban, persze főként mentálisan. A könyököm nagyon lassan javult, aztán egyszer csak eljött az idő, amikor már rendes futóedzéseket végeztem. Sok-sok edzés nagyon nehezen ment. Aztán eljött az idő, hogy terepre menjek és gyakorlatilag beköltöztem a Vértesbe, legalábbis valamennyi hétvégi futást a VTM útvonalát bejárva teljesítettem. Éreztem, hogy a forma, a fizikai állapot nem az igazi, de amikor az egyik 30 km körüli edzés már az elejétől nehezen ment és mégis sikeresen, magabiztosan megcsináltam, akkor azt mondtam, hogy mentálisan teljesen rendben vagyok, a VTM 50 km meglesz.
A verseny előtti hétvégén a finomhangolás is rendben ment. Tudni lehetett, hogy igencsak berobban a meleg a verseny idejére, ez mellett, mivel eső régen esett, a talaj száraz, porzik, és kemény. Ez persze kifejezetten kedvezhetett a gyors lábúaknak.
Időben, gyakorlatilag nyitásra érkeztünk a versenyközpontba. Rengetegen tettek így, komoly kis sor alakult ki a rajtszám átvételnél. Kivételesen nem szöszmötöltem sokat, gyorsan indulásra készen voltam, bemelegítésre is szántam időt.
A középmezőnybe helyezkedve rajtoltam. Fegyelmezetten, lassan indultam el, gyorsan felmértem, hogy piszkosul erős a mezőny, az első hat km-en csak engem előztek. A dombtetőre érkezve aztán ritkult a mezőny, kisebb-nagyobb bolyban haladtam az első frissítőpontig. Berobbant a meleg, gyakorlatilag mindkét kulacsot újra kellett vízzel tölteni és a fejem hűtéséről sem feledkeztem meg.
Ezt követően a frissítőpontok kb. 6-7 km-ként voltak, éltem is a lehetőséggel, folyamatosan hidegvizes sapka volt a fejemen. A második frissítőpontig – 18 km – minden rendben ment. Várgesztesig tartó 5 km nagyrészt emelkedős szakasz kicsit megviselt, itt éreztem fáradást. Miután a maratoni távon indulók leváltak, nagyon szellős lett a mezőny, igyekeztem újabb bolyhoz csapódni. Várgesztes utáni nagy emelkedő össze is hozott néhány embert, akik együtt haladtunk a vérteskozmai frissítőpontig. Itt már 30 km volt a lábaimban, azt gondoltam, hogy a verseny itt fog kezdődni, nekem. Még egy darabig tartottam a lépést a maroknyi csapattal, aztán egy hosszú, kellemetlen emelkedőn egyre jobban lemaradtam. Az emelkedő végére elég rendesen elfáradtam, de erőt adott, hogy a legnehezebb részén túl vagyok és az utolsó előtti frissítőponton még bíztam benne, hogy a célba érkezési időm 6 óra körüli idő lesz.
A „levezető” 10-11 km viszont még lassított kicsit, nehezen tudtam futni, de biztosan haladtam a cél felé.
A településre érve az aszfalton hol fülig érő szájjal, hol kicsit meghatódva haladtam. Megcsináltam! Aztán a célegyenes előtt megláttam Ágit, Igit Gizion pólóban, el is tört kicsit a mécses, a célba gyakorlatilag sprintelve érkeztem (legalábbis így éreztem 🙂 ). Nagy volt az öröm, de az erőmmel elkészültem teljesen.
Nem lehetek elég hálás, hogy rendületlenül írtad az edzéstervet a nehéz időszakban is (a gyaloglósat is J) és közösen behúztuk ezt a VTM-et.
Debrecen Maraton – Giczei Zsolt, beszámoló
Egy sötét verem alján ülök. Felnézek a magasba, csak egy apró pontot látok fényleni. Messze van. Úgy tűnik, hogy messze van, így elfogadom a sorsom. Inkább kiáltok, hátha jön a segítség. 2025 október 12-e van.
A szabad ég alatt állok. Igaz, felettem felhőréteg takarja el a napot, de tudom, hogy ott van. Valaki visszaszámol 10-től. A fülemben zene szól. Egy. Elindulok. 2026 március 29-e van. Ez a Debreceni Maraton rajtja.
2019 szeptembere óta nem futottam maratont. Az volt a második, s az utolsó verseny, amin edzői segítség nélkül vettem részt. Azóta aszfalton gyakorlatilag csak edzésen futottam, ha azt az 5 kilométeres december 31-i innsbrucki évbúcsúztatót nem számítjuk.
Tavaly ősz után új célkitűzések kellettek. Újra értelmet kellett adni a futásoknak. Már előtte is tudtam, hogy akinek a futás szerves része az életének, ott újrakezdésről nem beszélhetünk, csak folytatásról. Mintha visszatöltenénk egy játék utolsó mentését. Szóval mondhatjuk, hogy nem jutottunk el a a bossfight-ig, de remélhetőleg tanultunk az esetből és most nagyobb sikerrel vágunk neki újra a pályának. Nekem ez azt jelentette, hogy pótolnom kellett a kihagyott tutorialt. Sportpszichológus segítségét kértem.
Újra meg kellett találnom az örömöt a futásban.
Ki kellett tanulnom néhány kombót is,mint a Mortal Mombat esetében:
Dietetikussal konzultáltam és nekiveselkedtem jobban megismerni a betegségemet, amihez még most is rengeteg türelemre van szükség. A combhajlítómat is kezelésbe kellett venni.
A magánéletem okozta nehézségeket is fel akartam végre dolgozni, így fordultam Cseke Bettihez.
A keresztedzéseket az eddiginél is szigorúbban kezdtem venni; a kerékpározások alatt tudtam olvasni, duolingozni, filmezni.
A keddi crossfiteken a közösség erejét élveztem. Emellett minden nap próbáltam legalább 15-20 percet mobilizálni.
S a legfontosabb: megtanultam elengedni a maximalizmust. Ha nem jutott időm befejezni az edzés végét, hát lecsíptem belőle 5-10-15 percet. Persze az életet eltervezni nem lehet, így voltak SIBO által megnehezített pillanatok, hasi görcsök, hasmenés, munkahelyi s magánéleti stressz. Robbanások, elcsendesülések. Még a verseny hetében is olyan fantomfájásaim voltak, amikre nem találtam magyarázatot.
A célok nem változtak: lefutni az UTH-t, illetve egy szép napon az UTMB-t, a Kört…de a pszichológusommal egyetértve kellenek edzőversenyek, hogy szokjam milyen ott lenni, alkalmazni amit edzésen gyakorlok. S egyszer csak elém került az “I. Debreceni Maraton”. Sorsszerűnek éreztem, hogy annyi év után egy maraton legyen, ráadásul aszfalton, a szülővárosomban, ahol kipróbálom, hogy össze tudtam-e magam újra rakni. 3:30 alatti maratoni idő amúgyis lebegett mindig előttem, ebben nem voltam nagyravágyó.
Gabi kapott az ötleten, nem kellett győzködni.
Ha ő változtatott is az edzésterven, én ebből semmit sem érzékeltem. Maradtak a hétvégi hosszúk terepen. A frissitést gyakorolgattam, már egy ideje nem túlbonyolítva; házi keverésű iso és paszta valamint SIS Go gélek. Egyre kevésbé voltak hasi panaszaim, s azok is inkább a SIBO-hoz voltak köthetőek.
Az egyéb betegségek nagyjából elkerültek, egy náthás-vírusos megfázás kapott el kb egy hétre, de annyira nem akadályozott, hogy ki kellett volna hagynom akár egy futást is.
Viszont hiába volt ez csak edzőverseny, mentálisan mégiscsak tett rám terhet; évek óta nem futottam maratont. Itt nem lehet csak úgy belesétálni mint terepen egy emelkedőn. Nem tudtam hogyan reagál majd az emésztésem sem, hisz’ a diagnózis óta is egy orosz rulett minden erőfeszítésem ellenére is. Meditáltam, stresszoldó légzésgyakorlatokat végeztem, vezettem az edzésnaplót, elképzeltem a célbaérést, tehát igyekeztem mindent bevetni, amit Gabi mentális felkészítő workshopján tanultunk. S emellett igyekeztem jól, s sokat aludni.
A verseny reggelén bemelegítettem, de már akkor láttam, hogy az óra – mert jó ideje pulzusmérő pánt nélkül mozgok – magas értékeket mutat. A rajt utáni első három kilométeren gyakorlatilag kiakadt a mutató, a maximálisan elérhető felett járt már, ami a tempó miatt is furcsának tűnt, így a folyamatos csipogását próbálva figyelmen kívül hagyni álltam be inkább egy stabil 4:40-4:50 perc/km közötti tempóra. Tudtam, hogy ezt a sebességet képes vagyok normális frissítéssel tartani. A szembeszelet ekkor még nem kalkuláltam bele, ez minden körben ugyanazon a szakaszon nehezítette a dolgunkat.
Négy körből állt össze a táv. Eredetileg egy nagy kört hirdettek a szervezők, de ezt valamilyen okból végül elvetették. Minden kör végén, ugyanazon a ponton, a rajt-cél környékén várt rám Réka a frissítővel. Ahogy írtam, nem komplikáltam túl; iso, házi zselé és SIS Go. Rengetegszer gyakoroltam. És egyszerűsége ellenére most mégis elrontottam. Nagyjából 50 percre kalkuláltam egy kört és abból számoltam ki a szénhidrátmennyiséget, de túlbiztosítottan 10 grammal többet kevertem be. Ami nem lett volna még nagy tragédia. Ha a SIS Go gélt nem az iso-val kísértem volna le. De ugyebár én a terepes frissítőpontokhoz szoktam s ott saját pohárba kapjuk a vizet, míg itt papírpohárban osztogatták s egy pohárkában nem igen volt több már több két kortynál mire a számhoz került, mert vagy eleve nem volt benne sok, vagy az átvétel erejénél csappant meg a mennyisége.
Tehát a szénhidrát és a kalória egy idő után csak gyűlt a gyomromban és onnan nem szívódott fel. Kb 25 km-ig minden jó volt. Addig hallgattam a zenét, pacsiztam Rokk Levivel, amikor csak szembe jött velem, integettünk egymásnak Hegedűs Sanyival, Szűcs Palival. Fókuszáltam a célra s élveztem a futást. Ezután az élvezet része megszűnt.
Az utolsó körre már nem önmagamként fordultam rá. Rékával is kiabáltam egyet, mert félreértettük egymást. Még szerencse, hogy triatlonosként ezt természetesnek veszi. Rekeszizom fájdalmak, hasi görcsök váltották egymást. Émelyegtem. Elhatároztam, hogy elfutok az egyik fordító után lerakott WC-ig. Nem álltam meg. Úgy döntöttem, hogy futok tovább a következő pontig. Egyre lassabb lettem, de nem foglalkoztam már a tempóval. Elengedtem. Megannyiszor olvastuk, hallottuk már, hogy az elme csodákra képes. Akárhányszor megjelent a gondolat, hogy “csak egy kicsit sétálj”, a Parragh Danival belsős poénná vált idézet jutott eszembe a Volt egyszer egy Hollywood c. filmből: “Ne sírj a mexikóiak előtt”. Így küzdöttem el magam a 39. km környékére, a frissítőponttól kb 100 méterre, ahol is életem eddigi leggyorsabb és legintenzívebb hányását produkáltam. Emberi vízköpővé váltam, csak sajnos ami belőlem jött az inkább színes folyadék volt.
Gabi mindig mondta, hogy a hányás újraindítja a rendszert. Egészen idáig nem értettem miről beszélt. Kilőttem. Újra 5 perc/km körüli tempóban futottam, s meg sem álltam a célig.
A worst case-nek tervezett 3:30as (3:32:25 hivatalosan) célidőből is kicsúsztam. Lábjegyzetnek szánva, utólag eszméltem rá, hogy a szervezők még egyszer módosítottak az útvonalon, csak hangyányit, kb 100 méterrel hosszabbítva a kört, így történhetett meg az, hogy szinte mindenkinél 5-600 méterrel hosszabb távot láttam.
De boldog voltam. Minden lépés egy szó, minden kilométer egy sor, minden elért frissítőpont egy oldal, minden teljesített verseny egy fejezet életünk könyvében. S ez a fejezet is tartalmazott újdonságot, új élményeket.
Szokásosan zárom a beszámolót a köszönetnyílvánítással: a szüleimnek, hogy újfent kosztot és kvártélyt adtak mint korábban éveken keresztül tették, Julinak és Andinak a JulAnd-ért és a közös edzésért, Balázsnak és Anitának, hogy mindig érdeklődnek és megismertették és megszerettették velem Innsbruckot és a rövidtávú futóverseny örömeit, az EKI (Elit Könyvintézet) tagjainak a történetekért és az új célokért, Mészáros Zsoltnak, hogy minden verseny előtt (s most után is) kimasszírozza belőlem a fájdalmakat, Laudon Ferencnek a sok-sok kezelésért, Máténak és Nórinak na meg az egész Crossfit Soulmate közösségnek a keddi szeánszokért, Cseke Bettinek és Szabó Nikinek, hogy az elmém különböző területeiben raknak rendet, a legjobb csapatnak, a Gizionoknak, hogy vannak és természetesen a józan eszemnek, Gabinak és a szívemnek Rékának.
Remélem, hogy a következő megmérettetésemen már egyáltalán nem lesz se hányás, se más emésztési panasz és azt is, hogy már egy új, szebb, szabadabb világban fogok teljesíteni.
- 1
- 2
- …
- 268
- Következő →
baratrunning.com 