Latest Event Updates

2up2down – Nagy Kriszta és Zentai Andi

Posted on

Zemplénen innen, Mátrán túl.
Minek nekem ez a futás? Minek nekem ez az egész? Olyan közel a Kazinczyhoz, és vajon a Mátra115 idén is megrág, mint tavaly? Soknak éreztem ezt, de ahogy megnyílt a nevezés világossá vált: Gizionos népünnepély lesz ebből a javából. Hány csapat lesz, te kivel jössz, mikor jöttök, mi a nevetek, de jó ti is, aludjunk ott előtte?! Gabi szerint laza átmozgató, hát ahamm.😀 ZAndival párban… ez egy másik feladat.
Az első feladatot behúztam, M115 sérülésmentesen, csak a talpbőröm szakadt le, kész szerencse.😀 na sebaj, van két hetem pihi-puhi, friss, hamvas, rózsaszínke bőröcskét növeszteni. Szerencsére ennyivel megúsztam a kalandot, más nem amortizálódott. Próbáltam készülni, na ez fejben annyira nem ment, hogy megdöbbentem. Nekem már csak a Kazinczy töltötte be a gondolataimat, mondjuk nagyon nem lepődtem meg ezen sem, de basszus. Fókusz! Fókusz! Hova tettelek… Az útvonalat megnézve, ok ezt ismerem, innen-onnan: Kiss Peti, Téli Mátra, Mátrabérc , csak Parádsasvártól Pisztrángos-tóig lesz némi új, aminek megörülök. “Járatlan utat el ne hagyd, bejártért…” – minden új ösvény ad valamit.
Sokat segített, hogy Zsuzsi kezdeményezéséből kiindulva már előző nap megérkeztünk a Mátrába. Parádsasváron szálltunk meg, reggel már csak röviden autóztunk. Végig a bejárandó út irányán filozofáltunk, pedig mondták, hogy Sombokor lefele. Ezzel nekem eldőlt, végig molyoltam térképen, ok, igazából ez nem para, ráadásul az idő is szerencsés eddig. Eső esett elég, hogy tapadjon, de a versenyen nem fog. Láttuk a kapujelzést is a műúton Parádsasvárra ereszkedve, lehetetlen azokat az óriási Terepfutás-szalagokat benézni. A szállásról épp Galya jellegzetes félig kopasz gerince kacsintott rám cinkosan, és én visszaintegettem.
Hazajöttem. Minden rendben lesz.
Két hete itt másztam fel a falu kevésbé szebb végéről a Lipótokra, hogy épp arra a kopár gerincre jussak. Mesélek a Mátráról, az útvonalról, a Mátra115-ről, talán kicsit sokat is, be nem áll a szám, de mintha az otthonomról mesélnék. A többiek nem sokat jártak erre. A szállás a célnak megfelel, átmozgatónak eldöcögünk a bazár sorra, ahol a frissítőpont lesz, és megnézzük merről érkezünk, merre távozunk. Csak 20 perc egy kicsit se több, és alapos nyújtás.🙂 A Hubertus Fogadóban nincs nagy élet, megzavarjuk az ürességet, és még enni is akarunk, affene. Csacsognak a lányok, jó hallgatni és jobban megismerni őket.
Reggel olyan tesze-tosza vagyok, fura csak én viszek zsákot, a csajok nem cipelnek sokat és igazuk is van. De melyik cipőt vigyem: a kényelmest vagy a tapadóst? Istenem mennyi nyafi, bezzeg, amikor összesen egy cipőm volt, fel sem merült ez a probléma.😀 A tapadóst választom, jól jön majd Sombokornál. Kötelességből reggeli, mindig csak rám várnak, bénázom. Kocsiba be, és hoppp már Mátrafüred erdészeti iskola megálló következik. Jó időben érkeztünk, sok a hely, ismerősök, Zsolt Gizion Crew, sok mosoly. Még elcsípjük a Dupla Élmény rajtját, nem sokan vannak, azért itt két kör… bottal vernének végig se mennék kettőt. Közben megérkezik szépen mindenki, pacsi, puszi: Hanka-Milán, Pandiék, Zsófi-Máté, Zsuzsi megagyors triatlonos párja és még sokan mások. Ez a tesze-toszaság, bizonytalanság velem marad, nem találom a helyem, pedig egyre több az ismerős nekem is. Nyugtatgatom magam, hogy ez csak egy “laza átmozgató” a Kékesen, amit ismerek és szeretek. A csípőmet, minden előzetes nyújtás ellenére igencsak érzem, így még a rajt előtt próbálom menteni a menthetőt, Mariann megörökíti a “büdösbogár”-pózomat. A percek elröppennek, és hoppp mi is útra kelünk.

“Büdösbogár”-ként gömbölyödve nyúlok
Ne kezdjünk erősen, de nekem igencsak erős ez, meg kényelmetlenek ezek a terepcipők az aszfalton csattogva. Szerencsére a patak hamar megérkezik, mutatom hol érkezünk majd vissza Mátrafüredre. A patakban nincs sok víz az esők ellenére, a K+ és K3 elválása után Zsófiékkal pacsi, toljuk felfelé. A Csatorna-völgy szép, és jól futható, bár néha botladozós, és még annyira meleg sincs. Ötletem sincs a mezőnyben hol vagyunk, és a többiek merre. Több páros előz, de nem szeretném kinyírni magam az első felfelén. A patak mellől kiemelkedve egyre meredekebb az út, itt minden lelkifurka nélkül gyalogolok, az aszfaltot keresztezve Csanya köszön rám. No lám, a Főmufti terepen!:D Szurkol, hogy sikerüljön! Hogy mi? Elbizonytalanít, mert bennem egy percig nem volt kérdéses, hogy beérünk szintidőn belül. A franc, lehet, hogy túl lassú vagyok?! Andi persze nem mondja, és hagyja, hogy diktáljak felfelé, és nyugtatgat, hogy ő nem szokta ezeket a szinteket. Én meg a futást. Na, de azért csak meglesz ez… gondoltam eddig, de már nem.
Érzésre pedig nem jöttünk rosszul Kékesig, ok, túl sem toltuk, de jöttünk okosba. Akkor a frissítéssel se szúrjuk el, kis ezt-azt felkapva, de menjünk is, vár már Sombokor. Istenem, hogy rettegtem ezt! Egy évtizede a kedvenc kis tükörradiál utcai cipőben totymorogtam le az első Bércemen, azóta hányszor jártam erre, és hogy változik ez a lejtő időjárástól, napszaktól, a cipőmtől, vagy tőlem is?! Bizarr módon meg is örülök neki, elkalandozok, és hoppp meg is van az eredménye. Még el se értük Sombokrot, csak a lejtős, köves ereszkedő szakaszt és beszorul a lábfejem két kő közé. Lépnék tovább, de nem sikerül… el fogok esni, tudatosul. Úgy érzem belassult a világ… el fogok esni bármit teszek. Tényleg ilyen béna vagyok? Oh, csak tudjak tovább menni, jajj Andi át ne essen rajtam… Eszembe jut, amikor egyszer rég valami drótba felakadva estem el, és a fényképezőm magasba tartva estem… basszus még mindig nem értem földet… na akkor tompítsunk kézzel, meg amivel sikerül… annyira Mátrixosan epic az egész, látom hogy fogok esni mielőtt leérnék a földre, hogyan tompítok, és tudom, hogy nem lesz baj. Szinte nevetek előre, hogy lehettem ilyen figyelmetlen… és még mindig csak közeledik a föld… most ez tényleg ilyen lassú?! Örülök, ha földrengést nem okozok, ahogy ekkora test becsapódik…😀 Leérek, és már állok is fel. Minden OK. Andi is rendben, mehetünk tovább, még a cuccom se szakadt ki, poros csak a térdem, átbukfenceztem a zsákomon. Bakker, és itt nincs egy fotós, aki ezt a Chuck Norrisos pörgő-forgó esést lekapta volna?! Talán életemben először sikerült úgy esnem, ahogy évekig tanították nekem a kézilabda edzéseken, akkor sose ment.

Sombokron lefele
Innentől többet nem esek, eldöntöttem, és nekivágunk Sombokornak. Élvezem, jujj, hát ez hihetetlen, de nagyon jó! Tapad, és tapad! Sose volt még ilyen jó terep, egyáltalán nem poros, és sose volt még ilyen jó cipőm hozzá (Salomon Speedtrak<3)! Szólok Andinak, hogy nem itt váltjuk meg a világot, csak biztonságba érjünk le, nem most kell a tempó. Erre mégiscsak én megyek előre, szinte hívogat engem a lejtő… Balogh Petinél szusszanok kicsit, még utána jön a java. Van, aki simán elmellőz, de most mégsem beszariskodok, ez olyan jóóó, olyan más… hálás vagyok ismét a ferde kidőlt fánál, hogy leértem. Andi is jön, kicsit szusszanok addig, kell ez nekem.
Bivalyerős ő, kicsit szorongtam milyen lesz együtt futni, nem egy ligában játszunk. Valamiért gondban vagyok ezzel a párban futással. Túrázás közben alkalmazkodom bárkihez bármilyen távon. De futva még akkor is, ha csak edzés… mindig van bennem egy kis versenyszellem. Próbáltam már a hétvégi hosszút mással futni, majd belehaltam.😀 miközben teljesen tisztában voltam vele, komplett idióta vagyok.😀 értitek ti ezt?! Erre itt a feladat nekem, Andi az erősebb, bár lehet, hogy a hegyet jobban ismerem, de ha tartani akarom vele a lépést ki fogom magam nyírni. De olyan nincs, hogy nem tartom! Tisztára gyerekes, amit csinálok. Bár tudom, hogy megölöm magam, és nem a párommal kell versenyezni, bennem mégis mocorog a kisördög… tanulok, tanulok, ő a párom, most Mi vagyunk az egység.🙂
Két srác meg mi lecsorgunk a Hordóig, sőt inkább csapatom előttük, mint a kölyökkutya, akit visz az orra.😀 Nem, ezt tuti nem bírom sokáig, de olyan jóó!! Visz a lábam, előre nézek, meg nem botlom, látom szinte, hogy suhanok az ösvényen, ők meg utánam! Na jóó, lehet, hogy ez relatív, de flow van keményen, be vagyok állva, mint a gerely. A műútra kiérve azért észbe kapok, visszább veszem magam, hééé-hóóó… lefele klassz a kilátás, erre jöttünk előző nap a szállásra. A kapujelzés hibátlan, belépünk a piroson az erdőbe. Minden kis emelkedő, lejtő, bokor és kő üdvözöl, hiszen két hete épp így, épp itt mentem a M115-ön. Parolázok ide is, oda is. Andi kicsit lemarad, lazán csorgok csak tovább, máris fura, hogy egyedül vagyok… uuh vagy meg kellett volna várjam? Két fiú páros hagy el, gyorsan megint egyedül találom magam. Csak meg kellett volna várjam, bizonytalankodom, vagy se? De max több időm lesz enni. Lazán kocogok lefele már hallom a patakot, itt a bringás terelő, és az ismerős kidőlt fa előtt beér Andi. Phűűű, de jó, hogy itt van.
Csipp-csipp, hello Hanga, mi jó van az étlapon itt Parádsasváron? Megörülök neki, dínom-dánom, eszem-iszom, ennék még, Andi viszont gyorsan végez és indul is tovább az aszfalton. Omg, jajj, máris… máris megyek mááár, de még ennem kellene, jajj, de le ne maradjak… megyek inkább. Ismerős szakasz az átmozgatónkról, majd bevágva az erdőbe emelkedni kezdünk. Eddig toltuk, most kicsit lazábbra venném, sőt az az igazság, hogy semmi kedvem futni. Olyan kényelmes lenne szimplán felsétálni a Kékesre… Beszélgetünk, eddig alig jutott erre levegő. Andi azért néha belekocog és emlékeztet rá, hogy ez mégis csak egy futórendezvény. Próbálkozom, de valahogy nem megy. Lassan esik le a nyilvánvaló, hogy elcsesztem, eléheztem, mint a szél. Affene, egy ekkora testet táplálni kell, nem fogok fénnyel felmenni másodszor a Kékesre! Mentem a menthetőt, eszek a zsákból, ami belém fér, és élvezem az eddig nem járt utat. Emelkedik, de semmi vészes, akár kocoghatnánk is, de… áh de nincs kedvem. Csacsogunk, csipp-csirip ez is kell ide, ha már ez egy “laza átmozgató”. Idővel Parádsasváron jól álltunk, nehogy már ne érjünk be, nyugtatgatom magam.

Kékesre fel másodszor
Kis hullámvasút és beesünk Parádóhuta szélére. Többen benézik a jobbost, pedig sikít a jelzés az oszlopon. Mivel időközben derekasan begyújtottak odafenn, keresünk egy kutat, locs-pocs, máris szebb a világ. A falu szélén a Clarissa-csevicére csodálkozom rá, jééé én már itt is jártam a Vadrózsán.😀 emlékek, mindenhol emlékek csak akkor éjszaka volt… mesélek, hmm, lehet, hogy ritka idegesítő lehetek, vagy mégsem… emelkedik az út, néha alattomosan, néha egészen direktbe, mászunk. Kocogjon a rosseb. Elég csofi vagyok, bizony ezt elrontottam, Kékesen kell rendbe hoznom. Patak felett kötéltáncos mutatványt mutat be előttünk egy páros, jéé ezt most tette ide valaki?!:D Oh, de élvezem, tiszta cirkuszi mutatvány, hipp-hopp már át is jutottunk. Pisztrángos-tóhoz váratlanul gyorsan értünk még így is, innen megint minden ismerős, csak most nincs térdig érő, folyós porhó. Gabi halálánál felemlegetjük Barát Gabit… gondolom a többiek is… átmozgató ez a javából.😀 három fiúval vonatozunk, furcsa most ez a páratlanság. Andi és az egyik srác az elképesztő maratoni teljesítményüket osztják meg egymással, néma csodálattal adózom nekik. Némi szuszogással felérünk a gerincre, csapat selfie készül, sokan összeverődtünk, majd nekicsapunk az utolsó taposásnak a Kékes előtt. A kaptató tetején fotós les ránk, kicsit kényszeredett a mosoly, na neee, pont itt?! Engem csak küldtek.😀 jót derülök ezen a szabadkozáson. Végre felbukkannak az épületek, jajj, végre, akkor most szépítek az evésen, muszáj lesz, már alig vonszolom magam.
Nem állunk vészesen rosszul, igazából innen már nagy baj nem lehet, lefele csorgunk. De cseppet sem megnyugtató, ahogy remegő lábbal lerogyok a padra. Andival minden ok, segítene rajtam, de nem tud. Eszem-iszom még, még. Ok, nagy test, nagy élvezet 😀, de basszus ezt a 80 kg-ot felhúzni a hegyre állati sok energia kell. Tanulópénz… Mi a francért akarok én futni, maradnék inkább a kis színes girjáimnál, ott szinte pehelysúlyú lennék. A gondolataimmal molyolok, nem túl mélyen szántóak, de még tudok röhögni magamon. Jó sokáig hagy Andi enni, elmegy sok páros közben, mégiscsak a Csanyának lesz igaza? Örüljek, ha beérünk. A többiek vajon merre? Lefele a kedvenc utam jön a Piros. Itt másztam fel tavaly, néhol 70 cm szűz hóban, mikor minden trail (Mátrabérc) és túra le lett fújva. Életre szóló élményt kaptam, hogy nem maradtam akkor otthon. Minden percére emlékszem, most ugyanitt megyünk visszafelé. Emlékek segítsetek… Kérlek… Nincs kedvem futni. Várom, hogy a visszatérjen a kedvem, az erőm, nem lehetek ilyen béna, nem hagyhatom Andit cserben. Eldöcögünk a Szani mellett, kellemes széles az út, próbálkozom életre hívni a lábaim. Nem érzem az erőt, de majd csak lesz valami. Nincs hideg, de legalább a fák árnyat adnak, nem direktbe tűz a nap.
Elhagyjuk a forrást, az épületeket. Széles az út, Andi mellém lép, így megyünk EGYÜTT. Milyen más ez!!!<3 Milyen jó ez.🙂 Végre egy fikarcnyi győzni akarás sincs bennem. Együtt, egy ütemre dobbannak a lábak. Hallom, érzem, lüktet bennem… Olyan hálás vagyok neki, hogy MELLETTEM van! Annyi a változás, hogy nem egymás mögött, hanem egymás mellett megyünk, és ez ennyit ad. Legszívesebben megállnék megölelgetni, de akkor is megtörne a varázs. Itt a Hidas-bércen lep meg minket Andrew, pacsi, fotó is kattan.

Hidas-bércen egymás mellett
Innen nincs más dolgunk, mint lecsorogni tovább a Piroson, ugye milyen egyszerűnek hangzik? Pedig nekem nem az. Az ösvény szűk, tele van szórva törmelékkel, állandóan koncentrálnom kell el ne taknyoljak. Márpedig többet nem eshetek, mert csak. Kirándulók engednek el minket kedvesen az irtáson, télen itt derék magas hóátfúvásba szakadtam bele. Lehet, hogy tényleg sokat beszélek?!:D A Négyes-határig alig vesztettünk a magasságból, megvan még a jellegzetes bringatároló. Jobbra levágunk, most a Kis-Kő kimarad. Szintezős, majd erősebb az ereszkedés, botladozós a járásom. Nem tudom, hányadszor rúgok bele kőbe, ágba. Vajon minden körmöm fenn marad?? Egy csepp dinamizmust se érzek magamban, koncentrálok, de sz@rt se ér. Szenvedgetek, és kicsit szégyellem magam. Andi segítene, de nem tudom mit is. Magnézium, só, energia van bennem, mégis gyötrelmesen lassú, és dekoncentrált vagyok. Nem is az izmaim, hanem az ereim görcsölnek a melegben a kompressziós zokni alatt. Utolérnek minket, utolérünk másokat. Hol az egyik, hol a másik pár áll meg egy percre. Más is görcsöl, más is szenved, más is botladozik. Nagyon lassan jövünk ki a köves vályúból, közeledünk. El a pihenő mellett, itt a patak és a híd.
Phűűű, de jó, mindjárt benn vagyunk. Két korty víz, na gyürkőzzünk neki! Andi diktál. Bakker, mi az hogy!! Az aszfalt süt, odaver, a pulzusom a fülemben, te jézus, tényleg az utolsó másfél km-en kell meghaljak?! Igen, hát hogyne. Egy csomót lazsált miattam, tuti unja már a banánt. Vagy csak melege van, vagy csak elege van. Az egészből, vagy csak belőlem. Elkeni a számat az aszfalt. El Stan és Pan mellett, majd ki a főútra. Basszus, még innen is menni kell? Reggel tuti közelebb volt, csak valaki átépítette azóta a falut.

Gizi Pacik
Oh, ez már az az utca, az a kerítés, az a kapu, nagy piros is, dumálnak benn, juhéééé!!! És megjöttek a csajok, de meg ám!:D Ooooh, de örülök, istenem! Megkapjuk a dögcédulát, osztozunk, már tudom, hogy ez velem lesz mindig, amikor szükségem lesz rá. Hideg türcsi a nyakba, kóla, kóla, kólát MÉÉÉG!!! Lerogyok a padra, majd a földre, nyújtsunk, nem bírok, nem baj, próbálom, méég kólát, majd jobb lesz, hol vannak a többiek?! Sehol senki. Zsuzsiék se. Neee, az hogy lehet? Akkor pláne várjuk, ezek szerint utánunk jön a többi Gizion páros. Van még idejük, én csak annak örülök, hogy nem centiztük ki, hiába agonizáltam, olyan sokat. Aztán hirtelen egy bolyban percekkel egymás után beesik az összes párosunk, tapsolok, de nem bírok felállni. Szeretném megvárni az összes párost, aki szintidőn belül jön, mindnek tapsolni és örülni. A szintidő után 1-2 perccel még futva jön egy pár, ők még reméltek, de az utánuk jövők már nem… perceken múlt.:S de szerencsére az összes Gizion benn, lelkesen csivitel a csapat, ki erre, ki arra mesélik kivel mi hogyan.
Meg volt a “laza átmozgató”, nagyon jó volt Andival, örülök, hogy ennyire türelmes volt velem, már csak tisztába kell tenni magunkat és go home. Így volt, mese volt, talán igaz sem volt…
Reklámok

Júniusi kavalkád

Posted on Updated on

Igen gazdag volt a június versenyekben, közösségi futásokban is.

Veress Béla részt vett a véradás fontosságáról szóló figyelemfelhívó futáson, ahol június 4. és 8. között összesen 370 km-t futott. A futás útvonalán bárki csatlakozhatott, így Juhász Erika Szolnokon beállt hozzá.
Gratulálunk, nagyon komoly vállalás volt, nagyon komoly teljesítés!

Benkő Eszti a Brutálfutáson befutota magát a döntőbe.

“Valahogy becsúszott egy döntő. Közben sokat gondoltam Gabi lastminute instrukcióira: “végigtolod legjobb tudásod szerint, hányásig” . Majdnem összejött.😂 Azért királyság.”

Horváti Eszter a norvégiai Fjord til Helvete vertikál futóversenyen 3. helyen ért célba! ”

 


Belus Tomi a salzburgi Mozart 100-on

“A pálya, és Salzburg gyönyörű, az egész verseny egy hatalmas marketing a térségnek. Leesett az állam. A rajt után már egy órával gyomorproblémákkal küszködtem, amit csak a 70. km-re tudtam rendezni, addig nagyon sokszor meg kellett állnom. Utána viszont parádéztam, az utolsó 30-on rengeteget előztem és nagyon élveztem is a futást. A 12.53 nem rossz idő, a 26. helytől jobbat reméltem, de ez egy world tour verseny, ahhoz tartozó mezőnnyel, 15-20-nál nem lehettem volna jobb akkor sem, ha minde oké. Örülök hogy nem adtam fel, ezt a részét kirakhatom a vitrinbe 🙂 a klassz befutófotó mellé 😃

 

Gizionok a 2up2down-on (lánykori nevén Szimpla élményen)

Nagy Kriszta, Zentai Andi, Evetovics Milán, Evetovics-Balla Hanka, Karlovitz Zsófi, Palyik Andi, Földi Zsuzsa
Minden csapat szintidőn belül a célban!!!

És a crew-ban is: Erős Gábor, Hantosi Zsolt

Leveleki Triatlon

Dodek Ági
1:52:25 a sprint tavon, 8., korosztalyban 4.

Szabó Sanyi
Új PB 5:50 (Tavaly 6:36)

Kazinczy Vertikál, Benkő Eszter, 3. hely
A verseny válogató volt a vertikál vb-re.

 

Eszter Benkő fényképe.

Hupka Balázs, Eschborn Félmaraton

Új PB 1:41:16 (Régi: 1:46, 2018. márciusból)

Kazinczy 300 – Nagy Kriszta
Erre a teljesítésre nincsenek szavak. 80 óra. Belus Tomi mondta róla: “Csak, hogy jobban érthető legyen a dolog. Kriszta elment Nyìregyházáról Győrbe gyalog, de úgy, hogy az útra berakott valaki 10 db Kékest. Aha, oké 😶”

kb 55 óra után így néz ki az ember:

Belus Tamás fényképe.

Joó Fruzsi – Keszthely Féltáv beszámoló

Posted on

Szóval őszinte leszek: nem tudtam, hogy ez a Keszthelyi triatlon ennyire kemény lesz. A bicón 8 hosszú emelkedő volt – de nem ám néhány méter, hanem az a hosszú szenvedős fajta. Illetve azt se mondta senki – bár nem is kérdeztem senkitől – hogy a futásnak majdnem a fele felfele lesz (a parttól a festői Festetics-kastélyig és vissza le).
Időeredmények:
– Úszás 41 perc (1 percet javítottam a tavalyi Budapestman-hez képest, de nem is vártam tőle többet, mert edzéseken nagyrészt gyors-, és hátuszit gyakorlunk. Szóval ezzel most még elégedett vagyok.
– Bicó: 1.43 perc lett –> ok, hogy eddig ez volt a legbrutálabb bicós pálya, de ki kellett, hogy mondjam magamnak, hogy milyen rosszul megy a bicó. Mármint, hogy ezen a számon van hova fejlődni 🙂
– Futás: nos itt magam is meglepődtem, hogy a 10 km-t 1.05 perc alatt le tudtam futni 36 fokba, 4 km-t ebből felfele a két szám után. Ezen is van még mit fejleszteni, de ezzel alapvetően jól vagyok. (tavaly a Budapestman-en 1.02 volt az időm 10km-n, de ott a Városligetbe kavirnyáltunk).
Megélés:
Az úszásnál már végre nem féltem a nyíltvízen, és nem paráztam be, ha valakivel kicsit összekoccantunk. A bicón már a 6. emelkedő fele kezdett marhára elegem lenni, de úgy szálltam le a bicóról, hogy volt még erőm tovább menni. A futás első körében majdnem elsírtam magam, hogy ezt a távot majd még egyszer meg kell tennem felfele, de a második körnél már nem szenvedtem annyira. (Kis funfact – kétszer futottam be a célba, mert az elsőt elnéztem 🙂 –  amikor a második körömre indultam futásnál, a hostess leányzó mutogatott balra és azt mondta, hogy második kör balra – én meg úgy értettem, hogy ha még van hátra a második kör, akkor menjek arra, de ő úgy értette, ha már túl vagyok a második körön, ami azt eredményezte, hogy befutottam a célba 🙂 És ott kérdeztem meg a célba az egyik versenybírót,  hogy itt hol lehet tovább futni 🙂 🙂 és mutogatott a hátam mögé. Teljesen már szét voltam esve fejbe, de azért ezen jót röhögtem még ott is.

Nagy Locusta Kriszta – Mátra 115 beszámoló

Posted on Updated on

Megpróbálja a hitem…
Újonc még, de ez az én közegem, mint halnak a víz. Előtte vegyes érzések örvénylenek. Be kell vallanom a Mátra 115-re gondolva, nem moccant meg a lábam, félelmetesen üresnek éreztem magam. Nem is értettem az egészet, hiszen tele kellene lennem várással… Annyira szeretem a Mátrát… Itt kezdődött minden. Látom az ablakom feletti szőlődombról a Mátra gerincet, a lenyugvó nap fénye keretezi. Gyakran futottam felé, amikor tavaly kitaláltam, hogy én ott szeretnék futni. Egy álom az egész, ami megvalósult. Futottam ott.
Erre… közeledik a Mátra115 és semmi… na püff neki, most mi van… Talán annyira koncentráltam a Bércre, annyit beletettem, hogy mikor azt megéltem teljesen, nem maradt bennem semmi?! Vagy már előrébb járna a gondolatom, mi lesz a Zemplénben? Teljesen összezavar ez a nagy üresség. Tavaly megfogadtam, hogy többet nem leszek szerelmes a Kövekbe. Erre idén is jönnek szép sorba… amit az ész tud, a szív nem mindig, és ismét vágyódva nézegetem őket. Sok megszólít, Egyért rajongok, de csak egy lehet az enyém. És máris gyakorolhatom magamban az elengedést is, mert annyira varázsos, az az Egy, hogy biztosan nem fog megvárni… Előző héten magával ragadott DonRazzino sütifutamja, hogy a M115-re pakolás kicsit defektesre sikerült, kimaradt a futózsák, a gps, a fejlámpa no meg a CIPŐ. Ááááh, azért ez kemény. Magam sem értem, ez most hogyan sikerült így. Egyetlen szerencsém van, hogy csupa Jóember vesz körül. Aki összekészíti a motyómat, aki elviteti, aki elviszi, aki megőrzi. Akivel beszélek az Ürességről, és szavai a lelkemig hatolnak. Csendes eső áztatja a földet, eső illat tölti meg a szobát, nem lehet benn maradni. Kimegyek tanácsért az erdőbe.
Talpam a földbe süllyed, nyomot hagyok. Tüdőm az élettől harsogós, karcos levegőt szívja. Esik, eseget, áztat, mohón nyelem a vizet, mint a fák. Letenyerelek a földre, belesüllyed az is. Puha, hideg, de lüktet és melenget. Megölel engem, és én megölelem őt. Nincs kérdésem, ezért megyek.
Összerakom, ami kellhet, de nem sok minden az. A Mátra115 gondoskodó keze igen hosszú, és kitartó, ismer minket, jobban mint mi magunkat. Tudom, hogy minden ponton lesz, amit megkívánok, ha meg semmit se, akkor is belém diktálják, amit kell. Kis kíváncsiság és várás van bennem, vajon tavalyhoz képest mit kapok majd? Annyi minden történt azóta. A tavalyi rutin szerint Egerből érkezem Attilával korán busszal, már kivilágosodott, de felhőpaplan borít ránk kupolát. Ébredező sátrak, a rajt molinó Koppány kezében, alig pár ember lézeng. Tesze-toszán pakolászok, töltögetek, ezt ide-oda, Szorospatakra depóba a lámpa, meg a karalábé 😀, ennék, de minek, de kell az, éhes is vagyok… Elő a kolbászt, kenyeret, Csutora a semmiből azonnal hű társnak szegődik a reggelim erejéig. Tudtam, hogy itt lesz, ahogy a gazdája is. Gyűlnek-gyűlnek az emberek, hello-szia-szevasz-pacsi de jó cipőd van, ez az én közegem: otthon vagyok. Ugye futod? Nem. Nem futok. Kockázatosnak érzem, végig nem menne, max ha annyira kívánja a lábam, de nem ezért jöttem. Tomi is előkerül, mit segítsen, nekem nem tud, a vegytiszta hedonizmus vár rám, fel és le a Mátrában.

A leggondoskodóbb székkirugdaló futó- és médiasztárral, Tomival
A dobok, megszólalnak a dobok… Ütemük visszhangzik a szívemben vagy fordítva?!
Szemem becsukom, csak a dobok… gyertek, és hallgassátok… Már moccanna a láb, már menne a lélek fel, és tovább… akik elől állnak elroppannak, mi hátrébb lágyan kifolyunk a kisnánai vár alól. Ismerősök társaságát keresem, beszélgetni vágyok, itt még annyian együtt vagyunk, új arcok és régiek. A falut elhagyva igen hamar esni kezd. Mit esni, szakadni! Mit bánom én… Kicsit megrendítő, hogy Áron rögtön visszafordul, de tudom a történetét, a szíve nem engedte, hogy ne induljon el, de értelme nem volt. A társaság nagy része elképesztő, sőt döglesztő tempót diktál az elejétől, viszi őket a szívük, a léptük, a tavalyi önmagamat látom. Én óvatoskodva követem őket, takarékos vagyok, önmagam tanácsát megfogadva: fontolva haladok felfelé. Az eső áztat, van aki esőkabáttal küzd, felesleges hajcihőnek érzem, meleg van. Mennydörgés, csattog, villámlik, számolgatok milyen messze csattan a ménkő, kicsit megrendülök: közeledik. Patakok élednek a hegyoldalban szemközt, lassan csúszni is kezd. Szederjes-tető üdvözöl, meglepő a gondolat: ha ez a villámlás marad, Kékesen agyő balra el, nekem ez nem kell, a fele se tréfa. Biztos meghallja ezt valaki odafenn, Jaguson már csendesedik a vihar, Oroszlánváron már viccelünk a Halmos Lacival, megköszönjük a frissítőt.

Hívogat már Kékes
Az út ismerősként üdvözöl, gyönyörködöm a single track nyújtotta látképekben. Most megengedem magamnak, töltődöm, fel és egyre feljebb, párállik, vattapamacsok a völgyekben. Nagy Átollal verődöm össze, hallgatom a mesét, félmosoly bujkál a szám szegletében, kuriózum egy ilyen legendával menetelni.🙂 Észre sem veszem, már Sötét-lápa nyeregben találom magam, jövünk ide hamar, de párban ám és futva. Kékes előtt Bence fotóz, profin és nem utoljára, nagy köszönet. A frissítőnél a srácok pörögnek, Tibi és Miki, fogok én még náluk palacsintázni egy hegytetőn egy százassal odébb. Huh, ez így erősnek hangzik… hagyjuk is. Gyorsan továbbállok, vár Sombokor. Uccu neki, lessük meg, hogy is lesz ez: fenéken, vagy talpon érünk le? Minden aggodalmam ellenére: még sosem volt ilyen jó. Persze óvatos ereszkedés, de épp annyit esett, hogy tapad, de még nem csúszik, köszönjük!!! A cipőmben szortyog a víz, kellemetlen, nem a szokásos a talpbetét, jobban tartja a vizet. Lesz még ezzel bajom, megy a dörzsölés, vajon most legyen új zokni, vagy később fog még az kelleni? Parádsasvárig megtolhatnám, de a dörzsölés nagyon zavar, kedvetlenné tesz, rombol. Töltekezés alaposan, eszem is, iszom is, állandóan figyelek rá. Szemünk felfelé a jellegzetes kopár gerinc irányába téved, indulok is a pancsolás után. Közel sincs oly meleg, mint az elmúlt években. Takarékosan, de relatív gyorsan felérek a Lipótokon, kedvelem ezt a részt, nem pirulok oda a kopár, köves hegyoldalra. Elhullámzunk Galyatetőre, szikrázó a napsütés a jelenlévő két esőistennő ellenére, kicsit cukkolom is Esztert, ennyi tudsz?!;) Katával nem merem ezt eljátszani, masszív az ő masszőr keze no.😀 Galyavár-körnek indulva meredek le, majd fel. A masszív mászás közben aprócska népek ereszkednek lefelé szemben, ejj, de nem jó ötlet ez azoknak a csepp lábaknak, bajuk ne essen. Végig ügyelek a saját tempóm tartására mit bánom én, ki-hol-hogyan-merre nekem így jó. Kata levese, mint mindig most is kiegyenesít, rendbe rak, hála. A seprű is befut, szerencsére egy körrel magam mögött tudhatom, ez a szokásos. Itt tudatosul bennem, hogy az öregecske gpsem ismét beázott, és cserben hagyott. Volt már ilyen, most kevésbé hat meg, itinerem nincs, majd puskázom a pólómról a jelzéseket, megyek pontról pontra kit érdekel, de nem örülök neki. Az éjszaka, a Zám-patak, és a fáradtság megviccelhet. Viszont menni kell, hát menjünk; a lámpám, és a barátaim Szorospatakon várnak rám. Pihenősebb ez a szakasz, Mátraházán (45 km) mégsem felhőtlen az öröm.

Mátraházánál
Fáj a talpam, hogy a fene essen bele. Nincs semmi bajom, mindenem mozog jól, de a talpam… felázott, fáj, akárhogy terelek. Még 85 km kb. Hinnye az nagyon hosszú, ha már most… de nem is ez a baj, hanem rombol a fájdalom. Nem szenvedni jöttem, élvezni, megélni szeretném ezt végig. Sosem szoktam számolgatni, elképzelhetetlennek tűnik, hogy ilyen fájósan menjek még olyan sokat, kell a bánatnak. Hagyom, hogy ezek a gondolatok elenyésszenek, ott hagyom… Nemsoká elkezd esni, mire Lajosházára érünk, ömlik, és ismét tocsogunk. Mintha vesztenék egy kis színt a lelkemből, nehezedik a történet, kell ez a halálnak. Picsogás helyett inkább lefotózom az útvonal, és a jelzések további fonalát és gombolyítom tovább. Péter személyében útitársam is akad, kicsit könnyebb, ha együtt molyolunk, halkabbak az esőben tomboló démonjaim. Tavalyi emlékek köszönnek vissza, egy szlovák lánnyal vonatoztam a piroson egészen Mátraszentimréig. A kocsmához érve letottyanunk cseppet sem kecsesen, viszont a húslevesnek köszönhetően ismét egyenesedik kicsit a világ. Vesztegetjük az időt, egyre nehezebb az indulás, de vár a lámpám, menni kell. Hosszú, tempós ereszkedés Szorospatakra, de könnyebb mégis, hisz vár a Békakirályfi és a Békalány.🙂
A bejáratban messziről látszanak a zöld Békazsákok, megörül a lélek az ismerősnek. Túró-rudi, karalábé, eszem-iszom, össze-vissza, ebből nincs baj, de azért akad máshol. Lássuk azt a talpat. Íííííííí, zoknit cserélek, már nagyon vártam, oh mamám, ez de szarul néz ki. Megnyugtatnak, mindenkié ilyen (na jó nem, a Csipié nem 😀). Cseppet sem érdekel más felázott talpa, engem csak az enyém zavar. Leápolom, száraz zokni, jó lesz ez így, juhúúú menjünk, menjünk már vár Ágasvár. Most tényleg elképesztően sok időt töltöttünk itt, észre sem véve, olyan jó ott… Érzem, hogy tavalyhoz képest kicsit késve vagyok, de nem sokkal. Felfelé visszatér az életkedv, még reménykedem a naplementében. Végül nem jön össze, a csúcson ismerős, Gábor nyugtat, felhőbe bújt, nem volt igazi. Errefele is hasznos volt az eső, elég, de nem túl sok, tapad ez. Fallóskút után az erdészeti út két oldalán derék magas, vagy inkább mély a bemarás, tűnődünk: mi az egy jó lópikula okozott ekkora kárt az útban?! Középen, mint egy kötéltáncos, vagy inkább dagonya odalenn, khmm…
Hidegkút (82km) előtt belefutunk valami váratlanba. Nem elég, hogy masszívan emelkedünk, a dagonya is mély. Csetlek-botlok, csúszok, aztán huuuppsz ennyi volt száraz zokni, elsüllyedtem, persze a többiek is. Kész. Te szentséges lótüdő, de komolyan!!! MI a sz@r??? Mi jön még??? Dühöngök, üvöltözni lenne kedvem, mert tudom, hogy nincs több lövésem, száraz zoknim, kész, ebben kell végigmenni. Közben Csipi ugrabugrál el mellettünk, az öngyilkos duplája (M115-Kékes csúcsfutással komózva) után. Hidegkúton összegyűlünk. Csendesség van bennem, hirtelen nem találom a forrásaimat, az örömöt, a kedvet, a színeket. Üvöltözni értelmetlen, akár hangosan, akár magamban. Monoton megeszem, megiszom, amit meg kell. Elköszönök Pétertől, ő marad.
Megyek tovább.
Nihil. Sötét. Cuppog. Dörzsöl. Fáj. Ne gondolj rá. Szorítom a botom. Fáj. Káromkodom. Nem hallatszik ki. Kussban vagyok, még magam előtt is. Fáj a murva.
Ismét Csipi töri meg a agóniát. Kicsit robotosan, de elmellőz, túl sokáig látom. Az elágazónál még összeverődünk, merre az arra. Mindenki a hosszabb táv felé, mert ahogy Csipi mondja: “nem vagyunk buzik”! Mese nincs, ezen már tényleg röhögnöm kell. Nem, nem vagyunk!:D Egy vadcsapáson szalagozáson ereszkedünk le a Zám-patakba, már nagyon vártam, szeretem ezt a bukdácsolóst, ez valami perverzió lehet (majd Vadrózsán…). Gerőcs Zoli utolér, nekem nagyon kényelmes, hogy egy kis fénycsóva előttem pásztáz, nem kell messzire néznem, csak a lábam elé. A vadetetőnél fordulás, majd fel a Z3-ön.
Itt a Muzsla. Megint. Erről. Most. Helló.
Hol erről, hol arról. Átkelünk a köveken, a patakon. Egyszer, párszor, sokszor. Kapaszkodunk lassan, vagy tempósan. Fénycsóvák kúsznak felfelé, nem közelednek és nem távolodnak. Az idő és a távolság súlytalan, alaktalan, megyünk. Csak felfelé egyre. Néha visszanéz a fény, néha visszanézek én is, de megyek folyton. Testetlenné válok, feloldódom…
A csalánerdőbe szakadt kis ösvényen bizsergető az élmény, megerősödött, így édesget, magamhoz térít. Oh, akkor közeledek, már messze a patak, mindjárt itt a nyereg, és a csúcs, a szél is erősödik. Vár a banánfa. A csúcsra érve visszatérek a földre. Emberek, tűz, süvít a szél. Megdolgoztak a banánfáért, hát kihasználom és török róla. Leülnék, de nem esik jól, komolyan fázom, menni kell. Van, aki marad, van aki megy, én megyek. Zsolttal itt verődöm össze, valamiért a végéig kitart velem, ki érti… Lefele is megpaskol kicsit a csalán, sokat erősödött egy hónap alatt, nem rohanok, csak sétálgatok most lefele, mégis hamar eljön a Diós-patak. Nagy frissítő, sok ember, sok megtört, meggyötört ember, itt könnyű itt maradni. Töltekezem, merevség van, baj nincs, menjünk. Dagonya akad, de már beletörődtem. Várom a pirkadatot és János vára foggal-körömmel mászását. Innentől konstans a tempó, a talpam fáj, mint a rohadt élet, hol sikerül kizárni, hol nem. A meredek partfal itt is rendben, végül is köszi eső!:) Világosodik, Kénes-forrás közelít, vajon idén ki vár a csajszik helyett?
Jó képű, szakállas fiú ez a Molnár Zsolti 😀 vár reánk a forrásnál, leváltsunk a rövidebb távra?! Áh, nem engedi, de mi sem gondoltuk komolyan, meg különben is: “nem vagyunk, mi buzik”:D – gondolom. Vagy mégis? Már mindegy, ha felhúztuk magunkat a kötélen a pataktól, már nincs visszaút, megtesszük a kört. Tudom, hogy nehéz lesz, hisz tavaly nagyon megszenvedtem. Akkor a bokám fájt, most csak a talpam. Ez csak bőr, nincs semmi bajom, ugyan hagyjuk a picsogást. Csak a Havastól félek visszafelé, úgy belém égett a tavalyi fájdalom. Megyünk felfelé egyenletesen a sose-fogy-el emelkedőn, szembe forgalom élénkít, aztán mégis elfogy, és pacsi Yoyokával meg Lacival. Várnak vissza. Lefelé leszakad a talpamról egy rész bőr, hát jobban örültem volna, ha fenn marad, de van ez így… sziszegős. Zsolt mentőövét a Flectort Fajzaton elfogadom, segít, nem szenvedni jöttem, ez csak bőr. Megörülök. Tavaly Karcsi várt itt, eszembe jut, megmelenget, most hazavár.
Zsolt is meglepődik kicsit, mennyi hegy van még ebben a körben, de ez adja a zamatát a végén. Káván Lajos fogad családjával, kávéval, kedves emlékekkel. Olyan is eszembe jut, ami neki már biztosan nem, de mind fontos nekem. Tót-hegyesre felhúz a palacsinta emléke és reménye. Várom a srácokat, az arcukat, a palacsintát, Tibi mosolyát… itt is van szembe járat, ez is jó találkozási pont. Tele vagyok hálával, hogy eljutottam idáig, hogy ők is kitartanak a hegyen, elképesztőek! Friss kávé a frissen sült palacsintámhoz 114 km Mátra után. Mit bánja az ember ilyenkor a talpát… aztán a Világos-hegy, Lőw András és a csemeték tálcán hozzák a szendvicskét, lehetetlen nem elfogadni! A látvány pedig… megéri, könnyűvé válnék, hogy a gerincek felett suhanhassak. Innen messze visz a tekintet.
Óvatos ereszkedés az árvalányhaj tengerben, de könnyebb, mint eddig bármikor, tudom, hogy nem fog megcsúszni, most nem. Nem tart soká, már csak beköszönünk Fajzatra, és az utolsó, a Havas vár ismét.
A Mumus. A szenvedős, a fájós, a rettenet, a francba.
Zsolt szerint túllihegem, meglátjuk. A feléig lankásabb tekergés, az rendben van. Ráfordulva a meredekebbre lépek tízet, megállok direkt. Megcsapdos a botjával: “Haladjál már!” A szentséges mindenit, hát jóó, haladok!! Kicsit befordulok, hagyom menjen csak, de meg nem állok, nincs az, ami megállítana, ha ez kell, hát menjünk. Megyünk. Eszembe jut a tavalyi M115. Amikor a testem megtört, mire ideértem. Most egyenletesen haladok, az egyre melegebb emelkedőn. Eszembe jut Gabi is, és az útravalója: az utolsó hegyet told meg! Félmosoly bujkál a szám szegletén, hát peeersze. Ugyan meg nem tolom, de megyek, mint egy lassú, de feltartóztathatatlan áramlat, balra itt a panoráma, lám-lám magasan vagyunk, gps nélkül is tudom, hogy nemsoká felérünk. Más ez, nagyon más, mint tavaly a talpam ellenére.🙂 Hát ezért jöttünk erre a körre, nem másért. Zsolt is feltolja magát, nem mondja, de látom, már tudja miről beszéltem neki. Talán át is értékeli, amit eddig gondolt.
A Havas másodszor megpróbálja az embert, a hitemet is…
Felérve olyan hihetetlen, felfoghatatlan. Ennyi, felértünk, ennyi volt és nem több. Nem az Everest. Nem könnyű, de könnyebb, mint emlékeimben, könnyebb, mint tavaly, könnyebb, mint bármikor. Érthetetlen. Yoyoka megfürdet, hogy csinik és üdék legyünk a célban 😀 micsoda gondoskodás! Lefele. Nem kényelmes, de tart a bokám. Tart a térdem, szaporán, de nem futva, át a mezőn is, máris itt a kötél. Zsolt könnyedén lemegy, én most óvatoskodom, “nehogymármostcsesszemelbármim” érzéssel, inkább gyökkettő. Molnár Zsoltit már nem találjuk, innen már csak 5 km a cél. Tavaly ez is nehezen ment már. Most… Zsolt órát néz, kitalálja, hogy érjünk már be 13 óra előtt. Neeee… te komolyan meg akarsz futtatni a végére?! Azta kutyafülit neked!:D Hitetlenkedem, de OK. Legyen!:D ha ennyi kell a boldogsághoz, felőlem… Végülis együtt botorkáltunk egy fél napot, megteszem, ami tőlem telik. Lássuk. Emelkedik a lábam, kocogunk a patak partján, árnyat vetnek a fák. Nem is rossz. Darabos ez, nem friss a mozgás, de a célnak megfelel, haladunk. Kicsit billegek, ahol keményebb a talaj, ajj jajj talpicsku, mindjárt megkönyörülök rajtad… picit lázadok itt-ott, a szántóföldön telibe ver a nap, na itt nem futok, de jéé emberek előttünk, na jóó, de futok.😀 Zsu, Békalány elénk jön szandálban, hogy biztasson, mi meg elkocogunk előtte, előle, tuti tiszta lükének gondol. Utolérjük Tamást, Zolit, döcögünk, ajj hagyjuk már ezt, jönnek utánunk, utolérnek, lökött egy bagázs, de húzzuk egymást be a célba. Mit érdekel, hogy előttük, vagy mögöttük érünk be, de várnak a Kövek. Hopp, ez már a pincesor, tavaly itt egyedül kóvályogtam, és elvétettem, most abszolút hivatalos szalagozáson közelítünk. Nem futok, azértsenemse, percek kérdése és beérünk. Na jóó, azért ne maradjunk le, kicsit futok.😀 😀 😀 vicc az egész. Pár métert azért hagyjunk, jó is így, legyen mindenkinek befutó képe, Békafiú fotóz, pacsi érte.
Suli, nagykapu, taps, csippantás, Kövek. Kövek. Keresi a szemem, azt az Egyet, de tudom, hogy nem lehet… Nem is… husss…Nincs már itt. Nincs.

A Kövem.
Keresem, melyik fog megszólítani. Melyik lesz az én idei Kövem. Eddig fekete-fehér a kollekció, párjuk lesz? Ez vagy, amaz? Sokat molyolok, valaki kezembe nyom egy sört, azt sem tudom mire való, a Kő, a kövem a fontos. Meglátom. Színes, fák, fenyők, kék ég, életteli, a Kövem. Rám várt, nekem festették. Csodaszép, köszönöm.
Szorongatom a Követ, a lapot. Emberek érkeznek, tapsolok én is. Telve, de üresen. Tétova, tesze-tosza… enni kellene, eszek, de éhes nem vagyok. Le kell venni a cipőt, de nem segít. Ok, akkor fürdés, nehezen megy, de utána is melegem van. Vár rám a szorospataki full service csapat, Jóemberek, hogy haza fuvarozzanak, oh döbbenet. Hála. Nem aludtak, talán keményebb menet volt ez nekik, mint nekem, jól tudom. Furán bicegős, sziszegős, megnézem a talpam. Vízpárnák, ritka ronda, talán még sosem volt ilyen. Tudom, hogy elcsesztem, és ez volt az ár, amit fizetnem kellett. Tanulópénz ez is. De ez csak bőr, kinő, nem ízület, nem izom, semmi komoly sérülés. Ez csak egy kis csomagolás, visszanő hamar. Annyira más volt ez az idei Út! Az időm nagyjából ugyanaz, a talpam meggyötörve, de más, nagyon más. Tavaly megfogadtam, hogy soha többet M115. Idén megfogadtam, hogy 2019 június első szombatja Kisnánán talál majd.
Amikor megszólalnak a dobok, mint a szívek üteme…

Hétvégi összegzés, június 2-3

Posted on

Múlt hét végén kevesebb Gizion volt a pályán, annál nagyobb eredményekkel:

Mátra115 (132 km) – Nagy Kriszta 29:36:44, 13. hely

A rajt előtt Tomival
Kriszta Locusta Nagy fényképe.
117 km-nél talákozás Lőw Andrissal
Kriszta Locusta Nagy fényképe.

 

 

 

 

Kékes Csúcsfutás – Erényi Tamás 1:12:42, Réffy Balázs 1:30:10

Balázs: A “Futás emlékezetből” c. etűdöt adtam elő  Sérülés miatt utoljára április 28-án futottam, közben egy métert se, és így jöttem a Kékesre. Azért hősiesen felértem.
Tamás: Szép időben jól ment. Egyéni csúcsot futottam. (Először indultam😉)

Fetis Crossfutás – Sebestyén Ágnes

Megvolt lefutotottuk, a pálya majdnem végig napon ment, de a hangulat hatalmas volt. A helyi drum ütősszenekar nyomta a zenét, a sulis lányok a táncot. Ismertem a fél mezőnyt, ismerősők áltak a házak előtt és locsolták a fejünket, saját hazai pálya volt.

Moonlight 12 km – Ficzere Juli és Attila

Ficzere Julianna fényképe.

Akali Mandula Maraton Fesztivál, 10 km – Cserta Balázs 47:06, 7. hely

14 órás rajt! Árnyék nuku! Végére meghaltam! Esetlen szervezés, igazából 9K volt, de futottam egy 5 km-es PB-t!


Cserta Balázs fényképe.

Szeged Maraton – Elek-Belus Fruzsina , 3:42, 3. hely,  Juhász Erika 4:30, kat. 2. hely

Fruzsi beszámolójához katt IDE

Gabi Gizibé Barát fényképe.

Belus Tamás fényképe.

Fruzsi és Erika

Gabi Gizibé Barát fényképe.

KTF 10 km – Nagy Kriszta, beszámoló

Posted on

KTF 10, 2.hely 55:07
A sütifutam.
Már tavaly is a Trail verziókra akartam menni a túrázós, együtt nevetős után, aztán sehogy se sikerült. Pedig olyan szerethető mindegyik DonRazzino rendezés, és sajátossága a végtelen, féktelen jókedv és ezzel arányos sütiiiii. A kerek, a rózsaszín, a habos, a babos, a papíros, rácsos, ragadós, omlós…még, még… Minden tiszteletem a készítőké, rendezőké. Végtelen, kifogyhatatlan a mennyiség, mindegyik finom, csábító, és megérdemeljük. Olyan jó szívvel készülnek, még annál is finomabbá ettől válnak. Voltam a Tajgán a hosszabbon, az is flash volt, tudtam, hogy ez is az lesz. DE olyan nincs, hogy két kört menjek ugyanazon a pályán, mint akinek beakadt a lemez. Szép a tétényi fennsík, épp elég egyszer, max megtolom picit, hogy értelme is legyen. Kérdezem Gabit mehetek-e, persze menjek csak. A fő kérdés: már a 10 km után is jár süti? Igen jár. Akkor elég lesz.😀 Szívemből szólt.
Közvetlen előtte kicsit besűrűsödött az élet of korsz. Menjek hajnalban Tatára autóval, Karcsiért, hogy tudjon pihenni. Ami csak azért para, mert kb zsír “új” a jogsim. Végül felkeltem, közben már mással ledumálták, de az alvásomnak már lőttek. Újratervezés, tali Budaörsön, addig is el kell vezetni. Reszkessetek, ha babakék Focus közelít!:D Láb remeg, szemüveg az orron fittyen, némi bénázás, de odaértem. Phűűű, a nehezén túlvagyok!:D már csak futni kell. Még kevesen a Curling Clubnál jobbára csak szervezők. Rohamléptekkel épül a bázis. Tök rutinosnak hiszem magam, kivételesen kezemben a személyim, ami most nem kell.😀 erről ennyit.😀 gyűlnek a futók, a szokásos pár tt-s emberen kívül senkit se ismerek. De azért az feltűnik, hogy a 20-as srácoknál komoly mag jelent meg. Egész rendesen bemelegítek, szükség van rá, a szokásos csípőfájdalom köszöni megvan. A 20-asok hopp eldobbantanak, menjünk már, menjünk mi is!! Keresem a helyem, jajj hova is, minek menjek előre, de ha nem, nagyon beszorulhatok, egyezzünk ki valahol az első harmadával. Hopp, mi is elindulunk, Csanyát meglátva automatikusan integetek. Van aki szerint, mint II.Erzsébet, szerintem szimplán esetlenül.
Az útvonalat ismerem, az elején kis tekergés a fák alatt, kaptató az adótoronyhoz, majd le és fel a fennsíkra. Előzgetek, feltartanak, na mégis előre kellett volna menni? Nyomom, mint süket a csengőt, nesze neked könnyű 10 km terepen. Mielőtt megölném magam az 1.km-en feltűnik előttem a Galanics Mariann. Közeledik, figyelem hogy megy, nagyon okosan, de azért nyomja neki. A felfelén közelítem, tapadok, lehet be is tudnám érni, de minek, mit kezdek a maradék 9 km-ben, ha itt ellövök mindent? Tyűű, de szokatlan érzés, milyen hosszúnak is tűnhet 10 apró km. Meg mit képzelek én magamról? Láttam többször, hogy miket fut Mariann a Bükkben, köszönő viszonyba se érek ahhoz. Akkor mi a fenét keresünk egymás közelében? A lefelén elhagy, huss könnyedén elszökell a gazella, testes testecském utána bugrál, cseppet sem könnyedén csapódom be. Jó messzi kerül, de még látom. Na most ésszel dolgozgatom le a hátrányt, lépésről lépésre. Közben azon filózom, hogy te Jézusmária hiába csak 10 km, ez így borzasztó hosszú lesz. Tündi valami olyat mondana, hogy nem kényelmes. Hát nem, eeez aztán nem. Az irányító, és Marcsi is mondja: 3. vagy! Ne bazzz! Komoly?! Akkor tapadjunk… micsoda nyulam van. A fennsíkon nyomjuk neki, nem könnyedén, inkább erősen, de nem üveghangon. Mindjárt jön a frissítő (3,9km), kell az nekem? Áh hagyjuk, csak kibírok 10 km-t, hiába van meleg. Mariann kiszökken inni, most tényleg??? Tényleg.

2. vagyok, és nyomom tovább. A napocska kicsit erősebben simogat, inkább gyengédségre vágynék.😀 Az út csodaszép, szikla- és szikes gyep, erősen védett terület. Jellegzetes gyepvirágok, és cserjés, bokros a single track. Ha kis előnyt nyersz, már nem is látnak. Kicsit hallgatom a lépteim, és az ütemet, jön mögöttem? De hátra nem nézek, nyomom neki. Ha jön is, nem lehet akkora sebességkülönbség, hogy könnyen menjen. Tekergünk, utolérek több 20-ast, előzékenyek, elhúzódnak, és ez minden egyes alkalommal így zajlik. Az ösvényke hol jobbra, hol balra bevág, a lehető legjobb jelölési mód itt a kis táblák. Kölökkutya üzemmódban élvezem, hogy bevágódom a bokrok mellett, azt képzelem, hogy lendületesen. Kanyargunk fenn, lassan vissza a víztorony felé, uuh várom már, pirít a nap. A fák enyhet adó árnyéka segít, meg az a tudat is, hogy közeledünk. Várom a Mariannt, mikor tép el mellettem, de az is lehet, hogy a frissítőnél elengedte a dolgot. Sorban előzöm az embereket, elképesztően fura, de hát a két mezőny összeért. Hopp, itt az irányító, akkor már csak a széles murván, majd egy kis vargabetűvel az erdőbe. Ott még megfog 3 lépésre az emelkedő, várnak ott valakit nagyon, én gördülök tovább. Hangulatos kis tekergés a dombi oldalában, a Tajga végén is volt hasonló, meg a Mecsekre gondolok. Megdöbbentő hirtelenséggel az aszfalton találom magam, ahol még lazzzán lehet egyet sprintelni, hogy a végén Anita csipogjon. A Csipin fogasként lógnak rajta a kis faérmek, kapok én is a nyakamba. Utánam nem sokkal jön a Mariann.
Eltelik jópár perc mire enni, és inni tudok. Itt a kóla, kívánom, de meginni se tudom, a sütik meg… csábítóak, de aaahh… Karcsi is bandázik mellettem, kedves ismerősök a szervezők, ébren tartják a Kinizsi után. Meg túl gyorsan beértem, el se aludt. Akkor gyorsan spuri haza aludni, de OMG eredményhirdetés!:D Megvárjuk, ha már véletlenül még érint is. Addig persze ehetnék, de nem esik jól. A sütik ott várnak halmokban, csábítóak, nyammi, nyammi, de megenni… Ha én ezt a klubban elmesélem…😀 Pancsolok egy kicsit, rám fér, és szolidan örülök, hogy csak egy kört mentem. Ki sem bírtam volna így kettőt szerintem. Örülés van, kicsit esetlen téblábolás, még mindig alig van ismerős, max az érkező túrázók között. UB-s, UTH-s pólók. A villámlábú 20-asok és a 10-esek érkeznek, na mikor lesz eredmény, itt van 3 fakocka. Nemsoká, azt már tényleg megvárjuk, de lelkifurka, Karcsi nagyon fáradt.

KTF 10 dobogó
A tűző napon gyorsan megy az eredményhirdetés, istenem, de fura, akkor két faérmem lesz?! Szép színes, festett, ez is tetszik, nemcsak az égetéses díszítés. Még sosem kaptam érmet pluszban.😀 Felsőtárkányi futón csak egy papírka volt, de nem is azért megyünk. Tényleg én vagyok ott?! Másoknak is fura, mert vagy azt kérdezik, jéé és te ki vagy, vagy azt, hogy jéé tényleg a Mariann előtt értél be, és egyébként ki vagy?:D Hiába szabadkozom, hogy csak azért, mert megállt inni. Azért nagyon más, neki egy erősebb edzés, én meg kifutottam magam. Az 1. helyezett pedig nagyon más liga, gyors, mint a Gepárd. Sajnos a süti halmok ott maradtak, enni se tudtam igazán, de következőleg majd erre is kitalálunk valamit. Gyertek, és nézzétek meg magatok is a sütis asztalt! Érdemes.😉

Hétvégi eredmények, május 26-27.

Posted on Updated on

Ha azt gondoltuk, hogy az UB-val és az UTHletudtuk a májust, akkor nagyot tévedtünk, mert ezen a hétvégén is szuper versenyek várták a Gizionokat

Tápiómenti Maraton – Veress Béla, 3:34:48, 1. hely
“Bár az időm azért nem túl jó hozzá, de az utolsó harmadban végigelőztem a mezőny nagy részét akik addigra már “elfogytak”. Erre a versenyre a szintek, dombok sokasága jellemző. A táv több mint fele tele van dombokkal. Ha azt nézem, hogy 1 héttel ezelőtt a Keszthelyi Maratonon 3:33-at futottam (ami nem annyira szintes) akkor úgy érzem, ez jobban sikerült. Sokkal melegebb is volt mint Keszthelyen (27-28C).
Kicsit fáradtnak éreztem magam izomzatilag az első 6-8 km-ben. Aztán szép lassan “bemelegedtem”. Egyáltalán nem sétáltam és a dombokat is megfutottam. A verseny végén semmiféle fáradtság,kimerültség ,sérülés nem volt. Abszolut jól éreztem magam a végén.”

Honvéd Kupa, tájfutó verseny, 11 és 3 km – Koren Miklós

Szolnok Félmaraton – Juhász Erika, 1:57:30, kategória 1. hely

Erika Juhász fényképe.
Kenese Polar Félmaraton – Juhász Erika, 2:00:08, 11. hely, kategória 2. hely

Karlovitz-Thurnherr Zsófia fényképe.

Zsófiékkal rajt előtt

Erika Juhász fényképe.

Meeeleeeeg volt:-)

 KTF 10 km – Nagy Kriszta, 55:07, 2. hely

Belus Tamás fényképe.

Bővebb beszámoló ITT


 Vivawest felmaraton – Malkus 
Rita, 2:20

Rita Malkus fényképe.

 Női Futógála, 10 km – Zentai Andi, 46:54

Eredeti terveim szerint a mai 23. Aldi női futógálán a 10 km-es távot a heti edzésterven felül, kocogva szerettem volna teljesíteni a 21 Nő az Egészségügyért szervezet színeiben. Gabi azonban azt írta, hogy fussam meg rendesen és bár nem készültünk rá és pihentető sem volt a hetem, olyan 46-48p között (egyéni csúccsal) teljesíteni tudom szerinte.Az elejét megint elfutottam, utána meg csak küzdöttem. Szidtam Gabit (hogy miért kellett ilyen feladatot adni, nem bírok én 50p alatt 10 km-et futni), szidtam magamat, megfogadtam hogy több futóversenyen nem indulok, nem nekem való ez.46:54 lett 😊

 

Zentai-Andrea Andrea fényképe.