Szerelmesfüred – Csikós Beni, beszámoló

Posted on 2026.02.24.

Több szempontból is különleges ez a nap és ez a verseny. Objektíven tekintve, az év első lehetősége az ultráknak, a futószezon első aszfaltos versenyei közt van, és valami furcsa idill veszi körül, hogy a profi teljesítményhajhász sportolók közt megjelennek kézenfogva andalgó nyugdíjas párok is. Számunkra azért volt különleges, mert a párommal együtt neveztünk be életünk első 50 km-es versenyére, amivel az évfordulónkat is ünnepeltük egyben. Ettől függetlenül mindketten vérkomolyan vettük a felkészülést és a versenyt is.

Nekem ez volt az első aszfaltos maratonom is. Ezen a felületen olyan otthonosan mozgok, mint amikor az őzre rávilágít egy autó az út közepén. De ez kellett nekem, a teljesítés és a kilométer is.
Egy kör kb 3,6 km hosszúságú, a Tagore sétányt átszelő kijelölt nyomvonal, ahol közben a turisták le és fel lézengenek. A táv 14 körből áll és a visszafordító egy nagy parkolóban van, ahol mindenki elhelyezhette a saját kis frissítőállomását. Nekünk nagyszerű dolgunk volt, két barátunk jött segíteni, akik minden körben lelkesen adogatták, kevergették az izót, kérdezgették az állapotunkat és szorítottak értünk. Meglepetésként pedig nagy méretű papírokra viccesen motiváló szövegeket nyomtattak. Ezzel nem csak minket, hanem a mezőny többi tagját is segítették.
Családias volt a hangulat pedig a mezőny kb 80 fő volt. Az időjárás még hideg, de napfényes volt.

Az első körömben napszemüveg, baseball sapka, rövidnadrág és kesztyű is volt rajtam. Furcsa kombináció, de a napközbeni 14 fok elég kellemesnek bizonyult futás közben.
A rajt reggel 9:00-kor dördült el, a mezőny közepén indultam és az órámat néztem. Végre nem siettem el az elejét, beálltam a megbeszélt kb 5:40es tempóra és elkezdtem a saját versenyemet. Sokszor hallgatok zenét és belefeledkezek a gondolataimba, de valahogy itt nem indítottam el a lejátszást. Volt 4 zenei pont, az emberek jöttek mentek, a futók érkeztek végig szemből, így egyszerűen volt inger bőven, ami kikapcsolta az agyam és tudtam a haladással foglalkozni. 
Az első pár kilométer után, ahogy a lábaim bemelegedtek, gyorsultam kb 5:20 körüli tempóra. Ezt éreztem olyan könnyednek. Frissítést a megbeszéltek szerint minden körben felvettem és egész szépen haladtam. Katinka mögöttem nem sokkal szintén futotta a saját versenyét. 17 km-nél viszont hirtelen kezdtek görcsölni a lábaim valamint éreztem a hasam is. Itt egyből tudtam, hogy ennek a fele sem tréfa, ki kell állnom a boxba. Szerencsére a szervezők nagyon ügyesen a célkapuhoz közvetlen közel rakták a mobil wc-ket. Így hála nekik a következő kilométerem már ismét az előző tempóval zajlott, egészen 21 kmig. Itt nagyon jól éreztem magam, 20 perccel voltam a megbeszélt szintidő alatt a tempó nem volt megerőltető. Nem bíztam el magam mert tudtam, hogy messze a vége és az az előny még elmehet egy komplikációval. És milyen jól is éreztem.

Egyik pillanatról a másikra a jobb oldalamon a hasfalam elkezdett szúrni. Először azt hittem, hogy a szokásos “beszorult a levegő” érzés. Próbáltam légzéstechnikával, nyújtással és sétával enyhíteni, de nem múlt el. Minden egyes alkalommal amikor a jobb lábamra terheltem olyan érzés volt mintha megszúrnának. A mozgásom megváltozott, inkább néztem ki harctéri sebesültnek, mint futónak. Először azzal próbálkoztam, hogy futok amíg tudok és utána séta. 1 km-et sem tudtam egyben lefutni. Majd ezek után változtattam a lépéstechnikámon. Így, ha kevesebb rázkódás érte a testem, akkor kisebb volt a fájdalom. Ezzel tudtam tartósan haladni, bár egy gyorsgyalogló versenybe inkább illettem volna A segítőinknél volt fájdalomcsillapító, kérhettem volna. De tudtam, hogy az 50 km-et nem adják ingyen és én azért jöttem, hogy megküzdjek vele. A tempóm közel egy percet lassult, de mozgásban tudtam maradni végig. A verseny sokszínűsége miatt, a többi távot folyamatosan eltolt rajttal engedték ugyanarra a pályára, így mindig volt új mezőny, akikkel lehetett futni. Ez sokban segített és lefoglalt. 
Az utolsó frissítésnél Katinka már teljesen mögöttem volt, majd pár száz méterrel később muszáj volt megállnom. Ekkor utolért és bevárt. Innentől kezdve együtt futottunk. Az utolsó másfél kör életem egyik legnehezebb és egyben legszebb futása is volt. Mindketten fáradtan, fájdalmakkal teli testtel haladtunk, de itt már mélyen belül tudtuk, hogy megcsináltuk, méghozzá együtt.
Úgy látszik tényleg igaz a mondás, hogy az élet írja a legjobb sztorikat. Ott kézenfogva futottunk be a célba és öleltük meg egymást. Olyanok voltunk, mint két győztes akik külön-külön de mégis együtt értek el valamit. Ott és akkor egyikünket sem érdekelte az ideje vagy a helyezése igazán, csak hogy végre megvan az első szalagunk. Azt hiszem mindkettőnknek nevében mondhatom, hogy végtelen hálát éreztünk mindenkinek aki segített ebben és főleg a barátainknak akik személyesen is elkísértek. 
Neked is köszönöm Gabi, hogy hozzásegítettél elérni az első nagyobb lépcsőmet a célom felé!