Latest Event Updates

Földi Zsuzsi – BSZM beszámoló

Posted on Updated on

Balaton Szupermaraton párban 2019. 03. 21-14.

Hosszú volt, a mese se lett rövid  
196 km története 🏃‍♀️🏃‍♀️
#négynapcsoda #aLeghosszabbLófsznakIsVégeVanEgyszer #Gizionok #Gizionpower #BSZM

Az áprilisi sárvári 12 órás verseny miatt úgy döntöttünk az edzőmmel, Gabival, hogy bár arról volt szó, hogy egyéni BSZM lesz az idei első versenyem, mégis inkább legyen ez párban. Lett egy csodaklassz párom, Zsófi ❤

A versenyről: 196 km, 4 nap alatt a Balaton körül, futva. Napi etap 43-53 km között, két váltóponttal, tehát a napi adagot nem fele-fele futjuk, hanem 2/3-1/3, naponta váltogatva, hogy ki szív  épp.
Nem tűnt extra durvának a feladat, persze könnyűnek sem, négy nap alatt egy százas azért nem mondható hétvégi laza kocogásnak.


Nagyon jól ment a felkészülés, klassz volt az alapozás, minden szipiszuper volt, aztán verseny előtti héten szombaton elmentem futni, és hoppá, egy olyan dologgal találkoztam, amivel 6 éve nem: térdfájás… Ááááá, ez nem lehet, tuti minden oké, tessék szépen futni, elmúlik, ez biztos valami pszichés izé, verseny előtti para, mittudomén. Futok, hát ez nem múlik, fasza. Séta haza, egyre jobban fáj, térd külső fele, a fenébe. Ez tuti IT, ez egy rémálom… L Volt pihi, nyújtás, masszázs, gyulladáscsökkentés, javult, de teljesen tökéletes nem tudott lenni. Mindegy, ez van, a masszőröm tape-el is, és ráadásul kinn lesz a bszm-en, megbeszéljük, hogy rajt előtt minden nap összeragaszt.
A társasággal, akikkel megyünk, masszőr is jön, valahogy majd csak lesz.
Csütörtök, első nap: Siófokon van a rajt, reggel mentünk le, csapatfotó, jóleszez, induljunkmár. Zsófi futotta a két szélső 16-ot, én a középsőt. Zsófi gyors, szuperül letolta mindkét tizenhatost, nekem is egész jól ment a sajátom, a térdem jelezgetett közben, de konkrét fájdalom nem volt. Nyújtás, henger: minden klafa. Este a társaság masszőre, Melinda arany keze szétszadizta mindkét lábam, de hatásos volt: még csak a jelezgetést sem érzem, hurrá, jó lesz holnap a hosszú napom 🙂


Péntek, második nap: én kezdtem, Fonyód – Máriafürdő 16 km, jól ment, ismerős útvonal, errefelé sokat futottam vagy bringáztam már, szerettem. Másnak uncsi, nekem biztonságos, nem kell útvonalon gondolkodni, nem kell nézelődni, csak futni J A végére kicsit fáj a térdem, nyújtok-hengerezek, elmúlik a fájás. Zsófi pikk-pakk lefutja a saját 16 km-ét, nekem jön Keszthelytől Szigligetig 21 km. Megbeszéltük Gáborral, hogy 10 km körül van egy frissítőpont, ott kicserélem a vizes kulacsomat kólásvízre, és lesz náluk egy fájdalomcsillapító, ha esetleg nagyon szarakodna a térdem, hogy bírjam. Kaptam a kólát, és mivel sajnos kezdett erősebben jelezni a lábam, kértem a bogyót, rosszabb ne legyen. 16-ig bár fájt (és nem csak a térdem, a nem korrekt terhelés miatt az izmaim is tiltakoztak a bal combomban), de egész jól ment, aztán baromira rossz kezdett lenni. Belegyalogoltam, áááá, így se jobb, és mivel nyújtás után jó lesz, minek húzzam az időt, legalább kocogjak, hamarabb vége lesz. nem túl gyorsan, de 6 perc körüli ezrekkel valahogy behúztam ezt az 5 km-t, a legvégéről nem akarok beszélni – az az emelkedő, tele fotózó ismerőssel, meg hivatalos fotóssal… Itt futni kellett, esély nem volt a gyaloglásra 😀 . Befutás után nyújtás, és a fájdalom mintha nem is lett volna, szinte tökéletesen működik a lábam. Térdem instabilnak érzem, másnap már máshogy tapelte Tamás. Este szállás, masszázs, megérkezik Gábor is végre, jó hogy itt van J.  Vacsi, lábamra gyulladáscsökkentő tapasz, ráolvasás, stb., bíztam benne, hogy másnap is működni fog.
Szombat, harmadik nap: duplán izgi, Gábor maratont fut. Őt kivisszük a saját rajtjába, mi megyünk a bszm rajthoz, szokásos menetrend: tape, jóleszez, mindenszupi. Zsófi fut kettőt, pont neki való hosszúságúak a szakaszok, nekem jut 17 a közepén. Cipőt váltottam, hátha a kevés km-es brooks-ot jobban komálja a térdem, mint a majdnem tele levő hokát. Bejött J. Vagy a térdkalácsot megtámasztó tape, vagy a cipő, de inkább a kettő együtt, de működött. Két gyors Zsófi szakasz között futok egy kevésbé gyors 17-et, de a lábam működik, futás megy, térdem nem fáj, combjaim oldala, meg a négyfejű kezd méltatlankodni, hogy nekik már lassan elég lesz. Nem vészes, fáradnak, de ez van, futni jöttünk, előfordult máskor is, hogy elfáradtak 🙂 Futok, nem vánszorgás, élvezem :-).  A szakaszom után sietünk Füredre, egyrészt Zsófi gyorsan megy, másrészt Gábor már benn van, klassz időt futott. Délután sörözés-velőspirítósozás (kinek mi, nekem sör 😉 ) a Gizionokkal, este a szokásos: vacsi, masszázs, tapasz, mantra, ráolvasás… Már csak egy nap, ami ugyan hosszú lesz nekem, de azt már félhullán, féllábon ugrálva is behúzom 😉

Vasárnap, negyedik nap: Zsófinak egy 20-as a közepén, jó kis emelkedőkkel, nekem 16, meg 15. Az csak 2x3x5, meg az az 1 az elején, menni fog. Rajtolok, első 2 km után azt érzem, hogy húbasszus, hogy fogok én MÉG 29 ilyet lefutni ma??? Vállat vontam, és azt mondtam magamnak, hogy pont úgy, ahogy az eddigi 74-75-öt: jobb láb, bal láb, ismétel J. Működött, ment a futás, ha nem is extra tempóval, de futottam. Térdem egész jó, a combjaim meg… hát fáradnak, de teszik a dolgukat. Gyorsan eltelt a 17, Zsófi gyönyörűen megcsinálta  a20-at, jött az utolsó szakasz. Jól kezdtem, Aligán rám köszönt Piroska, kezében póráz, póráz végén Krigli <3. Nagyon örültem nekik, jól esett, hogy láttam őket. 4 km körül emelkedő, szépen megfutom, közben lepillantok az övemre: b.ssza meg, hol a p.csában van a rajtszámom??? Na, telefon elő, hívom Gábort, hogy a Stravan látja merre futok, hozzák utánam a rajtszámot, én megyek tovább, oldják meg, ha lehet minél gyorsabban. Ő már Siófokon, de oké, visszafordul, hozza. Szuper, ez sem az én dolgom már, teszem ami az enyém: futok. Telefon csörög: Zsófiék 800 m-re előttem a frissítőponton, Zsófi rajtszámával fussak tovább, így a legegyszerűbb és leggyorsabb. Így is lett, miközben rám adták a rajtszámot, betoltam egy gélt meg vizet, és hajrá tovább. Combjaim kicsit visítanak, pihennének, de nem érdekel, futni jöttünk, majd pihennek ha befutottunk, lesz idejük rá J. Aztán a vége előtt 5-6 km-rel egyszer csak nem akarnak működni a lábaim. Én mennék, a lábaim meg nem, így utólag vicces, akkor annyira nem röhögtem. Fájnak, fáradtak, görcs közelében vannak, de legalább a térdem jól van. Kaja, só, víz, tolom sűrűn, valamit segít, de nem jó. Belegyalogolok, alig van levegőm. Tök jó, persze, a vas, már előző nap is éreztem, hogy nem az igazi az o2 ellátottság (helló vashiány, csak el kellett volna menni a verseny előtti héten az extra pótlásra…), de akkor ott Siófok szélén nagyon szar volt. Mindegy, fussunk, ha lassan is, haladjunk, nemár hogy a vége előtt kezdjek gyalogolni, legfeljebb levegő nélkül megcsinálom – másnak melege van, én meg megfulladok, de legalább szépen süt a nap J. Siófokon ismerős részre érek – de jó, ez már mindjárt a sétány, akkor max 2 km van hátra, gyerünk, gyerünk.  Combajim…á, hagyjuk. Egy sör, úristen, de szeretnék egy hideg sört, hát tessék futni, hamarabb lesz sör…  Feltűnik Zsófi, 1500 m lehet hátra, ezt behúzzuk együtt. Mondom neki, hogy nagyon rosszul vagyok. Mondja, hogy oké, gyalogunk. Ránézek: na nemá, futunk. Kocogunk, párszáz méter múlva úgy érzem, megfulladok, veszem a levegőt, mintha víz alatt lennék, á, de szar. Elsírom magam, hogy bassza meg, levegőt akarok. Zsófi felajánlja, hogy gyalogoljunk. NEM. Összeszedem magam – hátra van kb 1 km, ha elég gyorsan futunk, hamar benn vagyok, és lehet meghalni, vagy akármi. Nem fogok gyalogolva befutni a célba, az kizárt. Futunk, csakazértis, csakazértis, ha beledöglöm is. És beérünk, 2 perc múlva jobban vagyok, úristen, de jó volt. Várt minket Gábor, Gabi, Máté, ölelés, puszi, jaj de jó, megcsináltuk, kész, benn vagyunk, holnap már nem kell futni J
Kapok sört, átvesszük az érmeinket, fotó, emelkedett hangulat, jaj, ez mennyire nagyon szuper volt!

Mindenhol azt olvasni, hogy a BSZM 4 nap csoda. Valóban, csoda 4 nap volt ez, imádtam, minden nehézsége és fájdalma ellenére J
Zsófi, köszönöm ezt a 4 nap csodát, szuper volt veled párban körbefutni a tavat :*
Köszönöm edzőmnek, Barát Gabinak https://baratrunning.com/ a felkészítést, Szerda Lacinak az erősítő edzéseket, Tominak a tape full service-t, Melindának a brutális masszázsokat, Máténak a szuper supportot, Gábornak meg a mindent ❤

A verseny után egy héttel futottam először értékelhetőt, kaptam vasat, mostanra (2,5 héttel a befutás után) már kezdem összeszedni magam. Pótoljuk a vasat, a laboreredményem a vártnál kicsit jobb, Sárvárra (2,5 hét múlva) rendben leszek, ott elvileg egyben futok ennyit, vagy talán kicsit többet, mint a bszm-en négy nap alatt 😉

Reklámok

VTM Feles (FÉL!!!:-)) – Nagy Locusta Kriszta beszámolója

Posted on

Fél. Érted, nem egész csak fél.
Alapból a maratonra terveztem nevezni a VTM-en a tavalyi, klassz élmények (lásd első maratonom) után. De elengedtem Gabi tanácsára, mert a FunRunnal és a Pilis Vertikállal már sok lett volna. Aztán ez a kettő ugrott, maradt nekem a Fél. Furán álltam hozzá. Fél, nem egész. Kényelmetlen gondolataim voltak. Ahhoz hosszú, hogy izomból kretén módra végignyomjam, mint a 10 km-t, de ahhoz rövid, hogy végig botorkáljam és alibizzek. Kényelmetlen táv. Olyan Fél. Bár nem tudom minek nyiffogtam ezt magamban, mikor tavaly épp arra is gondoltam, hogy néha futni is kellene, nemcsak alibizni, meg botorkálni. Ha már mások azt mondják futó IS vagyok…:D elvárások… hagyjuk. Szóval jó lenne ezt nem elcseszni, úgy kivételesen. Néha már mintha figyelném is a pulzusomat, de ezt még gyakorolni kell. Meg valami splitet is emlegetett néha valaki, valahol, de eszik-e vagy isszák… Hát jó. Lássuk mi lesz ebből. Elvárásom is lenne magammal szemben az a szub2óra nem volna rossz. Elmegyek 2* is bellezni előtte héten, de pénteken már csak ’okosba’ kímélnek. Szombaton szokás szerint meló, kösszi VTM, hogy te vasárnap vagy.
Minden fáradtság ellenére nagyon keveset aludtam. Egyszerűen féltem, hogy elalszom. Meg picit rástresszeltem erre a távra. Fél. Érted, Fél. Akkor hogy is kell itt menni?? Csak az motoszkált bennem, hogy ez egy kényelmetlen táv, itt futni kell, futók vannak, gyors pálya a Vértes. Nincs Sombokor, meg Gabi halála alibizni. Tudom, lépjek ki a komfortból, ilyen okosságokat könnyű mondani. Az első 10-eske ésszel, van hozzá pulzus is, aztán kicsit nyomjuk még, aztán ami maradt lőjük el a legvégén. Ok, ez menni fog. Ahamm… majdnem.

Gizionok a rajtban (Tapír csak boomolt:-))
Nagyon szurkoltam a Berta Lacinak a maratonon, vittem neki a VTM-es karszáram hátha. Reggel nagyon kedvesen felkapott a Borároson. Nincs tisztában az erejével, alábecsüli ez egyértelmű. 5 óra, hát persze. Már ha szalonnázni is akar valahol. Mondtam neki, hogy 4.25-30 kb, és ezt még élvezni is fogja, és még én is sokat mondtam a végéhez képest. Jó lett volna többet aludni, éreztem, de ideges voltam, izgultam. Az segített, hogy hamar leértünk, hangolódás ment. Eszter egy szuper csaj, dumáltunk többet, és megismertem Tapírt személyesen, meg az Antal Csabit. Sörös gélt megkaptam tőle, azt tettem be vésznek. nem használtam. Vékonyan öltöztem, nem sok csajon láttam futószoknyát, de én nem fogok fázni. Tavaly azt gondoltam, hogy milyen menő már. Későbbi kép alapján: nem, nem az. A Kazinczys póló rajtam, igen ez az én világom. Jajj, ez a sok kötelező, anyám hova tuszkoljam… Még a rajtba is elmotyóztam a futózsákom, de nem. NEM akarok futózsákot, minek?! Fru egyetért velem, erre a távra minek?! Na jó, de akkor, mibe? Hát előkapom a 3Eur fáintos kínai pántos neoprén övecskét, és beletuszkolok mindent, pohár már alig fért. De úgyis max azt fogom kivenni. A frissítők elosztása ideális, kb. minden távon az, és Gizionokat tartalmaz.

Gizion lányok a rajtban
Bemelegítettem (gimnasztika és futás is), ahogy a nagykönyv és Gabi megírta (nocsak, nocsak), közben annyi pacsit osztottam, hogy elkopott a tenyerem. Idén senki nem kérdezte meg mit keresek itt, meg hát te?! Ténfergés a rajtban, Enikővel pacsi, helló, szia, hajrá. Keresem a helyem. Nem akarok hátul ragadni, de elölről meg nagyzolás. Eszter: nem, nem az, legyünk előrébb, OK. Eldobban a rajt, oh akkor most menni, menni. Már az eleje emelkedik, Enikőt látom még vagy 3 percig és többet se. Nem tudnak most elsodorni, a saját mércém szerint fogok menni. Az aszfalt vége 1,75 km. De jó lesz ezt tudni a végén! A pálya vonalvezetése több mint ideális, az első 6-7 km-en ellövi az összes puskaporát, utána már csak lefele kell gurulni.
A Minimaraton elágazóban Kékdroid dugókázik, jééé, de jóó, helló! Ő sem kérdezte meg mit keresek itt. Tovább, tovább. Előttem egy Primaverás pólóban valaki, kiszúrtam, mint nyulat, azért az a verseny… az már valami. Mennyire más ez az egész VTM, mint tavaly. Az időjárás, a terep, a hangulat, a tempó, a táv… Nem mondanám kényelmetlennek a tempót, sőt néha visszább is veszek, de így is fixen feljebb vagyok 5-7 ütéssel. Az baj?? Lövésem sincs, de nem merem még ennél is jobban feszíteni a húrt, csúnya pofára esés is lehet ebből, azt hiszem. Ha már most feljebb vagyok, akkor később már 15-tel leszek feljebb? Miért nem maradtam a kötögetésnél inkább?! Épületes. A Mária-szakadék előtt elfordulunk (kicsit sajnálom), Tündéék irányítanak. Az előttem menők zihálnak, én artikuláltam megköszönöm, szuper, hogy itt vannak. Úgy érzem beszélgetni is tudnék, és kedvem is lenne. Leereszkedünk Kapberek-pusztára a lefelét tolnom kell, tapossák a sarkam, eszembe jut újra: nem, ez határozottan nem kényelmes. Nekem. Rajtam kívül mindenki szab lefelé, mint az őrült. Andrew fotóz, 2 mondatot váltunk is.

Roppant előnyös szerelésben
Kb. elpergett az első 10-es, Kapberek-puszta, helló Zsotyek, bocs mennem kell, most kezdődik a még melósabb rész. Meg se állok. Hopp, ez volt a frissítő, talán nem ártott volna inni. Hmm, már mindegy, majd a következőnél, hiszen csak 5km. Menjünk, menjünk, picit feljebb csúszhatok az ütésekkel. Két sráccal megyünk hasonló tempót, nekik ez látványosan nyugis tempó, nekem már a piros mező alján a mutató, de még viselhető. A pulzuson, távon kívül nem nézek én semmit, mit érdekel engem most az idő. Tavaly itt a maratonon eléggé vergődtem már, most egészen más érzések bennem, de azért csak jöhetne az a frissítő. Persze előtte fotós újra, próbálom magam összekapni ilyenkor, de közben röhögök is magamon. Nem bál ez.
Hiába vártam a frissítőt, majdnem továbblépek minden nélkül, de aztán mégse. Csak egy pohár vizet, kapom is, fuldoklom tőle. Hanga csokit is ajánl, de nekem nem kell semmi, csak menni, menni… ennyit a sör ízű gélről. A pohárral vacakolok, meg az övvel, a fene esne ebbe a sok kötelező motyóba, meg a kicsi övbe, miközben totyogok már az aszfalton lefelé. Előttem egy kecses fiatal lány fut, álomszép, könnyed léptekkel. Oh, de gyönyörű, én is így szeretnék… De én nem ilyen vagyok, ha én lépek, akkor azt a mikroföldrengést az állatok is érzik, hallják: dübb-dübb. Egy ideig Brünhildának éreztem magam, mostanság inkább Hulknak. Egy rotációs kapa megirigyelhet, olyan mélyen szántóak a gondolataim, de közben felveszem újra a fonalat.
Aszfalt haladós, gurulós lefele, már csak egy jó 5-ös, mi az: semmi. Na neee, az még valami, negyed táv. Kanyargás, itt térünk jobbra le a földútra. A srácok kicsit előttem, húznak még, de már nem az igazi. Mintha rövidebb lett volna idefele jövet, ami nonszensz, de érzetre ez az igazság. Hol van már az a kereszt, meg az aszfalt?! Az óra most már irreálisan magas pulzust mutat, ha igaz lenne, akkor Istennel beszélgetnék, szóval innentől ez mindegy is. Végre… aszfalt, akkor 1,75 km még. Mit is mondott Gabi, az utolsó km-t ami a csövön kifér?! Na, de már így is pusztulok, áh ennyi ez, nincs bennem több. Bringás kísér valakit előttem, rendőrautó szemben velünk totymorog. Mennyi utca, és aszfalt, nyúlnak az utcák, a tér-idő kontinuum valami egészen furán van itt… ahol keresztezzük a főutcát fentről, mellém esik egy lány, utolért, hajrázik. Hát ez mi?! Megelőzhettek volna báármikor az elmúlt km-eken, de most?! Nem képzeled? Még 950 m van. Na neee, itt nem! Itt, nincs az az isten, hogy megelőzzenek, ha beledöglök is! Nem is tudom honnan, még elővakarom az utolsó csepp gumibogyó-szörpöt és zúzok, ahogy csak bírok. Nem nézelődöm hátra, csak próbálom hallani a lépteit, igen még megvan, de gyengül. De lehet, hogy mégse… rendületlenül puffogtatom a nemlétező puskaporom, megy ez ecsém, megy ez… gőzmozdony ha elindul, utamba ne állj, jajj neked… már nem érdekel jön-e vagy sem, már csak a cél érdekel. Lezúziusz balra, ott már a jobbos, vigyázat jövök! Cserta Balázs, max biccentek, Orsika szurkol, gondolatban sem állok le pacsizni, és itt a kapu… ennyi volt… hova hányhatok?! Nem esek össze, megütném a szoknyából kilógó valagamat, alig bírom levenni a dugókát, 5 ezrest elszóróm, magam vagyok a megtestesült szerencsétlenség. Ennyi volt. Ma ennyi volt bennem, és ettől boldog vagyok. Kezet rázok a befutó ’nyulammal’, megfuttattál rendesen!:D

Gizionok örülnek, nyújtanak
Egyetlen porcikám sem kívánja, de elkocogok levezetni, el a néptelen kis utcáig, ahol, amikor senki nem látja, hangosan felnevetek. Magamon? Túléltem? Vagy csak az endorfin? Túléltem. Szub2óra is meglett ippen 1:57. Még a kocogást is nehéznek érzem, hogy a manóban voltam képes az előbb úgy rohanni? Valószínűleg lefelé segített a gravitáció. Bemegyek a csarnokba, ismét elveszettnek érzem magam, üres tekintettel felvenném a csomagom, Bobek úgy szalad érte, mint akit megcsípett a darázs. Amint bírok, nekiállok nyújtani is, bár nem ez lesz életem legjobban sikerültje. Közben telebeszélik ismerősök a fejem a Szimplával, nesze neked elvesztem. Relatív sokat kellett várnom, mire enni tudtam, de sebaj, a többiek később jönnek. A Berta Laci első maratonjáról, oh az a fej már láttam ilyet valahol… tele volt neki tanulsággal, Csabi is harcosan, Fru óriási mosollyal. Mese-mese a sok-sok várás után iszom a szavaikat, bár néha nehéz koncentrálnom. Tájékoztatom az érdeklődő Gizionokat, hogy mindenki megjött, és várom a soromat. Bükki farkas, Eszter is megérkezik kis eltévedés után (na azt, hogy?) örülünk egymásnak is, a futásnak is. Ülepszik az élmény, de még fog is. A sok Gizion, a színes kavalkád, most nem kérdezték, mit keresel itt, Bobek és minden Crew munkája, Mag Erika is beszélgetett velem… mi a manó… annyira más volt ez. Hazafele az eső is áztatósan rákezdett, de jó, hogy a futáshoz csodaszép idő jutott. Laci a legnagyobb lovag, hazavisz minket házig, pedig engem a világ végére kell, és mégis.
Másnap a vérem rendesen tele még mindig számos vegyi anyaggal, pörög-forog velem a világ, csak futólépésben bírok közlekedni, és most azonnal megváltom a világot. Kétszer. Egymás után. Most. Azonnal. Kedden próbáltam egy állati könnyűt futni, ebből az lett, hogy körbe-körbe rohangáltam eufóriában, mint egy mérgezett egér, de legalább relatív gyorsan. Nesze neked könnyű átmozgató. Sokadszor is megállapítom, hogy a futás drog. A keményebbik fajtából, és egész hosszan tart a hatása. Jó lesz ezzel vigyázni.
Kb negyednapra a világ is kiegyenesedett. Már nem is bánom, hogy Fél lett.
Fél, ami nekem így volt Egész.
Jövőre is VTM. Valamilyen távon.

VTM beszámoló – Benkő Eszti

Posted on Updated on

 

Jó volt. Szerintem nagyjából sikerült megcsinálni, amit írtál. Ahogy Balázs Strava bejegyzését elnéztem, a végén egész jó időket mentünk.

Most az egyszer próbáltam taktikus lenni, és egész jól bejött. Egyrészt a mezőny első harmadában rajtoltam, hogy ne kelljen kerülgetéssel múlatni az időt, az nálam nagyon gyorsan tizedeli a mentális pluszt.

Mondtam Krisztának (Balázst a rajt előtt elvesztettük), álljunk már előrébb, szerénykedett, hogy ő nem bírja azt a tempót, majd az első 30 méteren otthagyott, pedig mentem a mezőnnyel. 😀

Az első 4 kiliben 100 méter szint volt, ott még lehetett menni, próbáltam helyezkedni, viszonylag jó pozíciót szerezni – hogy a mászós szakaszt már jó helyről kezdhessem, hátha sikerül megőrizni belőle valamit az utolsó 7 kilin.

Közben azért féltem is, hogy elfutom. A szopatós 2 kilit meg sem próbáltam kikocogni. Miután kaptam újra levegőt, kezdtem épp nyugtázni magamban, hogy most jön akkor, amit utálok, jön mögülem a nép mindjárt, és otthagy a lejtőn a picsába, úgy is lett. Csak, hogy rögtön lealázva érezzem magam, elment mellettem egy 11 éves atléta kislány. 🙂

Aztán hallottam a következő lépteit közeledni, aki egyszer csak megszólalt: “kurva sok melóm van abban, hogy utolérjelek”… Megjött Balázs. 🙂 Kicsit dumcsiztunk. Aztán mondtam, menjen, száguldjon tovább nyugodtan, ha lassúnak érez, de maradt. Tök örültem neki. 🙂 Végre volt futótársam. Az utolsó pár kilin már nem beszélgettünk (én nem tudtam volna), de tök jó volt, hogy ott volt..

Valamikor, valahol ott elment még 2 csaj, az egyiket a frissítőpontnál, 10 kilinél megfogtuk – őt sikerült is mögöttünk tartani. A másik végig látótávolságon belül volt, de már nem tudtuk visszaelőzni. A 11 éves kislánnyal végig kerülgettük egymást, de a végét ő bírta jobban, jól otthagyott minket. Az utolsó kilin elkezdett közeledni egy csaj, padlizsán színű gatyája volt, őt meg lehetett volna fogni, de én nem mertem előhozakodni vele, fogalmam sem volt, milyen tempót megyünk, de féltem, hogy meghalok, ha még ráteszünk. A célban megbeszéltük, hogy Balázs is gondolt rá, de nem mert előjönni vele. 🙂 Amikor kiírták a helyezésem, akkor azért ezt bántam kicsit, hogy nem próbáltuk meg.

Összességében részemről nagyjából versenytempóban ment a cucc – bár tanácstalan is voltam egy kicsit, hogy vajon milyen tempóban tudok én terepen 15 kilit végigfutni. Ha nagyobb tétje van, még egy lapáttal rá lehetett volna tenni, egy nagyon pici maradt benne, de ezt nyilván csak utólag érzem így, hiszen hányni nem akartam a célban.;-) Amúgy végig volt bennem némi félsz az ismeretlentől, meg attól, hogy nem bírom végig.  11 kili körül egy rövid ideig  azt éreztem, sok a tempó, elkezdett fogyni az energia, kicsit ráparáztam, de nem szóltam (amit nem mondasz ki, nincs is), mentünk, aztán ráfordultunk egy kisebb ösvényre, ott próbáltam lassítani kicsit. Nem tudom, lassultunk-e vagy csak elkezdett lejteni, de jobb lett.

Az utolsó alkalom, amikor ránéztem az órára, az kb. 4 kilinél volt. A többi érzésből ment. Az az utolsó kili meglepően gyors lett. Öröm, boldogság. 🙂

VTM beszámoló – Cserta Balázs

Posted on

Szombat este jött hozzám aludni Antal Csabi. Szegénynek elég sokat kellett várni rám mire előkerültem a színházból. Bocsi! Még egy kicsit dolgoztunk a speciális frissítésünkön, beszélgettünk és mentünk aludni. Reggel negyed 9 körülre értünk a versenyközponthoz.Találkoztunk Berta Lacival, Krisztával, Fruzsival, Eszterrel, Tapírral, Enikővel. Csináltunk pár közös képet és hirtelen 9 óra lett és elrajtolt a két hosszabb táv.

Én is átöltöztem, ettem pár falatot, ruhatáraztam, majd Eszterrel elmentünk kocogni pár percet. Mosdó és beálltam a rajtba. Megbeszéltük, ha együtt kényelmes akkor futunk együtt. Még Eszter bement rajt előtt a csarnokba és el is kerültük egymást. Vártam rá, nehogy lekésse a rajtot, de mint később kiderült Ő már előrébb volt. Addig kerestem míg mindenki elindult és az utolsó pár emberrel én is elrajtoltam. A településen belül próbáltam lassan kezdeni, csak a nagyon lassúakat előzni. Közben fejben összeraktam, hogy Eszter előttem van, ezért motiváció gyanánt elhatároztam, hogy megpróbálom beérni.  Ez 40 percembe és a mezőny 2/3-nak  előzésével sikerült. Amint az erdőbe kerültünk nem értem miért, de irgalmatlanul erősnek éreztem magam, pedig Erdőbénye óta szintet csak lifttel tettem meg. Előztem és futottam felfelé. Lépésről lépésre magabiztosabb lettem. Amint lefordultunk az aszfaltról tudtam, hogy innen tempósan sétálni fogok a csúcsig, mert másnak ott nem láttam értelmét. Ezt is tettem és cserébe csak az orromon és számon kellett levegőt vennem, sehol máshol. 🙂

Közben ettem egy zselét és ittam, kivételesen időben és nem akkor amikor már jelez a testem. A lejtőre érkezve értem be Esztert és innen végig pont tökéletes volt. Az utolsó 4-5 kili lejtő volt szinte végig. Szinte 1x sem néztem meg az órámat, tempót, pulzust, időt végig nem számolgattam. Semmi stressz nem volt, ezért idén ez már a 2. örömfutásom. A tavalyinál 1 perccel lett jobb, de az érzés megfizethetetlen.

Nagyon gratulálok minden Gizionnak, Tapírnak a 2. helyéért! Jó volt mindenkit látni és együtt futni! Verseny után még hazaugrottam Kláriért, mert a rajongói várták! A titkára pedig intézte, hogy rajonghassanak érte!:)

VTM beszámoló – Berta Laci

Posted on

Hú, nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy pocsékul aludtam, este csak 11-kor kerültem ágyba, hajnal 3-kor felébredtem arra, hogy a viharos szél rázza az ablakunkat reluxástól, a nálunk vendégeskedő kutya pedig fel-alá járkál a lakásban. Szóval, onnantól alig aludtam. Aztán amikor 5-kor felkeltem, azt vettem észre, hogy fáj a jobb combom (a négyfejű izom). Soha nem éreztem még ilyet, még most sem tudom, mi volt ez. Emiatt nem is voltam túl jó hangulatban, ezen szerencsére sokat javított, hogy Krisztát felvettem a Boráros téren, és együtt mentünk Szárra, útközben tök jót dumálva. A rajt előtt Gizion-találkozó: Eszter (+ Tapír), Balázs, plusz akikkel eddig még nem találkoztam élőben: Fruzsi, Antal Csabi és a crew-zó Zsotyek. Oldották a hangulatot, tök jó volt. Kérdezték, mit tervezek, há’mondom a fene se tudja, sose futottam még 31-nél többet se terepen, se síkon. 5 órán belül kéne mindenképpen, de 4:45-ön belülivel már boldog lennék, 4:50-re pedig van is egy nagyon óvatos kábé időtervem pontról pontra. Kriszta az elmebetegeket megnyugtató orvosok mosolyával az arcán kertelés nélkül lehülyéz, és bemondja a 4 és fél órát. Ráhagyom. Sose vitázz egy vegyésszel, mert nem tudhatod, mikor fogja ő keverni neked az izót egy frissítőponton… Felcsaptam a minionos csősálamat fejpántnak, #gizionpower karkotő az óra mellé, minden kulacs tele, elmentem rendesen bemelegíteni, aztán az utolsó pillanatban beálltam a rajtba.

 

Elindultunk, sokat előztem, jól ment, de utólag visszagondolva talán túl jól is. Értsd: esélyes, hogy elfutottam, de erről majd később. Valahol 8-9 km környékén utolértem az ultrázó Fruzsit, megbeszéltük, hogy mindketten jól vagyunk, és piszok jó időnk van. Első frissítőpont 12 km-nél, párszáz méterrel előtte bement az első zselé, a ponton kulacstöltés, nem tökörésztem, mentem is tovább. A terv 1:35 volt idáig, 1:18 lett a valóság. Pontról ki, Csabi rámköszön, aztán elhúz mellettem ultrázni. Úgy 14-15 km környékén elmúlt az éjszaka óta tartó combfájásom, és kb onnantól futottam jó intenzitáson. Nem emlékszem pontosan, de valamikor 19-20 km környékén bement egy újabb zselé, aztán kicsivel 23 km után jött a várgesztesi frissítőpont (terv: 2:55, valóság: 2:30). Kulacstöltés, minimál olíva, pici banán, kis szelet alma, Fruzsitól elköszönés (itt vált el egymástól a maraton és az ultra), aztán mentem tovább.

 

Az innen kivezető emelkedőn viszont jött egy hülye gyomorprobléma, amit nehezen tudok leírni, hogy mi volt. Nem volt hányingerem, de úgy éreztem, segítene, ha kijönne. Olyan volt, mintha leállt volna az emésztésem: ami bekerült, az se lefelé, se fölfelé nem tud távozni, felszívódni pedig nem hajlandó 🙂 Ez az emelkedőn még nem zavart, jól tudtam nyomni, de felérve belassított annyira, hogy 25-től többször is bele kellett gyalogolnom. Úgy éreztem, elment az erőm, kajálni viszont nem bírtam. Volt nálam sós mandula, ettem 2-3 szemet, hátha segít. Jólesett, de nagy csodát azért nem tett. Azzal próbáltam stuffolni magamat, hogy oké, sétáljunk; sétálni tudok, akkor próbáljunk meg nagyon lassan kocogni is; oké, megy a lassú koc, akkor próbálkozhatnék egy kis futással is akár, ha már egyszer ezért jöttem… Aztán a rövid futás után visszaváltás sétára, és újraindult a rituálé. Ezzel a váltakozó mozgással valahogy elmásztam a kapberek-pusztai pontig (28 km, terv: 3:35, valóság: 3:11), amit úgy vártam, mint a Messiást. Mondjuk, nem tudom, mit vártam tőle, hiszen folyadékom volt, kajám volt, a gyomorom meg kuka, szóval mindegy. A ponton Zsotyek kiáltott nekem egy “Gizion power!”-t, én meg nem is tudom, miért nem nála csippantottam. Túl messze volt (kerülnöm kellett volna kb nyolcvan centit), nekem meg nem volt ehhez elegendő agyműködésem. Sajnáltam is utólag, hülyén jöhetett ki a dolog. Mindegy, csippantottam a kollégájánál, illetve odatartottam a dugóka helyett kapott lapkát a leolvasóhoz, de semmi… “Lassan olvassa be, de jövök veled”, mondja a pontőr, há’mondom tündér vagy, de nem sietek sehova, egész ráérek itt elhalálozás közben, szóval akár meg is állhatok arra a pár másodpercre. Utána ismét gyors kulacstöltés, három korty jéghideg víz (amúgy végig csak izót ittam), aztán kivánszorogtam a pontról.

 

Kifelé menet megtaláltam a zsebemben a párom által előző este odarejtett kis cetlit. Ennyi volt rajta: “Drukkolok, szeretlek! <3” Hála a jó égnek egyik sem volt új infó, de akkor és ott semmi nem jöhetett volna ennél jobban 🙂 Úgy voltam, hogy akkor már egyiket se csinálja hiába, tán kéne futni is egy kicsit, öcsémishaddlássa. Ez egész jól ment úgy 3 km-en keresztül, amikor is újra beszakadtam, sétára kellett váltani. Innentől 2,5 km szenvedős séta-kocogás váltogató volt, bármennyire is csak lejtőzni kellett volna. Minden mindegy alapon betoltam egy zselét: ha meg tudom emészteni, akkor csak nyerhetek rajta, ha meg nem, akkor legalább végre kihányom, és attól leszek jobban. Valami elkezdett alakulni, mert ment a lassú kocogás, szépen be is vonszoltam magam az utolsó, hallgató-völgyi frissítőpontra (33,5 km, a Terv: 4:10, az Élet: 3:51). Ismét minimál olíva, kis darab banán, folyadékom volt rengeteg, szóval elköszöntem.

 

Ránéztem az órámra, és láttam, hogy jócskán a tervezett időn belül vagyok, szűk 6 km van hátra, talán még a 4:30-4:35 is összejöhet. Úgyhogy elkezdtem futni… még egyszer mondom: FUTNI. Fogalmam sincs, mi történt. Megemésztettem a zselét, vagy nem tudom, de újra ment fel a pulzus rendesen, gyorsultam. Uramisten, van erőm újra, miért nem jött ez előbb, akkor ezt most megtolom, ahogy csak tudom, lehagytam 4-5 embert, hopp, 5:18 lett ez a km, de a francba, van még 4, az előbb is csak 2-3 km-t bírtam, azt is jóval kisebb tempóban, nem fog ez menni, 5:09 a következő kili, nem a francokat nem, ezért jöttem, szétcsapni magam, konkrétan gyorsulok, sorra hagyom le az embereket, többjük csak sétál, én meg itt futok, baj lesz ebből, “úgy fusd meg, hogy ne maradjon benne semmi több, ne legyen tartalék”, hát jól van, Gabi, te mondtad, akkor üveghangot neki, egek, lehet, hogy beérek 4 óra 20 percen belül, 4:53 lett a 37. kilométer, úristen, mi van, ha szűk kettővel a vége előtt megint beszakadok, de nem fogok, rohadjak meg, haljak meg és temessenek el itt a szári templom mellett, de én nem lassítok, “fizikailag gyorsabban fejlődsz, mint mentálisan… hidd el, hogy már itt tartasz”, ezt is te mondtad, Gabi, akkor én ezt most engedelmeddel elhiszem, 4:58 a 38. km, na ne, négy-ötvennyolc 38 km-nél 900 méter szint után nekem, aki még aszfaltos maratont se futott, már csak kb 800 méter, 4 óra 15 perc, nem hiszem el, meglesz a négyhúsz, szurkolnak az út mellett a már beért futók, bal kanyar lefelé, jobb kanyar a csarnok felé, ott a cél, most oda fog érni Sir Lancelot ahhoz a nyüves várhoz, bezuhanok (de nem szúrom le az ott talált embereket), csippantok, lenyomom az órát. 4:19:09, 6:41-es átlag, alig hiszem el. A célban Eszter elkészíti rólam életem legborzasztóbb fotóját (nem rajta múlt, ő mindent megtett :D), pár percet udvarlok Balázs imádnivaló Klári vizslájának, aztán átadom magam az afterpartynak (nyújtás, kajálás, “meséljmár!”, tusolás). Krisztával megvárjuk Fruzsit, mert ő is velünk jön hazafelé, közben beér Csabi is, és kiderül, hogy gyakorlatilag minden Gizion tök jót ment a maga távján.

 

A verseny óta eltelt két napban folyamatosan hullámzó érzéseim voltak, de úgy érzem, sikerült ezeket lecsillapítani, és megtalálni a nyugalmi állapotot. A negatív érzések érthetően a beszakadásos rész miatt vannak, voltak. Még rá kell jönnöm, mi okozta: túl ritkán ettem zselét, vagy nem kellett volna gyümölcsökkel kevernem azon a két ponton, vagy elfutottam az elejét, mármint az első 23-24 km-t, abból is a kezdő 14-et, nem tudom. De lesz időm megemészteni (ez itt most elég stílusos :D), és remélem, sikerül is okulni belőle. De megmondom, mit tanultam máris ezen a VTM-en. Először is, hogy képes vagyok rá, és sokkal jobb idő alatt, mint hittem – hello szubnégytíz 2020-ban! Másodszor azt, hogy amikor mindenem a megállást követeli, akkor is képes vagyok továbbmenni, és így kivárni, hogy helyrejöjjenek a dolgok. Végül pedig azt, hogy vannak körülöttem emberek, akik sokkal jobban hisznek bennem, mint én magamban. Ilyen a párom, és ilyen vagy te is. Fogadni mernék rá, hogy kábé ilyen célidőt tippelhettél nekem (párom 4:30-at), de legalábbis biztosan közelebb voltál vele a valósághoz, mint én az enyémmel.

 

Ez egy iszonyú kemény munka volt. Hehe, ezt most biztos félreértetted, szóval tisztázzuk: nem, nem az én munkámra gondoltam 🙂 Persze, egyértelműen kellett ehhez, hogy mindig megcsináljam pontosan azt, amit kiírtál, kellett, hogy olyan szintes útvonalakat tervezzek magamnak, hogy néha belerottyanjak, semmiképpen sem akarom elbagatellizálni, de ezeknek a fontosságából semmit le nem vonva is azt kell mondanom, hogy ez volt a munka gépies része. Az, hogy a kezdeti nyűgjeim, itt-ott fájó térdem, combhajlítóm mellett rájöttél, hogyan tudsz sérülésmentesen fejleszteni, na, az előtt le a kalappal. Rohadt büszke vagyok az edzőmre, és nagyon boldog vagyok, hogy a tanítványa lehetek 🙂 Köszönöm, Gabi, imádlak! (megj..: én is! ❤ )

Belgrád, 24 óra versenybeszámoló – Veress Béla

Posted on

Március elejéhez képest – leérkezve Belgrádba – máris meglepett a meleg. 21 C fok volt a verseny előtti napon és tűzött a nap. Miközben itthon 12-14 fokok voltak és csak hosszúban edzettem. A pálya útvonala az gyönyörű volt, egy kis szigeten bringa és gyalogutak keresztezték egymást. Mellettünk a Duna holtága és csodálatos kilátás a városra. Átvettük a rajtszámokat és – ami meglepett, hogy – utána karon fogott egy fiatal orvosi gárda és bevittek orvosi sátorba vizsgálatra. És mértek nálam egy 220/110-es vérnyomást, amire azt mondták, hogy nem állhatok rajthoz másnap, ha rajtuk múlik. Ledöbbentem. Gondolkodtam hogy akkor most szédülnöm kellene, vagy fájnia kellene a fejemnek, vagy kómában lenni, stb. ilyen magas vérnyomás esetén. Na ekkor szerintem tényleg felment a vérnyomásom és tört angolsággal “küldtem” el a francba őket. “Jó ,akkor holnap reggel a rajt előtt újból megnézzük” közölték erre. Aztán kiderült,hogy a többieknél is magas volt a vérnyomás (10 futóból 9-nél). Volt egy futó (pont az a román srác aki első lett), akihez mentőt akartak hívni:-) Másnap reggel nem keveredtem be a dokik elé, sőt senki nem ment be az orvosi sátorba a futók közül:-)

Elrajtoltunk. A teljes mezőny egyszerre indult (50km, 100km, 6h, 12h, 24h). Reggel 8 kor volt a rajt, aminek örültem, mert nem kellett belefutni egy másik nappalba túlzottan. Aztán jött a feketeleves. A pálya 50%-a egy turisták, kutyát sétáltatók, görkorizók, babakocsit toló emberek által használt gyalogút volt. Ráadásul éttermek előtt vitt el. Mi azt hittük előző nap,hogy azt majd szalaggal elkerítik a futók részére. Hát nem . Ez a gyalogút már pusztán az átlagemberektől tele volt dél környékére. Hihetetlenül zsúfolt volt. Kerülgetnünk és lökdösődnünk kellett. Hihetetlen volt, hogy egy 6 órás OB-t és egy 24 órás OB-t ráengednek egy biztosítatlan pályára. A szerbeknél ezek szerint mégis. A sétálgató embereket sem érdekelt különösebben, hogy oldalra húzódjanak legalább. Nem. Teljesen közömbösen nézték, hogy bokatörő mutatványokkal szlalomoztunk köztük.

A futás számomra az első 8-10 órában szinte zökkenőmentesen ment. Nem volt holtpontom, rendesen ettem-ittam. Egyedül a nagyon erős napsütés zavart, mert tényleg annyira “égetett”, hogy le is égett az arcom.
Aztán kora estére letisztult a gyalogút is és lehetett haladni. Lefújták a 6h-t aztán a 12h-t és már csak a 24 órás mezőny maradt a pályán. Én nem néztem semmi eredményt, azt sem tudtam, hogy hány kilim van. Csak daráltam. Ráadásul a chipes időmérés is kezdetleges volt és nem volt külső monitor, amin láttam volna magamat. Csak futottam bele a vak világba:-)

13-14. óra között kezdtem belassulni, visszalassulni 6:10 közelire. Egyszer sem álltam meg. Sétálni is legfeljebb 30 m-t, amíg frissítettem. A 16-19. óra között volt a legrosszabb. 6:30 és 6:50 közötti kiliket tudtam menni. Már szinte csak 4 óra volt hátra a versenyből és matekozni kezdtem. Ha nem szedem össze magam akkor nem lesz meg a “B” szint sem, legfeljebb 200 km körül teljesítek. De nem ezért jöttem. Eszembe jutott az a közel fél év, amit edzettem, készültem erre a versenyre. Az a sok belefektetett energia. Akkor összeszorított fogakkal, gélekkel, kávészemekkel elkezdtem futni. Először csak 5:30-akkal aztán 2 órán keresztül 5:00 – 5:10-ekkel daráltam.

Szörnyen fájt. De felülírtam az agyamat, mert tudtam, hogy ha most nem sikerül, akkor utána sokkal rosszabb lesz. Rám tapadtak a román futók és le sem akartak szakadni rólam, mivel tudták, hogy közel vagyok az ő bajnokjelöltjükhöz. Így telt el az utolsó 2-3 óra. Aztán amikor utoljára kimentem a chipszőnyegről (vége előtt 7 perccel) megkönnyebbültem. Akkor már csak szabadon gördültem és visszagondoltam arra az utolsó kb. 4 órányi sprintre. Megvan. Megcsináltam azt amiért jöttem.

1. Daniel Trusca 231,72 km
2. Veress Béla 229,72 km
3. Zahorán János 211,71 km

Eredmények

Hokások

Posted on

A Raven “Ő is Hokában fut” sorozatában több Gizion is feltűnik.
Kellemes olvasgatást:-)

Páll Attila “-athosz-“

Elek-Belus Fruzsina

Belus Tamás

Poór Péter

Berta László