Latest Event Updates
Tour de Pelso – Cserta Balázs, beszámoló
Amikor a csontkovácsnál lesz a végén happy finish… azaz a Tour de Pelso 2023
Eleve előző év végén és az idei év elején főleg Klári miatt a fókusz teljesen máshova helyeződött. Amikor itt hagyott minket január 18-án, akkor utána elég hosszú idő volt visszatérni a normál kerékvágásba. Főleg úgy, hogy 20 éve folyamatosan volt kutyám. Nyilván nem a szakadó esőben való séták hiányoztak és a havi csillió elköltött forint, de csak lassan lett új ritmusunk. Viszont a tervek teljesen máshogy alakultak ezen okok miatt.
A Balaton Granfondo műszaki okok miatt hagyott bennem kérdőjeleket és űrt, mivel nem volt benne a sok munka ellenére sem sikerélményem. A Pelso előtt hetekkel korábban éppen nagyon el voltam keseredve, mikor már szinte 2 hete nem tudtam a szinte folyamatos esőzés miatt edzeni és felhívtam Gabit, hogy tegyük helyre a dolgot. Tavaly sokkal jobban akartam: több hónap heti 2x keresztedzés, rendes diéta, sok nyújtás, masszázs, idén meg: vettünk egy masszázspisztolyt…😊
Motivációm sem sok volt, bár testileg és erőnlétileg jól éreztem magam, de semmi kedvem nem volt 200 kilit szenvedni. Beszéltünk Gabival és abban maradtunk, hogy megyek, ami bennem lesz, azt kiadom, de javításról nem is álmodunk, sőt ha 7 órán belül leszek akkor örömtüzek gyúlnak Óbudán.
Csak ezek után neveztem be 2 héttel a verseny előtt. Csináltam az utolsó hetek edzéseit, sőt a verseny előtti héten új bringám is lett. De mivel érzelmes típus vagyok, ezért az elmúlt 16.000+ kilométer alatt hű társamtól egy igazi szado-mazo búcsúszexszel gondoltam elköszönni a Pelso Swinger Klubban.
Még csütörtökön Németh Szabi mindent beállított a bringán és még aznap este lementünk Siófokra. Pénteken volt egy 30 perces átmozgató utána egy kis nyújtás, henger és 2x masszázspisztolyozás, ahogy mi hívjuk: kalapácsolás. Nagyon jó cucc, keményebb edzések után sokkal frissebbé teszi a lábam!
Szombat reggelre egész jót aludtam és elkezdtem az összekészülődést. Összesen 2 liter i:am iso volt a vázon és egy fél liter pedig a zsebben. Úgy terveztem, hogy ha minden jól megy, akkor 145 kilométerig ki kell tartania a frissítésnek. Volt még nálam pár zselé, egy müzli szelet, sótabletta és BCAA.
A rajtba 5 km bringázással jutottam be, becsorogtam és a beállás előtt ettem még egy egész banánt. Összefutottunk Nórival, aki a 78 kilométeres távon indult és női 3. helyezett lett. GRATULÁLOK itt is!! 🙂
Csinált rólam egy fotót és lassan el is indult 9-kor a lassúrajt. Még Széplaknál integettem Timinek és szép lassan elértük Zamárdit, ahol el is lőtték az éles rajtot. Kicsit elbambulhattam, mert egy lassabb csoport elejére kerültem. Na majd a földvári emelkedő után – gondoltam – elemzem a helyzetem és aszerint próbálkozom valamivel.
Nagyon sok bringaversenyt nézek, kocsiban is folyamatosan megy délutánonként, ha nem látom esténként bepótlom. És mint fotelszakértő, most a saját bőrömön éreztem meg, hogy milyen az, amikor elhúzzák az ember elől a sort és ha belepusztulsz sem közeledsz. Látom ezt world tour szinten is, és sejtettem, hogy nem azért nem érnek fel, mert nincs kedvük, de így élőben megtapasztalni húsbavágó. Szóval volt előttem egy kb 20 fős boly, mögöttem pedig darabokban az emelkedő után a saját csoportom, gondoltam felérek az előttem lévőre. Eskü küzdöttem, mint malac a jégen, a síkra kiírt 145-155 pulzus, ami felmehet emelkedőn 165-ig, viszont a 168 a vöröszóna, na ezt a pulzust tartottam 15,5 kilitől kb 32-ig 160-165 között. És nemhogy nem közeledtem, hanem folyamatosan távolodtak. Ekkor jött az isteni szikra és a hólyagom. Ha ezt nem hagyom abba, akkor élve Keszthelyig sem jutok el. Ezért miután láttam magam mögött egy nagy csoportot kb 5-600 méterre, gyorsan megálltam, pisiltem és mire végeztem, vissza is tudtam állni ebbe a nagy csoportba.
Na itt jött el a nyugalom. 60 kilométerig, a következő nagy emelkedőig 130-140 közötti pulzus és 35-38 tempó. Nyugalom, béke, csak egy leeső kulacs volt mellettem és pár vérző ember az út mellett, de bukást nem láttam, csak a végeredményeket. Keszthelyig csak az zavarta meg a nyugalmat, hogy a nagy bolyunk egy része, kb 20 ember – azt zárójelben jegyezném meg, hogy ez amúgy sem egy túlszervezett esemény, de a tavalyihoz képest az útjelző nyilakat sem nyomtatták ki, vagy a szertáros Marika hagyta otthon – egy körforgalomban rossz irányba ment. Én időben kapcsoltam, és kimentem a jó kijáratom, amire emlékeztem tavalyról. Itt megint jó pár kilométerig nem volt csoport, mert a körforgalmas malőr miatt megint darabokban voltunk. És szerencsére megérkezett a szembeszél is. Több kilométeren egyedül voltam és nem voltam boldog. Közben valahogy a szétesett darabokból lett megint egy csoport. Itt már mindenki félt a magánytól, mert ebből senki nem akart kimaradni, ezért elég tisztességes összedolgozás és közös munka lett. Én a 65 és a 110 km-nél lévő frissítőpontokat szkippeltem, bár folyamatosan számolgattam és imádkoztam, hogy kitartson 145-ig a lötty. A 110-es badacsonyi frissítőpont szét is csapta a kis csapatunkat, de a fele megmaradt kb. Közben az addig borult időt napsütés váltotta fel. Vészesen meleg nem volt, de jól sem esett. Közben folyamatos oldal-szembeszél, de bolyban viselhető volt. Amikor vezetni kezdtem, akkor vágott pofán a szél valósága. A precízen imákkal kiszámolt 145-ig tartó frissítésem 132-ig volt elég. Beparáztam, hogy nehogy ezen múljon. Kicsit tartalékolni is kezdtem. Végül szépen becsorogtunk a füredi frissítőpontra 145 km-nél. Itt nekem 5-7 perc volt az alábbi menü: kevertem 1 kulacs i:am-et, vittem egy kulacs vizet, sótablettát és BCAA-t vettem be, orrfújás, pisi, fél banán és egy müzli szelet megevése. Csak akkor indultam, amikor biztos voltam, hogy a végéig már nem kell leszállnom és minden elég lesz. Innentől jött yin és yang. Pofán csapott a felismerés, amivel nemhogy nem számoltam, hanem szó szerint semmilyen adatot addig nem néztem, hogy beérthetek 6 óra körül, ha több minden összejön. Viszont tavaly is 150-180 között szenvedtem elég sokat, jön 2 nagyobb emelkedő és a frissítőpontról kijőve egyedül indultam neki. Nem a legideálisabb, de ameddig van bennem erő, addig beleteszem. Azzal zsaroltam magam, ha nem javítok, akkor 2 hónapig nem használhatom az új bringát… gyerekes… :)))
145-178 km között az akarattyai emelkedő tetejéig egyedül voltam. Szépen beállt, talán először a síkra kiírt 145-155 pulzus, megtekertem 30-35 átlagot. Bár utáltam, mert már elegem volt, de olyan plusz energiát adott a PB lehetősége, hogy semmi nem érdekelt. Aliga után még kivisz a pálya a 7-es útra, ahol még egy nagyobb emelkedő borzolja az idegrendszerem, de mivel folyamatosan előztem és hihetetlenül motivált voltam a javítás lehetősége miatt, ezért nem picsogtam semmin. Közben 190 körül elfogyott minden a kulacsokból, de tudtam és éreztem, hogy már nem kell semmi. 192 km-től álltam át a saját tervezésű 155+-os pulzustartományra. A célegyenesbe befordító kanyarban már teli pofával vigyorgtam az irányító rendőrre, mert tudtam, hogy miután összetört és kiropogtatott a verseny első fele, a végére mégiscsak megdolgoztam a happy finish-ért!
12 percet javítottam, hivatalos versenyidőm: 6 óra 05 perc 01 mp. Kiadtam magamból mindent, de a boldogság nekem maradt! Boldogan hívtam Timit és Gabit. Gabit nem értem el. Hazacsorogtam az 5 kilin és lerogytam. Ekkor tudtam beszélni Gabival. Elmondtam neki a PB-t. Első kérdése: Ezt hogy? Nem tudom… 🙂 Nyilván sokat edzettem, nyilván minden tanácsát megfogadtam, de álmomban sem gondoltam volna, hogy 46 évesen még ennyi van bennem.
32,6 átlaggal értem körbe a 200 kilométeren!
Végtelenül hálás vagyok Gabinak, hogy úgy hoz ki az emberből elképzelhetetlen teljesítményt, hogy még élvezni is lehet! Nyilván fáj, nyilván semmi nem marad benned, de az örök élmény az enyém! És ma vártam, hogy elmehessek a kárfelmérő bringázásra.
Végtelenül örülök annak, hogy rátaláltam anno B-tervként és csak „időszakosan”, az országúti bringázásra !:)))
Happy Finish😊
KLND Gravel Vértes – Farkas Lupus László, beszámoló
Tavaly júniusban Ausztriában egy alkalom erejéig belekóstoltam a gravel bringázásba, és bár tetszett, hogy nem túl technikás terepen lehet jókat tekerni, nem feltétlenül értettem, hogy miért van akkora hype körülötte. Aztán láttam, hogy Göndöcs Eszti tavaly végigcsinálta az egész KLND Gravel sorozatot, és a beszámolói alapján kedvet kaptam rá, hogy én is kipróbáljam. Hátha rájövök, miért is akkora szám ez az egész…
Az nem nagyon zavart, hogy nincs gravel bringám: Eszti is montival teljesítette a tavalyi futamokat. Van egy viszonylag könnyű, XC jellegű montim, úgy gondoltam, hogy az teljesen jó lesz: ha a pályában nincs túl sok aszfaltozott szakasz, akkor elég jó tempót tudok menni azzal is. Mondjuk az megfordult a fejemben, hogy esetleg lecserélem a gumikat valami könnyebb terepre való, keskenyebb darabokra, amik aszfalton is jobban gördülnek, de végül is nem tettem meg, mondván, hogy megnézem, mire megyek a mostaniakkal, montis léptékkel azok is elég gyors külsők.
A másik dilemmám az volt, hogy a KLND sorozat vértesi fordulója pont a Tour de Pelso időpontjára esett. A Pelsoval van némi elszámolnivalóm: mikor 2020-ban utoljára csináltam, akkor szerettem volna 6 órán belül célba érni, de két perccel kicsúsztam belőle, hála az elbénázott rendezésnek (meg a saját elbénázott frissítésemnek). Szóval tűnődtem rajta, hogy Pelso, vagy KLND, de végül is az utóbbi mellett döntöttem: lehet, hogy nagyképűség, de úgy éreztem, hogy a Pelso biztosan meglenne 6 órán belül, viszont a KLND esetében jobban izgatott, hogy mit tudok egy számomra tök ismeretlen környezetben.
A vértesi fordulóról előzetesen annyit lehetett tudni, hogy Vértesboglár a rajt és cél helyszín, a táv kb. 120 km, 1500-1800 m közötti szinttel — és más információ nem volt. Hm… A kiírásban a szervezők azt írták, hogy majd a verseny előtt egy héttel kiküldik a végleges útvonal track-jét, de a megelőző szombaton nem én kaptam semmit sem… Mint később kiderült, valami technikai hiba miatt maradhattam ki a szórásból, mindegy, szerdán írtam Esztinek, aki átküldte a track-et, így legalább kiderült, hogy a táv 117 km lesz, 1600 m körüli szinttel (országúton ez sima ügy lenne), megtudtam, hogy merre megyünk, hol lesznek frissítők, milyen a szintprofil. Mit mondjak, egy Csanya-féle rendezvényen ilyesmi nem fordulhatna elő, így kissé szkeptikusan vártam a verseny napját.
Vértesboglárra Esztiékkel egyszerre érkeztünk, jó volt megint találkozni vele. A rajtban hardcore graveles társaság fogadott, tök jó volt a hangulat, és gördülékenyen ment a rajtszámfelvétel, úgyhogy alábbhagyott szkepticizmusom is. Igaz, hogy eléggé kilógtam a sorból a montival (és a hátizsákommal), de ez érdekelt a legkevésbé. Az sokkal inkább izgatott, hogy mekkora lesz a mezőny, meg hogy mekkora hirig lesz a rajtban, tekintve, hogy a rajtvonal után kb. 15 méterrel egy éles balos visszafordítóval kezdtünk. Szándékosan a rajt végébe álltam, nem akartam belekerülni semmiféle furakodásba, pláne bukásba, inkább menjen mindenki isten hírével, én meg majd nyomom a saját tempómat.
Az első kilométerek viszonylag visszafogottan teltek, Esztiék tempóját követtem, mondván, hogy ismeretlen műfajban, ismeretlen terepen nem árt némi óvatosság. Aztán az első emelkedőn valahogy elhúztam, és nem láttam magam mögött senkit, úgyhogy beleléptem a pedálba. Többé-kevésbé figyeltem a pulzust is, de alapvetően azt a 200-250W közötti érzést kerestem a lábaimban, amit az elmúlt hetekben szerintem elég jól begyakoroltam (a montimon nincs teljesítménymérő, de az országútiról megvolt az érzés).
Innentől igazából pozitívan eseménytelenül mentek a dolgok: sokáig egyedül tekertem, aztán egyre több sporit értem utol (és hagytam is le…), elég jól pörögtek a kilométerek. Szerencsére a pálya nem volt annyira technikás, hogy igazi kihívás legyen, az emelkedőket igyekeztem nyomaték helyett pörgetésből megoldani, a többit meg állóképességből. Az igazán sima aszfaltos részek kivételével nem igazán éreztem hátrányát a montinak a gravel gépekhez képes, sőt: a nagyon meredek kaptatókon, meg a lefeléken egyértelműen előnyben voltam. Na jó, a meredek felfeléken bringailag voltam csak előnyben: a szúnyog-alkatúak ott mindig elléptek tőlem, a közel 90 kiló azért mégis 90 kiló… De összességében számomra meglepően jól tudtam tartani a lépést többiekkel.
A pálya elég változatos volt: kitett dűlőutak, erdei dózer- és aszfaltutak, egynyomos ösvények, tényleg volt minden. A legnehezebbek talán a mély homokos szakaszok voltak, de azokon is át tudtam verekedni magam — egy kivételével, de ahogy a lábnyomokból láttam, ott más is leszállt, és tolta (aztán láttam, hogy a tarlón pár méterrel odébb fut egy párhuzamos dűlőút, úgyhogy azon végig tudtam tekerni). Még egy tolós hely volt, közvetlenül a cél előtt egy kb. 100 m hosszú, brutál meredek fal, ahol szerintem mindenki leszállt, ha nem akart hanyatt esni. De összességében tök jó, hangulatos, tempósan tekerhető útvonal volt, tetszett, és kicsit talán segített is megérteni a gravel életérzést. (Vagy valami ilyesmi, ebben még kissé bizonytalan vagyok.)
A frissítésem elég jól sikerült: a SiS Beta Fuel italporára alapoztam a szénhidrátbevitelt, hiszen inni mégis könnyebb a bringán, mint enni, és ez be is jött (persze ettem közben szilárd kaját is). De a lényeg, hogy szinte mindent elfogyasztottam, amit terveztem, így aztán nem is száradtam ki és a kalapácsos emberrel sem találkoztam. Sőt: a végén is egész jó erőben éreztem magam, még az utolsó órában is jól pörögtek a lábaim, és simán tartottam a 20 km/h feletti átlagot, pedig abban is volt még ~400 m mászás, ráadásul a durvábbik fajtából.
A befutó fura volt. Nem utolsónak értem be, sőt, de már bontották a célt, a beérkezőket sem nem fogadta senki, semmi célfrissítés, nem is nagyon értettem, hogy mi van. Mindegy, lemostam a bringát, kicsit rendbe szedtem magam, és vártam Esztiéket. Szívesen ettem volna egy lángost a fizetős büfében, de a legnagyobb bánatomra előttem adták ki az utolsót. Mondom: nem egy Csanya szintű rendezvény…
Mivel még sohasem voltam ilyen eseményen, fogalmam sem volt róla, hogy milyen teljesítményt várhatok el magamtól. Abban sem volt tapasztalatom, hogy a seggem hogyan fogja bírni a potenciálisan 6-7 órát a nyeregben (ezzel a bringával 3 óra körül volt a maximum, amit mentem, igaz, bármiféle gond nélkül). Az edzések alapján olyan 6 óra körüli teljesítésre számítottam, ehhez képest az 5:45-ös menetidő kellemes meglepetés volt, főleg, hogy ezt többé-kevésbé egyenletes átlagtempóval sikerült lenyomni. Ebben az időben benne hagytam kb. 20-25 percet a frissítőknél, meg néhány kanyar benézésében és némi bénázásban a sáros szakaszokon. A frissítőket nem lehetett volna megspórolni, a többit igen, szóval szerintem 10-15 perc maradhatott benne, de egy első bálba ennyi belefér. Úgy érzem, ilyen terepen ez a 21 km/h feletti tempó egész jó alap a későbbiekre (legalábbis nekem biztosan), innen lehet majd javítani. A 44 férfi induló közül a 31. lettem, de akik utánam értek be, azok két kivétellel mind fiatalabbak voltak nálam (a saját korosztályomban a 4. lettem a 6-ból). De ez igazából nem számít, az élményért és a tapasztalatért jöttem, az meg megvolt.
Kudos a Mesternek: az elmúlt hetek edzései a sok rövid, 3-5 perces ismétléssel nagyon jól jöttek a meredek kaptatókon. Úgy érzem, ezen a téren egyértelműen fejlődtem az utóbbi évben, és az, hogy megvolt az erőm a rövid, odabaszós falakon felmenni, segített abban, hogy technikailag is jól csináljam.
Mindent egybevetve jó kis nap volt. Rendesen kihajtottam magam, másnapra befigyelt egy jó kis izomláz is. Az útvonal zömében szép és jó is volt, jól esett kimozdulni a komfortzónából, és emberesen elfáradni. Kíváncsi vagyok, milyen lesz július 1-én a pilis forduló.
UTH Twin Peaks – Huszti György, beszámoló
Gyuri beszámolója az utolsó a sorban, ezzel ért véget a Gizionoknál az idei UTH.
2024 folyt. köv.
Napok teltek már el, de még mindig a verseny hatása alatt vagyok. Még nem jutottam el oda se, hogy a közösségi felületeken villogjak a frissen szerzett, kivonatos élményeimmel, mert nem tudtam eldönteni még, hogy melyik részét meséljem el.
A beszámolót se tudom, hogy hol is kezdjem. Az elejéről… honnan máshonnan? Jaaa, de hol az eleje? Picit most több tartozik ehhez a versenyhez, mint amit konkrétan a versenyről lehetne írni.
Kezdhetném onnan, hogy a hétvégi hosszú futásomat szombaton nagy melegben csináltam meg valahol a Pilisben. Mert ugye a heti beszámoló most ezzel kezdődne, de nem, ez a történet nem itt kezdődött. Valamikor 2022. novemberében, mikor a SPAR maraton után kavarogtak mindenféle gondolatok a fejemben, hogy mit kezdjek a futással. Mert igen, voltak negatív és pozitív gondolatok is, de ez már lerágott csont. Ekkor kollegám enyhe nyomására ÉN, azaz én, a sártól, dagonyától, erdőtől, szikláktól magamat távoltartó, csakis épített burkolaton futó személy, mondhatni hirtelen jött ötlettől vezérelve beneveztem a Budai Trail 17 km-es távjára és az UTH 22 km-es távjára mindenféle cél nélkül. A Budait gyorsan letudtam, élveztem, fel sem fogtam, hogy mi történt velem.
Az UTH-t nem gondoltam komolyan. Eleinte. Nem egész két éve volt az első versenyem, nem tudom mostanra már két kezemen megszámolni a teljesített versenyeim számát, de szerintem egyik versenyt se vártam ennyire izgatottan, nagy izgalommal, mint a szombati 22 kili hegyi terepet.
Nem véletlenül, hiszen úgy érzem kezdő terepfutóként, hogy kellően felkészültem erre a versenyre, igyekeztem minden apró részletet a helyére rakni, hogy ne érjen meglepetés az útvonalon kívül. Szerettem volna ugyan pályabejárást tartani, de ez nem jött össze, utólag azt gondolom, hogy ennek valamiért így kellett lennie. Már az első terepes edzés tetszett, nem esett nehezemre ezt követően sem terepre vinni az edzéseket, sőt még néhány feladatos edzés is lement pulzuskontrollal a Gerecsében. A 8 hetes felkészülés során 15 alkalommal edzettem terepen, összesen 270 km-t tettem a lábaimba picivel több, mint 8300 m szintemelkedéssel, ami átlagban 10 km-ként 300 m szintet jelent és futásonként átlag 18 km-t. Tudom, hogy a terep az más, mint az aszfalt és a számok, csak számok, de ez csupán érdekesség, hogy mennyire élveztem ezt a felkészülési időszakot, gyakorlatilag „terepfertőzést” kaptam.
Már a verseny előtti nap szinte teljesen kizártam a külvilágot, legfőképp a közösségi médiát, igyekeztem a versenyhez szükséges dolgokkal foglalkozni, arra koncentrálni. Az időjárást már pontosan be lehetett lőni, a ruhámat is jó előre kikészítettem. Ilyen még nem fordult elő velem. A verseny reggelén pótcselekvésként felraktam egy tyúklevest, biztos, ami biztos, legyen mit enni a hosszú hétvégén. A 17 órás rajt előtt mindenképp kellett ebédelni, de óvatosnak kellett lenni. Husileves tésztával, kis főtthússal. Ez mellé sült krumpli, gyros-os csirke husi, zöldségek, persze minden csípős és öntet nélkül. Az utolsó két napon kifejezetten ügyeltem a folyadékbevitelre és a kaja minőségre. Csak olyat vittem be, amit tudtam, hogy nem okoz gondot a szervezetemben.
Tatabányáról végül hárman mentünk, ha már ugyanarra a versenyre tartottunk együtt mentünk. A versenyközpontba időben odaértünk néhány további ismerőssel találkoztunk és kedves segítőkkel. Piszok hamar eltelt az egy óra itt, a buszhoz készültünk, mikor összefutottam Veled és Földi Zsuzsival, a rajtban még egy tatabányai Gizion szurkolóval, Ágival is találkoztunk, jól jött egy kis mentális segítség a csipet csapatnak. Már többször megtapasztaltam, hogy milyen fontos már az indulás előtti hűtés is, mégis totálisan megfeledkeztem erről, úgyhogy itt is nagyon köszönöm, hogy figyelmeztettetek, nagyon nagy segítség volt, hiszen már a buszon izzasztó meleg volt és a heringelés ezen a helyzeten csak rontott. Még a rajthoz indulás előtt egy kis műzli szelet, meg egy banán is lecsúszott a déli ebéd után már kellett valami kaja. A futásba 1 liter vízzel 1+1 mineral tabival vetettem bele magamat vizes pólóban.
A rajt előtti bemelegítést követően szinte pillanatok alatt a rajt zónában találtuk magunkat, igyekeztem valahol az első harmadban helyet találni magamnak, mert annak ellenére, hogy pár km-en csak felfele haladtunk, a torlódást, előzgetést el akartam kerülni. Persze naív voltam, mert ezen a szakaszon engem többen előztek, mint amennyit én előztem. Aztán a Pap-rét előtti lejtős szakaszon viszont sikerült előzni szép számmal. A tisztásra érve hangosan szurkoló tömeg volt. Még péntek este megbeszéltem egy pacsit valakivel, a lejtőn érkezve azonnal meg is pillantottam, de ahogy a kezemet emeltem fel, gyakorlatilag szinte mindenkivel sikerült pacsiznom, csak vele nem. Ilyen a futás, nem minden úgy alakul, ahogy eltervezzük. De nagyon jól esett a szurkolás, Gizionok mindenhol. Innentől úgy éreztem, hogy beállt a mezőny, egyre jobban széthúzódott a mezőny, kisebb helyezkedések voltak csupán egymás közt. Az első tüske előtt azért megmutatta nekem a terepfutás szépségét ez az útvonal, ugyanis számomra igencsak technikás, meredek lejtőn kellett a mélybe veretni. Nem tudtam hirtelen milyen szót használni, de ez az a fajta lejtő volt, amire azt hiszem tudatosan készültem a Gerecsében, mivel volt némi félelmem a lejtmenetekkel. Leküzdve minden félelmem, muszáj volt előzni is, mert brutálisan jól éreztem magam a meredek lejtőn és most a pulzusom se szökött az egekbe.
Az első tüskét kezdtük el mászni igencsak torlódott a mezőny. Mikor úgy éreztem, hogy eleget másztam, felnéztem és megfogalmazódott magamban egy húbaszdmeg, meg egy kicsit több is, de azt most nem írom le. A Turul melletti sirató falon edzettem erre a tüskére, de ott még ilyen gondolataim nem voltak. Felérve a csúcsra, nem hagyhattam ki a szelfit, meg egy tájképet, ki tudja mikor jövök erre legközelebb, meg nem csak az éremért másztam meg ezt a hegyet. Ezután a lejtmenet kicsit rázósabb lett, mint az előző, mert hirtelen sokan lettek, beértük a 30-as mezőnyt is. Őket könnyen előztem, de nem csak őket kellett előzgetni. Itt történt egy kis baleset is, sajnos az egyik előttem futó rálépett egy faágra, ami felpattant, én meg nem tudtam már kikerülni és ezt a jobb lábammal a bal lábamra rúgtam, telibe verve a bokacsontot. Na itt volt az első sokk, meg kellett állnom felmérni a károkat. Szerencsére nem éreztem nagynak a bajt, haladtam tovább, de picit éreztem a fájdalmat. A második tüskére már nem volt olyan nehéz feljutni, amúgy mindkét mászás nagyon jó hangulatban telt, jó érzés volt ennyi emberrel együtt szívni. A frissítőpont előtti lejtőn jött a másik sokk, görcsöt kapott a bal vádlim, amit nagyon nem tudtam hova tenni, vagy a két hosszú mászás tett be neki, vagy az elfogyasztott 7,5 dl folyadék mennyiség volt kevés. Itt most sajnos többet álltam, muszáj volt rendbe tennem valahogy az izomzatot, még sok volt hátra. Egy kis masszírozás után sikerült tovább haladni. A frissítőponton megálltam, újra töltöttem egy fél literes kulacsot, sajtot, olívát gyömöszöltem a számba, amíg kaptam egy jó nagy adag hideg vizet a testemre kannából. Nagyon jól esett ez is, meg az is, hogy a nevemen szólítottak a segítők. Aztán az egyik megkérdezte a másikat, hogy „te figyi, honnan tudod a nevét, ismered ezt a srácot?” „Nem ismerem, csak a rajtszámán ez a név van” – jött a válasz. Egy jó adag csokival tömtem meg a számat és indultam tovább, ez viszont nem volt jó ötlet, mert nem tudtam élvezettel szopogatni a csokit, kellett használnom a számat a levegővételhez.
A frissítés után nehéz volt újra felvenni a ritmust, majd igyekeztem mindig csak az előttem lévőt kiszemelni és megelőzni. Ez ment is egy darabig, de aztán a soron következő versenyző viszont nem hagyta magát és a szélárnyékban futott legalább két km-ig. Majd 2 km-rel a cél előtt megszólított és köszönte szépen a nyulazást. Ezzel a lendülettel gyakorlatilag egymást vittük be a célba. Összetett 37. helyezést értem el a 181 indulóból, aminek nagyon örülök.
Fantasztikusan éreztem magam végig a verseny alatt, ami igencsak jó hangulatú volt. És le a kalappal a segítők előtt, mert tényleg öröm volt látni, átélni, ahogy a futóknak dolgoztak, lesték minden kívánságukat. Köszönöm a felkészítést és köszönöm, hogy hétről hétre olvastad a hegyi mesét, amit mindig nagy élvezettel írtam. És ahogy jöttek az edzések, sokszor gondoltam azt, hogy mennyire tudod, hogy mikor mire van épp szükségem Azt hiszem jövőre is ott szeretnék lenni az UTH-n.
Ugyan elég rendesen beszippantott a terep és a terepverseny hangulat, ez nem azt jelenti, hogy innentől csak terep érdekel és csak arra gyúrnék, de azt hiszem örülhetek, hogy még változatosabbá tehetjük az edzéseimet. Húú Gabi nem is merem mondani, hogy már szemezgettem a júniusi és a júliusi terepversenyekkel is, hogy hol lehetne hétvégi hosszút futni alapjáraton.
Nagyon szép ez a hegyi mese én még szívesen mesélnék róla. Firenze meg még november vége.
- 1
- 2
- …
- 207
- Következő →