UTH

SALOMON ULTRA-TRAIL® HUNGARY – Belus Tamás beszámoló

Posted on Updated on

EGYSZER AZ ÉLETBEN

Egyszer az életben összejöhetne végre…Most szar volt, de igazából jó lett volna, csak eltévedtem, meg megütött a meleg, a gyomrom is szarakodott, meg amúgy is, a Vénusz most nem úgy áll a Marshoz képest, nem is kellett volna elmenni, szar volt az egész. De majd legközelebb… Legközelebb minden jó lesz. Majd nem kell kiállni percenként trónolni, mert rendesen fogok enni. Nem túl sokat, de nem is keveset, előre kiszámolok majd mindent faszántosan. Meg iszok! És nem csak vizet ám! Isot is, és nem akkor először! Ki fogom próbálni előtte edzésen! Apropó edzés. Edzeni is fogok egy csomót, meg bejárom az útvonalat, tanulom a jelzéseket, nem hulla fáradtan állok majd a rajthoz, és nem futom majd el az elejét. Legközelebb minden jó lesz. Egyszer az életben összejöhetne végre…

És most össze is jött. Minden. Persze voltak döccenők, hosszú egy ilyen verseny, valami úgyis mindig van. De most nem volt, vagy ha volt is, akkor nem érte el igazán az ingerküszöbömet. Szépen haladt a starttól a célig a futás, a Pilis volt az óra, én pedig a mutató, csak mozdultam szépen tovább és tovább, semmi dráma, nyirmogás, nyafogás, hiszti. Tikk-takk, és a ritmus hajszálra ugyanaz volt délben, mint éjfélkor.  Mázli.

Mázli, hogy nem vacakolt a gyomrom. Mondjuk napok óta nem ettem semmi rostosat, meg tejterméket, meg kávét, édesítőt, igazából semmit csak a legkímélőbb dolgokat. És hajnalban is tök tiszta volt a fejem, bár lehet, hogy amiatt, hogy 10 napja szigorúan ágyban voltam este 10kor. És eltévedni is csak egyszer sikerült. Jó, igaz, idén a táv minden részén futottam legalább egyszer (például az éjszakai szakaszt ugyanúgy éjfélkor kezdve, a Hankathlonon 😀 ) Szóval nem szerencse volt ez. Ezzel a versennyel feküdtem és keltem már vagy két hónapja, és ha a tavaly nyáron kezdődött diétámat is ide vesszük, akkor tíz hónap kemény munka van már benne.

A távolabbi előzményekről nem írnék hosszabban, a tavalyi P85-ös beszámolómbanrészletesen elmondtam mindent az edzéseimről, az étkezéseimről, és hogy hogyan került a fókusz sokkal élesebben a futásra, mint eddig. A Piroson összeszedett IT húzódásomból sikerült egy hónap alatt teljesen felépülni. Sokat köszönhetek annak a sérülésnek. Visszavitt megint az edzőterembe, a nyújtás és a hengerezés a napi rutin része lett, azóta is minden héten járok masszázsra és egyébként is – jobban odafigyelek a testem jelzéseire. December legvégén egy Németh Csabi mögötti második hellyel jelentkeztem az Extrem Tarcal-Tokaj Körön, aztán jöttek a csigalassú alapozó futások. Februárban már éledezni kezdtem az edzőm, Barát Gabi gyorsító-feladatos edzéseinek hála, majd jött az egyébként klasszul sikerült kegyetlen Bükki Hard (eltévedéssel, de tök jó tempóval) a bébitáv a VTM-en (második hely), egy nagy egyéni csúcs a Nyírbátori Terepfélmaratonon (1:26) és az 5. hely a Muzsla Trailen. Igen, jól látjátok…a Hardon kívül nem volt 30 km-nél hosszabb versenyem idén, de edzésem is csak néhány. Oké, már viszonylag gyors vagyok 20-30 km-en (persze Allaga Tomiék nyomát bottal sem üthetem) de hogyan lesz ebből egy gyors UTH?? Nem baj, Gabi knows, ő a főnök, nem kell itten nekem okoskodni csak futni. Én sokkal jobban bízok benne, mint magamban, szóval igyekeztem hinni abban, hogy ez a munka jó felé visz és meg is lesz az eredménye.

A Muzsla után ijesztően gyorsan szalad el az a pár hét, mire észbe kaptam már tele is raktam a Mondeo csomagtartóját és irány Szentendre, szombaton már ott is ébredtem, hogy nyugodtan hangolódhassak a versenyre. Átvettem az új Salomon zsákomat, próbáltam már korábban ezt a típust, iszonyatosan tetszett, egyáltalán nem féltem, hogy ez lesz az első hosszú benne. (jó is volt, majd külön írok róla!) Napközben hál istennek sokat tudtam pihenni, aztán kora este rajtcsomag átvétel Szabó Sanyi barátommal, kis pezsgés az expón (Runnabe csomag beújítva :D).

33780047_10211341454283815_5817203387598372864_n.jpg

A célcuccom és a két pontra előreküldött csomagom is leadtam már délután, úgyhogy este elég volt 11.30-ra megérkeznem a rajtba, emiatt talán most először nem volt időm arra, hogy rendesen elöntsön az aggodalom. A rajt előtt azért volt izgalom bőven. Felszerelés igazításánál elszakad a zoknim, 10 perccel rajt előtt cseréltem le, ráadásul kénytelen voltam a frissen vett UTH editon Compressport zoknit felvenni. Elég vékony az anyaga, de nem volt nálam másik és amúgy is biztos szerencsét hoz a jópofa festése. És a lényeg, a nyomorult órám nem indított el a track követést! Az utolsó 5 perc azzal telt, hogy egyre feszültebben próbáltam a térképes nézetet előcsalni az órából. 100x már sikerült, de most nem. De semmi gáz, ismerem a terepet, bíztam a jelölésekben is, úgyhogy próbáltam nem elszórni erre a mentális forintjaimat. Páran kérdezték a nap folyamán, hogy milyen időt gondolok magamnak. Nem tudom, komolyan, de jó lenne 14 óra körül menni. Ettől nem tudtam okosabbat mondani, mert FOGALMAM NEM VOLT, hogy most mire leszek képes ilyen távon. 2016-ban 18 óra 10, tavaly 16:55, de most sokkal gyorsabb és erősebb vagyok, úgyhogy 14:20-ra csináltam a legmerészebb időtervem (volt két rosszabb is), aztán gondoltam lesz, ami lesz, plusz szerettem volna a legjobb tízben végezi. A rajtban viszonylag előre álltam, körülöttem csupa ismerős arc, mindenki ment volna már, toporogtak a lábak, idegesen mozogtak a kezek. Aztán Csanya megkegyelmezett nekünk és végre nekiindulhattunk az éjszakának.

Előttem csak 10-15-en, Mikit és a két szlovént már a kis hídnál nem láttam, nézzétek csak, ott megy a dobogó (az előzetes esélylatolgatásomban én Zupancic, Kiss Miki, Hrastovec dobogót tippeltem).

Még Szentendrén Biriki Atti mellé keveredtem, kicsit beszélgettünk arról, hogy mennyire nem szabad elfutni Dobogóig a pályát, és hogy milyen nehéz ilyenkor nem belemenni az erősködésbe. Van az aszfaltos szakasz végén egy elég meredek rész. Még nem mentünk két km-et de én már gyalogolni kezdtem. Figyu, ha az Oszaczki Géza gyalogol itt, akkor én is, mondtam nevetve Attinak. Egyébként is azt vallom, hogy amin gyalogolni fogsz 50-nél azon gyalogolj már 5-nél is. Kő-hegyig aztán semmi különösen. Elszakadtam Attitól, felzárkóztam Gézára, akivel később azon nevettünk, hogy bár nem sokat mentünk konkrétan együtt (én felfelé voltam gyorsabb, ő lefelé) de mégis Pilismarótig az összes pontra teljesen együtt érkeztünk…Lajosforrás 1:04, uhh ez túl gyorsnak tűnik, nem baj, a következő lefelén úgyis óvatoskodok majd csak, el is ment mellettem a patakig 5-6 srác. A rajtban megismert Lesi Zolival haladok, fecsegek az ifjú titán Madas Bálinttal, kicsit megtoljuk együtt a Dobogó végét, 2:14, ez jó de azért nem öngyilkos tempó, nagyon tudok akkor neki örülni.

33597116_10211341454043809_6329556998480199680_n.jpg

Jön a lejtmenet, Géza, Bálint és egy német srác persze el is húznak mellettem. Nem bánom egy pillanatra sem, megnyugtató látni a fejlámpájuk fényét magam előtt, és egyébként sem vagyok túl bátor lámpával lejtőn. Amikor eltűnnek a fényeik, azért megnyomom egy picit, nehogy teljesen leszakadjak, de kockázatot egyáltalán nem vállalok. Hűvös, tiszta és varázslatos az éjjel, könnyedén fogynak a kilométerek. Felzárkóztam a srácokra, a Szentlélek előtti utolsó emelkedőn ott is hagyom őket (felfelé nyomni kell). Elől meglátok egy villogó piros fényt, Gyurkó Peti „hátsó lámpáját”, sokat fogom még látni ma ezt a lámpát. Most viszont hamar utolérem, és Szentlélekre már negyedikként érkezem egy német sráccal együtt. 3:52, ez fél órával van a 14:20-as időtervemen belül, és 1,5 órával jobb mint 2016-ban. Uhh ez…mindegy, nem számolok most, majd csak a Prédin, addig meg sodródok a srácokkal.

A ponton gyors Iso és víz töltés, kidobom a szemetemet, kiveszem a géleket az előreküldött csomagomból és már lépek is el. Induláskor hátrapillantok, hátha jönnek Gézáék, mintha előre sejteném, hogy nem kellene egyedül mennem a hátralévő egy sötét órában. De a fiúk még a hegyeket járják, nekem meg tovább kell mennem, sajnos most egyedül, mert a német srác már vagy egy perce elindult a pontról. Pár perc múlva elkalandozhattam kicsit, mert nem vettem észre a szép széles útról a sűrűbe vezető jelzéseket, és tovább mentem úgy 6-700 métert felfelé. Mikor feleszméltem és körbenéztem nem láttam szalagokat. Ilyenkor én sajnos legtöbbször tovább megyek még, mintha hinni akarnék benne, hogy jó helyen vagyok, de ezúttal azonnal fordultam is vissza. Gondoltam, pár másodperc és visszaérek az utolsó szalagig, az sem gáz, ha feleslegesen, legfeljebb utolérnek Gézáék és nem kell egyedül bóklásznom. Meg is van a szalag, látom, hogy nem jó irányba mentem, kicsit morcos vagyok, de sokkal inkább elégedett – ezt most jól csináltad Tomi, semmi gáz, fókusz, fókusz, és FIGYELJ JOBBAN ha egyedül vagy! Eggyel feljebb kapcsolom a Fenixet, elönti a fényár a tájat, ezt hamarabb is megtehettem volna, mire spóroltam eddig az aksival?? 5-10 perc és utolérem Gézát és Petit, el is határoztam, hogy legalább a teljes világosig nem maradok le tőlük innentől, két ilyen nagyágyúra érdemes tenni a kereket. 2 perc és rögtön látszik is miért fontos ez. Lazán lejtőzünk elől a Petivel amikor Géza megszólal, hogy SZERINTE itt jobbra kellett volna menni. Értitek? Nem az van, hogy észrevett egy jelzést és rájött, hogy nem jó helyen vagyunk. Nem…Hanem ennyire ismeri a helyet bakker, hogy gyanút fog pár másodperc után, ha lejövünk az útvonalról. Ami ezután jött arról nem akarok beszélni, mert amit a Hirsch-orom környékén csináltunk az nem futás volt, inkább gyakorlás a területi bakkecske utánzó verseny válogatójára.

33148005_1991848384398130_48254537391144960_o.jpg

Fakitermelési hulladék mindenütt, Géza és Peti egész ügyesen ugrál közöttük, én meg nagyon alföldinek érzem magam már megint, lassan távolodnak is. Amint jobb kicsit az út rá is kell kapcsolnom, még akkor is, ha picit erősnek érzem a pulzust, nagyon szeretnék a közelükben maradni. Kicsivel PMarót előtt egy tisztáson balról meglátjuk a hajnali fénybe öltöző kis fehér templomtornyot, mintha csak Csanya PR fotójáról ugrott volna le, el is mormolok egy halk óbazdmegdegyönyörűt. Széles mosollyal érkezem a pontra, megjött a három jómadár, köszön be Géza a crewnak. 5:02, -34 perc a tervhez képest. A tavalyi tavalyelőtti időhöz innentől már nem hasonlítok, minek, akkor is jobb lennék, ha innen egy métert sem futnék.

A ponton Anita és Rózsa is segít, eszek egy pohár levest, víz, iso, szemét, közben Peti már tovább is robogott. Nézek utána, na őt már nem látjuk ma, mondom nevetve Katának és kanalazom tovább a levest. Feltöltődve indulunk tovább Gézával a következő szakasznak, az aszfalton még futunk, de az emelkedőn rögtön gyaloglásba váltunk. Olyan jó volt ez a leves, jó lenne megtartani még egy darabig. Géza lemarad kicsit, nekem meg muszáj tolnom felfelé. Innen egyedül megyek egész Dömösig, a lejtmenetben is pörgetem rendesen, közben várom, mikor érkezik meg hátulról Géza, ahogy ma eddig mindig. Jééé itt vannak a Szent Lászlósok, szevassssz Peti! Balogh Peti szól, hogy Gyurkó Peti pár perce ment csak el, dobok egy biztatást, talán hasznos lesz a Csanya-átok ellen. A pont előtti sík szakaszon is klasszul megy a lábam, nem úgy érzem magam, mintha 54 km lenne már bennem.

33191544_1991849321064703_9042214134535421952_o.jpg

Dömösön (6:13) is Forma 1-est depózok, (csak víz és iso töltés) és neki is indulunk a Prédinek Petivel. Pár lépéssel előbb indulok, de megvárom, előre engedem, egyrészt mert ekkora a tekintélye nálam, meg amúgy is tök mindegy, hogy itt megy el mellettem vagy 10 méterrel arrébb J. Hihetetlen tempót megy, egy darabig tartom, de aztán szólok, hogy ez nekem sok lesz, pillanatok alatt el is húz. Felfelé menet gyors számvetést tartok. Jó állapotban vagyok. A gyomrom oké, van mindenem, görcs még nyomokban sem, bírom az emelkedőket, sőt most még a lejtmenetek tempóival sincs gond. A Prédire szépen feltempózok. Útközben elmegyek két srác mellett, akik azon hüledeznek, hogy Gyurkó Peti az előbb azon a szakaszon futva ment el mellettük. Én gyalogoltam J Fent gyors csippantás (6:45, a harmadik időt mentem a Prédire, ÉN!) és nekirontottam a lejtmenetnek Lepecénre. Közben csak egyszer húztam be a féket, megálltam egy perce dumálni CK-val, fontossági sorrend ugye Peti? Nagyon hamar eljött Lepence (7:22), Petit a ponton találtam, nyomta a szokásos profi frissítését. Én poénkodtam valamit a crewnak, benyomtam egy paradicsomlevest, váltottam pár szót Mariannal, közben Anita feltöltötte a kulacsomat. Ez sem volt több 2-3 percnél. Szuper! Kis fel-le-fel, most az erdészeti utak sem voltak annyira szétverve és ott is volt a Sprartacus. Itt már volt egy kis forgalom, de, a Szentlászlósok mind nagyon figyelmesen adtak utat a gyorsabbaknak (köszi lányok-fiúk). Már ott hevert előttem Visegrád, ezt vártam, erre készültem, erre a szakaszra építettem fel az egész versenyt! A betonteknő a város előtt nem esett jól, féltettem kicsit a térdem, hagytam is benne pár percet, de annyi baj legyen.

33553654_10211341457923906_6536259300396892160_n.jpg

Visegrádon (9:13) Nicol várt egy hatalmas öleléssel, el csattant a verseny egyetlen szelfije (ezt ki nem hagytam volna), közben mondják a ponton hogy Peti most ment el és a 3. helyen lévő szlovén srác is csak 3 percre van.  Óbasszameg…igen…azt hiszem pont ezt mondtam. Egyáltalán nem örültem a hírnek. A saját versenyemet akartam futni, és pont most, ahol a nemrég bejárt bemagolt utolsó rész jön, a verseny KULCSA, most csillan fel a remény a dobogóra. Ahogy elindultam a fellegvár felé elővettem a telefont és felhívtam Fruzsit. Mit telefonálgatsz b+?? Kérdezi kedvesen a hugi. 3 percre van a harmadik!!! – így én. Ne foglalkozz vele, nyomjad szépen, aztán majd meglátod mi lesz. Oké oké – mondom és le is tesszük. A fellegvárnál ennek megfelelően nem is kérdés, hogy megfürdök-e a kútnál. Persze hogy meg! Felfrissülve futom meg az aszfaltos részt Nagy-Villámig (9:36). A ponton mondják, hogy 4-5 perce mentek el a fiúk ketten, uhh mondom utol is érte Peti a harmadikat, ez már engem úgysem fog érinteni. Megkönnyebbülten mentem tovább a verseny egyik legjobb szakaszára, fel tovább Borjúfőn át Pap-rétre. Egy szakaszt leszámítva meg is futom szépen az egészet, kezd már meleg lenni, de a gyomrom klassz, mennek a gélek , az iso, energetikailag minden ok. Panyor Krisztát érem utol az emelkedőn. Nincs jól szegény, megállok vele 1-2 percre, keresem a Flectort de elnyelte a zsák, végül egy Normaflore-t adok neki, a gyomrával van valami. Innentől Pap-rétig nyomom, ahogy tudom, az oda-vissza részen látom is Petit. Lepacsizunk, kérdezem mi van a szlovénnal, feltámadt- mondja, kapd el!! – mondom én.

33511478_10211341453523796_3063799042107506688_n.jpgPap-réten (10:33) Koós Timitől kapok első osztályú frissítést. Innen már két kulacs vízzel és egy isoval megyek tovább, kell az extra mennyiség a melegben. Eszek pár szem sósat, iszok 2 pohár kólát, víz a fejre, aztán irány Peti után. Kis emelkedő, a végén pár szó Pap Tündivel, aztán kedvenc lejtmenetem a Hétvályúsig. Itt értem utol Petit, erre nem igazán számítottam, de örültem a társaságának, együtt wellnesseztünk a forrásnál és együtt kínlódtuk fel magunkat a Vörös-kőre. A lejtmenet elején kérdezte Peti, hogy akarok-e tempózni jobban mert akkor menjek. Megpróbálom, mondtam kis gondolkodás után. Jól is ment nagyon a lejtő, csak a barokk nőalakként fekvő Csipi látványa törte meg a pillanatot. Jól vagy Csipi? Kérezem. Mmmkkhm. Mondja ő. Jaaaa, akkor oké, mondom én és simán otthagyom a farkasoknak J. A visszafordító után már keményen bevágott a nap, de itt futunk, itt futni kell, emlékeztettem magamat. Hetek óta ezt szajkózom mindenkinek: fel a Nyergesre futni kell végig, na jó az utolsó 500 méter az gyaloglás. A pulzusom már a gondolattól is az egekbe ugrott, de nem volt már mire spórolni, nyomtam, ahogy tudtam. Bevágtam a nap utolsó Hammerjét (nagyon jól működtek, 13-15db között ettem kb.) és elkezdtem az utolsó emelkedőt. Pár lépés után egy lassan botozó alakot láttam meg, akik hunyorogva próbálta megállapítani, hogy milyen színű a rajtszámom. Az övé piros volt. Ne neeee. Ez a szlovén. Mennyire lehet szarul, ha 13 percet hoztam rajta a Hétvályús óta? Which race? The longest…Mondom neki Peti 5 perccel lehet mögöttünk. Nem volt feldobódva, amikor továbbindult, olyan lassan ment előttem, hogy utolértek minket a Szentlászlós lányok, akiket korábban lehagytam. Próbáltam beszélgetni vele (nem sikerült) majd lassan felértünk a nyeregpontra. Itt az idő, mondtam magamnak, ezért futtatta velem Gabi azt a sok 40 perces 10k-t. Jön a lejtő, nem is technikás, sőt…kifejezetten gyors szakasz. Tett pár bizonytalan lépést lefelé, én kiléptem a másik nyomba és üveghangon elkezdtem nyomni. Nem néztem hátra, de nagyon bíztam benne, hogy ezt nem tudja átvenni. Jobbra bevág a sűrűbe egy single track. Itt is veretem, ahogy csak tudom. De basszus, meghallom magam mögött, ahogy KÖZELEDIK! Ahh semmi gáz, ez van, sokkal jobb futó ő nálam, még megroggyanva is simán lenyom. Negyedik leszek, de az idő iszonyat jó lesz, nem kell itt elkeseredni. Hátranézek, és nem ő az! Egy narancssárga rajtszámos Visegrádos ért utol, a negyedik helyezett talán. Back on track, nagy levegő és megint ráléptem a gázra. Maxon nyomtam a Skanzenig, az aszfaltos részen már Palyik Andi várt a családdal, hihetetlen buzdítást kaptam #gizionpower!

A Skanzennél (12:17) majdhogynem pánikban depóztam, hátra hátra sandítva. Csak egy kulacs vizet kértem, meg öntést a fejemre. Aztán indultam is, a poharamat úgy hozták utánam :D. Péntek este ezen a részen futottuk Sanyival az átmozgatónkat, úgyhogy minden kanyarra kőre emlékeztem. A Bükkös partján hittem el először, hogy én ezen a verseny dobogón fogok állni. Szédületes volt…Még egy csippantás, át az út alatt, híd, macskakő, itt is a belváros. Orosz Anita sorol be elém a bringájával, fújja a sípot, rebbennek a turisták. A kordonoknál már hallani a hangost, mondják, hogy érkezem. Én. A harmadik helyre. Az időm 12:45, erre még most sem tudok mit mondani.

33495893_10211341452763777_5403490340688625664_n.jpg

 

Hát öööö majd a videóról kielemezzük, mondja erre zavartan a megyekettős edző a meccsutáni interjúban. Ismerős arcok a célban, de sajnos a családom nem ért még ide. Erre az időre ők sem számoltak 🙂 Csak pár perccel késik le a befutómat, de semmi baj, fussunk be még 1x gyerekek. Anya és Liza átadják a piciket a kordonon, én megbeszélem a szpíkerrel meg KerékPetivel, hogy újra befutás lesz, úgyhogy a gyerekek sem maradtak le végül semmiről. Megleptem őket, megleptem magamat is, sőt, talán sok barátomat is a mezőnyben. De hát…egyszer az életben ugye… minden összejöhet 😀

33514134_10211341450843729_368177266766643200_n.jpg

33583350_10211341457643899_7651188250152796160_n.jpg

Következik: Mozart 100, TDS, P85

 

Forrás: Kilométerkövek.blog.hu 

Fotók: Terepfutás.hu, Belus Tomi

Reklámok

Szentendre Trail – Ivádi László, beszámoló

Posted on Updated on

Még szombaton kimentem átvenni a rajtcsomagot, körülnéztem hátha látok Giziont, szerencsém volt, a hosszútávú Sanyi-Tomi (Belus Tomi, Dr. Szabó Sándor – a szerk.) duó ott beszélgetett az egyik sátor mellet, gyorsan be is mutatkoztam. Kettőt sem pislogtam, Tomi már fényképezett is 😀 Beszélgettünk picit, aztán elköszöntem, mert asztalfoglalásunk volt. Tomival megbeszéltük, hogy a Skanzen körül találkozunk. Hát így utólag: pffffffff 😀 én még valahol Visegrádon erőlködtem, amikor ő már bent volt a célban 🙂 valami elképesztő időt ment.
A verseny napján 8 előtt nem sokkal értem ki, gyors csapatfotó (sikerült jó bamba fejet vágnom, nem baj, illik a Strava-s avataromhoz 🙂 ), aztán lesétáltunk a rajthoz. Óriási megkönnyebbülésemre tökéletes időzítéssel kellett wc-re mennem, ezt már fél sikernek értékeltem, és a verseny alatt sem kellett bokrot látogatnom, már itt túlteljesítettem az elvárásaim 🙂 szokásos bemelegítés, majd kb 1 km kocogás. Kb 15 perc volt a rajtig, felszerelésellenőzés, aztán megpróbáltam olyan helyre állni, ahonnan se engem nem előznek meg százan rögtön indulás után, se nekem nem kell 10 percig kerülgetni az embereket. Ez egész jól sikerült, az egész verseny alatt szerintem ugyanazt a 20 embert láttam magam körül. A rajtnál beállt elém a Németh Csabi bácsi, a cipőjében ránézésre volt 5000 km, csak a duct tape tartotta már össze, és mellé még begyűrt az övébe egy üres fél literes palackot. Én meg ott álltam mögötte 3 liter vízzel, egy rakat géllel, meg iso porral. A kis testemnek még sokat kell alakulnia, ahogy elnéztem. Előző nap gondolkodtam azon, hogy a nagy víztartót nem töltöm tele, de végül úgy döntöttem, hogy mindenből a maximumot viszem, aztán majd az első ponton nem töltök annyit ha nem érzem szükségét. Nekem már a rajt előtt kánikula volt, jól jött az a sok víz. A rajt után Karlovitz Máté mellé keveredtem, meg is örültem, hogy ismerős arcot látok, az első emelkedőig együtt futottunk, én ott rögtön sétára váltottam, ő pedig ment tovább. Az első 5km alatt szép kényelmesen futottam, minden emelkedőn, ami már hasonlított a nyugati térire, sétáltam. A Kő-hegy után kicsit bátrabban mentem (lejtő is volt 🙂 ), ott már nagyjából éreztem, hogy milyen állapotban vagyok, minden izmom, ízületem ok, erő is volt, jókedvűen futottam tovább. Jó volt a régi kirándulások helyét újból látni, a kilométerek csak úgy repültek. Lajosforrásra beállt az utazósebeségem, onnantól kezdve szép kényelmesen tudtam futni. Pilisszentlászló előtt szembe jött egy kút, gyorsan be is feküdtem alá, már kezdett melegem lenni. A ponton csak a két kulacsomat töltettem újra, mert hát Visegrád csak 8-9 km, fél liter víz meg fél liter iso tuti elég lesz… Mázlim volt, hogy az egy könnyű szakasz volt, a pont előtt pár perccel elfogyott minden lötyim. Az a szakasz jól ment, pihentem is kicsit. A lejtőkön jól tudtam haladni. Visegrádon megint teljesen feltöltöttem mindenem, a nyakamba is kaptam egy üveg vizet, mentem tovább. Szerintem egy ponton sem töltöttem többet 2-3 percnél, nem akartam túl sokat állni, még a végén nem lesz kedvem elindulni alapon. Jött az emelkedő, attól féltem a legjobban (igen, még új gyerek vagyok a szakmában 🙂 ). Próbáltam tempósabban gyalogolni, ami az én nézőpontomból sikerült is, mert meglepően hamar felértem. A Nagyvillámig csak gyalogoltam, onnan kezdtem újra futni. Ott összeálltunk páran és együtt futottunk be a Pap-rétre. Sokat segített, hogy nem egyedül futottam. Pap-réten megint teljes töltekezés, két savanyú uborka és már mentem is tovább. Itt kezdtem megközelíteni az eddig futott leghosszabb távom, ezért csináltam egy állapotfelmérést, de még mindig minden ok volt, a távnak megfelelően fáradtam, izmok rendben, nem fáj semmi, frissítés ok. Onnan a Hétvályús forrásig nagyon jól tudtam menni, a lejtőkön sorra előztem az embereket (megfigyelted már, hogy a lejtő valahogy jobban megy, mint az emelkedő? :D). Itt sikerült egyedül a verseny folyamán majdnem pofára esnem, amit sikerült megfogni, de ettől majdnem begörcsölt a vádlim és a combom hátulja. Ezt szerencsére kb egy perc alatt kimozogtam.
A Vörös-kőre felfelé kb úgy mentem, mint a csúcstámadók az Everestre, minden lépést 20 lélegzetvétel előzött meg 😀 utána lefelé nem tudtam jól menni, annyira kanyargott az út. A hátralevő kilométerek már lassabban fogytak, a 42. után néztem az órám, hogy meglegyen még az a 200 méter is, aztán magamban örömködtem kicsit az első maratonomnak. A Nyerges-hegyre még nehezebben mentem fel, ott már elegem volt az emelkedőkből. Szerintem azokkal az volt igazán a bajom, hogy sokkal meredekebbek, mint a többi. Meg emelkedők. Az főleg. A lassú haladás miatt elfogyott 44-45 között az összes vizem és iso-m. Ami alapjában véve nem lett volna katasztrófa, mert a Skanzen már csak 3 km-re volt, de folyamatosan a hányinger szélén voltam, mert annyit kellett innom, hogy ne hevüljek túl. Az alatt a három km alatt megfőttem, és víz nélkül enni sem akartam, így ki is merültem. A pontra beérve már csak a kulacsokat töltöttem megint, meg gélt ettem, de a végéig már megmaradt a szenvedés. A lábaim még mindig jó állapotban voltak, de ha elkezdtem futni akkor úgy éreztem a szívemnek túl megterhelő, úgyhogy lejtő nélkül ezt nem erőltettem. A cél előtt nem sokkal utólért egy kanadai srác, akivel végig oda-vissza előzgettük egymást a verseny alatt, ő noszogatott, hogy ne sétáljak már pont a cél előtt, ami igaz ami igaz, nem néz ki valami jól, úgyhogy összevakartam magam és bekocogtam vele a célba. Még szerencse, hogy tele volt az utca az emberekkel, mert így úgy nézett ki, hogy ők lassítanak és nem én vagyok ilyen csiga 🙂

A célba érés elég vegyes lett, egyrészt baromira örültem, hogy megcsináltam, főleg úgy, hogy az utolsó majd két órában jobban szenvedtem, mint aminek örültem volna. Másrészről meg hülye vagyok, hogy síkföldi gyíkként ilyen versenyre nevezek be, aki emelkedőt csak a felüljárón lát, az ne akarjon hegyen futni. Illetve akarhat, csak ne várja, hogy menni fog.
Ameddig a vizem el nem fogyott, a frissítés tök jó volt, a majdnem pofáraeséstől eltekintve sosem kezdett görcsölni semmim, volt erőm is. Az izmaim állapota még a verseny végén is tök jó volt.
Megittam 8 liter vizet, 2 liter isot és kb 45 percenként ettem sótablettát és gélt. Bár egyszer elgondolkodtam, hogy 15 vagy 45 perce ettem-e utoljára, akkor vártam még 15 percet és akkor ettem a következő adagot.
A verseny előtt számolgattam, hogy kb mit tudnék menni. Jó idő esetén (értsd – 15 fok, kis eső) 6 órára számítottam, rossz idő esetén (bármi ami 25 fok felett van és nem esik) 6:30. Ez sikerült bőven túlteljesíteni, ha jól emlékszem, akkor a Hétvályúsig még a 6 órás átlagot is tartottam.
A futást nem utáltam meg, sőt, alig várom a szeptemberi 100 km-es versenyt (az hazai pálya, sík terep és kellemes 16-18 fok, talán ezért is :D). (Winschoten 100 – a szerk.)

Visegrád Trail – Gerlai Orsi, beszámoló

Posted on

A tavalyi futamról azt írtam, életem legjobb versenye volt, ezért alapos mentális felkészülést igényelt az, hogy most ne induljak semmilyen elvárással. Egyetlen célom az volt, hogy a tavalyi időmet megjavítsam, és versenyezzek, amennyire az aktuális erőnlétem lehetővé teszi. Ideálisan alakultak a körülmények: eső, sár nem volt, meleg volt, de nem fojtogató. Szombaton elvittük a srácokat a Kids trailre, már ott katarzisom volt. Hankáékkal és Palyik Andival bandáztunk. Rajtszámot előző nap este felvettem, a versenyközpontban találkoztam Fruzsival, akinek mindig nagyon örülök. Reggel a család pontos időterv alapján elfuvarozott a Salamon-toronyhoz, ahova felkocogtam a Duna-partról.  Találkoztam a többi Gizionnal. Julival akkor  először. Gimnasztikázgattam, meg Julival és Judittal felkocogtunk a parkolóig, integettünk Nicolnak, és értesültem arról is, hogy Tomi már réges-rég elhúzott, így sajnos nem leszek a nyula :))).
Hamarosan ellőtték a rajtot, és már indulhattunk is felfele egy meredek, szűk ösvényen, amin el sem tudtam képzelni, hogy hogyan tudja magát keresztülpréselni a teljes mezőny. Óriási torlódás volt, mondhatjuk, hogy szerencsémre. így biztos nem tudtam elfutni az elejét, amire amúgy hajlamos vagyok, mert idegesít az elején hömpölygő tömeg, ami nyilván egyből gyaloglásba váltott. A Fellegvár utáni aszfalton ritkult először kicsit, de még itt is összefüggő sor maradt.  Az első 10km-re nem nagyon emlékeztem tavalyról, csak egy szép kanyargós hegyoldalbeli single trackre, amiről már tudom, hogy agyilag ki tud nyírni, ha nem figyelek, de figyeltem. Már az első fél óra után megettem az első gélt emiatt. Ugyanezen a szakaszon nem várt fordulat: elkezdett fájdogálni a hosszanti talpszalagom, meg az egyik térdem is. A talpam nyilván az előző napok/hetek cipőpróbálgatásai miatt jelentkezett be, a térdem meg az IT szalagom miatt, amit lehet, hogy nem sikerült rendesen lenyújtani. De valahogy ez sem kavart fel, csak elkezdtem felkészülni arra a körülményre, ha esetleg már a Pap-réten ki kell állnom egy plantaris fasciitis vagy egy ITB szindróma boldog tulajdonosaként, egy óriási IDIOT/LOSER felirattal a képzeletbeli homlokomon. A jógatanár mondta egyszer, hogy ” ne ítélj, ne minősíts, csak szemlélődj” valami szívatós csavarás közben, hát ez nekem most bevált.  Az itt fáj-ott fáj ellenére nem éreztem azt, hogy lassítanom kellene. És akkor ELMÚLT. Ettől szárnyakat kaptam, és kisebb eufóriában érkeztem meg a Pap-rétre, ami gyakorlatilag egy kitérő, odafele menet végig jönnek szembe azok, akik már továbbindultak a frissítőponttól. Jó elszórakoztam azon, hogy nekem most lejt, nekik emelkedik (lesz ez majd másként is), nyilván én vigyorgok rájuk, ők kevésbé, de szurkoltam nekik, ez nálam mindig plusz endorfin-fröccsöt idéz elő. Különösen, ha egy-egy hosszútávos mellett mentem el, akik ezen a szakaszon már sokkal megfontoltabban haladtak ugye. Pap-réten bulihangulat és Koós Timi fogadott, döbbenetes élmény volt, hogy odarohant hozzám, Orsi, mit kérsz felkiáltással. Én meg pont nem tudtam mit kérni, mert a kulacsaim még tele voltak izóval, a víztartályomat meg nagyon bonyolult kihámozni a futómellényből és még volt benne víz… szinte sajnálam hogy azt kellettt mondnanom, hogy köszi, mindenem van…bekapkodtam egy-két sós dolgot, kiosztottam a puszikat az engem váró családnak, és már rohantam is tovább.  Köszi, Timi, szuper voltál, legközelebb többet dumáljunk.

Ultra-Trail Hungary fényképe.A következő szakaszon felritkult a mezőny, már sokat futottam egyedül vagy csak a látótávolságon belül egy-két emberrel. Következett egy hosszabb, lejtős szakasz, ami egy kanyargós vízmosta árnyas szerpentinen vitt lefele, a vízmosás tele kövekkel, csak egy keskeny ösvény volt jól járható benne. Itt nagyon belehúztam, élveztem, hogy tudok haladni, és nincs közel s távol senki. A következő szakasz a hírhedt Vörös-kő megmászása volt, ahol gyakorlatilag kiálló fagyökereken kell négykézlábazni. Örömmel tapasztaltam, hogy míg tavaly itt többször meg kellett állnom, még ha csak pár lélegzetvételnyi szünetre is, idén folyamatosan, megállás nélkül feljutottam, Az igazat megvallva előztem is.  A hegytetőre érve szaladtam is tovább, nem álltam meg. Lefele kanyargós, poros, csúszós meredek single track visz, kalandos volt, tetszett. Már egy ideje ismét egyedül futottam lefele a bozótban, amikor feltűnt, hogy régen volt már szalag, megrettentem, hogy na tessék, eltévedtem, és már fordultam is vissza, amikor egyszercsak ott termett egy futó, akitől megtudtam, hogy jó helyen vagyok mégis. uuuuh, mekkora mák. A két meredek emelkedő között gél helyett magamba tömtem egy óriási, durván tömény fehérje-energiaszelet felét, mert éreztem azért, hogy a Vörös-kő sokat kivett. A következő “tüske”, a Nyerges hegy tavalyi emlékeim szerint nem volt annyira vészes. És tényleg, korántsem volt olyan meredek, mint a Vörös-kő. Viszont sokkal tovább kanyargott felfele. Lefele széles dózerút vitt, ahol a nagy sietségben elnéztem egy bal kanyart, de  a gondviselés ismét velem volt: egyből jött egy futó szembe, aki szólt, hogy rossz irányba futok, forduljak vissza (ő sajna csak egy km után jött erre rá), így csak pár plusz métert szereztem a pályába. Azt hiszem, egy időre felhasználtam most a mázlizsetonjaimat. A helyes irányt megtalálva nem várt módon hamar jött el a skanzen EP, ahol sok-sok vizet ittam, kulacsot töltöttem, meg megmostam az arcom és már szaladtam is. Lélekben fel voltam készülve, hogy onnan következik számomra a pálya leggyilkosabb része: hosszú, kihalt, poros, majd aszfaltút be Szentendre belvárosáig. A poros földúton  a tűző napon Sarah Connorra ;), szóval Fruzsira gondoltam, miközben a Guns n Roses You Could Be Mine című számát énekeltem magamban, ez átsegített a megpróbáltatásokon.
A Bükkös-patak partján már hűvösebb, árnyas aszfalton kellett futni, végtelen számú hídról gondoltam azt, hogy az lesz az utolsó, de csak nem fogytak el. A tavalyi eufórikus befutó lebegett lelki szemeim előtt, azért loholtam, hogy mindezt átéljem újra. Kicsi gikszer csúszott bele, hogy a sétálóutca, amely a befutóhoz vezetett, tömve volt turistákkal, jelzés, kordon semmi, Szerencsére összefutottam a crew-val és basszus az utolsó 200m-en kérdeztem meg, hogy MERRE KELL MENNI??? Befutottam, tapsoltak, szurkoltak, hurrá. A Nyerges-hegytől kezdve nem találkoztam női futóval, fogalmam sem volt az eredményről, az órámon csak azt láttam, hogy a tavalyi időt sikerült megjavítani.


Boldogan mentessöröztem a frissítőpultnál, (Csanya végre beszerzett egy sörpultot a célba), pacsiztam egy útközben megismert lánnyal, akivel kiderült, hogy közös, fehérvári gyökereink vannak, és később a többi Gizionnal is, és ott konstatáltam, hogy a szokásos első 20-as eredményemet ezúttal is hoztam, (3:33, női 15.), világ rendje helyreállt, koccintottunk. Csak úgy ne regenerálódjon senki, ahogy én aznap, két doboz mentes sör, egy túró rudi, egy gombóc eperfagyi, még kb két óra ácsorgás. Még két nap múlva is hulla voltam. Egy boldog hulla. (este azért a nyújtás-henger megvolt)
köszi Gabi, a pulzuszónák, amiket írtál, nagyon sokat segítettek, és a határaimat is kitoltam: kiderült, hogy 160 felett már nemcsak egy fm-t bírok… végig egyben voltam, nem volt mélypont vagy elfáradás, most valahogy sikerült jól ennem-innom is. Sikerélményem van, sokáig fogok élni belőle.

Visegrád Trail – Ficzere Juli, beszámoló

Posted on

Az első UTH- Visegrád Trail
Néhány évvel ezelőtt éppen az UTH idejekor bringáztam Szentendrén. Akkor még a terepfutásról nem sok fogalmam volt. Megható volt látni a befutók fáradt, de mindenre elszánt arcait. Órákon át szurkoltam a főtéren, és közben arra gondoltam majd egyszer majd ha nagy leszek, talán én is…
Április első napjaiban kaptam egy mailt, melyben lehetőség adódott egy Visegrád-trail nevezés átvételére. Azonnal eszembe jutott a néhány évvel korábbi élmény, és azonnal tudtam indulnom kell. Persze biztonság kedvéért azért aludtam rá egyet:-)
A verseny reggelén minden rutinszerűen ment, a cuccomat már előző este gondosan összekészítettem így időben indultunk. A versenyközpontban azonnal észrevettem Juditot, innentől gyorsan pörögtek az események. Rajtszám átvétel, beszélgetés a Gizionokkal, csoport fotó, és már jött is a busz hogy elvigyen a rajt helyszínére.
A Salamon toronyban csatlakozott hozzánk Orsi is. Dumáltunk, melegítettünk, kaptam egy hasznos tanácsot Orsitől és már számoltunk is vissza a rajtnál. Több százan indultunk egyszerre, így lassan haladtunk amit nem is bántam. Mielőtt az út befordult volna az erdőbe Csanya kiállt az út szélére pacsizni. Én is, én is mondtam és meg is kaptam a Csanya csít. Szóval Gizion powerrel, Csanya csível na és persze a mentális 100 forinttal vágtam neki a távnak.
Ahogy Valéria írta Pap-rétig valóban sokkal élvezhetőbb a pálya mint a Börzsöny-trailen. Végig futható, kellemes lankák. Pap-rétre ráfordulásnál pacsiztam a szembe jövő Orsival és Zsófival. Aztán beértem az állomásra ahol a legnagyobb meglepetésemre Ati szurkolt nekem csillogó szemmel. Egy gyors kulacs töltés, de tényleg az mert hogy beértem a pontra azonnal jött egy crew és leste minden kívánságom. Aztán még egy kis olíva és sóskeksz amit egyébként soha máskor nem eszem frissítésként, de Csanyánál ez alap.

A pontról kifelé hamarosan pacsi Judittal, majd innen a fókusz középpontjába a Vöröskő-szikla került. Persze mondták, hogy durva lesz, de azt hogy mennyire addig nem is sejted, amíg ott nem állsz a tövében és sasolsz fölfelé. Mint egy mászófal, sok-sok a természet által kiépített belépővel. Brutál volt! Mikor végre felértem jött az érzés, hogy még egy tüske ami elvileg nem ilyen durva, és onnan már csak lefelé. A rajtszámon lévő szintrajz alapján elég jól tudtam követni merre járok, így a frissítéseket is jól tudtam igazítani a nagyobb igénybevételekhez. Vöröskő-szikla után a combon kész volt, így innentől Skanzenig felvettem egy nagyon kellemes utazótempót, és inkább komfortos futásra, sok helyen sétára váltottam. Ahogy az erdei út keresztezte aszfaltos utat már tudtam mindjárt itt a skanzeni frissítő. Teljes megdöbbenésemre ahogy rátértünk az aszfaltos útra a legtöbb előttem futó azonnal sétára váltott. Én viszont tempót váltottam és suhantam lefelé. Skanzennél még egy kis kóla, víztöltés és a tempós futást innen már megtartottam egészen a célig.

Szentendre belvárosában most futóként is átélhettem a pár évvel korábbi élményeket. A végén nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek a meghatottságtól.
Ezen a versenyen minden a helyén volt. Az erdő a legszebb arcát mutatta, a frissítések óramű pontossággal mentek, a 100 forintot hazahoztam. Megismerhettem sok Giziont, akik sikeresen megküzdöttek a saját távjukon.
A rajtcsomagban kapott karszalagot gondolkodás nélkül felvettem még a versenyközpontban, majd később kiderült ez csak ollóval szedhető le🙂 Így hétvége óta rajtam van, hogy emlékeztessen…

 

cof

Gizionok az UTH-n

Posted on Updated on

A hétvége a Salomon Ultra-Trail Hungary jegyében telt nálunk, szinte minden távon és a crew-ban is képviseltettük magunkat:

UTH, 112 km
Belus Tamás – 12:45, 3. hely
Szabó Sándor – 19:22 Tavaly a 78. km-ig jutott.

Belus Tamás fényképe.

A hosszútávosok átmozgatnak

Ultra-Trail Hungary fényképe.

Tomi a dobogó 3. fokán

Szentendre Trail, 54 km

Ivádi László – 6:23, élete első futóversenye
Erényi Tamás – 7:42
Juhász Erika (frissgizion) – 8:09

Visegrád Trail, 29 km

Gerlai Orsolya – 3:33, 15. hely
Karlovitz-Thurnherr Zsófia – 4:11
Ficzere Julianna – 4:23
Kulcsár Judit – 4:40
Csecskedy Gábor – 4:52

Visegrád és Szentendre Trail indulók a rajt előtt


Crew
Elek-Belus Fruzsina, Erős Gábor,
 Kerékgyártó Péter, Koós Tímea

Szurkolók

 

Demeter Balázs és a gyerekek

Palyik Andi a kisfiával


Eredmények

Belus Fruzsi – évértékelő

Posted on

2017 az elfogadás éve volt, 2018 a törekvésé lesz

Már régóta szerettem volna írni egy értékelőt a tavalyi évről, de egészen idáig nem sikerült időt szakítani rá: decemberben vagy otthon pörögtem a családom körül, vagy a munkahelyen húztam az igát, és a karácsony előtti teendők is rendesen megterheltek. Aztán egyszer csak eljött a várva-várt karácsony, ami nálunk mindig nagy csinnadrattával jár. Egyfelől a kicsi gyerekeink életkorukból fakadóan nagy rajongói ennek az ünnepnek, mi pedig komoly gasztronómiai köröket futunk a párommal (műgonddal megkomponált menüsor, hozzá illő borválogatásokkal, és  fejedelmi pezsgőkkel. Idén sem volt ez másként, csak megfejeltük azzal, hogy a szüleim és anyósom is nálunk töltötték a Szentestét, így aztán tényleg volt mi után nézni.

A legjobb családi képünk avagy “Fiú fúróval”

Közvetlenül az ünnepek után pedig egészen egyszerűen jó volt együtt punnyadni, és noha az edzéseket rendben megcsináltam, de írni már nem volt kedvem. Ahogy eljött az újév, jött vele az ilyenkor szokásos január eleji letargia, ami köszönhető annak a szomorú ténynek hogy véget ért a szabadságunk és vissza kell térni a szorgos hétköznapok nem éppen felemelő világába. Persze hamar túltettem magam ezen a kis krízisen, és újból bizakodva tekintek a jövőbe, hisz rengeteg dolgot lehet ám várni. Na de ne ugorjunk ennyire előre…

Először az elmúlt évre térnék ki pár bekezdés erejéig, aztán szólok az idei tervekről is. A múlt évem tulajdonképpen a gyerekszülést követő munkába történő visszatérésről és az ebből fakadó problémák megoldásáról szólt. Összesen három és fél évet töltöttem itthon, ezalatt szültem két csemetét, és mire már észbe kaptam, már újra a munkahelyen találtam magam. Nem tagadom, hogy volt egy olyan bő fél évem, mikor megbántam, hogy ilyen hamar visszatértem, pedig számos indok alátámasztotta a döntésemet. Az elmúlt év ugyanakkor arról is szólt, hogy megbékéltem ezzel a választással és már nem agyalok a mi-lett-volna-ha dolgokon. Szerintem alapvetően nehéz kisgyerekes anyaként újra 8 órás munkába állni, pláne ha a gyerekek miatt még éjszakázni is kell. Meg is szenvedtük a párommal a múlt évet rendesen, de túl lehet élni. Na de hogyan lehet mindebbe belepasszírozni a futást? Ezt is megoldottam, végtelen kreativitással, mások ötleteinek hasznosítása révén, és azt hiszen kiválóra vizsgáztam. Legalábbis önfegyelemből biztosan. Sajnos néha túl is hajszoltam magam, aminek megfizettem az árát, de szépen kikecmeregtem ebből a gödörből is a párom segítségével. Az elmúlt év nagy eredményeként azt könyvelem el, hogy sikerült a család-munka-futás hármasát kellően harmonikusan összehangolni, és a kényes egyensúlyt megtartani. Néha ide-oda billent a mérleg nyelve, de nem voltak nagy kilengések alapvetően. Viszont a futás kapcsán az igazi motiváció valahogyan mégis hiányzott. Kis Mirkó születését követő egy évben valahogyan jobban akartam bizonyítani magamnak, és egy kicsit másoknak is. Tavaly ez nem volt meg bennem, megcsináltam mindent, ahogy kellett, de egy plusz löket hiányzott, mivel erre már nem maradt mozgósítható kapacitás. Amit tulajdonképpen egyáltalán nem bánok, ez a szép ebben az egészben, hogy ahogy változik az életünk, a futás helye is változik, néha egy kicsit ilyen, néha meg homlokegyenest másmilyen, de ez nem jelenti azt, hogy jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen más.

Az alapozásom egyébként egészen jól sikerült, szorgalmasan csináltam a Barát Gabi, az edzőm által küldött edzéseket, aztán a március végi Vértes Terepmaraton úgy lettem ötödik, hogy azért még jócskán lett volna bennem, de nem kicsit éheztem el köszönhetően a rakoncátlankodó gyomromnak. Sajnos az első félévre betervezett célversenyemet, a Mátrabérc Trail-t olyan időpontra halasztották, hogy így legnagyobb bánatomra nem tudtam részt venni rajta. De ott volt a Kaptárkövek Trail 13 km-es távja, amin sikerült egy harmadik helyet megcsípni, a június eleji Szentendre Trail-en pedig hozzávetőlegesen 10 perccel 7 órán belül értem be, ami azért  valljuk be őszintén eléggé feldobott. Ahhoz képest hogy nyáron nem szeretek versenyezni, a Suhanj 6! órás versenyre mégis rá tudtak beszélni, jól is tettem hogy elmentem, mert 64 km lefutásával a harmadik helyen vágtattam be. A Wizzair félmaraton letoltunk a Váczi Eszter Quartettel egy derekas váltót, önmagában hatalmas megtiszteltetés futni két olyan zenei géniusszal, mint amilyen Eszter és Iván. A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán az L távon az előkelő második helyet csíptem meg, aztán jött a Piros 85, ami egyértelműen a hab volt a tavalyi évi tortán. Annyira fantasztikusan jól éltem meg éltem első közép távú terepultráját, hogy ez egyértelműen az edzőm tervező munkáját dicsérte. Az év végére a dolgaim is kisimultak, így a decemberi Budai Trail-re tulajdonképpen öröm-futni mentünk, bár azért odatettük magunkat derekasan.

Tesómmal és édesanyámmal a Vértes Terepmaratonon

A Kaptárkövek Trail dobogósai

A kicsikkel a Szentendre Trail céljában

A Suhanj! 6 órás után feszítünk Gabival, az edzőmmel és a testvéremmel

Váczi Eszterrel és Gátos Ivánnal

A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán 

a Piros 85-ön 10 óra 20 perc futás után

Tovább a teljes blogbejegyzéshez >>

Belus Tamás – UTH beszámoló

Posted on Updated on

Fruzsival és édesanyámmal vissza-vissza térő téma, hogy találjuk már ki, hogy a picsába tudtam tavaly olyan jól végigmenni az UTH-n. Nevetve próbálják megfejteni a titkot, mintha ez lenne legalábbis a terepfutás Szent-Grálja. Mert hát ez edzéseket nem vittem túlzásba, a súlyom is az egekben volt, meg a legtöbb, amit előtte egyben versenyen lefutottam 65 km volt. Akkor arra jutottunk, hogy a félelem szülte óvatosság és a hétvégi rendszeres Tokaji-hegyi mászások voltak a legfontosabb tényezők.

Az idei év teljesen más volt, mert:
-Gizion lettem, immár Gabi Gizibé Barát irányítja a felkészülésemet, pár héttel a tavalyi UTH teljesítés után kezdtük el a közös munkát)
-Fogytam is pár kilót tavaly óta (végül nem annyit, mint amit tervezem, mert a diétám májusban teljesen összeomlott)
-Az edzéseim hála Gabinak tervezettek és rendszeresek lettek (elkerülve így a hirtelen hülyeségekből származó sérüléseket, pl az egyik szar hetet a következőn akartam mindig pótolni)
-Nem versenyzek annyit,mint korábban. Évi 10-12 helyett csak 6-7 versenyre megyek el.
-És persze már tudtam, hogy mi vár rám…
Ehhez jött még, hogy az elmúlt két évvel ellentétben idén (végre!!) nem kellett a szokásos sártengertől tartani, viszont nagyon aggasztó volt a ránk váró meleg és a tűző nap gondolata. Nem szeretem a meleget. Kánikulában, ha csak tehetem, inkább naplemente után megyek edzeni, de a hétvégi hosszúkat a melegtől függetlenül 9 körül kezdem, így azért bőven van a testemnek tapasztalata a hőségben futásról. Arra jutottam, hogy Dobogókőig, ha nem is óvatosan, de takarékosan megyek, onnantól viszont reggelig jó lenne megnyomni kicsit, mert a hőségben aztán már nagyon észnél kell lenni. A stratégia papíron nagyon jól nézett ki, és ezúttal a megvalósítással sem volt gond, az időt éjszaka csináltam meg, a helyezésen aztán már csak azért tudtam javítani, mert én kevésbé borultam meg, mint körülöttem páran, illetve tovább voltam képes az enyhe emelkedőkön futásra kényszeríteni magamat.

Tavalyi is vittem a családot a bulira, most így tettem, már pénteken Szentendrén aludtunk. A szombati fókuszálós-relaxos napból semmi sem lett sajnos, mert egy szerencsétlen baleset miatt Lizikét kórházba kellett vinni (semmi komoly, csak szemen találta a nagyobbik egy játékkal és nem akartunk kockáztatni) így este 20:30-ig a magyar egészségügy labirintusában kóvályogtunk. Ha kapkodás nem is lett a dologból, azért igyekeznem kellett a készülődéssel, mondjuk napközben izgulni sem volt legalább időm. A cuccaimban, amire az elmúlt fél évben egy kisebb borsodi falu teljes költségvetését költöttem (dioptriás sportszemüvek, Compressport zsák, fasza könnyű bot, egy új Hoka Speedgoat, bivaly Fenix lámpa) is nagy volt a bizalmam, megszoktam megszerettem őket, be is vált mind. Vettem szombat délelőtt a Sarkcsillagos standon egy Salomon szilikon poharat, hogy a pontokon abból ihassam a kólát, amíg a crew megtölti a kulacsaim. Jó kis cucc, simán begyűrtem egy kis zsebecskébe elől, megérte azt a párezer forintot. Vettem itt még egy kidörzsölődés elleni stiftet, az is nagyon jól működött, egyik kritikus ponton sem volt dörzsölőés. Yess!!! Alapesetben a zsák két első zsebében tartható két 5dl-es két szilikon kulccsal megyek, de most egy harmadikat is betettem a zsák hátsó alsó részén erre kialakított hosszúkás tartóba. De jól tettem! Legalább három etap volt, ahol esélyem sem lett volna 1 liter folyadékkel végigmennem, plusz 10 után így az egyikben végig isót tudtam vinni a többiben meg vizet. A frissítésem a tesóm által összerakott Hammer setten alapult, amit még megtoldottam pár óriás zabszelettel és két nagy becsben tartott ClifBar energiaszelettel. A sót a pontokon pótoltam, sóztam minden szart, amit elém tettek, a két leveses ponton is szépen leültem megkajálni. Mint egy angol úrfi, aki a fácánvadászat és a lovaspóló meccs között kényelmesen elkölti az ebédjét a klub teraszán. Nagyon jó volt…Ez volt életem első versenye, ahol a ponton eltöltött időt nem szükséges rossznak, hanem szükséges jónak éreztem, szabályos wellness programokat tartottam, különösen PMaróton, A Kisrigóban meg a Pap-réten. A Kisrigós pont Szabó Geriékkel pl fantasztikus volt, én még ilyen kiszolgálást sehol sem kaptam. 10/10!!! De úgy általában is nagyon jók voltak a pontok, nyomták a szurkolást, segítettek mindenben, használható infókat is kaptam (pl mire vigyázzak, hol lehet eltévedni, stb) Jók voltak a jelölések is, 2-3 alkalom volt csak amikor megijedtem pár pillanatra, de aztán jött a kövi szalag és megnyugodtam (egy pont volt csak,ahol 1-2 percig kóvályogtunk pár sporival, de az is nagyon hamar megoldódott). Egyszer meg rám kellett szólnia valakinek, hogy ne menjek rossz felé, de cserébe én is rászóltam pár eltévedni készülődőre. De visszatérve a pontokra. Ahol csak lehetett kértem a fejre locsolást, plusz az összes működő közkútnál megálltam hűteni-mosdani. Ezzel szerintem 6-8 percet eltöltöttem összesen, de ha ez nincs, akkor még mindig valahol a Skanzen előtt szédelegnék. A rengeteg víz, amit ittam, viszont erősen megterhelte a gyomromat, ami nekem dupla probléma, mert nem vagyok az az erdőben könnyítős fajta. Ezúttal viszont ahogy éreztem, hogy gond van (pedig 3x is éreztem) egy pillanatig nem gondolkoztam, hogy dobjak-e el 2 percet erre, vagy küszködjek tovább. Talán ezzel végre ezt a gátat is leromboltam magamban 🙂 Úgyhogy evés-ivás, hűtés, egyebek, semmire sem sajnáltam az időt, ami úgy látszik kifizetődött. Szeressétek ti is magatokat a versenyen is, a testetek meghálálja majd! Aztán az is jó volt, hogy sok idő elment a sporttársakkal való ismerkedéssel, a közös kínlódással. Nem is gondolnátok, hogy a legtöbb magában küszködő futó mennyire örül egy sima odavetett hűű jól nyomod-nak, vagy Csanya emlegetésének. Ezt sem csináltam eddig, de ezután lehet, hogy fogom, mert ezek az órák sokkal kellemesebben teltek beszélgetve, társaságban. Az elején Krisztián Koós tartotta bennem a lelket, jóval rutinosab, mint én, figyeltem is minde szavára. Sokat mentem Kapás Gergelyel,Fábián Gergellyel és Dittrich Andrással. Köszi srácok a társaságot és a bíztató szókat.

ÉS akkor a versenyről pár szót csak, mert helyismeretem nem nagyon van, nem akarok hülyeségeket írni. A rajt megint nagyon hangulatos volt, dobogtak a lábak, kirobbant mindenki a rajtvonalról, ami persze hamar visszaállt a „normális” tempóra, azért a legtöbbünk tudta, hogy mi jön. Lajos-forrásig, ahol eddig mindig a sárral kellett hadakozni, most a port nyeltük, többen köhögő rohamot kaptak a mezőny által felvert por miatt. Mi lett veled Csanya? Poénkodtunk még ekkor… 🙂 Egyáltalán nem siettem, itt még együtt mentem SzabóDokival (ő sajnos PSzentlászlónál feladta) sorra mentek el mellettünk a csoportok, nehéz volt nem felvenni a tempójukat. Az elmúlt egy évben nagyon sokat fejlődött a lejtőzésem, nem is mentek el az első downhillnél sokan mellettem, mondjuk nem voltak vizesek a kövek, vizes kövön szabályszerűen halálfélelmem van. Dobogóra felfelé aztán felvettem egy erősebb ritmust, pár korai menőt vissza is előztem, de összességében tényleg nagyon óvatosan toltam. Dobogón elég rövidet depóztam, volt még mindenem, nem akartam kiesni az épp megszerzett lendületből (Lajos forrásnál 71. Dobogón 55. voltam) Lefelé már bátrabban odaléptem, és a Szentlélek előtti két emelkedőn is odatettem magam. Lassan hajnalodott, csodás volt az épphogy világosodó erdő, az ébredő madarakkal és az izgő-mozgó fejlámpák fűzérével. Ez, meg a Spartacus volt a két legjobb szakasz. PSzentléleknél az álmos szótlan futók miatt még a ponton is olyan volt a hangulat, mint a hétfői 8-as meeting előtt a konyhában, szóval innen hamar elhúztam, le is előztem pár sporit a boxutcában (41. hely). A Pilismarótra levezető lejtő sajnos nem lett könnyebb az elmúlt évben. Mondjuk most nem estem egyszer sem hála a száraz pályának, eléggé szétvertem a lábaim azért, így PMaróton már hosszabb pihenőt terveztem. Itt aztán jöhetett a paradicsomleves (nyami) a sajt, az ubi, az isó — áááá milyen durva így leírva látni ezt, csoda hogy csak Lepence előtt jött rám a réti…Pilismarót és Dömös között nem emlékszem szinte semmire, valami műút volt a végén meg már mintha meleg is lett volna, de semmi egyéb nincs meg. Biztos durva volt és letiltott az agyam okos önvédelmi mechanizmusa. Lehet, hogy ez a valami evett meg előttem 12 sporttársat, mert Dömösön már 31. voltam. Lassan megjelentek a pontokon az első felismerhető feladók, csüggedten/megkönnyebbülve ültek, nézték a maradék szerencsétleneket, látszott hogy futnának ők csakhát…Prédi előtt wellness a ponton, feltöltöttem a táskából a készleteimet, ajánlgattam az 50-es Vichy naptejem a többieknek. Prédire fel végigdumáltuk az utat egy elsőbálozós sráccal (Fábián Gergely, első 100-as ever, te is jót választottál haver : ) na jó a végén már nem dumáltunk, de csodálkoztam is, hogy ennyire van levegőm. Lepence környékén durván szétcseszett nyomvályús borzalmakon küszködés, a ponton az első zuhany, a futás még mindig meglepően könnyen megy. Az erdőben nem volt nagy hőség, az árnyékos részeken, pláne ha fújt a szél még mindig nagyon jó volt az idő. Ekkorra már majdnem másfél óra volt az előnyöm a tavalyi időmhöz képet, már a 17 órán belüli idővel is kacérkodni kezdetem, jajj csak össze ne zuhanjak. A dolgot végül az időjárás oldotta meg, a Spartacuson a kitett részeken meg-meg csapott a forróság, ami emlékeztetett arra, hogy mi vár itt még ránk, ezért innentől (10 körül volt ez) kímélő üzemmódba kapcsoltam. Emelkedő – lassú futás vagy power walking, durva emelkedő – pulzuskímélő botozós vánszorgás, sima vagy ahhoz közeli – na, itt mentem ahogy mertem, lejtő – csapatás. PSzentlászlón Minden Idők Pontja Szabó Gerivel, teljesen újjászületve mentem tovább (32. már itt a sok feladó miatt szerintem) Visegrádra át az a völgy (Apátkúti?) kurva jó volt, tempó, mozgás, lépéshossz, fókusz, minden a toppon, pedig már majdnem 80k-nál voltam. Azért itt is volt nem tervezett megállás, lehet, hogy túlsózta Geri a zöldséglevest, vagy a savanyú uborkás gumimacis csokis izó hajtott meg? Ki tudja már? 🙂

Visegrád előtt kiugrottak egy bokor mögül a gyerekeim hogy MEGLEPETÉS!! Volt nagy öröm, meg APAPA, megálltam egy puszira és egy fotóra, aztán futottam tovább. A kocsi jó két km-re volt lent a faluban (feljöttek egészen az erdő széléig). Gergely Kapás Gergely miután rájött, hogy az én családom volt a szurkolócsapat,mondta, hogy olyan hajrázást kapott tőlük, hogy kénytelen volt elkezdeni futni. Visegrádon üccsi-rágcsa-fürdés és irány az újabb hegy (30.hely) . Nagyon égetett már a nap, keserves volt ez a kaptató, elment úgy 7 deci víz a parkolóig, még jó hogy itt is volt vízvételi lehetőség. A mosdás itt már nem úri huncutság volt, hanem a túlélés eszköze, úgy lángolt a testem, mint egy kemence. A parkoló után az aszfaltot végig gyalogoltuk Gergőval, bár elég jó tempóval, futni csak a rét után kezdtünk el megint, de innentől Pap-rétig megint értelmezhető tempóval sikerült eljutni. A pont előtt utolsó fél óra nagyon lassan ment el, már kezdtem azt hinni, hogy Pap-rét csak egy legenda, amit az agg terepfutók találtak ki, hogy ezzel adjanak reményt az ifjaknak, de aztán csak eljött a pont, a kerepelésüket szerintem a célban is hallani lehetett. Itt is eltöltöttem legalább 6-8 percet. Isót már nem kértem, minden csepp friss vízre szükségem volt, nagyon féltem az utolsó durva résztől, nem is a két „tüskétől” inkább a melegtől, úgyhogy mind a három félliteresbe vizet kértem.

Az első pár km-es emelkedőt megint következetesen végiggyalogoltam (ment volna pedig a futás) a három lejtőn akartam nagyon alakítani a két hegyre pedig korrektül felmenni. Ez nagyjából össze is jött, bár a Vörös-kő utáni lejtő azért nem volt valami fényes…Tavaly itt sorra értem utol az 50-es táv lassabb futóit, ami nagyon motiváló volt azokban a vészterhes órákban. Most egy bő órával a tavalyi idő előtt viszont engem értek utol a gyors ötvenesek, szépen végig tudtam nézni, hogy hogy áll a verseny. Büki Ádám mozgását pl öröm volt nézni, ahogy erőlködés nélkül elsuhant, mintha valami kibaszott levitációs csizmája lenne vagy mi. Vörös-kő szar. Nincs ezen mit szépíteni, nem sok köze van a terepfutáshoz, vagy bármilyen futáshoz, mondjuk terepnek terep. Szép komótosan, de néhány rövid megállással felbotoztam rá, Nyerges-hegy ugyanez. Innen egy utolsó fasza lejtőzés, és jött végre a Skanzen. Gyors mosdás, minden kulcsba víz (hogy majd öntsem a fejemre) és próbáltam kifutni a pontról, de olyan szánalmas volt a kísérlet, hogy többen a segítségemre akartak sietni. Na jó, akkor ezt most nem erőltetjük, séta a kereszteződésig, onnan kis futás Széles Zoli felvezetésével, megint séta, és akkor „hátbavert” a testvérem Fruzsina Elek-Belus.

Miután Büki Ádám az 55-ről még bőven Pap-rét előtt utolért, úgy számoltam, hogy ha megnyomom a végét akkor én várhatom a célban őt és nem fordítva. De nem bírtam megnyomni szóval puszi, pacsi, pár bíztató szó és kergettem tovább Frut, olyan édes volt, hogy leállt velem dumálni, pedig volt előtte egy lány csak pár méterrel, szóval versenyben volt épp. Néztem egy darabig, ahogy távolodik, aztán ment megint a séta-futás (de inkább séta), amit végül az szakított meg, hogy rájöttem, hogy ha megnyomom az utolsó 20 percet, akkor még beérhetek 17.00 előtt (a Skanzennél elindulva ez nem tűnt lehetségesesnek, létezik hogy a Skanzentől nem volt meg a 6,6 km?).

Úgyhogy összeszedtem magam és behoztam az órát 16:57-el, pacsizók, taps, eufória, a célba érés a kicsikkel (nagyon élvezték megint) öröm-boldogság. Nem tudom volt-e még bennem valami (a gyomromban biztos nem) de ha volt is, azt aznap már nem lehetett előcsalni, szerintem ez most erősen maxközeli menet volt. 27.lettem, amit a sok feladó miatt azért igyekszem helyén kezelni, de a mezőnynek ez a része (is) teljesen elérhetetlennek tűnt eddig. Hihetetlen élmény és tapasztalat volt, még tart persze a hatása, egy jó darabig még fog is, de aztán keresnem kell valami fasza következő célt, úgy tűnik érdemes… #roadtolemkowyna