UTH

UTH, Szentendre Trail, Répássy-Szabó Enikő

Posted on

Ez itt, kérem szépen, egy viszonylag új Gizion életének első nyilvános versenybeszámolója. Magam is meglepődtem, hogy Gabi kérésére közzétehető állapotúra gyúrtam, mert nálam a futás, főleg, ha hosszú, többnyire a teljes kiürülés állapotában zajlik. Néha leltározom magam út közben (csípő, térd, izmok, gyomor stb.), de a magvas gondolatok rendszerint elkerülnek.

Tavaly szeptemberben, a közös munka kezdetekor, a Szentendre Trailt tűztük ki célversenynek. Az első hónapok edzései egy utóbb vaklármának bizonyult egészségügyi probléma miatt elég döcögősen haladtak, aztán mire belejöttem volna, január közepén egy csúnya lumbágó vetett vissza ismét pár hétre. Február közepétől már rendes tanítvány módjára edzettem, heti kilométerszámra kevesebbet, de jóval változatosabban és strukturáltabban, mint korábban, a saját fejem szerint.

A verseny előtt minden optimálisan alakult, feltöltődve, jó fizikai állapotban álltam rajthoz.  Ugyan előző héten elég demotivált voltam – így visszafejtve talán azért, mert nyomasztott, hogy rajtam kívül más is figyelni fogja a teljesítményemet –, de ez elszállt, amint felvettem a rajtcsomagot szombaton. Vasárnap reggel óriási meglepetés volt Gabi a rajtban, nem kevés plusz lendületet adott, ráadásul így a köztudottan varázserejű #gizionpower karkötővel a csuklómon indulhattam útnak.

Az órámon nem sikerült beállítanom a tracket, mint indulás után nem sokkal rájöttem, de nem foglalkoztam vele. Arra emlékeztem, hol szaladtam el legutóbb (2017-ben már teljesítettem ezt a távot), az útvonal többi részét meg nem ítéltem veszélyesnek eltévedés szempontjából. Azért az elején sikerült pár száz métert rossz irányba futnom egy hosszabb konvojban, ahol az első benézte a szalagot, de ez sem hatott meg. Pilisszentlászlóig minden tökéletes volt. A megadott pulzus simán ment, lazán haladtam volna gyorsabban is, de visszafogtam magam. Pár lánnyal előzgettük egymást. A lankás emelkedőket futottam, a meredekebbeket gyalogoltam. A lejtőkön mondjuk csúfosan lassú voltam szokás szerint, ott mindig lehagytak páran, de aztán gyorsan utolértem őket.

Azt kaptam feladatul, hogy Pilisszentlászlóig fogyjon el a zsákomból a 1,5 liter izó, ez eléggé lekötött, mert nem szoktam ennyit inni. Kiszámoltam, hogy 5 percenként kell 3 kortynak elfogynia, ezzel jól elvoltam Szentlászlóig. Sikerült, flottul ment az újratöltés, haladtam tovább. Gyönyörű volt az Apátkúti-völgy, a pálya legszebb szakasza, faleveleken átszűrődő napfény, patakátkelés ide-oda, nagyon élveztem. Visegrádon ittam egy kis vizet, vettem jeget, de nem töltöttem újra a zsákot. Ez hiba volt, azt hittem, kitart a muníció a Papp-rétig, de 5 km-rel előtte elfogyott. 20 km után vacakolni kezdett a gyomrom, nem volt vészes, de sem inni, sem enni nem volt kedvem. A régi, jól bevált Sponser helyett bevetettem az új kedvenc csokis GU-gélt, hátha jobban ízlik, de nem. Ezután estem egy jó nagyot – megbotlottam egy magas fűben megbúvó alattomos sziklatömbben, lehorzsoltam a térdem, a vádlim is begörcsölt, de hamar összeszedtem magam, és mentem tovább. Meggyőztem magam, hogy talán nem is baj, hogy nincs izó, így rendbe tud kicsit jönni a gyomrom a Papp-rétig.

Szentlászlón lett volna a feladatom, hogy találjak valakit, aki húz magával, és jó tempóban tudok haladni utána. Kicsit később ugyan, de rátaláltam az emberemre, pont jó volt a tempó, beszélgettünk. A Papp-réten jött a feketeleves. Egy kedves önkéntes újratöltötte a zsákomat, közben ittam vizet, vettem jeget, de ahogy visszacsatoltam a zsákot, és kipróbáltam a szelepet, nem jött a folyadék a csövön. Szerencsére felismertem, és gyorsan le is támadtam Zsotyeket. Neki rögtön volt tippje (ezúton is köszönet érte) – a por összeragadt a cső és az ivózsák találkozásánál, és eltömítette a csövet. Segített kiszedni, indulhattam tovább.

A nyulam közben sajnos elszaladt, egyedül maradtam. Hamarosan újra jelentkezett a gond, nem oldódott fel a csomó. Megint le kellett szednem a zsákot, fejre állítani, rázogatni, csőbe fújni. Végül sikerült elhárítani a dugulást. Bosszankodtam, mert elég sok idő elment, de tudtam, hogy muszáj megoldani a problémát, mert nem fogok tudni frissítés nélkül haladni. Nagyon kellett figyelnem, hogy ne tévedjek el, mivel nem volt előttem senki, és óvatosan is mentem, mert éreztem, hogy nem emelem már rendesen a lábam – nem akartam kockáztatni még egy esést. Ekkor elszaladt mellettem egy fiú, és egy méretes faágat visszaengedett rám előzés közben. Észlelte a bajt, bocsánatot kért (valamilyen szláv nemzet fia lehetett, angolul beszéltünk). Amikor látta, hogy vérzik az állam, megkérdezte, van-e tapaszom, majd a nemleges válasz hallatán elszáguldott. Mondjuk úgysem tudott nagyon mit tenni ekkor már, de vicces volt – ha van tapasza, miért nem ad, ha meg nincs, miért kérdi? Módosult tudatállapotban volt biztosan már…

Közeledett az útvonal végén a két tüske, mindkettő aljában megálltam a forrásnál, itt is vesztettem időt, mert mindig volt előttem más, de úgy gondoltam, ez megéri, sokat jelent a pár korty jéghideg víz meg a vizes kendő a mászás előtt (az arcomat is szerettem volna hűteni, mert nem láttam, mekkora a sérülés). A Vöröskő kínlódósabb volt, utána sem tudtam igazán tempósan haladni, a második már könnyebben ment. Itt utolértem az egyik lányt, akivel az elején kerülgettük egymást, utána kaptattam felfelé, jó volt, hogy nem kell nézni, hova lépek, csak mentem szépen a nyomában. A gyomrom egyre gyanúsabban viselkedett, de tartottam magam az 5 percenként 3 kortyhoz, és az utolsó gélt is megettem, bár már öklendeztem tőle. Elhatároztam, hogy az aszfaltig tartalékolok. Éreztem, hogy van még erőm, de az erdőben már semmiképpen nem akartam egy harmadik sérülést összeszedni.

A Skanzennél a szokásos menet: víz a nyakba, jég a kézbe, és itt már csak a soft palackot töltöttem fel. Ezután már rendben voltam, tudtam tempósan haladni végig, bár brutális volt a hőség az árnyéktalan aszfalton. Nagy öröm volt a célban látni Gabit és Zsuzska lányomat, aki a középső gyerekek rugalmasságával, az érettségi pánik közepette is vállalta, hogy elkísér.

Tanulságos verseny volt. Az biztos, hogy jó volt ennyit innom, végre nem jelentkezett a szokásos fejfájás, ami hosszabb távok után, főleg melegben, eddig mindig meggyötört. Érdekes módon a közel hét óra alatt egyszer sem kellett kiállnom, azaz az összes elfogyasztott folyadékot felhasználtam. A frissítésben hiba volt Visegrádot kihagyni, de összességében véve működött, a hányinger ellenére végig jó erőben haladtam. Az izmaim szépen, egyenletesen fáradtak, nem fájt semmim, a végére sem fogyott el az erőm. Ebben nagy szerepe volt a jól felépített edzéstervnek, még sohasem álltam ilyen felkészülten rajthoz, ezért nagy hála Gabinak! Az esés után talán túlóvatoskodtam a dolgot, ott maradt tartalék, és a zsákszerelésre is közel tíz percem ráment. Szóval van még miben fejlődni.

A két évvel ezelőtti időn (6:51) ugyan nem javítottam, de 6:55-tel, 7 órán belül beértem, ugyanúgy a nyolcadik helyen. A hirtelen jött meleget és az egyéb történéseket figyelembe véve elégedett vagyok. A zsákos bénázást sajnálom, de a terepfutás ilyen műfaj, mindig akad váratlan helyzet. Ha nem ez, lett volna más…

Szép élmény volt a „terepfutás ünnepe”, lassan a sebeim is beforrnak, és hogy Zsotyeket idézzem: „Jövőre veletek ugyanitt!”

UTH – Belus Tamás

Posted on Updated on

HOGY LESZ EBBŐL UTH?

Amikor a lábam a gödör széléről abba a lyukba csúszott még a reccsenést is hallottam. Fájt, persze, de a fájdalomnál sokkal erősebb volt a kétségbeesés, a lábszárig érő jeges vízben elúszni láttam az összes tavaszi versenyt, a végén a legfontosabbal, az UTH-val, amin tavaly kicsit magamat is meglepve harmadik lettem. Ahogy vártam Tóth Attit, hogy kimentsen abból a kis walesi faluból, volt egy kis időm, hogy átgondoljam a dolgot. Az ízület a helyén, el biztosan nem szakadt a szalag, legalább is nem teljesen, és még majdnem három hónap van az UTH-ig. A diagnózist már itthon kaptam meg, részleges szakadás, pár hétig nincs futás, utána is max bokarögzítővel. A rehabot nem részletezem, legyen elég annyi, hogy ugyanolyan elánnal csináltam, mint az edzéseket szoktam. Gyógytorna, spinning, kondi, a futás eleinte rögzítővel majd ragasztással, és legalább volt időm foglalkozni az útvonallal, a frissítéssel, a mezőnnyel és egyebekkel. A Primaverát sajnos el kellett engednem, a Bércre csak szurkolni és frissíteni jutottam el, de az edzőmmel, Barát Gabival abban maradtunk, hogy a Vipava 30k-s versenyét már megpróbálom. Ez volt a teszt. Hogyha azt a bírja a bokám, akkor mindent bírni fog. Ha nem, akkor elengedjük az UTH-t és a Lavaredo lesz a „tavaszi” célverseny. A bokám bírta, bár itt még le volt ragasztva (ha nem is olyan brutálisan mint Verigának) és a forma is elég biztató volt, mert ilyen rövid távon is csak 1,5 percet kaptam Török Andristól.

cel.jpg

A Ultra Trail Vipava Valleyn

Mérsékelt optimizmus lett úrrá rajtam, bár azért az időim picit elmaradtak a tavaly májusiaktól, ráadásul megjött az esős évszak, ami megnehezítette a cipőválasztást is. A nagy sárra készülve vettem egy Speedcross 5-öt és a Mozgásvilágnak hála egy Mizuno Hayate is számításba jöhetett. A saras útvonal bejárásokon mind a kettőt próbálgattam, de bármilyen jól is tapadtak, a derekamat komolyan megviselte a Hokához képest szerényebb csillapítás, így maradt a Speedgoat és persze a reménykedés, hogy nem lesz nagy sár (mert nagy sárban a SG nekem teljesen használhatatlan). Nagy sár nem lett, sőt, a sár szinte egyáltalán nem volt faktor a versenyen, úgyhogy legalább emiatt nem kellett aggódnom. Az utolsó 3 hétben már nem ragasztottam a bokám, ami egyre jobban működött már a lejtmenetekben is, és tulajdonképpen a sérülésem a versenyen eszembe sem jutott. Bölcső hegyről lefelé volt egy kisebb csavarodás a sérült bokámmal, ez volt talán az egyetlen pillanat, akkor hangosan ki is mondtam párszor, hogy figyelni figyelni, de ennyi. Erről nem is álmodtam még pár hete.

CUCCOK ÉS FRISSÍTÉS

A felszerelés alapja tehát már megvolt: Speedgoat, az ezeréves Fenix lámpám két új 3600-as aksival, plusz a megszokott Salomon zsák. A pár hónapos Garmin Instinctem tulajdonképpen nem szerepelt rosszul, bár a Skanzennél lemerült és hiába a másodperc alapú trackelés, látványosan elnagyoltabb lett az útvonalam, mint sok már teljesítőnek, és a navigációs megoldásai is elmaradnak a Fenix 5-től. Szóval jó kis óra ez, de hosszú távon muszáj lesz befektetnem egy prémium Garminba. A Compressport magyarországi forgalmazójának hála (köszi Tomi) összeállt az is, hogy miben futok majd. A Compressport Racing SS póló nem is volt kérdés, hihetetlen könnyű és eszméletlen gyorsan szárad. Kicsit féltettem a sérülékeny anyagát, de végül szakadás nélkül megúszta a versenyt és a zsák sem dörzsölte ki jobban, mint általában bármilyen pólót. Csillagos ötös! Spiderweb ultralight Visor került a fejre, a rajtban megfordítva a lámpa miatt, később már normál állásban a napellenzésért. A hőségben később zárt sapkára cseréltem, azzal hatékonyabb volt a hűtés és jeget is tudtam pakolni alá. A Compressport Performance rövidnadrágot sajnos nem tudtam kipróbálni legalább egy hosszabb edzésen, úgyhogy maradt egy régi jól bevált darab, plusz egy szár, egy új Mid Compression zokni és egy Freebelt Pro szintén a svájci márkától.

A frissítésem alapjának Hammer és GU géleket terveztem vegyesen, néhány Hammer Bart, illetve az asztalokon lévő Hammer Heed izót. Raktam el még ezeken kívül pár GU Roctane izót is, amit főleg a melegebb részeken igényelt a szervezetem. Meg persze a két leveses ponton egy-egy pohár meleg leves és Lepencén egy szalámis vajas kenyér, ez a kombó tavaly is bejött J Időtervet nem csináltunk most Gabival, a tavalyi részidőket viszont bemagoltam rendesen. Erősebb kezdést terveztem a tavalyinál, a középső részen a tavalyihoz hasonló tempót, a végére pedig kis visszaesést, mert a vége legutóbb parádésra sikeredett, és nem igazán reméltem, hogy a jósolt kánikulában 4 perc körüli tempót tudok idén is menni. Hát nem is mentem, de erről majd később.  Helyezés…na ez már keményebb kérdés volt. Úgy gondoltam valahol a 2-6. hely között lehetek, és ha a tavalyi 12.45 körül futok, az elég lehet ahhoz, hogy idén is a dobogóra álljak. Artur Jendrych külön minőséget képviselt a mezőnyben, de utána elég nagy tülekedést vártam. Kormos Krisztiánnak és Madarász Ferinek jó éve van és nagyon erősek (együtt tévedtünk el a Bükki Hardon, szóval ezt saját szememmel is láttam) Nyakas Gabi az Nyakas Gabi egy héttel a Mátra115 után is, Vajda Zoliból meg mindent kinéztem, akár azt is, hogy megszorongassa Arturt. Aztán ott volt még a két Balázs (Rév és File), Biriki Atti, a mindig erős Oszaczki Géza, Oli, és azok az ismeretlenek, akik ezen a versenyen robbannak majd be az élmezőnybe. (Tavaly ez én voltam, idén Kovács Dávid) Szóval jó mezőny volt, és én tudtam, hogy kitől nagyjából milyen futás várható.

A RAJT ELŐTT

Az éjféli rajt előtt egy órával már kint voltunk a tesómmal, Fruzsival a zónában (ő is a 112k-s versenyen indult), ahol hatalmas meglepetésemre az edzőm, Barát Gabi is kint várt minket egy hatalmas öleléssel, sőt néhány pontra is ki tudott jönni. Nagyon örültem neki, nem számítottam rá, hogy hazajön a versenyre, nagy volt az öröm 😀 Persze sikerült eldumálnom már megint az időt, Gabi úgy szólt rám, hogy húzzak a sorba, ami már akkorra jó 20 méter hosszú volt. A crew persze most is tudta a dolgát, pillanatok alatt átesett mindenki a kötelező felszerelés ellenőrzésén és kezdődhetett az ácsorgás a rajtban. Eljátszottam a gondolattal, hogy kifutok egy picit a pályára melegíteni, de végül maradt egy kis gimnasztika, valahogy nem volt kedvem pörgetni még a lábaimat. A rajt előtt Nyakas Gabival, Bazsival beszélgettem, paráztam egy pár percet a nem teljesen oké gyomrom miatt (biztos csak az ideg) jött a szokásos fejlámpás móka a rajt előtt, visszaszámoltunk és elindultunk végre. Egy hete ezt vártam már, olyan voltam, mint egy versenyló az állásban, napok óta csak fújtattam és toporogtam.

Gabival és Fruzsival a rajt előtt

A RAJT

Klassz volta a hangulat, tapsolt a sok turista és a kísérők csoportjai. A szentendrei részen Yann (Le Saux) húzta meg a mezőnyt, mögötte Kormos Krisz de én sem akartam lemaradni nagyon, szerettem volna látni és kontrollálni a mezőny elején a dolgokat. Persze figyeltem a pulzust, nehogy már itt kikeveredjek a zónámból, de ettől messze jártunk a lendületes tempó ellenére is. Vajda Zoli zárkózott fel hozzánk, mondta, hogy jön tanulni a fiataloktól. Hangosan felnevettem, na persze Zoli, Kinizsi 100 harminchatszor és te akarsz tanulni tőlünk :D. Mondtam Krisztiánnak, hogy jól nézze meg Zolit, mert ő pont így fog menni majd a végén is. A kedélyes beszélgetést az órám rezgése szakította félbe. Lejöttünk az útról? De hát itt volt a szalag még az előbb! Kiabálunk Yann-nak hogy vissza, nem jó helyen vagyunk. Valaki átköthette azt a bizonyos szalagot az elágazás másik oldalára (nincs az a szalagozó, aki figyelmetlenség miatt oda szalagot kötne) Fordulunk, és már látjuk is a távolban a fejlámpák hosszú sorát, éppen ott kanyarodnak fel, ahol nekünk is kellett volna, mi meg majdnem a mezőny legvégére tudunk csak visszaállni. Nyugtatom Krisztiánt, semmi gáz, ne kapkodjunk, ha eddig gyorsabbak voltunk náluk, akkor ezután is azok leszünk, majd utolérünk szép lassan mindenkit. Zoli még feszültebb, ő ritmust vált és igyekszik hamar visszaszerezni a pozíciót. Nekem szemem az órán, még véletlenül sem akarom, hogy épp most, épp emiatt szálljon el a pulzusom, még nagyon az elején vagyunk úgyis. Lassan őrlöm fel a mezőnyt, köszöngetek, néha egy-egy mondat, hogy picit elkavartunk, ilyesmik. Kő-hegyről lefelé szárazak a kövek, egész jól haladok, néha beragadok egy lassabb futó mögé, de ez most egy cseppet sem zavar. A K+-on növelem a tempót, megkockáztatok egy kicsit magasabb pulzust, szeretem ezeket a futható közepes dőlésszögű emelkedőket. Köszönök Tinkának, Gézának, egyre kevesebb előttem a fejlámpa, lassan visszaérek a mezőny elejére. Közeledve Lajosforráshoz utolértem Artur Jendrychet, meg is szólítom, kicsit ismerkedünk, te hányszor voltál már? 5x. Én is először…Not first, fifth! Kérdezi, akkor hogy tévedtem el, de ezen csak nevetek. Lajosforrásnál (10,4 km, 1:02) mondják, hogy mi vagyunk az első kettő. Meg nem lepődök azért, de ez új infó, hiszen az elkavarás után nem tudhattam pontosan, hogy éppen hol járok a mezőnyben. Elkezdtük felfelé az emelkedőt, pár másodperc múlva megint jár a pontőrök kereplője, áhh szóval nincsenek messze a többiek. Artur viszi a sort, jó tempót megy, de nem maradok le nagyon. Ő botokkal megy, az enyéim még Gabóéknál várják, hogy a Prédikálószékhez érjek, addig úgy döntöttem nem használom őket, nem segítenénk sokat.  A Sikáros-rét most is csodálatos, kinyílt a tér és csak a magas fű és a finom pára verte vissza a fejlámpánk fényét. Fel a Dobogóra a középső meredek részen gyalogolunk, de egyébként szépen megfutjuk az emelkedőt, már nem beszélgetünk, láthatóan Artur is szeretné leszakítani az üldözőinket. Dobogó előtt oldalra állok picit a dolgom végezni, de a pontra majdnem teljesen ledolgozom az összeszedett hátrányt. Kicsit már bánt, hogy nem foglalkoztam a betét-versennyel, érdemes lett volna megnyomni azért a fejlámpáért az utolsó 1-2 kilométert, így is csak 16 másodperccel maradtam le a róla. Az a helyzet, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy ez az a szakasz. Majd jövőre…

A rajt

 

Tovább a teljes beszámolóra

UTH, Szentlászló – Somorjai Ármin

Posted on

    Tavaly kacérkodtam a Szentendre trail után, hogy milyen lenne kipróbálni következő évben a Szentlászlót. Persze a Szentendre 54 km-e is kellően kicsinált, de valahogy szerettem volna tovább haladni. Ezen a ponton jöttem rá, hogy nem tudom, mit is csináljak. Szükségét éreztem egy edzőnek, mert hosszabb ultra távokra már magamtól nem tudok felkészülni, nem is látom át, és szerintem kétszer annyit is futnék, mint kellene. Keresgéltem, nézelődtem, majd Belus Tomival beszélgetve kicsit, rájöttem, hogy nekem bizony Gabi kell, mint Főnéni. Írtam is neki, vártam, hogy kezdődjön a közös munka, ami szeptember elején meg is indult. Megtárgyaltuk, hogy a Szentlászló elérhető cél, ha minden jól megy, menni fog.

Októberi maraton PB-m után jött egy IT szalag sérülés (eskrima edzés közben), ami több mint két hónapra kispadra ültetett, két nagyon várt versenyt is el kellett engedni. Ebből összevakartam magam, mehet tovább a munka. A huzamosabb átterhelés miatt hamar megadta magát a másik térdem, vissza a kispadra, VTM ultra távja is elengedve.
Térdem összeszedte magát, dolgozzunk a célért tovább. Itt azért már, lelkileg kicsit megrogytam, de Gabi és az otthoniak is tartották bennem a lelket, van még esély a Szentlászlóra felkészülni.

Eljött a Compressport 2up2down amin egy igazi, hegyi gépezet (zöld amazon) futótársat kaptam, Nagy Krisztát, aki után bizony kellett menni, nem volt mese. Biztató, a térdeim bírták, kegyetlen időjárási feltételek, kihűlés, de meglett. Csak meglesz az a Szentlászló. Persze, a kisördög már ott volt egy jó ideje „nem készültem eleget, sok kihagyás, nincs jó forma, nem is bírok.. stb…”. Mentek tovább az edzések, csináltam mindent, ahogy kell, esőben, kánikulában, mindegy mi volt, ha ki volt írva én lenyomtam, legjobb tudásom szerint. Június 5-én, még telefonon beszéltünk Főnénivel, kicsit helyrerakott fejben, nagyon nem hittem még benne, hogy én ezt végig fogom tolni (85 km érted? 85!!! meg 3100m+ szint! nem haza pálya :D).

8-án kis páromat és engem felszedett Csabi és a húga Adrienn, mehetünk is, megvan minden. Meg persze… Nyíregyháza határában jutott eszembe, hogy a kabátom otthon maradt (kötelező felszerelés, tehát kell). Nyomás vissza, majd indulás megint.
Szentendrén a rajtközpontban már ment a nyüzsgés, Runnabe sapit is szereztem, pár gélt még (fujj!!! később kifejtem), rajtcsomag fel, depós cucc lead, Tomival meg Gabóval kicsit bandáztunk még, majd irány egy Tesco és Szigetmonostor, ahol a szállásunk volt. Remek, nyugodt kis apartman pont ami ilyenkor kell. Elkezdődött a pakolászás, mit tegyünk hova, zacskózgatás (mindent lezárható fóliába, különben szétázik), kindertojásnyi sótabletta és BCAA, másik kindertojás hasfogó meg fájdalomcsillapító (sosem lehet tudni ugye). Mindent kikészítettünk, éjfélkor ébredni kellene és menni a rajtzónába. 21:00-tól megindult a forgolódás, mert aludni azt nem sokat tudtam, teljes extázisban pörgött az agyam. Valahogy, valamikor sikerült elaludni, de úgy keltem fel az ébresztőre, mintha bomba robbant volna mellettem, rendesen felriadtam. Gyors fogmosás, öltözés, reggeli (de hülyén hangzik ez éjfél után), mindent összeszed és indulás.

Csabiék még útközben egyeztetik a frissítéseket, nekem egy ponton lesz ott a párom, ami Visegrád, utána már csak a célban találkozunk, feltéve persze, ha eljutok odáig, mert hát 85, ember!!! Parkolóban kiszállás, cucc felvesz, séta a rajthoz. A padon egy ismerős arc, nem is egy, hanem kettő! Főnéni és Cserta Balázs vigyorognak ott, főleg azon az arcon, amit szerintem vágtam 😀 Ölelkezés, nagy örömök, azt mondta nem jön, de mégis itt van, végre személyesen is. Rengeteget dobott a hangulaton, persze meglepi, nem szólhatunk másnak, hogy itt van, de akkor is 😀 Érdekes dolog ez a rajt előtti időszak. Kicsit olyan ez, mint egy divatbemutatón a kifutó. Mindenkin csupa drága felszerelés, mindenféle színben és formában, mindenhol egy kisebb vagyon (olcsó móka a futás, szokták mondani), majd amikor az ember eljut a skanzenhez, már nem modellként jelenik meg, hanem a kiélt leharcolt dívaként, akit bedarált a szakma és 4 féle drog annyira, hogy a tetovált sminkje is lefolyt (85 km-en van ideje az embernek hülyeségeken gondolkodni).

Rajtzónába lépve az ellenőrzés után, megérkezett Athosz is, gyors köszönés meg fotó és ment is tovább előre, mi pedig ráleltünk a Futóbolondra, Leventére, együtt is indultunk el hárman bele az éjszakába. 2-3 km után el is engedtem őket Csabival, ez most nem az én tempóm, nem szabad most ennyire mennem, bár jó, ha van társasága az embernek, akivel húzhatják egymást előre, én most viszont inkább lennék visszahúzó, így magammal kell kijönnöm az elkövetkező órákban, és valamiért a gyomrom sem az igazi. 40 percenként gél, mindenhol víz meg iso töltés a kulacsokba, amit kívánok egyek, só is menjen menetrendszerűen, járt mindez a fejemben, miközben ámuldoztam az éjszakai Pilis szépségén. Botjaimat hamar elkezdtem használni,  ne terheljük szét a lábainkat, ha már ilyen ügyesen meggyógyult mind a kettő. Tervezett időn belül elértem Dobogókőt, aminek nagyon örültem, bár nem éreztem magam százasnak egyáltalán, a nem-alvás éreztette kellemetlen hatásait, hasam is nyugtalankodott, de azért csak toltam magamba mindent menetrend szerint. Fantasztikus ahogy indul a reggel. Világosodik, madarak egész kórusa köszönti a fényt, gyönyörűek a színek, minden szép. Már csak ezért is megérte.

Dömösre leérve, ott találtam Főnéniéket meg Gabót is, marha álmos vagyok, legszívesebben leheverednék valahova, gélek sem esnek jól. 26 km-nél ez nem a legszerencsésebb dolog. Gondolom látták is rajtam, hogy valami nem száz, küldtek is tovább gyorsan, koffeines dolgok vannak nálam, tolni kell befelé. Elindulva a pontról egy segítő mutatja az irányt, itt tovább fel… aha …. itt… fel… meredek, szikla, én álmos, nem vicces. Én lennék a kaszáspók, felmászok… inkább úgy festett ez az egész, mint egy álkaszáspók mozgása (az álkaszáspók teste különbözik a rendes kaszáspókétól, illetve jóval ügyetlenebbül mozog). Valahogy csak felkapaszkodtam a Vadálló kövekhez, útközben Belus Tomi beér és előz, váltunk pár szót, első helyen van, nyomjad neki! Elértem Prédikálószékre, ahol Nedy Baluék pörgették a népet. Ejj, minden mennyire szép innen lenézve! Na, de versenyen vagyunk, nem kirándulás, haladjunk hát tovább! Mindjárt itt van Lepence 36 km-nél, ahol magamhoz vehetem a hátralévő távra jutó géleket meg egyéb vackokat. Valamiért a depópontot kötöttem össze a levessel is fejben, pedig nem itt lesz, mindenesetre mindenkinek bereklámoztam, akivel csak találkoztam, utólag is bocs!

Nem esnek jól a gélek, a kedvenc mogyoróvajas Hammer nem akar csúszni, majdnem vissza is jön, minden sűrű és túl édes. A GU waffel is túl édes most. Hajaj, hosszú lesz ez így! Jöhet a magnézium meg a só, kulacstöltés, atomkirály szalámis szendvics a pontról (abban a percben a világ legjobb szendvicse címet kapta, szerintem tényleg az is volt), irány Pilisszentlászló. Meleg van, de kegyetlenül. Lassulok, volt már mászás eddig is bőven, a meleg rátesz, néha kerülget a hányinger a gélektől, van még High5, ami folyékony és gyorsan lecsúszik, de azokat a végére tartom, így küzdök tovább az édes vackokkal. Pilisszentlászlón jön a paradicsomleves, rizst kérek bele, jaj de jó! 3 kanál után kapcsolok, hogy mennyire felnyomja a savam a paradicsomleves úgy általában, lehet, nem most kellene 19-re lapot húzni! 😀 kaptam jó adag hideg vizet a fejemre, jég hiányában jól beáztatták hideg vízbe a jégzsákos kendőmet, ami megmentett attól, hogy kinyírjon a meleg. Na, irány tovább Visegrádra, ott vár a párom is pár cuccal, ha esetleg cserélnék vagy valami egyéb hisztim lenne, na meg egy csomag GU Roctane Summit Tea amire nagyon vágytam most, bár eddig sosem ittam, de ismeretlenül is nagyon vágytam rá.

Emlékszem erre a szakaszra tavalyról, nagyon tetszett, idén sem volt másképp. Jobbra-balra át a patakon, fantasztikus élmény, sajnos ilyenkor nincs idő nagy nézelődésekre. Amire elértem Visegrádot végre, a gyomrom összekapta magát, párom a pont előtt tapsol, kiabál, csak ideértem, vártam már, hogy lássam. Egy ideje alapból volt egy gombóc a torkomban néha, nem tudom min érzékenyültem el sokszor, de ez az élmény kitartott végig. Nem tudom hova tenni, mint azt sem, hogy miért ment az Adams Family zenéje a fejemben, amit néha sikerült dudorászni meg fütyörészni is, szintén érdekes hozadéka a versenynek 🙂 Megkaptam a teám a ponton, másik kulacs víz, kendőbe sok jég, fejre víz, menjünk tovább. Fáradtak a lábaim nagyon, de nincs hólyag, gyomor is okés, nem dörzsölt ki semmi, nem is sérült meg semmim, mégis a fáradtság kissé bedarál. Még 31 km kb 1200 m szinttel. Már legszívesebben leülnék, ennél nagyobb távot még sosem mentem, innen lépünk be kedves hallgatóim az alkonyzónába.

Felfelé a lépcsőkön, tavaly sem szerettem, most sem élvezem, de nincs most tele turistával, ez is valami. A jég a tarkómon hihetetlenül jó, áldom magam a kendő kitalálásáért. Meg a szervezőket a jégért. Megmentették vele a versenyt. Pap-rét csak 10 km, de nagyon lassan haladok, felfelé már minden fáj, a lábam nem akar menni, nem tudom mi visz felfelé, csak lépegetek, és kapaszkodom a botjaimba. Lefelé már sok a gyaloglás, közben jár az agyam, hogy közeledik a Vöröskő és a Nyerges. Most nem tudok menni, azokon, hogy másszak fel? Atyaég! Pap-réten fogok kiesni? A francokat! Mindent beleadtam a felkészülésbe, amit csak tudtam, mind fizikailag, mind anyagilag, a hozzám közel állók is türelemmel voltak velem végig és mindenben mellettem álltak, nem tehetem meg sem velük sem magammal szemben, hogy nyávogva kiszálljak, ha valójában a fáradtságon kívül nincs semmi más bajom. Főnéni is megmondta „A vége fájni fog, de nem látom akadályát annak, hogy meg tudd csinálni!” Ez a mondat rengeteget ment a fejemben végig, tudtam, hogy azért még van bőven a szintidőből, be kell érnem, ha kell bekúszok, de megcsinálom.

Valahogy eljutottam Pap-rétre, saját démonaim kis felhőjében. Itt jött egy nagy öröm Zsotyek személyében. Nagyon örültem neki, segített is frissíteni, dobáltam még jeget a kendőbe, és megindultam Vöröskő felé. Nyomom a sót, gélt, iso-t és vizet, nagyon unom már az édes ízeket, mindjárt jöhetnek a hígabb gélek, micsoda felüdülés! Vöröskő alján töltök a forrásnál vizet, amire odaértem kifogytam, brutális a meleg! Ez a szörnyeteg meg nagyon meredek és magas, Ármin és Góliát vagy mi?! Fogak összeszorít, botok leszúr és húz! „Húzzad magad felfelé!” ugye. Valahol félúton Büki Ádám eltúrázik mellettem felfelé egy marha nagy szendviccsel a kezében vigyorogva (provokátor :D), én csak szépen túlélő üzemmódban megyek felfelé. Feljutottam, körülöttem mindenki szenved, 80%-ban hányinger és egyéb problémákkal küzdve, mi voltunk a zombi horda, ami lassan hömpölyög előre. Szerettem volna lefelé egy kis időt visszanyerni, de egy két bizonytalanabb és balesetveszélyes lépés után elengedtem, és tempósan (höhö tempó… gyors nem volt, de ennyit engedett a szervezetem akkor) gyalogoltam lefelé.

Jött a Nyerges. Atyaég, hát Vöröskő is megevett és kiköpött kétszer, erre még itt van ez is. Fel kell menni, utána már nincs fel, csak le, Skanzen után már jön a vége, annyit már négykézláb is, csak ezen az izén kell átjutni. Megküzdöttünk, nyertem, de bedarálta a maradék energiámat is. Gyorsan még sót, jöhetnek a híg gélek, vizem már szinte nincs, és nagyon meleg van, menni kell mert nem lesz jó vége. Skanzen felé becsatlakozott mellém egy másik Szentlászlós szenvedő, biztatgattuk egymást, már nincs sok. 450 méterre a ponttól egy futó ül a fűben eléggé kivan, külföldi srác, kéri, hogy küldjünk valakit a pontról hozzá vízzel, mert kiszáradt és nem tud továbbmenni. Küldtünk is, nagyon rendesek voltak a ponton, rögtön ment valaki bringával meg flakonnal érte. Itt utolsó töltés, botokat segítettek elrakni a zsákomba, jeges kóla a poharamba, víz a fejemre, 6 km hajrá!

Hajrá… az! Életem leghosszabb 6 km-e volt 😀 dögmelegben, aszfalton. Menni kell, várnak a célban. Ha beérek megcsináltam, már pedig beérek. Kocogás, gyaloglás, kocogás, gyaloglás. Egy-két futóval elpoénkodunk itt a végén, egy háznál valaki csinált párakaput a kerítése és egy fa közé húzott csőből, kis lyukakon locsolva a vizet, nem tudom ki az, számomra akkor egy ismeretlen hős volt. Patakpart és csippantás, már csak 800 méter, na gyerünk, ellőttünk már mindent, most elnyomjuk még a holnapit is! Közeledünk, sok a szurkoló, kiabálnak, ott van Belus Tomi is, szurkol kérdeztem, hogy nyert e, mondta igen, még jobb lett a kedvem, utolsó emelkedő, na, akkor adjuk meg a módját!

Tempó maxra, ez már a holnaputáni erőm, de azt is ellövöm, megcsináltam, itt a vége. A célban vár és tapsol a párom, puszi, ölelés (szerintem került rá vagy 3 kg só egy öleléssel :D) főnéni is vár, elfogyasztottam mind a 100 mentális forintomat. Orsi és Döme is ott van, Csabi, Adrienn, Anikó is befut közben, kisebb buli alakul ki ismét, bár én kicsit kívül érzem magam mindenen, még magamon kívül is.

Lassabb voltam, megszenvedtem, de ami bennem volt az kiadtam magamból. Kemény buli volt ez. Legközelebb nem viszek annyi édes gélt magammal, egy idő után baromi émelyítő tud lenni, viszont rájöttem, hogy akkor is be tudom nyomni ha egyáltalán nem kérem. Tudtam, hogy rengeteg múlik azon, hogy frissítsek rendesen. Még szigorúbban kell ezt vennem a későbbiekben, illetve valahogy, többet kellene tudni aludni verseny előtt. A nagyját fejből csináltam, mert a testem már régen nem akarta. Érdekesség viszont, hogy tavaly az 54 km másnapján sokkal rosszabb állapotban voltam, mint most. Ez több volt és nehezebb, mégis jobb formában talált a reggel, ez mindenképpen pozitív dolog.
Jövőre jobb idővel, ugyan ezt a távot megint! Mindenkinek nagyon hálás vagyok aki, ott volt segített, szurkolt, közben a szurkolós sms-ekért is, amikre válaszolni nem válaszoltam, de az órámon mindig megjelentek, és rengeteg erőt adtak.
Köszönöm Gabi, hogy felkészítettél erre, és nem engedted, hogy lelkileg ledaráljam magam előtte.
„Soha többé nem futok…Holnapig!”
    

UTH – Athosz és a kifogások

Posted on Updated on

  Egész sokáig szerettem beszámolókat írni.
Monnyuk egész sokáig filmeket is szerettem összekalapálni…
Aztán jól ráuntam magamra.Egy beszámoló, vagy film is olyan (meg talán maga az élet is), hogy van eleje, vége, van benne egy ív, ami összefogja. Ezek persze nem látszanak, csak olyan összeszedett lesz tőlük a produktum.
Először persze az ívet kell megszülni. Az néha nehéz, néha meg magától jön. (Ez lehet az ihlet, vagy mi?!)
Beszámoló ügyben sajnos nálam az ívet egyre többször a ‘kifogás’ húzza.
Nem mondva csinált kifogások. Komoly, férfi emberhez mérten is indokolható, igazolható dolgokról beszélek. Van alapjuk, jogosultságuk. Legitimek! (Jajjj, de jó, hogy megtaláltam ezt a szót!)
Szóval nincs itt hiba. (És ezt most nem ironikusan írom ((Tudom, hogy ‘és’-el nem kezdünk mondatot)).
Ez viszont nem gyengíti azt a tényt, hogy ‘ráuntam magamra’. Mondhatnám, hogy ‘volt valamikor egy utolsó csepp a pohárban’. Aztán a cseppek azóta is gyűlnek, de a tanulságok poharát már nem tudják tovább tölteni – bár talán kárba nem vesznek.
Mint amikor a kutya orrát saját piszkába verik. Ezt az önmagam orrba verését valahogy nem sikerül, vagy nem tudom megunni. Lehet, hogy ez vmi biológiai program nálam. Csak leírva látni – meg megírni – unalmas.

Van, hogy a gyomrom, a csípőm, a térdem, a felkészültségem, a sok munka, a vérképem, a mikroelemek… A lényeg az, hogy van kifogás. (Itt tényleg komolyan hangsúlyozom, hogy olyan dolgokról beszélek amik valódi! okok!. Amiket érvként felhozva a  többség megadóan és őszintén szánakozva igazolja az újabb és újabb betlit.)

Pedig én még csak sokat sem várnék el önmagamtól. Engedékeny vagyok és szélesre tárom a kaput az élvezetek előtt 🙂 !
Hanka kérdezte abban a rövid Hoka-s cikkben, hogy melyik futásomra vagyok büszke? (Itt rögtön didaktikai problémám van, ugyanis nem tudom értelmezni a ‘büszke’ szót. Mióta nekem szegezte ezt a kérdést, azóta próbálom kibogozni ennek szónak az értelmét, de nem sikerült. Nem röhög, tényleg így van. Fűnyíró tolás közben ilyeneken agyalok. (A másik ilyen szó a ‘megsértődni’, de ezt lehet, hogy azért nem tudom megfejteni, mert összefüggésben van a büszkeséggel?!?!))

Mit is várnék el?
Ez olyasmi mint lejtőn futni.
Hiszem, hogy minden lejtőnek és lejtőzőnek megvan a ritmusa. Lejtőn nem gyorsan kell futni. Nem. Lejtőn pont úgy kell futni, hogy ritmusban legyünk. Ha ritmusban leszünk, akkor pont ott lesz egy hely a lábunknak, ahol kell, pont ott nem billeg a kő ahol kell és még a lélegzetünk is erre a ritmusra fog beállni. Ez tapasztalat. Ha azt érezzük, hogy ‘toljuk’, akkor gond lesz. Inkább a közös frekvenciát kell levadászni.
Ha egy futásnak is megvan a maga íve és ritmusa, akkor az egy jó futás. Szükségszerűen jó futás, nem tud nem az lenni. Ritmusban leszünk. Ritmusban lesz a tüdőnk, a gyomrunk, a lépéseink. Lesz időnk befogadni a környezetünket és mivel ezek szinte maguktól működnek, így marad egy csomó energiánk, amitől meg nagyon erősnek fogjuk magunkat érezni. Amitől aztán nagyon erősek is leszünk.
Ennyi.
Egyszerű.
Igen, ez lehet a flow.
Persze ezt nem adják ám ingyen! Sok munkát kell belerakni ahhoz, hogy egy komolyabb futás ilyen legyen. A már megénekelt ‘kásahegy’, amin átrágva magunkat jutunk el egy-egy ilyen élményhez. Ha egy célversenyen ilyet éreznék, akkor rögtön jelentkeznék Hankánál a cikk helyesbítése végett 🙂 !
De egyelőre nem hogy flow közelébe nem kerülök, de egy izzadságszagú, ‘iparos munka’ minősítésű teljesítést sem sikerül összehozni! Egy ilyen korrekt, munkás – mondhatni ‘férfias’ – futás legalább vállalható eredmény – lenne.
A vállalható eredmény kapcsán meg rögtön beleütközünk a feladni/nem feladni kérdésébe.
A tegnapi példánál maradva.
Lupus erőszakoskodott velem Pap-réten, hogy továbbhaladásra bírjon.
Nem kérdés, volt egy csomó időm, tehát simán begyalogolhattam volna a célba.
És?
Lett volna egy érmem és felkerültem volna a teljesítők listájára. Ennyi.
De én nem ezért jöttem.
Ha valaki azért vág bele egy versenybe, mert minden áron teljesíteni szeretné, akkor ez annak opció. Nekem meg nem.
2016-ban már besétáltam. Fájt mindenem, alig éltem. Besétáltam. Megcsináltam. Tudom, hogy képes vagyok rá. (Mint ahogy már többször beszenvedtem magam célokba. Leszakadt csonthártyával a Kinizsi céljába, vagy  22 órás agóniával a CCC céljába.) Tudom , hogy tudom. Bármikor felállok egy fotelből és monnyuk 18 óra alatt megcsinálok egy százast. Tudom. Nem akarom ezt többször bebizonyítani önmagamnak. (Bakancslista pipa?! 🙂 )
Persze van akinek ez a cél és abszolút el tudom fogadni és tisztelni, szeretni ezért.
De én nem ezért jöttem!
Most azért mentem, mert azt hittem, erősen hittem, hogy írhatok egy helyesbítésért Hankának. Azért mertem hinni mert Gabi befogadott, rendezetté tette a felkészülésemet, rövid és kérész életű hullámhegyekkel és hosszú és keserves hullámvölgyekkel teli munka állt mögöttem. Mert van több mint 30.000 kilométernyi futótapasztalat a testemben, a lelkemben. Mert el tudom hinni, mert Újra és Újra el tudom hitetni magammal, hogy most majd nem lesz kifogás.
Most. Most meg lesz! Most elkapom.!
Nem futom el, nem rúgok bele, nem tévedek el! Most figyelni fogok az ivásra, evésre, a sporttársakra, a napsütésre, a sárra, a tócsákra, a hűsítésre, a pálya ívére a lejtő és ösvény ritmusára. Okos leszek és tudatos, hideg fejű számító, és pillangókat reptető, virágszirmokat számláló érzelgős lény egyszerre. Tuti lesz.
Mondom. Sőt, mi több, hangsúlyozom 🙂 : nem időért és nem helyezésért megyek!
Nem. (Szélesre tárt élvezetek kapuja, ugye..)

Azt szoktam mondani magamnak, meg néha másnak is hogy kb. 10 méter után pontosan érzem, hogy milyen is lesz az aznapi futás. Tulajdonképpen elég lenne ezt a 10 métert lefutni ahhoz hogy Gabinak beszámolót írjak. Az ezen felüli mennyiséget csak becsületből szoktam teljesíteni 🙂 !

Tegnap is már Szentendrén belül éreztem, hogy ‘rendes, becsületes ipari munka’ kategóriába sorolható futásom lesz. Ez nem leszólás. Egy ilyenért kutya keményen meg kell dolgozni. Egy kovácsolt vas gyertyatartó (milyen szép hasonlat..) szakmányban gyártva is munkás dolog. Korrekt munka, de nem összetévesztendő egy egyedi, művészi gyertyatartóval (van ilyen?). Az utóbbi elkészítése lehet, hogy nem is annyira keserves, csak hát benne van az a plusz…
Szóval éreztem, hogy ebben nem lesz meg az a plusz…
Ettem, ittam, figyeltem, akartam.
Lehet, hogy nagyon akartam?
Pedig ez ott van nálam a ‘Best of’ -ok falán.

Nem is lényeges. Ez már a múlt. Van ok, indokolható, talán lesz megoldás is és megint egy betli.
Van egy kedvenc könyvcímem, ami ide teljesen klappol. (Maga a könyv is jó, de a címe, maga egy életfilozófia.)
Édenkert a sarkon túl.
Tehát maga az éden! És nincs messze! Csak itt a sarkon kell befordulni! Nem kell messzi menni érte, szinte belátható és hát maga ‘Az’ éden…
Most, most még nem jó, de mindjárt jó lesz.
A kutya orra elé lógatott csont 🙂 …

És befordulsz a sarkon és rájössz, hogy nem ez a sarok az, hanem a következő, ott nem messze és milyen szerencse, hogy már csak egy sarok…
Csak hát ez már a huszonötödik sarok és megint átbasztak.

Fáradsz.
Egyre gyanakvóbb vagy, de hiszel abban az édenben, hisz látod, hogy mások megtalálták és megtalálják a magukét, tehát nagy eséllyel neked is eljön a sajátod. Lehet, hogy gyorsabban kéne menned! Vagy lassabban? Nem lényeg. Inkább csak az hogy higgy benne!Én hiszem, hogy lesz egy sarok – lehet, hogy tér és idő görbületen túl 🙂 – befordulok és utána tuti írok egy levelet Hankának.

Fotók: Cserta Balázs és Terepfutás.hu

SALOMON ULTRA-TRAIL® HUNGARY – Belus Tamás beszámoló

Posted on Updated on

EGYSZER AZ ÉLETBEN

Egyszer az életben összejöhetne végre…Most szar volt, de igazából jó lett volna, csak eltévedtem, meg megütött a meleg, a gyomrom is szarakodott, meg amúgy is, a Vénusz most nem úgy áll a Marshoz képest, nem is kellett volna elmenni, szar volt az egész. De majd legközelebb… Legközelebb minden jó lesz. Majd nem kell kiállni percenként trónolni, mert rendesen fogok enni. Nem túl sokat, de nem is keveset, előre kiszámolok majd mindent faszántosan. Meg iszok! És nem csak vizet ám! Isot is, és nem akkor először! Ki fogom próbálni előtte edzésen! Apropó edzés. Edzeni is fogok egy csomót, meg bejárom az útvonalat, tanulom a jelzéseket, nem hulla fáradtan állok majd a rajthoz, és nem futom majd el az elejét. Legközelebb minden jó lesz. Egyszer az életben összejöhetne végre…

És most össze is jött. Minden. Persze voltak döccenők, hosszú egy ilyen verseny, valami úgyis mindig van. De most nem volt, vagy ha volt is, akkor nem érte el igazán az ingerküszöbömet. Szépen haladt a starttól a célig a futás, a Pilis volt az óra, én pedig a mutató, csak mozdultam szépen tovább és tovább, semmi dráma, nyirmogás, nyafogás, hiszti. Tikk-takk, és a ritmus hajszálra ugyanaz volt délben, mint éjfélkor.  Mázli.

Mázli, hogy nem vacakolt a gyomrom. Mondjuk napok óta nem ettem semmi rostosat, meg tejterméket, meg kávét, édesítőt, igazából semmit csak a legkímélőbb dolgokat. És hajnalban is tök tiszta volt a fejem, bár lehet, hogy amiatt, hogy 10 napja szigorúan ágyban voltam este 10kor. És eltévedni is csak egyszer sikerült. Jó, igaz, idén a táv minden részén futottam legalább egyszer (például az éjszakai szakaszt ugyanúgy éjfélkor kezdve, a Hankathlonon 😀 ) Szóval nem szerencse volt ez. Ezzel a versennyel feküdtem és keltem már vagy két hónapja, és ha a tavaly nyáron kezdődött diétámat is ide vesszük, akkor tíz hónap kemény munka van már benne.

A távolabbi előzményekről nem írnék hosszabban, a tavalyi P85-ös beszámolómbanrészletesen elmondtam mindent az edzéseimről, az étkezéseimről, és hogy hogyan került a fókusz sokkal élesebben a futásra, mint eddig. A Piroson összeszedett IT húzódásomból sikerült egy hónap alatt teljesen felépülni. Sokat köszönhetek annak a sérülésnek. Visszavitt megint az edzőterembe, a nyújtás és a hengerezés a napi rutin része lett, azóta is minden héten járok masszázsra és egyébként is – jobban odafigyelek a testem jelzéseire. December legvégén egy Németh Csabi mögötti második hellyel jelentkeztem az Extrem Tarcal-Tokaj Körön, aztán jöttek a csigalassú alapozó futások. Februárban már éledezni kezdtem az edzőm, Barát Gabi gyorsító-feladatos edzéseinek hála, majd jött az egyébként klasszul sikerült kegyetlen Bükki Hard (eltévedéssel, de tök jó tempóval) a bébitáv a VTM-en (második hely), egy nagy egyéni csúcs a Nyírbátori Terepfélmaratonon (1:26) és az 5. hely a Muzsla Trailen. Igen, jól látjátok…a Hardon kívül nem volt 30 km-nél hosszabb versenyem idén, de edzésem is csak néhány. Oké, már viszonylag gyors vagyok 20-30 km-en (persze Allaga Tomiék nyomát bottal sem üthetem) de hogyan lesz ebből egy gyors UTH?? Nem baj, Gabi knows, ő a főnök, nem kell itten nekem okoskodni csak futni. Én sokkal jobban bízok benne, mint magamban, szóval igyekeztem hinni abban, hogy ez a munka jó felé visz és meg is lesz az eredménye.

A Muzsla után ijesztően gyorsan szalad el az a pár hét, mire észbe kaptam már tele is raktam a Mondeo csomagtartóját és irány Szentendre, szombaton már ott is ébredtem, hogy nyugodtan hangolódhassak a versenyre. Átvettem az új Salomon zsákomat, próbáltam már korábban ezt a típust, iszonyatosan tetszett, egyáltalán nem féltem, hogy ez lesz az első hosszú benne. (jó is volt, majd külön írok róla!) Napközben hál istennek sokat tudtam pihenni, aztán kora este rajtcsomag átvétel Szabó Sanyi barátommal, kis pezsgés az expón (Runnabe csomag beújítva :D).

33780047_10211341454283815_5817203387598372864_n.jpg

A célcuccom és a két pontra előreküldött csomagom is leadtam már délután, úgyhogy este elég volt 11.30-ra megérkeznem a rajtba, emiatt talán most először nem volt időm arra, hogy rendesen elöntsön az aggodalom. A rajt előtt azért volt izgalom bőven. Felszerelés igazításánál elszakad a zoknim, 10 perccel rajt előtt cseréltem le, ráadásul kénytelen voltam a frissen vett UTH editon Compressport zoknit felvenni. Elég vékony az anyaga, de nem volt nálam másik és amúgy is biztos szerencsét hoz a jópofa festése. És a lényeg, a nyomorult órám nem indított el a track követést! Az utolsó 5 perc azzal telt, hogy egyre feszültebben próbáltam a térképes nézetet előcsalni az órából. 100x már sikerült, de most nem. De semmi gáz, ismerem a terepet, bíztam a jelölésekben is, úgyhogy próbáltam nem elszórni erre a mentális forintjaimat. Páran kérdezték a nap folyamán, hogy milyen időt gondolok magamnak. Nem tudom, komolyan, de jó lenne 14 óra körül menni. Ettől nem tudtam okosabbat mondani, mert FOGALMAM NEM VOLT, hogy most mire leszek képes ilyen távon. 2016-ban 18 óra 10, tavaly 16:55, de most sokkal gyorsabb és erősebb vagyok, úgyhogy 14:20-ra csináltam a legmerészebb időtervem (volt két rosszabb is), aztán gondoltam lesz, ami lesz, plusz szerettem volna a legjobb tízben végezi. A rajtban viszonylag előre álltam, körülöttem csupa ismerős arc, mindenki ment volna már, toporogtak a lábak, idegesen mozogtak a kezek. Aztán Csanya megkegyelmezett nekünk és végre nekiindulhattunk az éjszakának.

Előttem csak 10-15-en, Mikit és a két szlovént már a kis hídnál nem láttam, nézzétek csak, ott megy a dobogó (az előzetes esélylatolgatásomban én Zupancic, Kiss Miki, Hrastovec dobogót tippeltem).

Még Szentendrén Biriki Atti mellé keveredtem, kicsit beszélgettünk arról, hogy mennyire nem szabad elfutni Dobogóig a pályát, és hogy milyen nehéz ilyenkor nem belemenni az erősködésbe. Van az aszfaltos szakasz végén egy elég meredek rész. Még nem mentünk két km-et de én már gyalogolni kezdtem. Figyu, ha az Oszaczki Géza gyalogol itt, akkor én is, mondtam nevetve Attinak. Egyébként is azt vallom, hogy amin gyalogolni fogsz 50-nél azon gyalogolj már 5-nél is. Kő-hegyig aztán semmi különösen. Elszakadtam Attitól, felzárkóztam Gézára, akivel később azon nevettünk, hogy bár nem sokat mentünk konkrétan együtt (én felfelé voltam gyorsabb, ő lefelé) de mégis Pilismarótig az összes pontra teljesen együtt érkeztünk…Lajosforrás 1:04, uhh ez túl gyorsnak tűnik, nem baj, a következő lefelén úgyis óvatoskodok majd csak, el is ment mellettem a patakig 5-6 srác. A rajtban megismert Lesi Zolival haladok, fecsegek az ifjú titán Madas Bálinttal, kicsit megtoljuk együtt a Dobogó végét, 2:14, ez jó de azért nem öngyilkos tempó, nagyon tudok akkor neki örülni.

33597116_10211341454043809_6329556998480199680_n.jpg

Jön a lejtmenet, Géza, Bálint és egy német srác persze el is húznak mellettem. Nem bánom egy pillanatra sem, megnyugtató látni a fejlámpájuk fényét magam előtt, és egyébként sem vagyok túl bátor lámpával lejtőn. Amikor eltűnnek a fényeik, azért megnyomom egy picit, nehogy teljesen leszakadjak, de kockázatot egyáltalán nem vállalok. Hűvös, tiszta és varázslatos az éjjel, könnyedén fogynak a kilométerek. Felzárkóztam a srácokra, a Szentlélek előtti utolsó emelkedőn ott is hagyom őket (felfelé nyomni kell). Elől meglátok egy villogó piros fényt, Gyurkó Peti „hátsó lámpáját”, sokat fogom még látni ma ezt a lámpát. Most viszont hamar utolérem, és Szentlélekre már negyedikként érkezem egy német sráccal együtt. 3:52, ez fél órával van a 14:20-as időtervemen belül, és 1,5 órával jobb mint 2016-ban. Uhh ez…mindegy, nem számolok most, majd csak a Prédin, addig meg sodródok a srácokkal.

A ponton gyors Iso és víz töltés, kidobom a szemetemet, kiveszem a géleket az előreküldött csomagomból és már lépek is el. Induláskor hátrapillantok, hátha jönnek Gézáék, mintha előre sejteném, hogy nem kellene egyedül mennem a hátralévő egy sötét órában. De a fiúk még a hegyeket járják, nekem meg tovább kell mennem, sajnos most egyedül, mert a német srác már vagy egy perce elindult a pontról. Pár perc múlva elkalandozhattam kicsit, mert nem vettem észre a szép széles útról a sűrűbe vezető jelzéseket, és tovább mentem úgy 6-700 métert felfelé. Mikor feleszméltem és körbenéztem nem láttam szalagokat. Ilyenkor én sajnos legtöbbször tovább megyek még, mintha hinni akarnék benne, hogy jó helyen vagyok, de ezúttal azonnal fordultam is vissza. Gondoltam, pár másodperc és visszaérek az utolsó szalagig, az sem gáz, ha feleslegesen, legfeljebb utolérnek Gézáék és nem kell egyedül bóklásznom. Meg is van a szalag, látom, hogy nem jó irányba mentem, kicsit morcos vagyok, de sokkal inkább elégedett – ezt most jól csináltad Tomi, semmi gáz, fókusz, fókusz, és FIGYELJ JOBBAN ha egyedül vagy! Eggyel feljebb kapcsolom a Fenixet, elönti a fényár a tájat, ezt hamarabb is megtehettem volna, mire spóroltam eddig az aksival?? 5-10 perc és utolérem Gézát és Petit, el is határoztam, hogy legalább a teljes világosig nem maradok le tőlük innentől, két ilyen nagyágyúra érdemes tenni a kereket. 2 perc és rögtön látszik is miért fontos ez. Lazán lejtőzünk elől a Petivel amikor Géza megszólal, hogy SZERINTE itt jobbra kellett volna menni. Értitek? Nem az van, hogy észrevett egy jelzést és rájött, hogy nem jó helyen vagyunk. Nem…Hanem ennyire ismeri a helyet bakker, hogy gyanút fog pár másodperc után, ha lejövünk az útvonalról. Ami ezután jött arról nem akarok beszélni, mert amit a Hirsch-orom környékén csináltunk az nem futás volt, inkább gyakorlás a területi bakkecske utánzó verseny válogatójára.

33148005_1991848384398130_48254537391144960_o.jpg

Fakitermelési hulladék mindenütt, Géza és Peti egész ügyesen ugrál közöttük, én meg nagyon alföldinek érzem magam már megint, lassan távolodnak is. Amint jobb kicsit az út rá is kell kapcsolnom, még akkor is, ha picit erősnek érzem a pulzust, nagyon szeretnék a közelükben maradni. Kicsivel PMarót előtt egy tisztáson balról meglátjuk a hajnali fénybe öltöző kis fehér templomtornyot, mintha csak Csanya PR fotójáról ugrott volna le, el is mormolok egy halk óbazdmegdegyönyörűt. Széles mosollyal érkezem a pontra, megjött a három jómadár, köszön be Géza a crewnak. 5:02, -34 perc a tervhez képest. A tavalyi tavalyelőtti időhöz innentől már nem hasonlítok, minek, akkor is jobb lennék, ha innen egy métert sem futnék.

A ponton Anita és Rózsa is segít, eszek egy pohár levest, víz, iso, szemét, közben Peti már tovább is robogott. Nézek utána, na őt már nem látjuk ma, mondom nevetve Katának és kanalazom tovább a levest. Feltöltődve indulunk tovább Gézával a következő szakasznak, az aszfalton még futunk, de az emelkedőn rögtön gyaloglásba váltunk. Olyan jó volt ez a leves, jó lenne megtartani még egy darabig. Géza lemarad kicsit, nekem meg muszáj tolnom felfelé. Innen egyedül megyek egész Dömösig, a lejtmenetben is pörgetem rendesen, közben várom, mikor érkezik meg hátulról Géza, ahogy ma eddig mindig. Jééé itt vannak a Szent Lászlósok, szevassssz Peti! Balogh Peti szól, hogy Gyurkó Peti pár perce ment csak el, dobok egy biztatást, talán hasznos lesz a Csanya-átok ellen. A pont előtti sík szakaszon is klasszul megy a lábam, nem úgy érzem magam, mintha 54 km lenne már bennem.

33191544_1991849321064703_9042214134535421952_o.jpg

Dömösön (6:13) is Forma 1-est depózok, (csak víz és iso töltés) és neki is indulunk a Prédinek Petivel. Pár lépéssel előbb indulok, de megvárom, előre engedem, egyrészt mert ekkora a tekintélye nálam, meg amúgy is tök mindegy, hogy itt megy el mellettem vagy 10 méterrel arrébb J. Hihetetlen tempót megy, egy darabig tartom, de aztán szólok, hogy ez nekem sok lesz, pillanatok alatt el is húz. Felfelé menet gyors számvetést tartok. Jó állapotban vagyok. A gyomrom oké, van mindenem, görcs még nyomokban sem, bírom az emelkedőket, sőt most még a lejtmenetek tempóival sincs gond. A Prédire szépen feltempózok. Útközben elmegyek két srác mellett, akik azon hüledeznek, hogy Gyurkó Peti az előbb azon a szakaszon futva ment el mellettük. Én gyalogoltam J Fent gyors csippantás (6:45, a harmadik időt mentem a Prédire, ÉN!) és nekirontottam a lejtmenetnek Lepecénre. Közben csak egyszer húztam be a féket, megálltam egy perce dumálni CK-val, fontossági sorrend ugye Peti? Nagyon hamar eljött Lepence (7:22), Petit a ponton találtam, nyomta a szokásos profi frissítését. Én poénkodtam valamit a crewnak, benyomtam egy paradicsomlevest, váltottam pár szót Mariannal, közben Anita feltöltötte a kulacsomat. Ez sem volt több 2-3 percnél. Szuper! Kis fel-le-fel, most az erdészeti utak sem voltak annyira szétverve és ott is volt a Sprartacus. Itt már volt egy kis forgalom, de, a Szentlászlósok mind nagyon figyelmesen adtak utat a gyorsabbaknak (köszi lányok-fiúk). Már ott hevert előttem Visegrád, ezt vártam, erre készültem, erre a szakaszra építettem fel az egész versenyt! A betonteknő a város előtt nem esett jól, féltettem kicsit a térdem, hagytam is benne pár percet, de annyi baj legyen.

33553654_10211341457923906_6536259300396892160_n.jpg

Visegrádon (9:13) Nicol várt egy hatalmas öleléssel, el csattant a verseny egyetlen szelfije (ezt ki nem hagytam volna), közben mondják a ponton hogy Peti most ment el és a 3. helyen lévő szlovén srác is csak 3 percre van.  Óbasszameg…igen…azt hiszem pont ezt mondtam. Egyáltalán nem örültem a hírnek. A saját versenyemet akartam futni, és pont most, ahol a nemrég bejárt bemagolt utolsó rész jön, a verseny KULCSA, most csillan fel a remény a dobogóra. Ahogy elindultam a fellegvár felé elővettem a telefont és felhívtam Fruzsit. Mit telefonálgatsz b+?? Kérdezi kedvesen a hugi. 3 percre van a harmadik!!! – így én. Ne foglalkozz vele, nyomjad szépen, aztán majd meglátod mi lesz. Oké oké – mondom és le is tesszük. A fellegvárnál ennek megfelelően nem is kérdés, hogy megfürdök-e a kútnál. Persze hogy meg! Felfrissülve futom meg az aszfaltos részt Nagy-Villámig (9:36). A ponton mondják, hogy 4-5 perce mentek el a fiúk ketten, uhh mondom utol is érte Peti a harmadikat, ez már engem úgysem fog érinteni. Megkönnyebbülten mentem tovább a verseny egyik legjobb szakaszára, fel tovább Borjúfőn át Pap-rétre. Egy szakaszt leszámítva meg is futom szépen az egészet, kezd már meleg lenni, de a gyomrom klassz, mennek a gélek , az iso, energetikailag minden ok. Panyor Krisztát érem utol az emelkedőn. Nincs jól szegény, megállok vele 1-2 percre, keresem a Flectort de elnyelte a zsák, végül egy Normaflore-t adok neki, a gyomrával van valami. Innentől Pap-rétig nyomom, ahogy tudom, az oda-vissza részen látom is Petit. Lepacsizunk, kérdezem mi van a szlovénnal, feltámadt- mondja, kapd el!! – mondom én.

33511478_10211341453523796_3063799042107506688_n.jpgPap-réten (10:33) Koós Timitől kapok első osztályú frissítést. Innen már két kulacs vízzel és egy isoval megyek tovább, kell az extra mennyiség a melegben. Eszek pár szem sósat, iszok 2 pohár kólát, víz a fejre, aztán irány Peti után. Kis emelkedő, a végén pár szó Pap Tündivel, aztán kedvenc lejtmenetem a Hétvályúsig. Itt értem utol Petit, erre nem igazán számítottam, de örültem a társaságának, együtt wellnesseztünk a forrásnál és együtt kínlódtuk fel magunkat a Vörös-kőre. A lejtmenet elején kérdezte Peti, hogy akarok-e tempózni jobban mert akkor menjek. Megpróbálom, mondtam kis gondolkodás után. Jól is ment nagyon a lejtő, csak a barokk nőalakként fekvő Csipi látványa törte meg a pillanatot. Jól vagy Csipi? Kérezem. Mmmkkhm. Mondja ő. Jaaaa, akkor oké, mondom én és simán otthagyom a farkasoknak J. A visszafordító után már keményen bevágott a nap, de itt futunk, itt futni kell, emlékeztettem magamat. Hetek óta ezt szajkózom mindenkinek: fel a Nyergesre futni kell végig, na jó az utolsó 500 méter az gyaloglás. A pulzusom már a gondolattól is az egekbe ugrott, de nem volt már mire spórolni, nyomtam, ahogy tudtam. Bevágtam a nap utolsó Hammerjét (nagyon jól működtek, 13-15db között ettem kb.) és elkezdtem az utolsó emelkedőt. Pár lépés után egy lassan botozó alakot láttam meg, akik hunyorogva próbálta megállapítani, hogy milyen színű a rajtszámom. Az övé piros volt. Ne neeee. Ez a szlovén. Mennyire lehet szarul, ha 13 percet hoztam rajta a Hétvályús óta? Which race? The longest…Mondom neki Peti 5 perccel lehet mögöttünk. Nem volt feldobódva, amikor továbbindult, olyan lassan ment előttem, hogy utolértek minket a Szentlászlós lányok, akiket korábban lehagytam. Próbáltam beszélgetni vele (nem sikerült) majd lassan felértünk a nyeregpontra. Itt az idő, mondtam magamnak, ezért futtatta velem Gabi azt a sok 40 perces 10k-t. Jön a lejtő, nem is technikás, sőt…kifejezetten gyors szakasz. Tett pár bizonytalan lépést lefelé, én kiléptem a másik nyomba és üveghangon elkezdtem nyomni. Nem néztem hátra, de nagyon bíztam benne, hogy ezt nem tudja átvenni. Jobbra bevág a sűrűbe egy single track. Itt is veretem, ahogy csak tudom. De basszus, meghallom magam mögött, ahogy KÖZELEDIK! Ahh semmi gáz, ez van, sokkal jobb futó ő nálam, még megroggyanva is simán lenyom. Negyedik leszek, de az idő iszonyat jó lesz, nem kell itt elkeseredni. Hátranézek, és nem ő az! Egy narancssárga rajtszámos Visegrádos ért utol, a negyedik helyezett talán. Back on track, nagy levegő és megint ráléptem a gázra. Maxon nyomtam a Skanzenig, az aszfaltos részen már Palyik Andi várt a családdal, hihetetlen buzdítást kaptam #gizionpower!

A Skanzennél (12:17) majdhogynem pánikban depóztam, hátra hátra sandítva. Csak egy kulacs vizet kértem, meg öntést a fejemre. Aztán indultam is, a poharamat úgy hozták utánam :D. Péntek este ezen a részen futottuk Sanyival az átmozgatónkat, úgyhogy minden kanyarra kőre emlékeztem. A Bükkös partján hittem el először, hogy én ezen a verseny dobogón fogok állni. Szédületes volt…Még egy csippantás, át az út alatt, híd, macskakő, itt is a belváros. Orosz Anita sorol be elém a bringájával, fújja a sípot, rebbennek a turisták. A kordonoknál már hallani a hangost, mondják, hogy érkezem. Én. A harmadik helyre. Az időm 12:45, erre még most sem tudok mit mondani.

33495893_10211341452763777_5403490340688625664_n.jpg

 

Hát öööö majd a videóról kielemezzük, mondja erre zavartan a megyekettős edző a meccsutáni interjúban. Ismerős arcok a célban, de sajnos a családom nem ért még ide. Erre az időre ők sem számoltak 🙂 Csak pár perccel késik le a befutómat, de semmi baj, fussunk be még 1x gyerekek. Anya és Liza átadják a piciket a kordonon, én megbeszélem a szpíkerrel meg KerékPetivel, hogy újra befutás lesz, úgyhogy a gyerekek sem maradtak le végül semmiről. Megleptem őket, megleptem magamat is, sőt, talán sok barátomat is a mezőnyben. De hát…egyszer az életben ugye… minden összejöhet 😀

33514134_10211341450843729_368177266766643200_n.jpg

33583350_10211341457643899_7651188250152796160_n.jpg

Következik: Mozart 100, TDS, P85

 

Forrás: Kilométerkövek.blog.hu 

Fotók: Terepfutás.hu, Belus Tomi

Szentendre Trail – Ivádi László, beszámoló

Posted on Updated on

Még szombaton kimentem átvenni a rajtcsomagot, körülnéztem hátha látok Giziont, szerencsém volt, a hosszútávú Sanyi-Tomi (Belus Tomi, Dr. Szabó Sándor – a szerk.) duó ott beszélgetett az egyik sátor mellet, gyorsan be is mutatkoztam. Kettőt sem pislogtam, Tomi már fényképezett is 😀 Beszélgettünk picit, aztán elköszöntem, mert asztalfoglalásunk volt. Tomival megbeszéltük, hogy a Skanzen körül találkozunk. Hát így utólag: pffffffff 😀 én még valahol Visegrádon erőlködtem, amikor ő már bent volt a célban 🙂 valami elképesztő időt ment.
A verseny napján 8 előtt nem sokkal értem ki, gyors csapatfotó (sikerült jó bamba fejet vágnom, nem baj, illik a Strava-s avataromhoz 🙂 ), aztán lesétáltunk a rajthoz. Óriási megkönnyebbülésemre tökéletes időzítéssel kellett wc-re mennem, ezt már fél sikernek értékeltem, és a verseny alatt sem kellett bokrot látogatnom, már itt túlteljesítettem az elvárásaim 🙂 szokásos bemelegítés, majd kb 1 km kocogás. Kb 15 perc volt a rajtig, felszerelésellenőzés, aztán megpróbáltam olyan helyre állni, ahonnan se engem nem előznek meg százan rögtön indulás után, se nekem nem kell 10 percig kerülgetni az embereket. Ez egész jól sikerült, az egész verseny alatt szerintem ugyanazt a 20 embert láttam magam körül. A rajtnál beállt elém a Németh Csabi bácsi, a cipőjében ránézésre volt 5000 km, csak a duct tape tartotta már össze, és mellé még begyűrt az övébe egy üres fél literes palackot. Én meg ott álltam mögötte 3 liter vízzel, egy rakat géllel, meg iso porral. A kis testemnek még sokat kell alakulnia, ahogy elnéztem. Előző nap gondolkodtam azon, hogy a nagy víztartót nem töltöm tele, de végül úgy döntöttem, hogy mindenből a maximumot viszem, aztán majd az első ponton nem töltök annyit ha nem érzem szükségét. Nekem már a rajt előtt kánikula volt, jól jött az a sok víz. A rajt után Karlovitz Máté mellé keveredtem, meg is örültem, hogy ismerős arcot látok, az első emelkedőig együtt futottunk, én ott rögtön sétára váltottam, ő pedig ment tovább. Az első 5km alatt szép kényelmesen futottam, minden emelkedőn, ami már hasonlított a nyugati térire, sétáltam. A Kő-hegy után kicsit bátrabban mentem (lejtő is volt 🙂 ), ott már nagyjából éreztem, hogy milyen állapotban vagyok, minden izmom, ízületem ok, erő is volt, jókedvűen futottam tovább. Jó volt a régi kirándulások helyét újból látni, a kilométerek csak úgy repültek. Lajosforrásra beállt az utazósebeségem, onnantól kezdve szép kényelmesen tudtam futni. Pilisszentlászló előtt szembe jött egy kút, gyorsan be is feküdtem alá, már kezdett melegem lenni. A ponton csak a két kulacsomat töltettem újra, mert hát Visegrád csak 8-9 km, fél liter víz meg fél liter iso tuti elég lesz… Mázlim volt, hogy az egy könnyű szakasz volt, a pont előtt pár perccel elfogyott minden lötyim. Az a szakasz jól ment, pihentem is kicsit. A lejtőkön jól tudtam haladni. Visegrádon megint teljesen feltöltöttem mindenem, a nyakamba is kaptam egy üveg vizet, mentem tovább. Szerintem egy ponton sem töltöttem többet 2-3 percnél, nem akartam túl sokat állni, még a végén nem lesz kedvem elindulni alapon. Jött az emelkedő, attól féltem a legjobban (igen, még új gyerek vagyok a szakmában 🙂 ). Próbáltam tempósabban gyalogolni, ami az én nézőpontomból sikerült is, mert meglepően hamar felértem. A Nagyvillámig csak gyalogoltam, onnan kezdtem újra futni. Ott összeálltunk páran és együtt futottunk be a Pap-rétre. Sokat segített, hogy nem egyedül futottam. Pap-réten megint teljes töltekezés, két savanyú uborka és már mentem is tovább. Itt kezdtem megközelíteni az eddig futott leghosszabb távom, ezért csináltam egy állapotfelmérést, de még mindig minden ok volt, a távnak megfelelően fáradtam, izmok rendben, nem fáj semmi, frissítés ok. Onnan a Hétvályús forrásig nagyon jól tudtam menni, a lejtőkön sorra előztem az embereket (megfigyelted már, hogy a lejtő valahogy jobban megy, mint az emelkedő? :D). Itt sikerült egyedül a verseny folyamán majdnem pofára esnem, amit sikerült megfogni, de ettől majdnem begörcsölt a vádlim és a combom hátulja. Ezt szerencsére kb egy perc alatt kimozogtam.
A Vörös-kőre felfelé kb úgy mentem, mint a csúcstámadók az Everestre, minden lépést 20 lélegzetvétel előzött meg 😀 utána lefelé nem tudtam jól menni, annyira kanyargott az út. A hátralevő kilométerek már lassabban fogytak, a 42. után néztem az órám, hogy meglegyen még az a 200 méter is, aztán magamban örömködtem kicsit az első maratonomnak. A Nyerges-hegyre még nehezebben mentem fel, ott már elegem volt az emelkedőkből. Szerintem azokkal az volt igazán a bajom, hogy sokkal meredekebbek, mint a többi. Meg emelkedők. Az főleg. A lassú haladás miatt elfogyott 44-45 között az összes vizem és iso-m. Ami alapjában véve nem lett volna katasztrófa, mert a Skanzen már csak 3 km-re volt, de folyamatosan a hányinger szélén voltam, mert annyit kellett innom, hogy ne hevüljek túl. Az alatt a három km alatt megfőttem, és víz nélkül enni sem akartam, így ki is merültem. A pontra beérve már csak a kulacsokat töltöttem megint, meg gélt ettem, de a végéig már megmaradt a szenvedés. A lábaim még mindig jó állapotban voltak, de ha elkezdtem futni akkor úgy éreztem a szívemnek túl megterhelő, úgyhogy lejtő nélkül ezt nem erőltettem. A cél előtt nem sokkal utólért egy kanadai srác, akivel végig oda-vissza előzgettük egymást a verseny alatt, ő noszogatott, hogy ne sétáljak már pont a cél előtt, ami igaz ami igaz, nem néz ki valami jól, úgyhogy összevakartam magam és bekocogtam vele a célba. Még szerencse, hogy tele volt az utca az emberekkel, mert így úgy nézett ki, hogy ők lassítanak és nem én vagyok ilyen csiga 🙂

A célba érés elég vegyes lett, egyrészt baromira örültem, hogy megcsináltam, főleg úgy, hogy az utolsó majd két órában jobban szenvedtem, mint aminek örültem volna. Másrészről meg hülye vagyok, hogy síkföldi gyíkként ilyen versenyre nevezek be, aki emelkedőt csak a felüljárón lát, az ne akarjon hegyen futni. Illetve akarhat, csak ne várja, hogy menni fog.
Ameddig a vizem el nem fogyott, a frissítés tök jó volt, a majdnem pofáraeséstől eltekintve sosem kezdett görcsölni semmim, volt erőm is. Az izmaim állapota még a verseny végén is tök jó volt.
Megittam 8 liter vizet, 2 liter isot és kb 45 percenként ettem sótablettát és gélt. Bár egyszer elgondolkodtam, hogy 15 vagy 45 perce ettem-e utoljára, akkor vártam még 15 percet és akkor ettem a következő adagot.
A verseny előtt számolgattam, hogy kb mit tudnék menni. Jó idő esetén (értsd – 15 fok, kis eső) 6 órára számítottam, rossz idő esetén (bármi ami 25 fok felett van és nem esik) 6:30. Ez sikerült bőven túlteljesíteni, ha jól emlékszem, akkor a Hétvályúsig még a 6 órás átlagot is tartottam.
A futást nem utáltam meg, sőt, alig várom a szeptemberi 100 km-es versenyt (az hazai pálya, sík terep és kellemes 16-18 fok, talán ezért is :D). (Winschoten 100 – a szerk.)

Visegrád Trail – Gerlai Orsi, beszámoló

Posted on

A tavalyi futamról azt írtam, életem legjobb versenye volt, ezért alapos mentális felkészülést igényelt az, hogy most ne induljak semmilyen elvárással. Egyetlen célom az volt, hogy a tavalyi időmet megjavítsam, és versenyezzek, amennyire az aktuális erőnlétem lehetővé teszi. Ideálisan alakultak a körülmények: eső, sár nem volt, meleg volt, de nem fojtogató. Szombaton elvittük a srácokat a Kids trailre, már ott katarzisom volt. Hankáékkal és Palyik Andival bandáztunk. Rajtszámot előző nap este felvettem, a versenyközpontban találkoztam Fruzsival, akinek mindig nagyon örülök. Reggel a család pontos időterv alapján elfuvarozott a Salamon-toronyhoz, ahova felkocogtam a Duna-partról.  Találkoztam a többi Gizionnal. Julival akkor  először. Gimnasztikázgattam, meg Julival és Judittal felkocogtunk a parkolóig, integettünk Nicolnak, és értesültem arról is, hogy Tomi már réges-rég elhúzott, így sajnos nem leszek a nyula :))).
Hamarosan ellőtték a rajtot, és már indulhattunk is felfele egy meredek, szűk ösvényen, amin el sem tudtam képzelni, hogy hogyan tudja magát keresztülpréselni a teljes mezőny. Óriási torlódás volt, mondhatjuk, hogy szerencsémre. így biztos nem tudtam elfutni az elejét, amire amúgy hajlamos vagyok, mert idegesít az elején hömpölygő tömeg, ami nyilván egyből gyaloglásba váltott. A Fellegvár utáni aszfalton ritkult először kicsit, de még itt is összefüggő sor maradt.  Az első 10km-re nem nagyon emlékeztem tavalyról, csak egy szép kanyargós hegyoldalbeli single trackre, amiről már tudom, hogy agyilag ki tud nyírni, ha nem figyelek, de figyeltem. Már az első fél óra után megettem az első gélt emiatt. Ugyanezen a szakaszon nem várt fordulat: elkezdett fájdogálni a hosszanti talpszalagom, meg az egyik térdem is. A talpam nyilván az előző napok/hetek cipőpróbálgatásai miatt jelentkezett be, a térdem meg az IT szalagom miatt, amit lehet, hogy nem sikerült rendesen lenyújtani. De valahogy ez sem kavart fel, csak elkezdtem felkészülni arra a körülményre, ha esetleg már a Pap-réten ki kell állnom egy plantaris fasciitis vagy egy ITB szindróma boldog tulajdonosaként, egy óriási IDIOT/LOSER felirattal a képzeletbeli homlokomon. A jógatanár mondta egyszer, hogy ” ne ítélj, ne minősíts, csak szemlélődj” valami szívatós csavarás közben, hát ez nekem most bevált.  Az itt fáj-ott fáj ellenére nem éreztem azt, hogy lassítanom kellene. És akkor ELMÚLT. Ettől szárnyakat kaptam, és kisebb eufóriában érkeztem meg a Pap-rétre, ami gyakorlatilag egy kitérő, odafele menet végig jönnek szembe azok, akik már továbbindultak a frissítőponttól. Jó elszórakoztam azon, hogy nekem most lejt, nekik emelkedik (lesz ez majd másként is), nyilván én vigyorgok rájuk, ők kevésbé, de szurkoltam nekik, ez nálam mindig plusz endorfin-fröccsöt idéz elő. Különösen, ha egy-egy hosszútávos mellett mentem el, akik ezen a szakaszon már sokkal megfontoltabban haladtak ugye. Pap-réten bulihangulat és Koós Timi fogadott, döbbenetes élmény volt, hogy odarohant hozzám, Orsi, mit kérsz felkiáltással. Én meg pont nem tudtam mit kérni, mert a kulacsaim még tele voltak izóval, a víztartályomat meg nagyon bonyolult kihámozni a futómellényből és még volt benne víz… szinte sajnálam hogy azt kellettt mondnanom, hogy köszi, mindenem van…bekapkodtam egy-két sós dolgot, kiosztottam a puszikat az engem váró családnak, és már rohantam is tovább.  Köszi, Timi, szuper voltál, legközelebb többet dumáljunk.

Ultra-Trail Hungary fényképe.A következő szakaszon felritkult a mezőny, már sokat futottam egyedül vagy csak a látótávolságon belül egy-két emberrel. Következett egy hosszabb, lejtős szakasz, ami egy kanyargós vízmosta árnyas szerpentinen vitt lefele, a vízmosás tele kövekkel, csak egy keskeny ösvény volt jól járható benne. Itt nagyon belehúztam, élveztem, hogy tudok haladni, és nincs közel s távol senki. A következő szakasz a hírhedt Vörös-kő megmászása volt, ahol gyakorlatilag kiálló fagyökereken kell négykézlábazni. Örömmel tapasztaltam, hogy míg tavaly itt többször meg kellett állnom, még ha csak pár lélegzetvételnyi szünetre is, idén folyamatosan, megállás nélkül feljutottam, Az igazat megvallva előztem is.  A hegytetőre érve szaladtam is tovább, nem álltam meg. Lefele kanyargós, poros, csúszós meredek single track visz, kalandos volt, tetszett. Már egy ideje ismét egyedül futottam lefele a bozótban, amikor feltűnt, hogy régen volt már szalag, megrettentem, hogy na tessék, eltévedtem, és már fordultam is vissza, amikor egyszercsak ott termett egy futó, akitől megtudtam, hogy jó helyen vagyok mégis. uuuuh, mekkora mák. A két meredek emelkedő között gél helyett magamba tömtem egy óriási, durván tömény fehérje-energiaszelet felét, mert éreztem azért, hogy a Vörös-kő sokat kivett. A következő “tüske”, a Nyerges hegy tavalyi emlékeim szerint nem volt annyira vészes. És tényleg, korántsem volt olyan meredek, mint a Vörös-kő. Viszont sokkal tovább kanyargott felfele. Lefele széles dózerút vitt, ahol a nagy sietségben elnéztem egy bal kanyart, de  a gondviselés ismét velem volt: egyből jött egy futó szembe, aki szólt, hogy rossz irányba futok, forduljak vissza (ő sajna csak egy km után jött erre rá), így csak pár plusz métert szereztem a pályába. Azt hiszem, egy időre felhasználtam most a mázlizsetonjaimat. A helyes irányt megtalálva nem várt módon hamar jött el a skanzen EP, ahol sok-sok vizet ittam, kulacsot töltöttem, meg megmostam az arcom és már szaladtam is. Lélekben fel voltam készülve, hogy onnan következik számomra a pálya leggyilkosabb része: hosszú, kihalt, poros, majd aszfaltút be Szentendre belvárosáig. A poros földúton  a tűző napon Sarah Connorra ;), szóval Fruzsira gondoltam, miközben a Guns n Roses You Could Be Mine című számát énekeltem magamban, ez átsegített a megpróbáltatásokon.
A Bükkös-patak partján már hűvösebb, árnyas aszfalton kellett futni, végtelen számú hídról gondoltam azt, hogy az lesz az utolsó, de csak nem fogytak el. A tavalyi eufórikus befutó lebegett lelki szemeim előtt, azért loholtam, hogy mindezt átéljem újra. Kicsi gikszer csúszott bele, hogy a sétálóutca, amely a befutóhoz vezetett, tömve volt turistákkal, jelzés, kordon semmi, Szerencsére összefutottam a crew-val és basszus az utolsó 200m-en kérdeztem meg, hogy MERRE KELL MENNI??? Befutottam, tapsoltak, szurkoltak, hurrá. A Nyerges-hegytől kezdve nem találkoztam női futóval, fogalmam sem volt az eredményről, az órámon csak azt láttam, hogy a tavalyi időt sikerült megjavítani.


Boldogan mentessöröztem a frissítőpultnál, (Csanya végre beszerzett egy sörpultot a célba), pacsiztam egy útközben megismert lánnyal, akivel kiderült, hogy közös, fehérvári gyökereink vannak, és később a többi Gizionnal is, és ott konstatáltam, hogy a szokásos első 20-as eredményemet ezúttal is hoztam, (3:33, női 15.), világ rendje helyreállt, koccintottunk. Csak úgy ne regenerálódjon senki, ahogy én aznap, két doboz mentes sör, egy túró rudi, egy gombóc eperfagyi, még kb két óra ácsorgás. Még két nap múlva is hulla voltam. Egy boldog hulla. (este azért a nyújtás-henger megvolt)
köszi Gabi, a pulzuszónák, amiket írtál, nagyon sokat segítettek, és a határaimat is kitoltam: kiderült, hogy 160 felett már nemcsak egy fm-t bírok… végig egyben voltam, nem volt mélypont vagy elfáradás, most valahogy sikerült jól ennem-innom is. Sikerélményem van, sokáig fogok élni belőle.