UTH Szentlászló Trail – Üsztöke Andi, beszámoló

Posted on 2026.06.14. Updated on 2026.06.14.

Egy UTH teljesítést mindig nehéz szavakba önteni. Idén talán azért is vártam vele ilyen sokat, hogy még dédelgethessem magamban a verseny eseményeit.

Nem is tudom, hogy volt e már ilyen nehéz időszaka az életemnek, mint az elmúlt másfél év. Mondanám, hogy hullámvasút volt, de az azt jelentené, hogy voltak magasságok is. Persze nem kell most azt gondolni, hogy minden napom fos volt. A hozzám igazán közel állókból (akár tudtukon kívül is) rengeteg energiát meríthettem. Viszont rengeteg szerettemmel komoly tragédiák történtek, ami belőlem is sokat kivett. Hogy nehezítsem helyzetemet, egy tanfolyamba is belevágtam. Hét közben hospitálások, szombaton elméleti oktatás.

Borzasztóan elfáradtam májusra. Fizikailag és mentálisan egyaránt. A suli vizsgája az UTH utánra datálódik, ami egy részről jó, más szempontból jó lett volna túl lenni rajta már a verseny előtt. Ami a saját felfogásom szerint hibás hozzáállás, hiszen nem azért kellene dolgokat csinálnunk, hogy “végezzünk” a feladattal, hanem mert élvezzük a vele való foglalatosságokat.
Szóval az elmúlt időszak a pozitív életszemléletem ellenére borzasztóan nehéz volt. Így érkezett el A hétvége…

Gabi valószínűleg megölt volna, ha tudott volna a szombatomról.
Béci barátomat kivittük a Visegrád trail rajtjába, majd kis otthoni pihi után a célbaérkezésére is kimentünk. (Bocsi Gabi!!!) Nagyon jó futó, így a tervek szerint max este 7-re már otthon kellett volna legyek.
A célban tudtuk meg Bécitől, hogy Skanzennél megcsípte egy méhecske. Allergiás rá… Kapott is a ponton orvosi segítséget szuri formájában. Mint később kiderült, azzal ő már nem futhatott volna…1 km-t sem, nemhogy 6-ot! Másfél órát voltunk vele az orvosi sátorban, mire összerakták annyira, hogy haza tudjam vinni. Vezetni nyílván nem engedték. Szóval este 8-ra értem haza… Nem ideális, de nem kellett volna gondnak lennie, de aggódtam érte még később is.
Melinda nálunk aludt, ő az 55-ös távon indult, így azért velem ellentétben tudott aludni.

Sosem volt még ilyen Szentlászlóm. Hiába a hajnali kettes rajt, simán tudok aludni előtte pár órát. Most kb sírhatnékom volt, annyira nem ment az alvás. Szóval ilyen háttérrel indultam neki a távnak. Nem kisebb tervem volt, mint a 12 óra alatti célbaérés, az eddigi 13 óra helyett. Titkon a 11:30 is célba volt véve, de ezt már a rajt előtt elengedtem. A 12 órát meg Dobogókő felé… Annyira fájt a hasam, kemény volt, mint egy kő, hogy eléggé ráparáztam a teljesítésre is. Persze át kellett lépnem a múlt évi sziklán is a 17.km-nél. Úgy ömlött rólam a víz, mint még soha. Ennyit én nem szoktam izzadni, főleg nem 13 fokban. Megkímélem a kedves olvasót és kihagyom az aprólékos leírását szenvedéseimnek, mert azzal simán betelne Gabi weboldala. A lényeg, hogy a táv közel felének minden méterét megszenvedtem.

A dobogókői pontőrök cukik voltak. Ahogy az asztalhoz értem, hangosan felkiáltottak, hogy “Te vagy a szájas lány!”, meg hogy, “Most sokkal jobban nézel ki, mint múlt évben!”, meg ilyenek. Ebből is látszik, hogy a rossz reklám is jó reklám.
Ákos rögtön odapörgött, hogy ő segíthessen. Nagyon jól esett a törődés, mert nagyon mélyen voltam. A tervezetthez képest 4 perccel később értem fel. Úgy voltam vele, hogy mindegy mikor (18 óra a szintidő, igen baráti), csak érjek be. Volt, hogy csak a kövi pont lebegett a szemem előtt, de voltam olyan mélyen is, hogy KONKRÉTAN a lábam előtti útra koncentrálhattam csak, nemhogy 2 vagy akár 10 kilire előre. Csak annyira erőltettem a futást, hogy még kényelmesnek érezzem. Lepencére lefelé menet éreztem, hogy már iszonyat kidörzsölt a sportmelltartó, pedig szemtelen mennyiségű lanolint kentem alá. A ponton kértem leuklopasztot és vizezett colát. Mindkettő az életemet és a versenyt mentette meg. 10 perccel később már jól volt a gyomrom, nem fájt a bőröm.

Versenyhangulatom mééég nem volt, de hamarosan egy hölgytársam kíséretében az is megérkezett. Lecsalt egy kisebb emelkedőt…Nagyon felháborított! 6 kilivel odébb egy sokkal jelentősebb méretű levágást eszközölhetett volna, így nem engedhettem magam elé, hogy ellenőrizhessem minden lépését. Ott csak dühöt éreztem iránta, de ma már hálás vagyok neki. Ha nem így történnek ott a dolgok, akkor valószínűleg lehajtott fejjel, összeszorított szájjal toltam volna le a távot. Így verseny lett belőle. Elképesztően fókuszált lettem. Semmi rinyálás, semmi kényeskedés meg alibibüfézés. Pontra be, csippantás, vizezett cola, víz, JulAnd és már mentem is tovább. Úgy az 50. km környékén elkezdett fájni a jobb csípőhorpaszom. Neeem, nyílván nem kellett sokat várni, hogy bejelentkezzen a ILTB is, onnan egy nyúlfarknyi idő után meg már a térdem is fájt. Akár elítélitek, akár nem, bevallom, hogy nem egy, hanem két flectort is megittam a verseny végéig (van aki imádja az ízét, de én momentán pont rühellem).
A visegrádi ponttól már tudtam matekolni is az idővel. Mivel csúszva érkeztem minden ponthoz, úgy tűnt, hogy 12 óra 10 perc körül fogok beérni, de azért igyekeztem “gyorsan” futni. Ha épp nehéz volt felfelé egy-egy mászás, akkor csak arra gondoltam, hogy az edzésen nyújtott tempómmal versenyezzek, ne mással. Rengeteget tudok az útvonalon edzeni, így minden kicsi és nagy követ, emelkedőt és lejtőt ismerek. Szerintem a bogarak, madarak és a nyulak is ismernek már. Szóval innentől kezdve már pontosan tudtam, hogy mikor hova tudok érkezni, azzal a különbséggel, hogy ezt itt és most, már versenytempóban futom. Betűre minden stimmelt. Pap-rét és Skanzen között még sosem tudtam 2,5 óra alá bemenni(13 km, 550m szintemelkedéssel). Idén 2ó 10p volt a cél. A fájdalom ellenére nagyon jó erőben voltam, csak úgy daráltam be a lányokat (és fiúkat is!) magam előtt. Nagyon motivált ez is, illetve az, hogy ha nem kapkodom a lábaimat, akkor kicsúszok a 12 órás célidőmből.

Hétvályús forrásnál nagyon jó lett volna megmosakodni a hideg forrásvízzel, de egy másodpercet sem akartam veszíteni. Tudtam, hogy csak egy két perces gyönyör lenne. Csaba kútját már inkább azért skippeltem, mert oda le kellett volna térdelni és nem voltam biztos benne, hogy abból az alacsony tömegpontból fel tudok állni. Nyergesre felfelé még három lányt bedaráltam. Felfelé! Aki ismer, az tudja..  Láttam rajtuk, hogy nem akarnak és nem is tudnak visszaelőzni. Itt már tűzött ránk a nap, de 2 kili volt csak a kövi pontig.

9:10-kor hagytam el Pap-rétet és 11:12-kor csippantottam Skanzennél, szóval nemhogy 2’10, hanem 2’02 alatt sikerült lefutnom a szakaszt!
Peti ugyan várt rám ezen az utolsó ponton, készent állt a feltöltésemre, de olyan gyors pit stop-ot kaptam a stafftól, hogy szegény hagyján, hogy dolga végezetlenül maradt, de e miatt a pont miatt minden évben lecsúszik a befutómról. Már komolyan elgondolkoztam azon, hogy valaki más jöjjön az utolsó pontra! 
Mondanám, hogy innentől a szar is gurul, de ez a “szar” a melegben kissé ellaposodik, és képtelen kihozni magából azt a 4:40-es tempót, amit máskor (na nyílván nem közel 80 kilivel a lábában) simán kirázna a kislábujjából itt. 6 km a célig. Ebből 4 tűző napon.

Kb 5 kilire a céltól elfutott mellettem Bürge Mariann, a 111 km-es táv első női teljesítője. Jó lett volna vele tartani, de most, miután már megnéztem a befutóvideóját, örülök, hogy nem tettem. Valószínűleg a Bükkös-patakba haltam volna, a cél előtt 1 kilivel. Nekem ott már csak a 6 kilis ezrek estek jól. Ja! Nem! Azok sem estek jól! Idén sajnos a templomhoz kellett felfutni a Duna part helyett. Túristák és babakocsit tolók között. FELfutni. Tibi elém jött, hogy motiváljon ezen az 500 méteres szakaszon. Ha nincs ott, akkor simán csak besétálok. Nagyon jó volt megérkezni. Nagyon! 11 óra 53 perc lett a vége. Ritkán (soha) vagyok büszke saját magamra. Mindig találok valamit, amit szerintem jobban is csinálhattam volna (lásd UB…). De olyan mély és sötét kútból feljönni, ahol én a 40. km-ig voltam, arra méltán lehetek büszke. Meg amúgy is. Sok munka volt ebben. Már most nagyon várom a kövi UTH-t! Még többet szeretnék rá készülni!
És igen. Továbbra is “csak” a 84-es távon! 

UTH – Giczei Zsolt, beszámoló

Posted on 2026.06.01. Updated on 2026.06.01.

Képzeljünk el egy apró porszemet a galaxis közepén. Erre a porszemre a fizikaalapvető törvényei szerint különböző erők hatnak; gravitáció, gyorsulás, ütközések. Ez teljesen elfogadott és normális. Most tekintsünk normálisnak s fogadjuk el azt is, hogy ez a porszem gondolkodik, érez, szeretetet, félelmet, dühöt, haragot.
S olykor ezek az érzelmek egyszerre húzzák több irányba, mint a különböző erők. És persze az erők nagysága is változik. Felborul az egyensúly, a porszem zuhanni kezd. A gravitáció szerint ilyenkor találkoznia kellene egy másik testtel — de arról sehol nem írt Newton, hogy zuhanás közben egyszer csak megszólalhat egy dallam. Hogy ismerős szavak zúdulhatnak rád, először még jelentés nélkül, aztán az idő belassul, és egyszer csak mindennek értelme lesz:
„De már soha többé nem felejted el, hogy ez volt az egyetlen egy kis életed.
Látod ott a semmi ágán most is egy nagy holló hegedül.
Nem vagy egyedül. Senki se menekül….”

A futáshoz való viszonyom vegyes lett. Kitartó vagyok, az edzéseket megcsinálom, és sokkal türelmesebb is lettem: jobban figyelem a testem jelzéseit, és időt–pénzt nem sajnálva dolgozom a gyógyuláson. Csak közben meghasonlottam. Elvileg magamért csinálom, mégis folyton küzdök a saját testemmel, ami nem mindig akar partner lenni. Az emésztésem amúgy is
problémás, a frissítést többségében magamnak készítem egy ideje az intoleranciáimat figyelembe véve. A lábaimat is sokszor rá kell erőszakolnom a munkára. Neuróma, Achilles-gyulladás… És eljutottam oda, hogy oké, de… miért is csinálom ezt? Van-e
értelme versenyekre járnom, ha nem akarok másokkal versenyezni? Már nem motivál, nem nézem, ki van körülöttem, inkább befelé fordulok — sőt, néha kifejezetten örülök, ha közben nem kell beszélgetnem senkivel. Akkor miért gyötröm magam?

Lázasan írtam a felkészülési naplót: frissítő pontok, logisztika, teendők, kalóriák. Csak fejben nem voltam ott. Egész héten az járt a fejemben, hogy már azzal győztem, ha egyáltalán elindulok. És ez… nem túl optimista alapállás.

Így álltam rajthoz. Laczi barátommal erről beszélgettünk a rajtban: miért vagyok itt? Most először motiváció nélkül rajtoltam el. Legszívesebben otthon lettem volna, az ágyban, egy pihentető alvást produkálva. Nem sikerült sajnos a verseny napján fél
óránál többet pihenni. Kocogtam, de a pulzus nem akart lejjebb menni. Megrekedt Z2 teteje és Z3 alja között.
Vállat vontam: majd az első frissítőnél helyreáll. Helyre is állt… csak a kiírt pulzust tartani továbbra sem tudtam. Mintha elromlott volna a sebességváltó, és csak az egyes–kettes fokozat maradt volna: Z1 vagy Z2 közepe.. És ahogy számolgattam,
ebből nekem az jött ki, hogy ezt biztosan nem fogom elfutni.

Pilismaróton már megjegyezték, hogy nagyon fehér vagyok. Dobogókőn Daniéknak is panaszkodtam, hogy brutál fáradt vagyok. Ez szépen alátámasztotta azt az érzést, hogy fizikailag sem kipihenten indultam el. Az elején sokszor komolyan megfordult a fejemben: alszom fél órát valamelyik frissítőponton, vagy lefekszem egy fa tövébe, egy
tuskóra, egy kőre — bárhol.

Aztán Dömösön jött egy nem tervezett stratégiai hányás egy megakadt sótabletta miatt, és hirtelen… felébredtem. Onnantól az „aludnék egyet” gondolatot felváltotta az, hogy „én erre születtem”. Ezért gyötröm magam, ezért veszem fel a futócipőt, megyek gyógytornára, keresztedzésre. Ezért az érzésért. Kint vagy egyedül a gondolataiddal, s hajt előre önmagad megismerése. S közben nem vagy egyedül…

Soha nem mentem még fel ennyire kontrollált, apró lépésekkel emelkedőkön. A meredek lejtőkön is szándékosan, botok nélkül, oldalazós–trappolós technikákkal jöttem le, kihasználva a gravitáció erejét. A hosszú lejtőkön pulzusra figyelve, de szépen gurultam, előztem is. Felfelé persze fájt az Achillesem az elejétől fogva, aztán a feszességtől később a vádlim is, de fogakat összeszorítva mentem előre. Gyakorlatilag minden tudást alkalmaztam, amit a YouTube-ról és az internet bugyraiból, s más futóktól összeszedtem.

A frissítési tervet nagyjából követtük, de a kiállások nem lettek rövidek: Dobogókőn még kb. 5 perc, a többi ponton 10–15. Ez inkább alibizés volt, mint logisztikai hiba.
Pilisszentlászón lett egy 20 perces szünet is, mert (másodjára) WC-re is elmentem. Ez amúgy külön stressz volt: a héten megint voltak SIBO-s tüneteim, és indulás előtt nem jött össze az, aminek össze kellett volna. Aztán a szentléleki pont után végre – szépen, diszkréten, háttal egy vastag fának dőlve, ahogy a nagykönyvben meg van írva —sikerült elintézni. Onnantól legalább ez a gondolat nem blokkolt.

Visegrádig még összeszedetten értem be a pontokra. Sőt, Lepencéig tartottuk a becsült időtervet, amihez képest ez már önismeretből is egy kis győzelem. Szentlászlóra kb. fél óra csúszással érkeztem és itt engedélyeztem magamnak egy
korty alkoholmentes sört. Addig nem is tűnt tragikusnak, mert azt gondoltam: Visegrádig a patakvölgy úgyis futva
meglesz. Csakhogy Visegrádnál ütközött ki két nagy hiba: El voltam éhezve: a citromos víz és a citromos iso együtt sok lehetett a gyomromnak, kikezdte, ezért visszafogtam a fogyasztást. Tepsiben sült krumplival próbálkoztam — és ezt egyébként rendszeresíteni fogom, mert többször is életmentő volt. A sótabletta, BCAA, koffein egyébként ment minden frissítőnél, ahogy a jeges hűtés is Lepencétől kezdve.

A visegrádi kálvária volt az első emelkedő, ahol többször meg kellett állnom. Szenvedve értem fel, lassan. Itt már síkon is sétáltam, és elkezdtem aggódni: szintidő, pontok, matek — utólag nyilván badarság, de fejben végigpörgettem mindent.
A másik nagy hiba az volt, hogy alulbecsültem a Visegrád–Skanzen szakaszt abban az állapotban, amiben voltam. Négy órásra tippeltem. Aki nem ismerné: Ez egy kb 23.5 km-es szakasz, benne kb 1.100m szintkülönbséggel. Ez már akkor kiderült, amikor Pap-rétre két óra alatt értem be — és ennyire is volt frissítés nálam. Ott volt nálam az iso-s zacskó is, mégis halogattam: nem szórtam bele a flaskába. Itt egyébként Dobogókőt követően a legkevesebb időhúzással indulok el, lelocsolva, feltöltött flaskákkal, egy kevés sóspereccel.

Elkezdett szétesni a test, villogtak az agyban a hibajelző piros lámpák. Fájt a rekeszizmom, valószínűleg a sok görnyedéstől, amit az emelkedőkön produkáltam megállások közben. Aztán a bal térdem is kegyetlenül szúrni kezdett: felfelé, lefelé,
mindenhol. A könnyen futható lejtők futása is nehezebben ment. A botok onnantól nem botok voltak, hanem mankók.
Vörös-kő és a Nyerges jobban kikezdtek, mint bármikor korábban — igaz, korábban nem volt a lábamban 90 km e két mászás előtt. A Skanzennél ezért megint elidőztem 10–15 percet, hogy összekaparjanak. Végül az utolsó szakaszt legalább egy órán belül hoztam a célig, pedig már azt hittem, hogy végig sétálni fogom. Nyomokban futást is tartalmazott. De az utolsó 500 métert rendesen megfutottam. Az a verseny hosszától függetlenül — még megy. Szerencse, hogy nem volt célidőm.

A célban sógorom és sógornőm és a legjobb Crew, a Rakétacsapat várt már rám. Nem tudok elég hálás lenni nekik: Rékám, Dani és Ági. Folyamatosan bővül ez a csapat – Anita és Balázs rátok is mindig számítok a jövőben. Köszönet edzőmnek, Gabinak, amiért mindig veszi a fáradtságot, hogy verseny után megérdeklődje állapotomat.
Köszönöm még mindenkinek nevek említés nélkül, aki vagy futott velem egy ideig, vagy az állomásokon találkoztam vele, vagy a rehabilitációmat segítette s segíti, vagy otthonról, esetleg a helyszínről szurkolt nekem.

Kárjelentés: a jobb lábfejem azóta is érzéketlen (remélem átmeneti). A bal térd nem duzzadt, de a környéke fájogat. A többi említésre sem méltó.
“Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ serceg a bakelit”
Futó maradok, ez nem kérdés. A magammal szembeni szigort s haragot is elengedtem végre. A haragot kiaknázni, meglovagolni kell, főleg ilyen versenyeken.

Az most még kérdés, hogy akarok-e a közeljövőben megint 100 felettit — ami az augusztus végi CCC sorsolás és nevezés tükrében különösen vicces mondat.

És persze mind porszemek vagyunk e hatalmas sivatagban, a délibábot keresve. De nem az a lényeg, hogy mindig egyensúlyban legyünk. Hanem hogy amikor felborul az egyensúly, akkor se tűnjünk el nyomtalanul — csak menjünk tovább addig, amíg megint minden értelmet nyer.