aszfalt

Miskolci Barátság Maraton – Somorjai Ármin, beszámoló

Posted on Updated on

Korán ébredés egy viszonylag nyugis alvás után (versenyek meg utazások előtti „várom már” izgalom), baljósan erős szélhangok odakint. Sebaj, több ruha, jó lesz ez.

Gyors készülődés és reggeli, még egyszer átnéztem a táskám, hogy minden benne van e, cipőm is megvan, óra feltöltve. Terveim szerint 5:20-as km-ek szerepeltek, de ez felülíródott miután megláttam a heti edzéstervemben a versenyre kapott instrukciókat. Rá is kérdeztem Gabinál, hogy nem elírás történt-e? 😀 Nem volt elírás persze.

Tegyem oda magam, munka lesz, a harmadik harmad pedig kemény. Megcéloztam tehát a 3:30-as maraton időt. Ehhez stabilan 5 perc/km-es átlag kell, de inkább gyorsabb (frissítés és egyebek). Ennyin eddig csak félmaratont futottam, de egye fene egyszer élünk! 😀

Megjött a futótársam Csabi is akivel belerángatjuk általában egymást ilyen hülyeségekbe. Útközben még egy fél zacskó pogácsa befigyelt, kell a szénhidrát címszóval.
Megérkezés, rajtszámfelvétel, szél van, néha kicsit esik, fázás, Super Mario póló pont jól jön. Bemelegítő kocogás, gimnasztika, ismerősök, jön a rajt. 10 órakor el is indultunk, a maraton és minimaraton rajt egyszerre. Bemelegedett izomzattal rögtön megvolt a tempó, egyelőre jól tartható, van Flow. A verseny érdekessége, hogy egy 5,25 km-es körön keringenek a futók Miskolc belvárosában. Rajt/Cél zónában nagyobb frissítőállomás (víz, kóla, iso, banán, gumicukor, sós izék, ami kell), illetve víz és szőlőcukor féltávnál. Pofon egyszerűen lehet így számolni mindennel. Tavaly volt itt egy „kalóz” frissítőpont a kettő között. Az egyik helyi kocsmáros mindig nagy szurkolóbulikat szervezett a sörözője elé, és műanyag pohárban osztogatta a söröket a futóknak 😀 Idén zárva volt.

Edzői utasítás volt még a 45 percenként gél, ezt végig sikerült is betartanom az egész verseny alatt. Frissítőpontokon banán, kóla, víz ezek mindig jók, beváltak. 4. körnél megvan a félmaraton még mindig tartva a tempó 5 perccel később kicsit meg is zuhantam, hirtelen gyengeség, meg nem akarok továbbmenni, de kb. 500 méterrel később el is múlt teljesen.

12:00-kor rajtolt a kismaraton és a félmaraton, na innentől tele is volt a pálya futókkal. Még 4 kör. 6. kör vége volt tavaly a mumus, utána jött a szenvedés meg séta és a küzdelem 2 körön keresztül. Vége lett a 6. körnek, de nem jön a „Végem van!!!”, így már kezdtem elhinni, hogy meglehet az a 3:30. De meg ám, ha kell négykézláb fogom megcsinálni! Itt már nagyon akartam. 8. körben kellett is ez az akarás, szerettem volna már ha vége van. Sunyi emelkedők, szembeszél, elég volt már belőle 😀

Utolsó emelkedőn már éreztem a combomban, hogy nagyon nem szeretnék még egyet belőle, ebbe beleraktam még amit lehetett. 3:28:42-vel sikerült célba érnem. Hihetetlen érzés volt, közel 22 percet javítottam a tavalyi időmön. Nem volt séta, volt itt-ott szenvedés, de az benne van. Utána a levezető séta meg kis nyújtás már annyira nem esett jól 😀
Itthon a teljes lábszáras hidegvizes lábfürdő rendesen kihívás volt, de tény, hogy utána jobb volt a lábaim közérzete. Este pedig ahogy kell aludtam mint egy gyerek 😀

Reklámok

Real Nature 30 km beszámoló – Joó Fruzsina

Posted on

Nagyon nagy szerencsénk volt, mert végig sütött a nap, és pont jó idő is volt.

A 12. km-nél csatlakoztam be a maratoni futókhoz, és a 3-4. zónásokhoz, és ez sokat dobott a teljesítményemen, mert vitt a lendület. Meg is lepődtem a 4-5. km felé, hogy 5.30-as átlaggal futok, mert idáig kb. kétszer fordult elő, hogy sikerült edzéseken ezt elérni.

Nagyon érdekes volt, mert végig azon izgultam, hogy mikor fog ez a lendület elfogyni és mikor kell kiállnom a pálya szélére sétálni, de az a durva, hogy nem volt ilyen. Volt két mély pontom, az egyik akkor, amikor futottunk fel az Árpád-hídra (kb 18-19 km), akkor kezdett elegem lenni, bár nem tettem fel magamnak olyan kérdéseket, hogy “miért csinálom én ezt az egészet?” meg nem kezdtem el magamat, szidni, hogy milyen hülye ötleteim vannak stb. 🙂
A másik az úgy 23 km-nél kezdődött, bár apukám videózott és mondta, hogy olyan szépen és lelkesen futottam 🙂 szóval jó volt hallani, hogy nem mindig látszódik kívül, ami belül van 🙂

Ez a nehezebb szakasz egészen a 28 km-ig tartott, amikor beért az egyik iramfutó, és mindenkit körülötte elkezdett biztatni, meg technikákat mondott még, hogy hogyan fussunk 🙂 szóval nagyon hálás vagyok neki, megadta a végső löketet.

Nem mondom, hogy nem fájt a combom, a vádlim, az Achillesem :), de összességben jó volt. A szervezés is szuper volt, jól jöttek egymás után a frissítők, meg pont amikor kezdtem volna bezuhanni, mindig pont jött egy furulyaszó vagy dobszó, vagy egy random arc bekiabálása a nézők közül, hogy: “a fájdalom csak egy érzés, mindjárt elmúlik” 🙂

30 km-t, végül sikerült 2.56 perc alatt abszolválni, amivel teljesen elégedett vagyok (fél éve a félmaraton volt 2.18 perc).

Berlin Maraton – Benkő Eszter

Posted on

Schön. Weiter!

Futottam egy maratont.

Berlin különleges atmoszférájú város. Ki tudja, miért, de jó ott lenni. Talán a sokszínűség miatt, vagy az ítélkezés nélküli elfogadás és az egymás felé fordulás miatt, ami mindenhol ott van a levegőben. Berlin olyan hely, ahol az “Összeköt” szlogen alatt futó metroprojekt belvárosi plakátján csókolózó meleg pár (látszólag) nem botránkoztat meg senkit, ahol hétfő délelőtt simán lehet talpig bőrben pornófilmet forgatni a fotózó turistáktól népes Branderburgi kapu előtt, és a sínek között fekvő, halálra gázolt mókushoz is beszél valaki. A Berlin Maraton érezhetően fontos a berlinieknek,  bármerre jártunk, ezt megérkezésünk pillanatától egyértelművé tették. Futóként pedig az ember néhány nap alatt valahogy akarva akaratlanul belesimul a berlini létezésbe. Életemben nem láttam még annyi idegen hímtagot, mint pl. a rajt reggelén. Mivel a toi-toi-ok előtt kígyózó sorok végét nem találtuk meg, a szemérmet hátrahagyva magunk is egy-egy bokor szélén találtunk megkönnyebbülésre. Amikor a rajtzónánk határához érve “sokat látott versenyszervezőként” úgy gondoltuk, kiakasztjuk a kordont, és belépünk rajta, a már ott álló futók beszólogatás helyett megfogták a kezünkben lévő holmit, és arra biztattak, egyszerűen csak másszunk át a kordonon – így jutva be a zóna elejére.
40000 ember között állni egy rajtegyenesben megismételhetetlen élmény. Ennyi ember a 9-es betűmérettel tördelt rajtlistán is soknak tűnt, fizikai valójában pedig megdöbbentő tapasztalat, nagyon kivételes érzés. Az előzetesen látott képek alapján egy kicsit tartottam tőle, hogy a klausztrofóbiám majd jelez, de eszembe sem jutott, hogy papíron nekem pánikolnom kellene. A rajtegyenes közepén elhelyezett kivetítőkön a rajt előtt bemutatták az elitet. Nem hiszem, hogy az ember ott, akkor, abban a pillanatban megérti, hogy lényegében egy mezőnyben fut a világ legjobbjaival. Én is csak később értettem meg, amikor valahol az útvonal közepén a szurkolók között állt egy férfi egy kartondobozból letépett papírdarabbal a kezében, az írta rá: WR 2:01:39. Hirtelen azt gondoltam, ez is amolyan humoros biztatásféleség csupán, mint a többi papírra írt üzenet út közben, aztán leesett, hogy időben már bőven ott járunk, hogy az elit célba érhetett. Rákérdeztem, ez komoly-e, akkor tudtam meg, hogy Kipchoge világcsúcsot futott. Mondjam-e, mennyire cool cucc egy olyan versenyen első maratont futni, ahol közben világcsúcs születik?! Szárnyalva, repülve futottam tovább.
A szárnyalás egyébként már a rajt előtti pillanatokban elkezdődött…
Az első maratoni kísérletem kudarcát tudat alatt rendre felidézve nagyon féltem ettől a maratontól, miközben nagyon vágytam is rá. A felkészülés nem volt homogén. Az első hónapokban nehezen álltam bele. Mindent futottam, csak azt nem, amit kellett volna. Valamikor július elején sikerült összeszedni magam, és ráállni arra a pályára, amely elvihet egy újabb maratoni kísérletig. A heti három edzésemet heti négyre emeltük. Amikor végre élvezni kezdtem a tudatos edzésmunkát, és a terhelés nőni kezdett, amikor végre elkezdtem igazán akarni ezt a maratont, a testem – ahogy Gabi éleslátása megfogalmazta –  szabotálni kezdte a felkészülést. Előjöttek korábbi fájdalmaim, az is, amely miatt az első kísérletnél (még márciusban) fel kellett adni a versenyt, és felidéződött egy régi-régi sérülés is, amelynek sem indoka, sem helye nem volt a maraton előtt 2-3 héttel. Gyógytornásztól gyógytornászig jártam, volt olyan hét, hogy hetente 4-szer, és mentálisan is próbáltam helyre tenni a dolgot, a félelmeim mélyére nézni és oldani azokat. Csak részben hoztak eredményt ezek az igyekezetek. A testi értelemben vett alapproblémámat, mely egy csípő/térd mizéria, úgy tűnik, sikerült rendbe tenni, a látszatsérült bokám is helyre jött a rajt pillanatára, de még érzékeny volt, tape-pel megerősítve rajtoltam el vasárnap reggel. Berlinbe érkezésünk délutánján (péntek) fájni kezdett a torkom, a maraton előtti napon influenzaszerű tüneteket éreztem a testemben, amit kimondani is alig mertem, neocitran, aspirin és egyebek társaságában töltöttem a szombatot, és nagyon akartam bízni abban, hogy mindez – akár a többi – csak pszichés jelzés, és majdcsak elmúlik. Lázam nem volt, de a rajt reggelén még fájt a fejem. Az eufória, a versenydrukk segített átlendülni mindezen.
Mivel még nem volt maratoni időm, az utolsó zónából rajtoltam. 9.15-kör rajtolt az eleje, mi 10.15-kor. A hangulat megismételhetetlen volt, minden rajt előtt libabőrösek lettünk, tapsoltunk, énekeltünk, integettünk a közvetítő kamerának, összekapaszkodva táncoltunk. A nemzetközi csárdás a magyarral ellentétben négyet balra, négyet jobbra (left-left-left-left, right-right-right-right) ütemben zajlott, és közben figyeltünk az előttünk elrajtoló tömött sorokat a kivetítőn. A mellettem álló nő megkért, hogy csináljam meg róla élete utolsó fotóját. Szerintem ő is az első maratonjára készült. 🙂  Miután Krisztián elrajtolt, követni kezdtük az alkalmazásban, a rajt előtti utolsó emlékem, hogy 5 kilométernél már áthaladt, és sikerülni fog a vágya, mert 2:59:59-re  becsüli célba érkezését az applikáció.
Elrajtoltunk. Nem fájt sehol, nem fájt semmi. Zsófival, a kolleganőmmel, az első pillanatban elvesztettük egymást. Liviékkel a rajt előtti 1-2 percben találtunk egymásra, őket sem láttam többet.  A Gabival megbeszélt stratégia az volt, hogy ráállok egy szabadon választott, fájdalommentes utazótempóra, és abban végigfutom a távot. Mondhatjuk, hogy tkp. nem is történt semmi más ezen a versenyen. 🙂 Valójában az első métertől mérhetetlenül boldog voltam, de akkor még csak titkon. Egyszerre voltam tökéletesen egyedül és közben részese egy világraszóló fiestának. Volt a kezemen óra, de nem akartam az idővel foglalkozni, nem is érdekelt különösebben. Néha kontrollképp azért ránéztem, de inkább azért, hogy ne fussam el, mintsem az időeredmény hajszolása miatt. Gyorsítani sosem gyorsítottam, lassítani is nagyon ritkán kellett, csak amikor nagyon elszálltam valami újszerű élmény miatt. Csak futottam úgy, ahogy jól esett. Lehet, hogy Berlin gyors pálya Kipchogének és az A-zónának, de biztosan nem gyors a H-zónának. Sokan voltunk, a mezőny itt nem szakad szét a 40. kilométerre sem, és sokszor lehetetlen volt a kerülés, az előzés. Az ideális ív eszembe sem jutott, 42,7 km-t futottam összesen. A saját tempómra törekedve néha futottam egy kicsit a járdán. Olyan 12-13  kilométernél vált viszonylag “futhatóvá” a pálya, de voltak pontok, amikor újra és újra besűrűsödtünk.
A mentális felkészülés jegyében vittem magammal 3 eurót és egy 100 forintost. 4 érme a 4*10 kilométerre.A 100 Ft-ot az utolsó 10 kilométerre – arra volt a legnagyobb szükségem.  A terv az volt, hogy minden 10. kilométernél átteszek egy érmét egyik zsebemből a másikba amolyan virtuális pipaként, a végén pedig az eurókat eliszom. 🙂  Utóbbi sajnos nem annyira jött össze, de erről mindjárt. A maraton előtt és a verseny elején is arra gondoltam, ha 20 kilométerig eljutok futva, fájdalommentesen vagy fájdalommal (tök mindegy), akkor a második felét majd valahogy megoldom:. hosszú a szintidő, begyalogolok, bemászok, lesz valami. Ez volt az alapötlet. Valójában persze nagyon szerettem volna végigfutni a teljes távot. 10 kilométer felé haladva végtelenül hálás voltam, hogy nem fáj semmim, akkor még sokat figyeltem a lábam felől érkező érzeteket, még féltem, de közben nagyon élveztem minden kilométert. 20 kilométer felé haladva egyre kevesebbet gondoltam a lábamra, és egyre többet foglalkoztam a szurkolókkal. A félút nekem egy mentális mankó minden futásnál, onnan már csak “hazafutunk”, ezt szoktam mondogatni magamnak.  Az előzetesen megalkotott négy mantrából egyet ki sem találtam, a harmadikat elfelejtettem, de kettő megvolt, néha felidéztem őket: “Egytől negyvenkettőig”, “Itt és most”. 20 kilométer felett egyre nőtt az eufória, lüktetett bennem az az iránt érzett hála, hogy a testem megadta magát a maratonnak, nem hátráltat, hanem támogat, nem fáj semmim, faltam a kilométereket, mentem, haladtam, szenzációs élmény volt. Elkezdtem azon gondolkodni, Krisztiánnak vajon sikerült-e a 3 órán belüli maraton. Tudtam, hogy írt sms-t, ha igen, de nem mertem megnézni a telefonom. Amikor elértem harmincig, arra gondoltam, innen már minden kilométer ajándék.  32 körül kezdtem el azt érezni, hogy boldogság ide vagy oda, azért testileg el fogok fáradni a végére, a farizmom jelzett leginkább  – mindenkinek az fáj, ugye, ami a leggyengébb. 🙂  A következő elérendő cél 37 kilométer volt, mert onnan már csak egy Margitszigetkör van hátra.  36 körül eszembe jutott, hogy ilyen hosszan még sosem futottam, egy újabb pozitív löket. Fáradtam, de annyira nem, hogy lassulni kelljen. Körülöttem már sokan sétáltak, sokat előztem. 39 kilométernél volt az egyetlen pont, ahol megijedtem, mert elkezdett görcsölni a vádlim. Egy percre megálltam nyújtani, nagyjából a térdemig tudtam csak lehajolni, aztán néhány levegővétellel sikerült újra használhatóvá tenni a lábam. Ha jól emlékszem, még egyszer nyújtottam egy fél percet, de nagyobb galibát nem okozott a vádlim sem. Valahol 40 kilométernél hallottam először magyar szót a hátam mögül: “b*szki ez életem leghosszabb 3 kilométere”. Hátrafordultam buzdítani őket, és közben arra gondoltam, nekem ez életem legszebb három kilométere. Ott már elhittem. A Brandenburgi kaput meglátva vigyorogtam, mint a tejbe tök. Az a tény, hogy futólépésben, tökéletes mentális állapotban értem célba életem első (sikerrel teljesített) maratonján, sokkal több, mint amit remélni mertem. Köszi, Gabi, hogy neked köszönhetően mindebben részem lehetett, és felkészülten állhattam rajthoz.
A cél előtt pár méterrel még pacsiztam Fridoval, a Berlin Maraton kabalaállatával, aztán megtörtént a csoda. Bőgtem, ahogy kell, és nincsenek rá szavaim, hogy mit is éreztem pontosan.  Megnéztem Krisztián sms-ét, amiben csak ennyi állt 2:58:28, akkor újra elbőgtem magam, az ő beteljesült álma a hab volt a tortán, a pont az i-n, aznap miénk volt a világ. ❤
Volt egy másik, amiben arról írt, hogy vár a Reichstag előtti réten. Talán a célörömnek köszönhetően a célfrissítést nem is láttam. Babráltam az érmem, felvettem a ponchóm, de mielőtt a rétre értem volna, rosszul lettem. Hirtelen rám szakadt az ég, durván szédültem, hányinger, prompt gyomorproblémák. Miután megtaláltuk egymást, mindannyian euforikus állapotban voltunk, de én csak fekve tudtam létezni. Mivel nem javult a helyzet, kerestünk egy orvosi sátrat. Miközben próbáltunk nyelvet választani a kommunikációhoz, a háttérből megszólalt egy hang: “beszélhetünk magyarul is”. Egy regensburgi, félig magyar ápolólány  is volt a sátorban, Sára, a későbbiekben ő ápolgatott. Kaptam két adag infúziót, de a szédülésem nem hagyott alább, ezért javasolta az orvos, hogy engedjem magam kórházba vinni kivizsgálásra, hogy ne legyen nagyobb gond. Mentő vitt a Jüdisches Krankenhausba. A sürgősségi ajtajának túloldalán egy futó feküdt éremmel a nyakában, és a női kórteremben is volt egy másik baseball sapkával a fején, az ágyban. A váróban a benn fekvő futók szintén futó párjai öltöztek, ettek, intézték az ilyenkor szokásost. Sabine, a nővér, miközben gondosan betakargatott, megkérdezte, azért célba értem-e, és nagyon örült, amikor igennel válaszoltam, szupercuki volt. Vérvétel, ekg, egyebek. Az alapproblémám valószínűleg a túlzott folyadék- és a sóvesztés volt, illetve addigra a cukrom is a béka segge alá esett. Hoztak nekem a kórház logójával ellátott, márkázott szőlőcukrot. Mondjam-e, mennyire kívántam?! 🙂  Végül másfél liternyi sóoldat vénásan rendbe tett, a tűszúrásoktól több helyütt lukasan, de a saját lábamon villamosoztam haza este.
A kórházi élmény semmit nem vett el a történetből, sőt, még hozzá is tett. Ott is aláhúzták mindazt, amiről az elején írtam, a maraton és az egymás iránti tiszteletet.
Összességében csodálatos élmény volt életem első, sikeres maratonja. A 42 kilométeres út szinte minden méterén szurkolt valaki, gyerekek, felnőttek, németek és külföldiek, társaságok és magányos drukkerek. Ott tudtam meg pl. hogy “Pain is just a French word for bread”.  Minden jó szóra, mosolyra reagáltam, ha tudtam. Kisgyerekek százai nyújtották pacsira a kezüket, még most is emlékszem meleg kis tenyerük érintésére, ami hihetetlenül sok energiát adott. Közben az én Andrisomra gondoltam, meg az ő kis tenyerére, amelybe zárva a maratonra szóló szerencsegyűrűt átnyújtotta nekem a verseny előtt . A gyűrű ott volt az ujjamon, sokszor ránéztem, megforgattam. 💕 Azon túl, hogy az útvonalon a zenei pontok adták a ritmust, és ment a buli, a pusztán együttérzésből ott lévő szurkolók is szuperek voltak. Közvetlenségük és kedvességük irigylésre méltó, tanulandó feladat itthon. Nagyon sokan a – rajtszámról leolvasva – a nevemen szólítva biztattak, ennyi féle módon még nem hallottam kiejteni azt, hogy Eszter.  Jól emlékszem egy idősebb német férfi szavaira, pacsit is adott, és értettem, amit mond, el is tettem útravalóul:
Eszter! Schön. Weiter! 
sdr

UTT 111 – Evetovics Milán

Posted on Updated on

A szokásos felkészüléseimet már előző napokon elkezdtem, igyekeztem vitaminokat tolni, meg az étkezéseimet a “normális” keretek közés szorítani csütörtökön és pénteken. Szokásomtól eltérően most elég szarul aludtam előző éjaszaka, mert először melegem volt, utána meg a szúnyogok döngicséltek körülöttem. Azért nem estem kétségbe, mert tudtam hogy nem kell majd éjszakázni.

Az első maratonig minden terv szerint ment 6 percen picit belül. A frissítésben iszonyat nagy segítség volt Kriszta. Előző este leegyeztettük,hogy mit mikor eszem-iszom, és precízen tartottuk is az elején, amikor csak tudott adta a jeget a frissítőponton, locsolt hideg vízzel menet közben. Fullos volt a kiszolgálás nekem csak futnom kellett.
A fordító előtti utolsó frissítőponton sétáltam bele előszőr. Akkor kezdtem megérezni a meleg hatását a hűtés ellenére. A forditóhoz ennek ellenére terv szerint értünk 6 percen belül picivel. Kriszta ott kiropogtatta a hátamat kicsit leráztam magam, sétáltam 1-200 métert, frissítettem és picit fejben összerántottam magam.
Az óránkénti gélek egyre rosszabul estek, de ezt tudtam, hogy egy idő után nem fog jól esni, és ezért nem is titlakoztam nagyon sosem. Ezt már régóta tudom, hogy kaja/energia nélkül nekem nincs ultrafutás.
61-62 kili körül kezdődött az első nagy holtpontom. Próbáltam erőltetni, nyomni, tudtam fejben, hogy előbb-utóbb vége lesz. Már vártam Sarudot, hogy kapjak néhány bíztató szót tőled (a főnéni – a szerk.), meg is kaptam: “Egyszer minden lófasznak vége lesz!”. Döcögtem tovább, de a hangulatom továbbra sem volt pozitív, ezért elkértem a zenémet, bedugtam a fülembe és ez helyre rakott pikk-pakk. Felpörögtem, újra szép tempót mentem, bár 4 szám után tönkre is ment a a zenelejátszóm, de addigra már jó voltam.
Végre elértünk Kiskörére, ott kértem még egy hátropogtatást, meg csináltam egy kis lábnyújtást. Örültem,hogy most végre megint egy kicsit változtatos szakasz jön.

Aztán Abádszalók előtt megint kezdtem kicsit befáradni bele-bele sétáltam, de igyekeztem nem alibizni, mindig próbáltam arra gondolni, hogy ha sétálok csak tovább tart. Nagyon jó és életmentő volt a jéghideg buborékos víz. Az, hogy ott volt a gizionos szurkolócsapat, beszéltünk 2 mondatot meg volt jég/bubis víz, az fejben és testben is helyre tett.

Karlovitz-Thurnherr Zsófia fényképe.5:45-6:20 közötti tempót tudtam menni, aztán amikor Zsófi beért és még volt 5 kili a váltópontjáig gondoltam megpróbálom felvenni a tempóját, mert akkor láthatom Hankát, ő nem sokkal utána leállt frissíteni, én meg futottam tovább. Aztán beértem Tiszaderzsre előtte és megölelhettem Hankát, de azért ez így visszanézve futásilag szuboptimális volt, mert kifutottam magam és még volt hátra 15 kili.
Kifújtam magam és futottam tovább 7:30 körüli tempót tudtam. A 100 kilit egy utolsó hátroppantással és lábnyújtással ünnepeltem, onnan pedig próbáltam ezt a 7:20-7:30 közötti tempót tartani.
Nagynehezen eljött az utolső frissítőpont. Ott még frissítettem egyet, onnan meg már húzott be a cél.
Örülök, mert eléggé jól sikerült belülről. Viszonylag kevés alibizés/viszonylag sok futás/sok dolgozás, a frissítés 90%-os volt, Kriszta 100%-osan odatette magát és nagyon nagy segítség volt így a melegben.
Az időm miatt van kicsit hiányérzetem, de nyugtatom magam azzal, hogy a meleg idő miatt lett lassabb a tavalyinál.
A következő cél a szeptemberi 24 órás Velencén.

UTT 111 – Horváthné Juhász Erika

Posted on

A leghosszabb UTAM 🏃‍♀️👌
Márciusban a BSZM után kerestem valami kihívást,regisztráltam a Korintosz.hu-ra de mikor jött az értesítő a fizetésről úgy éreztem nekem nem ér ennyit,messze van,szállás….Tovább kerestem így lett az UTT, Kinga Kinga Tóth felajánlotta ha kell kísér. Szaván fogtam, megbeszéltük, regisztráltam, utaltam. Mivel a BSZM után 2 héttel maratont futottam Pozsonyban, következő héten Vivicitta, majd újabb maraton Füreden majd újabb fm Üllő és vége volt áprilisnak és a május sem volt sokkal egyszerűbb Debreceni fm, EU-s futás, Tisza-parti fm, Szentendre Trail 54km egy hétvégén majd a következőnek Szolnoki fm, másnap Polár Kenese fm és már június, ami Szeged maratonnal indult, K&H-val folytatódott 17-én, Auriga erdei futóverseny 30-án, Szabadság napi Trail és a júniusnak is vége lett. Ezekre a versenyekre még saját elhatározásból neveztem, mert valamiért fontos mind, egyesével nem tudtam választani, éreztem nem sokáig mehet így 47 évesen ráadásul kemény munka melett. Nagyon megvoltam elégedve a BSZM edzéstervével amit Gabi készít (BSI e-edzés) így gondoltam egy merészet megkerestem április végén, hogy segítene-e rendet rakni körülöttem és normál mederbe terelni a futós életemet, mielőtt baj lesz. Hosszú konzultáció után igent mondott, amit tett követett, bevallom nem vagyok hozzá szokva, hogy megmondják mikor mit csináljak, de harcok után úgy érzem összecsiszolódtunk. Sosem keresek kibúvót, kifogást, megcsinálom amit kér, mese nincs.
A Szentendre Trail után azt mondta, ha ez megvolt meglesz az UTT is, ha nem csinálunk valami nagy hibát, és természetesen próbált lebeszélni az eszeveszett versenyzésről mert túledzett voltam és pihenni kellene. Csak úgy engedett el, ha nem versenyként futom meg, csak mint hétvégi hosszút, de megértette, befizettem, én pedig, hogy nem mehet így sokáig. Az utolsó hetekben sikerült lecsökkenteni a km-eket és rendesen csak edzeni.

Majd eljött a várva várt nap, nem izgultam, tudtam felkészültem, mehetünk. Kinga is megérkezett a nyaralásból.
Pénteken du megérkeztünk Kovács Zitával a tóhoz, mondtam vidám du-t akartam eltölteni, ettünk,ittunk, leért Kinga is, majd este még a kért 20 perc futás, majd a fűben nyújtás is megvolt.

Reggel 5-kor magamtól ébredtem kv, zabkása, vitaminok, öltözés és induljunk.
Megérkeztünk, Gabiék vártak, ölelések, sok jó tanács, megkérte Kingát mire figyeljen velem kapcsolatosan és utamra engedett. Puszi a férjemnek is és beálltam a rajtba.
Utolsó 2 percben a szpiker kérdezte, hogy ugye mindenki élesztette a csipjét… hát nem, mi van, hol, mi, hogyan mondták, ott hátul ohhh tolódás leghátra csippp és indultunk. Fél óra futás után Kinga utol ért biciklivel, megkérdeztem, hogy szerinte hogy állok mire ő mondja 3/3-ból a 3.ban, ahhh ez szíven ütött, de majd elválik a 111-nél. Szokásom,hogy megjegyzek embereket hátulról pl. tetkós lábú fiú, táskás pasi, kalapos hosszú csávó… .ami fontos a továbbiakban.

10-km-ekre szedtem a szakaszokat,megvolt 10-20-30-40-maraton majd mondtam Kingának, hogy tudja-e már csak 13.5 km és visszafordulunk, meglesz a fele.
Gabi jött a nagyobb frissítő-váltó pontokra, ami nagy erőt adott, tudtam, ha gondom van hívhatjuk, jegeltek, kv-t szereztek és biztattak.
Sapka nélkül indultam reggel, folyamatosan néztem melegszik-e a fejem, mikor kérjek sapkát, mivel nem szeretem, igyekeztem tolni a használatát. Mikor már muszáj volt felraktam, jeget alá, a melltartómba jégakkut, csuklószoritó alá is és gyerünk.

A fordítónál mondtam Kingának egyen meleg ételt (leves,krumplis tészta) majd jön, én nem kérek, megyek tovább. Szerettem volna nagy WC -zni ezért is kértem kv-t, mert attól mindig sikerül, hát most nem egészen vasárnap reggeli kv-ig. A pisilés sem volt az igazi, a vesém nem igazán dolgozott, nem izzadtam különösebben, inni rengeteget ittam,  és a susnyásban 3x jártam, az is csak inkább inger volt.
A frissítőkön falat vajas kenyér rá sós paradicsom, sajt, néha barackbefőtt, olívabogyó, sok-sok cola, amit versenyen kívül nem szoktam, de ilyenkor megőrülök érte. A férjem küldött utánam rostos narancslét, na az húúú nagyon jól esett, utána kértem is, de magamtól nem jutott volna eszembe.

Ha jól emlékszem 60 km után már fájtak elöl a combjaim, mint egy trail után másnap. Visszafelé mintha odébb tolták volna a frissítőket (mindig az volt a következő cél) sehogysem akartak a pusztában látszani. Mikor megláttam a messziben üdvrivalgás, cola és szinte már nem nagyon ment semmi szilárd, gél, 4 óránként az összerakott vitaminjaim szigorúan Kinga belém tolta, figyelte ne görnyedjek, de hál’ istennek nem kellett rám szólni, csak 1x. Zenéltünk, énekeltem, táncoltam is, sokan megmosolyogtak, mások köszönték a zenét.

Van egy rossz vagy jó szokásom kinek mi, hogy aki melett elmegyek és sétál próbálom hívni, na most ez olyan jól sikerült, hogy egy olyan futót sikerült összeszednem, aki 53 km-nél fel akarta adni, hívtam jött, nem adta fel, kézenfogva értünk célba. Azt mondta “te lettél az én futóanyum, nagyon felnézek rád, ha nem vagy, feladom”.
Út közben még két ilyen srácot szedtem össze, az egyik nagyon ramaty állapotban volt, csámpásan sétált ő csapatban futott, hívtam jött, majd egy másik, aki párban, ő is velünk tartott, így lettünk egy négyes csapat és Kinga sok km-en át. A csámpázóst elhúztuk a váltásához, a párost futót várták a frissítőn, ahol én nem álltam le hosszasan, így elhagytam, de mint mondta az úton, azóta is sétálna, elhagytam a “szlovákom” is (szlovák friss apuka volt 3 hónapos pici babával, akik a frissitőnél várták mielőtt fürdetés lett volna.) Egyszercsak hallom utolértelek Erikaaaaa, megvagy, jól megfuttattál. Azért futott 6km-t ezerrel, hogy beérjen és együtt menjünk tovább.
Közben megvolt a 80 km, ami azért fontos, mert ott sétáltam bele először kb 200m-t, majd még párszor, de az jobban fájt, mint kocogni.

Tudtam, hogy Abádszalókon vár a lányom, barátja, barátnőm, ez vitt megint előre, újabb cél a 88.km-hez. Láttam, hogy integetnek, elém futnak, puszi nekik, kis frissítés, mondtam menjenek a célba, a férjemnek is, hogy most már ő is menjen, várjon a célban mindenki!❤️

90km,egyre jobban fáj minden de már CSAK 1 félmaraton.

100 km-nél megálltunk egy fotóra, egy kiránduló pártól megkérdeztem mennyi az idő ,majd mikor megtudták egyedül mentem egy 100-ast ujjongtak, amúgy kedvesek voltak a kívülállók, szurkoltak, kiabáltak.


Még du 5-kor is égetett a nap, nem akart enyhülni az idő sehogysem, árnyék sehol.
Egyre nehezebben teltek nemhogy a km-ek a 100 m-ek is. De mentünk a szlovákommal, mondtam neki, hogy 8-9 között volt az álmom, 9-ig be kell érnünk, azt mondta necces, de meglesz ígéri, én is segítettem, most ő jön, ha sétáltunk g,yorsan rájöttünk jobban fáj, inkább gyerünk, mit ne mondjak nem volt őszinte a mosolyom már.

Kinga bejelentette már egy jegyű, ami hiányzik, újabb erő, gyerünk,105,106,107,4 utolsó frissítés, nem álltunk meg lesz már, innen szinte minden métert számoltam, osztottam-szoroztam, hogy 9-ig beérjünk. Az utolsó 1000-1500 métert sprintben futottunk meg, hogy ki ne fussunk az időből ééés CÉL!!!
Megvan, most érzem ultra lettem igazán, ezt szeretném ha a testem, énem is így akarja!!!!!🙏🏼🙏🏼

A kanyarban vártak Gabiék, bentebb a család, lányom akasztotta a nyakamba az érmet.❤️
Fotó, videó, sírás. Onnantól feladta a lábam a szolgálatot, kicsit maradtunk, majd odaállt a férjem a kocsival a célhoz, beraktak és ohhhh, de fájt a lábam, hasizmom, zuhany, lábam fel a falra, bekentem, próbáltam aludni, ami elég jól ment, 7 után ébredtem és nem fájt jobban, mint a BSZM egy-egy reggelén. Azt mondják szerencsés vagyok!!!

117 egyéni induló volt,ebből 22 nő (elég rossz arány)
93-an értünk célba végül.😞
41.lettem összesítve és 10. mint nő.
Minden várakozásom felül múlta, mert az elején nagyon sokan ott hagytak, akiket sorra visszaelőztem, mint a tetkós lábú,táskás……és elkeserített, mikor az utolsó harmadban voltam, és mondhatni az elsőbe kerültem.
Útközben azt mondtam Kingának, ha a 70-ben benne leszek hálás leszek a sorsnak. Álmomban sem gondoltam,hogy az 50-ben is.
Nagyon köszönöm Kingának a biciklis kiséretet, férjemnek az autós kisérést (ahová eljutott ) Gabinak a felkészitésért, hogy eljött két gizionnal és végig kísérték az Utamat, vártak a célban a családdal, barátnőmmel együtt!
Nagy köszönet mindenkinek, aki a felkészülés alatt biztatott, akik a verseny előtt-alatt-után szurkoltak, gratuláltak!❤️❤️🙏🏼🙏🏼

 

Erika Juhász fényképe.

UTT111 és a Gizionok

Posted on

Az UTT111-en 3 egyéni, egy páros és egy csapatban futós gizionnal vettünk részt, illetve 3 katasztrófa turista (ún szurkoló) érkezett még  a gátra aug 14-én, szombaton.

Zentai Andinak sajnos sérülés miatt fel kellett adnia a versenyt, de a többiek: Evetovics Milán, Horváthné Juhász Erika, A Sparta Team alias körbekáromkodjuk duó (Hanka és Karlovitz Zsófi), és Marjai Böbe csapata sikeresen teljesítette a távokat.

Hanka beszámolója a blogján már elérhető >>>

Erika és Milán beszámolója külön posztban érkezik.

Karlovitz-Thurnherr Zsófia fényképe.

Erika Juhász fényképe.

37209749_2156644354410203_8514158840478957568_o.jpg

MaratonFüred beszámoló – Földi Zsuzsa

Posted on Updated on

Első maratonom, ami nem az első, mert ennél volt már több. Hivatalos maratoni időt szerettem volna, bár a pont maratoni táv annyira nem vonz, nem elég rövid hogy lehessen tempósan menni (illetve én nem vagyok elég gyors hozzá 😀 ), és nem elég hosszú, hogy lehessen lassan futni 🙂 . 60 felett jártam már, volt fél UTT, volt 6 órás futás is, szeretem ezeket a hosszú, még épp nem meghalós tempójú futásokat. Tavaly jött az ötlet, hogy 2018-ban 42 éves leszek, csak kéne egy maraton, legyen már egy hivatalos idő, aztán hagyjuk, futom tovább amit igazán szeretek. Valamikor nyáron találtunk egy szimpatikus versenyt – tavasszal lesz, Balatonnál, kedves névnapján, hát tök jó, menjünk, idő is van felkészülni rá, és gyorsulni is talán, mert akkor már ha hivatalos maraton, legyen meg 4 órán belül, így a nevezést elküldtük. A hosszabb futásokban 4:24 körül volt a maratoni részidőm, sima ügynek gondoltam a 10 hónap alatt 4 órára gyorsulást, én naív 😀
2018. március
Két héttel a verseny előtt kezdődött az ’ennél már nem jöhet rosszabb’ időszak (újra-újra-újra-logisztikázása mindennek, a ’mai napba már az se fér bele, hogy pisilni eljussak’-ra napi plusz három dolog elintézése, ami csúcsosodott a március 15-i hosszú hétvége során a kazán halálában (se melegvíz, se fűtés, helyette masszív hidegfront és hideg vizes zuhanyzás a futások után), a telefonom halálában, és az ’upsz, nincs fuvarunk a rajtba’-n.
Csütörtökön már megvolt Gabitól a terv: Beállni 5:25-re, tartani  amíg bírom, utolsó 2 km-en meg ami a csövön kifér, fussak ahogy csak bírok. Pulzust nem nézhetek, csak táv, eltelt idő, tempó – ennyit mutathat az órám. A mentális felkészülés a verseny hetében abból állt, hogy csütörtök este elgondolkodtam, hogy remélem van tiszta rövid futógatyám, és a klubos póló is tiszta, a cipőmet meg úgyis megtalálom… Péntek délután volt 18 percem pakolni – egy csomó gélt, és ’nagyjából ezeket szoktam vinni futásra’ dolgot belehánytam egy táskába, cipőt a tetejére gyömöszöltem, és reméltem, hogy semmi fontos nem marad itthon (cipő-póló-zokni megvan, óra rajtam, rajtcsomag már a Balcsinál, nagy baj nem lehet)
Végül lett fuvarunk, foglaltunk szállást Füreden (itt volt a befutó), saját autóval ide lementünk péntek este (plusz két óra alvás reggel), és innen vitettük magunkat szombat reggel a rajtba. Rajtcsomagot Eszti elhozta nekünk, hatalmas segítség volt, puszi érte 🙂
Megérkeztünk, a 20 perces átmozgatóra kimentem (hopp, a kesztyű otthon maradt, Gábor odaadta az övét), és el se tévedtem közben :D, nyújtás, aztán  vacsi, tali a reggeli fuvart felajánló Péterrel, hamar fekvés, gyors elalvás, éjjel alig ébredés, hajnali 5-kor kipihenten kelés (nesze neked plusz 2 óra alvás 😀 ).  Reggeli közben az ugyanitt megszáll  futók mondták, hogy rosszul tudjuk, nem a Tagore sétányon lesz a befutó, hanem két km-rel odébb – gyors újratervezés, kocsival odamegyünk, van hely parkolni, Péternek telefon, ide jöjjön értünk. Még örültünk is, ez tök jó, a kocsihoz futunk be, szuperség.
Badacsonytomajba érkezés 8:45-re, iszonyú hideg van, illetve a szél volt, ami hűtött nagyon. Telepakoltam a kajával az övemet, és eszembe jutott, hogy akartam, de a rohanásban elfelejtettem kólát venni és előreküldeni a 30 fölötti frissítőpontokra – sebaj, megoldjuk enélkül, pár gélt bedobtam a 34 km-es pont dobozába, ha esetleg kifogynék, legyen ott nekem saját cucc.
Gizionokkal tali, fotó, kockára fagyás – melegítsünk, avval is melegedünk, közben kiderült, hogy a hírlevélben a tavalyi cél helyét írták, és _tényleg_ a Tagore sétányon van a befutó, pontosan 1800 méterrel a kocsitól 😮 (köszi bsi). Gizionpower működött, Judit fia felajánlotta, hogy ha befutottunk, hívjuk fel, elvisz minket a kocsihoz 🙂
Végre 9:40, rajt. Kényelmes 5:15-5:20 közötti tempó (5:25-öt kért Gabi, de nagyon könnyű volt, beszélgettünk, élveztem), pofaszél, hopp egy emelkedő, pofaszél, még erősebb pofaszél, már megint felfele futunk, az anyját, még mindig felfele, és szél, szél, szél. Jól ment, óra csipog, kajaidő. Zsuzsi szót fogad, tolja magába 20 percenként az isogélt, frissítőponton iszik, fogja vissza magát, hogy ne 5 percessel rohanjon, jó az az 5:20. A szél meg csak fúj, és szembe, szembe, szembe. Fázott a szemem, nagyon fura volt :D. 18-20 között már nagyon utáltam a szelet, és hogy egy km teljesen sík rész nincs, nagyon sokat kivett belőlem, hogy állandóan küzdeni kell. Volt erő, ment jól a futás, próbáltam nem avval foglalkozni, hogy az agyamat kifújja a helyéről, és mindig akkor a legjobban, amikor megint egy következő #&@{} @& emelkedő jön… 20 körül mondtam G-nak, hogy én kicsit visszaveszek, jól állunk az idővel (és amit nem mondtam neki: jól álluk idővel, de kikészülök a széltől, a tempó+szél+emelkedő együtt nagyon sok, valamiben könnyítés kell, mert ezt így nem fogom bírni fejjel).
Utólag visszagondolva, teljesen hülyeség volt, de párszor megjegyeztem G-nak, hogy ’ez kva kemény ez a szél’, ő meg nagyon okosan mondta erre mindig, hogy ’igen, az, de mi keményebbek vagyunk, főleg te, tök jó vagy’ . Végül szétestem fejben L.  Akali után (kb 27. km) megláttam egy újabb rohadt emelkedőt, ami nem csak kicsi sunyi volt, hanem rendesen hegy :D. Megálltam, és azt mondtam hogy nemnemnem, elegem van, nem bírom nézni. Elkezdtem fulladni, elég ijesztő volt, hátat fordítottam az emelkedőnek, leguggoltam, és összeszedtem magam. Itt nem maradhatok, van még hátra bőven, nem olyan sok az a 42, futottam már többet is, legfeljebb lassabban futok felfele, még beleférek a 4 órába, megcsinálom, csak kapjak levegőt. Kurva sok melót beletettem ebbe a 4 órán belüli rohadt 42-be, nem engedem, hogy ne legyen meg. Felkeltem, csekkolás: levegővétel? hááát, fogjuk rá, talán enyhül a bronchusgörcs. Lábak? jól vannak, működnek, erő van. Na, akkor jó lesz ez, menni fog, tessék kocogni, tessék levegőt venni. Felértem, óra jelzi a km-t: lassú, de letojom, 2:29:xx a 27 km, van még 1,5 órám a 15-re,  beleférünk, ha 6 percessel is csinálom végig a maradékot, akkor is, és azért azon belül simán meg kell lennie.
28 után arra gondoltam, a 2/3-a megvan, 14-et lenyomom bárhogy is, csak maradjak 6 perceseken belül. Futhatok, elindulhattam, már csak Zsófi helyett is tolom, ahogy bírom, mennie kell. Ez 32-35 között nem ment, bőven 6 percen kívül futottam, végül az utolsó előtti frissítőponton 34 km-nél lenyúltam egy kólát az egyénik asztaláról, ez segített. Gyomrom középszar, 38-nál mordult egyet a hasam- klassz, ezt izomból benn tartom, nem fér bele bokorlátogatás az időbe, futni kell, semmi mással nem foglalkozunk. Innen végig 6 percen belül ment, de azért féltem  attól, hogy ha 40-hez érek, tolnom kell, úgy éreztem hogy ennél gyorsabban ha ütnek, se fogok tudni futni. 40 körül mondtam Gábornak, hogy kész,  bennem ennyi van, nem bírok gyorsítani, a maradék 2 km-t bekocogom, így is meglesz a sub4 óra, ott rohadjon meg a szél, ahol van, már nem veszi el tőlem a 3-mal kezdődő időt. G mondta hogy oké, de ugye tudom, hogy egyre inkább gyorsítok? 😀 Komolyan, úgy éreztem, hogy lassulok, pedig tényleg mindent beletettem, ami bennem volt. A befutó előtti drukkok, hajrák nagyon jól estek, 500 m-rel a vége előtt ránéztem az órára: ha ezt így tudom tartani 2,5 percig,  3:58-on belül is lehetek akár…  Amikor beértem, nem sok kellett hozzá, hogy elbőgjem magam, hogy a kva életbe, ennek a szarnak is vége lett végre 😀
Kaptunk érmet, cetlit a befutóidővel – W40, pozíció: 1., idő: 3:57:56, legjobb idő 3:57:56. Oké, nem volt sok induló, de akkor is, jól esett látni, hogy előttem addig nem ért be 40+-os nő 😀 (valószínűleg aki utánam jött, annak sem lett jobb ideje, de a weben még nincs fenn hivatalos eredménylista).
Gábor első maratonját futotta, nagyon büszke vagyok rá, tkp lazán lefutotta, és nagyon sokat segített, hogy mellettem volt, klassz volt együtt megcsinálni.
A maraton nem az én távom lesz, de ősszel azért megcsinálom 3:45 körül 😉 Utálom a ’mi lett volna, ha…’ szöveget, de itt szél nélkül biztosan jó pár perccel jobbat tudtam volna menni. Ebben a pályában, evvel a széllel, és az én szél-utálatommal ennyi volt bennem, azt gondolom, nem hagytam benne fél másodpercet sem. Dolgoznom kell még sokat ezen a szél-dolgon, ez nekem nagy mumus, bár már így is sokkal jobb a helyzet, mint egy éve volt.
Így másnap teljesen jól vagyok, alig várom hogy holnap mehessek futni. Semmi izomláz, semmi fájdalom, és már a tegnapi futás emléke is sokat szépült 🙂