aszfalt

Nyúl voltam százon – Takács Gábor beszámolója

Posted on

Szóval az úgy indult, hogy múlt szombatra a Mozdulj érte Facebook csoport leszervezett egy Velencei-tó kerülést. Örömmel csatlakoztam a felhíváshoz, nagyon kedves emlékeim kötődnek a tavalyi eseményhez. Aztán az időjárás máshogy alakította a terveket, szombatra erős fagyokat és néhol komolyabb havazást jósoltak, így most a tókerülés elmaradt.

Benne volt a lábamban a boogie, szívesen futottam volna 20-30km körüli távot, úgyhogy pont kapóra jött, hogy Földi Zsuzsi épp ezen a napon készült – edzés gyanánt – lefutni egy százast. Mármint kilométert. Ízlelgessétek, olyan finoman hangzik: száz kilométert futni, edzésnek. 🙂 Nyamm…

Barát Gabi, közös edzőnk írt pár napja, hogy akinek volna kedve, csatlakozzon Zsuzsihoz nyúlnak, vagy szimplán csak társaságnak. Mivel Velence elmaradt, örömmel tettem eleget a felhívásnak. Úgy terveztem, hogy ebéd után szép kényelmesen összekészítem a cuccom, aztán úgy délután kettő felé becsatlakozom, és 20-25km-t együtt futunk. Zsuzsi reggel 7-kor indult, így nagyjából 60-65km környékén társulnék.

Valahogy akaratlanul is olyan szépen sikerült elosztani a távokat, hogy pont váltottam Neubrandt Józsiékat, ők akkor fejezték be a kíséretet mire én odaértem. Zsuzsit párja, Gábor egyébként szinte egész nap támogatta, frissítette, biciklivel kísérte – és ezzel szépen összekerekezett ő is 80-90km-t. Le a kalappal!

Szóval… kicsit előbb mint 60-nál értem oda, Zsuzsi épp akkor kezdte az 58. km-t. Megmondom őszintén sokkal rosszabbra számítottam: nyűgös, finoman hisztis futóra, beállt combokra, kockás mozgásra készültem. Ehelyett széles mosoly és olyan könnyed futómozgás fogadott, mintha Zsuzsi épp csak túllendült volna a bemelegítő ötösön. Döbbenet, tényleg nagyon összeszedett volt. Közben a nap is kisütött (kábé egy-másfél órára), és a köd is felszállt, tök jó volt így futni. Az útvonal nagyon egyszerű volt: 42 kör a “B körön”, és mivel egy kör kicsit kevesebb mint 2,4km, ez így pont kiadja a 100-at. Monotónia tűrők előnyben! 🙂 Beálltunk egy könnyű, 6:25 – 6:35 közötti tempóra, amit olykor megszakítottunk egy gyors ISO utántöltésre. Mivel ez nem verseny volt, ez simán belefért.

Megdöbbentő volt számomra, hogy Zsuzsa ehhez az egész naphoz állt. Az egy pillanatig nem volt kérdés, hogy le fogja futni, az egyetlen tényező ami miatt abbahagyta volna, egy esetleges sérülés megelőzése. De az fel sem merült, hogy “le tudom futni?” vagy “Képes vagyok rá?” Nem. Hanem így: “Ma futok egy százast.” Sokunkban, bennem is állandó időkényszer van, még edzésen is. Sőt, akkor igazán. Mert muszáj hogy a mai edzés valamiben jobb legyen mint a múlt heti, különben összedől a világ. Zsuzsa pont ellenkezőleg állt hozzá: belőtt egy körülbelüli időablakot, de ezen belül egyszerűen nem foglalkozott a tempóval. Kis beleséta? Na és? Megállunk inni egyet? Simán! Újból nekilódulni 75km felett? Hajrá, gyerünk!

Az első 20km olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre sem vettem. Mármint nekem 20, Zsuzsinak addigra 78 lett. Kezdett szépen sötétedni, lassan búcsúzni akartam, pláne hogy közben megérkeztek Bán Andiék is, így Zsuzsi jó kezekbe került. Oké, megyek már, csak még egy kilométer. Csak még egy kör. Aztán még egy. És még egy. Hamar elértünk 32-höz, Andiék közben elbúcsúztak, és szinte teljesen sötét lett. Rajtam nem volt semmi fényvisszaverő cucc, ellenben teljesen feketében voltam (de legalább napszemüvegben, úgy a menő). Egy fél kört tanakodtam magamban, végigmenjek-e Zsuzsival, aztán úgy döntöttem igen, végigcsinálom. Komoly döntés volt, mivel ez a futás a legkevésbé rólam szólt, nem lehetett benne a pakliban hogy bármi ok miatt én hátráltassam a futásban, mert mondjuk épp éhes/szomjas vagyok, pisilni kell vagy hasonlók. Nem, épp ellenkezőleg, nekem kell őt segítenem, így ha maradok, akkor ezeket figyelembe véve “pofa súlyba”, bármi kínom is lenne közben azt szépen lenyelem, és inkább bíztatom, bátorítom Zsuzsit. Szóval ezeken tanakodtam egy fél kört, és bevállaltam. Zsuzsi egyedül maradt volna (illetve Gábor bringával kísérte volna, de futó nem).

Megeresztettem otthonra egy gyors telefont, abban maradtunk a családdal hogy mindenképp szólok ha tovább futok. És akkor innen még 11km, vagyis jó 70-75 perc van hátra. Zsuzsin azt láttam, hogy 85-90 körül ért egy nagyon pici mélypontra, de hihetetlen jól kezelte. Amikor a 90-et átléptük, megváltozott, innen már csak egy számjegyű táv volt hátra, egy könnyű hétköznapi edzés, ezt bármikor lefutjuk, hajrááá! Amúgy a stratégiájához az is hozzátartozott, hogy harmadolta a távot, emészthető és kezelhető 33km-ekre. Jó érzés volt belépni az utolsó 33-ba, de igazán az utolsó 10-ben volt öröm futni. Ezt már négykézláb, ha kell – de szó sem volt róla, sokkal de sokkal jobb állapotban volt annál, hogy nógatni, bíztatni kelljen. Közben Gáborral jobbnál jobb témákba kezdtünk mélyedni, kezdve a motorozástól – mindhárman motorosok vagyunk – az ősrégi C64-es játékokon keresztül a PS5 várható újdonságaig minden baromságot érintettünk – remélhetőelg ezekkel kicsit Zsuzsi figyelmét is elvontuk a saját kínjairól.

Végül megkezdtük az utolsó csonka kört, ezt már nem kellett teljes egészében teljesíteni, a felénél visszakanyarodtunk a főhadiszállás felé, így is 100 méterrel több lett mint 100km. Valami nagyon furcsa ünnepélyesség lett úrrá rajtam, és bár a megelőző 42km-t végigpofáztam, most valahogy belém szorult a szó. Száz… elképzelni is sok. Csodás érzés volt hogy részt vehettem benne, hogy talán egy nagyon pici részét viselhettem Zsuzsa terhének közben, hogy úgymond belülről láttam hogyan is kell kilóra legyűrni egy ilyen távot. Mert Zsuzsi gyakorlatilag felfalta ezt a százast: szépen nyugodtan nekiállt, és addig falta amíg egy morzsa sem maradt. És nem feküdte meg a gyomrát, másnap már volt egy nagyon könnyed futópados játszadozás, ma pedig, két nappal később már egy igazi edzés következett.

Keresem még a szavakat, de nem nagyon lelem őket. Zsuzsa olyan profin, olyan fölényesen futotta meg ezt az edzést, amilyet én még nem láttam. Főleg nem ilyen közelről. Nagyon sokat tanultam ezalatt a pár óra alatt: tanultam hozzáállásról, életfelfogásról, alázatról és szerénységről. Azóta elég sok dolgot átértékeltem magamban, ami a futást illeti. És nem csak a futást.

Nekem ez a nyulazás 43km nem tervezett futást jelentett, picivel 5 órán belüli maratoni idővel. Az utolsó pár kilométerig ez nem is tudatosult bennem, annyira hatással voltak rám a fentiek. Valahol 33 körül jártam amikor kordult egyet a gyomrom, 38 környékén meg elindult felfelé a pulzusom, utólag belegondolva talán keveset ittam. De ezek a dolgok akkor, ott a sötétben nem számítottak, nem érdekeltek, úgy éreztem ha tovább kéne menni, szó nélkül vállalnék még egy maratont. Csodás érzés volt, komolyan mondom.

Hát ilyen volt részese lenni egy százasnak. És most… csend van bennem. Ünnepélyes, békés csend. És mosolygok. És tök jó érzés. Pedig nem is én futottam százat. De… fogok, azt két napja, a barátomat kísérve eldöntöttem magamban.

Angyalföld-Szentendre maraton – Erényi Tamás, beszámoló

Posted on

Minden évben kell futni egy maratont. Sokáig nem figyeltem erre külön, anélkül is összejött. Az idén különleges időket élünk, erre is figyelni kell, eljött a szeptember és még nem teljesült. De melyik verseny legyen? Különleges év – különleges választás: lefutom egyedül. Már csak egy jó útvonalra volt szükség, de ez gyorsan eldőlt. Az edzéseim 90%-át a Római parton szoktam futni, a legtávolabbi pont ahol fordultam eddig, az Szentendre határában volt, legyen most kicsit távolabb.
Térkép-nézegetés és számolgatás után adódott, hogy  kb. Leányfalun kell majd fordulni, az Akácos csónakháznál. Sose jártam ott, de kell ismeretlen szakasz is. Sikerült jó pályát találni, ez előzetesen abból is látszott, hogy a “verseny” előtti napokban, többször átnéztem a térképet, memorizáltam az ismeretlen részt, felosztottam szakaszokra a táj változatossága szerint. Számolgattam a lehetséges tempót, beszereztem a frissítőket, kitaláltam miben fogok futni, szóval hangolódtam, ahogy kell. 3:39:59-et terveztem, mint az utóbbi években mindig, pedig elég régóta nem futottam már 3:40-en belül. Ez kb. 5:12-es átlag, de legyen 5:11, kell egy kis tartalék.
Szombaton reggel hétre terveztem a rajtot, rendben ment a készülődés, pont mint egy rendes verseny előtt.  Otthonról kikocogtam a rajthoz a Balzsam utca elejére és a veszélyes zebra utáni első aszfaltrepedésnél indult a maraton. (A pályaszállás előnyei, ugye).
Jól idő volt, mondhatni ideális, se nem meleg se nem hideg, kicsit borús, de eső nélkül. Már régebben kitaláltam, hogy a hosszú futásokon 3 km-enként nyomok részidőt és abból számolgatok. A kilométerenkénti túl sűrű, úgyis elfelejtem lenyomni, abból csak az összevisszaság van, a kettő páros, a három pont jó. Így hát számolgattam folyamatosan, jól is ment. A számolás is, a futás is. Meglepetésemre a tempó gyorsabb volt a tervezettnél,  eleinte még aggódtam, hogy biztos lesz ennek böjtje, de ugye, ha megy, akkor menni kell. A frissítési tervet tudtam tartani, minden félórában hidrogél (ehhez nem kell víz), egész órában rendes gél ehhez persze kell. 0.5 liter volt nálam, terveztem, hogy közben kék kutat használok, tudok egy párat az útvonalon, de végül kihagytam.
Az útvonal valóban változatos volt, pont mire eluntam volna az egyik szakaszt, jött a következő típus. A forduló pár száz méterrel a becsült csónakház utánra jött ki. A 11-es út melletti kerékpárúton a második olyan lámpaoszlop, amit körülölel a kerékpárút, ha esetleg valaki kedvet kap az útvonalhoz 🙂  Érzésre hamar ott voltam, ráadásul gond nélkül, sőt az időterv is teljesült bőven, 1:49:06 volt a fele, ez 5:10 körüli átlag, szuper.
Visszafelé, úgy 30 km körül volt egy gyengébb periódus, -ezt onnan is tudtam, hogy már kevésbé ment a matek- kicsit ki is csúsztam a  tervből. Szerencsére összekaptam magam, tudtam gyorsítani és lassan visszaküzdöttem magam, legalább a közelébe. 40-nél már megvolt az 5:13-as átlag.  Utána jött az egyetlen emelkedő, fel a hídra, majd 40,5 km-nél begörcsölt a combom, pont azután, hogy az emelkedőt a kelleténél jobban megfutottam. Beletellett vagy 500 m-be amíg kijött, ezzel kb. 2 percet buktam, de a 3:40 nem lett volna meg, ahhoz 4:48-as átlag kellett volna a görcs előtti ponttól számolva. Mondjuk azért megpróbáltam volna, ha már minden tempós edzésen a végére hagytam a gyors részeket. Mindegy is, ez így volt jó, olyan úgy sincs, hogy minden rendben megy egy maratonon.
3:42:36, 1:53:30 volt a második fele.
Jó futás volt.

Virtual London Marathon – Guber Zsu, beszámoló

Posted on

Nem szokásom túl sokat írni a futásaimról, lehet bármilyen rövid, vagy hosszú; megvolt, örültem az eredménynek vagy leszűrtem a tanulságot… Most kicsit más volt; London maraton nagyon sok éve vágyam volt, de amikor végre kisorsoltak, sérülés miatt halasztottam következő évre, akkor pedig már 30. hét után jártam a várandósságban, vagy újszülött kisbabám volt. Így amikor tavaly karácsonyra megkaptam azt a lehetőséget férjemtől, hogy idén lefuthatom a London maratont, madarat lehetett velem fogatni a boldogságtól.

Gabival elkezdtük erre építeni az edzéstervet (vagyis éppen akkor szünetelt az edzésem gerincprobléma miatt, amit nagyon intenzív Pilates edzésekkel – heti 4x – sikerült kordában tartani, és január közepén nekikezdtünk a munkának. Ekkor jött Covid és minden verseny törlése, a maratont áttették október 4-re. Örültem, mert több idő van felkészülni, és kihagyás, probléma nélkül sikerült az egész nyári edzésidőszak. 3 gyerek mellett nem egyszerű összehangolni a futást, főleg, hogy július közepéig a fiúknál tanító néni szerepet is betöltöttem, miközben egy éppen járni tanult tornádó után rohangáltam. Nem mondom, hogy nem volt néha lelkiismeret-furdalásom, amikor a vasárnapi közös családi program helyett elmentem futni, de nagyon támogató férjet tudhatok magaménak, és a gyerekek is megszokták már anya futását. Mindeközben igyekeztem kitapasztalni az étkezést (a legkisebb meg aktívan anyatejes, kb mint egy 7-8 hónapos kisbaba, és ezen kívül elég szigorú diétán vagyok miatta a húsmentes alap-étrendemen felül).

Nyáron sokszor mentem a déli melegben, sokat futottam babakocsival, mindez nem negatív nyomást adott, hanem pozitívat, hogy ennyivel jobban erősödik az ember. A nyár fantasztikusra sikeredett, egy nap az edzőtáborban nagyon hosszú időre feltöltött, aztán a Suhanj 6 órás, a Szépalma, Aldi Női futógála mind nagyon jó lehetőség volt az edzések egyhangúságának feldobására.

Közben visszajöttünk Londonba, megkezdődött az iskola, és kiderült, hogy a maraton csak az elitnek lesz, a többiek nevezhettek a virtuális maratonra. Nem volt kérdés, hogy benevezek, ha már erre a versenyre épült az évem. Jöttek a hétvégi hosszú futások, amit igyekeztem kora reggeli kezdéssel abszolválni, hogy napközbenre több idő maradjon.

A maraton hetében nagyon odafigyelve, előre megírt menüvel készültem, mivel a gélekkel nem vagyok túl jó viszonyban, így saját készítésű energiagolyókkal, saját izóval készültem, amit a hosszú futásokon teszteltem. Nem volt semmi probléma, így teljes izgalomban vártam a vasárnapot. Az időjárásról már előre tudtam, hogy nem a napsütés fog dominálni, és egy héttel előtte már az is világos volt, hogy nagy pocsolyákban fogok futkározni. Így az utolsó 2 napban a tervezett útvonal vagy háromszor változott, és még aznap reggel is meggondoltam magam 🙂

Időben mentem aludni, szombat délre már össze volt csomagolva a futás utáni váltóruha-csomag, valamint ugyanez a gyerekeknek is 🙂 és az ebéd utáni csendespihenő is megvolt (előre sejtve, hogy a verseny előtti éjszaka nem szokott simán menni 🙂 Nagyon sokat jelentett, hogy Sameer mindenben támogatott, számíthattam rá.

A futás érzésre nagyon jól ment, félmaratonig minden tökéletes volt. Az első másfél km után egy teherautó és egy autó is teljes zuhanyt adott, így legalább azon már nem kellett aggódnom, mikortól leszek totál vizes.
Félmaraton után kezdtem érezni, hogy a szél hatására a combjaim elég merevek lettek, a talpam a zoknicsere ellenére vízhólyagokkal telített, mert sok helyen lehetőség sem volt a vizet kikerülni, mert az egész járda bokáig érő vízben állt. A végén szerettem volna az utolsó kör előtt leadni a vizes mellényt és a benne levő üres cuccokat. Akkor ott elég érzékenyen érintett, hogy nem volt ott a segítőm, de úgy voltam, hogy kizárt, hogy letörjön az utolsó 12 km-re. A frissítésem megoldott volt, mert nem bízva a véletlenre, a teljes távra való nálam volt. Ilyenekre nem vesztegetünk a mentális 100 Ft-unkbol 🙂 ( azért nem zavart az időjárás sem, mert amin nem tudsz változtatni, minek bosszankodni) Sameerék messziről láttak – megbeszélés szerint 15 perccel későbbre ígértem magam a helyszínre. A végén még kellett 1,5 km a parkban, akkor Som jött velem, és ez nagyon jó élményt adott, és az, hogy a többiek is ott drukkolnak a végére.

Egész útvonal alatt nagyon sok virtuális maraton futóval/sétálóval találkoztam, és annyira jó volt, hogy a legtöbben köszöntek, visszaköszöntek, ami azért nem túl gyakori Londonban.

Előzetesen ennél jobb eredményt szerettem volna, de a körülmények miatt ennek is nagyon örülök. Ennyit sikerült kihozni belőle, totál örömfutás.

Azért este jelentkeztem újra a jövő évi London maratonra 🙂 Nagyon köszönöm Sameernak a támogatást, anyáéknak a gyerekfelügyeleteket, Gabinak a felkészítést és az összes Gizionnak a virtuális támogatást 🙂