BUFF/ CEUS 24 h – Szabó Roni, beszámoló

Posted on 2026.06.18.

2 hét telt el a 24 órás ultrám után, 2 hete írom a beszámolót, ami hosszú lett, de remélem azért nem 2 hét lesz elolvasni…

Én azóta is fürdőzök a számok csodás érzésében, és még mindig nehéz elhinni:

24 h 0 min

221,6 km

Női 1.

Minden okkal történik… szokták mondani.

Nekem ezt 2 nappal az UltraBalaton után, a Balaton-partján sétálgatva-sírdogálva kevésbé volt könnyű magamban tudatosítanom. Akkor minden fájt, tele voltam rossz érzésekkel, kétellyel, tombolt bennem a saját magam megkérdőjelezése, félelem az egészségemmel és a Spartathlonnal kapcsolatban. Nem éreztem odaillőnek magam, úgy éreztem kudarcot vallottam valamiben, amit nagyon szeretek, és amiben „JÓNAK KÉNE LENNEM”, hisz bíztam magamban, bízott bennem az edzőm, felkészültem, beletettem, amit csak kellhet.

Aztán a hét eleje sem telt jobban, de az olasz kiruccanás, a szurkolás, a tengeri levegő, a testem gyors alkalmassága a regenerációra, a finom tengeri herkentyűk és a prosecco kilendítettek az önsajnálatból, és újra versenyeken, távokon járt az eszem. Így került megint elém a BUFF versenyhétvégéje, ami iránt korábban érdeklődtem, hisz a Balcsi remélt 209 km-e után ideálisnak éreztem egy 6 órást akkor még.

Aztán így, a megváltozott körülményekkel ment az fejben feljebb is… Első gondolat a 12 órás volt, de hamar elvetettem, mert kb. annyit futottam volna rajta, mint amennyit az UB-n, és hát igenis hiányzott az a 200 plusz a Spárta előtt. Nem volt hát nehéz meggyőzni magam egy jó 24 órás versenyszámra, főleg, hogy amúgy is szemeztem ezzel a formulával már régebben is, de a felkészülési profilba valahogy nem fért bele idén.

Apukám is sokat mondogatta, hogy milyen jó lenne majd együtt rajthoz állni, meg hogy mennyire jó kis versenyek ezek a körözős, rövid pályás számok. Azért ezzel kapcsolatban voltak kételyeim. Bár a Papi- földeken is 1200 m-es tó körül edzek, azért a 898 m olyan kis csonkának tűnt, de fejben mondom erős vagyok, közben meg biztonságos is az egész, jó lesz ez.

Nevezés pipa, ráadásul volt kis házikónk is, oh ez szuper, minden egy helyen, van wc, hűtő , a kísérőim tudnak pihenni is, és lehet melegen enni mindig a sós rizst is, többek között, a sok előny elején állva… Az UB és a BUFF 24 h közt 5 hét volt, kicsit bár kevés ugyan, de Gabinak nem volt ellenvetése, és hát nem is ez alatt az 5 hét alatt készültem fel rá.

Meg aztán ebben a kiszállós UB – ben is megataláltam a szépséget, tökéletes verseny lett arra, hogy áttranszformálódjon bennem utolsó hosszú „edzéssé” a maga 123 km-ével. Így ebben az 5 hétben az egészségügyi kivizsgálásaim mellett túlzásba nem vittem a futást, cserébe amit futottam, azt nagyon élveztem. Fontos szempont volt, hogy mellette hasznos idő is legyen, hiszen sokat tanultam közben a 2. féléves szakvizsgáimra is – fülemben ment az előadásanyag. Próbáltam nem az UB előtti hibába esni, nem feszülni, hanem könnyebben venni a dolgokat. Ennek eredményeképp a verseny előtti kedden sikeresen abszolváltam a vizsgákat, úgyhogy last minute-ként 3 nap hangolódás és frissítés összeírás jutott nekem, persze az alap életem, munkám és mindennapjaim mellett. Nem sok, de nálam ez már luxus.

Az UB után elkezdtem magammal / magamon mentálisan is foglalkozni, úgyhogy a nagy nap előtt még Gyöngyivel is sikerült átbeszélni a stratégiát, hogy fejben erős legyek. Az UB-vel ellentétben, ahol az utolsó héten még a lépcsőn is alig vonszoltam fel magam, most nagyon energikusnak és feltöltöttnek éreztem magam.

Pár embert avattam csak be igazán a hétvégi terveimbe, de nyomatékosan megkértem mindenkit, hogy semmilyen pressure-t ne helyezzen rám, mert ez most csak arról szól, hogy kell a Spárta előtt 200+, és ha lehet, legyen is meg a 200+, a többi már csak hab a tortán. Így a versenytervezet excelbe is feltüntettem a várható „legrosszabb” és legjobb órára levetített kilométereket. Persze közben mertem nagyot álmodni, de nem akartam mindenáron, görcsösen.

24 óra alatt a 180 km-t szerettem volna minimum futni, és valahol a nagyon álomtávot 220-225 közé lőttem be.

Szombat délben volt a rajt, ami nekem kicsit komfortzónán kívüli élmény volt, mert eléggé a reggeli futásokra vagyok berendezkedve, és egy déli rajt előtt már enni is kell, legalábbis érdemes… Apát felvettem és kényelmesen lecsorogtunk Füredre, arról jól megfeledkezve, hogy 10-ig kellett volna átvenni a rajtcsomagot Köszi Máté, hogy nem volt szigor!

24 órára elcsomagolva a fél ház is, hiszen bármi kellhet. Apropó team. Először úgy voltam vele, hogy ezt a versenyt elviszem nagyjából egyedül, úgyis Hammer lesz a frissítőponton is, majd megoldom. Aztán először az Érd STG-ből Stellával egyeztettük, hogy lejön segíteni este, majd apukám csatlakozott be, hogy lehozza a frissítésem végig. Úgyhogy megint csak luxi körülmények közt, „nekem csak futni kell” érzéssel indultunk neki!

Amikor leértünk, akkor már a 72 és a 48 órás futók is pályán voltak, sőt reggel 8-tól Dóriék a 12 órást is már tolták. Apával egyeztetés, még egy kis banán, majd 12 előtt egyesével szólítottak be minket a rajtba. Tavaly az UB-n 24 órán túl mentem, mégis nagyon izgalmas és ismeretlen volt ott állni életem első 24 órás futama előtt.

Most tényleg minden jó volt az indulásra, kitisztult az agyam, tervek, frissítés, szép álmok összeírva. Tudtam, hogy profi a csapatom is, apukámnál jobban senki sem ismeri, mi zajlik egy futóban 24 órán át. Egy kísérőnek bizonyos szempontból amúgy is mindig nehezebb dolga van, mint a futónak, főleg egy alig 900 m-es pályán, amikor 5-6 percenként mindig jön a sportolója, és valamit tuti tenni kell.

Nem voltunk sokan lányok, de kicsit a holland hozzáállásomat követtem: magamért és a saját céljaimért mentem, kellett az a 200 plusz a lelkemnek. Ez először kb. 3 óra után dőlt meg, amikor elkezdett rám feljönni, aki addig mindig kb. 1 kanyarra volt mögöttem. A pulzusomon is érződött, hogy nem tudom levinni, de persze meleg is volt, inkább mégis lelkileg zavart a dolog. Ami butaság, hiszen egy ilyen távot nem 3 óránál kell sem vezetni, sem megnyerni.

Az első 100-on szerettem volna tartósan a Balcsira kitűzött céltempót tartani: 5:30-5:40 közti utazóval, de a fejvizezés és jegelés ellenére sem nagyon akart 150 alá menni a pulzusom, úgyhogy kicsit kénytelen voltam engedni ebből a tervből, kompromisszumot kötni, és az első 50-60-at 5:50 körül stabilan tartani, a jó állapot reményében. Belus Tomi is óva intett attól, hogy csak azért, hogy elöl menjek, felesleges gyorsulgatni és ezen stresszelni magamat. Úgyhogy hittem a nálam tapasztaltabbaknak, és engedtem picit.

Az egyik körben vendéget kaptunk, a házunknál ücsörgött Rebeka, aki meglepiből kilátogatott.

Apát nem kell félteni, ha a pontos dokumentálásról van szó, minden is feljegyzésre került. A Balatonból okulva az elején mérlegelés is volt, aztán az összes pisiszünet után irány a szobamérleg, azt is vittünk, súly könyvel, %-os veszteség kiszámol, adminisztrál.

Tartottam magam a folyadékbevitelhez víz és izó formájában, és a bevált frissítésen sem változtattam: 45 percenként felváltva gél / sós főtt rizs, óránként sótabi, 2 óránként Anti-Fatigue, 3 óránként BCAA. Ez volt az alap.

Továbbra sem szeretem a maratoni távot, úgyhogy nagy felüdülés volt túllenni az elsőn, de az első igazi áttörést a naplemente közeledte hozta. Mindent átitatott a csendesedés és nyugalom; elvonult egy vihar felettünk, nem csapott belénk a villám, nem fújták le a versenyt sem, a kordonokat is biztonságba fektették a szervezők, nehogy „ránk másszanak” a széltől.

Az este 8 órát amúgy is amolyan első mérföldkőnek éreztem, közeledett a 12 órás futók kiszállása is. Stella is valahogy 8 előtt érkezett meg, szóval egyszerre költözött a lelkembe nyugalom és a változás szele is. Stabilizálódott a pulzusom, stabilan több körrel átvettem a vezetést, de ennek ellenére pont, hogy inkább innen tudtam úgy igazán befelé figyelni.

Még meghallgattam a 12 órás OB eredményhirdetését, aztán 90 km után egy gyors pólócsere, kis zene, és pihi nélkül mentem tovább. Itt már csak magunk voltunk, a fáradt, de töretlenül köröző 48 és 72 órások társaságában. Számomra elképesztő volt az a fegyelem és stabilitás, amit ők közvetítettek. Sok motivációt és erőt adott. Továbbra is fixen 6-os utazó alatt voltam.

Az első megoldandó probléma este 9 körül jelentkezett, kicsit megfájdult a gyomrom, de előtte Hankával pont beszéltünk ezekről a helyzetekről, úgyhogy készültem ginger root kapszulával, ami helyre is rakta hamar.

Aztán 110-120 között jött a fura érzés, hogy már megint pisilnem kell. Aztán megint, és megint, és megint. Elkapott a pánik, hogy ugyanaz fog történni, mint az UB-n, és mentálisan nagyon nehéz volt lenyugtatni magam. 10 percenként pisilni jártam, de legalább jártam, és tudtam. Mivel az UB után alaposan kivizsgáltattam magam, és attól nem kellett tartanom, hogy a vesefunkcióval gond lehet, bevettem pár orvosilag hasznosnak gondolt gyógyszert, gyulladáscsökkentőt, görcsoldót, és elkezdtem meleg mentateázni. Legfőképpen pedig csak vártam, futottam és reménykedtem, hogy minden rendben lesz és helyreáll a rendszer.

Közben éjfélkor meglátogattak Dittiék is, egy-egy ismerős pedig mindig sokat ad lelkileg, főleg, hogy a kis drága mindig pattog és ugrabugrál, Scooter-koncertről érkezve pedig hozta is magával a hangulatot!

Itt voltam pontosan a közepén, de egyáltalán nem jött ez a „túlvagyok a felén” érzés, hajnali 1 óra körül pedig teljesen bezuhantam.

Olyan erős mélypont jött, hogy szerintem jó pár körre alvajáró lett belőlem. Korábban el nem tudtam képzelni, hogy becsukott szemmel lehet futópályán közlekedni, de már biztosan állíthatom, hogy futni is lehet így. És közben csak várod, hogy a húgyúti gyulladáscsökkentőben lévő koffein elkezdjen hatni… várod és csak várod, és felettébb szürreálisnak tűnik túlélni minden 900 m-es kört.

Aztán egyszer csak megérkezik, a semmiből jön az a lehetetlen érzés, hogy „oké, köszönöm szépen, ébren vagyok, jól vagyok, akkor futunk végre rendesen?!”

Stella arcát sose felejtem el, ahogy az egyik körben még kóválygós, álmatag fejjel bámultam magam elé, a következőben pedig már 5-6-os utazóval, vigyorogva érkeztem, és minden jó volt!

Ezt is túléltük, már azt is tudom, hogy kb. 20-30 perc kell, hogy leérjen. Korábban sose használtam koffeintablettát, a kedvenc espressós gélben lévő 50 mg-nyi volt a max egyszerre bevitt mennyiség, úgyhogy az 50-70 közti különbség érezhetővé vált.

A pulzusomat teljesen stabilan tartottam, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Apát nagy nehezen sikerült 2 körül picit elküldeni pihenni, úgyhogy Stella tömött a kiírt kötelező körökkel, és mindig hozzátette, ha valamire fintorogtam, hogy „azért jöttem, hogy lenyomjam a torkodon ezt a sok szart, úgyhogy megeszed ” – a “sok szar” alatt kb. a sótabit, BCAA-t értette… 🫪

Egyébként a frissítés teljesen rendben volt, az izófogyasztásom csappant meg, de mindent tartottam a kiírt tervnek megfelelően, és jól is éreztem magam. Kijöttem a gödörből, és nem terveztem visszaesni. Ezt többek közt úgy oldottam meg, hogy ismét célom lett 220 fölött teljesíteni, és amikor azt reméltem, ahhoz már csak kb. 80 van vissza, akkor elkezdtem Stellát állandóan matekfeladatokkal ellátni.

Légyszi számold ki, hogy ha 75 km-re van X órám, akkor hányas utazó alá nem eshet a tempóm, hogy meglegyen. Tudtam, hogy az én mérésem 2-3 km-rel biztosan több lesz, de az elején csak azt akartam, hogy nálam nagy eséllyel meglegyen a 220. Aztán ahogy stabilan teltek a km-ek, már az sem tűnt lehetetlennek, hogy a hivatalos időm legyen 220+… de azért messze volt még a vége.

Eljött az általam nagyon kedvelt 100 mérföldes táv is, az erre jutó idő pedig pont valahol a berlini és a holland verseny közt helyeződött el, szóval nem volt rossz, de nem is volt kritikus Berlinnél jobb, a holland 16 óra 27 percnél rosszabb.

Ez is egy nagy mérföldkő és jellegzetes szakasz tud lenni egy ilyen hosszú távon, jó várni, jó tovább futni rajta.

Ennek örömére itt kb. 30 km-en keresztül 6-os utazóval kezdődött a tempóm, miközben a napocska is ránk kapcsolta a villanyt szép lassan…

Egy ilyen versenyen nagyon szeretem a napfelkeltét jól megélni, amúgy is ad egy kis plusz lendületet, és olyan hangulatos belefutni, közben pedig hallgatni a csicsergő madarakat is…

6-kor aztán megint történt esemény, csatlakoztak a 6 órás futók. Vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba; korábban 24 órás versenyen csak úgy vettem részt, hogy én magam futottam 6 órát, mindenki más körülöttem többet, szóval nagyon furcsa volt száguldozó embereket magam mellett látni minden körben, mert előtte csak a “nagyon zombi 72 órások ” ( Uristen minden tiszteletem a Tiétek! ) és mi a “kicsitzombik” köröztünk…

Megtiszteltem őket és az utolsó 6 órát egy egészségügyi átöltözéssel és tiszta ruhával, mégpedig az egyik legmenőbb Leonidas-os pólóm vettem fel az utolsó 6 órára… Annyira érdekes az élet, amikor ennek a kollekciónak a modelljévé választottak, akkor egyáltalán eszembe sem volt, hogy nekem valaha Spartathlonos terveim lesznek, azért választottam ezt a felsőt, mert imádtam a színét! Most pedig milyen távhoz illő viselet ez, és milyen szeretettel fogom viselni akkor is, amikor majd szeptemberben Athénből nagy útra indulok…

Utólag visszanézve a tempómon annyira szuper volt látni, hogy 7:06-os utazós lett az a „tisztasági köröm”, érzésre ott nagyon sok időt vesztettem.

A reggel 6 másról is szólt; részben megpróbáltam tartani magam a napi rutinhoz. Bár a tejeskávé merész ötlet lett volna, egy espressós gél szépen hozta a reggeli kávé feelinget, és még mellékhatással sem kellett számolni!

Stella 7-es távozása után átadta a matekházit apukámnak, úgyhogy ő számolta tovább a km / idő / pace egyenletet, de 7-es utazó fölé már nem mentem…

Esküszöm, az „utolsó 70” jobban és stabilabban ment, mint valaha, és mint a hajnal 1 előtti időszak. 7 után előkerült a kóla, a gyömbér és a gumicukor, gluténmentes sós ropi variáció is, de nem azért, mert baja volt a gyomromnak, hanem mert ez esett jól és adott energiát is !

Dóriék is kijöttek, bár először annyira el voltam bambulva, hogy azt sem tudtam, tényleg ők állnak és szurkolnak nekem, majd 11 fele csili is megérkezett!

Nagyon jó érzés volt számtalanszor hallani, hogy „Veronika vezeti a 24 órás nők mezőnyét”, és valahogy már el is tudtam hinni, hogy ez meglehet, a 220 fölötti sikerülhet!

Nem volt szükség arra, hogy a matek szerinti leglassabb „még sikerülhet tempót” tartsam, mert jól esett a 6-7-es utazó közt haladni. Nekem az eddigi versenyeken az utolsó maraton és utolsó félmaraton mindig olyan mumus volt, de most valahogy könnyebb volt átjutni ezen. Olyan jó volt a hangulat is, gyorsan teltek a km-ek, a körülöttem lévők elismerő szavai, szurkolás, élet a pályán, a közelgő 12 órás kürtszó minden fáradtságom elvitte, csak a puszta célok maradtak.

Amikor meglett a 220, akkor sem akartam megállni, még 1 teljes és 1 tört körre is jutott energia. … sőt az utolsó métereken az árnyék és Mésziék társasága miatt sprinteltem egy nagyot, mielőtt lefújták a futamot!

224,3 az én órám szerint, 221,6 a hivatalos köridő alapján. Női abszolút első hely, összetett 2., jó alap a szűk 4 hónap múlva esedékes Spartathlonra, jó léleképítő az UB utánra, jó teszt, jó futás, jó érzés, hogy képes vagyok rá, hogy megoldom az elém gördülő akadályokat, sok tanulás, önismeret. Szóval sok mindenre jó volt ez, kellett, a legjobb döntés volt, hogy kipróbálom magam rajta.

Köszönöm az edzőmnek a belém fektetett bizalmat, munkát.
A Hammer Nutritionnak, hogy ilyen szuper termékeknek lehetek a nagykövete!
Köszönöm mindenkinek, aki a testem vagy lelkem rekreációjában részt vesz ! (40 fölött már csak így megy ez… )
Köszönöm a kísérőimnek, akik profi munkát végeztek, nélkületek nem ment volna!
És persze mindenkinek, aki részt vesz életem ezen őrültségeiben kapcsolati/ családi / baráti / kollegiális szinten!