terep

Privát UTH Szentendre-Trail – Ficzere Juli

Posted on

Még 500 m, a piacnál meglátom a gyaloghidat, ami már bevezet a Főtérre. Hirtelen elkap a sírhatnék, az egész nap küzdése és a felkészülési időszakban megélt nehézségek, örömök után teljesült a várva várt siker. A Főtéren az emberek békésen vacsoráznak, fagyiznak. A hivatalos versenykor szokásos tapsok és biztatások most nincsenek, de elkapott pillantásokból azért látom a csodálkozásokatJ Tempósan megyek, persze a mozgásomon már látszik, nem most indultamJ Végül átrobogok a virtuális célvonalon. Ati már ott vár mosolyog, én pedig újra elsírom magam, átöleljük egymást, boldog vagyok.

Már a téli alapozás előtt tudtam, ezt a verseny még nem tudom elengedni. Meg kell tudnom mennyit fejlődtem az elmúlt két évben. Így nem volt kérdés, hogy versenyen kívül is megfutom, ha úgy alakul.

Ahogy közeledett a vasárnap egyre többször vettem észre, hogy az UTH jár a fejemben. Terveztem a frissítést, vagy éppen bejártam fejben az útvonalat. Pénteken már szabi, sikerült is jót aludni, pihenni. Szombaton miután összeraktam a felszerelést, és összeállt a frissítés még elolvastam néhány korábbi beszámolót, többek között Belus Fruzsiét. Az időjárásjelentés napok óta riogatott az esővel, de szerencsére erre nem feszültem rá, így 100 Ft-tal tudtam a rajtban állni, ami elég intimre sikerült. Szentendre még aludt, csak néhány étterem készült a nyitásra. Teltek a percek és Atival mind a ketten éreztük kell valami, amire el lehet indulni. Ekkor ránézett az órájára és kimondta még 5 perc, indulj fél10-kor.

Kő-hegyig eseménytelenül telt az idő, figyeltem a pulzust, az eső pedig csak szemerkélt. A hegyre meglepően gyorsan felértem, a felhőket majdnem elértem a kezemmel. Lajos-forrás előtt jött a pofon. Az eső durván rákezdett és itt szembesültem azzal, hogy az erdő piszkosul felázott az elmúlt napok esőzései miatt. A szopás mértékét sikerült érzelemmentesen nyugtázni, és miután nem vagyok egy esőmenő Hamilton, így vigyázva totyogtam tovább nehogy elessem.

A frissítés miatt időtervet készítettem, ami Pilisszentlászlónál így meg is borult fél órával. Megvallom ez egy kicsit lehangolt, így innen inkább már nem foglalkoztam az idővel, csak azzal, hogy kifussam magam amennyire csak tudom és meglátjuk mire lesz elég.

Az Apátkúti-völgy gyönyörű volt az élénzöld fák és növények miatt, a madarak csicseregtek néhány elszánt túrázóval is találkoztam. Az egyik patakátkelésnél két túrázó srác megkérdezte, hogy versenyen vagyok-e. Elmondtam nekik, hogy privát teljesítek saját magam szopatására, ha már felkészültem. Ez nagyon tetszett nekik, még több méter után is hallottam, ahogy nevetnek rajta.

Tovább robogtam, és akkor olyat láttam, amit még soha. Egy nagy kerek kő közepén egy hibátlan teljes felső kivehető fogsor. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem lefotózni. Csak az járt az eszembe hogy valaki itt hagyta a fogátJ

Visegrádnál volt egy nagy frissítés. Itt pakoltam fel a teljes frissítést a Skanzenig, és váltottam zoknit, ami nagyban javított a komfort érzetemen. Itt már a nap is kisütött. Vettem egy nagy levegőt és tudtam, eddig csak a bemelegítésen vagyok túl.

Ati végül meglepett Pap-rétnél, ahova kissé elcsigázva értem oda. Az egész távon itt volt egy fizikai fáradtságból adódó mélypontom. De a meglepi hideg kóla csodákat tett.

A rettegett fal Vörös-kő előtt, illetve a Nyergesre jól felázott, így szinte végig négykézláb másztam. Mindkét tetőn idilli hangulat fogadott, túrázók napfürdőztek a ragyogó napsütésben, vagy gyönyörködtek a panorámában.

Összességében jól sikerült futás volt ez. Fejben végig erősnek éreztem magam, a sár viszont nagyon kifárasztott fizikailag. 9:07 lett a vége ezzel 40 percet javítottam.

Nagyon köszönöm Gabi hogy felkészítettél, és Atinak, hogy intézte a frissítést, és persze azt is hogy a mindennapokban támogat az őrült futóterveim megvalósításában.

“Ovis kör” a Szénáson – Kakuk Zsóka, beszámoló

Posted on

Először terepen:-)

Előzmény: 11 km már edzésen is megy, a 265 m szint volt inkább kérdéses számomra, hogy azt hogyan?! A fehérvári ‘óriási’ hegyek miatt nem vagyok hozzászokva az emelkedőkhöz, és a nyári visegrádi fellegvár mászás után eléggé fájt a térdem. 

Napok óta ülök és kavarognak az érzések. Azt hiszem, elmesélem az elejétől. 
Kisfiam rendes volt és csak egyszer ébredt fel éjjel, így nem voltam hulla fáradt, mint az edzéseken szoktam az utóbbi hetekben.  🤣🥳

Mivel mindenre IS készültem, sok ruha lehetőség közül választhattam. Eredetileg 9 fokra és 3/4-es nadrággal készültem, de szétfagytam. (Tudom, futás közben nem így van, de a 3-4 fokban tudom már, hogy jó. 🙂 )

Újratervezés/öltözés közben érkezett egy futó és kereste a kódot nagy elánnal. Szólni nem tudtam a gyerekzár miatt, de drukkoltam ezerrel, hogy megtalálja. Mint kiderült, G. Orsi volt, akivel együtt indultunk a 11 kilis távon.  Orsi kb 200 m után kilőtt, valami halálközeli pulzusról mondott pár szót. Készültem, így volt nálam GPS track. Jól tettem, mint kiderült.  

Gyanús volt a meredeken lefelé induló pálya, hogy ha itt a cél, akkor ide majd vissza is kell mászni. Na igen… Az első km a beetetés volt, csak a csillámpónik hiányoztak. Aztán a vár után jött a fekete leves. Izé, sár. Itt már a kezemben volt a telefon, merthogy az én okos órám ugye nem tud engem irányítani futás közben. Itt futó mozgást is végeztem és hamarosan el is hagytam a családi kör Gizionjait, akik miután futó cuccban felismertek, biztattak is rendesen. ️ Itt készült el életem első néhány futós képe rólam.  Végre bizonyíték! 🙂 Az első kód sikeresen meglett és bazi büszke is voltam rá! 🤣 (A számom ügyesen megjegyeztem, legalább azt nem kellett keresgélni.)

Ezután kezdett el emelkedni a terep és végre elmaradt a tömeg. Nem ehhez vagyok szokva, kérem! Sóstón kb egyedül vagyok és nagyon ritkán szoktam bárkivel összefutni. Egyáltalán nem néztem a kiliket, illetve semmi adatot, mármint a telefonos útvonalon kívül. A táj a köd, fa és SÁR háromszögben mozgott, azt nagyon sajnáltam. Néha még futottam, de a meredek felfelé nagyon kivett az erőmből és égett a zsír combom. Ahol tudtam volna futni, megállított a track, hogy kitaláljam, merre kell menni, vagy a sár. Mondjuk csak 2x akarta beszippantani a cipőm, szóval a nagyok azt mondják, ez nem volt vészes. (De.)

A második kódhoz nagyon nehezen értem oda, már fáztam és az eső is esett kicsit. (Azert se omlottam össze ). 2 másik qr kódot is találtam, de amit kellett volna, bezzeg nem… 🤦‍♀️Gabit hívtam, mit csináljak, legalább 10 percet (érzésre) elszöszöltem, persze ki is hűltem közben. Itt kicsit elegem volt már, de végre futottam újra egészen a lefeléig, ahol cipő helyett a sárléccel egyszerűbb lett volna közlekedni. Így tyúk lépéssekkel, oldalt fordulva lejutottam, majd bizisten majdnem megcsókoltam az aszfaltot, felkiáltva: “Hurrá, civilizáció!” 

A városban lefelé menet térdemre vigyázva lecsorogtam, végre újra futó mozgást végezve.  Gyors kód beolvadás után végre levehettem magamról a sok vizeskoszos cuccot, hogy ‘civil’ ruhában fagyoskodjak tovább. 🤦‍♀️ Hiába, futás után egyből fürdéshez vagyok szokva. 

Beszélgettünk, ettünk, vártuk a többieket, hogy beérjenek. Jó volt Gizionokkal találkozni és rohadt büszke vagyok erre a fa éremre. Rossz teljesen egyedül futni tök új helyen, de egy versenyen se fogja majd senki a kezem!  Kell egy olyan Szénás is, ahol igenis futok, ahol lehet; nincs a telefonom a kezemben és nincs ekkora trágya idő. Ez a három együtt tette nehézzé az első terep futásomat. 

De nem az utolsót. 

Felkészül; Turul Trail. Bárhogy-lesz-megcsinálom jeligére. 

Peaks of Pilis – Nagy Kriszta, beszámoló

Posted on

Peaks of Pilis
„…baj nem érhet.”
Ez akár mantra is lehetne… Számomra ez maga volt a bizonyosság. Hit, önbeteljesítő jóslat, védőangyal vagy valami hasonló. Hiszen kinn leszek az erdőben… gond, bánat, baj nem érhet… el nem érhet…
A Peaks of Mátra olyan gördülékenyen ment… megnéztem a csúcsokat, ok, így kell menni számomra egyértelmű… hogy parkolni is könnyű legyen:D, kör legyen, Csór-hegynek felfelé mennék, meg kék kút is útba essen, minek cipeljem… és a végén csak legördüljek, törekedve a legrövidebb útvonalra. Mindent megadott nekem, amire vágytam az az út, egy falatnyi Mátrát. Kicsit magányos harcosnak éreztem magam, szembe állandóan jöttek a változatos csapatok.
Egy valamit hiányoltam belőle. A tervezés hosszú pillanatait, a fontolgatást, latolgatást, hogy úttalan-utakon átkössek… szóval a fejtörést. Volt, volt, de nem sok. Mégis egészen belelkesültem, és vártam a Pilist. Oh, ebben is sok a lehetőség, de még mennyi! Áh, komolyan örülök, hogy részesei lehetünk a játéknak, amit Csanya kitalált, játsszunk el hát!
Még egy csúcsot, egy oly régen látott, kedves helyet én is bedobtam a kalapba: Vaskapu.❤ és biztosan tudtam, hogy ez is a csúcsok között lesz! És lőn… az a sziklaív rabul ejt, ejj, de várom már, olyan régen várom már… 4 csúcs lett, maradhat? Hát jó. Sehol a Peaks Time, de nekem már legalább 3 verzió jutott az eszembe, több kiindulási ponttal, és iránnyal, ez ezért, az meg azért jó… az hosszabb, kevesebb szint, a másik rövidebb, de morcoskásabb, kevéssé futható… körnek se kell lennie, de oh, legyen csak kör, hiszen egyedül megyek, és télen kevésbé jó buszozgatni futi után. Illetve van egy egyéni fejlövésem: a kihíváshoz nekem hozzátartozik a vezetés része is. Nem is a technikai nehézségek tartanak fel, hanem a saját félelmeim.
Hiába terveztem számtalan utat, csak egy lesz ebből tesztelve, a LEGRÖVIDEBB. Legyen most ez a kihívás! Legyen!! Hiszen már tél van, menjünk tökön-babon át! …baj nem érhet. Nem aludtam túl magam túl, hogy mielőbb menjek, a rövid szombati munkanap végére haza is érjek. Sötétben indulós, kivételesen átvágok kocsival a belvároson (én meg a belváros 😃), 20 km-t spórolok így …baj nem érhet. Mondhatni egész könnyen megy, de Dobogókő előtt jóval rám száll a köd, oh helló, épp csak te hiányoztál! A tájékozódást is megkönnyíted, oh wait… de baj nem érhet. Ennek ellenére minden rendben, és érzem, hogy ez ma így is marad, úgy belenyugizom és egyszerűen csak boldog vagyok, hogy kinn lehetek az erdőben, és hegyen-völgyön futhatok. Baj.el.nem.érhet.engem. A track majdnem 24 km, remélem, hogy max 25 km-ből meg is úszom.
A Két-bükkfa nyeregből indulok, szomszéddal (Vlado) ezt találtuk optimálisnak. Mindketten imádunk tervezgetni, ezt a Peakset nekünk találta ki Csanya (no meg magának;)). Meglepődöm a parkolóban, olyan hirtelen téli hideg lett, sietek az öltözéssel.
Fel Dobogókőre a tündérvilágba, hosszú szakállas zúzmarásak a fák, de a sár boka felett ér, fura. A házakat elkerülöm, a Rezső kilátóból csak a szürke massza látszik. Lefele gördülök, csúszok, botladozom, cuppogok a sárgán, egy idő után meg inkább síelek, és a szélén a faágakba kapaszkodom. Annyira a lábam elég figyelek, hogy kicsit későn veszem észre, jobbra Jász-hegy üstöke már magasodik, ha volt is bejáró, elmentem mellette. No, sebaj, akkor kézzel-lábbal korrigálok 😃 csak fel-fel. Persze a gerincem elcsípem a single tracket, van valami hívogató és megkapó ebben a vékonyka ösvényben… mindkét oldalt letörés, egyre mélyebb, ahogy az üstök emelkedik… a csúcs a végén… itt béke van, ide vissza kell jönni máskor, ez egy varázsos hely.
Innen balra levágódom csak úgy direktbe a meredélyen, erre picit olyan, mintha már jártak volna erre, de óvatoskodom, és lefolyok az avarral, sárral együtt. Lejjebb elcsípek egy utat, elindulok, de hoppp, nem jóó, áááh… hát persze! Ez kerüli körbe az üstököt, nekem még lejjebb kell menni. Hát jó, akkor bevetődöm ismét a sűrűbe, és folytatom a totymorgást lefele. Na, végre ez már a sárga, itt már jó helyen vagyok. Gogogoo, egészen Árpádvár aljáig, itt a pihenő, fordulok a Rám-szakadékra… khmm… hogy nekem mennyi eszem van!:D a szakadékon lefelé nem is ajánlott, pláne mikor tele van vízzel. Hocii nekem ide azt a Darwin-díjat!:D minden kis sejtecském örül, annak ellenére, hogy egy lépést se tudok futni, volt itt már elég baleset, nem én leszek a kövi, vigyázok a lépéssel …baj nem érhet.
Csúsznak, vizesek a létrafokok, a kesztyű is átázik, nem szerencsés. Egész jól megy, csak a völgy alján csobbanok egy nagyot az egyik cipővel, vááá minek óvatoskodtam:D, és nevetek magamon. Szerencsére a turisták még csak ébrednek, én már lejutottam. Forduló a pirosra, kicsit vissza felfelé a völgyön, majd egy régi kisvasút nyomvonalon indulok felfelé, hogy elcsípjem a Prédikáló P3-ét. Meg is van, ismerősök ereszkednek épp akkor lefelé, botoznak (több eszük volt, mint nekem). Annyira nincs út, hogy le is csúszok róla, jobbra le a gerincről. Mese nincs, négykézláb vissza kell másznom. Nagyon nehéz ez most, a föld kifolyik a lábam alól, nincs mibe kapaszkodni. Nagy nehezen csak sikerül, meglepődöm már a Vadálló-kövek alá értem fel. Nem sokat látok a ködben, de fotózom, szembe ismerős csapat érkezik Szárnya Pistiék, váltunk pár szót.
Prédikálószék előtt balra térek, az ösvényt később csípem el, ezt már kijárták, csuszkálták alaposan. Egész hosszan kell kimenni, ereszkedni az Üstök-hegyre, kis tisztás is akad a végén, ami most a semmibe vész. Vajon innen is van kilátás máskor? Visszakapaszkodom, nincs értelme felmenni a kilátóba, egyáltalán semmit se lehet látni. Indulok, és máris a következő nagy létszámú csapatba botlom. Fura, hogy ennyien együtt bóklásznak.
Keserű-hegyen átvágok, a kevésbé járt felén szándékosan. Itt csak a vadak járnak senki más, az út halvány emlékként él csupán, valaha volt, elmúlt. Az ereszkedéssel elcsípem a völgy alján a pirost újra, indulnának a lábaim, oh wait, ne olyan gyorsan! Nekem toronyiránt fel kell másznom a vízmosáson… legyen! Néha eltérülök, vagy keresek egy szimpibb vízmosást, de kaptatok felfelé, szó sincs futásról.
Nehezen elcsípek valami bringázható utat, és jééé elértem a dobogókői sípálya alját, itt a felvonó meg a kisház. Na, akkor adott a feladat. Egy szürke ködmasszában küzdök felfelé, semmi kecmec csak fel-fel, ez biza meredekebb, mint a kékesi. Jó sok energiát elpattintok, figyelnem is kell, csak egy zabszeletet ettem eddig. Viszont a pálya tetején ismét Csodaország fogad, zúzmara hegyek, sétálgatók. A síház csak kinn etet, de főznek 3 bográccsal is vadpörit. Nekem csak a kékkút segít a buszmegállóban, tankolok egy kicsit.
Innen a Zsivány-sziklák fele ereszkedem, hihetetlen, hogy itt mekkora máár a retek:D, sikkanós, lottyanós, tottyanós… Római út kavicsait egy ideig elnyeli, aztán botorkálok rajtuk tovább. Mária-pad esőbeállójánál erdészetileg megmunkált a bejáró, caplatok felfelé a Vaskapuhoz. Ezt én kértem a Csanyától, és láss csodát, nohát… befordulok a völgybe, itt már nehezebb a járás, és a ködben semmi esély hogy meglássam a boltíveket lentről, de ott van az. Ide nem vezet turistaút, szerintem senki nem vállalná a felelősséget az egyszeri kirándulókért. Olyan meredek, hogy én itt mindenképp felfelé akartam jönni (emiatt is erre indult a kör, meg a vízvételi pont miatt). A sziklák között kicsit elidőzöm, ide is vissza kell jönni. Kis tanácstalanság, tudom, hogy felfelé indulós, de út nincs, khmm… akkor megyek négykézláb, és persze előbb-utóbb meglesz az az út. A gerincen már egész jól követhető, itt is jönnek szembe, sokan Peakselnek. A csúcsra kitérés megvan, magát Vaskapu-hegy csúcskövét kerestem egy ideig.
Innen az átkötés a következőre… Ezt nagyon vártam. Ez az út nem is létezett, így sokat nem kellett keresni.😃 egy rövid részen kezemben a telefon, és az órámat kinagyítva haladok felfelé pár sziklán, átbotorkálva fiataloson, váóóó már itt is az út, hát ez abszolút vállalható volt. Nyilván rövid szakasz volt, kevés szintvonallal. Eléggé világvége hely, se itt, se a Nagy-Szoplákon nincs turistajelzés. Azért erdészetileg az utat helyben hagyták néhol. Ismét szembeforgalom, maga a csúcs elvarázsolt helyen bújik meg, közel 10 cm-es zúzmara lóg mindenről, és a kis szívem olyan boldog valamitől. Innen már csak vissza kell, találjak a kocsihoz… oh nem akarom, hogy véget érjen…
A kocsinál sok a kiránduló, majdnem félrészeg… nofene. Gyors evés, öltözés, gogogo vezetés. Béke van. Megy a vezetés. Itt a világbéke. Megérkeztem. Valahová ide a mostba, magamba, ebbe a pillanatba. Engem baj el nem érhet.
Biztonságban vagyok, otthon vagyok.