terep

Compressport 2UP2DOWN – Somorjai Ármin, beszámoló

Posted on

Főnéni bedobta a versenyt a csoportba, lehet menni. Nyilván a sérüléssel kényszerpihenőn lévő ír rá rögtön (poénból teszem hozzá), hogy jó lenne. Majd kiderül, hogy végül is mehet. Miért is ne?  Innen jön az izgalom, mert eddig már 3 verseny el lett engedve zsinórban, sok edzés kimaradt és a fene tudja mi jutott még akkor az eszembe. Páros verseny. Eddig mindent Csabival futottam, persze itt-ott elengedve egymást ha úgy alakult, de már jól ismerjük egymás nyomorát meg hülyeségeit, tudjuk egymást húzni ha kell. Most viszont Krisztával kerülök párba, akiről csak annyit tudok, hogy úgy ismeri a szintemelkedéseket, mint én a 14 éves macskám hangjelzéseit. Fel kell kötni a gatyeszt, nincs mese, a pontokon együtt kell áthaladnunk, ne miattam kelljen várni.
Közeleg a verseny, nagy az izgalom, hogy vajon sikerül e megint lesérülni a verseny előtt nem sokkal? Ki kell hagynom ismét amire készülök? Mint valami elátkozott sorozat folytatásaként, ott lebegett felettem az érzés, pláne, hogy a térdemet még mindig nem éreztem százasnak. Végre megszakadt a sorozat, nincs lerokkanás… cserébe a páros másik tagja perecelt egy nagyot, amitől bucira puffadt a térde. Jaj ne már! Én vagyok a verseny előtt lerokkanós szériában! Ment az izgalom meg üzenet váltások. Ha nem javult volna az állapota simán visszamondom az egészet. Egy jó verseny sem ér meg nagyobb sérüléseket. Beszéltünk is telefonon, egész hosszan. Oldódott is a para, hogy ismeretlennel kell futni, hamar kiderült, hogy nagyon jól elleszünk majd végig futás közben. A térd is összeszedte magát, mehetünk, nem állít már meg minket semmi.
Közeleg a hét vége, pénteken egy legénybúcsú, szombaton utazás Mátrafüredre, Vasárnap verseny. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű mindezt kivitelezni. A legénybúcsú szerencsére könnyeden zajlott. Fogyasztásomon még egy tinédzser is csak röhögne (kb. egyenlő a semmivel). Fél kettőre otthon is vagyok. Reggel viszont az emésztésem vacakol… ejnye pedig nem ittam egy köszöntőn kívül semmit, és akkor sem volt semmi bajom. Ejnye már, ennek a fele sem tréfa, és mindjárt menni kellene a vonathoz. (Később kiderült, hogy bujkált bennem valami kórság ami ezt okozta, mert majd 1 hétig tartott) Verseny előtti napon nulla étvágy, igaz amit eszek, iszok bent marad, de keservesen akar lemenni. Nem a legjobb előjelek, de a fenébe is, készültem, párom is van akivel futni kell, én vagyok a Kaszáspók ő meg a SheHulk. Nem hagyunk cserben senkit, majd jobban leszek. Egy fokkal tényleg jobb lett. Hatvanig vonatoztam, majd egy busz Gyöngyösre, onnan pedig Mátrafüred egy másikkal (Alföldi gyerek a Mátrába megy :D).
Egész héten az időjárás előrejelzést lestem, mindent vittem magammal, hosszút, rövidet, 2 cipőt, ami csak eszembe jutott. Foglaltunk szállást szombat estére, hogy kipihenve, helyben kezdhessük a mókát. Jó taktika ez, megtartom. Füredről feltúráztam a Panoráma panzióba, persze a turista ösvényen esőben. Mit nekem eső meg sár! Igaz még Füreden amikor vettem egy Kékes csúcsköves hűtőmágnest meg egy kv-t (minden új versenyhelyszínről kell hűtőmágnes), a büfés hölgy mondta, hogy marha nagy a sár menjek busszal, de az nagyon most nem akart jönni, megyek én gyalog, nem gáz. Na, ilyen az amikor valaki hülye 😀 Volt sár, nem is kicsi 😀 Azért is felmásztam, szobát elfoglaltam, Kriszta hív mindjárt érkezik. Na, akkor indulás, megyek elé (nem sétáltam még eleget). Jön már a gladiátor kisasszony, baktat felfelé velem szemben a szerpentinen. Köszönés, örülés, szállás. Kipakoljuk a géljeinket, fotó, menjünk toljuk le a verseny előtti futást, nyújtást, majd utána elmegyünk enni. Esett, viszont futva kellemes volt az idő, megbeszéltük, hogy másnap rövidben indulunk, meleg lesz ott közben. Vacsi végül rendelős lett, még kis beszélgetés, felszerelés mustra, Minionos csősál, aludni kéne.
Reggelre nem sokat javult az idő, mint inkább romlott. Sebaj szedelőzködjünk, menjünk, kell egy rövid ujjú póló (valami csak otthon maradt) hátha találok valami jót (lett Runnabe). Központban találkozás csapattársakkal. Mennyi kedves figura :O Végre személyesen is találkozni gizionokkal igen felemelő érzés 🙂 Erős Gabival sajna nem tudtam pacsizni mert amikor kerestük már eltűnt. Fotózkodás, cucc fel,  menjünk már! Hüsi van, esik is, sebaj majd futva minden jó lesz, szeretjük az esőt, térdem is jól érzi magát.
Rajt!!!
Haladjunk, haladjunk. Hamar eljutunk az aszfaltról a fák közé. Kriszta megy is felfelé, gőzerővel sztorizik Orsiékkal… megyek is utána… vagyis próbálok… pulzusom az egekben. Nem lesz ez így jó, nem kellene ellőnöm ennyi töltényt az első 10 km-en. Ejj a sok kihagyás, mennyire érzem most. Mégis, csak rám kell majd várni… ejnye! Első csippantásnál vár is Kriszta, neki ez felfelé most könnyed élvezi. Nekem nem jó még, tölteni se tudtam rendesen előző nap, gyomrom még mindig nem száz, fáradtnak és gyengének érzem magam, pedig sok van még a végéig. Sebaj, toljuk neki, majd közben lesz valami, ha más nem, élek a lehetőséggel, és Kriszta futózsákjába bújva utazok be a célba a hátán. Kemény csaj, simán bevisz. Csippantás után kapok is sms-t otthonról, jelenik is meg az órámon, Párom drukkol, követ online, jólesik. Felérünk először a Kékesre. mindent beburkol a felhő, sejtelmes ködös kalandá varázsolva az egész eseményt. Frissítőpont, minden király, jöhet a kóla-banán kombó, Zsófi, Máté, Zsotyek, mondhatni gizionparty van. Nem időzünk sokat, megyünk is tovább. Végre kezdenek egy kicsit összeállni a dolgok, visznek a lábaim, jár a szemem mindenhova, 4-5 lépéssel előre számolva. Jön a lefelé, meg is lendülök, rettenet élvezem a lefelé rongyolást, meg is feledkezem magamról kicsit, lesek hátra, elhagytam Krisztát. Na, bevárom, nekem is jobb inkább visszavenni kicsit. Ketten maradunk, ami nagyon jól esik. Beáll a közös tempó, flow. Futunk a ködben, esik és hideg van. Mint két ragadozó, ami portyázik a sejtelmes erdőben. Gélt is kellene tolni, együnk, bakker! Nem bírom rendesen kinyitni a gélt 😀 lefagyott kézzel nehéz. Kriszta is küzd, rágcsálja a gél végét. Végül sikerült, jól is esik, viszont nem érzem mennyire fogom. a maradékot kinyomom a saját kezemre 😀 Jó buli ez a hideg!
Második frissítő pont Parádsasvár. Hidegebb és vizesebb mint eddig, jön már a szél is. Menjünk is tovább, itt állva nem jó. Orsiékat is beérjük, jöhet a második fel! Kriszta sztorizik, hihetetlen, hogy tud felfelé menni ez a csaj! Ijesztő! Meg is mondom neki. Utána nem sokkal perecelt is kettőt a sárban ennek örömére 😀 Jönnek a Lipótok, a kicsi meg a nagy, egész hamar felmászok rá a magam  kaszáspók végtagjaimmal, majd jön Sombokor. A gerinceken meg nyitottabb részeken lévő sok szél meg hideg kezdi éreztetni a hatását. Nem tudom annyira feltolni a pulzusom, hogy hőt termeljek. Pedig itt felfelé aztán lehetne! Egyik láb a másik után, hajrá hajrá! Kriszta fent ugrál a tetején, jelzi, hogy megy tovább mert fázik, igyekszem én is, de éppen élőholtat játszom egy meredek felfelén. Görcsölgetnek a combjaim, Kriszta ad magnéziumot, hamar elmúlik. Nagyon fázok, menni kell mert ennek már a fele sem tréfa. Kocogjunk hát valahol már csak itt van a tető ismét.
Kriszta vár, csippantunk, szurkolós sms, már nincs sok, faház. Nem vagyok jól, kicsit sem, a kóla remeg a kezemben, a marék csokit próbálom magamba diktálni amit Máté a kezembe nyomott, didergek a hősugárzó előtt. Kriszta jelzi menni kéne, Máté is szól, ha már nem eszel indulás! Van kabátom, valaki vegye ki! Rám is adják, nem mozognak úgy a kezeim és a karjaim, ahogy kellene, érdekes élmény 😀 Indulás, már csak 8 kili. Lassan melegszik kicsit, szervezetem is összeszedi magát, jaaaj megint itt a bottal kalimpáló csaj… Egyszer már kielőztük, mert balesetveszélyesnek tartottam, ahogy botozik minden irányba szana-szét. Most csak kalimpált vele, de az sem volt igazán megnyugtató, előzni kell. Szépen lassan bedöcögtünk a célba, örömködés, ölelés, FORRÓ ZUHANY!!! Átöltözés, babgulyás, pakolás, indulás. Gizionoktól búcsú, Zsófi és Máté még egy Tesco-s kitérőt is tesznek velem, hogy legyen még kajám az útra <3, majd a ferihegyi vasútállomáson kiraknak. Veszek egy jegyet, jön az IC, vár már rám Nyíregyháza. Aludnék, de nem tudok, 45km 2000m+szinttel, sérülések és egyéb egészségügyi szünet után. Hálás vagyok mindennek, és megennék mindent 😀
Utólag belegondolva egy elég komoly kaland volt. Ez volt az az év amit ennél az eseménynél még sokáig fognak emlegetni. “Emlékszel mi volt itt 2019-ben?” Na én fogok az tuti 😀 Jövőre is jönni kell!
Köszönjük Csanyának a VIP nevezést!
Reklámok

Compressport 2UP2DOWN – Gerlai Orsi, beszámoló

Posted on Updated on

Compressport 2up&2down
az én órám szerint 45km, 2116m d+
Fél éve készülök erre az egy versenyre.
Előzmények.
Két éve egy régi cimbivel, Kornéllal szintidőn belül teljesítettük a Szimpla Élményt. A Mátrában ekkortájt az egy héttel azelőtt váratlanul lezúdult masszív hó utáni olvadás zajlott. Annyi hó volt, hogy elmaradt miatta a Mátrabérc Trail. Ez a hómennyiség a Szimpla hétvégéjére pont elolvadt és az ösvényeken csordogált lefele. 36km szünetmentes pocsolyában tocsogás, 1600m szint, addigi életem egyik legdurvább élménye, megcsináltam, képes vagyok rá-mondtam akkor. De majd legközelebb.
Egy éve is indulni akartunk. Majd Kornélnak közbejött valami. Nem mentünk.
 Fél éve a Panoráma Trail után a gluténérzékenység nevű energiavámpír kényszerpihenőre ítélt. Eleinte nem tudtam elképzelni, hogy fogok-e valaha még hegyen hosszú távot futni. Decemberben vaspótlás, majd újrakezdtem az edzéseket alapozás helyett rehab üzemmódban. A távok lassan növekedtek csak, télen és kora tavasszal semmilyen versenyen nem indultam. Január óta küzdök a gluténmentes diétával és agyalok azon, hogy hogyan tudok elegendő kalóriát bevinni úgy, hogy nem ehetek bárhol bármit. Ki kellett találni az új frissítést, ami kompatibilis a diétával (GU+ Túró Rudi…). A Szimplára (mert mi még mindig annak hívtuk), beneveztünk, mert az edzések alapján biztató volt a helyzet, és jár nekünk még egy az Élményből. Legalább a Sombokor idén is felfele lesz. A táv ugyan időközben nőtt, de kérem, azóta én is nőttem, az már a lábamban van. A szint meg majd lesz.
A verseny előtti napon eleredt az eső a Mátrában. A verseny reggelén sem hagyta abba. Egész héten nézegettem az időjárásjelentést, az esőt meg a 6C-ot, reméltem, változnak azok a számok jó irányba, ugyan, hiszen még sosem volt rossz élményem, úgysem jön be az időjósok előrejelzése, május van, ugyan. Mostmár mindegy, neveztünk. Azért előző este pontban a záráskor még leütöttünk egy csillagászati árú gyapjú felsőt a Mountexben, mert hátha tényleg hideg lesz.
Gabi megadta a max pulzust, amit ne haladjak meg, hogy végig bírják az izmaim a gyűrődést.
Már a rajtnál álltunk Kornéllal, BAlázs már elindult a saját 35k edzésére, úgy gondolta, ő is aznap és ott fog futni, mi baja lehet. Elállt az eső. Levettem és elcsomagoltam az esőkabátom.)
Hát ilyen snittek szoktak bevezetni egy katasztrófafilmet, vagy thrillert.
Nem tudok részletes, helyszín-nevekkel, távokkal teletűzdelt útleírást adni, mert sosem volt ilyen fényképezőgép-szerű memóriám. Inkább csak benyomások maradtak, meg a frissítőpontok tagolják az élményeimet. Na nem mintha azokból a frissítőpontokból olyan sok lenne egy ilyen “elit” versenyen. Ezen a maratoni távon indul mindenki, élmezőny és műkedvelő egyaránt. Nem is verseny, mondják. Tényleg nem az. Ezt szeretem, sokkal jobb, barátibb a légkör, ha azt lehet egyáltalán még fokozni Csanya versenyein. Inkább csak menjünk egy vidámat. És így is indultunk neki, elállt az eső, melegem is volt, jókedv, viccelődés, öröm, hogy végre ez itt az én napom, amire olyan régóta készülök. Főleg mentálisan fejlődtem az utóbbi időben, úgy érzem. Nőtt bennem az elfogadás, és a korábbi élményeim alapján azt is tudom, hogy vannak bennem rejtett, de szükség esetén nagyon is mozgósítható tartalékok. Magabiztosságot ad ez a tudat. Az első emelkedő a Kékesig visz, itt még tömött a középmezőny, együtt haladunk sokáig ugyanazokkal az emberekkel, néha előzünk, néha valaki minket előz. Kriszta és Ármin utolértek, de aztán mégis elmaradtak, nem is értettem, hol maradnak. Az órámon az evés és ivás idejét is csipogás jelezte, muszáj volt betartanom, hogy a vége ne fájjon, ezt már tudtam. A felsőbb régiókban már sejtelmes köd volt és az eső is eleredt, visszavettem a futózsákomra kívülre az esőkabátot, egyszerűbb volt így. Gyönyörű vidék, harsogó zöld erdő. Jó hangulatban értük el a Kékesen a Síházat, a Gizion Crewtagok vártak már minket, elsőrendű ellátásban részesültünk, én külön is. Köszönet érte itt is. A házból kilépve megborzongtam, mert hűlt a levegő, mi meg vizesek voltunk, de induljunk el, majd felmelegszünk. Trappoltunk lefele a Kékesről, elhagytuk a helyet, ahol két éve kiment a bokám, hejj de jól megy. Csak az a sok víz meg izó ne lötyögne a hasamban, hú, mostmár muszáj egy bokrot keresni. De itt nincsenek bokrok. Aztán csak megálltunk. Sokan elmentek ezalatt a szünet alatt. De ez nem verseny, kérem. Indulunk tovább, behozunk néhány sporttársat, a cipőm remekül fog a sárban, ami időközben kezd mégiscsak tényezővé válni a folyamatos esőben. Hihetetlen. Új részek következnek, amik a korábbi útvonalban nem voltak benne, gyönyörűek. Csak erre a benyomásra emlékszem belőlük. Futunk falubeli aszfalton is, meg szélnek kitett hegygerincen is, ott tudtam, hogy innen gyorsan lejjebb kell kerülnünk és jobb lesz az idő. Mert bőven van hova javulnia. Csipogás, eszem-iszom. Gél, kis kólával felhigított víz, izó. A kezemen az ujjak virsliszerűre dagadtak, nehéz mozgatni, ezt már ismerem. A parádsasvári ellenőrzőpont (27km) sosem akart eljönni. Itt már környékeztek olyan gondolatok, hogy még messze van a vége, és a neheze hátravan. Akkor kitaláltam egy végtelenül egyszerű mantrát: “Menni kell.” Mert itt nem maradhatok. Várnak. A nagymamám jutott róla eszembe, aki kicsi, törékeny néni volt, végtelen szeretettel irántunk, ő mindig azt mondta: “ki kell bírni.” Ilyen egyszerű. Ráadásul pont anyák napja van. És én itt gondolok rá, a mátrai viharban. Szóval menjünk mááárrrr.
Parádsasvári pont. Szegények, ebben az időben. Utólag esik le, hogy a Hegedűs Zsuzsa volt, aki az Utrakék trailt, aki a másik szívem csücske versenyt rendezi. Bénáztunk kicsit a kulaccsal meg az izó tablettával. Kriszta és Ármin már ott voltak. A szakadó esőben Kriszta ott áll egy szál trikóban és rövidgatyában, fülig ér a szája és örvendezik az életnek. Ezt egyszer mindenkinek látnia kell. elindulunk. Én annyira fázom, hogy nekiindulok az emelkedőn, pulzust ezúttal kicsit elengedem, mert valamitől fel kell melegednem. Kriszta utánam szól, majd utolér. Kriszta, mondj valamit, kértem. Hát ő elkezdett sztorizni a Vadrózsáról, amikor ő itt két marcona keményfiúval keringett az éjszakában a kidőlt fatörzsek között, és nem tudták, hol az út. Nézzem meg, ezek a fatörzsek, amik most bezzeg csinosan fel vannak fűrészelve és félrerakva, mekkora királyság, csak fel kell menni. Igazad van, Kriszta, bár azért mentem már fel hamarabb emelkedőn, merthát ez mégiscsak brutál meredek, de hát van lábam, nem fáj, megállni ilyen emelkedőn tilos, mert nekem annyi, szóval menjünk. Azért lehagytak, de mentem. Ja, hogy ebből kettő van??? Hát… legyen. valami Lipótok ezek. Nekem a bolondokháza ugrott be egyből. Hess.
Innentől kezdve a rossz idő is eléggé elszaródott, hogy cizellált  legyek. Hosszú ideig tartott, amíg elértünk a híres Sombokor lábát. (“ez itt már a Sombokor? -Dehogy is. köze sincs hozzá. -Ja jó.”) Kifacsartam egy adagot a híres csokis GU-ból, mielőtt nekikezdtem, és tudtam, hogy itt vagy egy levegővel felmegyek, vagy… nincs vagy. Mentem, megállás nélkül, minden lépésemmel feljebb. Közben azért előztek, ezúttal két lány is, le a kalappal. Valószínűleg a Sombokor sokat kivett belőlem, pedig meglepően rövidnek tűnt az emlékeimhez képest, és a cipőm is tartott, nem csúsztam meg egyszer sem. Nem is féltem.Felértem a tetejére a gyönyörű sziklák közé, és hát egy fotós sem várt. Nahát,pedig itt két éve  a jégesőben milyen klassz képek készültek rólunk. Ez a Sombokor és a Kékestető közötti pár kmnyi enyhén emelkedő, sziklákkal tagolt ösvény az, ahol úgy éreztem, az életemért küzdök. Itt más beszámolók szerint is extra rossz körülmények (havas eső??) voltak. Nem éreztem rendesen a lábaimat, olyan volt, mintha két boton jártam volna. Állatira fáztam, mondtam Kornélnak, hogy menjen, én az életemért küzdök. Óra csipog, zselé be. Minden izmomat feszítettem, csak hogy előre haladjak.  Kornél a lehető legjobb dolgot csinálta, csendben ment előttem, de nem hagyott ott. Aztán egyszer csak azt mondta: “Gyere Orsi, mindjárt itt a Kékes, és ez nemcsak olyan törpapás mindjárt, hanem tényleg”. Nagyon bíztam benne. Menni kell. Fog összeszorít. És egyszer csak tényleg ott voltak a sárga házikók, a semmiből, a ködből tűntek elő. A Síházban ismét Zsófiék, és egy csomó didergő, bőrig ázott futó. Egyből kérdezték, mit szeretnék, nem nagyon tudtam válaszolni. Aztán kértem kólát, Máté lehámozta rólam az esőkabátot, alatta a zsákomból elővette a GU nápolyimat, megeszegettem és elkezdtem melegedni a hősugárzó előtt. Ahogy elkezdtem reszketni (amit addig nem tettem), tudtam, hogy mostmár jól leszek, a szervezetem újra képes hőt termelni. Állítólag ijesztően néztem ki (az arcukról is ezt olvastam le, kérdeztem, hogy ennyire szarul festek?), Kornél felajánlotta, hogy szálljunk ki, de mondtam, hogy kis idő, és  jól leszek. Segítettek felvenni még egy hosszúujjút az esőkabát alá, sapkát vettem, és indultunk tovább. Ezt hamarabb kellett volna.
A képen a következők lehetnek: 2 ember, álló emberek és túra/szabadtéri
Mérsékelten vidáman:-)
A Kékes után nem sokkal elmúlt a szél, elállt az addig folyamatosan zuhogó eső. MIntha egy másik bolygóra csöppentünk volna. Kék háromszög, egy gyönyörű patakvölgy, szalamandra, és a lábaim, mintha mi sem történt volna. Döbbenetes élmény volt. Valószínűleg rendben ment a frissítés, volt erő a lábaimban,  enyém volt a táv, csak az időjárás készítette ki a 48 kilómat. Örültem az életnek, kacarásztunk, szelfit lőttünk, pacsiztunk és irány lefele. Nem rohantunk, nem kockáztattunk, ha már ezt túléltük, akkor érjünk be épen. Egy vízszintes szakaszon megbotlottam egy kőben és kiterültem,mint egy béka. Semmimet nem ütöttem meg, hitetlenkedve, nyakig sárosan álltam fel és röhögve mentem tovább. És végre csak jó volt. Meg a hatalmas katarzis, a “megcsináltam”-érzés. De nagyon közel voltak még a Kékestetőn átélt vihar benyomásai is, valószínűtlen volt az egész.
Könnyű, kényelmes, haladós tempóban értünk be. Szerencsére Döme fotózott, úgyhogy muszáj volt nembőgni.
Életmentő forró zuhany volt a célban. Megölelgettem Krisztát. Visszaért Zsotyek, Zsófi és Máté a Kékesről. Asztalnál ettünk. A világ tökéletesen rendben volt.
Köszönöm, Gabi. A felkészítést, és hogy bíztál bennem akkor is, amikor nem volt velem éppen könnyű. Kinyírtam ezt a nyamvadt gluténérzékenységet is. Kap még pár maratont  a jövőben.
A képen a következők lehetnek: 1 személy, állás, fa, növény, túra/szabadtéri, természet és víz

Compressport 2UP2DOWN – Nagy Locusta Kriszta, beszámoló

Posted on Updated on

2up2down – Fenn és lenn Árminnal

A jelek kedvezőek.
Nem is jutott eszembe menni, aztán a VTM-en meghúzgálták a cica bajszát… Egy elég kemény legény bujtogatott, hogy menjek vele. Előbb hitetlenkedve vettem fel, biztos, hogy ezt akarod és éppen velem?? Aztán okés, legyen, adjunk nekiii, csapassunk… aztán persze hoppon maradtam… ilyenek ezek mind . Akkor… menjünk a Zandival, mint tavaly. Tudom, hogy sok a dolga, de hátha jó lesz neki… nem lett…
A jelek kedvezőtlenek.
Akkor engedjük el. Se a Feri, se az Andi, meg úgyis túl hamar van a Bérc után, ami meg fix program nekem. Gabi is inkább arra hajlott, engedjünk el… könnyű azt mondani. Engedném én, de Mátra, meg tavaly olyan jó muri volt. Tuti nem ér rá az Andi?! Tuti, nyakán az UB. Na, b+ akkor tuti. Számat befogom. Deee, mi lenne, ha Árminnal futnád? – mondják. Hát ööö… de még sosem találkoztunk. Azt sem tudom, eszik-e, vagy isszák. Létezik, vagy csak egy szellem?!
A jelek kedvezőek.
Megnyugtatott a többi Gizion, igen-igen létezik, nem csupán egy algoritmus, aki vicces dolgokat posztolgat, és a keletebbik felén lakik az országnak. Szóval láttam már olyat, aki már látta, beszéltem olyannal, aki beszélt vele. Léteznie kell. biztató kezdetek. Ideális nem? Fussunk együtt úgy, hogy még életemben egy pacsi se volt. Bizonyára, mindenki így megy páros versenyre. Vagy nem. Sebaj, van párom, aki bevállal engem. Ammán, nem semmi, sokkal inkább valami.
A jelek kedvezőtlenek.
Minden fasza, egészen addig, amíg a Bércen Ágasvár felé tekintő szemem, vagyis inkább a figyelmetlenségem miatt taknyolok egy rendeset, és lezúzom a bal, sokszor műtött térdem. Kisdinnye, irul-pirul, lilul, bucika, feszül, vádlim közepéig folyt a lé, és ha terhelem, bekakk. Na ez, ippen nem jó, te szent sz@r… de nem is a verseny miatt para, hanem ha újra műteni kell… Ne már. Annyi szívás volt már. Amikor emeleteket ugráltam fél lábon fel-le, vagy az 1*1 m-es lakótelepi wc-re mentem a bokától tokáig tartó gipszben a gyerek puffjával, hogy ne kelljen közben izmozni. Eközben persze a bal combom elmúlt, és lett pár trombózis. Szóval a sérülés miatt igaz, hogy csak 1 órára, de igen elkenődtem. Picsogtam kicsit fűnek-fának, és jött a segítség Gizionfalváról sebtiben. Orvos is lett, hozzáértő, megnyugtató és látatlanban felhívott Armin, a sosem látott futótársam. Az algoritmus. A mélyhangú. Létezik, jófej és nagy szíve van. Nem lehet baj.
A jelek kedvezőek.
Szóval lemegy a vérömleny és minden jó lesz. Ezt mondta az orvos, így is kell lennie, meg van mondva. Meg különben is, egy tali személyesen a Főnivel csodákra képes. Szerencsére ott alszunk a Szimpla előtt idén is Mátrafüreden, szerintem ez egy jó hagyomány, megtartom, klasszul lehet egy mátrai átmozgatóval hangolódni. Megismerem a Mélyhangút, helló Ármin, cucc lepakol, géleket megcsodáljuk, aah a söröst, hoci. Megcsodáljuk az új Libegőt, no lám, lám, felhőben körben a táj, eseget, szokjuk. Harsogós a zöld, árad az életerő, föld szag tölti be az orrom. Érzem jó lesz. Az ujjamban is érzem, a véremben is, hogy bizsereg, de ez más, mint a Bérc előtt. Nyugalom és várás. Öröm. Juhúúú, már csak egyet alszunk, és mehetünk. Tiszta Karácsony.
A rajt előtt

Gizionok a rajtban
Esik, hát csak tessék, essék. Üdébb lesz tőle minden. Az erdészeti sulit elvéteni sem lehet, minden autó ide kanyarodik. Zsófi&Máté, Zsotyek, Gábor, Gizion Crew sereg élesítve. Mi, Árminnal kb menetkészek vagyunk, már csak eszünk, ja és még eszünk egy kicsit, menetfelszerelés ellenőrzés. Gizion csősál, kis minion az övbe, nagy ölelés, ooh Orsi… hát menjünk, mert csak ránk vár már a Kékes, az erdő, a patakok… Volt edzőtársak, gladiátorok közül az egyik aggódva kémlel kifele: “én nem erre szerződtem…”:D hát lehetetlen ezt megállni nevetés nélkül. Hát barátom, mire? Madárcsicsergés, melengető napfény, poros ösvények, ugyan már… hát nem érzed, most mennyivel jobb, élettel telibb? Bemelegítünk, már ne menjünk be, túl meleg van, túl sokan vannak… pacsi erre, mosoly arra, a rajt is olyan szelíd, nevetgélős, kifolyunk a suliból.
Kétszer fel és kétszer le
Adott a feladat, nosza fel, hopp Kékesre. Most a Piros van soron a felfelében. Ez az, az út, ahol 2 éve felmásztam a 60-70 cm hóban Mátrafüredről április végén a hirtelen jött havazás után. Minden métere belém ivódott, minden lépés küzdelmes volt. Ismerem a Csurgó-patakot, de hiába az eső, még simán járható. Vonatozva emelkedünk fel, csivitelnek Orsolyaék a Kornéllal, a gerincre érve messziről már látni lehetne az adótornyot… de nem most. Most a felhő elfedi előlünk a célt. A szűk alagútban bujkálunk, szorosan körbefon, hol a fiatalos, hol a szedres, a Kiss Petin itt ezen a helyen szokott zubogni lefele az ár, most csak nagy tálakban áll a víz, hipp-hopp, ugra-bugra, tova reppen a lábunk, még alig van sár. Orsiék nagyon mennek, meg úgy általában az egész menet rohan, az ismerős kemény legények is a sarkamban, csivit-csivit… na de, hol az Ármin?! Ööö, nézegettem én hátra, láttam is, de kicsit mintha elveszejtettem volna, jajj, de béna vagyok…

Hidas-bércen harapjuk a felhőt
Kiváló alkalom kicsit szusszanni egyet a Négyeshatáron, főleg mivel csippantani is kell. Itt rendezzük sorainkat, mert bár én kényelmeskén jöttem, de a Árminnak ez most nem a kényelmes forma, na akkor ne csesszük el ezt itt az elején, menjünk csak szépen együtt mi, az Orsiék tovarobognak. Az eső rendíthetetlen, ahogy mi is, mendegélünk hát tovább, ez már nem is köd, a felhőbe érkezünk a Hidas-bércen. Tavaly itt kattantak a fotók, így nem lepődöm meg nagyon, amikor gomba forma ernyő alatt villan DonRazzino gépe, aztán hopp még egy, és hopp még egy… mennyi gépet hoztak ki megázni! Vagy inkább mennyi ember jött ki lelkesen megázni a többi lökött miatt… Az aszfaltra érve Péter irányít, oh szegény feje, úgy tűnik kizavarták az esőre, mert nem jól sikerült az asszimilációja a hostess lányok közé. pedig úúgy igyekezett. Fel a szani előtt, nem kell csúcskő fotó, majd másodszor, és hangoskodva berobbanok a síházba. Helló, pacalpöri van? Nincs?! Háá méé nincs?!:D kérdem. Konkrétan igazi menten tarkón baszós a kérdés, de féktelen a jó kedvem. Borzadnak, hogy anyám, trikóban mit csinálok, de nem bizonygatom az igazam. Ismerem a hőháztartásomat, olyan -5C-ig jó vagyok, ha megyek. Ha nem, akkor majd öltözöm. Marék csoki, kóla, szevasztok, szép volt, jó volt, megyünk, majd jövünk.
A kólát már kinn hörpintem fel, meg ne melegedjek, suhanjunk a Sötét-lápa nyereg felé. Ármin itt tényleg suhan, én totymorgok, visszafogom őt, de legyen biztos, ami ziher. Nem cseszem el, nem, nem, bár érthetetlen mit nyirmogok, amikor a cipőm tart, a térdem tart, a frizurám tart. Sokan beérnek minket a tüttyögés miatt Sas-kő, Disznó-kő felé, megint villan a vaku, már portfólióm is lehetne egyetlen futásból, már ha tudnék futni. Kilátás semmi, úgy megmutatnám neki a terepasztalt alattunk, de a sejtelmes massza mindent felemészt. Akkor csak tovább… a sárga fordítóba mi érünk először, hátrakiáltok: figyeljetek!

Kékes közelében
Ez most JÓ. Így JÓ. Nem loholnak mások a nyakunkban, egyedül a mi párosunk légvételét, dobbanását hallom, mintha csak kiugrottunk volna kettesben futkosni a Mátrába. Előttem szökell Ármin kecsesen, jó nézni, most vagyunk, mi vagyunk, vagyunk, vagyunk… a gondolatom is visszhangzik a lélegző ködben. Olyan sokféle is lehet a köd: ez most a puha, az élettel teli, olyan, ami felerősíti a szíved dobbanását, a légvételed, az avarban lévő neszeket… lassan ereszkedünk Rózsaszállás felé, oh, kedves szilveszteri emlékek a kutyákkal… minden összeáll egy képpé.
Egy pillanatra megzavar bennünket a szalag, mintha le kellene menni a házhoz, de előttünk is egy. A térkép nem utal erre, így inkább felfele veszem az irányt kicsit elbizonytalanodva, hogy a kurflit visszamásszuk. Nem túl sok ez a felfelé, helló Gabi meg a halála! Ármin jól megnézi a keresztet, míg én Gabira gondolok és tolom neki a powert, nem árthat a maratonja közben… huss tovább… itt a tavalyi kötéltánc a vízben, mutatom a lépéseket. A Pisztrángosnál rettenthetetlennek tűnő pasi párost érünk utol, mi jobbra el és gogogooo. Az az érzésem, hogy a mezőnyhöz képest egyenletesebben haladunk. No pöcsölés, de nem is szaggatunk. Csorgunk Parádóhuta felé, egyre nagyobb a víz, mélyebb a tócsa, varacskolás on. Ármin megszólal, megállna cipőt üríteni. Hogy mi?! Ezt a baromságot… gondolom, persze csak magamban. hát ennél csak nagyobb víz lesz, teljesen felesleges időhúzás volna… hmm, érvek… ááh felesleges, és úgysem tudunk lefagyott kézzel cipőfűzőt kötni, és még igazat is mondok. A fagyott kezünkkel a gélt is alig bírtunk bontani, pár percig rágcsáltam, mire kinyílt a zacsi. A sárgán több párost utolértünk, és robogtunk is tovább. Mondjuk egyikünk sem vágyott rá, hogy agyon szúrják kalimpálás közben. Kicsit meg is húztuk ezt a részt, itt lehetett végre veretni, meg húzott minket a parádsasvári pont ígérete. Ismét erősebben kezdő embereket érünk utol, és hoppp, jéé az ott az Orsi, de jó, de jóóó!! Ki az aszfaltra, kocognék, de inkább ne kocogjunk. Hol van már az a pont?

Összhangban
Parádsasvár legvégéig megyünk a jobb napokat látott üveggyár mellett el, szerencsére felhőbe burkolódzik a gerinc, ahová ki kell másznunk. Csak én tudom, hogy ott van és cinkosan odamosolygok a tar tetőnek. A többiek majd megtudják. A ponton sokan összefutunk eszünk-iszunk, jót mulatunk, tiszta FunRun számomra az egész, buzog bennem valami roppant erő. Erős és nedves vagyok, nyers… mintha bennem lüktetne az egész erdő… rászolgálok a nevemre, ha már én vagyok a SheHulk ebben a csapatban. Orsiék is itt, de én hajtom Ármint tovább, menjünk már. Itt nincs semmilyen védelem felettünk, se eső, se szél ellen, menjünk, ki ne hűljünk. A kedvenc részem jön a Lipótok. felkészítettem rá az Orsit, de igazából annyira nem is vész. Tavaly ősszel a Vadrózsán itt éjjel voltunk, patakok éledtek velünk szemben, ködben botorkáltunk, a srácok kikészültek, zombikat halluztunk és a kidőlt fáktól nem láttuk hol tér be az irtásról az ösvény, így maradt a dzsungelharc a fákon, hárman három irányból. Most… nappal van. Még nem folyik szemben a hegyoldal, de 40C sincs, hogy megpörköljön minket a napocska a kitett emelkedőn, ahogy szokott. A jelzés követhető, és ahol az erdőirtás és a P+ betér, előző nap láncfűrésszel kivágta nekünk a fákat David és Zsuzska. A Mátra Száztizenöt gondoskodó keze elért ide, és elegyengette előttünk az utat. Mert csak. Mert ilyenek. Szóhoz sem jutok… annyira hálás vagyok nekik… jelzést festenek, bozótot irtanak, rönk fát hordanak… nekünk csak mászni kell.

A fáknál is magasabban…
Akkor másszunk. Nézek hátra, jönnek: Ármin, Kornél, Orsi. Na, akkor jó ez így, csak szép egyenletesen lépkedjünk. Nincs semmi sietség, nincs semmi gond, nincs semmi baj, nincs semmi, de semmi… csak ez az emelkedő van, világ Lipótjai egyesüljetek, a világ legtermészetesebb dolga, hogy itt vagyok, hálás vagyok, hogy itt lehetek, hogy van lábam, és visznek engem fel és egyre feljebb, mehetek… most ez van, esik, és megállíthatatlan kis porszemekként haladunk, mászunk, akár alám is kaphatna a szél, hogy felvigyen a gerincre… emberkéket érek utol, pedig ők is lépkednek… tudom-tudom, nekem könnyű… de most úgy érzem tényleg az, hála, hála, hála, és eufória tölt el… ninii, már fel is értem kipihenve, boldogan… ez valami totális fejlövés, ilyen nincs… kezdek beállni, de mitől?! Ármin is jön hamar, kapok tőle egy ajándékot: “Ijesztően tudsz te felfele menni!”:D én meg csak nevetek, és bugyborékol a szívem is… de lépnünk kell tovább a gerincen kicsit keményedik az idő, nem várhatunk ott. Tekergünk a Kéken, két hete itt szemben jöttem, mégis annyira más most. Nincs meleg, kedvesen hullámzik az út, az esőre már nincs gondom, vizesebb nem lehetek, az eső esik, és minden nehezet elmos belőlem. Csipp-csöpp… Újra kettesben, mégiscsak ez a legjobb rész az egészben… Helló, ez itt a Vércverés, balra át, húúú, de szigorú lett hirtelen a szél… na akkor figy, mondom a frankót, innentől úgy kell menni, hogy termeljük azt a hőt, nagyon ésszel! Szép, jól futható, kedves szakasz ez, szép kilátással Parádsasvárra… majd máskor megmutatom, most inkább a szél paskolása marad meg bennünk. Hirtelen érjük el, és szokatlan, hogy Csór-hegy most lejt, és ennyire lejt… mi ez már, affene, mindjárt lecsúszok, vagy hanyatt vágódok, inkább kilépek oldalra.
Ön nem nyert!:D Lazább talaj, kevésbé tömör, jól el is vágódok oldalra, csúszok, felkelnék, snitt, még egyszer ismétlem. igazi keljfeljancsi!:D naa vééégre, röff-röff, hogy fog örülni a Zsófi, ha megölelem Kékesen! Igazából tiszta puhára estem, szó szerint a dagonyába, így csak a tisztaságom sérült, de az úgyis megjavul, mire a célba érünk. Nevetve és önfeledten kocogok az esőben a Mátra-nyeregbe, pacsizok az Erős Gáborral, összemaszatolom jól, biztos örült neki. egy halkot fohászkodok értük, elég sz@r lehet az ömlő esőben állni, és várni a magunk fajta idiótákat. A Mátra-nyeregtől a Hordóig elég nagy már a mocsár, kerülgessem? ugyan minek. Néha teszek egy-két tétova mozdulatot, mintha megtenném, de tök felesleges az egész. A Hordónál az elágazásban ismét megtorpanok. Nem arra van szalagozva, amerre a térkép mutatja. Az OK, hogy szerintem is értelmetlen az a kurfli, de no, ez van a térképen.

A puha ölelő köd
Döntök. A szalagozáson megyünk, az a rendező közvetlen a verseny előtti pályabejárása, szóval legyen az. Meg, aki nem jegyezte meg az útvonalat, az úgysem filozofál, csak én vagyok ilyen kis nyomi, hogy elbizonytalanít. Legalább hamarabb eljutunk a Sombokorhoz, és Kékeshez. Lehet, hogy direkt rövidítettek ennyit a pályán. Menjünk, fussunk, rohanjunk, hadd lobogjon a hajunk… menjünk már, itt már semmi időhúzás nem lehet… nincs rá idő, metsző a szél. Vagy most azonnal öltözünk, vagy menni kell, akkor menjünk hát. Dráma nincs, baj sincs, egyszerűen észnél kell lenni, de abban meg hiba nincs. Figyelem kicsit Ármint, jól mozog, nincs nyoma kihűlésnek, a kezeim meg nekem is le vannak fagyva. Megbízom Sombokor hőtermelő erejében, az olyan. Mondom: ne nézz időt, ne nézz pulzust, ne nézz fel, ne keresd a tetejét, csak az utat a következő lépéseket! Egyszer csak felérünk, nem olyan hosszú ez. Szépen megfontoltan lépdelek, csak kicsit, takarékosat, mint a tt-sek a Blahán az aluljáróban, ahogy a Belus Tomi mondaná, hát persze! Hiszen, én is az vagyok. Nézegetek vissza, de jön Ármin ügyesen, nekem meg úgyis könnyű, mint tudjuk. Megvan a nehezebbik fele, és jön, nem marad le, juhúú, így megy ez, biztatom. A felső részén meg már felsétálunk, de ha lehet, még hidegebb van. Mintha a eső jegessé válna, de nem pattog le rólam, és a földön se látom a jégkristályokat… Sombokor tetején próbálok várni, de nagyon gyorsan hűlök álldogálva, szólok Árminnak, hogy megyek, siessünk enni a síházba. Öltözködhetnénk, de minek, majd a ház melegében, addig menni kell, menni jobb, egyszerű ez, mint az 1*1. Kékes nagyon közel, kapom magam, helló síház, mindjárt a Zsófi nyakába ugorhatok… Röff!

Zsófi és a Varacskos
A csipogó az első ház sarkánál nem a síházban. Hogy mi?? Uh, erre nem számítottam, akkor itt kinn kell várnom. A homályból feltűnik a két srác, akikkel a Lipótok óta jövünk…Ármin?! … nah, huh, ő is jön kicsit utánuk. Megijedtem, hogy elvesztettem, de Lepsénynél még megvót… Uzsgyi be a síházba, öltözni kell, ez a módi, lefele már tuti nem tudunk annyi hőt termelni, amennyit kellene. Benn, ahogy meglátom, megölelem a Zsót. Keblemre is mami. Izzadtan, csurom vizesen, büdösen, és ha lúd, hát legyen kövér, nekidörzsölöm a sárban megfetrengett fenekem és az oldalam is elégedetten. Röff-röff-röff!:D Jókedvem töretlen, de azért most öltözzünk fel. Az ok, hogy nekem eddig jó volt, bár a kezem néha beremeg kólázás közben. Árminon kevesebb a szigetelés, látom, hogy több segítség kell. Ugranék, de a Crew már megfontoltan cselekszik, öltöztetik. Kicsit, mint az oviban, ciki, nem ciki, így a leggyorsabb, de menne egyedül is. Ez a cipzár nehéz dolog. A kezem bucira ödémásodott a sópótlás ellenére, azt hiszem a kalligráfia órákat picit elnapolom. Öltözés az kell, de már mennünk is kell. Nem hajt minket a tatár, de én igen, és én vagyok a nagyobb zsarnok, mivel minden síházban töltött perccel rontjuk a lejutás esélyét. Kilépve újra az első pár perc igen kemény, hideg van. De közel a völgy, az már jóval védettebb. Néézd, ez Magyarország legmagasabban foglalt forrása a Jávoros-forrás – mondom, de minek is… tök hülye vagyok… ez más senkit sem érdekel itt és most… Nincs más dolgunk, mint szelíden lefolyni a szépséges Csatorna-völgybe, ereszkedni, élvezni, és most megy is. Ármin szolidan görcsölget, megállunk, adok Mg-ot, tán segít, mendegéljünk tovább, most igazán élvezem még ezt a lefelét is, nem úgy, mint tavaly. A gagyi széldzseki nekem mindenre elég, bőven bemelegítettem, az előttem lévő srácokhoz csapódik a lábam észrevétlen, suhanok. Skubizok gyakran hátra, ugye jön az Ármin, de megbotlom, jajj, ne már! Ekkora béna csak nem lehetek, hogy megint elesek?! Neee!! Deee, lehetek, és még meg is ütöm magam kicsit, csak szerencsére most a jobb térdemet inkább. Utoljára talán 4 évesen lehettem ennyire szerencsétlen. Legalább most megvárom az Ármint. Nem is futok, csak baktatok a patak mellett, várom, hogy utolérjenek. A kalimpáló botos lányt elengedem, a közelébe nem megyek többet, élni akarok. Jajj, jó saras lettem már megint, hát hogy nézek ki, és mindjárt itt a cél! Hát hogy néznék? Nem vagyok én Királylány, azt meghagyom másnak, sokkal inkább Hulk, a Varacskos, röff-röff, iggeeeen! Élvezzük ki még ezt a kicsit! Most már minden lépés süpped, csúszik, pliccs-placcs-taccs, lehetünk gyerekek, bele a közepébe, csapódjon fel hónaljig!:D így kell ezt. K+ jön a gerincről, és leesünk a köves szakasz után a kis hídhoz, esőbeállóhoz, ooh ez már itt a végjáték, látod, itt megy balra a Piros.

Célegyenes Döme fotója
Már csak az utcákon kell visszaérni. Idén nem sprintelünk, egyszerűen nincs is kedvem bemenni a célba, mert akkor vége szakad, megtörik a varázs… a kalimpáló előttünk, menjen csak mutatják az utat… megint hosszabb, mint amire emlékeztem… ez itt már olyan… lapos?! Pacsizok egy irányító crew-val, jól összesarazom, jihááá, hát ennyi volt?! Ne máár… balos, és hopp valaki fotóz, jééé ez a Döme, de jóó! Fülig ér a szám, ez de király volt, el sem hiszem! Mindjárt jön ám az Orsi is, tuti jön, tudom. Célban az Armin veszi át a pénzt, a dögcédulát, mondván én túl saras vagyok. Hahhahaaa!:D én megtettem mindent!:) Orsikával is pacsi, na ezt tényleg ő kérte, pedig mondtam, hogy rettentően koszos vagyok, de őt nem zavarta.
Megöleljük egymást Árminnal, a Mélyhangúval, a Szökellővel… csak ki ne törje a nyakát egyszer az ugri-bugriban… hálás vagyok, hogy velem jött, jajj, de jó volt, mikor megyünk megint és újra és fel, egyre feljebb?! Na jóó, lassan elfogadom, ez mégis csak a cél, mehetünk akár fürdeni is… na neee… tényleg?:D meleg víz meg minden… aztaaa… hát akkor menjünk is, ez legyen az első, végül is elég sokat lotyogtunk kinn az iszapban. A saras cipőt kinn hagyjuk, mondjuk a lábam pont ugyanolyan saras, lehoztam a tusolóba a fél hegyet. Gyorsan akarok fürödni, de adok még magamnak a végén két percet csak a meleg kedvéért. Orsiék is benn, nem volt ott semmi baj se, vagy csak apró küzdelem. Kemény csaj ő, ooh, maga sem hiszi mennyire, de az. Átöltözés szárazba, szoknyát, pulcsit veszek, meg mezítláb szambázom még kicsit, jól esik a lábamnak.
Melegem van. Nem hiszik. De akkor is! Melegem van. A kezem is kezd kicsit lelohadni, ahogy helyreáll a normális keringés, és jó meleg az. Evés, ivás, mulatás, go home Mátéval és Zsóval. Totál beállva. Full drogosan. Vigyorogva. Ha lehunyom a szemem, újra ott vagyok, otthon vagyok. A Hegyen vagyok. Az eső simogat, a sár betapaszt minden sebet, az Erdő maga vagyok… boldog vagyok…
Köszönjük Csanyának a VIP nevezést!

Mátrabérc beszámoló – Nagy Locusta Kriszta

Posted on

Mátrabérc Trail 2019 – 8.hely
2019 – Átlépés magamon – akkor most már versenyezzünk is?!
Bérc is coming… a sagam folytatódik…
Igen, van bennem valami kis ösztönös tartás, gyomor remegés… még mindig, hetedszer is, vagy épp ezért. Oh, ismerlek pedig, dolgunk van egymással… Nem sétagalopp.

Olyan gyorsan elpergett a tél, az edzések mentek, de 30 km-nél sose hosszabban. Kiesett pár verseny is a tavasszal, igaz a VTM félmaraton jól sikerült. Ami ugye Fél, szóval km-ben meg se közelítem ezt a távot. Életemben egyszer futottam ennyit. Tavaly ilyenkor, no hol?! Hát a Bércen… Vannak zónáim is, néha jobb, ha tudom, merre meddig tartson a törekvés. Magamtól fölé lövök néha. Kicsit szétaprózódtam, van itt minden: futás, úszás, bringa, jóga, túra… jó ez? Nem időpocsékolás? Amíg élvezem, bírom, addig legyen. Néha extrém időbeosztással, de minden benne van a napban, aminek bele kell férnie. Mindegyik egy apró építőkő, a kirakós egy darabja.
A verseny előtt a szőlősről álmodtam, a BIRTOKról, ez a ház feletti szőlődomb. Olyan rég jártam ott: “Ne tedd ide a venyigét!”, kerítést is húztak az új telepítés mellé. Lefutottam ugyanazt az 5 km-t, amit legelőször, mikor futni kezdtem. Az út egyik végén az Eged, a másikon a Mátra tekint le rám. A lelkemnek kellett. Megnézve a Gabitól kapott pulzus adatokat, meg az edzésen tapasztalt érzéseim mellé… hmm… kicsit magasnak tűnik ahhoz, hogy 8-9 órán át ezen a fordulaton menjek. Na jó, nem szépítem, bekakkantottam rendesen. Nem a távtól, az intenzitástól. Kb. ez a menetidő a realitás, tavaly 8.38 lett. Ez a pulzus a cseppet sem kényelmes… De megbeszéltük, és a többi Gizionka is támogató puha közegként ölelt meg. Menni fog. Ők mondják, akkor úgy is lesz.
Kivételesen a versenyre rá tudtam pihenni, csak 1-1 szakdolgozat színesítette az életem, meg egy fül- és homloküreg-gyulladás. Karcsi és a Guinness kutyánk eljöttek, és reggel még segítettek nekem, eljutottunk Péterrel a rajtba. Kicsit csípősebb az idő a vártnál, 2 fok, de olyan nincs, hogy kabátot vigyek, ha délután 22 fok lesz, dehogy cipelem. Botot se. Ez a régi dilemma. Rettenthetetlen arcok, szikár emberek, csupa nagy nevű terepfutó, mint valami elit klub úgy néznek ki. Belus Tomi, Fru és Anikó együtt, csinálunk egy Előtte képet. A feszültség bennem az eget verdesi. Jajj, elég a kaja, a víz, a só, a Mg, nem melegítettem eleget, fázok, melegem van, hova teszem a kabit, meghúztam a cipőt, nem húztam meg eléggé… Tiszta gáz egy primadonna…

Gizion girlpower Sirokon a rajtban
A rajtban valahova a közép elejére álltunk Fruval, puska dörren, hoppsz, na akkor irány Kékes 19 km-re. Az útvonalat ismerem, ehhez alakítottam kicsit a pulzust. Kékesig a max 156, de azért törekedjek a 151-re legalább. Utána mehetek feljebb. Hááát, üzenetet vettem, de ez feladta a leckét. Kékes kritikus pont, jó mérce lehet, hol állok éppen erővel. Oda, valamikor 3.00 alatt szeretnék érni, picit gyorsabban, mint tavaly. A rajtból kilőtt a sok terepfutó együtt, mind a 250, majd 50 m múlva megállt, útszűkület. Neee, úgy éreztem magam, mint mikor átszakad egy gát, és a víz mindent elsöprő áramlással visz mindent maga alatt, előtt… Kivágtam oldalra, persze értelme nem volt, max annyi, hogy a mentális forintjaim nem peregtek a semmibe, miközben a rajt után pár méterrel ácsorgok. Frut, Anitát itt vesztettem el.:S Ezek után csak magamra figyeltem, meg az órára, törekedtem az áhított tartományban maradni. Persze közben éreztem, hogy ez egy jó erős kezdés volt, de én csak a pulzust néztem, az időt csak azért, hogy mikor kell egyek, és mikor kell a só. Mentem, mentem, megint olyan más volt, hullámzó, életteli, élő. A levegő még hűsítette az arcom. Tudtam, hogy nagyon megyek, pengeélen táncolok, de most még bírom, még a reggeli hűvöst használjuk ki. Olyan hirtelen elmaradt Gazos-kő, meg a Jóidő-kút rengeteg vize. Előttem Böky kolompolt egy bögrével, kalimpált botokkal, ennek a fele sem tréfa, inkább megelőzöm. Azt mondja maradjak vele, akkor tuti beérünk. El is hiszem, hogy beér, de na, épp ezen próbálok túllépni. Az sokat elárult nekem, hogy Szimandl Anita 9 kmnél, a Jagus előtt ért utol, és mondta, hogy jól elrohantuk az elejét, de engem a pk érdekelt és kész. Nem ment mindig, de törekedtem, hittem benne. Az sem érdekelt hányadik vagyok… mit bánom én… Domoszlói-kapu az első csippantás (10,2km, 1:19), meg se álltam, bár tudtam, hogy necces lesz, messze még a Kékes, de hullámoztunk tovább. Kohán Balázst láttam néha közelről, néha messzebbről, na nyúlnak épp jó, tapadok, de nem minden áron. Kékesig lement 3 gél (ez a GU finom:D) az utolsó a pont előtt nem sokkal. Csipi-Györgyi épp a Kékes alatt biztat, de álluk leesik, mi a manót keresek már ott. Biztos a tt-ről maradtam ott még. A tavalyiról.
Beesek Kékesen (19km, 2:43 kb) a pontra, Anita nemrég ment el, Fru sehol, vagyis mögöttem (wtf?). Tomi, mint egy forma-1-es kerékcserénél, kulacsok ki-be, Sanyi fotóz rendületlenül, eszek egy kis narancsot, gogoggoo! Sombokron óvatoskodom most tényleg, jajj de nincs kedvem megsérülni, és porzik, nagyon száraz a talaj. Violát itt ismerem meg, ő sem kapkodja el, egymást biztatjuk, miközben a fiúk lezúznak mellettünk. A ttúra jól átalakította a talajviszonyokat, de azért visszaköszön jó pár emlék. Végül is tök jó, most világosban lehet lemenni itt és nem sötétben (lásd Vadrózsán). Tovább, tovább. Galyatető egész közel, csak a Csór-hegy kopárja gyűjti szalagba az embereket. Peregnek a km-ek, inni is kell, jó lesz az, elpattintom a kulacsokat direkt, 10 km-re azért bőven elég az a kettő. Balázs előttem megy, de mintha kopna a dinamizmusa mászásnál. Nem akarom megelőzni, van több srác, őket sem, de pont egy hajszállal lassabbak, lassítanak engem, hát azt azért ne. A Rudolf-tanyai elágazásnál még beszélgetünk a M115-ről, fura ez nagyon, hogy teljesen komolyan mondja menjek vele bejárni. De ő más, ő futó, mi a sz.rt kezdene velem… ő a Kohán Balázs! hmhm… Próbálom még legalább azt a 151-et tartani, ha már emelni nem tudtam rajta, de nem igazán megy. A lejtőn azért, mert jó köves, emelkedőn meg elkezdett égni, fájni a combom a fenekem, lépcsőző gép rulez. Itt már sejtem, hogy nem fog ez menni végig, mert szétégne, görcsölne a fenekem, tele a gatyám, most mi legyen… aztán csendesen elengedem ezt magamban, nem bírja a combom már most a mászást, és messze még a vége, a Muzsla még sokat követel.
Galyatetőn (29,3 km, 4.07) ott a Fru(?!), hát ez mi máár… hogy lehet… és ő is körbeugrál. Tisztára ovisnak érzem magam, de meg tudom én azt tölteni, inni, kibontani… nekem csak futni kellene… Sok a turista a környéken, de félreállnak, biztatnak, de egy csomó gyerek, és kutya nem… Violát még látom, de már nem fogom be, Baksa Zoli is feltűnik, mi a szösz, őt eddig mindig csak annyit láttam a ttúrán, hogy helló! jött és ment. Most itt van előttem, gondoltam menjél csak, nem előzöm meg, de nem megy. Pont idegesítően, de csak egy hajszállal lassabb. Bocs, akkor mégiscsak mennék. Vöröskő és Ágasvár közt jól futható, relatív árnyas, kicsit hullámos, flow, flow, flow… messzebb nézve már Ágasvárra tekintek… hoppp, basszus és már szállok is a föld fele. Nem hiszem el, ne máár… egy töredék pillanat volt csak, amikor nem figyeltem, de a büntetés azonnal jött. Jajj, az órám meg ne karcoljam, törjem, most fizettem érte egy rakás pénzt… még pár mélyenszántó gondolat, de még mindig nem csapódok be, megint olyan Mátrixos… Amikor viszont igen, az fáj eléggé. Lezúztam a bal térdem egy kövön. A kiáltásra visszafordul a két lány is, mondom okés, menjenek csak. A fiúk is hamarosan befutnak, én kicsit óvatosan mozgatom, lépdelek, végülis hajlik, miközben szolidan csordogál belőle a lé. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Zsófi bakker tanulok tőled, de ez nem jó irány. Na mindegy a fő, hogy működik, megyek a srácokkal, bár egy kicsit innentől szarikálok, féltem a térdem. Felfele a Zoli nem tolja, én relaxálok vele, de lefele nagyon tartok tőle, hogy tart-e az a zúzott térd. Kalina Anikó el is suhan itt, miközben félősen tipegek. Turisták szörnyülködnek, jajj keressenek tapaszt, ugyan máár, minek, dehogy. A turistaháznál egy kicsit fürdök, már durvul a nap, le a Csörgő-patak völgyébe. Meglepő, de a Zoli nincs messze, és az utazó sebességemmel közeledem újra. Érthetetlen. A V800as meg szól, hogy neki lassan vége. Reménykedtem, hogy kibírja, hiszen még 6 óra sem telt el, de ha nem, hát nem.
Mátrakeresztes (41,1 km 5:46) Elek-BelusBelus Support team: hihetetlenek. Kérek új lábakat, meg térdet főleg, tudod olyat, ami még bírja… itt éreztem először, hogy nem kívánom a kaját. Annyira szépen csináltam Galyatetőig, de aztán sikeresen lenulláztam az órát, kétszer, és nem tudtam követni mikor ettem sót, gélt, magnéziumot, csak érzésre. De megborulás nincs, csak nem esik jól. Ettem vagy 3 féle gélt, már attól boldog vagyok, hogy nem fosikáltam össze magam (köszi GU, High5, meg a sörös:)). A kötözgetést meg hagyjuk, nem vagyok én sonka! Na lássuk azt a Muzslát. Nem megy gyorsan, talán lehetne ez még jobban üveghang, de mintha az akarás is kopna. Sétálok, de gyorsabban, mint a többiek. Valami tt-s múltról hablatyolnak, meg nekem könnyű. Jah, nagyon. Ha annyira az lenne, simán szökdelnék. Nem, egyáltalán nem könnyű. De próbálom, megkocogni ha csak kicsit is laposabb, felhúzok vagy 2 srácot, mondom a 3. csúcs az ne örüljetek. Na, itt teljesen gáz már a pulzus, a 145-nek is örülök, egyszerűen izomzattal nem bírom fenntartani, egyszerűen nem megy. A Muzsla-nyeregben még iszok két pohár izót, de nem töltögetek, még bő 7 km, és telibe fog verni lefelé a nap. Fenn a csúcson minden jó. De nincs akkora flow, mint tavaly, valami hiányzik. Meleg van, és még hosszú az út lefele, az órám régóta döglik, döglött, meg én is. Innen mehetne a 164 a poros, csúszós, kőgörgeteges, nyaktörő, sosemleszvége lefelén. Ezen túllépek, örülök ha lejutok és értelmezhető sebességgel. (Visszanézve az időmet a Muzsla már nagyon gáz volt.) Megint 2-3 srác társul, oks, menjünk már, huss, de nem akarok senki után menni, szeretném látni hova lépek, nem esek el, nem esek el és a saját ritmusomban haladni. Megyünk, megyünk, de teljesen dinamikátlan, erőtlen, kifacsart az egész, hiányzik a flow. Full beszariskodás, bénázom. Azért a Nagy-Hársas pöckének odabiccentek, ismerlek ám téged is, jövök nemsoká!;) Nehezen jön el a Diós-patak, előtte még drónozóba botlom, züm-zümm, a patakból a 20 m kimászás kegyetlen. Összesen 20 m szint, de kész, már alig megyek… innen 2 km a falu, jöhetne a kontroll nélküli sprint. Áááh hááá ööö… megiszom a vizem maradékát, és kis küzdelemmel botladozom. Ismerős Attila is kicsit elhalálozva, nem beszélünk, de elindulunk. Erősen közepes tempóval együtt megyünk, oh, ez most jó, nem olyan mint tavaly, de vele jó. Az utolsó 200 m-en mondom menjél, legyen célfotód. Kb annyival elüti, hogy ne baszakodj, akkor ok… majdnem egyszerre beesünk.
Óra nem tudom mért-e végig (nem), haldoklott a 3/4-től, nem is érdekel, az időm se, a helyezés se. Inni, inni adjatok, de előbb árnyékot, árnyékba. Vlado, ismerősök… azt mondják kemény vagy. Dehogy vagyok. Nem ment a terv. Talán a legvégét meghúzhattam volna még, de ott a kitett szőlős felperzselt… áh magyarázkodás. Icipici maradt hát benne, de jóval többet passzíroztam magam, mint tavaly.

Hogy lehet így örülni a zéró sörnek
Az első söröm végén megérkezik a 12.lány. Miii, az hogy lehet? Akkor én hányadik vagyok?? Megpróbálom kideríteni, pedig tuti mondta a speaker mikor beértem, dehát akkor mitérdekeltengemet… Szurdokpüsköki (55 km, 7:41), azért a 8. az elég jó nekem, az idő is. Annak örültem volna, ha 7-essel kezdődik, már az is rengeteg javulás, így pláne. Ollé! Még eszem-iszom kicsit hirtelen, ugye az a 20 perc még az enyém, addig lehet (IR). Karcsit hívom, még nincs ott, a 8 órás teljesítésre érkezik, azt beszéltük meg, nála a fürdő cuccom. Örül és büszke rám. Le a kompressziós szár, jól bedagadt már a térdem, kitépem a véralvadékból. Annyira nem vész a szitu, inkább az a bajom, hogy nemcsak kifele, befele is vérzett, dagad. Egyre nehezebben hajlik… hogy lehettem ennyire nyomi. Kohán Balázs hüledezett, azt mondta vár jövőre a Primaverán, és ha már lenyomtam, többet nehogy rinyálni merjek. Mondtam idén is terveztem menni, csak a meló… Hihetetlen, hogy olyan emberek előtt értem be, amit sosem gondoltam volna. Éles versenyhelyzet volt, nem ismerem a határaimat, talán picinyt még lehetett volna húzni, de az a zakózás elég rosszkor jött, nem mintha jókor is jöhetne. Közben egyszer bevillant, hogy most fogom megutálni az egész futás dolgot, meg soha többet nem megyek Bércre, beégek csudára, de nem így lett. Viszont nem is tartottam maradéktalanul a határokat, ezen még van mit csiszolni. Mondjuk nem sok ilyenben volt részem, a Vértes domborzatilag lekövethető pk-val, a Mátra kevésbé. A végén eszembe jutott, hogy ha folyamatosan sík ment volna? De valószínűleg sosem szeretném ezt kipróbálni, jó ez nekem így a Mátrában.
Borzasztó sokat köszönhetek a Belus Support Teamnek, és Neked Gabi!
Nem hiszem, hogy ezen sokat tudnék javítani, max pár percet, de majd meglátjuk. Köszönöm, hogy hiszel bennem, jobban, mint én magamban. Próbálok gyorsan regenerálódni, hűtöttem a térdem, a célban lévő csak hideg víz is jól esett, a fekete nadálytő segíti a vérömleny felszívódását. A cukrom végig rendben volt, a sörözés, evés, visszapótlás után is 4.4 minden ok. Az úszást hanyagolom, amíg meg nem gyógyul a lábam. Nyújtani nem tudtam utána annyira bedagadt a térdem, ezért hengereztem fél órát. A V800-at bevittem a szervizbe, azt ígérték cserélik az óra belsejét, bőven garanciális, aztán ennek ellenére cserben hagytak, nem cseréltek semmit. A múlt alkalommal is erős fenntartásaim maradtak, most egyértelművé tették.
Jövőre is Bérc, nem kérdés! Újra megpróbálom a tervet hozni!;)

VTM Feles (FÉL!!!:-)) – Nagy Locusta Kriszta beszámolója

Posted on

Fél. Érted, nem egész csak fél.
Alapból a maratonra terveztem nevezni a VTM-en a tavalyi, klassz élmények (lásd első maratonom) után. De elengedtem Gabi tanácsára, mert a FunRunnal és a Pilis Vertikállal már sok lett volna. Aztán ez a kettő ugrott, maradt nekem a Fél. Furán álltam hozzá. Fél, nem egész. Kényelmetlen gondolataim voltak. Ahhoz hosszú, hogy izomból kretén módra végignyomjam, mint a 10 km-t, de ahhoz rövid, hogy végig botorkáljam és alibizzek. Kényelmetlen táv. Olyan Fél. Bár nem tudom minek nyiffogtam ezt magamban, mikor tavaly épp arra is gondoltam, hogy néha futni is kellene, nemcsak alibizni, meg botorkálni. Ha már mások azt mondják futó IS vagyok…:D elvárások… hagyjuk. Szóval jó lenne ezt nem elcseszni, úgy kivételesen. Néha már mintha figyelném is a pulzusomat, de ezt még gyakorolni kell. Meg valami splitet is emlegetett néha valaki, valahol, de eszik-e vagy isszák… Hát jó. Lássuk mi lesz ebből. Elvárásom is lenne magammal szemben az a szub2óra nem volna rossz. Elmegyek 2* is bellezni előtte héten, de pénteken már csak ’okosba’ kímélnek. Szombaton szokás szerint meló, kösszi VTM, hogy te vasárnap vagy.
Minden fáradtság ellenére nagyon keveset aludtam. Egyszerűen féltem, hogy elalszom. Meg picit rástresszeltem erre a távra. Fél. Érted, Fél. Akkor hogy is kell itt menni?? Csak az motoszkált bennem, hogy ez egy kényelmetlen táv, itt futni kell, futók vannak, gyors pálya a Vértes. Nincs Sombokor, meg Gabi halála alibizni. Tudom, lépjek ki a komfortból, ilyen okosságokat könnyű mondani. Az első 10-eske ésszel, van hozzá pulzus is, aztán kicsit nyomjuk még, aztán ami maradt lőjük el a legvégén. Ok, ez menni fog. Ahamm… majdnem.

Gizionok a rajtban (Tapír csak boomolt:-))
Nagyon szurkoltam a Berta Lacinak a maratonon, vittem neki a VTM-es karszáram hátha. Reggel nagyon kedvesen felkapott a Borároson. Nincs tisztában az erejével, alábecsüli ez egyértelmű. 5 óra, hát persze. Már ha szalonnázni is akar valahol. Mondtam neki, hogy 4.25-30 kb, és ezt még élvezni is fogja, és még én is sokat mondtam a végéhez képest. Jó lett volna többet aludni, éreztem, de ideges voltam, izgultam. Az segített, hogy hamar leértünk, hangolódás ment. Eszter egy szuper csaj, dumáltunk többet, és megismertem Tapírt személyesen, meg az Antal Csabit. Sörös gélt megkaptam tőle, azt tettem be vésznek. nem használtam. Vékonyan öltöztem, nem sok csajon láttam futószoknyát, de én nem fogok fázni. Tavaly azt gondoltam, hogy milyen menő már. Későbbi kép alapján: nem, nem az. A Kazinczys póló rajtam, igen ez az én világom. Jajj, ez a sok kötelező, anyám hova tuszkoljam… Még a rajtba is elmotyóztam a futózsákom, de nem. NEM akarok futózsákot, minek?! Fru egyetért velem, erre a távra minek?! Na jó, de akkor, mibe? Hát előkapom a 3Eur fáintos kínai pántos neoprén övecskét, és beletuszkolok mindent, pohár már alig fért. De úgyis max azt fogom kivenni. A frissítők elosztása ideális, kb. minden távon az, és Gizionokat tartalmaz.

Gizion lányok a rajtban
Bemelegítettem (gimnasztika és futás is), ahogy a nagykönyv és Gabi megírta (nocsak, nocsak), közben annyi pacsit osztottam, hogy elkopott a tenyerem. Idén senki nem kérdezte meg mit keresek itt, meg hát te?! Ténfergés a rajtban, Enikővel pacsi, helló, szia, hajrá. Keresem a helyem. Nem akarok hátul ragadni, de elölről meg nagyzolás. Eszter: nem, nem az, legyünk előrébb, OK. Eldobban a rajt, oh akkor most menni, menni. Már az eleje emelkedik, Enikőt látom még vagy 3 percig és többet se. Nem tudnak most elsodorni, a saját mércém szerint fogok menni. Az aszfalt vége 1,75 km. De jó lesz ezt tudni a végén! A pálya vonalvezetése több mint ideális, az első 6-7 km-en ellövi az összes puskaporát, utána már csak lefele kell gurulni.
A Minimaraton elágazóban Kékdroid dugókázik, jééé, de jóó, helló! Ő sem kérdezte meg mit keresek itt. Tovább, tovább. Előttem egy Primaverás pólóban valaki, kiszúrtam, mint nyulat, azért az a verseny… az már valami. Mennyire más ez az egész VTM, mint tavaly. Az időjárás, a terep, a hangulat, a tempó, a táv… Nem mondanám kényelmetlennek a tempót, sőt néha visszább is veszek, de így is fixen feljebb vagyok 5-7 ütéssel. Az baj?? Lövésem sincs, de nem merem még ennél is jobban feszíteni a húrt, csúnya pofára esés is lehet ebből, azt hiszem. Ha már most feljebb vagyok, akkor később már 15-tel leszek feljebb? Miért nem maradtam a kötögetésnél inkább?! Épületes. A Mária-szakadék előtt elfordulunk (kicsit sajnálom), Tündéék irányítanak. Az előttem menők zihálnak, én artikuláltam megköszönöm, szuper, hogy itt vannak. Úgy érzem beszélgetni is tudnék, és kedvem is lenne. Leereszkedünk Kapberek-pusztára a lefelét tolnom kell, tapossák a sarkam, eszembe jut újra: nem, ez határozottan nem kényelmes. Nekem. Rajtam kívül mindenki szab lefelé, mint az őrült. Andrew fotóz, 2 mondatot váltunk is.

Roppant előnyös szerelésben
Kb. elpergett az első 10-es, Kapberek-puszta, helló Zsotyek, bocs mennem kell, most kezdődik a még melósabb rész. Meg se állok. Hopp, ez volt a frissítő, talán nem ártott volna inni. Hmm, már mindegy, majd a következőnél, hiszen csak 5km. Menjünk, menjünk, picit feljebb csúszhatok az ütésekkel. Két sráccal megyünk hasonló tempót, nekik ez látványosan nyugis tempó, nekem már a piros mező alján a mutató, de még viselhető. A pulzuson, távon kívül nem nézek én semmit, mit érdekel engem most az idő. Tavaly itt a maratonon eléggé vergődtem már, most egészen más érzések bennem, de azért csak jöhetne az a frissítő. Persze előtte fotós újra, próbálom magam összekapni ilyenkor, de közben röhögök is magamon. Nem bál ez.
Hiába vártam a frissítőt, majdnem továbblépek minden nélkül, de aztán mégse. Csak egy pohár vizet, kapom is, fuldoklom tőle. Hanga csokit is ajánl, de nekem nem kell semmi, csak menni, menni… ennyit a sör ízű gélről. A pohárral vacakolok, meg az övvel, a fene esne ebbe a sok kötelező motyóba, meg a kicsi övbe, miközben totyogok már az aszfalton lefelé. Előttem egy kecses fiatal lány fut, álomszép, könnyed léptekkel. Oh, de gyönyörű, én is így szeretnék… De én nem ilyen vagyok, ha én lépek, akkor azt a mikroföldrengést az állatok is érzik, hallják: dübb-dübb. Egy ideig Brünhildának éreztem magam, mostanság inkább Hulknak. Egy rotációs kapa megirigyelhet, olyan mélyen szántóak a gondolataim, de közben felveszem újra a fonalat.
Aszfalt haladós, gurulós lefele, már csak egy jó 5-ös, mi az: semmi. Na neee, az még valami, negyed táv. Kanyargás, itt térünk jobbra le a földútra. A srácok kicsit előttem, húznak még, de már nem az igazi. Mintha rövidebb lett volna idefele jövet, ami nonszensz, de érzetre ez az igazság. Hol van már az a kereszt, meg az aszfalt?! Az óra most már irreálisan magas pulzust mutat, ha igaz lenne, akkor Istennel beszélgetnék, szóval innentől ez mindegy is. Végre… aszfalt, akkor 1,75 km még. Mit is mondott Gabi, az utolsó km-t ami a csövön kifér?! Na, de már így is pusztulok, áh ennyi ez, nincs bennem több. Bringás kísér valakit előttem, rendőrautó szemben velünk totymorog. Mennyi utca, és aszfalt, nyúlnak az utcák, a tér-idő kontinuum valami egészen furán van itt… ahol keresztezzük a főutcát fentről, mellém esik egy lány, utolért, hajrázik. Hát ez mi?! Megelőzhettek volna báármikor az elmúlt km-eken, de most?! Nem képzeled? Még 950 m van. Na neee, itt nem! Itt, nincs az az isten, hogy megelőzzenek, ha beledöglök is! Nem is tudom honnan, még elővakarom az utolsó csepp gumibogyó-szörpöt és zúzok, ahogy csak bírok. Nem nézelődöm hátra, csak próbálom hallani a lépteit, igen még megvan, de gyengül. De lehet, hogy mégse… rendületlenül puffogtatom a nemlétező puskaporom, megy ez ecsém, megy ez… gőzmozdony ha elindul, utamba ne állj, jajj neked… már nem érdekel jön-e vagy sem, már csak a cél érdekel. Lezúziusz balra, ott már a jobbos, vigyázat jövök! Cserta Balázs, max biccentek, Orsika szurkol, gondolatban sem állok le pacsizni, és itt a kapu… ennyi volt… hova hányhatok?! Nem esek össze, megütném a szoknyából kilógó valagamat, alig bírom levenni a dugókát, 5 ezrest elszóróm, magam vagyok a megtestesült szerencsétlenség. Ennyi volt. Ma ennyi volt bennem, és ettől boldog vagyok. Kezet rázok a befutó ’nyulammal’, megfuttattál rendesen!:D

Gizionok örülnek, nyújtanak
Egyetlen porcikám sem kívánja, de elkocogok levezetni, el a néptelen kis utcáig, ahol, amikor senki nem látja, hangosan felnevetek. Magamon? Túléltem? Vagy csak az endorfin? Túléltem. Szub2óra is meglett ippen 1:57. Még a kocogást is nehéznek érzem, hogy a manóban voltam képes az előbb úgy rohanni? Valószínűleg lefelé segített a gravitáció. Bemegyek a csarnokba, ismét elveszettnek érzem magam, üres tekintettel felvenném a csomagom, Bobek úgy szalad érte, mint akit megcsípett a darázs. Amint bírok, nekiállok nyújtani is, bár nem ez lesz életem legjobban sikerültje. Közben telebeszélik ismerősök a fejem a Szimplával, nesze neked elvesztem. Relatív sokat kellett várnom, mire enni tudtam, de sebaj, a többiek később jönnek. A Berta Laci első maratonjáról, oh az a fej már láttam ilyet valahol… tele volt neki tanulsággal, Csabi is harcosan, Fru óriási mosollyal. Mese-mese a sok-sok várás után iszom a szavaikat, bár néha nehéz koncentrálnom. Tájékoztatom az érdeklődő Gizionokat, hogy mindenki megjött, és várom a soromat. Bükki farkas, Eszter is megérkezik kis eltévedés után (na azt, hogy?) örülünk egymásnak is, a futásnak is. Ülepszik az élmény, de még fog is. A sok Gizion, a színes kavalkád, most nem kérdezték, mit keresel itt, Bobek és minden Crew munkája, Mag Erika is beszélgetett velem… mi a manó… annyira más volt ez. Hazafele az eső is áztatósan rákezdett, de jó, hogy a futáshoz csodaszép idő jutott. Laci a legnagyobb lovag, hazavisz minket házig, pedig engem a világ végére kell, és mégis.
Másnap a vérem rendesen tele még mindig számos vegyi anyaggal, pörög-forog velem a világ, csak futólépésben bírok közlekedni, és most azonnal megváltom a világot. Kétszer. Egymás után. Most. Azonnal. Kedden próbáltam egy állati könnyűt futni, ebből az lett, hogy körbe-körbe rohangáltam eufóriában, mint egy mérgezett egér, de legalább relatív gyorsan. Nesze neked könnyű átmozgató. Sokadszor is megállapítom, hogy a futás drog. A keményebbik fajtából, és egész hosszan tart a hatása. Jó lesz ezzel vigyázni.
Kb negyednapra a világ is kiegyenesedett. Már nem is bánom, hogy Fél lett.
Fél, ami nekem így volt Egész.
Jövőre is VTM. Valamilyen távon.

VTM beszámoló – Benkő Eszti

Posted on Updated on

 

Jó volt. Szerintem nagyjából sikerült megcsinálni, amit írtál. Ahogy Balázs Strava bejegyzését elnéztem, a végén egész jó időket mentünk.

Most az egyszer próbáltam taktikus lenni, és egész jól bejött. Egyrészt a mezőny első harmadában rajtoltam, hogy ne kelljen kerülgetéssel múlatni az időt, az nálam nagyon gyorsan tizedeli a mentális pluszt.

Mondtam Krisztának (Balázst a rajt előtt elvesztettük), álljunk már előrébb, szerénykedett, hogy ő nem bírja azt a tempót, majd az első 30 méteren otthagyott, pedig mentem a mezőnnyel. 😀

Az első 4 kiliben 100 méter szint volt, ott még lehetett menni, próbáltam helyezkedni, viszonylag jó pozíciót szerezni – hogy a mászós szakaszt már jó helyről kezdhessem, hátha sikerül megőrizni belőle valamit az utolsó 7 kilin.

Közben azért féltem is, hogy elfutom. A szopatós 2 kilit meg sem próbáltam kikocogni. Miután kaptam újra levegőt, kezdtem épp nyugtázni magamban, hogy most jön akkor, amit utálok, jön mögülem a nép mindjárt, és otthagy a lejtőn a picsába, úgy is lett. Csak, hogy rögtön lealázva érezzem magam, elment mellettem egy 11 éves atléta kislány. 🙂

Aztán hallottam a következő lépteit közeledni, aki egyszer csak megszólalt: “kurva sok melóm van abban, hogy utolérjelek”… Megjött Balázs. 🙂 Kicsit dumcsiztunk. Aztán mondtam, menjen, száguldjon tovább nyugodtan, ha lassúnak érez, de maradt. Tök örültem neki. 🙂 Végre volt futótársam. Az utolsó pár kilin már nem beszélgettünk (én nem tudtam volna), de tök jó volt, hogy ott volt..

Valamikor, valahol ott elment még 2 csaj, az egyiket a frissítőpontnál, 10 kilinél megfogtuk – őt sikerült is mögöttünk tartani. A másik végig látótávolságon belül volt, de már nem tudtuk visszaelőzni. A 11 éves kislánnyal végig kerülgettük egymást, de a végét ő bírta jobban, jól otthagyott minket. Az utolsó kilin elkezdett közeledni egy csaj, padlizsán színű gatyája volt, őt meg lehetett volna fogni, de én nem mertem előhozakodni vele, fogalmam sem volt, milyen tempót megyünk, de féltem, hogy meghalok, ha még ráteszünk. A célban megbeszéltük, hogy Balázs is gondolt rá, de nem mert előjönni vele. 🙂 Amikor kiírták a helyezésem, akkor azért ezt bántam kicsit, hogy nem próbáltuk meg.

Összességében részemről nagyjából versenytempóban ment a cucc – bár tanácstalan is voltam egy kicsit, hogy vajon milyen tempóban tudok én terepen 15 kilit végigfutni. Ha nagyobb tétje van, még egy lapáttal rá lehetett volna tenni, egy nagyon pici maradt benne, de ezt nyilván csak utólag érzem így, hiszen hányni nem akartam a célban.;-) Amúgy végig volt bennem némi félsz az ismeretlentől, meg attól, hogy nem bírom végig.  11 kili körül egy rövid ideig  azt éreztem, sok a tempó, elkezdett fogyni az energia, kicsit ráparáztam, de nem szóltam (amit nem mondasz ki, nincs is), mentünk, aztán ráfordultunk egy kisebb ösvényre, ott próbáltam lassítani kicsit. Nem tudom, lassultunk-e vagy csak elkezdett lejteni, de jobb lett.

Az utolsó alkalom, amikor ránéztem az órára, az kb. 4 kilinél volt. A többi érzésből ment. Az az utolsó kili meglepően gyors lett. Öröm, boldogság. 🙂

VTM beszámoló – Cserta Balázs

Posted on

Szombat este jött hozzám aludni Antal Csabi. Szegénynek elég sokat kellett várni rám mire előkerültem a színházból. Bocsi! Még egy kicsit dolgoztunk a speciális frissítésünkön, beszélgettünk és mentünk aludni. Reggel negyed 9 körülre értünk a versenyközponthoz.Találkoztunk Berta Lacival, Krisztával, Fruzsival, Eszterrel, Tapírral, Enikővel. Csináltunk pár közös képet és hirtelen 9 óra lett és elrajtolt a két hosszabb táv.

Én is átöltöztem, ettem pár falatot, ruhatáraztam, majd Eszterrel elmentünk kocogni pár percet. Mosdó és beálltam a rajtba. Megbeszéltük, ha együtt kényelmes akkor futunk együtt. Még Eszter bement rajt előtt a csarnokba és el is kerültük egymást. Vártam rá, nehogy lekésse a rajtot, de mint később kiderült Ő már előrébb volt. Addig kerestem míg mindenki elindult és az utolsó pár emberrel én is elrajtoltam. A településen belül próbáltam lassan kezdeni, csak a nagyon lassúakat előzni. Közben fejben összeraktam, hogy Eszter előttem van, ezért motiváció gyanánt elhatároztam, hogy megpróbálom beérni.  Ez 40 percembe és a mezőny 2/3-nak  előzésével sikerült. Amint az erdőbe kerültünk nem értem miért, de irgalmatlanul erősnek éreztem magam, pedig Erdőbénye óta szintet csak lifttel tettem meg. Előztem és futottam felfelé. Lépésről lépésre magabiztosabb lettem. Amint lefordultunk az aszfaltról tudtam, hogy innen tempósan sétálni fogok a csúcsig, mert másnak ott nem láttam értelmét. Ezt is tettem és cserébe csak az orromon és számon kellett levegőt vennem, sehol máshol. 🙂

Közben ettem egy zselét és ittam, kivételesen időben és nem akkor amikor már jelez a testem. A lejtőre érkezve értem be Esztert és innen végig pont tökéletes volt. Az utolsó 4-5 kili lejtő volt szinte végig. Szinte 1x sem néztem meg az órámat, tempót, pulzust, időt végig nem számolgattam. Semmi stressz nem volt, ezért idén ez már a 2. örömfutásom. A tavalyinál 1 perccel lett jobb, de az érzés megfizethetetlen.

Nagyon gratulálok minden Gizionnak, Tapírnak a 2. helyéért! Jó volt mindenkit látni és együtt futni! Verseny után még hazaugrottam Kláriért, mert a rajongói várták! A titkára pedig intézte, hogy rajonghassanak érte!:)