WTF BRZSNY, 33 km – Huszti György, beszámoló

Posted on 2026.05.16.

Ha röviden akarnám elintézni a verseny beszámolót, akkor csak annyit írnék, hogy mindent vitt ez az esemény most nekem.

A VTM50 nekem egy óriási áttörés volt. Azon túl, hogy első terep maraton, első ultra táv, de először léptem át a hat órás mozgás időt, ami több, mint a felével több, mint az eddigi 4 órás idők. A versenyt feldolgozva, kielemezve fejben annyira erősnek éreztem magam még a teljesítést követően is, hogy a mentális állapotom fenntartására, önbizalmam növelésére nézegettem a következő futós eseményt. Nem tudom mi történt a VTM után, de fizikailag is egyre jobb állapotba kerültem, ezért amikor szembejött velem Zsófiék börzsönyi versenye, egyből éreztem, hogy erre nekem most szükségem van és a zöld lámpát követően be is neveztem a 33 km-es távra J

Börzsönyben még soha nem voltam futni, de sokat hallottam róla, ezért mindenképp igazi kihívásnak éreztem. A pályarajz kifejezetten tetszett, a térkép lenyűgözött, végig erdőben haladt az útvonal. Térképről olvasva, egyből látszott a szintvonalakon, hogy itt bizony lesznek nehezebb részek (nagy szopónak is nevezhetjük magunk közt, ugye? J ), aztán amikor a szintmetszetet megláttam, akkor már azt is mondtam, hogy hú b+ ez nagyon kemény lesz.

4:30-kor keltem a verseny napján, a terv az volt, hogy legkésőbb 6:00-kor indulok, hogy a rajtközpont nyitásra odaérjek, mert bizony kevésnek tűnt az idő a 8:30-as rajtig. Nem készítettem ki semmit se szombat este, aludtam egy jót, majd felkelést követően készítettem mindent el, szép sorban. Nem unatkoztam egy percet se, majd pontban 6:00-kor kocsiba ültem és elindultam. Útközben kétszer álltam meg átmozgatni magam. Kóspallag és Királyrét közötti erdei úton haladva gondoltam, hogy „igen, ez egy másik erdő, másik hegység, mint amihez én szoktam”. Lehúztam az ablakot és szippantottam magamba az erdő illatát és csodáltam meg a látványt. Azt hiszem a verseny végéig utoljára. Onnantól kezdve csak a versenyre koncentráltam.

Átvettem a rajtszámot, pacsiztam pár ismerőssel, bemelegítettem, felvettem a futómellényt, leadtam a ruhatárba a cuccom és a rajtban találtam magam. Picit helyezkedtem, merészkedtem előbbre menni, de nagyjából a közepén megálltam.

A pálya gyakorlatilag 4 fő részből állt, két komolyabb mászásból, két hosszabb lejtőzésből állt. Előzetesen megnéztem a frissítőpontokat, ami alapján a két fél literes vízzel megtöltött kulacsom mellé raktam be két tartalék kulacsot vízzel megtöltve. Ez utóbbi reggel volt fagyasztóban is, úgyhogy a hűtésem is megvolt. Az első frissítőpontig lement az első emelkedő és az első lejtőzés. Nem akartam egyáltalán kicsinálni magam az elején, de ennek ellenére úgy érzem, hogy jól haladtam felfele. Nem sokat foglalkoztam a környezettel, de miközben hátrafele is forgolódtam figyelve a többieket egy-egy pillanatra csodáltam az erdőt. 

Az első lejtős szakaszon kihasználtam a szélesebb utat, néhány futót beelőztem, majd a single track szakaszon sokáig követtem az előttem haladót, aztán elengedett. Ez jól jött, mert jött a meredekebb, sziklásabb rész, ahol minden lépésemet jól át kellett gondolni, de ugye ezekre csak pillanatnyi időm volt. A frissítőpontra üres kulacsokkal érkeztem, siettem újra tölteni, kértem segítséget is, hogy minél kevesebb idő menjen a depózásra. Feltankoltam szénhidráttal, pont időben érkeztem és mentem is tovább. 1-2 km után jött a második mászás, de ez keményebb volt, mint az első. ~600 m szint egyhuzamban. Nem volt könnyű, örültem is, amikor a tetejére értem, ott fogadott is a fotós, nyilván örömteli pillanatokat éltem át, csodálatos panoráma és bár még majdnem fél táv hátra volt, de a szint 80-90%-a pipa.

Egy percig sem lehetett unatkozni, változatos volt a terep, de nagyon száraz és kemény, megérezték a lábaim. A második frissítőpont előtt volt egy irányító, aki csak annyit mondott, hogy még 800 m a pontig. Csak azt nem mondta, hogy a maradék szintet még bele kell a pont előtt tenni. Itt már együtt haladtunk a rövidebb távon indulókkal, mondhatnám úgy, hogy diktálták a tempót a tovább haladásra, de ők az élmezőnyhöz tartoztak, úgyhogy nem sokat láttam őket. A frissítőponton ismét újratöltöttem a kulacsokat, és neki indultam a lejtőzésnek. Már a szintmetszetet látva is gondoltam, hogy ez annyira azért nem egyszerű, de a meredekséghez még jött a szikla törmelék, por. Szinte végig egyedül haladtam lefele, igyekeztem nem belegondolni abba, hogy akár eshetek nagyot is, ha megeresztem, de nagyon nem volt választásom, mint agility létrázni az aljáig. Mikor leértem konstatáltam, hogy a lábaimnak ugyan nem esett jól, de nem is estem és már csak néhány kili van hátra. Itt, ami még volt erő, azt bele is tettem, szép huszáros hajrá lett a végére.

Örülök, hogy eljöttem. Örülök, hogy jól éreztem magam, élveztem minden pillanatát a napnak. Volt még egy kis bandázás, ebéd, aztán végül az eredményhirdetést, tombolát is megvártam.

Szerintem még tuti jövök errefele 🙂

Fotók: Runaway