terep

Februári kemény napok:-)

Posted on Updated on

Hétvégén a Gizionoknál a lányok állták a sarat.

Petneházi Ildi Thaiföldön versenyzett a Phuket Night Run 5 kilméteres távján, ahol 33 perces eredményével a korosztályos első helyet sikerült megszereznie.

Karlovitz-Thurnherr Zsófi duplázott, szombaton délelőtt a Szerelmes Füred 7 km-en állt rajthoz, amit 34:55 alatt teljesített, majd este a Tajga Trail 17 kilométeres távját futott 2:15 alatt.

Nagy Kriszta A Tajga Trailen 1:48 alatt ért célba.

 

Cseke Betti a WadkanZ 19 km-es távját választotta, élete első terepversenyét teljesítve ezzel 2:35 alatt:
“- Iszonyú kemény menet volt. Vastag sár, hó és b.szott sok emelkedő. Igazi kihívás volt nekem, aki sosem futok terepen. 10-11 km után kezdtem igazán élvezni. 😀  Tuti hogy még fogok terepezni, terápiás a lelkemnek.”

 

Gratulálok mindenkinek!

 

Időközben a téli edzőtábort is megejtettük, bőszen tologattuk a határokat, így tuningolva fel az alapozást.

Néhány kép a kemény munkáról:-)

 

Gabi Gizibé Barát fényképe.

Forró csoki 

Rita Malkus fényképe.

Mexikói, már megint

Gabi Gizibé Barát fényképe.

Bázis

 

és hogy futós kép is legyen legalább a csapat egyik feléről:
Gabi Gizibé Barát fényképe.

Reklámok

Tanmese az alázatról… – Nagy Locusta Kriszta

Posted on

Legyen 28k könnyű terepfutás.
Egész héten ezen logisztikáztam, hogy fog ez időben összejönni, de végülis max 3,5-4óra (muhahha).

A Halmi-erdő, azért kevéssé terep, nézzünk valami terepebbet. Mondjuk legyen a Túrafüggő30 tt útvonala, egy apró rövidítéssel nem akartam sokat ráhúzni. Késve indultam, így tuti lesz egy kis lámpázás, nekem meg csak gyertyalángom van. Az Álló-rétig már alakult egy elképzelés a talajviszonyokról, latyak, hó, alatta mély sár, valószínűleg lesz ezzel még bajom. A forrásig lefelé a vályú két oldalán pattogtam, hátha nem csúszok el, nem ázok be (muhahha). A bringaút végülis egész jól járható, csak csúszik mint a fene, és emelkedik, de alattomosan ám.

Pap-rét. Nem állok jól időben, és már elég sok km belement, hogy lesz ez 28, és még a Visegrádi-kapu is odébb… Felcsavarodom a kékre, itt van pár nyom a single tracken, mégis kicsúszok a porhóban és majdnem leszánkázok az Urak asztala oldalról, kicsit berotty. Még csak az kéne, és hűl az idő, de gyönyörűek a havas hegyek körbe, tanítanak. Türelem… Elérek a pihenőbe, szétnézek, öltözök, nyakamba a gyertyaláng. Néhány helyen még a kéket is keresni kell, meglepő. Megvan a Visegrádi-kapu, fordító, lecsorgok a K+-ra, és tudom már mi hiányzott.:D erdészeti gépek legyalulták az utat, ami alapból laza, latyakos, süllyed.

Hát nyami. Egy ideig még tudom kezelni a helyzetet, aztán a József-forrásnál a zöld sávra áttérve huppsz elsüllyedek térdig, és benne marad a cipőm a sárban.
Lendületből továbblépek, majd kiugrom kihalászom a cipőt. Lábmosás a hóban és visszatuszkolom a lábamra. Hitetlenkedek, hogy ilyen nincs. Aztán minden igyekezem ellenére a jelenet megismétlődik. Hisztizni volna kedvem tocsogok, szegény cipőcském affene… csak épp nem segít rajtam. Ereszkedés a patakba, ide már csak 1-2 vadnyom vezet le. Vizesebb nem leszek, de tele van fával mászóka, ugri-bugri. Gyökkettővel haladok, mégis túlmegyek a Z kiemelkedésén, de semmi járhatót nem láttam. Sebaj, akkor nekiesek a partfalnak toronyiránt, bár kérdéses megtart-e. Belevágom a lábam, és kapaszkodom foggal körömmel, néha hason csúszok. Utólag visszagondolva nagyon röhögök. Már majdnem felérek, amikor észreveszem, hogy a gps sehol. Neeee… kiesett mikor hason csúsztam.

Neeee… ledobta az agyam a láncot. Kinyomom az órát 24km-nél, és átteszem túrázásra. Innentől a túlélésre játszom, és a gps-ért megmentő akcióba indulok, hason visszacsúszok a patakba. Ott vár rám a hó tetején. Nagyon örülök.:) és ismét kimászok a patakból. Már csak a Vörös-kő emelkedője vár rám. Szűz hó, egyetlen őz nyoma mutatja az utat. Mikor legutóbb erre jártam, akkor is nehéz volt, most kőkemény. 4km/h-val megyek felfelé 155ös pulzussal. Taposom a havat, felfelé vastagodik, bőven boka felett, nagyobb mint a Bükkben ez meglepő.

Majdnem fenn, aztán a Hétvályús-felé… hát ezt hagyjuk is.:S végre itt az esőház…. alig hiszem el, és 28k megvan. De még vissza kell érjek a Faluházba… lassú ereszkedés, csúszik, jeges, saras, latyakos mit érdekel engem már… ez a szerpentin se kedvenc így lefele, fel nem veszem már a láncot… lecsúszok slitty slutty piroson le Meteor-forrás slutty falu széle slitty emberek merednek rám slutty buszmegálló slitty Faluház. Hát ez is megvolt.
Tanmese volt ez nekem a javából…

Belus Fruzsi – évértékelő

Posted on

2017 az elfogadás éve volt, 2018 a törekvésé lesz

Már régóta szerettem volna írni egy értékelőt a tavalyi évről, de egészen idáig nem sikerült időt szakítani rá: decemberben vagy otthon pörögtem a családom körül, vagy a munkahelyen húztam az igát, és a karácsony előtti teendők is rendesen megterheltek. Aztán egyszer csak eljött a várva-várt karácsony, ami nálunk mindig nagy csinnadrattával jár. Egyfelől a kicsi gyerekeink életkorukból fakadóan nagy rajongói ennek az ünnepnek, mi pedig komoly gasztronómiai köröket futunk a párommal (műgonddal megkomponált menüsor, hozzá illő borválogatásokkal, és  fejedelmi pezsgőkkel. Idén sem volt ez másként, csak megfejeltük azzal, hogy a szüleim és anyósom is nálunk töltötték a Szentestét, így aztán tényleg volt mi után nézni.

A legjobb családi képünk avagy “Fiú fúróval”

Közvetlenül az ünnepek után pedig egészen egyszerűen jó volt együtt punnyadni, és noha az edzéseket rendben megcsináltam, de írni már nem volt kedvem. Ahogy eljött az újév, jött vele az ilyenkor szokásos január eleji letargia, ami köszönhető annak a szomorú ténynek hogy véget ért a szabadságunk és vissza kell térni a szorgos hétköznapok nem éppen felemelő világába. Persze hamar túltettem magam ezen a kis krízisen, és újból bizakodva tekintek a jövőbe, hisz rengeteg dolgot lehet ám várni. Na de ne ugorjunk ennyire előre…

Először az elmúlt évre térnék ki pár bekezdés erejéig, aztán szólok az idei tervekről is. A múlt évem tulajdonképpen a gyerekszülést követő munkába történő visszatérésről és az ebből fakadó problémák megoldásáról szólt. Összesen három és fél évet töltöttem itthon, ezalatt szültem két csemetét, és mire már észbe kaptam, már újra a munkahelyen találtam magam. Nem tagadom, hogy volt egy olyan bő fél évem, mikor megbántam, hogy ilyen hamar visszatértem, pedig számos indok alátámasztotta a döntésemet. Az elmúlt év ugyanakkor arról is szólt, hogy megbékéltem ezzel a választással és már nem agyalok a mi-lett-volna-ha dolgokon. Szerintem alapvetően nehéz kisgyerekes anyaként újra 8 órás munkába állni, pláne ha a gyerekek miatt még éjszakázni is kell. Meg is szenvedtük a párommal a múlt évet rendesen, de túl lehet élni. Na de hogyan lehet mindebbe belepasszírozni a futást? Ezt is megoldottam, végtelen kreativitással, mások ötleteinek hasznosítása révén, és azt hiszen kiválóra vizsgáztam. Legalábbis önfegyelemből biztosan. Sajnos néha túl is hajszoltam magam, aminek megfizettem az árát, de szépen kikecmeregtem ebből a gödörből is a párom segítségével. Az elmúlt év nagy eredményeként azt könyvelem el, hogy sikerült a család-munka-futás hármasát kellően harmonikusan összehangolni, és a kényes egyensúlyt megtartani. Néha ide-oda billent a mérleg nyelve, de nem voltak nagy kilengések alapvetően. Viszont a futás kapcsán az igazi motiváció valahogyan mégis hiányzott. Kis Mirkó születését követő egy évben valahogyan jobban akartam bizonyítani magamnak, és egy kicsit másoknak is. Tavaly ez nem volt meg bennem, megcsináltam mindent, ahogy kellett, de egy plusz löket hiányzott, mivel erre már nem maradt mozgósítható kapacitás. Amit tulajdonképpen egyáltalán nem bánok, ez a szép ebben az egészben, hogy ahogy változik az életünk, a futás helye is változik, néha egy kicsit ilyen, néha meg homlokegyenest másmilyen, de ez nem jelenti azt, hogy jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen más.

Az alapozásom egyébként egészen jól sikerült, szorgalmasan csináltam a Barát Gabi, az edzőm által küldött edzéseket, aztán a március végi Vértes Terepmaraton úgy lettem ötödik, hogy azért még jócskán lett volna bennem, de nem kicsit éheztem el köszönhetően a rakoncátlankodó gyomromnak. Sajnos az első félévre betervezett célversenyemet, a Mátrabérc Trail-t olyan időpontra halasztották, hogy így legnagyobb bánatomra nem tudtam részt venni rajta. De ott volt a Kaptárkövek Trail 13 km-es távja, amin sikerült egy harmadik helyet megcsípni, a június eleji Szentendre Trail-en pedig hozzávetőlegesen 10 perccel 7 órán belül értem be, ami azért  valljuk be őszintén eléggé feldobott. Ahhoz képest hogy nyáron nem szeretek versenyezni, a Suhanj 6! órás versenyre mégis rá tudtak beszélni, jól is tettem hogy elmentem, mert 64 km lefutásával a harmadik helyen vágtattam be. A Wizzair félmaraton letoltunk a Váczi Eszter Quartettel egy derekas váltót, önmagában hatalmas megtiszteltetés futni két olyan zenei géniusszal, mint amilyen Eszter és Iván. A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán az L távon az előkelő második helyet csíptem meg, aztán jött a Piros 85, ami egyértelműen a hab volt a tavalyi évi tortán. Annyira fantasztikusan jól éltem meg éltem első közép távú terepultráját, hogy ez egyértelműen az edzőm tervező munkáját dicsérte. Az év végére a dolgaim is kisimultak, így a decemberi Budai Trail-re tulajdonképpen öröm-futni mentünk, bár azért odatettük magunkat derekasan.

Tesómmal és édesanyámmal a Vértes Terepmaratonon

A Kaptárkövek Trail dobogósai

A kicsikkel a Szentendre Trail céljában

A Suhanj! 6 órás után feszítünk Gabival, az edzőmmel és a testvéremmel

Váczi Eszterrel és Gátos Ivánnal

A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán 

a Piros 85-ön 10 óra 20 perc futás után

Tovább a teljes blogbejegyzéshez >>

Tarcal-Tokaj Extreme Trail – Belus Tamás

Posted on Updated on

ELŐZMÉNYEK
Az október végi Piros85 egyértelműen az év legjobban sikerült versenye volt. Tökéletes lett a tempó, rendben mentek a frissítések, és a helyezéssel is maximálisan elégedett voltam (13. lettem, pedig nagyon erős volta a mezőny, mert az idén a Piros volt a Terepultra Országos Bajnoki futam is.) A verseny azért megkövetelte a maga áldozatát. Az utolsó 25 km erős lejtőit nem bírta a jobb combomban az IT-szalag, emiatt bő 1 hónapig alig tudtam edzeni. Nagyon azért nem bánkódtam, mert a szezonnak tulajdonképpen vége volt már, így különösebb veszteség és a visszatérést sürgető nyomás nélkül tudtam végigjárni a gyógyulás útját (ultrahangos kezelések, sok gyógymasszázs, rengeteg hengerezés és nyújtás, a terhelés fokozatos növelése). A sérülés miatt ki kellett hagynom a december eleji Budai Trailt, bár már óvatosan futhattam ekkor, de a december 30-i Tarcal-Tokaj Extreme Trail (21 km, +800 méter szintemelkedés) indulásomról még nem tettem le. A Tokaji-hegy (ahogy a Kopasz-hegyet mindenki ismeri) az abszolút hazai pályám, ez a hegy van a legközelebb Nyíregyházához, és minden megvan rajta ami egy terepfutó álma: technikás lejtők és emelkedők, számottevő szintemelkedés és legalább 5 különböző útvonal a csúcsra. Úgyhogy amikor eljutott hozzám a verseny híre, tudtam, hogy nekem is itt a helyem – végre a sokszáz edzés után versenyezhetek is a HEGYEMEN 🙂
Már csak 3 hét volt a versenyig, amikor végre újrakezdhettem az edzéseket, de persze formaidőzítésről szó sem lehetett, elkezdődött a lassú és unalmas alapozás. Összesen 2 tempósabb edzésem volt csak ezekben a hetekben. Az első még nem volt túl biztató, de 4 nappal a verseny előtti váltogatóban már egész jól visszajött a sebesség, úgyhogy jó hangulatban vártam a versenyt.

Belus Tamás fényképe.KÉSZÜLŐDÉS
A verseny előtti hétvégén sikerült bejárnom az útvonalat. A pálya legalább felén nagyon nagy volt a sár, bár ekkor még úgy tűnt, hogy a hétvégére visszajönnek a komoly éjszakai fagyok, és reménykedhetett a mezőny, hogy nem kell a terepen kívül a sárral is megküzdeni. Aztán csütörtökre már biztosan látszott, hogy nem lesz itt számottevő fagy, és muszáj lesz a térdig érő sárra készülnünk. Pénteken még gyorsan beszereztem egy sárban is klasszul működő Salomon Speedcross 4-et, úgyhogy már ettől sem féltem annyira. A versenyt egy akadályfutó egyesület szervezte (az Extreme Trail Hungary) úgyhogy számítani lehetett rá, hogy sok jó akadályfutó is lesz a mezőnyben. Akadályok itt nem voltak persze, de nagy volt a sár, és két szakaszon is a szalagozás olyan helyen vezette a mezőnyt, ahol tulajdonképpen még ösvény sincs. Sosem voltam még Spartan versenyen, ezért arra külön kíváncsi voltam, hogy mire leszek képes a jobb Spartanosok ellen. A rajtlistán volt néhány jó futó, de a Spartanos mezőnyt nem ismerem. A formám és a helyismeretem miatt így is eléggé bíztam benne, hogy egy számjegyű lesz a helyezésem, de a dobogót sem tartottam elképzelhetetlennek.

A VERSENY ELŐTT
Aztán a magabiztosságom el is párolgott, amikor megláttam az a rengeteg embert. A versenyre együtt mentünk a rutinos terepfutó Palásti Petivel, és korán indultunk, hogy még a rajt előtt rá tudjunk nézni a pálya állapotára. 9 előtt már Tarcalon voltunk és már akkor is óriási tömeg volt a rajtzóna környékén, a 10 órai rajtra pedig több mint 130 futó gyűlt össze csak a hosszabbik távra (volt egy rövidebb 9 km-es táv is, szintén elég kemény pályával). Már a hőmérő is jelezte reggel, hogy mit találunk majd a pályán (3 fok volt reggel) és bizony ott is volt a sár, ahogy sejteni lehetett. Elvittem magammal a kedvenc Hoka Speedgoat cipőmet is, de az a bejáráson tapasztalt sárban nagyon nem jól viselkedett, így maradt a 0 km-es Speedcross. A versenyközpontot nagyon profin összerakták Elemérék, egész komoly verseny benyomását keltette, és tulajdonképpen minden rendben is volt a szervezéssel ez egész verseny alatt. (csak így tovább Extreme Trail!) Petivel meg hánytuk vetettük, hogy mennyire öltözzünk rétegesen, nekem végül a hosszú nadrágon kívül csak egy vékony aláöltözet és egy póló és egy nyári baseball sapka lett a szettem. Zsákot sem vittem, mert 2 frissítőpont is volt a pályán, és ilyen rövid távra én nem szoktam géleket sem vinni. Közben kiszúrtuk a tömegben Németh Csabát (a legjobb magyar ultratrailes, az egyik példaképem) és az élő legenda Bogár Janit is, akiről kiderült, hogy majd a rövidebb távon áll rajthoz. Csaba természetesen a rajtban előre állt, ahogy azt kell, mire pár fiatal Spartanos élcelődni kezdett, hogy az öregek miért állnak előre. Mondtam nekik, hogy kb. 500 méterig fogjuk látni, ne aggódjanak  Pontban 10kor szikrázó napsütésben el is lőtték a mezőnyt.

FEL A KOPSZRA
Ahogy ilyenkor lenni szokott, hatalmas elánnal ugrott neki a mezőny már az első emelkedőnek is. Oda is szóltam viccesen, hogy NYOMJÁÁÁTOOK! AZ ELSŐ KM-EN MÚLIK MINDEN!!!! 5 perc sem kellett, hogy az elején túlzott tempót vállaló sporttársak lemaradozzanak, és kiderüljön, hogy kikkel is kell ma versenyeznem valójában. Először szép széles dózer úton kapaszkodtunk a csúcs felé, előttem csak 6-an, bár Csabát és egy fiatal srácot már itt alig lehetett látni. Mire a szőlőkhöz értünk, szép lassan meg is előztem a közel lévő négy srácot, így az abszolút harmadik helyen álltam, amikor beértünk a jobban futható erdős részbe. Csabáékat nem láttam már, hátrafelé meg nem akartam nézegetni, úgyhogy a magas pulzus ellenére odaléptem kicsit és igyekeztem egy kis előnyt gyűjteni hozzájuk képes az út nélküli részig. Itt jött el az első sáros lejtős rész. Óvatosan kezdtem, mert nem tudtam, hogy mit enged majd ilyen terepen a cipő, de pár lépés kellett csak, hogy rájöjjek, ezzel bizony lehet csapatni!  A sűrű fák között kijelölt, aljnövényzetben bujkálós részeken nem törtem magam nagyon, bár hallottam, hogy egy csoport elég közel csörtet mögöttem a sűrűben. Úgy éreztem, nem nyerek vele annyit, hogy érdemes legyen emiatt nagyon felvinni a pulzust, inkább a futhatóbb részekre koncentráltam. A Kopaszra a siklóernyősök indulóhelye mellett értünk fel, szintén út nélküli szalagozáson, itt volt az első frissítőpont is. Ittam egy korty vizet, meghúztam rendesen a fűzőket és indultam is a lejtmenet első részére. Elemér utánam szólt, hogy harmadik vagyok, és hogy Csabiék csak 1-2 percre vannak.

NAGY VÁGTA LEFELÉ
A sáros lejtőt a frissen szerzett magabiztossággal kezdetem, ami egészen a tanösvény nyílegyenes meredek lejtőéig tartott. Itt a bejáráson a Hokában gyakorlatilag a fenekemen jöttem le, annyira csúszott a sár. A Salomon sokkal jobban tartott, de azért nagyon csúszkáltam, úgyhogy elengedtem a tempót és nagyon óvatosan leereszkedtem a rendesen futható ösvényig. Ezután újra emelkedni kezdett az út, visszaérve a P jelzésre ismét a csúcs felé fordultunk. Ez egy hosszabb egyenes emelkedő (a szokásos edzőútvonalam része) ezért itt tudtam ellenőrizni, hogy mennyivel van mögöttem az üldözőboly. Hátrapillantottam az egyenes végén és 3-4 srácot láttam elég közel (túlságosan közel…), főleg ahhoz képest, hogy mennyire kifutottam magam idáig. De már fent is voltam a nyeregponton, innen hosszan lejt majd az út, én pedig magamhoz képest őrületes tempóban és tényleg egész bátran indítottam a lejtőn. Sáros volt az út, de a Speedcross nagyon jól tapadt, és valahogy jó ritmusa volt az egésznek. Szépen jött egyik lépés a másik után, és jöttek a 4 percen belüli kilométerek. Semmi sem törte meg a lendületet, ezért 9 km-nél újra megkockáztattam egy hátranézést. 2-300 métert láttam be, de nem volt már senki közel hozzám, ez azért megnyugtatott. Azt tudtam, hogy Csabát lehetetlen utolérni, de Dávidot (a nagyon kemény, és még szemtelenül fiatal debreceni Spartanost) talán még befoghatom.

Belus Tamás fényképe.

A SÁRTENGER
Jött a pálya legnehezebb része. Magas löszfalak között, szántóföldek és szőlők mellett vezetett az út, és itt már tényleg nagy volt a sár. Nem volt hová menekülni, ezt senki sem tudta kikerülni, bele kellett állni és taposni. Leszállt a köd, kicsit a szél is fújt, kellemetlenül hideg is lett hirtelen, ha pedig jött is valaki közel mögöttem, azt a köd jótékonyan elrejtette a szemeim elől. Hosszú kilométerek teltek el így, úgyhogy már nagyon vártam a kápolnát a Terézia-dombon. Itt volt a második frissítőpont, de a jéghideg vízből tényleg csak egy pici kortyot bírtam inni.

 

Belus Tamás fényképe.MINDEN JÓ HA…
A dombról lefelé már aszfaltút vezetett, sőt innentől párszáz métert leszámítva már csak aszfalt várt ránk. A meredek lejtőn nagyon elengedtem a lábamat, pedig a Speedcrossban nem valami kellemes aszfalton lejtőzni. De mintha láttam volna valakit előttem a ködben. És tényleg, egy kék póló, Dávid az, a mozgása nem rossz, de mintha már nem lenne annyira ruganyos, mint az elején. Még jobban rákapcsoltam, mire kiértünk a főútra már csak kb. 50 méter előnye volt. Aztán el is nézett egy elágazást, de a pontőr és én is utána kiáltottunk, hogy nem jó felé megy, jöjjön vissza erre az útra. Még elém tudott visszasorolni, de pár lépéssel mellé majd elé értem. Szóltam neki biztatóan, hogy húzzon bele, mert a dobogóért fut. 2-300 méter múlva egy újabb rövid emelkedő jött, ezt igyekeztem maxon megfutni, hátha egy kis előnyt tudok szerezni a tetejéig. Fent gyors ellenőrzés, máris egész nagy lett az az előny, úgyhogy egész jó kedvvel fordultam rá az utolsó 3 km-nek. Az Áldó Krisztus szoborhoz vezető út és a lépcsősor régi ismerősöm, sokszor futok itt – mondanom kell, hogy most sem esett jól 🙂 De lefelé már újra szaladtak a lábaim és meg is jött a széles vigyor, amit úgy szeretek ilyenkor. Tudni, hogy dobogós helyre futsz be éppen, iszonyatos jó érzés. Nem jobb, mint amikor órákon át a saját démonaid ellen küzdesz, (főleg ha le is győzöd őket) csak teljesen más. Célegyenes, egy kanyar még + stílusosan egy óriási pocsolya és már bent is vagyok a célban. 1:42 az időm, ami a sárral és a 800méter szinttel együtt nekem nagyon jó menet. A szpíker csak egy perccel később jön rá, hogy én amúgy az abszolút második helyen értem be épp, biztos azt hitte, hogy Csabi után még jóóóó sokáig nem jön senki más 🙂. A szervezők a célban is kitettek magukért. Nagyon szép befutóérmet kaptunk, menő a logózott csősál, isteni volt az ebéd és a forró tea + volt rengeteg szép tombolanyeremény is (kár, hogy a doboz túrórudikat nem én nyertem). Peti is nagyon jól ment, 10. lett, kategória 4. és nagyon menő 1:56-os idővel ért be. Kisebb meglepetésként ért, hogy a két kategóriát (14-45, 45+) teljesen külön díjazták, így két első helyezett volt tulajdonképpen. Csaba nyerte a masters és én a felnőtt kategóriát. Persze örültem, de azért nem felejtem el, hogy volt egy gyorsabb futó még a pályán. Főleg mert szeretnék egyszer olyan gyors lenni, mint ő…

Belus Tamás fényképe.

Belus Tomi, Németh Csabi

Eredmények

megjegyzés a beszámolóhoz:
Érdemes tudni a Gizionokról, hogy mindössze két futó van, aki előtt remegő térdekkel borulnak le, és feltétel nélküli tisztelettel adóznak. Ez a két futó, a két nagy ikon: Németh Csabi és Lőw András. Tomit most a csoport egyöntetűen irigyli:-)

 

Nyúlcipőbolt Budai Trail

Posted on Updated on

2017 decemberében sem tétlenkedtünk, alapozás kezdete előtt még egy komolyabb próbatétel várt a Gizionokra, a Budai Trail.

Eredmények – L táv
Elek-Belus Fruzsina, 2:43:24
Demeter Balázs, 2:59:56
Nagy Kriszta,  3:00:05
Gerlai Orsi, 3:00:19
Karlovitz-Thurnherr Zsófi, 3:18:55

Fruzsi

Kriszta

Orsi-Balázs

Zsófi

 

Eredmények – S táv, ahol mindannyian életük első terepversenyét teljesítették
Erdős Bori, 1:43:55
Kulcsár Judit, 2:03:19
Honi Kati, 2:08:00

Bori beszámolója:

Hát, nekem nagyon tetszett. Az órám kicsit jobb időt mutatott, mint az eredménylista, de azért 40-ből 15. annyira nem rossz elsőre, ugye?Piszkosul élveztem:) A talaj az valami eszeveszett volt, tényleg mintha direkt minden bemutatásra került volna, ami csak előfordulhat. Volt bokáig süppedős sár, megfagyott göröngy, hó alatti jég, befagyott pocsolya, bokáig érő hó. Emiatt én kevés szakasztól eltekintve csak a földet néztem és piszkosul odafigyeltem minden egyes lépésre. Csoda, hogy egyszer sem estem, pedig néha tényleg nagyon féltem. A táj teljesen lenyűgözött, az erdős meg a kilátós részek is, és kicsit sajnáltam is, hogy nem lehet néha megállni és nézelődni meg fotózni:)

Az erőmet szerintem jól beosztottam, akkor kezdtem el csak gyalogolni, amikor már éreztem, hogy nagyobbakat lépek gyalog, mint futva. Inkább azzal volt problémám, hogy túl későn kezdtem el újra futni az ilyen belegyaloglós szakaszok után (mire nekiindultam, már nagyon könnyű volt, innen gondolom, hogy kicsit korábban is elkezdhettem volna futni, csak hát olyan kellemes volt kirándulgatni:))). Lefelé, ahol tudtam, és ahol elmentek mellettem nagyágyúk (rávilágítva arra, hogy itt gyorsan is lehet ám menni, nem csak tyúklépésben:), próbáltam kicsit bátrabban ereszteni, itt voltak 5:30 közeli km-eim, de hát sok ilyen szakasz tényleg nem volt. A végén az aszfaltos szakaszon még amit lehet, beletettem. Az órám 1:36-ot mért (vélhetőleg leállt pár gyaloglós szakasznál), a tényleges 1:43 lett, de asszem semmi alapom így elsőre, hogy elégedetlenkedjek. Frissítésem, öltözékem, cipőm rendben volt, és sokat mosolyogtam.
Hát így történt:)

Kulcsár Judit beszámolója:

Összességében nagyon élveztem, nagyon pozitív élmény volt. A versenyszervezés egyszerűen tökéletes volt, sehol sem kellett várni, minden pakkra ment, sor nem volt (max a wc-nél egy kicsi), a jelölés meg hibátlan volt, akkor is végig tudtam volna menni, ha egyedül vagyok, de végül mindig voltak körülöttem.
Még a versenyközpontban belém hasított a gondolat, hogy bakker, mi lesz, ha én leszek az utolsó…. Szóval rendesen bemelegítettem és jó is, hogy így tettem. Az első 5 km végig emelkedett, de egész jól végig tudtam kocogni, igaz a pulzusom az egekben volt, de egyrészt nem írtál pulzust, másrészt bennem volt a para, hogy mi lesz, ha utolsó leszek, ez mégiscsak egy terep verseny, itt biztosan senki sem gyalogol 🙂 Szóval kemény volt az eleje nagyon, mentem ahogy bírtam. A cipőm elfogadható volt, szerintem, nem a cipő miatt nem mentem gyorsabban, hiszen volt teljesen futható rész, csak már nem bírtam futni. A frissítőponthoz érkezve 8 km, eléggé elkészültem az erőmmel. Ja, kb. a 4. km-től fájt a gyomrom, hogy a betegség maradványa vagy a hirtelen megerőltetéstől, nem tudom. Gondoltam a ponton iszom teát, de nem volt. Enni csak két kis szelet banánt mertem, pedig terülj-terülj asztalkám volt, de gondoltam maradok a jól beváltnál a gyomrom miatt. A pontról kiértünk egy nagyon széles nagyon jól futható, ámde végtelenül egyenes és sunyin emelkedő részhez. Na itt, kész voltam. Gondolkodtam, hogy mi lehet. Eléheztem? De én olyat nem szoktam, másrészt csak 8 km-t mentem, reggeliztem rendesen, a verseny előtt is ettem, szóval úgy döntöttem, hogy holtpont, majd elmúlik. Nagyon nehezen múlt, úgy csináltam, hogy 100 lépés futás, 100 lépés gyaloglás, látod is a fogacskákat a vége felé. Aztán elmúlt, de jött egy olyan sáros 2 km rész, hogy nem hogy futni, még sétálni sem tudtam. Anyázva araszoltam, de gondoltam, majd csak leérek egyszer és így is lett 🙂

Rájöttem, hogy a terepfutásban mi a flash. Egyrészt nyilván a természet. Másrészt, hogy nagyon ott kell lenni fejben, nem lehet közben az esti főzésen, rakott karfiolon és egyebeken mélázni, kőkeményen figyelni kell.

Rendes népség ez a terepfutó, senki sem ordított rám, hogy húzzak le a track-ről, ahol tudtam elengedtem a gyorsakat nyilván, mert ki szereti, ha lihegnek mögötte, de ahol volt két sáv ott mentem, ahol tudtam és gondoltam, hogy majd aki akar és tud kikerül és így is lett. Szóval rendesek voltak 🙂

Epilógus 1. Megnéztem, és nem lettem az utolsó 🙂 A 40 női indulóból 31.-ik 🙂

Epilógus 2. Beneveztem a következő terep versenyre, sőt, már ki is fizettem, nincs visszaút. Közel háromszor ilyen hosszú és kétszer ennyi szint. A felkészülés megkezdődött!

 

A terep új híveket szerzett magának, ahogy a beszámolókból is kitűnik:-)
Csanya köszi versenyt!

 

Piros85 beszámoló – Elek-Belus Fruzsina

Posted on

Mint ahogyan azt sokan tudjátok, még számomra is szokatlan megmérettetésre készültem múlt hét szombaton: 87.66 km lefutásárára vállalkoztam, 3205 méter pozitív szintemelkedéssel. Számtalan terepmaraton és 55 km körüli távok lefutása után, a nyáron hirtelen magától értetődőnek tűnt, hogy elébe megyek ennek a kihívásnak, így mire felocsúdtam, már be is neveztem a Piros 85 terepfutás versenyszámára. Kellően meg voltam illetődve már ettől a ténytől hetekig, de nem aggódtam, hiszen tudtam, hogy Gabi, az edzőm majd gondoskodik arról, hogy fizikailag kellően felkészült legyek a megmérettetésre. Legalábbis ami a dolog fizikai részét illeti. Akkor még nem tudtam azonban, hogy mind az augusztus, mind pedig a szeptember – október meglepően stresszes és dolgos lesz a munkahelyem szempontjából, így a versenyt megelőző hetekben egy kicsit sem éreztem magam motiváltnak és semmi sem mutatott abba az irányba, hogy megfelelően koncentrált lehetek a verseny napján

Magát a versenyre való rákészülést elég lazára vettem: volt egy hozzávetőleges időtervem (nem mondhatnám túlzottan részletesnek), a testvérem Belus Tomi tavalyi teljesítését vettem alapul, ami egy 11 órás, számomra reális kivitelezést irányzott elő. Ugyanakkor kellően rugalmasnak kellett maradnom, hiszen nem tudhattam, hogy mi lesz velem 55 km után, mondjuk úgy, hogy cirka 7 óra elteltével, így nem stresszeltem magam túlzottan a dolgon. Arra jutottam, hogy az elsődleges az, hogy pozitív élményeket szerezzek, hogy szeressem az egészet (már amennyire szeretünk még futni 6-7 óra elteltével), és hogy ne érezzem a célban azt, hogy na ennyi volt, el is temetem magamban az ultrázást örökre. Tomi már korábban kétszer futott ezen a versenyen, így magától értetődő módon kértem tőle tanácsot, hogy hogyan is kell egy ilyen távhoz hozzáállni. Szerinte ez a verseny Dobogókőig nehéz, mivel addig 36 km-en gyűjtünk kábé 1700 méter szintet, aztán viszont hosszú. És a legvégén az a döntő, hogy ki tud még a végén is futni. Tehát aki képes még futómozgásra a sunyi felfeléken a legvégén, annak nyert ügye lesz azokkal szemben, akik az utolsó 20 kilométeren kipukkannak. Radvánszki Tomi tapasztalt ultrás volt osztálytársamtól pedig azt a tanácsot kaptam, hogy az első hegyen tényleg csak nagyon óvatosan fussak fel, az a bemelegítés, utána jöhet az ereszd-el-a-hajam. Szerettem volna egy kicsit jobban rákészülni erre a versenyre, de a fókuszt a verseny hetében is elvonta a munka, meg a gyerekek, és a verseny előtti este azon kaptam magam, hogy már megint itt kell kapkodnom, hogy bepakoljak mindent, és hogy időben le tudjak feküdni aludni. Lehetett volna az útvonalat jobban tanulmányozni, de nem tettem. Lehetett volna nézegetni a szintrajzot, de nem tettem. A párom meg folyton nyüstölt, hogy mondjam már meg, hogy vajon mikor fogok odaérni a megbeszélt pontokra, így a verseny előtti este bosszúsan még matekoznom is kellett.

De ez a nemtörődömség egy kicsit sem jelentette azt, hogy nem volt kedvem futni menni másnap, sőt! Alapvetően lelkes voltam, és kicsit izgultam is, de tényleg csak kicsit. A Szentedre Trail-ek rajtjában nagyobb parában szoktam állni, mint ahogyan most éreztem magam. A frissítést sem agyaltam túl: a szokásos víz, sótabletta, Hammer gélek, meg 2 db Clif Bar lapult a hátizsákomban. A tervek szerint csupán kólát akartam inni a pontokon. Volt a fejemben egy hozzávetőleges kalkuláció, hogy mikor mit eszek, de itt is inkább a rugalmasságra helyeztem a hangsúlyt. Cipőnek hosszas tanakodás után a Hoka Challenger-emet választottam. Kicsit agyongyepált, de úgy gondoltam, hogy nem lesz itt akkora sár, hogy kelljen a Salomon Speedcross Pro csukám. Jól is gondoltam, a cipőm kiváló választásnak bizonyult. A rajtban kicsit alulöltöztem, felülre végül csak egy pólót vettem karszárral, ez utóbbit pedig még a rajt előtt közvetlenül el akartam tenni, csak már időm nem volt rá (a Kevélyre való mászás közben szabadultam meg tőle).

A rajtban nyüzsögtek a terepfutók, és mivel a verseny adott otthont a Terepfutó Országos Bajnokságnak is, csupa nagy név jött szembe az iskola folyosóján. Gyors készülődés, és ki is lőtt a mezőny pontban fél kilenckor. Huhh, na akkor irány előre az úton, kb. 11 óra és „haza” is érek.

A versenyt két nagy részre szakaszoltam: az első 65 km, Nagykovácsiig (itt volt az első randim a férjemmel), és a „maradék” félmaraton. Valahogy így sokkal egyszerűbb volt megemészteni az előttem álló feladatot.

Azt mondhatnám, hogy először sikerült maximálisan kiviteleznem azt, hogy tényleg a saját tempómban haladtam. Nem zavart, ha elmentek mellettem, és mindig próbáltam azt tudatosítani magamban, hogy nagyon messze van a vége, és ha most kipukkantom magam, akkor annyi a pozitív élményeknek. Dobogókőig nagyon tudatosan, iszonyatosan visszafogtam magam. Sok emelkedőbe bele-belegyalogoltam, egy leheletnyit talán túl is óvatoskodtam a dolgot, de tapasztalat híján nem tudtam, hogy mi várhat rám a későbbiekben. Útban Dobogókő felé Larzennel botlottunk egymásba, kiveséztük az alap-gyerekes témákat, mint pl. hogy ékszerteknőst kér az egyik csemete náluk ajándékba. Ilyen és ehhez hasonló témákat boncolgattunk, amiért nagyon hálás vagyok, mert szinte csak úgy repült az idő.

Mire felértem Dobogókőre már el is telt hozzávetőlegesen négy és egy negyed óra, és azt éreztem, hogy innentől könnyebb lesz. Azt leszámítva, hogy lilult a szám, annyira fáztam, egészen egyben voltam. Itt apa és Nicol megdepóztattak, kaptam száraz hosszú ujjú felsőt, kirázták a cipőmből az apró kavicsokat, megkaptam a következő adag gélemet és széles mosollyal az arcomon indultam tovább a Nagykovácsi felé vezető úton. Nem sok konkrét momentum maradt meg a következő órákból, inkább csak benyomások: az ázott földillat az orromban, a levegő nyirkossága, az hogy várom, hogy ritkuljon a mezőny (sokalltam a tömeget), az őszi erdő csodálata, a színes lufik az amúgy is színpomás erdőben, a nyakamba zuhogó eső megmosolygása, és az köszöngetek, hajrázok, beszélgetek, és csak mosolygok-mosolygok rendületlenül. Amikor egy nagy emelkedőt megmászva elém tárult Nagykovácsi, akkor pedig izgatottan megborzongtam, mert lassan véget ért az első etap, én pedig nagyszerűen érzem magam.

A sportórámon a navigáció volt beállítva, pulzuspánt nem volt rajtam, hogy mennyi ideje futok, nem érdekelt, hogy hány kilométernél tartok, az se nagyon. Viszont most megnéztem, hogy vajon időben ott leszek-e a randin, és elégedetten konstatáltam, hogy a megjósolt leghamarabbi időben, tehát 4 óra körül meg is érkezek. Mirkó a frissítőponton gyorsan kezelésbe vett, adta amit kértem (itt már magamhoz vettem a fejlámpát), kaptam száraz pólót, amit átcseréltem (többet öltöztem át, mint Britney Spears egy koncerten basszus), végül kértem a búcsú-puszimat, aztán Fruzsi jobbra el, irány a végjáték.

Nagykovácsiból az utat nagyjából ismertem (egyszer már jártunk itt Tomival bejáráson), emlékeztem, hogy hol, melyik kanyart szúrtuk el, ezeket a hibákat most nem követtem el. És noha a jelölés hibátlan volt, egy dolgot mégis benéztem: egy leágazót elvétettem, és belefutottam egy 300-400 méteres lejtőbe. Hál’ Istennek hamar rájöttem a hibára, átkoztam magam kicsit, de egy gyors hátraarc után feltempóztam az emelkedőn és ráfordultam a helyes irányra. Itt már elkezdtem zenét hallgatni, mert kellően szétszéledt a mezőny, szóval nem kellett attól sem tartanom, hogy bárkit is feltartanék azzal, hogy nem veszem észre, hogy mögöttem lohol. Egyébként innentől már inkább én előzgettem, kevesen mentek el mellettem, illetve talán már nem is mentek el mellettem egyáltalán.

Mikor megérkeztem a Hárshegyi körútra, szabályosan ujjongtam, mert ez szinte olyan mintha otthon lennék. Az erdő szép lassan szürkülni látszott, és én csodálatosan éreztem magam. Tudtam, hogy egy rövid szakasz és itt van a Szépjuhászné, mögötte pedig a János hegy, ami már tényleg hazai terep. Szépjuhásznénál Mirkó szurkolt, de egy puszin és a támogatásán kívül mást nem vittem magammal. Tudtam, hogy egy utolsó határozott emelkedő, és onnantól „szinte” csak lefelé futok a végéig. Ekkor már feltettem a lámpát, de nem kapcsoltam fel, tetszett, ahogy felfelé botorkálok a szürkületben. A fülemben Váczi Eszter énekli az „És a csend” című dalt, a szőr pedig feláll a karomon, és azt érzem, hogy tökéletes helyen vagyok itt és most a világban, minden, amit kerestem ma, itt van bennem, bármilyen közhelyesen is hangozzék, a magától-értetődősége a dolgoknak szinte letaglóz: az, hogy a testem engedi, hogy mindezt megtegyem, hogy ezáltal még inkább tudom, hogy ki is vagyok valójában. Gyakorlatilag simán összedobtam volna egy Coelho könyvet, anélkül hogy ezzel bárkit is megbántanék. 😉 A János-hegyen próbálok kapaszkodni ebbe az érzésbe, de kelletlenül el kell engednem. Ennyi jut mára, de ez több is, mint amit remélni mertem reggel fél kilenckor. Felérve a hegyre szinte más ember vagyok, más tudatállapotban: Kriszta tölti a kólát, majd lefelé veszem az irányt. A rövid meredek szakaszon túl Máriamakkos felé pedig beindulnak a lábaim, szól a fülemben Jamie Cullum Edge of Something-ja, eszembe jut a nyári szigetes fellépése, ahol ott állok a második sorban, a lábaim és a szívem is visznek. És hiába futottam már 75 km-t, hirtelen semmim sem fáj, repít a flow, zuhanok bele az éjszakába. Tartottam attól, hogy félni fogok majd a sötétben, de ez volt a hab a tortán: ahogy a lámpám megvilágította a fényvisszaverő szalagokat. Az órám valahol itt merült le, ami kicsit kizökkentett, és ekkor kapcsoltam ki a zenémet is. Innentől inkább csak figyeltem és a befutóra koncentráltam, plusz megígértem a tesómnak hogy nem fogok elesni a köves-sziklás single trackes részen Budaörs határában. Tehát fókuszáltam és tovább vigyorogtam.

És egyszer csak kiértem a műútra! Na az valami elképesztően jó érzés volt! Látom magam előtt Tündit a lámpájával, kocogok utána, szuper hogy nem kell tájékozódnom, megyek utána. Csökken köztünk a távolság, kicsit beérem, de tisztes távolban maradok, kicsit lassítok, jó ez a felállás nekem. Várom, mikor fordul be végre, majd amikor vesz egy balost rájövök hogy itt a VÉGE! Égnek a mécsesek az iskolába vezető járda két oldalán, én pedig irtózatosan büszke léptekkel futok be, majd fel a lépcsőn és ott a várva-várt cél. A tesóm a nyakamba borul, Mirkó és Apa éljeneznek. Mikor Mirkót megölelem, elsírom magam: ő ezt már megszokta, de egy perc múlva megtudja, hogy nem azért, mert kizsigereltem magam, hanem azért mert annyira meghatározó volt ez az utazás itt és most. Sokat tanultam magamról. És mindent megkaptam tőle, amit csak szerettem volna. Aztán persze hab a tortán, hogy 10 óra 20 perces idővel sikerült beérnem, ami pont 40 perccel jobb, mint szerettem volna. A lányok között az előkelő 8. helyen végeztem, ami ilyen erős mezőnyben rendkívüli módon megtisztelő.

Miután otthon részletesen elregéltem kalandjaimat, Mirkó közölte velem, hogy lehet, egyszerűbb lenne, ha venne nekem 2 grammot, beosztogatom, és utána legalább még járni is tudok. Nyilván EZ nem járható út. 😀 Tény, hogy egy kicsit be voltak állva a lábaim, plusz mivel egy helyen majdnem elestem, a bokám másnapra egy leheletnyit feldagadt. De a boldogságom határtalan. Ez már tényleg valami volt!

Köszönettel tartozom Barát Gabinak a felkészítésért: nekem fontos, hogy ő képes arra is, hogy ne csak helyezésekben mérje az eredményeket, hanem érzésekben is. ❤

Folytatjuk! 🙂

“Hegy-vagyok”, Fruzsi

Piros85 beszámoló – Belus Tamás

Posted on Updated on

Nehéz ilyenkor szavakat találni. Ezt a versenyt még emésztenem kell, és nem azért, mert ez a nap olyan különleges lett volna. Nem volt olyan felszabadult, mint a Kaptárkövek, olyan szép, mint a Less vagy a Bükki Hard, és messze messze nem volt olyan eufórikus mint az UTH. Nem a versenyt kell emésztgetnem, hanem a következményeit. De kezdjük az elejéről…ha nincs kedved/időd, csak ugord át a következő bekezdéseket. 🙂

AZ ELMÚLTNYÓCÉV
10 éve kezdtem el futni, nyolc éve futottam az első terep maratonomat, hét évvel ezelőtt pedig már ott voltam a mezőnyben az UTH előd T50-en. Az első pár évben egész sokat fejlődtem, egyre hosszabbak lettek a távok, okosabbak a futások, sokat is edzettem és az elérhetetlennek tűnő célokat sem gondoltam elérhetetlennek. Aztán 4-5 évvel ezelőtt megállt a dolog. Persze sokat futottam, jártam a versenyeket (ekkor már szinte kizárólag terepen) és egy picit minden évben sikerült előre lépnem. De mindig csak picit. Közben néhány sporttársam, akikkel sokat versenyeztem együtt valahogy gyorsabban haladtak. Jó lenne, annyit fogyni, mint Biriki Atti, jó lenne annyit edzeni mint Koltai Dani, jó lenne jó lenne jó lenne…De amikor több áldozatot kellett volna hozni, valahogy sosem voltam elég elszánt. A 2007-es 80kg közben szép lassan 90kg-nál is több lett, én meg néztem a versenyeken a legjobbakat és az utánuk jövő 15-20 srácot. Nekik persze könnyű volt 😀 Ha én ilyen vékony lennék, ha lenne időm a hétvégi hosszúkra, stb stb. Aztán 2015 őszén elpukkant az agyamban valami. Arra jutottam, hogy elég volt az álmodozásból. Vagy elkezdek úgy dolgozni azokért a célokért, ahogy kell, vagy hagyjuk a francba az egészet. Jöjjenek az örömfutások, a sok sok komfortzóna, és az UTMB-t meg felejtsük szépen el.

UTH 2016
Beneveztem tehát az UTH hosszúra (mert a rövidre betelt a limit), és igyekeztem az erőmhöz időmhöz mérten mindent elkövetni, hogy jól is sikerüljön. Ma már persze látom, hogy miket szúrtam el akkor, de ez a lényegen nem változtat. Akartam azt a versenyt, és meg is dolgoztam érte. Hiányzott vagy 10 db hosszú edzés a lábaimból, de igyekeztem annyi szintet összeszedni a hétvégi Tokaji-hegyi futásokon amennyit csak lehet. Közben Fruzsi már szakember irányításával készült, Barát Gabi készítette fel a versenyekre, és Fru engem is bíztatott, hogy lépjek be én is a csapatába. Abban maradtunk, hogy az UTH-t még megcsinálom egyedül úgy, ahogy tudom, aztán utána megkeresem Gabit. A verseny óriási élmény volt, olyan, amiből hónapokig erőt tudtam aztán meríteni. 50. lettem, 18:07-es idővel és kevés nálam boldogabb ember lehetett a mezőnyben.

GABI LETT AZ EDZŐM
Egy héttel később beszéltünk Gabival. Elmondtam neki, hogy mit szeretnék elérni, mit várok a közös munkától, és hogy mennyi időt és energiát tudok az edzésekre fordítani. Elkezdtek jönni az edzéstervek, amiket eleinte azért nem vettem túl komolyan. Gabi persze igyekezett szembesíteni vele, hogy ez így hová vezet (és hová nem) de nem éreztem, hogy túl nagy tétje lenne a dolgoknak. AZ UTH még messze volt, azok a versenyek pedig, amikre ekkortájt eljutottam, valahogy nem tudtak kibillenteni ebből az állapotból. A tavalyi P85 kb ennek megfelelően sikerült. 40. lettem éppen 11órán kívüli idővel, óvatosan, az erőt beosztva és semmit sem kockáztatva futottam. A téli alapozás nem sikerült túl jól, a tavaszi edzéseket/versenyeket is sok minden akadályozta, így mire észbe kaptam, már ott is álltam újra az UTH rajtjában. A súly kb. mint tavaly (93 kg) de a pályát és önmagamat is jobban ismertem már, plusz ott volt a lábamban egy teljes Gabival végigedzett év. Nem is maradt el az eredmény 🙂 27. lettem 16:57-el, több mint egy órát javítva a 2016-os időmhöz képest. Öröm, boldogság, talán mégis van keresnivalóm ebben a sportban, szépen csökkent a különbség az élmezőny vége és közöttem.

FORDULAT AZ EDZŐTÁBORBAN
Tudtam persze, hogy valamit kezdeni kell a súlyommal. Gyakran viccelődtem azzal, hogy úgy nézek ki a mezőnyben mint egy ogre. A magasságom még hagyján, 186 cm-nél többen is magasabbak a jók közül, de ez a 90-95 kg ez tarthatatlan. Elkezdtem diétázni, de az elszántság most sem volt valami erős, lement 1-2 kg de ennyi, nem is nagyon éreztem, hogy ez javítana a futásomon. Aztán július közepén vendégül láttam Gabit és pár csapattársamat a Zemplénben Erdőbényén egy 4 napos edzőtáborban. El sem tudom mondani mennyire inspiráló volt együtt tölteni a többiekkel ezt a pár napot. A tábor egyik beszélgetésében azt találtam mondani Zsófinak, hogy leszek én még olyan jó mint ŐK (így nagy Ő-vel), mire ő tök természetesen azt mondta, hogy „persze”. Úgy gondolom, hogy talán látta rajtam, hogy olyan srác vagyok, aki ha IGAZÁN akar valamit, akkor azt el is tudja érni. És ha ez tényleg így van, akkor lehet, hogy az a baj, hogy nem is akartam én ezt eddig igazán…Ez volt a fordulópont. A tábor után végre komolyan és kitartóan kezdtem újra a diétát, nagyon keményen odatettem magam az edzéseken és a heti 5 futóedzést heti 1-2 box és heti 2-3 (később 4-5) konditermi edzéssel is kiegészítettem. A táplálkozás komolyabb kihívás volt, mint az edzés. Az edzést gyakran csak elkezdeni nehéz, és naponta csak egyszer kétszer kell keménynek lenni hozzá. De a kajákról hányszor hozunk döntéseket egy nap? 10x? Minden egyes alkalommal, amikor kinyitottam a hűtőt, vagy amikor meg kellett állnom, hogy „gyorsan egyek valami bármit” erősnek kellett lenni. Szerencsére nagyon gyorsan eredménye lett a dolognak, szaladtak le a kilók, és az edzéseken is elkezdett meglátszani a fogyás. Az augusztus eleji Suhanj6-on már 70km-et mentem a hat óra alatt (86kg) a szeptember közepi biatorbágyi Wadkanz-on pedig második lettem (83 kg). Az őszi célverseny végül Fruzsinak is és nekem is a P85 lett, bár a Lemkowynára is volt nevezésünk, de aztán maradt a Piros. Az utolsó hónapot nagyon meghúztam, meglett a 80kg-s versenysúly, az utolsó hetet leszámítva már 11-14 edzésórát csináltam, úgyhogy tényleg mindent beleadtam a hajrában. Lett is új 10km-es PB-m (39.50) és Tokajban a meredekeken is jól ment a lábam.

A MATEK
A nagyon jól sikerült nyár-ősz és a 13kg fogyás miatt biztos voltam benne, hogy sokat tudok javítani a tavalyi 11órás időmhöz képest. De hogy mennyit, azt nehéz volt megtippelni. Úgy számoltam, hogy 1 órát legalább kell, hogy jelentsen a formajavulásom, ezért csináltam egy ambiciózus 9:45-ös időtervet, aztán meglátom menet közben, hogy fogom-e tudni tartani a tempót. Tavaly nagyon óvatosan kezdtem, Dobogóig is sokat gyalogoltam az emelkedőkön, de most meg akartam futni rendesen az elejét, ezért a tervezett javulás nagy részét a táv első 2/3-ba tettem, a végén megelégedtem volna a tavalyi tempóval is.

KÉSZÜLŐDÉS
Tavaly szokásomhoz híven Nyíregyházáról indultam egyedül, nagyon korán és a verseny után haza is vezettem. Idén a szüleim is velem tartottak, anya Fruzsi gyermekeire vigyázott, apa pedig nekem jött segíteni a napomat (Fruzsinak pedig a férje Mirkó volt a segítője) A rajt közelében aludtunk apával. Az este a cuccrendezésé volt, tanultam az időtervet és a pályát, apával pedig megbeszéltük, hogy hol és mikor lesz ott a pontokon. A szállodában nem volt szerencsém a szomszédokkal. Előbb az egyik oldalt hangosan bulizó fiatalokat kellett megkérnem, hogy hagyjanak aludni, aztán éjfél körül a másik szobába egy kínai család érkezett ordibálva. Végül azért elég sokat tudtam pihenni, reggel nagyon korán már a rajtban voltunk, így legalább nem kellett sorban állni sehol 🙂 Nagyon jól sikerült a cuccválasztásom is. Egy 3/4es capriban futottam, egy szuper Under Armour rövid ujjú aláöltözet volt felül, rajta egy technikai és a karmelegítő. A karmelegítőt időnként levettem, volt, hogy csak felgyűrtem, nagyon jól tudtam szabályozni vele a hőleadást. Nem vettem fel viszont kompressziós szárat, ezt marhára megbántam, később majd írom is, hogy miért. A track fent a V800-on, a zsák tele minden földi jóval – úgymint Hammer gélek, magnézium, sótabi, nedves papírtörlő ami hálistennek idén nem kellett, egy laminált szintrajz rajta a tavalyi részidőimmel és 2×4 dl víz, ja és a tartalék salamon széldzseki mert a hidegtől tartottam kicsit.

A RAJT ÉS AZ ELEJE
Barátok, ismerősök mindenütt. El sem kezdem felsorolni, hogy mennyi mindenkivel sikerült beszélnem pár szót, régebben szerettem magamban tölteni az utolsó órát, de mostanában nagyon élvezem, hogy egy kicsit részese lehetek a terepes társasági életnek. Azért maradt idő egy korrekt bemelegítésre, szelfiztünk Fruzsival és el is lőtték a versenyt. Tavaly nagyon lassan kezdtem, be is ragadtam az aszfaltos szakasz utáni single track-en egy lassabb csoport mögé, idén viszont erősen kezdtem, hogy ne járjak így. 20-25-en lehettek előttem, amikor beértünk az erdőbe. Hamar kiderült, hogy nagy sár nem lesz aznap (bár volt pár rosszabb rész azért) ennek marhára örültem, mert a Speedgoat-om sok mindenre jó, de sárban nagyon szar futni benne…
Nagyon jól ment a futás, a Kevélyre (7,1 km) 11 perccel értem hamarabb fel, mint tavaly, szinte végig futottam. A pulzus teljesen rendben volt, a lejtő sem volt túl csúszós-sáros úgyhogy elengedhettem a hosszú lábaimat. Csikóváralja (12,8km) előtt Nicol várt, nagyon örültem neki, puszi-fotó és mentem is tovább, a ponton másik csapattársam, Kriszta azonnal töltötte a kulacsomat. Apa kérdezte mit kérek, mondtam, hogy egy pacsit 🙂 Nagyon jó kedvem volt, itt már 22 perccel mentem a tavalyi előtt. Uhh jó lesz ez végig így?? Úgy éreztem igen. A szett nagyon jól működött rajtam, nem volt melegem, nem fáztam, a mellény nem dörzsölt, a cipő tette a dolgát, minden a legnagyobb rendben. Közben egész verseny alatt tervszerűen ettem a Hammer géleket, ha kívántam, ha nem. Olyankor is szépen betoltam a tervezett adagot, amikor nem éreztem különösebben szükségesnek. Ez utólag nagyon okos dolognak bizonyult. A pontokon pl sehol nem voltam különösen éhes, így nem kívántam meg a hülyeségeket, és nem ettem össze-vissza minden szart. Nem is volt semmi gondja a gyomromnak és gyakorlatilag az utolsó pillanatig szépen tudtam enni a géljeimet, mindent elfogadott és hasznosított a testem.

DOBOGÓRA FEL
Dömösig nem volt különösebb történés, az emelkedőket kötelességtudóan megfutottam, néha ott is ahol már tényleg a gyaloglás tűnt volna okosabbnak, de valahogy elegem volt az óvatoskodásból, jó formában voltam, és nagyon bíztam abban, hogy végig bírom majd így, úgyhogy mentem ahogy bírtam. Előttem fel-fel tűnt Pál Emőke libegő csurija, mögöttem senki, eléggé széthúzódott már a mezőny körülöttem. Dömösre (28km) már 36 perc volt az előnyöm tavalyhoz képest. Apa ott várt a ponton, már előkereste a depós táskámat, gyors kulacstöltés, pár gél a zsebekbe, ittam pár korty energiaitalt és puszi-pacsi-tovább. Pont láttam Vincze Zsófit beérni a pontra, azt hittem előttem van, na mondom ha így megyek látok valamit a lányok dobogóért folyó csatájából. Emőke húzta a sort fel Dobogóra, néha az emelkedőkön én, de egyébként egymás közelében haladtunk. Szemben jöttek Oliék, Emőkének adták az infót Irénről. Szakó-nyeregre (33km, -43 perc) a velünk jövő pár srác lemaradt, Emőke lassulni látszott. Léptem volna el mellette, ráköszöntem, kérdeztem minden ok-e? Szarul vagyok, mondta ő és tényleg nem nézett ki jól szegény. Vízzel, sótabival kínáltam, bíztattam, hogy majd a ponton feltámad. De aztán sajnos tényleg kiállt, ahogy láttam jól is tette. Dobogóra (36 km, -47p) Apa épphogy ideért a pontra, én már továbbindultam mire jött szemben a parkolóból, szabadkozott, hogy túl gyors vagyok, 1 perc alatt felszerelt mindennel és már mutatta is a parkoló után az utat. Pár hete futottam itt az egyik éjjel az UTH bejárásomon, mennyire más így a hegy, tele emberrel. A pont előtt ismét Nicol szurkolt nekünk – GIZIONPOWER mindenütt 🙂)))

KOPÁRIG MINDEN OK
Közben fel-fel támadt a szél, egyik borulat jött a másik után. Jól esett nagyon a levegő, jöttek a szép hosszú lépések lefelé. Nagyon figyeltem, teljes volt a fókusz, minden ellépésnek tétje van, gondoltam, és bele is tettem az energiát mindegyikbe. Pilisszántó (43km, -54p) nagyon gyorsan eljött, a Csévi-nyeregnél (45,7 km, -56p) pedig Bóla Lia várt a családjával, szólt a kereplő, ment a bíztatás, fotó Lia édes-halloweeni sminkes kislányával. Továbbra is minden rendben, felfelé és lefelé is klassz a tempó, a kedvem határtalan. Innen a Kopár-csárdáig tartó szakasz nagyon szórakoztató volt, imádom ezeket a kanyargó hegyoldali single-trackeket, meg is toltam, ahogy csak tudtam. Valahol itt értem utol a csapattársamat Ákost, aki a túrán futott. Kicsit dumáltunk, lőttem egy klassz képet és már léptem is el. Kopárnál (54km, -1óra1p) András várt a ponton, jó volt dumálni vele, közben apa jött az ellátással, vittem az asztalról magnéziumot (de jól tettem) ettem egy kis ropit, ittam kólát (innentől mindenhol jött egy kis kóla) ez is elég gyors depó volt.

A NEHEZE ITT JÖTT
A Kopártól jön szerintem a verseny legnehezebb része. Már több mint 50 a lábban, jó lenne gyalogolni a Hosszú-árokig (59,5 km, -1ó14p) vezető enyhe emelkedőn, de nem lehet. Ha itt gyalogolsz, akkor már minden emelkedőn gyalogolni fogsz. Futni kell, pedig már tényleg fáj, futottam is, örültem is a lufikkal szuperül feldíszített pontig. Zajlott az élet a ponton, Medgyessy Gergely Szimandl Anitával beszélgetett. Gergővel sokat mentünk együtt vagy egymás közelében ezután, a szuper célidőmet neki is köszönhetem. Fel a Nagy-Szénásra (62,3km, -1ó22p) már egész jól ment a dolog, és szerencsére elég meredek volt ahhoz, hogy lelkiismeret furdalás nélkül gyalogolhassak 🙂. A lejtőn viszont jött a baj. Görcs előbb a bal aztán a jobb vádlimba, többször majdnem elestem lefelé a hirtelen berobbanó fájdalom miatt. Nem akartam megállni, volt már, hogy ilyet lábon kihordtam, de aztán végül mégis megálltam nyújtani kicsit őket. Átmenetileg megoldotta dolgot a nyújtás, de aztán le a Nagykovácsi aszfaltos lejtőn a lendületes 4:30-asok helyett sziszegős 6 percesek lettek. Nem nagyon tudtam, hogy mi lenne jó. Gergő ért utol, mondta, hogy igyak rengeteget, magnéziummal kínált. Mondtam, hogy majd a ponton összerakom magam. Apa ott volt a plébániánál (65,6 km, -1ó26p) intézett mindent pillanatok alatt. Kaptam magnéziumot, ittam kólát, feltankoltam mindent és robogtam is tovább. A lámpát itt terveztem felvenni, de teljesen felesleges volt még, a sötétedésig még volt bő két óra. Itt gondoltam száraz technikait felvenni, de végül nem öltöztem át. Annyira nem fáztam és sajnáltam rá az időt. A shiledet viszont egy zárt baseball sapkára cseréltem, ez később az esőben nem jött rosszul.

GÖRCSÖK. GÖRCSÖK MINDENÜTT.
Fruzsival az innentől a célig tartó részt megfutottuk együtt pár hete, ráadásul track nélkül, hogy figyelni kelljen végig. És milyen jól tettük! Minden beugrott futás közben…hol lesznek a nehezebben észrevehető kanyarok, meddig tart még az emelkedő…érdemes-e belefutni vagy belegyalogolni egy-egy részbe. Nagy biztonságérzetet adott ez, plusz Gergő is ott futott a közelemben, klassz dolog egy ilyen rutinos terepessel egy tempót menni. Kérdeztem tőle, hogy milyen időt megyünk szerinte. Azt mondta, hogy konzervatívan számolva 9:15 de lehet hogy jobbak is leszünk. Elkerekedett a szemem. Azt tudtam már ekkorra, hogy sima ügy a 9:45, de hogy ennyire közel lehet a 9 óra, azt nem éreztem belülről. Visszagondolva ez nagy lökést adott még a végére, talán ezért is küzdöttem a görcsök ellenére ennyire. Ekkor már lejtőkön minden 4.-5. lépésnél görcsölt valamelyik vádlim. Gyakran álltam meg nyújtani őket, és mondogattam magamban, hogy „a vádlim egy merő lazaság…nincs benne görcs…a tónusosság szobra…Kilian csak azért utazott Budaörsre, hogy megismerje a világ leglazább vádlijú futóját…meg ilyen baromságok. Volt, hogy segített is 🙂
A Hárs-hegyi körút (74km, -1ó38p) után egy frissítő zápor törte csak meg a monotóniát, aztán már kezdtük is a János-hegyet Gergővel. Szépjuhásznénál azért megkaptam apától a lámpát, biztos ami biztos. Fel a Jánosra (77km, -1ó41p) gyors gyaloglás, de ahol lehetett azért belefutottunk.

A ponton Kriszta várt ismét isteni málnaszörppel (köszi Kriszta!!), max 30 mp-et álltam, nem is mertem többet a vádlijaim miatt.
Féltem a lefelétől és félhettem is. Szenvedés volt a vádligörcsök miatt. De az igazán rossz az volt, hogy amúgy nagyon egyben voltam ezt leszámítva, és biztos vagyok abban, hogy komolyat mentem volna itt, ha nincs a vádlim ilyen szar állapotban. Még világos volt, tavalyi itt már masszív sötétben lejtőztem. Görcsök között értem végre az utolsó pontra Makkosmáriára (81,5 km, -1ó46p), itt már teljesen egyedül. Pár jó szó még Apától, és jöhetett az utolsó etap. Örültem az utolsó emelkedőnek, legalább nem görcsölt a vádlim közben. Számolgatni nem volt energiám, azt tudtam viszont hogy előttem és mögöttem is messze van a következő futó (köszi az infót Zsófi!). Lefelé a sziklás vízmosásos lejtőn tavaly nagyot estem, most elvben óvatosan kellett volna mennem a görcsök miatt, de olyan közel volt már a vége. Nem volt itt már mire spórolni, gondoltam ettől már nem lesz rosszabb úgysem.
Beérni Budaörsre azért elég jó érzés volt. Kár, hogy a hülye görcsök miatt nem tudtam kiélvezni az utolsó pár km-et, de végül is ennyi bajom volt egész nap, és azért ezt még ki lehetett bírni. A célegyenesben Attila barátom futott velem egy picit, és a csapatból Orsi és Balázs is a célban várt, gyerekek ez nagyon-nagyon jó érzés volt, köszi!!!
Be a suliba, fel az utolsó lépcsőn, és szólt a taps, én vigyorogtam mint a tejbetök 🙂 A vége 9:07 lett, 13. lettem, én pedig majd kiugrottam a bőrömből. És az a durva, hogy igazából nem is éreztem magam fáradtnak. Simán ment a járás, nem szédültem, a gyomrom teljesen oké. Orsi befutókosarából kaptam sört meg rudit (infúzió is volt nála, ha kellett volna), Balázs, Atti, Apa mindenki olyan büszke volt rám. Nagy pillanat volt ez nekem. Jöttek az üzenetek, a kedves sms-ek a többiektől, akik a neten nézték egész nap az eredményeket, annyira jól estek, köszi! Közben már Fruzsi célidejét számolgattam, úristen mekkora menet lesz ez neki is!! 10óra20-ra jött be, 8. lett ebben a bivalyerős női mezőnyben, nem is találtam szavakat. Megleptem magamat ezzel a futással, de Fruzsi legalább ennyire meglepett engem. Szép volt Fru! Szeretlek és büszke vagyok rád hugi! Egy év alatt 1óra 57 percet javultam itt, ami – és ezt biztosan érzem – lehetetlen lett volna Gabi nélkül. Köszönöm Gabi és nem csak az edzésterveket. A szakmai tudás hozzám nem biztos, hogy elég lett volna. Kellett a terelgetés, az unszolás, és hogy vissza tudjál fogni, amikor arra van szükség.

9óra 7 perc. Ízlelgetem azóta is. Ez jobb, mint jópár olyan futó legjobb eredménye ezen a pályán, akikre azóta is felnézek, akik a példaképeim. Persze Muhari Gabi, Áron, Marci és a többi nagyágyú továbbra is egy külön minőség, de azt hiszem, ha így folytatom, akkor ott lehetek az utánuk jövő 10-20 srác között.
Jó lenne… haha nem. Így lesz, majd meglátjátok 🙂