terep

Peaks of Pilis – Nagy Kriszta, beszámoló

Posted on

Peaks of Pilis
„…baj nem érhet.”
Ez akár mantra is lehetne… Számomra ez maga volt a bizonyosság. Hit, önbeteljesítő jóslat, védőangyal vagy valami hasonló. Hiszen kinn leszek az erdőben… gond, bánat, baj nem érhet… el nem érhet…
A Peaks of Mátra olyan gördülékenyen ment… megnéztem a csúcsokat, ok, így kell menni számomra egyértelmű… hogy parkolni is könnyű legyen:D, kör legyen, Csór-hegynek felfelé mennék, meg kék kút is útba essen, minek cipeljem… és a végén csak legördüljek, törekedve a legrövidebb útvonalra. Mindent megadott nekem, amire vágytam az az út, egy falatnyi Mátrát. Kicsit magányos harcosnak éreztem magam, szembe állandóan jöttek a változatos csapatok.
Egy valamit hiányoltam belőle. A tervezés hosszú pillanatait, a fontolgatást, latolgatást, hogy úttalan-utakon átkössek… szóval a fejtörést. Volt, volt, de nem sok. Mégis egészen belelkesültem, és vártam a Pilist. Oh, ebben is sok a lehetőség, de még mennyi! Áh, komolyan örülök, hogy részesei lehetünk a játéknak, amit Csanya kitalált, játsszunk el hát!
Még egy csúcsot, egy oly régen látott, kedves helyet én is bedobtam a kalapba: Vaskapu.❤ és biztosan tudtam, hogy ez is a csúcsok között lesz! És lőn… az a sziklaív rabul ejt, ejj, de várom már, olyan régen várom már… 4 csúcs lett, maradhat? Hát jó. Sehol a Peaks Time, de nekem már legalább 3 verzió jutott az eszembe, több kiindulási ponttal, és iránnyal, ez ezért, az meg azért jó… az hosszabb, kevesebb szint, a másik rövidebb, de morcoskásabb, kevéssé futható… körnek se kell lennie, de oh, legyen csak kör, hiszen egyedül megyek, és télen kevésbé jó buszozgatni futi után. Illetve van egy egyéni fejlövésem: a kihíváshoz nekem hozzátartozik a vezetés része is. Nem is a technikai nehézségek tartanak fel, hanem a saját félelmeim.
Hiába terveztem számtalan utat, csak egy lesz ebből tesztelve, a LEGRÖVIDEBB. Legyen most ez a kihívás! Legyen!! Hiszen már tél van, menjünk tökön-babon át! …baj nem érhet. Nem aludtam túl magam túl, hogy mielőbb menjek, a rövid szombati munkanap végére haza is érjek. Sötétben indulós, kivételesen átvágok kocsival a belvároson (én meg a belváros 😃), 20 km-t spórolok így …baj nem érhet. Mondhatni egész könnyen megy, de Dobogókő előtt jóval rám száll a köd, oh helló, épp csak te hiányoztál! A tájékozódást is megkönnyíted, oh wait… de baj nem érhet. Ennek ellenére minden rendben, és érzem, hogy ez ma így is marad, úgy belenyugizom és egyszerűen csak boldog vagyok, hogy kinn lehetek az erdőben, és hegyen-völgyön futhatok. Baj.el.nem.érhet.engem. A track majdnem 24 km, remélem, hogy max 25 km-ből meg is úszom.
A Két-bükkfa nyeregből indulok, szomszéddal (Vlado) ezt találtuk optimálisnak. Mindketten imádunk tervezgetni, ezt a Peakset nekünk találta ki Csanya (no meg magának;)). Meglepődöm a parkolóban, olyan hirtelen téli hideg lett, sietek az öltözéssel.
Fel Dobogókőre a tündérvilágba, hosszú szakállas zúzmarásak a fák, de a sár boka felett ér, fura. A házakat elkerülöm, a Rezső kilátóból csak a szürke massza látszik. Lefele gördülök, csúszok, botladozom, cuppogok a sárgán, egy idő után meg inkább síelek, és a szélén a faágakba kapaszkodom. Annyira a lábam elég figyelek, hogy kicsit későn veszem észre, jobbra Jász-hegy üstöke már magasodik, ha volt is bejáró, elmentem mellette. No, sebaj, akkor kézzel-lábbal korrigálok 😃 csak fel-fel. Persze a gerincem elcsípem a single tracket, van valami hívogató és megkapó ebben a vékonyka ösvényben… mindkét oldalt letörés, egyre mélyebb, ahogy az üstök emelkedik… a csúcs a végén… itt béke van, ide vissza kell jönni máskor, ez egy varázsos hely.
Innen balra levágódom csak úgy direktbe a meredélyen, erre picit olyan, mintha már jártak volna erre, de óvatoskodom, és lefolyok az avarral, sárral együtt. Lejjebb elcsípek egy utat, elindulok, de hoppp, nem jóó, áááh… hát persze! Ez kerüli körbe az üstököt, nekem még lejjebb kell menni. Hát jó, akkor bevetődöm ismét a sűrűbe, és folytatom a totymorgást lefele. Na, végre ez már a sárga, itt már jó helyen vagyok. Gogogoo, egészen Árpádvár aljáig, itt a pihenő, fordulok a Rám-szakadékra… khmm… hogy nekem mennyi eszem van!:D a szakadékon lefelé nem is ajánlott, pláne mikor tele van vízzel. Hocii nekem ide azt a Darwin-díjat!:D minden kis sejtecském örül, annak ellenére, hogy egy lépést se tudok futni, volt itt már elég baleset, nem én leszek a kövi, vigyázok a lépéssel …baj nem érhet.
Csúsznak, vizesek a létrafokok, a kesztyű is átázik, nem szerencsés. Egész jól megy, csak a völgy alján csobbanok egy nagyot az egyik cipővel, vááá minek óvatoskodtam:D, és nevetek magamon. Szerencsére a turisták még csak ébrednek, én már lejutottam. Forduló a pirosra, kicsit vissza felfelé a völgyön, majd egy régi kisvasút nyomvonalon indulok felfelé, hogy elcsípjem a Prédikáló P3-ét. Meg is van, ismerősök ereszkednek épp akkor lefelé, botoznak (több eszük volt, mint nekem). Annyira nincs út, hogy le is csúszok róla, jobbra le a gerincről. Mese nincs, négykézláb vissza kell másznom. Nagyon nehéz ez most, a föld kifolyik a lábam alól, nincs mibe kapaszkodni. Nagy nehezen csak sikerül, meglepődöm már a Vadálló-kövek alá értem fel. Nem sokat látok a ködben, de fotózom, szembe ismerős csapat érkezik Szárnya Pistiék, váltunk pár szót.
Prédikálószék előtt balra térek, az ösvényt később csípem el, ezt már kijárták, csuszkálták alaposan. Egész hosszan kell kimenni, ereszkedni az Üstök-hegyre, kis tisztás is akad a végén, ami most a semmibe vész. Vajon innen is van kilátás máskor? Visszakapaszkodom, nincs értelme felmenni a kilátóba, egyáltalán semmit se lehet látni. Indulok, és máris a következő nagy létszámú csapatba botlom. Fura, hogy ennyien együtt bóklásznak.
Keserű-hegyen átvágok, a kevésbé járt felén szándékosan. Itt csak a vadak járnak senki más, az út halvány emlékként él csupán, valaha volt, elmúlt. Az ereszkedéssel elcsípem a völgy alján a pirost újra, indulnának a lábaim, oh wait, ne olyan gyorsan! Nekem toronyiránt fel kell másznom a vízmosáson… legyen! Néha eltérülök, vagy keresek egy szimpibb vízmosást, de kaptatok felfelé, szó sincs futásról.
Nehezen elcsípek valami bringázható utat, és jééé elértem a dobogókői sípálya alját, itt a felvonó meg a kisház. Na, akkor adott a feladat. Egy szürke ködmasszában küzdök felfelé, semmi kecmec csak fel-fel, ez biza meredekebb, mint a kékesi. Jó sok energiát elpattintok, figyelnem is kell, csak egy zabszeletet ettem eddig. Viszont a pálya tetején ismét Csodaország fogad, zúzmara hegyek, sétálgatók. A síház csak kinn etet, de főznek 3 bográccsal is vadpörit. Nekem csak a kékkút segít a buszmegállóban, tankolok egy kicsit.
Innen a Zsivány-sziklák fele ereszkedem, hihetetlen, hogy itt mekkora máár a retek:D, sikkanós, lottyanós, tottyanós… Római út kavicsait egy ideig elnyeli, aztán botorkálok rajtuk tovább. Mária-pad esőbeállójánál erdészetileg megmunkált a bejáró, caplatok felfelé a Vaskapuhoz. Ezt én kértem a Csanyától, és láss csodát, nohát… befordulok a völgybe, itt már nehezebb a járás, és a ködben semmi esély hogy meglássam a boltíveket lentről, de ott van az. Ide nem vezet turistaút, szerintem senki nem vállalná a felelősséget az egyszeri kirándulókért. Olyan meredek, hogy én itt mindenképp felfelé akartam jönni (emiatt is erre indult a kör, meg a vízvételi pont miatt). A sziklák között kicsit elidőzöm, ide is vissza kell jönni. Kis tanácstalanság, tudom, hogy felfelé indulós, de út nincs, khmm… akkor megyek négykézláb, és persze előbb-utóbb meglesz az az út. A gerincen már egész jól követhető, itt is jönnek szembe, sokan Peakselnek. A csúcsra kitérés megvan, magát Vaskapu-hegy csúcskövét kerestem egy ideig.
Innen az átkötés a következőre… Ezt nagyon vártam. Ez az út nem is létezett, így sokat nem kellett keresni.😃 egy rövid részen kezemben a telefon, és az órámat kinagyítva haladok felfelé pár sziklán, átbotorkálva fiataloson, váóóó már itt is az út, hát ez abszolút vállalható volt. Nyilván rövid szakasz volt, kevés szintvonallal. Eléggé világvége hely, se itt, se a Nagy-Szoplákon nincs turistajelzés. Azért erdészetileg az utat helyben hagyták néhol. Ismét szembeforgalom, maga a csúcs elvarázsolt helyen bújik meg, közel 10 cm-es zúzmara lóg mindenről, és a kis szívem olyan boldog valamitől. Innen már csak vissza kell, találjak a kocsihoz… oh nem akarom, hogy véget érjen…
A kocsinál sok a kiránduló, majdnem félrészeg… nofene. Gyors evés, öltözés, gogogo vezetés. Béke van. Megy a vezetés. Itt a világbéke. Megérkeztem. Valahová ide a mostba, magamba, ebbe a pillanatba. Engem baj el nem érhet.
Biztonságban vagyok, otthon vagyok.
   

Gerence kör, 25 km – Páll Attila, beszámoló

Posted on Updated on

Megvolt a köröm.
Öröm volt 🙂
Sajnos eltévedtem 2x, így nem lett pályacsúcs, de talán túlélem valahogy :)))))!
Ami viszont A lényeg!
Végig jól ment, gyakorlatilag a 100-asból semmi nem fogyott. Az első kisebb eltévedéskor nem adtam ki belőle semmit, a másodiknál egy tizest elszórtam, de a visszafordulás után már vissza is termeltem…
Az általad kiírt 10-11-et tartottam az elején, ez nehéz volt, de tudtam, hogy Nem. Lehet. Menni. Kisebb fadöntésbe és dágványba is kerültem, de nem volt vészes (sajnos ezt nem hozhatom fel kifogásnak). A bemelegítés 4,36 kili volt . Innen indult az első hupli. CSAK a 10-11-re koncentráltam és nehéz volt nem menni. Egy balos letérőt túl korán abszolváltam, de 100 m után már éreztem a bajt és visszafordultam (ez jelzetlen részen volt). Gyorsan megoldottam az első csekkpontot is (7,3 km).
Innen emlékeztem, hogy kis fel és aztán le. Egy ötös elágazáshoz érkeztem. A homogén, vastag levél szőnyegben az utakat/ösvényeket nem lehetett látni, csak sejteni. Emlékeztem, hogy jobbra és mentem is, lejtett is. Jelzés csak ritkán volt, egy kis pötty. Aztán egy idő után furcsa volt, hogy kezd a nap mögém kerülni. Mentem, de éreztem, hogy elcsesztem. Még szerencse, hogy jó kis lejtő volt és ereszthettem neki… Plusz egy kilit tettem így bele. Visszafordultam, de nem volt világvége.
Majdnem-et elfelejtjük és Mégis lesz belőle, ugye 😉 ?!
Szóval mentem RPE 10-11-en.
Leértem a Gyilkos-tóhoz (11 km), innen engedélyeztem magamnak egy kis emelést, de csak egy kicsit, olyan RPE 11-12-t. Itt végre nem vétettem el a trükkös elágazást és nagyon jó erőben tudtam rakni. 4:40 körüli két kili is volt, bár a lefelék életveszélyesek voltak, kb. semmit nem láttam a mély avarban.
Innen jön a második, nagyobb bucka. A Phrsz-ön néha belekocogtam, ahol tudtam, de tempós sétánál itt nekem nem terem több. Aztán a fenti dózeren megint tudtam menni és a második csekkolás (14,4 km) után a lefelét már 12-13-ban engedtem neki. 3 kili mászással, csekkolással megvolt 18 perc alatt, ami nem egy nagy idő, de nekem most teljesen korrekt munkának tűnt.
A P sávot (18-20 km) már 12-13-ban toltam, mert tudtam, hogy már csak egy bucka van hátra, így a sunyi emelkedőt picit forszíroztam. 5:30 körül tudtam haladni felfelé, bár volt pár kidőlt fa, meg dzsindzsás mászás, de ezek után rögtön el tudtam kapni a fonalat újból.
Királyházától (20 km) jött a már sokszor futott kedves P+, ami egy szemét herélős rész. Ennek ellenére jól ment és azt éreztem, hogy nem olyan meredek, sőt még sík részek is vannak benne, ezeket eddig nem vettem észre :)))  A harmadik csekkolás (20,8 km) kicsit béna lett, mert keresgéltem a QR kódot, egy túrázó mutatta meg, hogy hol is van.
Innen viszont ereszdelahajam volt RPE 14-15-ig, mert tudtam, hogy nincs mire tartalékolni. 1 kili felfelé, aminek a végén van egy négykézlábas szakasz, onnan meg hadszóljon. Csak arra vigyáztam, hogy egy minimális esélyem azért legyen egyben leérni 🙂
CR lett a lejövetel :))))
Összességében 2:25:48
35:56 – 1. 25%
35:36 – 2. 25%
38:01 – 3. 25%
36:07 – 4. 25%
Nekem teccik 🙂
Végig volt erőm, semmi meghalás nem volt. Utána levezettem, ettem, ittam és mentem volna vissza a 2. körre. Komolyan semmi bajom sincs, most sem érzek még fáradtságot sem – (ezért nem szeretem ezeket a rövid távú versenyeket…)
Jó lett, de gyorsan haladjunk valami rendes távok felé, mert ezek a rövidek nekem nagyon nem fekszenek.
Távok: 25 km, 35 km, 60 km

Vár-Palota Ultra Kör – Kucsera Marci, beszámoló

Posted on Updated on

Időutazás

De szép idő lesz szombaton – nézem hétfőn a meteót… de jó lenne egy nagyot, egy szépet futni… órákig kint lenni… de hol? és különben is, pihenő hét jön, szinte esélytelen…
Egyszer csak látom ám – várják a következő futót oda, ahol születtem, ahol felnőttem…
Gondoltam, megkérdeztem – legfeljebb nemet mond Gabi, de csak annyit ír: „deal”! Na, már neveztem is azonnal.  (szerk.: NEM pihenőhét volt:-))
Egész héten emlékeztem, idéztem fel magamban a helyeket – próbára akartam tenni magam, mennyire jut eszembe, ahol futni fogok – ahol már nagyon régen voltam. És nagyon vágytam rá, egyre jobban!

Szombaton reggel korán elindultam itthonról, eldugtam vizet meg kólát a 44-es km-kőnél, Bakonykutinál. Majd egy gyors kávé a „mama kávézóban”, és mentem a rajtba. Kicsit nehéznek éreztem magam az elején, de hamar megtaláltam a tempómat. Szerintem a Vár melletti sok kivágott fa nem tetszett az elején ☹

Gyors emelkedő, gerincfutás után máris ott a vár tornya, majd a völgy, ahol annak idején Mátyás kergette a vadakat (állítólag…). Kergettem hát magam én is – kicsit a völgyből kilépésnél még keveregtem is pár percet.

 

2-3km-es folyamatosan emelkedő sáros erdészeti út, de ezt jól tudtam, hogy lesz. 12 évesen is mentünk itt Fakász tanár úrral… majd 35 éve. Öreg-Futóné csúcsa, régi szerelem!!!! Rég jártam erre – most sem időztem sokat.
Innen egy jól futható szintes út visz be Tésre – jaj, hányszor sétáltunk barlangok sarától mocskos overálban az utcáin… Még az is eszembe jutott, hogy Tóth Andi nagyszülei laktak itt…
Gyors víztöltés a kék kútnál, és már gurulok is lefelé a hosszú lejtős úton a Római fürdőig.

Hirtelen összezavarodtam, nem értettem, hogy a sok lehetőség közül hol megy pontosan az út, kicsit kóvályogtam, de aztán mentem ahogy tudtam, azon az úton, ami volt.
Jásd – ahol sok velős pirítóst ettünk a barlangász cimborákkal. Ismét egy kék kút – töltök is rendesen, hosszú szakasz jön vízvétel nélkül – még egy kézikulacsot is megtöltök a jéghideg vízzel.

Egy meredek hosszú mászás következett, itt sikerült koronás lennem (na, nem úgy, hanem így 😊). na, ezt a kilátót se láttam még, most se mentem fel..
A közel szintes úton mentem tovább, futottam azok mellett a helyek, barlangok mellett, ahol kezdtem a barlangász életemet: nagyon jó érzés volt! Nagyon sokat kaptam ettől a helytől – 18 éves koromban itt egy új világ nyílt ki előttem – mégis hálátlan módon elhanyagolom mostanában…
Belevetem magam a Bükkös árokba, majd tovább a burok völgybe… nehezen járható, fadőléses őserdő – semmi nyoma a turizmusnak és az erdő művelésnek, jöttek is a 8,5-9,5 perces km-ek, de nem bántam: csodás volt ez a hely!

Nagyon, nagyon régen jártam itt, még édesapámmal: szinte sírtam a boldogságtól, mikor eszembe jutott, ahogy kisgyerekként mentem utána… jó lenne a gyerekeimet ide elhozni!

Egyszer ennek is vége lett, és megtaláltam a depó pontomat. Itt rövid frissítés, majd rohanás tovább… gyors km-ek után egy utolsó tüske. Baglyas-hegy. Gyerekként itt rendetlenkedtünk (őrsi órán például loptuk a szőlőt…), itt voltam katonakoromban gyakorlaton, sok emlék fűződik ide…

Futás tovább lefelé, jön a Hideg völgy. Itt is őrsi órák, osztálykirándulások, bográcsban a paprikáskrumpli… nagyon érzelgős voltam itt.
Még jó, hogy az újonnan nyitott kőbánya ☹ visszahozott a valóságba – ez most 2020…

 

Tovább a falu felé, ahol felnőttem, ahol szintén apuval toltuk a dombon a biciklit, közben beszéltük: de jó volt ma a strandon.
Inotán megengedem magamnak a luxust, hogy nem töltök vizet – hiszen van még több mint fél liter. Az emelkedő a Felső kocsma előtt gyorsan pereg, a temető… itt februárban álltunk a családdal – akkor is és most is könnyek folytak a szememből…

Jött a tó, ahol sokat játszottunk, a fenyves, amiben bunkert építettünk gyerekként… és a kilátó, amihez SOHA nem mentem fel – most sem.
Egy utolsó rövid emelkedő – itt álltak egyszer tömött sorban a szovjet harckocsik – és én gyerekként csak néztem őket. Nagyapám – aki egy másik világban tán még harcolt is ellenük, szorította a kezemet. Így voltunk mi ketten – két jó barát.

Ráfordulok a város felé vezető földútra… de itt a föld, ami a nagyapámé volt… itt legeltette a teheneit, miközben én alig 7-8 éves gyerekként sétáltam vele… itt sütöttünk szalonnát, ott feküdtünk az árnyékban… Viola utca – itt laktak…
Utolsó lejtő: nem fordulok el balra, látni akarom az iskolát, ahol szüleim tanultak 60 (!) éve…

Aztán vége – véget ért ez a 6 óra 44 perces időutazás… ezért megérte futni!
Jó lett az időeredmény is, de amit láttam ezen a csodálaton napos őszi szombaton: mindennél többet ér!

Strava

Vár-Palota Instant kör – fb

Vár-Palota Instant kör – honlap

Távok: 11 km, 26,5 km, és 62,5 km

Fotó: Várpalotakör