terep

2up2down – Nagy Kriszta és Zentai Andi

Posted on

Zemplénen innen, Mátrán túl.
Minek nekem ez a futás? Minek nekem ez az egész? Olyan közel a Kazinczyhoz, és vajon a Mátra115 idén is megrág, mint tavaly? Soknak éreztem ezt, de ahogy megnyílt a nevezés világossá vált: Gizionos népünnepély lesz ebből a javából. Hány csapat lesz, te kivel jössz, mikor jöttök, mi a nevetek, de jó ti is, aludjunk ott előtte?! Gabi szerint laza átmozgató, hát ahamm.😀 ZAndival párban… ez egy másik feladat.
Az első feladatot behúztam, M115 sérülésmentesen, csak a talpbőröm szakadt le, kész szerencse.😀 na sebaj, van két hetem pihi-puhi, friss, hamvas, rózsaszínke bőröcskét növeszteni. Szerencsére ennyivel megúsztam a kalandot, más nem amortizálódott. Próbáltam készülni, na ez fejben annyira nem ment, hogy megdöbbentem. Nekem már csak a Kazinczy töltötte be a gondolataimat, mondjuk nagyon nem lepődtem meg ezen sem, de basszus. Fókusz! Fókusz! Hova tettelek… Az útvonalat megnézve, ok ezt ismerem, innen-onnan: Kiss Peti, Téli Mátra, Mátrabérc , csak Parádsasvártól Pisztrángos-tóig lesz némi új, aminek megörülök. “Járatlan utat el ne hagyd, bejártért…” – minden új ösvény ad valamit.
Sokat segített, hogy Zsuzsi kezdeményezéséből kiindulva már előző nap megérkeztünk a Mátrába. Parádsasváron szálltunk meg, reggel már csak röviden autóztunk. Végig a bejárandó út irányán filozofáltunk, pedig mondták, hogy Sombokor lefele. Ezzel nekem eldőlt, végig molyoltam térképen, ok, igazából ez nem para, ráadásul az idő is szerencsés eddig. Eső esett elég, hogy tapadjon, de a versenyen nem fog. Láttuk a kapujelzést is a műúton Parádsasvárra ereszkedve, lehetetlen azokat az óriási Terepfutás-szalagokat benézni. A szállásról épp Galya jellegzetes félig kopasz gerince kacsintott rám cinkosan, és én visszaintegettem.
Hazajöttem. Minden rendben lesz.
Két hete itt másztam fel a falu kevésbé szebb végéről a Lipótokra, hogy épp arra a kopár gerincre jussak. Mesélek a Mátráról, az útvonalról, a Mátra115-ről, talán kicsit sokat is, be nem áll a szám, de mintha az otthonomról mesélnék. A többiek nem sokat jártak erre. A szállás a célnak megfelel, átmozgatónak eldöcögünk a bazár sorra, ahol a frissítőpont lesz, és megnézzük merről érkezünk, merre távozunk. Csak 20 perc egy kicsit se több, és alapos nyújtás.🙂 A Hubertus Fogadóban nincs nagy élet, megzavarjuk az ürességet, és még enni is akarunk, affene. Csacsognak a lányok, jó hallgatni és jobban megismerni őket.
Reggel olyan tesze-tosza vagyok, fura csak én viszek zsákot, a csajok nem cipelnek sokat és igazuk is van. De melyik cipőt vigyem: a kényelmest vagy a tapadóst? Istenem mennyi nyafi, bezzeg, amikor összesen egy cipőm volt, fel sem merült ez a probléma.😀 A tapadóst választom, jól jön majd Sombokornál. Kötelességből reggeli, mindig csak rám várnak, bénázom. Kocsiba be, és hoppp már Mátrafüred erdészeti iskola megálló következik. Jó időben érkeztünk, sok a hely, ismerősök, Zsolt Gizion Crew, sok mosoly. Még elcsípjük a Dupla Élmény rajtját, nem sokan vannak, azért itt két kör… bottal vernének végig se mennék kettőt. Közben megérkezik szépen mindenki, pacsi, puszi: Hanka-Milán, Pandiék, Zsófi-Máté, Zsuzsi megagyors triatlonos párja és még sokan mások. Ez a tesze-toszaság, bizonytalanság velem marad, nem találom a helyem, pedig egyre több az ismerős nekem is. Nyugtatgatom magam, hogy ez csak egy “laza átmozgató” a Kékesen, amit ismerek és szeretek. A csípőmet, minden előzetes nyújtás ellenére igencsak érzem, így még a rajt előtt próbálom menteni a menthetőt, Mariann megörökíti a “büdösbogár”-pózomat. A percek elröppennek, és hoppp mi is útra kelünk.

“Büdösbogár”-ként gömbölyödve nyúlok
Ne kezdjünk erősen, de nekem igencsak erős ez, meg kényelmetlenek ezek a terepcipők az aszfalton csattogva. Szerencsére a patak hamar megérkezik, mutatom hol érkezünk majd vissza Mátrafüredre. A patakban nincs sok víz az esők ellenére, a K+ és K3 elválása után Zsófiékkal pacsi, toljuk felfelé. A Csatorna-völgy szép, és jól futható, bár néha botladozós, és még annyira meleg sincs. Ötletem sincs a mezőnyben hol vagyunk, és a többiek merre. Több páros előz, de nem szeretném kinyírni magam az első felfelén. A patak mellől kiemelkedve egyre meredekebb az út, itt minden lelkifurka nélkül gyalogolok, az aszfaltot keresztezve Csanya köszön rám. No lám, a Főmufti terepen!:D Szurkol, hogy sikerüljön! Hogy mi? Elbizonytalanít, mert bennem egy percig nem volt kérdéses, hogy beérünk szintidőn belül. A franc, lehet, hogy túl lassú vagyok?! Andi persze nem mondja, és hagyja, hogy diktáljak felfelé, és nyugtatgat, hogy ő nem szokta ezeket a szinteket. Én meg a futást. Na, de azért csak meglesz ez… gondoltam eddig, de már nem.
Érzésre pedig nem jöttünk rosszul Kékesig, ok, túl sem toltuk, de jöttünk okosba. Akkor a frissítéssel se szúrjuk el, kis ezt-azt felkapva, de menjünk is, vár már Sombokor. Istenem, hogy rettegtem ezt! Egy évtizede a kedvenc kis tükörradiál utcai cipőben totymorogtam le az első Bércemen, azóta hányszor jártam erre, és hogy változik ez a lejtő időjárástól, napszaktól, a cipőmtől, vagy tőlem is?! Bizarr módon meg is örülök neki, elkalandozok, és hoppp meg is van az eredménye. Még el se értük Sombokrot, csak a lejtős, köves ereszkedő szakaszt és beszorul a lábfejem két kő közé. Lépnék tovább, de nem sikerül… el fogok esni, tudatosul. Úgy érzem belassult a világ… el fogok esni bármit teszek. Tényleg ilyen béna vagyok? Oh, csak tudjak tovább menni, jajj Andi át ne essen rajtam… Eszembe jut, amikor egyszer rég valami drótba felakadva estem el, és a fényképezőm magasba tartva estem… basszus még mindig nem értem földet… na akkor tompítsunk kézzel, meg amivel sikerül… annyira Mátrixosan epic az egész, látom hogy fogok esni mielőtt leérnék a földre, hogyan tompítok, és tudom, hogy nem lesz baj. Szinte nevetek előre, hogy lehettem ilyen figyelmetlen… és még mindig csak közeledik a föld… most ez tényleg ilyen lassú?! Örülök, ha földrengést nem okozok, ahogy ekkora test becsapódik…😀 Leérek, és már állok is fel. Minden OK. Andi is rendben, mehetünk tovább, még a cuccom se szakadt ki, poros csak a térdem, átbukfenceztem a zsákomon. Bakker, és itt nincs egy fotós, aki ezt a Chuck Norrisos pörgő-forgó esést lekapta volna?! Talán életemben először sikerült úgy esnem, ahogy évekig tanították nekem a kézilabda edzéseken, akkor sose ment.

Sombokron lefele
Innentől többet nem esek, eldöntöttem, és nekivágunk Sombokornak. Élvezem, jujj, hát ez hihetetlen, de nagyon jó! Tapad, és tapad! Sose volt még ilyen jó terep, egyáltalán nem poros, és sose volt még ilyen jó cipőm hozzá (Salomon Speedtrak<3)! Szólok Andinak, hogy nem itt váltjuk meg a világot, csak biztonságba érjünk le, nem most kell a tempó. Erre mégiscsak én megyek előre, szinte hívogat engem a lejtő… Balogh Petinél szusszanok kicsit, még utána jön a java. Van, aki simán elmellőz, de most mégsem beszariskodok, ez olyan jóóó, olyan más… hálás vagyok ismét a ferde kidőlt fánál, hogy leértem. Andi is jön, kicsit szusszanok addig, kell ez nekem.
Bivalyerős ő, kicsit szorongtam milyen lesz együtt futni, nem egy ligában játszunk. Valamiért gondban vagyok ezzel a párban futással. Túrázás közben alkalmazkodom bárkihez bármilyen távon. De futva még akkor is, ha csak edzés… mindig van bennem egy kis versenyszellem. Próbáltam már a hétvégi hosszút mással futni, majd belehaltam.😀 miközben teljesen tisztában voltam vele, komplett idióta vagyok.😀 értitek ti ezt?! Erre itt a feladat nekem, Andi az erősebb, bár lehet, hogy a hegyet jobban ismerem, de ha tartani akarom vele a lépést ki fogom magam nyírni. De olyan nincs, hogy nem tartom! Tisztára gyerekes, amit csinálok. Bár tudom, hogy megölöm magam, és nem a párommal kell versenyezni, bennem mégis mocorog a kisördög… tanulok, tanulok, ő a párom, most Mi vagyunk az egység.🙂
Két srác meg mi lecsorgunk a Hordóig, sőt inkább csapatom előttük, mint a kölyökkutya, akit visz az orra.😀 Nem, ezt tuti nem bírom sokáig, de olyan jóó!! Visz a lábam, előre nézek, meg nem botlom, látom szinte, hogy suhanok az ösvényen, ők meg utánam! Na jóó, lehet, hogy ez relatív, de flow van keményen, be vagyok állva, mint a gerely. A műútra kiérve azért észbe kapok, visszább veszem magam, hééé-hóóó… lefele klassz a kilátás, erre jöttünk előző nap a szállásra. A kapujelzés hibátlan, belépünk a piroson az erdőbe. Minden kis emelkedő, lejtő, bokor és kő üdvözöl, hiszen két hete épp így, épp itt mentem a M115-ön. Parolázok ide is, oda is. Andi kicsit lemarad, lazán csorgok csak tovább, máris fura, hogy egyedül vagyok… uuh vagy meg kellett volna várjam? Két fiú páros hagy el, gyorsan megint egyedül találom magam. Csak meg kellett volna várjam, bizonytalankodom, vagy se? De max több időm lesz enni. Lazán kocogok lefele már hallom a patakot, itt a bringás terelő, és az ismerős kidőlt fa előtt beér Andi. Phűűű, de jó, hogy itt van.
Csipp-csipp, hello Hanga, mi jó van az étlapon itt Parádsasváron? Megörülök neki, dínom-dánom, eszem-iszom, ennék még, Andi viszont gyorsan végez és indul is tovább az aszfalton. Omg, jajj, máris… máris megyek mááár, de még ennem kellene, jajj, de le ne maradjak… megyek inkább. Ismerős szakasz az átmozgatónkról, majd bevágva az erdőbe emelkedni kezdünk. Eddig toltuk, most kicsit lazábbra venném, sőt az az igazság, hogy semmi kedvem futni. Olyan kényelmes lenne szimplán felsétálni a Kékesre… Beszélgetünk, eddig alig jutott erre levegő. Andi azért néha belekocog és emlékeztet rá, hogy ez mégis csak egy futórendezvény. Próbálkozom, de valahogy nem megy. Lassan esik le a nyilvánvaló, hogy elcsesztem, eléheztem, mint a szél. Affene, egy ekkora testet táplálni kell, nem fogok fénnyel felmenni másodszor a Kékesre! Mentem a menthetőt, eszek a zsákból, ami belém fér, és élvezem az eddig nem járt utat. Emelkedik, de semmi vészes, akár kocoghatnánk is, de… áh de nincs kedvem. Csacsogunk, csipp-csirip ez is kell ide, ha már ez egy “laza átmozgató”. Idővel Parádsasváron jól álltunk, nehogy már ne érjünk be, nyugtatgatom magam.

Kékesre fel másodszor
Kis hullámvasút és beesünk Parádóhuta szélére. Többen benézik a jobbost, pedig sikít a jelzés az oszlopon. Mivel időközben derekasan begyújtottak odafenn, keresünk egy kutat, locs-pocs, máris szebb a világ. A falu szélén a Clarissa-csevicére csodálkozom rá, jééé én már itt is jártam a Vadrózsán.😀 emlékek, mindenhol emlékek csak akkor éjszaka volt… mesélek, hmm, lehet, hogy ritka idegesítő lehetek, vagy mégsem… emelkedik az út, néha alattomosan, néha egészen direktbe, mászunk. Kocogjon a rosseb. Elég csofi vagyok, bizony ezt elrontottam, Kékesen kell rendbe hoznom. Patak felett kötéltáncos mutatványt mutat be előttünk egy páros, jéé ezt most tette ide valaki?!:D Oh, de élvezem, tiszta cirkuszi mutatvány, hipp-hopp már át is jutottunk. Pisztrángos-tóhoz váratlanul gyorsan értünk még így is, innen megint minden ismerős, csak most nincs térdig érő, folyós porhó. Gabi halálánál felemlegetjük Barát Gabit… gondolom a többiek is… átmozgató ez a javából.😀 három fiúval vonatozunk, furcsa most ez a páratlanság. Andi és az egyik srác az elképesztő maratoni teljesítményüket osztják meg egymással, néma csodálattal adózom nekik. Némi szuszogással felérünk a gerincre, csapat selfie készül, sokan összeverődtünk, majd nekicsapunk az utolsó taposásnak a Kékes előtt. A kaptató tetején fotós les ránk, kicsit kényszeredett a mosoly, na neee, pont itt?! Engem csak küldtek.😀 jót derülök ezen a szabadkozáson. Végre felbukkannak az épületek, jajj, végre, akkor most szépítek az evésen, muszáj lesz, már alig vonszolom magam.
Nem állunk vészesen rosszul, igazából innen már nagy baj nem lehet, lefele csorgunk. De cseppet sem megnyugtató, ahogy remegő lábbal lerogyok a padra. Andival minden ok, segítene rajtam, de nem tud. Eszem-iszom még, még. Ok, nagy test, nagy élvezet 😀, de basszus ezt a 80 kg-ot felhúzni a hegyre állati sok energia kell. Tanulópénz… Mi a francért akarok én futni, maradnék inkább a kis színes girjáimnál, ott szinte pehelysúlyú lennék. A gondolataimmal molyolok, nem túl mélyen szántóak, de még tudok röhögni magamon. Jó sokáig hagy Andi enni, elmegy sok páros közben, mégiscsak a Csanyának lesz igaza? Örüljek, ha beérünk. A többiek vajon merre? Lefele a kedvenc utam jön a Piros. Itt másztam fel tavaly, néhol 70 cm szűz hóban, mikor minden trail (Mátrabérc) és túra le lett fújva. Életre szóló élményt kaptam, hogy nem maradtam akkor otthon. Minden percére emlékszem, most ugyanitt megyünk visszafelé. Emlékek segítsetek… Kérlek… Nincs kedvem futni. Várom, hogy a visszatérjen a kedvem, az erőm, nem lehetek ilyen béna, nem hagyhatom Andit cserben. Eldöcögünk a Szani mellett, kellemes széles az út, próbálkozom életre hívni a lábaim. Nem érzem az erőt, de majd csak lesz valami. Nincs hideg, de legalább a fák árnyat adnak, nem direktbe tűz a nap.
Elhagyjuk a forrást, az épületeket. Széles az út, Andi mellém lép, így megyünk EGYÜTT. Milyen más ez!!!<3 Milyen jó ez.🙂 Végre egy fikarcnyi győzni akarás sincs bennem. Együtt, egy ütemre dobbannak a lábak. Hallom, érzem, lüktet bennem… Olyan hálás vagyok neki, hogy MELLETTEM van! Annyi a változás, hogy nem egymás mögött, hanem egymás mellett megyünk, és ez ennyit ad. Legszívesebben megállnék megölelgetni, de akkor is megtörne a varázs. Itt a Hidas-bércen lep meg minket Andrew, pacsi, fotó is kattan.

Hidas-bércen egymás mellett
Innen nincs más dolgunk, mint lecsorogni tovább a Piroson, ugye milyen egyszerűnek hangzik? Pedig nekem nem az. Az ösvény szűk, tele van szórva törmelékkel, állandóan koncentrálnom kell el ne taknyoljak. Márpedig többet nem eshetek, mert csak. Kirándulók engednek el minket kedvesen az irtáson, télen itt derék magas hóátfúvásba szakadtam bele. Lehet, hogy tényleg sokat beszélek?!:D A Négyes-határig alig vesztettünk a magasságból, megvan még a jellegzetes bringatároló. Jobbra levágunk, most a Kis-Kő kimarad. Szintezős, majd erősebb az ereszkedés, botladozós a járásom. Nem tudom, hányadszor rúgok bele kőbe, ágba. Vajon minden körmöm fenn marad?? Egy csepp dinamizmust se érzek magamban, koncentrálok, de sz@rt se ér. Szenvedgetek, és kicsit szégyellem magam. Andi segítene, de nem tudom mit is. Magnézium, só, energia van bennem, mégis gyötrelmesen lassú, és dekoncentrált vagyok. Nem is az izmaim, hanem az ereim görcsölnek a melegben a kompressziós zokni alatt. Utolérnek minket, utolérünk másokat. Hol az egyik, hol a másik pár áll meg egy percre. Más is görcsöl, más is szenved, más is botladozik. Nagyon lassan jövünk ki a köves vályúból, közeledünk. El a pihenő mellett, itt a patak és a híd.
Phűűű, de jó, mindjárt benn vagyunk. Két korty víz, na gyürkőzzünk neki! Andi diktál. Bakker, mi az hogy!! Az aszfalt süt, odaver, a pulzusom a fülemben, te jézus, tényleg az utolsó másfél km-en kell meghaljak?! Igen, hát hogyne. Egy csomót lazsált miattam, tuti unja már a banánt. Vagy csak melege van, vagy csak elege van. Az egészből, vagy csak belőlem. Elkeni a számat az aszfalt. El Stan és Pan mellett, majd ki a főútra. Basszus, még innen is menni kell? Reggel tuti közelebb volt, csak valaki átépítette azóta a falut.

Gizi Pacik
Oh, ez már az az utca, az a kerítés, az a kapu, nagy piros is, dumálnak benn, juhéééé!!! És megjöttek a csajok, de meg ám!:D Ooooh, de örülök, istenem! Megkapjuk a dögcédulát, osztozunk, már tudom, hogy ez velem lesz mindig, amikor szükségem lesz rá. Hideg türcsi a nyakba, kóla, kóla, kólát MÉÉÉG!!! Lerogyok a padra, majd a földre, nyújtsunk, nem bírok, nem baj, próbálom, méég kólát, majd jobb lesz, hol vannak a többiek?! Sehol senki. Zsuzsiék se. Neee, az hogy lehet? Akkor pláne várjuk, ezek szerint utánunk jön a többi Gizion páros. Van még idejük, én csak annak örülök, hogy nem centiztük ki, hiába agonizáltam, olyan sokat. Aztán hirtelen egy bolyban percekkel egymás után beesik az összes párosunk, tapsolok, de nem bírok felállni. Szeretném megvárni az összes párost, aki szintidőn belül jön, mindnek tapsolni és örülni. A szintidő után 1-2 perccel még futva jön egy pár, ők még reméltek, de az utánuk jövők már nem… perceken múlt.:S de szerencsére az összes Gizion benn, lelkesen csivitel a csapat, ki erre, ki arra mesélik kivel mi hogyan.
Meg volt a “laza átmozgató”, nagyon jó volt Andival, örülök, hogy ennyire türelmes volt velem, már csak tisztába kell tenni magunkat és go home. Így volt, mese volt, talán igaz sem volt…
Reklámok

Júniusi kavalkád

Posted on Updated on

Igen gazdag volt a június versenyekben, közösségi futásokban is.

Veress Béla részt vett a véradás fontosságáról szóló figyelemfelhívó futáson, ahol június 4. és 8. között összesen 370 km-t futott. A futás útvonalán bárki csatlakozhatott, így Juhász Erika Szolnokon beállt hozzá.
Gratulálunk, nagyon komoly vállalás volt, nagyon komoly teljesítés!

Benkő Eszti a Brutálfutáson befutota magát a döntőbe.

“Valahogy becsúszott egy döntő. Közben sokat gondoltam Gabi lastminute instrukcióira: “végigtolod legjobb tudásod szerint, hányásig” . Majdnem összejött.😂 Azért királyság.”

Horváti Eszter a norvégiai Fjord til Helvete vertikál futóversenyen 3. helyen ért célba! ”

 


Belus Tomi a salzburgi Mozart 100-on

“A pálya, és Salzburg gyönyörű, az egész verseny egy hatalmas marketing a térségnek. Leesett az állam. A rajt után már egy órával gyomorproblémákkal küszködtem, amit csak a 70. km-re tudtam rendezni, addig nagyon sokszor meg kellett állnom. Utána viszont parádéztam, az utolsó 30-on rengeteget előztem és nagyon élveztem is a futást. A 12.53 nem rossz idő, a 26. helytől jobbat reméltem, de ez egy world tour verseny, ahhoz tartozó mezőnnyel, 15-20-nál nem lehettem volna jobb akkor sem, ha minde oké. Örülök hogy nem adtam fel, ezt a részét kirakhatom a vitrinbe 🙂 a klassz befutófotó mellé 😃

 

Gizionok a 2up2down-on (lánykori nevén Szimpla élményen)

Nagy Kriszta, Zentai Andi, Evetovics Milán, Evetovics-Balla Hanka, Karlovitz Zsófi, Palyik Andi, Földi Zsuzsa
Minden csapat szintidőn belül a célban!!!

És a crew-ban is: Erős Gábor, Hantosi Zsolt

Leveleki Triatlon

Dodek Ági
1:52:25 a sprint tavon, 8., korosztalyban 4.

Szabó Sanyi
Új PB 5:50 (Tavaly 6:36)

Kazinczy Vertikál, Benkő Eszter, 3. hely
A verseny válogató volt a vertikál vb-re.

 

Eszter Benkő fényképe.

Hupka Balázs, Eschborn Félmaraton

Új PB 1:41:16 (Régi: 1:46, 2018. márciusból)

Kazinczy 300 – Nagy Kriszta
Erre a teljesítésre nincsenek szavak. 80 óra. Belus Tomi mondta róla: “Csak, hogy jobban érthető legyen a dolog. Kriszta elment Nyìregyházáról Győrbe gyalog, de úgy, hogy az útra berakott valaki 10 db Kékest. Aha, oké 😶”

kb 55 óra után így néz ki az ember:

Belus Tamás fényképe.

Nagy Locusta Kriszta – Mátra 115 beszámoló

Posted on Updated on

Megpróbálja a hitem…
Újonc még, de ez az én közegem, mint halnak a víz. Előtte vegyes érzések örvénylenek. Be kell vallanom a Mátra 115-re gondolva, nem moccant meg a lábam, félelmetesen üresnek éreztem magam. Nem is értettem az egészet, hiszen tele kellene lennem várással… Annyira szeretem a Mátrát… Itt kezdődött minden. Látom az ablakom feletti szőlődombról a Mátra gerincet, a lenyugvó nap fénye keretezi. Gyakran futottam felé, amikor tavaly kitaláltam, hogy én ott szeretnék futni. Egy álom az egész, ami megvalósult. Futottam ott.
Erre… közeledik a Mátra115 és semmi… na püff neki, most mi van… Talán annyira koncentráltam a Bércre, annyit beletettem, hogy mikor azt megéltem teljesen, nem maradt bennem semmi?! Vagy már előrébb járna a gondolatom, mi lesz a Zemplénben? Teljesen összezavar ez a nagy üresség. Tavaly megfogadtam, hogy többet nem leszek szerelmes a Kövekbe. Erre idén is jönnek szép sorba… amit az ész tud, a szív nem mindig, és ismét vágyódva nézegetem őket. Sok megszólít, Egyért rajongok, de csak egy lehet az enyém. És máris gyakorolhatom magamban az elengedést is, mert annyira varázsos, az az Egy, hogy biztosan nem fog megvárni… Előző héten magával ragadott DonRazzino sütifutamja, hogy a M115-re pakolás kicsit defektesre sikerült, kimaradt a futózsák, a gps, a fejlámpa no meg a CIPŐ. Ááááh, azért ez kemény. Magam sem értem, ez most hogyan sikerült így. Egyetlen szerencsém van, hogy csupa Jóember vesz körül. Aki összekészíti a motyómat, aki elviteti, aki elviszi, aki megőrzi. Akivel beszélek az Ürességről, és szavai a lelkemig hatolnak. Csendes eső áztatja a földet, eső illat tölti meg a szobát, nem lehet benn maradni. Kimegyek tanácsért az erdőbe.
Talpam a földbe süllyed, nyomot hagyok. Tüdőm az élettől harsogós, karcos levegőt szívja. Esik, eseget, áztat, mohón nyelem a vizet, mint a fák. Letenyerelek a földre, belesüllyed az is. Puha, hideg, de lüktet és melenget. Megölel engem, és én megölelem őt. Nincs kérdésem, ezért megyek.
Összerakom, ami kellhet, de nem sok minden az. A Mátra115 gondoskodó keze igen hosszú, és kitartó, ismer minket, jobban mint mi magunkat. Tudom, hogy minden ponton lesz, amit megkívánok, ha meg semmit se, akkor is belém diktálják, amit kell. Kis kíváncsiság és várás van bennem, vajon tavalyhoz képest mit kapok majd? Annyi minden történt azóta. A tavalyi rutin szerint Egerből érkezem Attilával korán busszal, már kivilágosodott, de felhőpaplan borít ránk kupolát. Ébredező sátrak, a rajt molinó Koppány kezében, alig pár ember lézeng. Tesze-toszán pakolászok, töltögetek, ezt ide-oda, Szorospatakra depóba a lámpa, meg a karalábé 😀, ennék, de minek, de kell az, éhes is vagyok… Elő a kolbászt, kenyeret, Csutora a semmiből azonnal hű társnak szegődik a reggelim erejéig. Tudtam, hogy itt lesz, ahogy a gazdája is. Gyűlnek-gyűlnek az emberek, hello-szia-szevasz-pacsi de jó cipőd van, ez az én közegem: otthon vagyok. Ugye futod? Nem. Nem futok. Kockázatosnak érzem, végig nem menne, max ha annyira kívánja a lábam, de nem ezért jöttem. Tomi is előkerül, mit segítsen, nekem nem tud, a vegytiszta hedonizmus vár rám, fel és le a Mátrában.

A leggondoskodóbb székkirugdaló futó- és médiasztárral, Tomival
A dobok, megszólalnak a dobok… Ütemük visszhangzik a szívemben vagy fordítva?!
Szemem becsukom, csak a dobok… gyertek, és hallgassátok… Már moccanna a láb, már menne a lélek fel, és tovább… akik elől állnak elroppannak, mi hátrébb lágyan kifolyunk a kisnánai vár alól. Ismerősök társaságát keresem, beszélgetni vágyok, itt még annyian együtt vagyunk, új arcok és régiek. A falut elhagyva igen hamar esni kezd. Mit esni, szakadni! Mit bánom én… Kicsit megrendítő, hogy Áron rögtön visszafordul, de tudom a történetét, a szíve nem engedte, hogy ne induljon el, de értelme nem volt. A társaság nagy része elképesztő, sőt döglesztő tempót diktál az elejétől, viszi őket a szívük, a léptük, a tavalyi önmagamat látom. Én óvatoskodva követem őket, takarékos vagyok, önmagam tanácsát megfogadva: fontolva haladok felfelé. Az eső áztat, van aki esőkabáttal küzd, felesleges hajcihőnek érzem, meleg van. Mennydörgés, csattog, villámlik, számolgatok milyen messze csattan a ménkő, kicsit megrendülök: közeledik. Patakok élednek a hegyoldalban szemközt, lassan csúszni is kezd. Szederjes-tető üdvözöl, meglepő a gondolat: ha ez a villámlás marad, Kékesen agyő balra el, nekem ez nem kell, a fele se tréfa. Biztos meghallja ezt valaki odafenn, Jaguson már csendesedik a vihar, Oroszlánváron már viccelünk a Halmos Lacival, megköszönjük a frissítőt.

Hívogat már Kékes
Az út ismerősként üdvözöl, gyönyörködöm a single track nyújtotta látképekben. Most megengedem magamnak, töltődöm, fel és egyre feljebb, párállik, vattapamacsok a völgyekben. Nagy Átollal verődöm össze, hallgatom a mesét, félmosoly bujkál a szám szegletében, kuriózum egy ilyen legendával menetelni.🙂 Észre sem veszem, már Sötét-lápa nyeregben találom magam, jövünk ide hamar, de párban ám és futva. Kékes előtt Bence fotóz, profin és nem utoljára, nagy köszönet. A frissítőnél a srácok pörögnek, Tibi és Miki, fogok én még náluk palacsintázni egy hegytetőn egy százassal odébb. Huh, ez így erősnek hangzik… hagyjuk is. Gyorsan továbbállok, vár Sombokor. Uccu neki, lessük meg, hogy is lesz ez: fenéken, vagy talpon érünk le? Minden aggodalmam ellenére: még sosem volt ilyen jó. Persze óvatos ereszkedés, de épp annyit esett, hogy tapad, de még nem csúszik, köszönjük!!! A cipőmben szortyog a víz, kellemetlen, nem a szokásos a talpbetét, jobban tartja a vizet. Lesz még ezzel bajom, megy a dörzsölés, vajon most legyen új zokni, vagy később fog még az kelleni? Parádsasvárig megtolhatnám, de a dörzsölés nagyon zavar, kedvetlenné tesz, rombol. Töltekezés alaposan, eszem is, iszom is, állandóan figyelek rá. Szemünk felfelé a jellegzetes kopár gerinc irányába téved, indulok is a pancsolás után. Közel sincs oly meleg, mint az elmúlt években. Takarékosan, de relatív gyorsan felérek a Lipótokon, kedvelem ezt a részt, nem pirulok oda a kopár, köves hegyoldalra. Elhullámzunk Galyatetőre, szikrázó a napsütés a jelenlévő két esőistennő ellenére, kicsit cukkolom is Esztert, ennyi tudsz?!;) Katával nem merem ezt eljátszani, masszív az ő masszőr keze no.😀 Galyavár-körnek indulva meredek le, majd fel. A masszív mászás közben aprócska népek ereszkednek lefelé szemben, ejj, de nem jó ötlet ez azoknak a csepp lábaknak, bajuk ne essen. Végig ügyelek a saját tempóm tartására mit bánom én, ki-hol-hogyan-merre nekem így jó. Kata levese, mint mindig most is kiegyenesít, rendbe rak, hála. A seprű is befut, szerencsére egy körrel magam mögött tudhatom, ez a szokásos. Itt tudatosul bennem, hogy az öregecske gpsem ismét beázott, és cserben hagyott. Volt már ilyen, most kevésbé hat meg, itinerem nincs, majd puskázom a pólómról a jelzéseket, megyek pontról pontra kit érdekel, de nem örülök neki. Az éjszaka, a Zám-patak, és a fáradtság megviccelhet. Viszont menni kell, hát menjünk; a lámpám, és a barátaim Szorospatakon várnak rám. Pihenősebb ez a szakasz, Mátraházán (45 km) mégsem felhőtlen az öröm.

Mátraházánál
Fáj a talpam, hogy a fene essen bele. Nincs semmi bajom, mindenem mozog jól, de a talpam… felázott, fáj, akárhogy terelek. Még 85 km kb. Hinnye az nagyon hosszú, ha már most… de nem is ez a baj, hanem rombol a fájdalom. Nem szenvedni jöttem, élvezni, megélni szeretném ezt végig. Sosem szoktam számolgatni, elképzelhetetlennek tűnik, hogy ilyen fájósan menjek még olyan sokat, kell a bánatnak. Hagyom, hogy ezek a gondolatok elenyésszenek, ott hagyom… Nemsoká elkezd esni, mire Lajosházára érünk, ömlik, és ismét tocsogunk. Mintha vesztenék egy kis színt a lelkemből, nehezedik a történet, kell ez a halálnak. Picsogás helyett inkább lefotózom az útvonal, és a jelzések további fonalát és gombolyítom tovább. Péter személyében útitársam is akad, kicsit könnyebb, ha együtt molyolunk, halkabbak az esőben tomboló démonjaim. Tavalyi emlékek köszönnek vissza, egy szlovák lánnyal vonatoztam a piroson egészen Mátraszentimréig. A kocsmához érve letottyanunk cseppet sem kecsesen, viszont a húslevesnek köszönhetően ismét egyenesedik kicsit a világ. Vesztegetjük az időt, egyre nehezebb az indulás, de vár a lámpám, menni kell. Hosszú, tempós ereszkedés Szorospatakra, de könnyebb mégis, hisz vár a Békakirályfi és a Békalány.🙂
A bejáratban messziről látszanak a zöld Békazsákok, megörül a lélek az ismerősnek. Túró-rudi, karalábé, eszem-iszom, össze-vissza, ebből nincs baj, de azért akad máshol. Lássuk azt a talpat. Íííííííí, zoknit cserélek, már nagyon vártam, oh mamám, ez de szarul néz ki. Megnyugtatnak, mindenkié ilyen (na jó nem, a Csipié nem 😀). Cseppet sem érdekel más felázott talpa, engem csak az enyém zavar. Leápolom, száraz zokni, jó lesz ez így, juhúúú menjünk, menjünk már vár Ágasvár. Most tényleg elképesztően sok időt töltöttünk itt, észre sem véve, olyan jó ott… Érzem, hogy tavalyhoz képest kicsit késve vagyok, de nem sokkal. Felfelé visszatér az életkedv, még reménykedem a naplementében. Végül nem jön össze, a csúcson ismerős, Gábor nyugtat, felhőbe bújt, nem volt igazi. Errefele is hasznos volt az eső, elég, de nem túl sok, tapad ez. Fallóskút után az erdészeti út két oldalán derék magas, vagy inkább mély a bemarás, tűnődünk: mi az egy jó lópikula okozott ekkora kárt az útban?! Középen, mint egy kötéltáncos, vagy inkább dagonya odalenn, khmm…
Hidegkút (82km) előtt belefutunk valami váratlanba. Nem elég, hogy masszívan emelkedünk, a dagonya is mély. Csetlek-botlok, csúszok, aztán huuuppsz ennyi volt száraz zokni, elsüllyedtem, persze a többiek is. Kész. Te szentséges lótüdő, de komolyan!!! MI a sz@r??? Mi jön még??? Dühöngök, üvöltözni lenne kedvem, mert tudom, hogy nincs több lövésem, száraz zoknim, kész, ebben kell végigmenni. Közben Csipi ugrabugrál el mellettünk, az öngyilkos duplája (M115-Kékes csúcsfutással komózva) után. Hidegkúton összegyűlünk. Csendesség van bennem, hirtelen nem találom a forrásaimat, az örömöt, a kedvet, a színeket. Üvöltözni értelmetlen, akár hangosan, akár magamban. Monoton megeszem, megiszom, amit meg kell. Elköszönök Pétertől, ő marad.
Megyek tovább.
Nihil. Sötét. Cuppog. Dörzsöl. Fáj. Ne gondolj rá. Szorítom a botom. Fáj. Káromkodom. Nem hallatszik ki. Kussban vagyok, még magam előtt is. Fáj a murva.
Ismét Csipi töri meg a agóniát. Kicsit robotosan, de elmellőz, túl sokáig látom. Az elágazónál még összeverődünk, merre az arra. Mindenki a hosszabb táv felé, mert ahogy Csipi mondja: “nem vagyunk buzik”! Mese nincs, ezen már tényleg röhögnöm kell. Nem, nem vagyunk!:D Egy vadcsapáson szalagozáson ereszkedünk le a Zám-patakba, már nagyon vártam, szeretem ezt a bukdácsolóst, ez valami perverzió lehet (majd Vadrózsán…). Gerőcs Zoli utolér, nekem nagyon kényelmes, hogy egy kis fénycsóva előttem pásztáz, nem kell messzire néznem, csak a lábam elé. A vadetetőnél fordulás, majd fel a Z3-ön.
Itt a Muzsla. Megint. Erről. Most. Helló.
Hol erről, hol arról. Átkelünk a köveken, a patakon. Egyszer, párszor, sokszor. Kapaszkodunk lassan, vagy tempósan. Fénycsóvák kúsznak felfelé, nem közelednek és nem távolodnak. Az idő és a távolság súlytalan, alaktalan, megyünk. Csak felfelé egyre. Néha visszanéz a fény, néha visszanézek én is, de megyek folyton. Testetlenné válok, feloldódom…
A csalánerdőbe szakadt kis ösvényen bizsergető az élmény, megerősödött, így édesget, magamhoz térít. Oh, akkor közeledek, már messze a patak, mindjárt itt a nyereg, és a csúcs, a szél is erősödik. Vár a banánfa. A csúcsra érve visszatérek a földre. Emberek, tűz, süvít a szél. Megdolgoztak a banánfáért, hát kihasználom és török róla. Leülnék, de nem esik jól, komolyan fázom, menni kell. Van, aki marad, van aki megy, én megyek. Zsolttal itt verődöm össze, valamiért a végéig kitart velem, ki érti… Lefele is megpaskol kicsit a csalán, sokat erősödött egy hónap alatt, nem rohanok, csak sétálgatok most lefele, mégis hamar eljön a Diós-patak. Nagy frissítő, sok ember, sok megtört, meggyötört ember, itt könnyű itt maradni. Töltekezem, merevség van, baj nincs, menjünk. Dagonya akad, de már beletörődtem. Várom a pirkadatot és János vára foggal-körömmel mászását. Innentől konstans a tempó, a talpam fáj, mint a rohadt élet, hol sikerül kizárni, hol nem. A meredek partfal itt is rendben, végül is köszi eső!:) Világosodik, Kénes-forrás közelít, vajon idén ki vár a csajszik helyett?
Jó képű, szakállas fiú ez a Molnár Zsolti 😀 vár reánk a forrásnál, leváltsunk a rövidebb távra?! Áh, nem engedi, de mi sem gondoltuk komolyan, meg különben is: “nem vagyunk, mi buzik”:D – gondolom. Vagy mégis? Már mindegy, ha felhúztuk magunkat a kötélen a pataktól, már nincs visszaút, megtesszük a kört. Tudom, hogy nehéz lesz, hisz tavaly nagyon megszenvedtem. Akkor a bokám fájt, most csak a talpam. Ez csak bőr, nincs semmi bajom, ugyan hagyjuk a picsogást. Csak a Havastól félek visszafelé, úgy belém égett a tavalyi fájdalom. Megyünk felfelé egyenletesen a sose-fogy-el emelkedőn, szembe forgalom élénkít, aztán mégis elfogy, és pacsi Yoyokával meg Lacival. Várnak vissza. Lefelé leszakad a talpamról egy rész bőr, hát jobban örültem volna, ha fenn marad, de van ez így… sziszegős. Zsolt mentőövét a Flectort Fajzaton elfogadom, segít, nem szenvedni jöttem, ez csak bőr. Megörülök. Tavaly Karcsi várt itt, eszembe jut, megmelenget, most hazavár.
Zsolt is meglepődik kicsit, mennyi hegy van még ebben a körben, de ez adja a zamatát a végén. Káván Lajos fogad családjával, kávéval, kedves emlékekkel. Olyan is eszembe jut, ami neki már biztosan nem, de mind fontos nekem. Tót-hegyesre felhúz a palacsinta emléke és reménye. Várom a srácokat, az arcukat, a palacsintát, Tibi mosolyát… itt is van szembe járat, ez is jó találkozási pont. Tele vagyok hálával, hogy eljutottam idáig, hogy ők is kitartanak a hegyen, elképesztőek! Friss kávé a frissen sült palacsintámhoz 114 km Mátra után. Mit bánja az ember ilyenkor a talpát… aztán a Világos-hegy, Lőw András és a csemeték tálcán hozzák a szendvicskét, lehetetlen nem elfogadni! A látvány pedig… megéri, könnyűvé válnék, hogy a gerincek felett suhanhassak. Innen messze visz a tekintet.
Óvatos ereszkedés az árvalányhaj tengerben, de könnyebb, mint eddig bármikor, tudom, hogy nem fog megcsúszni, most nem. Nem tart soká, már csak beköszönünk Fajzatra, és az utolsó, a Havas vár ismét.
A Mumus. A szenvedős, a fájós, a rettenet, a francba.
Zsolt szerint túllihegem, meglátjuk. A feléig lankásabb tekergés, az rendben van. Ráfordulva a meredekebbre lépek tízet, megállok direkt. Megcsapdos a botjával: “Haladjál már!” A szentséges mindenit, hát jóó, haladok!! Kicsit befordulok, hagyom menjen csak, de meg nem állok, nincs az, ami megállítana, ha ez kell, hát menjünk. Megyünk. Eszembe jut a tavalyi M115. Amikor a testem megtört, mire ideértem. Most egyenletesen haladok, az egyre melegebb emelkedőn. Eszembe jut Gabi is, és az útravalója: az utolsó hegyet told meg! Félmosoly bujkál a szám szegletén, hát peeersze. Ugyan meg nem tolom, de megyek, mint egy lassú, de feltartóztathatatlan áramlat, balra itt a panoráma, lám-lám magasan vagyunk, gps nélkül is tudom, hogy nemsoká felérünk. Más ez, nagyon más, mint tavaly a talpam ellenére.🙂 Hát ezért jöttünk erre a körre, nem másért. Zsolt is feltolja magát, nem mondja, de látom, már tudja miről beszéltem neki. Talán át is értékeli, amit eddig gondolt.
A Havas másodszor megpróbálja az embert, a hitemet is…
Felérve olyan hihetetlen, felfoghatatlan. Ennyi, felértünk, ennyi volt és nem több. Nem az Everest. Nem könnyű, de könnyebb, mint emlékeimben, könnyebb, mint tavaly, könnyebb, mint bármikor. Érthetetlen. Yoyoka megfürdet, hogy csinik és üdék legyünk a célban 😀 micsoda gondoskodás! Lefele. Nem kényelmes, de tart a bokám. Tart a térdem, szaporán, de nem futva, át a mezőn is, máris itt a kötél. Zsolt könnyedén lemegy, én most óvatoskodom, “nehogymármostcsesszemelbármim” érzéssel, inkább gyökkettő. Molnár Zsoltit már nem találjuk, innen már csak 5 km a cél. Tavaly ez is nehezen ment már. Most… Zsolt órát néz, kitalálja, hogy érjünk már be 13 óra előtt. Neeee… te komolyan meg akarsz futtatni a végére?! Azta kutyafülit neked!:D Hitetlenkedem, de OK. Legyen!:D ha ennyi kell a boldogsághoz, felőlem… Végülis együtt botorkáltunk egy fél napot, megteszem, ami tőlem telik. Lássuk. Emelkedik a lábam, kocogunk a patak partján, árnyat vetnek a fák. Nem is rossz. Darabos ez, nem friss a mozgás, de a célnak megfelel, haladunk. Kicsit billegek, ahol keményebb a talaj, ajj jajj talpicsku, mindjárt megkönyörülök rajtad… picit lázadok itt-ott, a szántóföldön telibe ver a nap, na itt nem futok, de jéé emberek előttünk, na jóó, de futok.😀 Zsu, Békalány elénk jön szandálban, hogy biztasson, mi meg elkocogunk előtte, előle, tuti tiszta lükének gondol. Utolérjük Tamást, Zolit, döcögünk, ajj hagyjuk már ezt, jönnek utánunk, utolérnek, lökött egy bagázs, de húzzuk egymást be a célba. Mit érdekel, hogy előttük, vagy mögöttük érünk be, de várnak a Kövek. Hopp, ez már a pincesor, tavaly itt egyedül kóvályogtam, és elvétettem, most abszolút hivatalos szalagozáson közelítünk. Nem futok, azértsenemse, percek kérdése és beérünk. Na jóó, azért ne maradjunk le, kicsit futok.😀 😀 😀 vicc az egész. Pár métert azért hagyjunk, jó is így, legyen mindenkinek befutó képe, Békafiú fotóz, pacsi érte.
Suli, nagykapu, taps, csippantás, Kövek. Kövek. Keresi a szemem, azt az Egyet, de tudom, hogy nem lehet… Nem is… husss…Nincs már itt. Nincs.

A Kövem.
Keresem, melyik fog megszólítani. Melyik lesz az én idei Kövem. Eddig fekete-fehér a kollekció, párjuk lesz? Ez vagy, amaz? Sokat molyolok, valaki kezembe nyom egy sört, azt sem tudom mire való, a Kő, a kövem a fontos. Meglátom. Színes, fák, fenyők, kék ég, életteli, a Kövem. Rám várt, nekem festették. Csodaszép, köszönöm.
Szorongatom a Követ, a lapot. Emberek érkeznek, tapsolok én is. Telve, de üresen. Tétova, tesze-tosza… enni kellene, eszek, de éhes nem vagyok. Le kell venni a cipőt, de nem segít. Ok, akkor fürdés, nehezen megy, de utána is melegem van. Vár rám a szorospataki full service csapat, Jóemberek, hogy haza fuvarozzanak, oh döbbenet. Hála. Nem aludtak, talán keményebb menet volt ez nekik, mint nekem, jól tudom. Furán bicegős, sziszegős, megnézem a talpam. Vízpárnák, ritka ronda, talán még sosem volt ilyen. Tudom, hogy elcsesztem, és ez volt az ár, amit fizetnem kellett. Tanulópénz ez is. De ez csak bőr, kinő, nem ízület, nem izom, semmi komoly sérülés. Ez csak egy kis csomagolás, visszanő hamar. Annyira más volt ez az idei Út! Az időm nagyjából ugyanaz, a talpam meggyötörve, de más, nagyon más. Tavaly megfogadtam, hogy soha többet M115. Idén megfogadtam, hogy 2019 június első szombatja Kisnánán talál majd.
Amikor megszólalnak a dobok, mint a szívek üteme…

KTF 10 km – Nagy Kriszta, beszámoló

Posted on

KTF 10, 2.hely 55:07
A sütifutam.
Már tavaly is a Trail verziókra akartam menni a túrázós, együtt nevetős után, aztán sehogy se sikerült. Pedig olyan szerethető mindegyik DonRazzino rendezés, és sajátossága a végtelen, féktelen jókedv és ezzel arányos sütiiiii. A kerek, a rózsaszín, a habos, a babos, a papíros, rácsos, ragadós, omlós…még, még… Minden tiszteletem a készítőké, rendezőké. Végtelen, kifogyhatatlan a mennyiség, mindegyik finom, csábító, és megérdemeljük. Olyan jó szívvel készülnek, még annál is finomabbá ettől válnak. Voltam a Tajgán a hosszabbon, az is flash volt, tudtam, hogy ez is az lesz. DE olyan nincs, hogy két kört menjek ugyanazon a pályán, mint akinek beakadt a lemez. Szép a tétényi fennsík, épp elég egyszer, max megtolom picit, hogy értelme is legyen. Kérdezem Gabit mehetek-e, persze menjek csak. A fő kérdés: már a 10 km után is jár süti? Igen jár. Akkor elég lesz.😀 Szívemből szólt.
Közvetlen előtte kicsit besűrűsödött az élet of korsz. Menjek hajnalban Tatára autóval, Karcsiért, hogy tudjon pihenni. Ami csak azért para, mert kb zsír “új” a jogsim. Végül felkeltem, közben már mással ledumálták, de az alvásomnak már lőttek. Újratervezés, tali Budaörsön, addig is el kell vezetni. Reszkessetek, ha babakék Focus közelít!:D Láb remeg, szemüveg az orron fittyen, némi bénázás, de odaértem. Phűűű, a nehezén túlvagyok!:D már csak futni kell. Még kevesen a Curling Clubnál jobbára csak szervezők. Rohamléptekkel épül a bázis. Tök rutinosnak hiszem magam, kivételesen kezemben a személyim, ami most nem kell.😀 erről ennyit.😀 gyűlnek a futók, a szokásos pár tt-s emberen kívül senkit se ismerek. De azért az feltűnik, hogy a 20-as srácoknál komoly mag jelent meg. Egész rendesen bemelegítek, szükség van rá, a szokásos csípőfájdalom köszöni megvan. A 20-asok hopp eldobbantanak, menjünk már, menjünk mi is!! Keresem a helyem, jajj hova is, minek menjek előre, de ha nem, nagyon beszorulhatok, egyezzünk ki valahol az első harmadával. Hopp, mi is elindulunk, Csanyát meglátva automatikusan integetek. Van aki szerint, mint II.Erzsébet, szerintem szimplán esetlenül.
Az útvonalat ismerem, az elején kis tekergés a fák alatt, kaptató az adótoronyhoz, majd le és fel a fennsíkra. Előzgetek, feltartanak, na mégis előre kellett volna menni? Nyomom, mint süket a csengőt, nesze neked könnyű 10 km terepen. Mielőtt megölném magam az 1.km-en feltűnik előttem a Galanics Mariann. Közeledik, figyelem hogy megy, nagyon okosan, de azért nyomja neki. A felfelén közelítem, tapadok, lehet be is tudnám érni, de minek, mit kezdek a maradék 9 km-ben, ha itt ellövök mindent? Tyűű, de szokatlan érzés, milyen hosszúnak is tűnhet 10 apró km. Meg mit képzelek én magamról? Láttam többször, hogy miket fut Mariann a Bükkben, köszönő viszonyba se érek ahhoz. Akkor mi a fenét keresünk egymás közelében? A lefelén elhagy, huss könnyedén elszökell a gazella, testes testecském utána bugrál, cseppet sem könnyedén csapódom be. Jó messzi kerül, de még látom. Na most ésszel dolgozgatom le a hátrányt, lépésről lépésre. Közben azon filózom, hogy te Jézusmária hiába csak 10 km, ez így borzasztó hosszú lesz. Tündi valami olyat mondana, hogy nem kényelmes. Hát nem, eeez aztán nem. Az irányító, és Marcsi is mondja: 3. vagy! Ne bazzz! Komoly?! Akkor tapadjunk… micsoda nyulam van. A fennsíkon nyomjuk neki, nem könnyedén, inkább erősen, de nem üveghangon. Mindjárt jön a frissítő (3,9km), kell az nekem? Áh hagyjuk, csak kibírok 10 km-t, hiába van meleg. Mariann kiszökken inni, most tényleg??? Tényleg.

2. vagyok, és nyomom tovább. A napocska kicsit erősebben simogat, inkább gyengédségre vágynék.😀 Az út csodaszép, szikla- és szikes gyep, erősen védett terület. Jellegzetes gyepvirágok, és cserjés, bokros a single track. Ha kis előnyt nyersz, már nem is látnak. Kicsit hallgatom a lépteim, és az ütemet, jön mögöttem? De hátra nem nézek, nyomom neki. Ha jön is, nem lehet akkora sebességkülönbség, hogy könnyen menjen. Tekergünk, utolérek több 20-ast, előzékenyek, elhúzódnak, és ez minden egyes alkalommal így zajlik. Az ösvényke hol jobbra, hol balra bevág, a lehető legjobb jelölési mód itt a kis táblák. Kölökkutya üzemmódban élvezem, hogy bevágódom a bokrok mellett, azt képzelem, hogy lendületesen. Kanyargunk fenn, lassan vissza a víztorony felé, uuh várom már, pirít a nap. A fák enyhet adó árnyéka segít, meg az a tudat is, hogy közeledünk. Várom a Mariannt, mikor tép el mellettem, de az is lehet, hogy a frissítőnél elengedte a dolgot. Sorban előzöm az embereket, elképesztően fura, de hát a két mezőny összeért. Hopp, itt az irányító, akkor már csak a széles murván, majd egy kis vargabetűvel az erdőbe. Ott még megfog 3 lépésre az emelkedő, várnak ott valakit nagyon, én gördülök tovább. Hangulatos kis tekergés a dombi oldalában, a Tajga végén is volt hasonló, meg a Mecsekre gondolok. Megdöbbentő hirtelenséggel az aszfalton találom magam, ahol még lazzzán lehet egyet sprintelni, hogy a végén Anita csipogjon. A Csipin fogasként lógnak rajta a kis faérmek, kapok én is a nyakamba. Utánam nem sokkal jön a Mariann.
Eltelik jópár perc mire enni, és inni tudok. Itt a kóla, kívánom, de meginni se tudom, a sütik meg… csábítóak, de aaahh… Karcsi is bandázik mellettem, kedves ismerősök a szervezők, ébren tartják a Kinizsi után. Meg túl gyorsan beértem, el se aludt. Akkor gyorsan spuri haza aludni, de OMG eredményhirdetés!:D Megvárjuk, ha már véletlenül még érint is. Addig persze ehetnék, de nem esik jól. A sütik ott várnak halmokban, csábítóak, nyammi, nyammi, de megenni… Ha én ezt a klubban elmesélem…😀 Pancsolok egy kicsit, rám fér, és szolidan örülök, hogy csak egy kört mentem. Ki sem bírtam volna így kettőt szerintem. Örülés van, kicsit esetlen téblábolás, még mindig alig van ismerős, max az érkező túrázók között. UB-s, UTH-s pólók. A villámlábú 20-asok és a 10-esek érkeznek, na mikor lesz eredmény, itt van 3 fakocka. Nemsoká, azt már tényleg megvárjuk, de lelkifurka, Karcsi nagyon fáradt.

KTF 10 dobogó
A tűző napon gyorsan megy az eredményhirdetés, istenem, de fura, akkor két faérmem lesz?! Szép színes, festett, ez is tetszik, nemcsak az égetéses díszítés. Még sosem kaptam érmet pluszban.😀 Felsőtárkányi futón csak egy papírka volt, de nem is azért megyünk. Tényleg én vagyok ott?! Másoknak is fura, mert vagy azt kérdezik, jéé és te ki vagy, vagy azt, hogy jéé tényleg a Mariann előtt értél be, és egyébként ki vagy?:D Hiába szabadkozom, hogy csak azért, mert megállt inni. Azért nagyon más, neki egy erősebb edzés, én meg kifutottam magam. Az 1. helyezett pedig nagyon más liga, gyors, mint a Gepárd. Sajnos a süti halmok ott maradtak, enni se tudtam igazán, de következőleg majd erre is kitalálunk valamit. Gyertek, és nézzétek meg magatok is a sütis asztalt! Érdemes.😉

SALOMON ULTRA-TRAIL® HUNGARY – Belus Tamás beszámoló

Posted on Updated on

EGYSZER AZ ÉLETBEN

Egyszer az életben összejöhetne végre…Most szar volt, de igazából jó lett volna, csak eltévedtem, meg megütött a meleg, a gyomrom is szarakodott, meg amúgy is, a Vénusz most nem úgy áll a Marshoz képest, nem is kellett volna elmenni, szar volt az egész. De majd legközelebb… Legközelebb minden jó lesz. Majd nem kell kiállni percenként trónolni, mert rendesen fogok enni. Nem túl sokat, de nem is keveset, előre kiszámolok majd mindent faszántosan. Meg iszok! És nem csak vizet ám! Isot is, és nem akkor először! Ki fogom próbálni előtte edzésen! Apropó edzés. Edzeni is fogok egy csomót, meg bejárom az útvonalat, tanulom a jelzéseket, nem hulla fáradtan állok majd a rajthoz, és nem futom majd el az elejét. Legközelebb minden jó lesz. Egyszer az életben összejöhetne végre…

És most össze is jött. Minden. Persze voltak döccenők, hosszú egy ilyen verseny, valami úgyis mindig van. De most nem volt, vagy ha volt is, akkor nem érte el igazán az ingerküszöbömet. Szépen haladt a starttól a célig a futás, a Pilis volt az óra, én pedig a mutató, csak mozdultam szépen tovább és tovább, semmi dráma, nyirmogás, nyafogás, hiszti. Tikk-takk, és a ritmus hajszálra ugyanaz volt délben, mint éjfélkor.  Mázli.

Mázli, hogy nem vacakolt a gyomrom. Mondjuk napok óta nem ettem semmi rostosat, meg tejterméket, meg kávét, édesítőt, igazából semmit csak a legkímélőbb dolgokat. És hajnalban is tök tiszta volt a fejem, bár lehet, hogy amiatt, hogy 10 napja szigorúan ágyban voltam este 10kor. És eltévedni is csak egyszer sikerült. Jó, igaz, idén a táv minden részén futottam legalább egyszer (például az éjszakai szakaszt ugyanúgy éjfélkor kezdve, a Hankathlonon 😀 ) Szóval nem szerencse volt ez. Ezzel a versennyel feküdtem és keltem már vagy két hónapja, és ha a tavaly nyáron kezdődött diétámat is ide vesszük, akkor tíz hónap kemény munka van már benne.

A távolabbi előzményekről nem írnék hosszabban, a tavalyi P85-ös beszámolómbanrészletesen elmondtam mindent az edzéseimről, az étkezéseimről, és hogy hogyan került a fókusz sokkal élesebben a futásra, mint eddig. A Piroson összeszedett IT húzódásomból sikerült egy hónap alatt teljesen felépülni. Sokat köszönhetek annak a sérülésnek. Visszavitt megint az edzőterembe, a nyújtás és a hengerezés a napi rutin része lett, azóta is minden héten járok masszázsra és egyébként is – jobban odafigyelek a testem jelzéseire. December legvégén egy Németh Csabi mögötti második hellyel jelentkeztem az Extrem Tarcal-Tokaj Körön, aztán jöttek a csigalassú alapozó futások. Februárban már éledezni kezdtem az edzőm, Barát Gabi gyorsító-feladatos edzéseinek hála, majd jött az egyébként klasszul sikerült kegyetlen Bükki Hard (eltévedéssel, de tök jó tempóval) a bébitáv a VTM-en (második hely), egy nagy egyéni csúcs a Nyírbátori Terepfélmaratonon (1:26) és az 5. hely a Muzsla Trailen. Igen, jól látjátok…a Hardon kívül nem volt 30 km-nél hosszabb versenyem idén, de edzésem is csak néhány. Oké, már viszonylag gyors vagyok 20-30 km-en (persze Allaga Tomiék nyomát bottal sem üthetem) de hogyan lesz ebből egy gyors UTH?? Nem baj, Gabi knows, ő a főnök, nem kell itten nekem okoskodni csak futni. Én sokkal jobban bízok benne, mint magamban, szóval igyekeztem hinni abban, hogy ez a munka jó felé visz és meg is lesz az eredménye.

A Muzsla után ijesztően gyorsan szalad el az a pár hét, mire észbe kaptam már tele is raktam a Mondeo csomagtartóját és irány Szentendre, szombaton már ott is ébredtem, hogy nyugodtan hangolódhassak a versenyre. Átvettem az új Salomon zsákomat, próbáltam már korábban ezt a típust, iszonyatosan tetszett, egyáltalán nem féltem, hogy ez lesz az első hosszú benne. (jó is volt, majd külön írok róla!) Napközben hál istennek sokat tudtam pihenni, aztán kora este rajtcsomag átvétel Szabó Sanyi barátommal, kis pezsgés az expón (Runnabe csomag beújítva :D).

33780047_10211341454283815_5817203387598372864_n.jpg

A célcuccom és a két pontra előreküldött csomagom is leadtam már délután, úgyhogy este elég volt 11.30-ra megérkeznem a rajtba, emiatt talán most először nem volt időm arra, hogy rendesen elöntsön az aggodalom. A rajt előtt azért volt izgalom bőven. Felszerelés igazításánál elszakad a zoknim, 10 perccel rajt előtt cseréltem le, ráadásul kénytelen voltam a frissen vett UTH editon Compressport zoknit felvenni. Elég vékony az anyaga, de nem volt nálam másik és amúgy is biztos szerencsét hoz a jópofa festése. És a lényeg, a nyomorult órám nem indított el a track követést! Az utolsó 5 perc azzal telt, hogy egyre feszültebben próbáltam a térképes nézetet előcsalni az órából. 100x már sikerült, de most nem. De semmi gáz, ismerem a terepet, bíztam a jelölésekben is, úgyhogy próbáltam nem elszórni erre a mentális forintjaimat. Páran kérdezték a nap folyamán, hogy milyen időt gondolok magamnak. Nem tudom, komolyan, de jó lenne 14 óra körül menni. Ettől nem tudtam okosabbat mondani, mert FOGALMAM NEM VOLT, hogy most mire leszek képes ilyen távon. 2016-ban 18 óra 10, tavaly 16:55, de most sokkal gyorsabb és erősebb vagyok, úgyhogy 14:20-ra csináltam a legmerészebb időtervem (volt két rosszabb is), aztán gondoltam lesz, ami lesz, plusz szerettem volna a legjobb tízben végezi. A rajtban viszonylag előre álltam, körülöttem csupa ismerős arc, mindenki ment volna már, toporogtak a lábak, idegesen mozogtak a kezek. Aztán Csanya megkegyelmezett nekünk és végre nekiindulhattunk az éjszakának.

Előttem csak 10-15-en, Mikit és a két szlovént már a kis hídnál nem láttam, nézzétek csak, ott megy a dobogó (az előzetes esélylatolgatásomban én Zupancic, Kiss Miki, Hrastovec dobogót tippeltem).

Még Szentendrén Biriki Atti mellé keveredtem, kicsit beszélgettünk arról, hogy mennyire nem szabad elfutni Dobogóig a pályát, és hogy milyen nehéz ilyenkor nem belemenni az erősködésbe. Van az aszfaltos szakasz végén egy elég meredek rész. Még nem mentünk két km-et de én már gyalogolni kezdtem. Figyu, ha az Oszaczki Géza gyalogol itt, akkor én is, mondtam nevetve Attinak. Egyébként is azt vallom, hogy amin gyalogolni fogsz 50-nél azon gyalogolj már 5-nél is. Kő-hegyig aztán semmi különösen. Elszakadtam Attitól, felzárkóztam Gézára, akivel később azon nevettünk, hogy bár nem sokat mentünk konkrétan együtt (én felfelé voltam gyorsabb, ő lefelé) de mégis Pilismarótig az összes pontra teljesen együtt érkeztünk…Lajosforrás 1:04, uhh ez túl gyorsnak tűnik, nem baj, a következő lefelén úgyis óvatoskodok majd csak, el is ment mellettem a patakig 5-6 srác. A rajtban megismert Lesi Zolival haladok, fecsegek az ifjú titán Madas Bálinttal, kicsit megtoljuk együtt a Dobogó végét, 2:14, ez jó de azért nem öngyilkos tempó, nagyon tudok akkor neki örülni.

33597116_10211341454043809_6329556998480199680_n.jpg

Jön a lejtmenet, Géza, Bálint és egy német srác persze el is húznak mellettem. Nem bánom egy pillanatra sem, megnyugtató látni a fejlámpájuk fényét magam előtt, és egyébként sem vagyok túl bátor lámpával lejtőn. Amikor eltűnnek a fényeik, azért megnyomom egy picit, nehogy teljesen leszakadjak, de kockázatot egyáltalán nem vállalok. Hűvös, tiszta és varázslatos az éjjel, könnyedén fogynak a kilométerek. Felzárkóztam a srácokra, a Szentlélek előtti utolsó emelkedőn ott is hagyom őket (felfelé nyomni kell). Elől meglátok egy villogó piros fényt, Gyurkó Peti „hátsó lámpáját”, sokat fogom még látni ma ezt a lámpát. Most viszont hamar utolérem, és Szentlélekre már negyedikként érkezem egy német sráccal együtt. 3:52, ez fél órával van a 14:20-as időtervemen belül, és 1,5 órával jobb mint 2016-ban. Uhh ez…mindegy, nem számolok most, majd csak a Prédin, addig meg sodródok a srácokkal.

A ponton gyors Iso és víz töltés, kidobom a szemetemet, kiveszem a géleket az előreküldött csomagomból és már lépek is el. Induláskor hátrapillantok, hátha jönnek Gézáék, mintha előre sejteném, hogy nem kellene egyedül mennem a hátralévő egy sötét órában. De a fiúk még a hegyeket járják, nekem meg tovább kell mennem, sajnos most egyedül, mert a német srác már vagy egy perce elindult a pontról. Pár perc múlva elkalandozhattam kicsit, mert nem vettem észre a szép széles útról a sűrűbe vezető jelzéseket, és tovább mentem úgy 6-700 métert felfelé. Mikor feleszméltem és körbenéztem nem láttam szalagokat. Ilyenkor én sajnos legtöbbször tovább megyek még, mintha hinni akarnék benne, hogy jó helyen vagyok, de ezúttal azonnal fordultam is vissza. Gondoltam, pár másodperc és visszaérek az utolsó szalagig, az sem gáz, ha feleslegesen, legfeljebb utolérnek Gézáék és nem kell egyedül bóklásznom. Meg is van a szalag, látom, hogy nem jó irányba mentem, kicsit morcos vagyok, de sokkal inkább elégedett – ezt most jól csináltad Tomi, semmi gáz, fókusz, fókusz, és FIGYELJ JOBBAN ha egyedül vagy! Eggyel feljebb kapcsolom a Fenixet, elönti a fényár a tájat, ezt hamarabb is megtehettem volna, mire spóroltam eddig az aksival?? 5-10 perc és utolérem Gézát és Petit, el is határoztam, hogy legalább a teljes világosig nem maradok le tőlük innentől, két ilyen nagyágyúra érdemes tenni a kereket. 2 perc és rögtön látszik is miért fontos ez. Lazán lejtőzünk elől a Petivel amikor Géza megszólal, hogy SZERINTE itt jobbra kellett volna menni. Értitek? Nem az van, hogy észrevett egy jelzést és rájött, hogy nem jó helyen vagyunk. Nem…Hanem ennyire ismeri a helyet bakker, hogy gyanút fog pár másodperc után, ha lejövünk az útvonalról. Ami ezután jött arról nem akarok beszélni, mert amit a Hirsch-orom környékén csináltunk az nem futás volt, inkább gyakorlás a területi bakkecske utánzó verseny válogatójára.

33148005_1991848384398130_48254537391144960_o.jpg

Fakitermelési hulladék mindenütt, Géza és Peti egész ügyesen ugrál közöttük, én meg nagyon alföldinek érzem magam már megint, lassan távolodnak is. Amint jobb kicsit az út rá is kell kapcsolnom, még akkor is, ha picit erősnek érzem a pulzust, nagyon szeretnék a közelükben maradni. Kicsivel PMarót előtt egy tisztáson balról meglátjuk a hajnali fénybe öltöző kis fehér templomtornyot, mintha csak Csanya PR fotójáról ugrott volna le, el is mormolok egy halk óbazdmegdegyönyörűt. Széles mosollyal érkezem a pontra, megjött a három jómadár, köszön be Géza a crewnak. 5:02, -34 perc a tervhez képest. A tavalyi tavalyelőtti időhöz innentől már nem hasonlítok, minek, akkor is jobb lennék, ha innen egy métert sem futnék.

A ponton Anita és Rózsa is segít, eszek egy pohár levest, víz, iso, szemét, közben Peti már tovább is robogott. Nézek utána, na őt már nem látjuk ma, mondom nevetve Katának és kanalazom tovább a levest. Feltöltődve indulunk tovább Gézával a következő szakasznak, az aszfalton még futunk, de az emelkedőn rögtön gyaloglásba váltunk. Olyan jó volt ez a leves, jó lenne megtartani még egy darabig. Géza lemarad kicsit, nekem meg muszáj tolnom felfelé. Innen egyedül megyek egész Dömösig, a lejtmenetben is pörgetem rendesen, közben várom, mikor érkezik meg hátulról Géza, ahogy ma eddig mindig. Jééé itt vannak a Szent Lászlósok, szevassssz Peti! Balogh Peti szól, hogy Gyurkó Peti pár perce ment csak el, dobok egy biztatást, talán hasznos lesz a Csanya-átok ellen. A pont előtti sík szakaszon is klasszul megy a lábam, nem úgy érzem magam, mintha 54 km lenne már bennem.

33191544_1991849321064703_9042214134535421952_o.jpg

Dömösön (6:13) is Forma 1-est depózok, (csak víz és iso töltés) és neki is indulunk a Prédinek Petivel. Pár lépéssel előbb indulok, de megvárom, előre engedem, egyrészt mert ekkora a tekintélye nálam, meg amúgy is tök mindegy, hogy itt megy el mellettem vagy 10 méterrel arrébb J. Hihetetlen tempót megy, egy darabig tartom, de aztán szólok, hogy ez nekem sok lesz, pillanatok alatt el is húz. Felfelé menet gyors számvetést tartok. Jó állapotban vagyok. A gyomrom oké, van mindenem, görcs még nyomokban sem, bírom az emelkedőket, sőt most még a lejtmenetek tempóival sincs gond. A Prédire szépen feltempózok. Útközben elmegyek két srác mellett, akik azon hüledeznek, hogy Gyurkó Peti az előbb azon a szakaszon futva ment el mellettük. Én gyalogoltam J Fent gyors csippantás (6:45, a harmadik időt mentem a Prédire, ÉN!) és nekirontottam a lejtmenetnek Lepecénre. Közben csak egyszer húztam be a féket, megálltam egy perce dumálni CK-val, fontossági sorrend ugye Peti? Nagyon hamar eljött Lepence (7:22), Petit a ponton találtam, nyomta a szokásos profi frissítését. Én poénkodtam valamit a crewnak, benyomtam egy paradicsomlevest, váltottam pár szót Mariannal, közben Anita feltöltötte a kulacsomat. Ez sem volt több 2-3 percnél. Szuper! Kis fel-le-fel, most az erdészeti utak sem voltak annyira szétverve és ott is volt a Sprartacus. Itt már volt egy kis forgalom, de, a Szentlászlósok mind nagyon figyelmesen adtak utat a gyorsabbaknak (köszi lányok-fiúk). Már ott hevert előttem Visegrád, ezt vártam, erre készültem, erre a szakaszra építettem fel az egész versenyt! A betonteknő a város előtt nem esett jól, féltettem kicsit a térdem, hagytam is benne pár percet, de annyi baj legyen.

33553654_10211341457923906_6536259300396892160_n.jpg

Visegrádon (9:13) Nicol várt egy hatalmas öleléssel, el csattant a verseny egyetlen szelfije (ezt ki nem hagytam volna), közben mondják a ponton hogy Peti most ment el és a 3. helyen lévő szlovén srác is csak 3 percre van.  Óbasszameg…igen…azt hiszem pont ezt mondtam. Egyáltalán nem örültem a hírnek. A saját versenyemet akartam futni, és pont most, ahol a nemrég bejárt bemagolt utolsó rész jön, a verseny KULCSA, most csillan fel a remény a dobogóra. Ahogy elindultam a fellegvár felé elővettem a telefont és felhívtam Fruzsit. Mit telefonálgatsz b+?? Kérdezi kedvesen a hugi. 3 percre van a harmadik!!! – így én. Ne foglalkozz vele, nyomjad szépen, aztán majd meglátod mi lesz. Oké oké – mondom és le is tesszük. A fellegvárnál ennek megfelelően nem is kérdés, hogy megfürdök-e a kútnál. Persze hogy meg! Felfrissülve futom meg az aszfaltos részt Nagy-Villámig (9:36). A ponton mondják, hogy 4-5 perce mentek el a fiúk ketten, uhh mondom utol is érte Peti a harmadikat, ez már engem úgysem fog érinteni. Megkönnyebbülten mentem tovább a verseny egyik legjobb szakaszára, fel tovább Borjúfőn át Pap-rétre. Egy szakaszt leszámítva meg is futom szépen az egészet, kezd már meleg lenni, de a gyomrom klassz, mennek a gélek , az iso, energetikailag minden ok. Panyor Krisztát érem utol az emelkedőn. Nincs jól szegény, megállok vele 1-2 percre, keresem a Flectort de elnyelte a zsák, végül egy Normaflore-t adok neki, a gyomrával van valami. Innentől Pap-rétig nyomom, ahogy tudom, az oda-vissza részen látom is Petit. Lepacsizunk, kérdezem mi van a szlovénnal, feltámadt- mondja, kapd el!! – mondom én.

33511478_10211341453523796_3063799042107506688_n.jpgPap-réten (10:33) Koós Timitől kapok első osztályú frissítést. Innen már két kulacs vízzel és egy isoval megyek tovább, kell az extra mennyiség a melegben. Eszek pár szem sósat, iszok 2 pohár kólát, víz a fejre, aztán irány Peti után. Kis emelkedő, a végén pár szó Pap Tündivel, aztán kedvenc lejtmenetem a Hétvályúsig. Itt értem utol Petit, erre nem igazán számítottam, de örültem a társaságának, együtt wellnesseztünk a forrásnál és együtt kínlódtuk fel magunkat a Vörös-kőre. A lejtmenet elején kérdezte Peti, hogy akarok-e tempózni jobban mert akkor menjek. Megpróbálom, mondtam kis gondolkodás után. Jól is ment nagyon a lejtő, csak a barokk nőalakként fekvő Csipi látványa törte meg a pillanatot. Jól vagy Csipi? Kérezem. Mmmkkhm. Mondja ő. Jaaaa, akkor oké, mondom én és simán otthagyom a farkasoknak J. A visszafordító után már keményen bevágott a nap, de itt futunk, itt futni kell, emlékeztettem magamat. Hetek óta ezt szajkózom mindenkinek: fel a Nyergesre futni kell végig, na jó az utolsó 500 méter az gyaloglás. A pulzusom már a gondolattól is az egekbe ugrott, de nem volt már mire spórolni, nyomtam, ahogy tudtam. Bevágtam a nap utolsó Hammerjét (nagyon jól működtek, 13-15db között ettem kb.) és elkezdtem az utolsó emelkedőt. Pár lépés után egy lassan botozó alakot láttam meg, akik hunyorogva próbálta megállapítani, hogy milyen színű a rajtszámom. Az övé piros volt. Ne neeee. Ez a szlovén. Mennyire lehet szarul, ha 13 percet hoztam rajta a Hétvályús óta? Which race? The longest…Mondom neki Peti 5 perccel lehet mögöttünk. Nem volt feldobódva, amikor továbbindult, olyan lassan ment előttem, hogy utolértek minket a Szentlászlós lányok, akiket korábban lehagytam. Próbáltam beszélgetni vele (nem sikerült) majd lassan felértünk a nyeregpontra. Itt az idő, mondtam magamnak, ezért futtatta velem Gabi azt a sok 40 perces 10k-t. Jön a lejtő, nem is technikás, sőt…kifejezetten gyors szakasz. Tett pár bizonytalan lépést lefelé, én kiléptem a másik nyomba és üveghangon elkezdtem nyomni. Nem néztem hátra, de nagyon bíztam benne, hogy ezt nem tudja átvenni. Jobbra bevág a sűrűbe egy single track. Itt is veretem, ahogy csak tudom. De basszus, meghallom magam mögött, ahogy KÖZELEDIK! Ahh semmi gáz, ez van, sokkal jobb futó ő nálam, még megroggyanva is simán lenyom. Negyedik leszek, de az idő iszonyat jó lesz, nem kell itt elkeseredni. Hátranézek, és nem ő az! Egy narancssárga rajtszámos Visegrádos ért utol, a negyedik helyezett talán. Back on track, nagy levegő és megint ráléptem a gázra. Maxon nyomtam a Skanzenig, az aszfaltos részen már Palyik Andi várt a családdal, hihetetlen buzdítást kaptam #gizionpower!

A Skanzennél (12:17) majdhogynem pánikban depóztam, hátra hátra sandítva. Csak egy kulacs vizet kértem, meg öntést a fejemre. Aztán indultam is, a poharamat úgy hozták utánam :D. Péntek este ezen a részen futottuk Sanyival az átmozgatónkat, úgyhogy minden kanyarra kőre emlékeztem. A Bükkös partján hittem el először, hogy én ezen a verseny dobogón fogok állni. Szédületes volt…Még egy csippantás, át az út alatt, híd, macskakő, itt is a belváros. Orosz Anita sorol be elém a bringájával, fújja a sípot, rebbennek a turisták. A kordonoknál már hallani a hangost, mondják, hogy érkezem. Én. A harmadik helyre. Az időm 12:45, erre még most sem tudok mit mondani.

33495893_10211341452763777_5403490340688625664_n.jpg

 

Hát öööö majd a videóról kielemezzük, mondja erre zavartan a megyekettős edző a meccsutáni interjúban. Ismerős arcok a célban, de sajnos a családom nem ért még ide. Erre az időre ők sem számoltak 🙂 Csak pár perccel késik le a befutómat, de semmi baj, fussunk be még 1x gyerekek. Anya és Liza átadják a piciket a kordonon, én megbeszélem a szpíkerrel meg KerékPetivel, hogy újra befutás lesz, úgyhogy a gyerekek sem maradtak le végül semmiről. Megleptem őket, megleptem magamat is, sőt, talán sok barátomat is a mezőnyben. De hát…egyszer az életben ugye… minden összejöhet 😀

33514134_10211341450843729_368177266766643200_n.jpg

33583350_10211341457643899_7651188250152796160_n.jpg

Következik: Mozart 100, TDS, P85

 

Forrás: Kilométerkövek.blog.hu 

Fotók: Terepfutás.hu, Belus Tomi

Szentendre Trail – Ivádi László, beszámoló

Posted on Updated on

Még szombaton kimentem átvenni a rajtcsomagot, körülnéztem hátha látok Giziont, szerencsém volt, a hosszútávú Sanyi-Tomi (Belus Tomi, Dr. Szabó Sándor – a szerk.) duó ott beszélgetett az egyik sátor mellet, gyorsan be is mutatkoztam. Kettőt sem pislogtam, Tomi már fényképezett is 😀 Beszélgettünk picit, aztán elköszöntem, mert asztalfoglalásunk volt. Tomival megbeszéltük, hogy a Skanzen körül találkozunk. Hát így utólag: pffffffff 😀 én még valahol Visegrádon erőlködtem, amikor ő már bent volt a célban 🙂 valami elképesztő időt ment.
A verseny napján 8 előtt nem sokkal értem ki, gyors csapatfotó (sikerült jó bamba fejet vágnom, nem baj, illik a Strava-s avataromhoz 🙂 ), aztán lesétáltunk a rajthoz. Óriási megkönnyebbülésemre tökéletes időzítéssel kellett wc-re mennem, ezt már fél sikernek értékeltem, és a verseny alatt sem kellett bokrot látogatnom, már itt túlteljesítettem az elvárásaim 🙂 szokásos bemelegítés, majd kb 1 km kocogás. Kb 15 perc volt a rajtig, felszerelésellenőzés, aztán megpróbáltam olyan helyre állni, ahonnan se engem nem előznek meg százan rögtön indulás után, se nekem nem kell 10 percig kerülgetni az embereket. Ez egész jól sikerült, az egész verseny alatt szerintem ugyanazt a 20 embert láttam magam körül. A rajtnál beállt elém a Németh Csabi bácsi, a cipőjében ránézésre volt 5000 km, csak a duct tape tartotta már össze, és mellé még begyűrt az övébe egy üres fél literes palackot. Én meg ott álltam mögötte 3 liter vízzel, egy rakat géllel, meg iso porral. A kis testemnek még sokat kell alakulnia, ahogy elnéztem. Előző nap gondolkodtam azon, hogy a nagy víztartót nem töltöm tele, de végül úgy döntöttem, hogy mindenből a maximumot viszem, aztán majd az első ponton nem töltök annyit ha nem érzem szükségét. Nekem már a rajt előtt kánikula volt, jól jött az a sok víz. A rajt után Karlovitz Máté mellé keveredtem, meg is örültem, hogy ismerős arcot látok, az első emelkedőig együtt futottunk, én ott rögtön sétára váltottam, ő pedig ment tovább. Az első 5km alatt szép kényelmesen futottam, minden emelkedőn, ami már hasonlított a nyugati térire, sétáltam. A Kő-hegy után kicsit bátrabban mentem (lejtő is volt 🙂 ), ott már nagyjából éreztem, hogy milyen állapotban vagyok, minden izmom, ízületem ok, erő is volt, jókedvűen futottam tovább. Jó volt a régi kirándulások helyét újból látni, a kilométerek csak úgy repültek. Lajosforrásra beállt az utazósebeségem, onnantól kezdve szép kényelmesen tudtam futni. Pilisszentlászló előtt szembe jött egy kút, gyorsan be is feküdtem alá, már kezdett melegem lenni. A ponton csak a két kulacsomat töltettem újra, mert hát Visegrád csak 8-9 km, fél liter víz meg fél liter iso tuti elég lesz… Mázlim volt, hogy az egy könnyű szakasz volt, a pont előtt pár perccel elfogyott minden lötyim. Az a szakasz jól ment, pihentem is kicsit. A lejtőkön jól tudtam haladni. Visegrádon megint teljesen feltöltöttem mindenem, a nyakamba is kaptam egy üveg vizet, mentem tovább. Szerintem egy ponton sem töltöttem többet 2-3 percnél, nem akartam túl sokat állni, még a végén nem lesz kedvem elindulni alapon. Jött az emelkedő, attól féltem a legjobban (igen, még új gyerek vagyok a szakmában 🙂 ). Próbáltam tempósabban gyalogolni, ami az én nézőpontomból sikerült is, mert meglepően hamar felértem. A Nagyvillámig csak gyalogoltam, onnan kezdtem újra futni. Ott összeálltunk páran és együtt futottunk be a Pap-rétre. Sokat segített, hogy nem egyedül futottam. Pap-réten megint teljes töltekezés, két savanyú uborka és már mentem is tovább. Itt kezdtem megközelíteni az eddig futott leghosszabb távom, ezért csináltam egy állapotfelmérést, de még mindig minden ok volt, a távnak megfelelően fáradtam, izmok rendben, nem fáj semmi, frissítés ok. Onnan a Hétvályús forrásig nagyon jól tudtam menni, a lejtőkön sorra előztem az embereket (megfigyelted már, hogy a lejtő valahogy jobban megy, mint az emelkedő? :D). Itt sikerült egyedül a verseny folyamán majdnem pofára esnem, amit sikerült megfogni, de ettől majdnem begörcsölt a vádlim és a combom hátulja. Ezt szerencsére kb egy perc alatt kimozogtam.
A Vörös-kőre felfelé kb úgy mentem, mint a csúcstámadók az Everestre, minden lépést 20 lélegzetvétel előzött meg 😀 utána lefelé nem tudtam jól menni, annyira kanyargott az út. A hátralevő kilométerek már lassabban fogytak, a 42. után néztem az órám, hogy meglegyen még az a 200 méter is, aztán magamban örömködtem kicsit az első maratonomnak. A Nyerges-hegyre még nehezebben mentem fel, ott már elegem volt az emelkedőkből. Szerintem azokkal az volt igazán a bajom, hogy sokkal meredekebbek, mint a többi. Meg emelkedők. Az főleg. A lassú haladás miatt elfogyott 44-45 között az összes vizem és iso-m. Ami alapjában véve nem lett volna katasztrófa, mert a Skanzen már csak 3 km-re volt, de folyamatosan a hányinger szélén voltam, mert annyit kellett innom, hogy ne hevüljek túl. Az alatt a három km alatt megfőttem, és víz nélkül enni sem akartam, így ki is merültem. A pontra beérve már csak a kulacsokat töltöttem megint, meg gélt ettem, de a végéig már megmaradt a szenvedés. A lábaim még mindig jó állapotban voltak, de ha elkezdtem futni akkor úgy éreztem a szívemnek túl megterhelő, úgyhogy lejtő nélkül ezt nem erőltettem. A cél előtt nem sokkal utólért egy kanadai srác, akivel végig oda-vissza előzgettük egymást a verseny alatt, ő noszogatott, hogy ne sétáljak már pont a cél előtt, ami igaz ami igaz, nem néz ki valami jól, úgyhogy összevakartam magam és bekocogtam vele a célba. Még szerencse, hogy tele volt az utca az emberekkel, mert így úgy nézett ki, hogy ők lassítanak és nem én vagyok ilyen csiga 🙂

A célba érés elég vegyes lett, egyrészt baromira örültem, hogy megcsináltam, főleg úgy, hogy az utolsó majd két órában jobban szenvedtem, mint aminek örültem volna. Másrészről meg hülye vagyok, hogy síkföldi gyíkként ilyen versenyre nevezek be, aki emelkedőt csak a felüljárón lát, az ne akarjon hegyen futni. Illetve akarhat, csak ne várja, hogy menni fog.
Ameddig a vizem el nem fogyott, a frissítés tök jó volt, a majdnem pofáraeséstől eltekintve sosem kezdett görcsölni semmim, volt erőm is. Az izmaim állapota még a verseny végén is tök jó volt.
Megittam 8 liter vizet, 2 liter isot és kb 45 percenként ettem sótablettát és gélt. Bár egyszer elgondolkodtam, hogy 15 vagy 45 perce ettem-e utoljára, akkor vártam még 15 percet és akkor ettem a következő adagot.
A verseny előtt számolgattam, hogy kb mit tudnék menni. Jó idő esetén (értsd – 15 fok, kis eső) 6 órára számítottam, rossz idő esetén (bármi ami 25 fok felett van és nem esik) 6:30. Ez sikerült bőven túlteljesíteni, ha jól emlékszem, akkor a Hétvályúsig még a 6 órás átlagot is tartottam.
A futást nem utáltam meg, sőt, alig várom a szeptemberi 100 km-es versenyt (az hazai pálya, sík terep és kellemes 16-18 fok, talán ezért is :D). (Winschoten 100 – a szerk.)

Visegrád Trail – Gerlai Orsi, beszámoló

Posted on

A tavalyi futamról azt írtam, életem legjobb versenye volt, ezért alapos mentális felkészülést igényelt az, hogy most ne induljak semmilyen elvárással. Egyetlen célom az volt, hogy a tavalyi időmet megjavítsam, és versenyezzek, amennyire az aktuális erőnlétem lehetővé teszi. Ideálisan alakultak a körülmények: eső, sár nem volt, meleg volt, de nem fojtogató. Szombaton elvittük a srácokat a Kids trailre, már ott katarzisom volt. Hankáékkal és Palyik Andival bandáztunk. Rajtszámot előző nap este felvettem, a versenyközpontban találkoztam Fruzsival, akinek mindig nagyon örülök. Reggel a család pontos időterv alapján elfuvarozott a Salamon-toronyhoz, ahova felkocogtam a Duna-partról.  Találkoztam a többi Gizionnal. Julival akkor  először. Gimnasztikázgattam, meg Julival és Judittal felkocogtunk a parkolóig, integettünk Nicolnak, és értesültem arról is, hogy Tomi már réges-rég elhúzott, így sajnos nem leszek a nyula :))).
Hamarosan ellőtték a rajtot, és már indulhattunk is felfele egy meredek, szűk ösvényen, amin el sem tudtam képzelni, hogy hogyan tudja magát keresztülpréselni a teljes mezőny. Óriási torlódás volt, mondhatjuk, hogy szerencsémre. így biztos nem tudtam elfutni az elejét, amire amúgy hajlamos vagyok, mert idegesít az elején hömpölygő tömeg, ami nyilván egyből gyaloglásba váltott. A Fellegvár utáni aszfalton ritkult először kicsit, de még itt is összefüggő sor maradt.  Az első 10km-re nem nagyon emlékeztem tavalyról, csak egy szép kanyargós hegyoldalbeli single trackre, amiről már tudom, hogy agyilag ki tud nyírni, ha nem figyelek, de figyeltem. Már az első fél óra után megettem az első gélt emiatt. Ugyanezen a szakaszon nem várt fordulat: elkezdett fájdogálni a hosszanti talpszalagom, meg az egyik térdem is. A talpam nyilván az előző napok/hetek cipőpróbálgatásai miatt jelentkezett be, a térdem meg az IT szalagom miatt, amit lehet, hogy nem sikerült rendesen lenyújtani. De valahogy ez sem kavart fel, csak elkezdtem felkészülni arra a körülményre, ha esetleg már a Pap-réten ki kell állnom egy plantaris fasciitis vagy egy ITB szindróma boldog tulajdonosaként, egy óriási IDIOT/LOSER felirattal a képzeletbeli homlokomon. A jógatanár mondta egyszer, hogy ” ne ítélj, ne minősíts, csak szemlélődj” valami szívatós csavarás közben, hát ez nekem most bevált.  Az itt fáj-ott fáj ellenére nem éreztem azt, hogy lassítanom kellene. És akkor ELMÚLT. Ettől szárnyakat kaptam, és kisebb eufóriában érkeztem meg a Pap-rétre, ami gyakorlatilag egy kitérő, odafele menet végig jönnek szembe azok, akik már továbbindultak a frissítőponttól. Jó elszórakoztam azon, hogy nekem most lejt, nekik emelkedik (lesz ez majd másként is), nyilván én vigyorgok rájuk, ők kevésbé, de szurkoltam nekik, ez nálam mindig plusz endorfin-fröccsöt idéz elő. Különösen, ha egy-egy hosszútávos mellett mentem el, akik ezen a szakaszon már sokkal megfontoltabban haladtak ugye. Pap-réten bulihangulat és Koós Timi fogadott, döbbenetes élmény volt, hogy odarohant hozzám, Orsi, mit kérsz felkiáltással. Én meg pont nem tudtam mit kérni, mert a kulacsaim még tele voltak izóval, a víztartályomat meg nagyon bonyolult kihámozni a futómellényből és még volt benne víz… szinte sajnálam hogy azt kellettt mondnanom, hogy köszi, mindenem van…bekapkodtam egy-két sós dolgot, kiosztottam a puszikat az engem váró családnak, és már rohantam is tovább.  Köszi, Timi, szuper voltál, legközelebb többet dumáljunk.

Ultra-Trail Hungary fényképe.A következő szakaszon felritkult a mezőny, már sokat futottam egyedül vagy csak a látótávolságon belül egy-két emberrel. Következett egy hosszabb, lejtős szakasz, ami egy kanyargós vízmosta árnyas szerpentinen vitt lefele, a vízmosás tele kövekkel, csak egy keskeny ösvény volt jól járható benne. Itt nagyon belehúztam, élveztem, hogy tudok haladni, és nincs közel s távol senki. A következő szakasz a hírhedt Vörös-kő megmászása volt, ahol gyakorlatilag kiálló fagyökereken kell négykézlábazni. Örömmel tapasztaltam, hogy míg tavaly itt többször meg kellett állnom, még ha csak pár lélegzetvételnyi szünetre is, idén folyamatosan, megállás nélkül feljutottam, Az igazat megvallva előztem is.  A hegytetőre érve szaladtam is tovább, nem álltam meg. Lefele kanyargós, poros, csúszós meredek single track visz, kalandos volt, tetszett. Már egy ideje ismét egyedül futottam lefele a bozótban, amikor feltűnt, hogy régen volt már szalag, megrettentem, hogy na tessék, eltévedtem, és már fordultam is vissza, amikor egyszercsak ott termett egy futó, akitől megtudtam, hogy jó helyen vagyok mégis. uuuuh, mekkora mák. A két meredek emelkedő között gél helyett magamba tömtem egy óriási, durván tömény fehérje-energiaszelet felét, mert éreztem azért, hogy a Vörös-kő sokat kivett. A következő “tüske”, a Nyerges hegy tavalyi emlékeim szerint nem volt annyira vészes. És tényleg, korántsem volt olyan meredek, mint a Vörös-kő. Viszont sokkal tovább kanyargott felfele. Lefele széles dózerút vitt, ahol a nagy sietségben elnéztem egy bal kanyart, de  a gondviselés ismét velem volt: egyből jött egy futó szembe, aki szólt, hogy rossz irányba futok, forduljak vissza (ő sajna csak egy km után jött erre rá), így csak pár plusz métert szereztem a pályába. Azt hiszem, egy időre felhasználtam most a mázlizsetonjaimat. A helyes irányt megtalálva nem várt módon hamar jött el a skanzen EP, ahol sok-sok vizet ittam, kulacsot töltöttem, meg megmostam az arcom és már szaladtam is. Lélekben fel voltam készülve, hogy onnan következik számomra a pálya leggyilkosabb része: hosszú, kihalt, poros, majd aszfaltút be Szentendre belvárosáig. A poros földúton  a tűző napon Sarah Connorra ;), szóval Fruzsira gondoltam, miközben a Guns n Roses You Could Be Mine című számát énekeltem magamban, ez átsegített a megpróbáltatásokon.
A Bükkös-patak partján már hűvösebb, árnyas aszfalton kellett futni, végtelen számú hídról gondoltam azt, hogy az lesz az utolsó, de csak nem fogytak el. A tavalyi eufórikus befutó lebegett lelki szemeim előtt, azért loholtam, hogy mindezt átéljem újra. Kicsi gikszer csúszott bele, hogy a sétálóutca, amely a befutóhoz vezetett, tömve volt turistákkal, jelzés, kordon semmi, Szerencsére összefutottam a crew-val és basszus az utolsó 200m-en kérdeztem meg, hogy MERRE KELL MENNI??? Befutottam, tapsoltak, szurkoltak, hurrá. A Nyerges-hegytől kezdve nem találkoztam női futóval, fogalmam sem volt az eredményről, az órámon csak azt láttam, hogy a tavalyi időt sikerült megjavítani.


Boldogan mentessöröztem a frissítőpultnál, (Csanya végre beszerzett egy sörpultot a célba), pacsiztam egy útközben megismert lánnyal, akivel kiderült, hogy közös, fehérvári gyökereink vannak, és később a többi Gizionnal is, és ott konstatáltam, hogy a szokásos első 20-as eredményemet ezúttal is hoztam, (3:33, női 15.), világ rendje helyreállt, koccintottunk. Csak úgy ne regenerálódjon senki, ahogy én aznap, két doboz mentes sör, egy túró rudi, egy gombóc eperfagyi, még kb két óra ácsorgás. Még két nap múlva is hulla voltam. Egy boldog hulla. (este azért a nyújtás-henger megvolt)
köszi Gabi, a pulzuszónák, amiket írtál, nagyon sokat segítettek, és a határaimat is kitoltam: kiderült, hogy 160 felett már nemcsak egy fm-t bírok… végig egyben voltam, nem volt mélypont vagy elfáradás, most valahogy sikerült jól ennem-innom is. Sikerélményem van, sokáig fogok élni belőle.