terep

Vadlán Ultra Terep – Elek-Belus Fruzsina, beszámoló

Posted on Updated on

120853738_340955510317112_479241460202578929_n.jpg2019. október 5., Vállus

Liluló szájjal, magamat kukászsákba bugyolálva várom a felmentő sereget, hogy visszajussak valahogyan Cserszegtomajba. Akkor még nem gondoltam, hogy idén nem az ötvenes, hanem a hosszú távot választom, hogy méltó revansot vegyek a Keszthelyi-hegységen, no meg az önbecsülésemen esett csorbán, hogy kiállni kényszerültem a Vadlán 50 km-es versenyéről.


2020. október 3., 6:00, Cserszegtomaj

Sokszor azt érzem egy-egy terepfutó verseny rajtjában ácsorogva, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan is kerültem ide. Tavaly még fogadkoztam, hogy nincs keresnivalóm az igazán hosszabb távok világában (100 km+), de valahogy mégis magától értetődőnek tűnt, hogy benevezek. Ki a fene érti ezt? – ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben balga módon egy hirtelen ötlettől vezérelve kicsit szorosabbra fűztem a cipőmet. A rajt előtt harminc másodperccel, miközben a melegítést mímelve ugrándoztam, már tudtam, hogy elkövettem az első hibát, de időm már nem maradt arra, hogy lazábbra kössem, ezért néhány gyors mozdulattal megrángattam, hátha enged valamennyit az enyhe szorítás.

120767666_343869500379876_6212150680614091214_n.jpg
Gabitól, az edzőmtől nagyon alacsony maximum pulzust kaptam a versenyre, 149-150 ütés környékén kellett tartanom az intenzitást. A Nagy-Szénás körön (75 km), ahol sikerült egy jót futnom idén júniusban, ez a visszafogott taktika egyszer már bevált, most már csak hinnem kellett magamban ismét, hogy ezúttal is működni fog. Csak hát nehéz függetleníteni magamat a rajtnál kilövő, ambíciókkal teli tömegtől és csak befelé figyelni, no meg a pulzust csekkolni minduntalan az órám kijelzőjén.

Fura volt, de a kezdetben rajtam elhatalmasodó izgalom viszonylag hamar, olyan 10-15 km után elmúlt és mérhetetlen nyugalom szállt meg. Magamba mélyedni nem igazán tudtam, mert folyton történt valami, a pontok gyorsan jöttek egymás után, azon kaptam magam, hogy mire megeszek/megiszok mindent, már megint feladat van, ehetem/ihatom a következő adagot. A szüleimre most is számíthattam, elvállalták az egész napos pátyolgatásomat, így minden ponton ők frissítettek (kivéve a két Büdöskutat, amelyet autóval nem lehetett megközelíteni). Rettenetesen szeretem, ha a gondjaira bízhatom magamat, kicsit olyan érzés, mintha újra gyerek lehetnék (a sárban ugrálás hiányzott egyedül a képletből).

Nem fogok részletesen kitérni a verseny egyes szakaszaira, mert aki nem volt ott / nem futott még itt, talán unalmas lehet, meg egyébként is, szeretem pusztán a főbb benyomásokat megőrizni és megosztani. Szóval az első legfontosabb ilyen, az az útvonal nehézsége és szépsége. Olyan csodaszép helyekre jutottam el általa, hogy néha a lélegzetem is elállt, valamikor meg csak pusztán szitkozódtam, hogy „Ez most komoly? Ide kellene lemásznom?” vagy épp az ellenkezője „Nemár hogy ide kellene felmásznom…!”, mindezt úgy, hogy volt már jócskán több tíz kilométer a lábaimban.

Tovább a teljes beszámolóra Fruzsi blogjára >>>

Fotó: Pölz Anita

Sümeg Trail – Zsubrits Gábor, beszámoló

Posted on Updated on

Ez már a harmadik Sümeg Trail volt, amin részt vettem. A korábbi 8 és 15 kilométeres távok után, most a félmaratoni, a leghosszabb, távot terveztük be az idei versenynaptáramba, és talán ennek sikerült a legjobban a felkészülése. Akár a „Lassan fuss, előbbre érsz” is lehetett volna a nap jelmondata a versenyre, ami talán ki is fog derülni, hogy miért.

Alapos bemelegítés és kis kocogás után kivételesen most a mezőny végébe álltam be a rajtnál, mivel a korábbi terepfélmaratoni próbálkozásaimból tanulva egy lassabb tempójú futásra készültem. A rajt után szinte már rutinosan kanyarodtam fel a templom mellett és az ismert útvonalon hagyta el a várost a mezőny. Itt kerestem már azt, akinek a tempójára esetleg én is rá tudok állni, és messziről meg is láttam egy ismerőst, akiről tudtam, hogy tavaly egész jó időt futott ezen a távon. Egyelőre biztos távolságból követtem csak, közben elhagytuk a homokos, süppedős utat, és az erdő felé vettük az irányt.

Az első valamire való emelkedő itt található, amit még gond nélkül, futva is le tudtam küzdeni. Időközben beértem az „iramfutómat” és szinte a verseny végéig elkísértük egymást. Ezen a részen úgy éreztem, hogy túl lassú tempóban haladunk, és menne ez nekem gyorsabban is, de végül úgy döntöttem nem előzöm meg tartom az ő tempóját, esetleg ha van bennem még, akkor a végén majd elhúzok. Az első frissítőpont ezután nagyjából 4 km környékén található, itt válik le a legrövidebb táv és megy vissza a városba, míg a másik kettő Csabrendek felé veszi az irányt. Annak ellenére, hogy vittem magammal vizet, az ellenőrzőpontot kihasználva ittam egy fél pohár vizet a másik fele pedig a fejemen landolt. Kis hullámvasutazás után hosszú elnyújtott lejtőn vezet az pálya, ami az egyik leglátványosabb része szerintem. Az egyik oldalon szép rendezett borospincék, a lejtőn szőlő, és a másik oldalra a kilátást semmi sem takarja, megéri egyszer-egyszer rápillantani.

A faluszélét kicsit érintve egy éles jobb kanyarral már be is vetettük magunkat az erdőbe, és megkezdtük a kapaszkodást. Hosszú és meredek emelkedő, ezt már meg sem próbáltam futni, hanem beálltam a felfelé araszolók sorába. Miközben felfelé haladtunk, annyira már nem bántam, hogy nem futottam gyorsabb tempót az elején, érezhetően egyszerűbben leküzdöttem az emelkedőt. Sík részre érve folytattam is a követést és kellemes erdei futásban volt részem, közben újabb frissítőpont volt, ahol szintén vizet és nagy örömömre banánt tudtam levenni az asztalról. Ezután egy nagyon meredek ereszkedés következett: nem véletlenül volt kifeszítve mindenféle kötél, amiben közben kapaszkodni lehet, ezért óvatosan, de minél gyorsabban próbáltam megtenni.

Visszajutva a városba látszott már a vár, de még nem arra, hanem egy éles kanyart megtéve újra az erdőbe kellett befutni, amit egy az ereszkedéshez hasonló, de könnyebben járható meredek emelkedő követett. Itt már kisebb 3-4 fős csoportban verődtünk, aminek valahogy én keveredtem az elejére és meglepően jó gyalogtempóban tudtam felfelé haladni. Itt már sejtettem, hogy mégsem volt rossz ötlet a kezdeti lassú tempót tartanom.

Felérve nemsokára a 15-ös táv is levált, mi pedig folytattuk az utat az erdőben, ahol egy kisebb kört megtéve lehetett majd rákanyarodni az utolsó kilométerekre. Az útvonal ezen része teljesen ismeretlen volt számomra, de szerencsére nagyobb leküzdendő emelkedő itt már nem várt, így ezt a kb 4-5 kilométeres szakaszt kellemes egyenletes tempóban sikerült megtenni, ahol a visszafordítónál újabb frissítőpont volt. Gyors ivás és némi sós perec elfogyasztása után folytattam az alkalmi futótársammal a versenyt. Hamarosan mi is az irányt vissza a városba vettük, miközben megtudtam az irányt mutató segítőktől, hogy valahol a középmezőnyben lehetek, ami kicsit meg is lepett, de jól esett ezt tudni, mert nem éreztem még fáradtnak magam, így nagy reményekkel indultam neki a vár bevételének, amit az előző években általában elég kimerülten szoktam megtenni. Az aszfaltosra érve az eddig mellettem futó, és végig magával húzó versenytárs tempót váltott, mert esélyes volt a női dobogóra, és látótávolságban is volt az előttünk futó. Nekem ez a váltás már nem ment, mivel a vádlim elkezdett jelzéseket adni, hogy ő bizony lassan begörcsöl, így már csak abban reménykedtem, hogy a végéig kibírja és itt az utolsó negyedében a versenynek nem lesz semmi probléma. A vár előtt jó nagyokat ittam a nálam lévő vízből, ami sajnos valamiért nagyon felkavarta a gyomromat, így mindent összeszorítva magamon, hogy baj ne legyen „futottam” el a vár alatt lévő frissítőpontig, és ott egy kis darab banánt magamhoz véve, kezdtem meg a feljutást a várba. Sajnos ilyen állapotban nem örültem, hogy gyalogolva felértem.

A várfalon végigfutás a felújítás miatt most elmaradt, így egy nagy fatörzset megkerülve lehetett kijutni és lefutni a célig. Szerencsére lefelé már elmúlt a rosszullét, és az addig szorongatott banán is jól esett, így tempósan tudtam haladni, és a lábgörcs is úgy tűnt nem fog visszajönni. A vár körüli átalakítások miatt, bekerült egy rövid de annál meredekebb mászás még a végére, ami annyira már nem hiányzott, de tudtam, onnan már csak lefelé vezet az út. Ezen túljutva hátranézve vettem észre, hogy lassan ugyan, de közelednek rám, így a maradék erőmet összeszedve gyorsulni kezdtem. Ez már nem tetszett a vádlimnak, így az utolsó métereket, erősen sántítva tettem meg, majd a célvonalat átlépve be is görcsölt. Az ellátás rögtön ott volt, így pár perc üldögélés után már újra lábra állva húzódtam az árnyékban lévő padok közé.

Végül 2 óra 25 perc alatt teljesítettem a versenyt, ami a 700 méter körüli szinttel számomra egy nagyon jó idő, és a középmezőnyben elfoglalt helyemet is végig meg tudtam tartani. A szervezés a szokásos kitűnő volt, az útvonalon eltévedni csak akarattal lehetne, és a frissítőpontok is bőségesek voltak.
Nem is lehet kérdés, hogy bérelt helye lesz a versenynaptáramban.

A Sümeg Trail honlapja

 

Vadlán Ultra Terep – Antal Csaba beszámoló

Posted on Updated on

Vadlán 50k,1409m D+
4:58:22, abszolút 9. helyNagyon élveztem az egész versenyt! Előzetesen mindenképp 5 órán belüli teljesítést tűztem ki célul, ami végülis összejött. A helyezés: könnyen lehetett volna 6. hely is, kicsit több, mint egy percen belül érkeztünk négyen a célba (6.-9.), most nekem nem volt szerencsém 🙂

Hogyan is volt:

A hosszú távval egyszerre volt a rajt, mint eddig is, ami a COVID miatt újítás volt, hogy négy rajtzónát alakítottak ki, mindenki oda állt be, amit gondolt, én az elsőbe öt órán belüli tervezett befutó idővel, a második 5-6 óra, a harmadik 6-7 óra és a maradék sávok voltak még. Jó döntés volt, rajt után nem kellett átvágni sok lassúbb emberen, Marcival és Fruzsival vagy fél kilit mentünk együtt, aztán mindenki felvette a saját tempóját és elhagytam őket, hiába, fele annyim volt távban, könnyen mentem gyorsabban 🙂

Az elején nem akartam túl gyorsan menni, 160 bpm alatt tartottam a pulzust, valahol az első tíz között voltam, de nem tudtam, hogy az élbolyból hányan mentek az én távomon (utólag a csekkolások alapján minden mért ponton nyolcadikként csekkoltam). Úgy kb. a második ponton utolért Ary Bence, hozzá csapódtam, bízva benne, hogy  így nem fogom elfutni a versenyt. Féltávig haladhattunk így együtt, utolértünk egy srácot, aki az élmezőnytől szakadt le, ebből kalkuláltunk, hogy kb. öten vannak előttünk (tényleg), őket már nem láttam a célig.

Féltáv körül Bence egyszercsak lemaradt, viszont ketten utolértek, nagyjából egyszerre értünk négyen a következő frissítőpontig, itt kb. egyszerre indultunk el. A korábbi évek pályájához képest itt egy szakaszon egy kiszáradt vízmosásban kellett menni, ez volt az egész táv legtechnikásabb része, kidőlt fák, mélyebb avar, kövek, sziklák. Ez a terep nagyon bejött nekem, a négyes csoportunkból meg tudtam lépni, segített az a pár tokaji lejtőzéses edzés, jóval gyorsabban tudtam lefelé haladni, mint a többiek. Itt olyan két perc előnyt szereztem.

A gond itt kezdődött, ugyanis Büdöskút és Gyenesdiás pontok közötti kilenc kilométeren kevésnek bizonyult a vizem. Sajnos előző este észleltem, hogy a hátizsák víztartálya ki van lyukadva és arra a kb. plusz egy liter vízre nem számíthatok, de reméltem, hogy a fél liter víz-fél liter iso mennyiség a pontok között elég lesz. Így esett, hogy kb. öt kilométert víz nélkül mentem, hiába ittam az iso-t, a cukros lé a torkomban lötyögött, de nem nagyon akart felszívódni. Olyan 35 km körül kezdett (gondolom jórészt emiatt) a vádlim görcsölgetni, már alig vártam, hogy vízhez jussak. Nem segített a helyzeten az sem, hogy a Vadlán liknál pályát tévesztettem és lementem egy kb. 20 m mély katlanba (jórészt seggen majd hason csúszva) és ott tanácstalanul nézegettem, majd amikor megláttam, hogy vissza kell másznom és feleslegesen jöttem le a közel függőleges ösvényen, felnézve láttam, hogy az elhagyott három versenytársam éppen elhalad a magasban 🙂 Nem volt vidám pillanat, anyázva felkaptattam és követtem őket.

Végre elérve a Gyenesdiás frissítőpontot, a srácok akkor indultak tovább, de nekem tankolnom kellett, ami érzésre rohadt lassan történt, kb. egy perc hátránnyal indultam utánuk. Innen a víz valamit segített, erőre kaptam, de a vádlim egyre sűrűbben jelezgetett, be-behúzta a görcs a lábam, viszont itt az aszfaltos sík részen 4:50-4:45-ös tempót tudtam menni és utolértem, majd lehagytam az egyikőjüket a három közvetlen versenytársból. Próbáltam motiválni, hogy érjük utol a másik kettejüket. akik kb. 100-150 m-rel voltak előttünk látótávolságban, de a srác nem tudott gyorsítani, így egyedül eredtem utánuk, sőt a Mobilgáz-állomásnál utol is értem őket, már csak 5 kili volt hátra.

Innentől hullámos aszfaltos, murvás rész következett még két vagy három nagyobb emelkedővel, ahol mindig csökkent a távolság köztünk, de a lejtőkön nem tudtam sietni, mert a görcsölés addigra óvatos haladásra késztetett. Sajnos a nem sokkal korábban elhagyott futótárs összekapta magát és visszavette a nyolcadik helyet, így értünk be négyen 1 perc 16 másodpercen belül, én is a tervezett öt órán belül maradva 4:58:22-vel a kilencedik helyen.

A tisztesség kedvéért a három kolléga, akikkel meccseltünk: Mészáros László, Dávid Richárd (mindketten Jakus Team) és Sárosi Kristóf (őt nem tudom, milyen Team).

A távot idén is Allaga Tamás nyerte közel egy perccel jobb kilométer átlagot hozva 4:09:37-tel.

Legközelebb igyekszem minél több ilyen hátráltató malőrt kizárni, ilyeneken múlik a még jobb eredmény, de amúgy sem vagyok elégedetlen, csak közben jön meg az étvágy 🙂