terep
#roadtosydney Június 3. – Poroszkálásokba
Összegyűjtöttem azokat a teljesítménytúrákat, amik októberig szóba jöhetnek, a felkészülés jegyében.
A gyűjtési szempontok: Budai hegység, BKK-val elérhető, nem üti a BSI-s versenyeket (és természetesen semmilyen már leszervezett prgramot).
Miért tt?
Na, ezt nehéz megmagyarázni, hiszen az erdő mindenkié, akkor mész ki, amikor akarsz, a tt meg pénzbe kerül. De valahogy nekem ez a keret adja azt, hogy tutira odamegyek, végigmegyek azon az útvonalon, és végül megkapom a kitűzőt. Ha ilyen keretbe teszem a hétvégi sportot, akkor biztosan felkelek, odamegyek a rajtba, fókuszált maradok, nem térek el az eredeti célomtól. Sokkal alaposabban átgondolom a felszerelésem és a frissítést, mintha csak egy sima hosszúfutásra vagy túrára mennék ki.
Mike Tündi, Barnás Viki, Németh Szilvi, Turcsányi Ildi, ti már jeleztétek, hogy alkalmanként bekapcsolódnátok, úgyhogy elő a naptárakkal, és felvésni! És persze bárki más is csatlakozhat!
Június 28. Ne vedd magad túl komolyan, 21 km Itt a táv még kérdéses, meglátjuk hogy a térdem addigra mennyire lesz rendben.
Augusztus 17. Gyermekvasút nyomában (éjszakai), 20 km
Augusztus 22. Hűvösvölgyi lépések éjjel, 20 km
Augusztus 29. Széchenyi-hegyi Túranap 20 km
Augusztus 30. ZöldÚton 24km (A Suhanj eredményhirdetése után pont felérünk a rajtba)
Szeptember 5. Meteor 50 km
Szeptember 12. Cholnoky 60 km
Szeptember 18. Pénteki poroszkáló 25 km
Nyitott vagyok messzebb lévő túrákra is, ha van fuvar, vagy ha így páran összeállunk és egy ügyeskezű csinál egy tracket.
UTH – Giczei Zsolt, beszámoló
Képzeljünk el egy apró porszemet a galaxis közepén. Erre a porszemre a fizikaalapvető törvényei szerint különböző erők hatnak; gravitáció, gyorsulás, ütközések. Ez teljesen elfogadott és normális. Most tekintsünk normálisnak s fogadjuk el azt is, hogy ez a porszem gondolkodik, érez, szeretetet, félelmet, dühöt, haragot.
S olykor ezek az érzelmek egyszerre húzzák több irányba, mint a különböző erők. És persze az erők nagysága is változik. Felborul az egyensúly, a porszem zuhanni kezd. A gravitáció szerint ilyenkor találkoznia kellene egy másik testtel — de arról sehol nem írt Newton, hogy zuhanás közben egyszer csak megszólalhat egy dallam. Hogy ismerős szavak zúdulhatnak rád, először még jelentés nélkül, aztán az idő belassul, és egyszer csak mindennek értelme lesz:
„De már soha többé nem felejted el, hogy ez volt az egyetlen egy kis életed.
Látod ott a semmi ágán most is egy nagy holló hegedül.
Nem vagy egyedül. Senki se menekül….”
A futáshoz való viszonyom vegyes lett. Kitartó vagyok, az edzéseket megcsinálom, és sokkal türelmesebb is lettem: jobban figyelem a testem jelzéseit, és időt–pénzt nem sajnálva dolgozom a gyógyuláson. Csak közben meghasonlottam. Elvileg magamért csinálom, mégis folyton küzdök a saját testemmel, ami nem mindig akar partner lenni. Az emésztésem amúgy is
problémás, a frissítést többségében magamnak készítem egy ideje az intoleranciáimat figyelembe véve. A lábaimat is sokszor rá kell erőszakolnom a munkára. Neuróma, Achilles-gyulladás… És eljutottam oda, hogy oké, de… miért is csinálom ezt? Van-e
értelme versenyekre járnom, ha nem akarok másokkal versenyezni? Már nem motivál, nem nézem, ki van körülöttem, inkább befelé fordulok — sőt, néha kifejezetten örülök, ha közben nem kell beszélgetnem senkivel. Akkor miért gyötröm magam?
Lázasan írtam a felkészülési naplót: frissítő pontok, logisztika, teendők, kalóriák. Csak fejben nem voltam ott. Egész héten az járt a fejemben, hogy már azzal győztem, ha egyáltalán elindulok. És ez… nem túl optimista alapállás.
Így álltam rajthoz. Laczi barátommal erről beszélgettünk a rajtban: miért vagyok itt? Most először motiváció nélkül rajtoltam el. Legszívesebben otthon lettem volna, az ágyban, egy pihentető alvást produkálva. Nem sikerült sajnos a verseny napján fél
óránál többet pihenni. Kocogtam, de a pulzus nem akart lejjebb menni. Megrekedt Z2 teteje és Z3 alja között.
Vállat vontam: majd az első frissítőnél helyreáll. Helyre is állt… csak a kiírt pulzust tartani továbbra sem tudtam. Mintha elromlott volna a sebességváltó, és csak az egyes–kettes fokozat maradt volna: Z1 vagy Z2 közepe.. És ahogy számolgattam,
ebből nekem az jött ki, hogy ezt biztosan nem fogom elfutni.
Pilismaróton már megjegyezték, hogy nagyon fehér vagyok. Dobogókőn Daniéknak is panaszkodtam, hogy brutál fáradt vagyok. Ez szépen alátámasztotta azt az érzést, hogy fizikailag sem kipihenten indultam el. Az elején sokszor komolyan megfordult a fejemben: alszom fél órát valamelyik frissítőponton, vagy lefekszem egy fa tövébe, egy
tuskóra, egy kőre — bárhol.
Aztán Dömösön jött egy nem tervezett stratégiai hányás egy megakadt sótabletta miatt, és hirtelen… felébredtem. Onnantól az „aludnék egyet” gondolatot felváltotta az, hogy „én erre születtem”. Ezért gyötröm magam, ezért veszem fel a futócipőt, megyek gyógytornára, keresztedzésre. Ezért az érzésért. Kint vagy egyedül a gondolataiddal, s hajt előre önmagad megismerése. S közben nem vagy egyedül…
Soha nem mentem még fel ennyire kontrollált, apró lépésekkel emelkedőkön. A meredek lejtőkön is szándékosan, botok nélkül, oldalazós–trappolós technikákkal jöttem le, kihasználva a gravitáció erejét. A hosszú lejtőkön pulzusra figyelve, de szépen gurultam, előztem is. Felfelé persze fájt az Achillesem az elejétől fogva, aztán a feszességtől később a vádlim is, de fogakat összeszorítva mentem előre. Gyakorlatilag minden tudást alkalmaztam, amit a YouTube-ról és az internet bugyraiból, s más futóktól összeszedtem.
A frissítési tervet nagyjából követtük, de a kiállások nem lettek rövidek: Dobogókőn még kb. 5 perc, a többi ponton 10–15. Ez inkább alibizés volt, mint logisztikai hiba.
Pilisszentlászón lett egy 20 perces szünet is, mert (másodjára) WC-re is elmentem. Ez amúgy külön stressz volt: a héten megint voltak SIBO-s tüneteim, és indulás előtt nem jött össze az, aminek össze kellett volna. Aztán a szentléleki pont után végre – szépen, diszkréten, háttal egy vastag fának dőlve, ahogy a nagykönyvben meg van írva —sikerült elintézni. Onnantól legalább ez a gondolat nem blokkolt.
Visegrádig még összeszedetten értem be a pontokra. Sőt, Lepencéig tartottuk a becsült időtervet, amihez képest ez már önismeretből is egy kis győzelem. Szentlászlóra kb. fél óra csúszással érkeztem és itt engedélyeztem magamnak egy
korty alkoholmentes sört. Addig nem is tűnt tragikusnak, mert azt gondoltam: Visegrádig a patakvölgy úgyis futva
meglesz. Csakhogy Visegrádnál ütközött ki két nagy hiba: El voltam éhezve: a citromos víz és a citromos iso együtt sok lehetett a gyomromnak, kikezdte, ezért visszafogtam a fogyasztást. Tepsiben sült krumplival próbálkoztam — és ezt egyébként rendszeresíteni fogom, mert többször is életmentő volt. A sótabletta, BCAA, koffein egyébként ment minden frissítőnél, ahogy a jeges hűtés is Lepencétől kezdve.
A visegrádi kálvária volt az első emelkedő, ahol többször meg kellett állnom. Szenvedve értem fel, lassan. Itt már síkon is sétáltam, és elkezdtem aggódni: szintidő, pontok, matek — utólag nyilván badarság, de fejben végigpörgettem mindent.
A másik nagy hiba az volt, hogy alulbecsültem a Visegrád–Skanzen szakaszt abban az állapotban, amiben voltam. Négy órásra tippeltem. Aki nem ismerné: Ez egy kb 23.5 km-es szakasz, benne kb 1.100m szintkülönbséggel. Ez már akkor kiderült, amikor Pap-rétre két óra alatt értem be — és ennyire is volt frissítés nálam. Ott volt nálam az iso-s zacskó is, mégis halogattam: nem szórtam bele a flaskába. Itt egyébként Dobogókőt követően a legkevesebb időhúzással indulok el, lelocsolva, feltöltött flaskákkal, egy kevés sóspereccel.
Elkezdett szétesni a test, villogtak az agyban a hibajelző piros lámpák. Fájt a rekeszizmom, valószínűleg a sok görnyedéstől, amit az emelkedőkön produkáltam megállások közben. Aztán a bal térdem is kegyetlenül szúrni kezdett: felfelé, lefelé,
mindenhol. A könnyen futható lejtők futása is nehezebben ment. A botok onnantól nem botok voltak, hanem mankók.
Vörös-kő és a Nyerges jobban kikezdtek, mint bármikor korábban — igaz, korábban nem volt a lábamban 90 km e két mászás előtt. A Skanzennél ezért megint elidőztem 10–15 percet, hogy összekaparjanak. Végül az utolsó szakaszt legalább egy órán belül hoztam a célig, pedig már azt hittem, hogy végig sétálni fogom. Nyomokban futást is tartalmazott. De az utolsó 500 métert rendesen megfutottam. Az a verseny hosszától függetlenül — még megy. Szerencse, hogy nem volt célidőm.
A célban sógorom és sógornőm és a legjobb Crew, a Rakétacsapat várt már rám. Nem tudok elég hálás lenni nekik: Rékám, Dani és Ági. Folyamatosan bővül ez a csapat – Anita és Balázs rátok is mindig számítok a jövőben. Köszönet edzőmnek, Gabinak, amiért mindig veszi a fáradtságot, hogy verseny után megérdeklődje állapotomat.
Köszönöm még mindenkinek nevek említés nélkül, aki vagy futott velem egy ideig, vagy az állomásokon találkoztam vele, vagy a rehabilitációmat segítette s segíti, vagy otthonról, esetleg a helyszínről szurkolt nekem.
Kárjelentés: a jobb lábfejem azóta is érzéketlen (remélem átmeneti). A bal térd nem duzzadt, de a környéke fájogat. A többi említésre sem méltó.
“Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ serceg a bakelit”
Futó maradok, ez nem kérdés. A magammal szembeni szigort s haragot is elengedtem végre. A haragot kiaknázni, meglovagolni kell, főleg ilyen versenyeken.
Az most még kérdés, hogy akarok-e a közeljövőben megint 100 felettit — ami az augusztus végi CCC sorsolás és nevezés tükrében különösen vicces mondat.
És persze mind porszemek vagyunk e hatalmas sivatagban, a délibábot keresve. De nem az a lényeg, hogy mindig egyensúlyban legyünk. Hanem hogy amikor felborul az egyensúly, akkor se tűnjünk el nyomtalanul — csak menjünk tovább addig, amíg megint minden értelmet nyer.
UTH Twin Peaks – Tóth Barbi, beszámoló
Ha röviden szeretném összefoglalni az UTH Twin Peaks távjának beszámolóját, akkor annyit írnék, hogy egyben vagyok szomorú és boldog is. Szomorú, mert nem jött össze az általam kitűzött 3:30-as teljesítési idő, de így is több, mint 20 percet javítottam a tavalyi időmön, ennek pedig nagyon örülök.
Mert hogy tavaly már részt vettem az UTH ezen távján, de a szintidőt jócskán kihasználtam, a pataknál volt izgulás, hogy beérek-e, a felkészülésem semmilyen se volt, télen jött egy sérülés, ami semmitől nem akart meggyógyulni, aztán egyszer csak spontán elmúlt a fájdalom, de akkor már késő volt. Idén ez másképp alakult.
A történethez hozzátartozik, hogy Gabit 1 éve ismerem, bár a munkásságát már korábban is figyeltem. Amikor Dáviddal megtudtuk, hogy nem lesz több BSZM, eldöntöttük, hogy elindulunk a félBSZM-en párosban, hogy nekem is legyen futós élményem onnan, ne csak frissítős, ezért megkerestem Gabit, hogy segítsen felkészülni. A közös munkát január végén kezdtük, azt gondolom, hogy a prioritás már akkor is az UTH-n volt, illetve azon, hogy ősszel teljesítsem majd életem első aszfaltos félmaratonját.
A nagy nap előtt nagyon jól és könnyen ment a futás, azért nagyon bizakodó voltam, önbizalmat adott. Na de térjünk rá a verseny napjára.
A verseny reggelén kipihenten keltem és nagyon vártam a délutánt. Már az előző nap megterveztem, hogy miben fogok futni, tervezgettem a frissítést (bár ebben még nagyon tapasztalatlan vagyok), illetve volt egy szakaszokra lebontott időtervem is. Sokat vizionáltam, hogy hogyan fogok beérni a célba.
Reggel betoltam egy elég nagy adag mekis reggelit, nekem rengeteget kell ennem, hogy tudjak futni. Indulás előtt pedig jött a tészta. Már nagyon vártam, hogy induljunk. Felvettük a rajtszámot, rengeteg ismerőssel találkoztunk, majd elindultunk Pilisszentlászlóra. Út közben még toltam magamba a gumicukrot, a vizet, rajt előtt pedig vettem be egy sótabit is. Pilisszentlászlón nagyon gyorsan eltelt az idő, hirtelen a rajtzónában találtam magam. Tekintettel a nagy melegre, 3 kulaccsal indultam el, egyet lefagyasztottunk, a hátamhoz tettük, így egyszerre látott el hűtő funkciót is a nagy melegben. Tavaly nagyon izgultam, idén egyáltalán nem, biztos voltam benne, hogy végig fogok menni, csak az idő kérdéses.
A rajtzónában igyekeztem hátrébb elhelyezkedni, nehogy elfussam az elejét. A rajt után elkezdtem kocogni, de rájöttem, hogy ez nem jó ötlet, mert ki fogom nyírni magam már az elején, így átváltottam tempós gyaloglásra. Az első pár kilométer eseménytelenül telt, eszegettem a kis gumicukrokat. A lefeléket az elején is próbáltam jól megfutni, de azért vigyáztam a lábamra (tavaly sikerült lefelé elesnem egy kőben). Aztán az eseménytelenség megszűnt…. Olyan 5,5 km-nél éreztem, hogy valami nem oké a gyomrommal, egy büfivel fel is jött valami, ami nagyon keserű volt. Mondom csodás… A keserű íz nem akart kimenni a számból, pedig ki is öblítettem, ittam pár kortyot, meg ettem is. Próbáltam gyorsan elhessegetni ezt a dolgot. Majd a Hétvályúshoz közeledve a lefelében éreztem, hogy elkezd fájni a lábam, így picit lassítottam és próbáltam nem beengedni a fájdalmat, ami szerencsére sikerült.
A Hétvályús felé közeledve láttam, hogy a lebontott időtervem nem jön össze, de úgy voltam vele, hogy mindegy, az a lényeg, hogy érjek be, így is sokkal jobb időm lesz, mint tavaly. Hétvályúsnál nagyon megörültem, mert Gabri volt az egyik önkéntes, végre egy ismerős arc, kaptam is egy nagy ölelést, aztán indultam is tovább.
A Vörös-kő továbbra is nagyon kemény, megszenvedtem vele. Mászás közben eléggé szédelegtem, a pulzusom érzésre össze vissza ugrált, többször meg kellett állnom egy-egy fánál, nehogy visszaguruljak. Szerencsére idén a lefelét meg tudtam kocogni, bár nekem még vannak olyan részek, amik annyira meredekek, hogy csak sétálni merek. Tavaly itt már nagyon fájt a lábam, idén semmi nyoma nem volt.
Aztán következett a Nyerges-hegy, a mumus számomra. A mászás nekem tavaly nagyon nagyon szar volt, azt éreztem, hogy soha nem érek fel és a lábam is iszonyúan fájt. Ez sajnos eszembe jutott idén, de gyorsan elhessegettem, érzésre könnyebb volt felmászni idén. A lefelét itt is sikerült megfutnom, pedig tavaly ezen a részen már a kiszálláson gondolkodtam. A Skanzennál Dávid segített frissíteni, kaptam egy puszit és robogtam is tovább. Itt egyébként ettem pár falat sós apróságot (már nem emlékszem, hogy mi volt az), illetve banán is csúszott le és egy kis kóla.
A Skanzenhez érve már tudtam, hogy nem lesz meg a célidőm, de azért még bizakodtam, hátha jobban megy az aszfaltos rész, mint terveztem. Hát nem ment jól. Bele-bele kellett sétálnom, már nagyon fáradtak voltak a lábaim. A patakig eseménytelenül teltek a kilométerek, aztán Dávid elém jött és letoltam egy hisztit, hogy nem jön össze az idő, minek is futok, bőven beérek, ha csak sétálok, de erőt vettem magamon, mert Dávid mondta, hogy előzzem még meg az előttem haladókat, így elkezdtem kocogni némi belesétálással. Itt azt mondtam, hogy soha többé nem fogok futni, de ez szerencsére a célba érkezést követően elmúlik. :))
Nagyon örültem, hogy végre átkeltünk a fa hídon a piacnál, onnan már nincs sok, csak be kell csorogni. Gondoltam én…
Idén a cél átköltözött egy dombra, így a végén van egy kis plusz szint az előző évhez képest. Próbáltam ezt is megfutni, több kevesebb sikerrel.
A célban nagyon boldog voltam, Dáviddal együtt futottunk be (köszi az önkénteseknek, hogy beengedték), ez mindig nagyon jó érzés, közben pedig szomorú is voltam, mert nem sikerült a 3:30-as célidő, DE gazdagabb lettem egy fnshr pólóval, egy befutóéremmel, és egy óriási vízhólyaggal, amit a verseny közben nem is igazán éreztem. Az új célterület számomra sokkal szimpatikusabb, mint az eddigi, óriási élmény volt befutni, remélem jövőre is átélhetem ezt.
Fotók: Terepfutás.hu
- 1
- 2
- …
- 117
- Következő →
baratrunning.com 