terep

Panoráma Trail – Répássy-Szabó Enikő, beszámoló

Posted on Updated on

Jó érzés volt úgy nekiindulni a távnak, hogy már előző nap találkoztunk a népes Gizioncsapattal, együtt vacsoráztunk, aztán közösen kerestünk új szállást az éjszaka közepén – ugyanis akkor derült ki, hogy az eredeti foglalásunkat kb. háromszor annyi embernek adták ki, mint a férőhelyek száma.  Rosszul is elsülhetett volna, de végül minden szerencsésen alakult, éjfélre már ágyban voltunk, és azt hiszem, hogy – bár magamra nézve tartottam ettől – végül senkinek nem fogyatkozott meg a bosszúság miatt a mentális 100 forintja.

Egy éves Gizionlét után, most tapasztaltam meg igazán, mekkora ereje van a csapatnak egy versenyen. Lendületet ad induláskor, és átsegít a nehezebb szakaszokon, mert az ember azt érzi, a többieknek is tartozik azzal, hogy a legjobbat hozza ki a lehetőségekből. Szóval nagyon klassz volt, hogy ennyi Gizion indult el meghódítani a Zemplént! Eddig többnyire egyedül ácsorogtam a rajtban, most nagyon jól esett együtt melegíteni, Orsival kocogni.

Az indulás után igyekeztem felvenni a Gabi által meghatározott utazósebességet, de az első 16 km-n elég sok volt a single track. Meg a kidőlt fatörzs, patak, fahalom – kész Spartan race. Amúgy buli, de én nagyon ügyetlen vagyok, így kicsit bosszankodtam, hogy a fiúk mindig gyorsabban ugranak/másznak át az akadályon, én meg beszorulok mögéjük, a futásban meg visszafognak, mert nem tudok előzni. Aztán megbékéltem a sorsommal, vártam, hogy kicsit szélesebb legyen az út.

Az első 20 km-n volt csak „nyulam”, egy lány, de ott elvesztettem. Szeretek valaki után haladni, aki diktálja a tempót, ezzel a módszerrel általában gyorsabb vagyok, mint magamtól. De ezután már csak fiúk voltak körülöttem, és ott sem volt olyan, aki mögé be tudtam volna sorolni. Az emelkedőn lehagytam őket, a lejtőn elszáguldottak. Így pulzus szerint próbáltam haladni. A frissítés most nagyon jól sikerült, 3 percet sem töltöttem összesen a pontokon. Teli ivózsákkal indultam, de később már nem vettem le a hátamról, hanem a soft kulacsokat töltöttem újra. Gábor, a férjem, segített a töltögetésben a pontokon, így nagyon flottul ment minden. Annyira nem figyeltem a bevitt folyadékmennyiségre, mint a Szentendre Trailen, de a kevésbé meleg időnek köszönhetően így sem volt gond. Kicsit émelyegtem közben néha, de mindig elmúlt.

 

Az emelkedőket igyekeztem megfutni, de volt pár hely, ahol demoralizált, hogy mindenki gyalogol, így én is sétára váltottam. Ezért több helyen gyalogoltam, mint ahol ez igazán indokolt volt. Egyenletesen fáradtam, mélypontom nem volt, de az utolsó frissítő után már erőteljesen éreztem a combomat. A táv első fele szokás szerint lassan vánszorgott érzésre, a második meg hipp-hopp elrepült. Gyönyörű volt az idő, a táj, a levelek, nézelődtem, jól éreztem magam.

Indulás előtt megnéztem az előző évi eredményeket, és láttam, hogy tavaly az első öt nő 5 órán belül célba ért. Ezt szerettem volna elérni, és egész sokáig úgy gondoltam, menni fog. Az utolsó frissítőpontnál utolértem Szentirmai Enikőt, itt már sejtettem, hogy a mezőny elején lehetek. Az volt a tervem, hogy haladok elég tempósan, de nem teljes erővel, hogy maradjon kraft a füzéri várdombra. Ezen a szakaszon mehettem volna gyorsabban, mert a füzéri várdomb olyan piszok meredek, hogy esélyem sem volt rajta futni. A gyalogláshoz meg kevesebb kraft is elég lett volna. Valahogy ez nem esett le a szintrajz alapján, sem a tavalyi váltós emlékeimből. Amikor a dombon felfelé araszolva láttam, hogy már 5 óra 1 percnél tartok, kicsit elkedvetlenedtem, de a végét azért tisztességből még megnyomtam.

Nagyon meglepődtem, hogy a 5 óra 3 perccel a második helyen értem be. Igaz, hogy versenyt választani is tudni kell! Mehettem volna helyenként gyorsabban, a pulzusátlagom a zóna alsó határán volt (149), de nem vagyok elégedetlen. Ez most így volt jó, és ha jövőre visszamegyek, tudom, hogy hol/mit lehet korrigálni.

Ezúton is köszönöm Gabinak a felkészítést! Úgy érzem, egyre jobb állapotban teljesítem a 40-50 km körüli távokat, és a regenerációm is sokkal gyorsabb, mint korábban. A Gizionoknak pedig köszönöm az erőt adó közösséget és a szurkolást!

 

 

Mátra Trail – képekben

Posted on

Nagy Kristóf Soma – L táv

Törköly Piroska – M táv

Karlovitz-Thurnherr Zsófi – S táv

Erényi Tamás – S táv

Athosz jelöl, az eltévedős Gizionokra is gondolva:-)

Képek: Terepfutas.hu és Athosz

Ben Nevis Ultra – Kucsera Marci

Posted on

Valami furcsa gondolatvolt, hogy nevezzek be a Ben Nevis Ultra-ra… nem is az én távom, tempóm, szintkülönbségem – pláne nem így egyben (persze jó kérdés, mi is az én távom…)

Mindenesetre a tavaszi lesérülést követően ez lett az év első olyan versenye, ahova különösen nagy bajok nélkül utaztam – persze ha a hétfői influenzás fetrengést, lázat, majd későbbi torokfájást és taknyot nem számítjuk… de nem szeretnék panaszkodni.

Az időjárás nem ígérkezett rossznak, mert az igazi rossz idő előző hétvégén végigvágott a skót felföldön: 150km szélvihar és hatalmas eső volt a versenynek helyet adó Ben Nevis hegy környezetében… AZ időjárás pedig nagyon meleg lett a verseny napjára: 25-30 fok, ragyogó napsütés.

Szerda este már egy igazi istenháta mögötti kis skót faluban, Kinlochleven-ben ittam a sört, ettem az „ízletes” kaját (ja, nem…). Az eső esett, de nem volt hideg, jó volt a hely hangulata!

Csütörtökön reggel a feladatként kapott laza 6 km megvolt – de annyira bámészkodtam, hogy elfelejtettem a repülőket. Legközelebb igyekszem nem ilyen hülye lenni😊.

Este a rajtszám átvétel a szokásos kellemes izgalom: mindig jól esik az ember egójának, ha meglátja a nevét és a kis magyar zászlót egy rajtszámon.

Hamar lett péntek reggel, 7-kor a dudaszó elhallgat, és lehet futni… sokan pont úgy, mintha 10000 m síkfutáson vennénk részt (ezek persze az első emelkedő tetejéig szépen visszalassulnak😊). Gyorsan elhagytuk a falut, és elkezdtük emelkedésünket az első hegyre. Az erdő után hol meredekebb, hol kicsit lankásabb, egyre keskenyebb ösvényen vitt az utunk. A lejtőkön folyamatosan patakokat kereszteztünk, ahol kicsit vízszintesebb lett, ott meg-megjelentek a lápos, zsombékos pocsolyák.  Meredek, köves ösvény (   kis hullámvasúttal fűszerezve)vitt az első  hegyre (Binnein Beag), aminek a csúcsa alatt fekete vizű láp tó volt, kvázi tengerszem. Az ezt követő lejtő egy függőleges mocsár volt, akkorákat estünk, mint az ólajtó… nincs az a cipő, ami itt tartana… A többedik elesést követően nem is keltem fel: seggen csúsztam, ameddig csak lehetett… gondoltam, innen már nem lehet lejjebb😊.

Sajnos lett, mert a mocsaras meredeket követő mondjuk vízszintes szakaszon néha combig süllyedtünk a mocsárba, hatalmas esésekkel tarkítva. Kb. itt gondoltam arra, hogy ezt nem lehet maradandó károsodás nélkül megúszni. Bő 3 km alatt nem is tudom hányan hagytak el, egyszerűen nem mertem a mély egynyomos csúszós, sáros ösvényen gyorsan menni, mert nem lehetett tudni, mikor jön egy mélyedés, ahol tényleg comb középig tűnt el a lábunk. Elkeserítő volt, mikor az előttem lévő jobb lába eltűnt egy ilyen mélyedésben, és a bal lábára állva kihúzta magát. Én oda ugrottam, ahol ő a bal lábával meg tudott támaszkodni, de én ott csípőig tűntem el mindkét lábammal.. a lendület persze tovább vitt, tehát mint a colstok rádőltem derékból a lápra… végül jót röhögtünk a mögöttem jövővel ezen a szerencsétlenkedésen…

Mint minden rossznak, ennek is vége lett egyszer: elindultunk felfelé, elhagytuk a völgyet és elindultunk felfelé a Ben Nevis csúcs irányába. Érdemes megjegyezni, hogy mivel a verseny során csak egy frissítőpont volt cca. 30km-en, így a víz pótlásra a patakok jelentettek megoldást. Emiatt nem voltam nyugodt, hiszen elég intenzív állattartás volt a területen – tehát inkább a magasabb régiókban igyekeztem a folyadékot pótolni. Az órám szintadatainak tanulsága szerint ez a második emelkedő cca. 1300 m szintet tartalmazott, Meredekebb majd kevésbé meredek lejtőn oldalazva értünk el a meredek rész beszállásához. Itt a botokat érdemes volt eltenni (mint utólag kiderült: kötelező is volt😊), hiszen nagy köveken mászás, ugrándozás, igazi hamisítatlan brit „boulder-hopping” jött. Az első és igen meredek előcsúcs után jött a híres – hírhedt CMD (Carn-Mor Deag) gerinc, kétoldalt mély letöréssel, és nem túl széles gerinccel. Ezt a gerincet többé kevésbé követve értünk el az utolsó meredek kőgörgeteghez – aminek a tetején a kőkunyhók jelezték a csúcsot (Ben Nevis +1345). Érdekes volt, hogy bár itt már nagyon meleg volt és sütött a nap, de a szél őrülten fújt – ez tehát duplán szárított.

Hosszú, 7-8 km lejtő következett 1200 m szintvesztéssel. Nagy, lapos sziklákon ugrálva vagy öklömnyi köveken görögve… fárasztó volt. A közepén egy nagy vízesés adott igazi felfrissülést, nem sajnáltam itt 2 percre megállni, tölteni és kicsit megmosni a fejemet.

Mint kiderült érdemes is volt, mert lent a völgyben (itt Glen Nevis falu szélén volt az egyetlen frissítőpont) rekkenő forróság volt. Ez nekünk, kontinensről jött futóknak sem volt könnyű – de a briteknek igazán szokatlan volt – nagyon sokan feladták a versenyt, összesen közel 55%.

A frissítőponton gyorsan töltekeztem, elővettem a hátizsákból a második részre elrakott zseléket, kevertem egy izót (nem igazán bízom a pontokra kirakott italok minőségében – egy hígra kevert izó okozta fosás az egész futást hazavághatja). Teleszedtem a kezeimet mindenfélével, amit megkívántam: banán, gumicukor, narancs, keksz, sós főtt krumpli, és lassan kifutottam a pontról, szerintem 2-3 percet büféztem csak.

Egy hosszú, futható, nagyon kicsit emelkedő szakasz kezdődött – jó 9 km-t haladtunk a völgyben először erdészeti úton, majd kis ösvényt követően egy betonúton. Ha nem lett volna a rekkenő hőség, még gyorsabban is lehetett volna ezt abszolválni – igyekeztem a kiírt zónát tartani, ehhez jó 5.30 – 6.00 tempó tartozott ebben a melegben. Kis emelkedő előtt fagyis kocsi kínálta portékáját – csábító volt, de mivel láttam én már Lőw Andrist tejes fagyitól üvöltve hányni 😊 egy régi T100-on, inkább kihagytam.

Kis fel – kis le, közben egy hatalmas csúszás… úgy magam alá fordult a bal térdem, hogy a meglepetéstől és a hirtelen fájdalomtól felüvöltöttem. Óvatosan kibogoztam magam, ráterheltem: és csodák-csodájára nem fájt. Ezt a mai napig nem értem, hogy úsztam meg, de nagyon örülök neki.

A Tigh an Steill vízesés oldalában kezdjük meg az utolsó emelkedésünket a 3 Nővér gerincére. Ez közel 1000 m emelkedés, jó meredek hegyoldalon. Egy másik nagy vízesésnél kereszteztük a patakot, de mivel ez még elég lent volt, így gondoltam feljebb töltök… Utólag: hiba volt, mert ezt követően elhagytuk a patakot, és sajnos a következő jó másfél órára nem volt vizem. Se inni, se enni nem tudtam tehát (a zselékhez kellett volna ugye a folyadék…). Volt ugyan a kulacs alján jó 3 kortynyi folyadék, de azt beosztva, minden csúcs tetején ittam csak egy kis kortynyit. Jutifalat😊.

A 3 Nővér gerince egyébként 5 csúcsot tartalmazott, tehát átverés volt. Benne komoly, mászós részek, ahol nagy köveken kellett felboulderezni. De egyszer csak ennek is vége lett, és onnan már csak lefelé.

Nagyon el voltam szomjazva és éhezve, tehát kénytelen voltam megállni és tölteni, inni, enni. Ezzel biztos eltöltöttem vagy 5-6 percet, és 7-8 futó elment mellettem. Ez egyébként végig jellemző volt, hogy felfelé én előztem, vízszintesen szintén én voltam a gyorsabb általában – de a lefele repülő kamikázékkal nem tudtam és/vagy akartam felvenni a versenyt. Hiába, féltem a térdem.

Egyre szárazabb részeken vezetett le az ösvény, és egyre több kirándulót kellett kikerülni. Kb mint otthon: megáll az ösvény közepén, összehúzza magát, majd mikor el akarod hagyni, akkor kilép valamelyik irányba😊. Persze nekik ugyanannyi joguk volt az ösvényen tartózkodni, mint nekünk, futóknak – de azért ez mindig vicces társasjáték.

A lejtő utolsó szakasz ismerős volt, előző nap felfutottam ide átmozgatás gyanánt: tudtam tehát mennyi van még hátra. Lent a faluban már nagy tömeg, szurkolók, sétálgató – söröző emberek mindenhol. Mintha nem is egy kis száz fős skót faluban lennénk.

A célban tudtam meg, hogy ez a 10 óra 15 perc eredményem a 37. helyre lett elég. Ha a frissítést nem rontom el (értsd: töltök a patakból, és van vizem az utolsó emelkedőre is), akkor akár 10-15 perccel is lehetett volna gyorsabb – de nem panaszkodom.

54,5 km, +/- 3850 szint (úgy, hogy a középső 8 km gyakorlatilag vízszintes volt), ezek a számok. A frissítő ponton kicsit ettem a kirakott dolgokból – de csak saját zselén mentem végig, kis kiegészítő izóval.

Az érzés pedig nagyon jó, mert egy hosszabb sérülés majd az azt követő lassú, óvatos építkezést követően az első hosszabb futásom volt, ami jól esett, nem purcantam ki, nem sérültem le. Gabival az első verseny – jól esett, köszi!

Amit kaptam erre a napra feladatként azt kb tudtam hozni, tudtam sokszor tartani a kiírt pulzus zónát, kivéve lefelé… abban szerencsétlenkedésben én nem tudtam megemelni a pulzusomat.. kivéve egyszer a röhögéstől, amikor egy lejtől bénázva – óvatoskodva eszembe jutott: itt 155-el kellene repesztenem.. ránéztem az órámra: 95 volt… majdnem leestem a röhögéstől!

A nap hátralévő részében a másik 2 magyar sráccal bandáztunk, söröztünk, kajálgattunk – a jól végzett munka tudatában felszabadultan.

Másnap megnéztem a Ring of Steall verseny (Golden Trail versenysorozat része) első emelkedőjén az élmezőnyt, és a befutót, illetve fesztivál hangulatot teremtettem magamnak, a parkban ücsörgés, barátkozás, beszélgetés és sörözés kombóval…

 

 

Sümeg Trail – Zsubrits Gábor

Posted on

Igazából az egész héten a verseny járt a fejemben, az előkészületek közé tartozott, hogy újra végignéztem az útvonalat. Kiszámoltam, mekkora átlagot kell futnom ahhoz, hogy meglegyen az előzetesen meghatározott célidő.
A pályát négy részre osztottam (nem egyenletesen elosztva, hanem inkább egy-egy nagyobb emelkedőt letudva) és a szintet, meg a fáradtságot figyelembe véve belőttem, hogy milyen sebességgel teljesítsem az adott szakaszt. Ebben segített, hogy végigjártam korábban az egész útvonalat. Ezt többször elővettem, próbáltam megjegyezni, a tempót, és hogy hol vannak a szakaszváltások. Ezen kívül még amennyire tudtam korábban feküdtem, meg többet ittam, és kicsit sósabban is étkeztem, hogy valamennyire feltöltsem a szervezetem. A furcsa az volt, hogy a több alvástól fáradtabb voltam, mint máskor. A csütörtöki és pénteki napot pedig ahogy elő volt írva úgy teljesítettem.
A rajt 10-kor volt, nekem sikerült fél 10-re beérkezni. Gyors öltözés, a maradék időt pedig a bemelegítésre használtam. Annak ellenére, hogy nem volt meg a 15-15 perc a bemelegítésem teljesen jól sikerült, nem éreztem semmi olyan problémát a versenyen, hogy jobban kellett volna bemelegíteni. Meleg nem volt, az égen pedig felhők. Egy fél literes vizet és squezzy gumicukrot vittem magammal, amiből párat még előtte elrágcsáltam. A rajt előtt fontos információk a szervezőktől, itt derült ki, hogy módosítottak az útvonalon, mert a korábbi napok esőzései miatt az egyik lejtő nagyon balesetveszélyes (ez amúgy egy jó döntés volt, ott még a nyári pályabejáráskor is kézzel-lábbal tudtam csak lemászni, pedig jártam az évek során pár meredek helyen). Nem szokásom, de most az elejére álltam a mezőnynek, és ez jól is jött. Elrajtoltunk, egyből a mezőny elejéhez csapódtam, és kerestem a megfelelő iramemberemet, fel is vettem az előre meghatározott tempómat. Próbáltam nem elfutni, de közben jó iramban is haladni, közben néha-néha láttam az órámon, hogy 5 perc/km a sebességem, fáradtság nem volt, teljesen kényelmesnek is éreztem az egészet. 1,5-2 kilométernél rátapadtam egy srácra, és ő húzott pár kilométeren át, majd lelassult, így váltottam egy másik emberre, hogy segítsen feljutni az első emelkedőre. Őt követve értem el az első frissítőpontra, ami 4 kilométernél volt. Itt vált le a legrövidebb táv és ment vissza a városba, én tovább kanyarodtam az erdő felé. A frissítőpontnál pár korty víz a többit a fejre és haladtam is tovább. Az első szakaszomat itt le is tudtam, ezt a tervek szerint sikerült is teljesíteni. Itt egyedül maradtam, de nem is volt baj, mert nem kellett másra figyelnem csak magamra és a következő 2 kilométerig nem is volt semmi komolyabb emelkedő, sőt inkább lejtmenetbe érkeztünk meg a visszafordítóhoz. A 6. kilométer után egy jobbra kanyar és be az erdőbe, innen kezdődik a legnagyobb emelkedő. Itt csatlakoztam újra egy sráchoz, majd később csatlakozott hozzánk pár versenyző a félmaratoni távról. Futva kezdtem neki az emelkedőnek, de hamarosan gyors gyaloglásra váltottam. Igazából lemásoltam az előttem levőket, ha ők futottak, akkor én is, hogy le ne maradjak, de ha gyalogoltak, akkor szintén csatlakoztam. Így utólag belegondolva ez jó ötlet volt, mert egész jó tempóban haladtunk viszont nem futottam el magam feleslegesen. Illetve nem is ment volna végig futva. Eddig nagyjából a terveknek megfelelően haladtam, viszont a gondok nagyjából 7 kilométertől kezdődtek. Először enyhén megszédültem, ez sikeresen kibillentett a koncentrációból. Majd rá nem sokkal kezdtem úgy érezni, hogy kezdek kifogyni az erőből, minden végtagom egyre fáradtabb lett, és a kisebb szédülésekkel párosítva a mozgásom kezdett bizonytalanná válni. Nem is éreztem a talajfogásokat magabiztosnak, és párszor meg is csúsztam vagy megbotlottam, ez plusz igénybevételt jelentett főleg fejben. Kétségbe nem estem, mert egy-egy komolyabb túrán voltam már hasonló helyzetben, de a motivációnak nem tett jót, és a komolyabb rosszullétet elkerülve kicsit visszavettem a tempómból. Ennek ellenére nem szakadtam el a csoporttól, akikkel már a domb elején összejöttem, bírtam a tempójukat és néha még gyorsabb is voltam valamelyiküknél. Az egyik gyalogos szakaszon felfelé gyors vettem a számba pár gumicukrot és ittam a nálam lévő vízből, biztos ami biztos. A dombra felérve valamivel könnyebb volt a helyzet, de még nem az igazi. Innentől volt a megváltozott útvonal. Az út végre lefelé vezetett, leérve pedig szinte sík volt. Nagyjából idáig tudtam használni az előre eltervezett tempómat, mert a továbbiak nekem is ismeretlenek voltak, az órámat nem is nagyon nézegettem már, mindent érzésre csináltam. A következő frissítőpont 9,5-10 kilométer környékén lehetett. Mivel még mindig nem voltam teljesen rendben, ettem egy karika banánt meg ittam vizet és locsoltam is magamra, majd gyorsan tovább. Pár száz méter után viszont kezdtem érezni a javulást, és hirtelen egyszer csak jól lettem. A fejem kitisztult, és magabiztosan robogtam a város felé, mintha nem is lett volna az a nagyjából 3 kilométernyi “szenvedős” szakasz. Azt, hogy mi hozott helyre nem tudom, lehet kezdett felszívódni a gumicukor, vagy a banánszelet esetleg, hogy korábban félig-meddig letüsszentett Lubics Szilvia miközben megelőzött, és ezzel kapott a szervezetem valami pluszt. De innentől már élveztem is a dolgot, sajnos eddigre elég sok hátrányt szedtem össze, bármennyire is igyekeztem, és a maradék táv már rövid volt ahhoz, hogy visszahozzam. A csoport, akikkel tartottam szétszakadt, mert többen a hosszabb távon folytatták. De szerencsére helyette jött egy másik futótárs, akinek igen jó tempója volt, és nagyon meghúzta az én sebességemet is, a további 1-2 kilométeren keresztül, egészen a várig. A várhoz érve, ami a 12. kilométernél kezdődött. Futva indultam neki, de a végén már bele kellett sétálnom, fáradtnak éreztem magam, de azért megpróbáltam megküzdeni vele, és nagy részben sikerült is futva végighaladni a várfalon, majd le a várból. A várból leérve már csak pár száz méter választott el a céltól, innen már sík volt az egész a végén egy kicsi, de annál meredekebb emelkedővel. Itt éreztem, hogy a lábaim már fáradnak, de a célhoz közeledve teljesen felbuzdulva repültem a célba.
Az időm 1:27:10 lett, amivel a mezőny első harmadában végeztem. Itt most nagy felzárkózás, meg előzgetés nem volt. Ahova az első kilométereken beálltam, szinte az egész verseny során ott is haladtam. A célba érkezés után beszélgettem egy ismerősömmel, aki szintén ezen a távon indult, és vele is egy az egyben ugyanez történt, mint velem. Ugyanott, ugyanúgy érezte magát kevésbé jól, szédüléssel, és elgyengüléssel. Így utólag belegondolva, pont a dombra mászáskor sütött ki a nap, és az esős erdő egyből el kezdett párologni, amitől igencsak párás lett a levegő. Emlékszem azon a szakaszon különösen folyt rólam a víz, és levegő sem igazán volt, az ellenőrző pont után, pedig már frissebb  hideg levegő csapott meg, szinte már fáztam. Illetve többektől hallottam, hogy mennyire levegőtlen volt az a domb felfelé, kicsit fura is volt, hogy mások nálam sokkal jobb erőben lévő futok sem tudtak elszakadni tőlem igazán azon a szakaszon. Közben gondolkodtam, hogy vajon elfutottam-e az elejét, vagy a vérnyomásom esett-e megint le (de ezen a mozgás azért segíteni szokott inkább), esetleg nem ittam eleget. Éhes nem voltam, pont jól éreztem magam, és ettem is előtte rendesen, szomjas sem és közben mindig ittam, illetve ilyenkor a fejem is szokott fájni, az egyáltalán nem volt. Én szerintem ez a párás, oxigénhiányosabb erdőrész viselt meg jobban. Ezért kicsit felemás érzéseim voltak a verseny után. A mezőnyben jó helyen végeztem elől mentem és örülök, mikor nincs tele a cél futókkal mire én is beérek. Amiért kicsit elégedetlen az pont ez a középső rész, ahol tudtam volna talán fogni másokon. A célba is jó állapotban érkeztem, fáradtak voltak a lábaim, de fejben most nagyon is friss, ez egy új dolog volt számomra, mert a tavalyi 8 kilométer után nem annyira voltam képben. Összességében élveztem, ez egy kicsit másfajta verseny volt, mint az előzőek. Igazi versenyzés mások ellen, ma nem nagyon volt részemről, inkább kicsit magammal küzdöttem meg, és azzal hogy tartsam mások tempóját és ne szakadjak le.

TDS – Belus Tamás

Posted on Updated on

A végtelen lejtők versenye

VÁLTOZÁSOK

2018. őszén érkeztek az első hírek, hogy nagy változások lesznek az UTMB (Ultra-Trail Du Mont Blanc) egyik távján, a TDS-en. Tavaly 121 km volt a hossza, 7100 méter szintemelkedéssel, amit most 25 km-rel toldottak meg, és még egy hosszú lejtővel és emelkedővel bővült az egyébként is félelmetes hírű pálya. A tavalyi verseny egész jól sikerült, de maradt még benne tennivaló bőven, és valahogy nem akartam kimaradni ebből, ott akartam állni a rajtvonalon az „új” TDS-en. Regisztráltam tehát, abban bízva, hogy a nehezített útvonal kedvét szegi majd sok lehetséges nevezőnek és így nagyobb eséllyel kerülök fel én is a rajtlistára. Nem így történt. Több mint kétszer annyi regisztráló gyűlt össze, mint ahány rajthely volt, így elég nagy szerencse kellett a sorsoláson is. Aztán január elején jött az e-mail, kisorsoltak, kezdődhet a móka. Azzal a lendülettel ki is ragasztottam otthon az új pálya szintrajzát és innentől az épp aktuális versenyek mellett a TDS is mindig ott járt már a fejemben. Sosem mentem még százmérföldes versenyt, és bár a táv most is elmaradt tőle, de a nehézsége miatt a TDS-t már nyugodtan sorolhatom ezek közé. Szóval volt miért izgulni…

 

2019

Mozgalmasan teltek a hónapok. Egy nagy eltévedés után is harmadik lettem a Bükki Hardon, majd egy részleges bokaszalag szakadás tett partvonalra majd két hónapra. Május elején tudtam csak elkezdeni a minőségi edzéseket, mellette pedig folyamatosan csináltam az előírt gyógytorna programot, aminek aztán egy egész jó Vipava30, egy UTH győzelem, és egy nagyon tanulságos Ultradolomites futam lett a jutalma. A július és az augusztus már csak a TDS-ről szólt, Barát Gabi (az edzőm) irányításával szépen alakult a forma, idén is kijutottam pár napra a Magas-Tátrába, és végül sikerült minden szükséges felszerelést is időben beszereznem. Így került a kezemre a Sarkcsillag Sportboltnak köszönhetően egy Garmin Forerunner 945 (ami nem merült le, és a térképes navigációja is nagyon hasznos volt) a fejemre pedig egy új generációs Petzl Nao+ (hála a futocipoteszt.hu-nak), aminek a fénye szinte alagutat fúrt az éjszakába. Az kérdés sem volt, hogy most is Compressport cuccokban futok majd tetőtől talpig.

INDULÁS

Már vasárnap elindultam kis csapatommal, édesapámmal és anyukámmal (ők segítettek tavaly is, már nagyon rutinos supporterek) és hétfőn délután egy év után újra Chamonix utcáit koptattam. Itthon sokszor érzem azt, hogy amit csinálok, az azért nem teljesen normális. Odakint, a száz országból érkezett több mint 10 000 elvetemült terepultrás között viszont teljesen helyénvalónak tűnt, hogy egy bő napon keresztül fussak, másszak, ereszkedjek az Alpok hegyei között. Hétfő este még teszteltem egy kicsit a Nao+-t, ekkor döntöttem el azt is, hogy ezzel rajtolok majd szerda hajnalban és nem a tartalék lámpának betett pici Petzl Bindivel (ami nagyon praktikus kis darab, csak attól tartottam, hogy az első technikás lejtőn nem lesz elég erős a fénye). Kedden már csak a rajtszám felvétel várt rám és a cuccaim összepakolása. A rajtcsomag átvételnél a tavalyi rutin miatt nem olyan nagy volt a sorban a gyomorgörcs, ráadásul összefutottam a fél magyar delegációval. Jól esett látni az ismerős arcokat. Este próbáltam még pár órát aludni, hajnalban pedig a közeli szállásnak köszönhetően kényelmesen elsétáltam a transzfer buszmegállójához.

 (A magyar TDS induló fiúk egy része. Kassai Zoltán, Belus Tamás, File Balázs, Szabó Béla, Keresztes Csaba)

A RAJT ELŐTT

Csípett a reggel, kabátban-pulóverben dideregve vártuk a buszokat, közben Pap Tündivel beszélgettünk a pályáról, a tervekről, reményekről, hogy mennyire nem tudni semmit az új részről, meg amiről ilyenkor beszélgetni szoktak a közeli nagy feladattól kissé megilletődött futók. A Mont Blanc alagút még a szokottnál is rövidebbnek tűnt, a buszról leszállva pedig gyors összepakolás után felsétáltunk Tündivel a rajtba. Még majd háromnegyed óra volt a startig, de máris közel 1000 futó szorongott a rajtzónában. Másszunk be itt, mondta Tündi a kordonokra mutatva. Jól van, végül is magyarok vagyunk, mondtam én, majd a túloldalon állók rosszalló tekintetétől övezve átszuszakoltuk magunkat a túloldalra. Percek alatt lekerült rólunk a kabát, úgy felfűtötte az utcát az 1800 izgatott futó pattanásig feszült teste. Kellemetlenül éreztem már magam a nagy tömegben, vártam a rajtot, ami a szokásos hatásos felvezetés után pontban reggel négykor el is érkezett.

 

A TÚL GYORS ELSŐ 50

A megszokott nagy nekiiramodással indult meg a mezőny, amiből én sem maradtam ki, szerettem volna valamelyest előrébb elkezdeni a hegyet a tavalyinál. Bár az első 7 km-en még nagyon kevés az egynyomos ösvény, de előzni azért így sem könnyű a nagy tömegben, ezért szerettem volna annyi pozíciót javítani a városban, amennyit csak lehet. Az emelkedőt elkezdve mindenkinél előkerültek a botok, kivéve néhány bot nélkül próbálkozó különcöt. Ilyen volt a bolgár Ivan is, ő még kap szerepet később ebben a történetben). Tavaly még én sem bottal mentem, de idén már nem követtem el azt a hibát, egy négy részes karbon Gipron Mont Blanc bottal igyekeztem támogatni a combjaimat. Ütemesen kopogtak a köves úton a wolfram hegyek és hosszan kanyarogtak fel előttem a fejlámpák fénycsíkjai. Itt-ott beszélgetés, nevetgélés, egy kínai srác (a vicces nevű X-Ray Qi) a messze mögötte lévő barátainak kiált hátra valamit ékes mandarin nyelven. Megállom, hogy bele-bele fussak a könnyebb részekbe, próbálom önmérsékletre kényszeríteni magamat. A kényelmes és könnyű Nao+ lámpa közben a rajt óta reaktív módba állítva világítja meg az utat. Olvastam, hogy a tárgyak és terep távolságához igazodó automatikus fényerő zavaró lehet nagy tömegben, de én ezt nem érzékeltem. A lámpa tökéletesen szolgálta ki az igényeimet, könnyű volt és kényelmes, aksit is csak a biztonság kedvéért cseréltem benne 6-7 óra intenzív használat után. Két problémám volt csak vele, de egyik sem volt vészes. Az egyik, hogy kicsit körülményes volt felvenni a második éjszakára, mert össze gabalyodott a keresztpánt, a hátsó tartó pánt és az aksi vezetéke. Ki kell tapasztalnom, hogy hogyan tegyem el, hogy legközelebb ne kelljen ezzel bíbelődnöm. A másik, hogy a jelzőszalagok fényvisszaverő csíkjairól visszaverődő erős fény elég gyakran zavarta össze a lámpa reaktív vezérlését, és ilyenkor hirtelen jelentősen visszavette a fényerősséget. Ez nem túl kellemes, főleg egy tempós lejtőnél, ezért egy idő után már tudatosan próbáltam nem “ránézni” közelről a jelzőszalagokra. Mindent összevetve zseniális lámpa ez, és nagy előrelépésnek érzem a korábbi Fenixhez képest.

A 7 km-re lévő első itató pontra (Checrouit, 6.8 km, 4:59, +767 m szint) egy órán belül érkezem, picit gyorsabban, mint tavaly. A pulzus remek, a kedvem határtalan és szépen tervszerűen elkezdtem a frissítésemet is, amit a Hammer Nutrition állított össze, és ami Hammer gél Heed izóból és Hammer Bar energiaszeletekből állt, illetve három kapszula, az Endurolytes Extreme (a só és ásványi anyag pótlásra), az Anti-Fatigue (a felesleges ammónia lebontására, a fáradtságérzet csökkentésére) és az Endurance BCAA+ (a szükséges aminosavak bevitelére) kombinációjából. A verseny előtt fél órával egy Fully Charged-et is megittam, ami egész jó felébresztett a hajnal egy órai kelés ellenére. Az első pont után folytatódik az emelkedő a Mont-Favre felé. Itt már egynyomos az ösvény, tulajdonképpen egészen a Combal-tónál lévő második frissítő pontig szinte lehetetlen az előzés. A tó felé vezető lejmentnél is így van ez, de nem bánom egyáltalán, jobb is, hogy nem lőjük el a puskaport ennyire az elején. Néhányan azért előzgetnek, ami elég veszélyes, de őket is megértem, senki sem szereti, ha nem a saját tempójában kénytelen haladni. A pont előtt pár km sík következik, jól futható szép széles út egész sok szurkolóval. Bár még nem látszanak tisztán, de lassan elősejlenek a sötétből a hosszú völgyet két oldalról övező meredek hegyek körvonalai.

A második ponton (Lac-Combal, 15,3 km, 5:45, +1337 m szint) csak vizet töltök és gyorsan bekeverek egy izót, minden más úgyis van nálam. Elmajszolok pár részletben egy Hammer Bart, közben azon töröm a fejem, hogy mi baj lehet a tempómmal, mert egyre többen közelítenek meg a mögöttem érkezők közül. De nem volt azzal semmi baj, 5-10 perc múlva alábbhagy az üldözőim lendülete, sőt még nekem kell visszafognom magam a Chavannes hegy előtti újabb vizes-zsombékos sík szakaszon. A hegyet már a 135. helyen kezdem meg, tavaly itt kezdtek el görcsölni a combjaim, ami kisebb fajta sokként ért, hiszen több mint 100 km volt akkor még hátra. Most a botokkal könnyedén húzom fel magam az egész nap legmagasabb pontjára. Előzésekre is jut az energiából, pedig a szűk, itt-ott oldalazós mászós ösvényeken nem sok alkalom adódik rájuk. 2600 méteren bukik át az út a Chavannes-n, fent a nyergen a katasztrófa védelmisek sátra mellett épp felszáll a mentőhelikopter, bizakodom, hogy nem egy sporttársamat viszi le éppen. Az időjárás mesés, még a nyeregponton sem fázom, pedig a szél élénkebb is valamelyest. A magaslatról szétnézve mindenhol ezeket a nem túl vastag bánatos szürke felhőket látni csak, csapadékot nem ígér egyik sem, csak kellemes árnyékos futóidőt. Elteszem a botokat, iszom pár kortyot és megkezdem az Alpettáig tartó széles dózerútat, ami az egész nap leggyorsabb szakasza. Próbálom fogni a lovakat, de így is 4-4:30 közötti kilométerekkel csorgok le a völgy felé és egyre több futót hagyok le, ahogy bemelegednek a lejtőzős rendszereim. Alpetta előtt a patakhoz egy vizes-füves meredek vezet le, ahol többször is majdnem orra esek. A lejtőzésem még mindig nem az erősségem (pedig sokat fejlődtem benne), megváltás az újabb emelkedő, és tulajdonképpen így lesz ez egész nap. Innentől folyamatos finom hullámzással emelkedik az út egészen a Kis-Bernát hágóig, ami szerintem a pálya egyik legszebb része, főleg a hágó alatti Verney-tó vidéke varázsol el, ahogy a tökéletesen tiszta vízben kirajzolódnak a környező csúcsok ikertestvérei. A sűrű törpefenyősben felfelé kanyargó szűk ösvényen én keveredek előre, meghúzom a sort becsülettel, bár kicsit nehéz tenni a botot a keskeny köves ösvényen. Egyre több a szurkoló, allez, vamos, go-go Támász ahogy közeledik a frissítőpont (Petit St Bernard, 35,6 km, 8:48, + 2504 m szint) 6 perccel érkezem hamarabb, mint tavaly, és persze itt sem időzök sokat. Csak megtöltöm az egyik kulacsot meg eszem pár falat kenyeret és meg is kezdem a hosszú ereszkedést Bourg Saint Maurice-ig.

Tovább a teljes beszámolóhoz >>>

Bükk Kapu Trail

Posted on Updated on

Bükk Kapu Trail 24k / 1100m D+
Antal Csabi, Somorjai Ármin és Táborosi Anikó képviselték a Gizionokat a versenyen. Alább Csabi beszámolója, , illetve Ármin és Anikó is hozzátett pár sort.
Antal Csabi- Az idős, a magas, meg én 🙂
Átlag 173bpm / 5:56/km
RPE 8/10 TSS 207
Abszolut 4. Korcsoport 1. (77 induló)
Előzetes elképzelésem szerinti terv az volt, hogy az elején az első tízben próbálok elhelyezkedni és majd a tempó és az ahhoz tartozó pulzus megmondja, hogy tudok-e haladni ebben a csoportban, vagy visszább kell pozicionálni magam.
A rajtnál ennek megfelelően előre mentünk Árminnal. Az első kétszáz méteren hárman kilőttek, vagy 50 m előnyre már ott szert tettek, megvolt a dobogó 🙂 Mondjuk pl. a későbbi győztes Szabó Sándor magyar terepfutó válogatott, azt gondolom, hogy nem velük kell egyelőre versenyeznem a helyezésekért. Álljon itt a tisztesség kedvéért a másik két dobogós neve is, Milata Patrik lett a második, a bronzérmes pedig Khoór Bence.
A pálya vezetése elég furán nézett ki, több hurkot is leírva, három csúccsal, azaz a Kövesdi kilátóhely (590 m) mellett mentünk el háromszor, váltott irányokban.
A pulzust tartottam az utazó zónaként megadott 165-168 bpm alatt, de egy nagy mászással kezdtünk, eléggé nehezen ment. Az viszont működött, hogy az első tízben tudtam maradni. Egy csoportban voltunk olyan öten-hatan, én időnként power walkra váltottam, volt, aki futott folyamatosan, viszont nagy tempókülönbséget nem tudtak felmutatni, tartottam a távolságot, illetve előztem is egy-két pozíciót. A lefelékben nem volt gond, sikerült jó tempót menni, hárman elszakadtunk a többiektől és egy második csoportot alkotva olyan száz méteres távolságon belül haladtunk. Ekkor a hármas csoport utolsó embereként mentem, elöl ment egy idősebb srác, ő végig, azaz a felfeléken is futó mozgással haladt, valamint az első lejtőzésnél előzött meg egy magas srác, jó hosszú léptekkel, ő szintén inkább gyaloglásra váltott a felfeléken, akkor tudtam közeledni hozzá. A három csúcstámadás közül a másodikról való lejtőzés közben utolértem az idősebbiket, akit időközben szintén megelőzött a magas és kiderült, hogy ő már a következő korcsoportban van, kicsit beszélgettünk, aztán kezdődött a harmadik mászás, amely a meredekebb irányból vezetett és igazán kellemetlen volt, megkezdésekor olyan ötven-száz méter hátrányban voltunk a magas mögött. Azt a taktikát ajánlotta az idősebb, hogy ő majd felfelé futva “felhúz” a magasra és aztán a végén a lejtőzésben pedig megtartva az előnyömet mindketten a saját korcsoportunkat hozzuk (spoiler alert, így lett 🙂 ). Közbeszúrnám, hogy a pulzus ebben a szakaszban már inkább a versenyhelyzetben javasolt max. 178 bpm környékén állandósult, hiszen versenyhelyzetben voltam vagy egy órát folyamatosan 🙂 Innentől viszont, ahogy elkezdtem futni felfelé, 180+ környékére emelkedett, de nem akartam küzdelem nélkül elengedni azt a helyezést. Amikor utolértük a magas srácot, akkor kiderült, hogy az én korcsoportom, tehát mögöttem kell tartani mindenképpen. Felérve a harmadik emelkedőre szólt az idősebb, hogy innentől enyém a pálya, toljam meg a lejtőt a célig, volt vagy ötven méter előnyünk a magassal szemben. Legurultam elég durva pulzussal és tempóval (legalábbis számomra), amit a vádlim kezdett nem szeretni olyan 3 km-rel a cél előtt és nemtetszésének görcsölgetéssel adott nagyobb nyomatékot. Úgy láttam, hogy sikerült némi előnyt kialakítani, ezért egy kicsit visszavettem a tempón és sikerült elejét venni annak, hogy a görcs be is rántsa a vádlijaimat.
A frissítésről eddig nem szóltam, a vízbevitelt próbáltam komolyan venni, húsz-huszonöt percenként ittam másfél-két dl-t, lehetett volna több, mert baromi meleg volt, de két kis soft flask-ot vittem csak magammal, nem terveztem hosszúra a pályán eltöltött időt. Ezen kívül két High5 Isogel-t fogyasztottam, meg 3 db fél banánt, ami elég volt szh pótlásként, vízből lehetett volna még több, na, majd legközelebb.
A pálya hátralévő szakaszán már csak magammal versenyeztem (meg a pulzussal, végül max. 190bpm-et is hoztam a végén, kellett a helyezés 🙂 ) és sikerült a negyedik helyen beérkezni olyan egy perc előnnyel a korcsoportomban lévő magas srác ( Galamb Gábor 5.) előtt, aki – mint kiderült- szintén megelőzte a lejtőzésben az időset (Vörös József 7.), közöttük ért be a női első helyezett (Posztós Kitti 6.).
Örülök az eredménynek,  azt gondolom, hogy kezd visszajönni az az energiabefektetés, amit beleteszek a futásba. Nem tudom elégszer megköszönni neked, szuper, ahogy működik ez a közös munka, az edzőtábor pedig egy további óriási lökést adott nekem.
Somorjai Ármin:
2:36:40
Kat. 4.
Reggel felkelve még nyújtottam kicsit, mindkét térdem patent állapotban volt, éreztem, hogy még gyengék, de nem fájtak nem húzódtak. Rajt előtt kis kocogás gimnasztika, majd Go! Jól ment, igyekeztem tartani a kért pulzust, felszerelésben is minimális volt nálam, egy fél literes kulacs a freebeltben meg két gél, amiből csak egy fogyott el, pontokon kóla, víz banán. Második felében nem tudtam annyira nyomni, hogy menjen a 170, de azért nagyon igyekeztem, végig dübörgött a fejemben a “Futóverseeeeny!!!” amikor lassultam volna. felfelé 1-2 ember előzött, lefelé simán otthagytam mindet. Volt egy 60+-os hölgy, olyan szépen előzgetett felfelé, nagyon csodáltam. Ennél a versenynél volt meg az az érzés, hogy most tényleg terepfutok 😀
7 perc alatti átlagom még sosem volt terepen, szóval örömködés van.
Táborosi Anikó
3:18

Reggel indultunk a Bükk Kapu Trailre, amely a fejemben is össze lett szépen rakva. Edzőverseny, plusz, amikor végeztem megyek még 14 kilit a környéken. Ehhez képest semmi nem így alakult.

Szépen bemelegítettem, lassan nekiindultam, és már jött is egy nagy mászás. Ugyanis ez a verseny egy jó nagy szívás, főleg ilyen melegben. 24 kilin van 1100 m szint, amire még Szabó Sanyi is azt írta, h nem sok ilyen verseny van itthon. Szóval mászás, izzadás, 10-kor rajtoltunk nem kevés fokban, megdöglés. Ez így ment 24 kilin át…
Brutál volt, ittam, mint egy ló, a lábaim bírták a terhelést, de a pulzusom magas volt, a szint csak jött-jött, másztam, és megint és megint… Nem toltam neki, de nem is bírtam volna.

Megpurcantam, ahogy beértem. Levegő nuku, hányinger, erő semmi. Álltam egy darabig, és gondolkodtam,h kimenjek-e a plusz 14 kilire… Majd elengedtem, h nem, ekkor kb. fél 2 volt, és 34 fok…Szóval inkább beálltam a kút alá, mert a plusz 14 kili szép kis séta lett volna kint. Aztán persze fél óra múlva bántam, hogy de béna vagyok, gyenge, menni kellett volna…
A versenyről szépen hazaautóztunk, de bennem volt, h a plusz 14 kilit azért sem engedem el, és azt a pulzust is be lehet tartani:) Elég konok tudok ám lenni:-D
Szóval este 7 körül fogtam magam, és jó pulzuszónában, rohadt lassan, de megcsináltam.

Családos edzőtábor Bernecebarátiban

Posted on Updated on

Sebestyén Ági, a házigazdánk beszámolója

 

Az Öregerdő turistaház  idén is vendégül látta  Barát Gabit és futós tanítványait, a Gizionokat. Most első alkalommal voltam résztvevő is .

A napok szokásos menetrend szerint teltek. Közös reggeli, kávé a reggeli napsütéses a kertben, álmos csevej és ezerrel pörgő, csapatban nyüzsgő gyerekek, Ari az óriás schnauzer, aki mindig beszökött a konyhába, Gabi aki szerint a tejeskávé NEM reggeli, készülődés a futásra. Mindenki megkeresi a futós párját és nagyot sóhajtva elmegy a neki kiírt edzéseket lefutni.A reggeli álmos nyirmogás csak addig tart, mig  elindulunk. Onnan csak a futás van.  Ezekhez a gps track-eket szállásadónk Pali csinálta aki nemcsak a Börzsöny szerelmese, de tagja a Börzsöny Természetbarát es Hegymászó Egyesületnek, akik a jelzések festését és karbantartását végzik. Igy pontosan ismeri a környék majd összes útját. Különböző nehézségű,  szintemelkedésű, hosszúságú pályákat állított össze, külön figyelve , hogy szép utakon vigyen minket.

A jelzések jól követhetőek és futhatóak voltak, egy igazi kivétel a kék kereszt. Benőtt utak, dzsindzsa, szederbokor, kidőlt jelzések , szűk jelzetlen letérés, Juditék kalandokat akartak, és meg is kapták.

A csapat tudásszintje nagyon vegyes volt, spartathlon teljesítőktől kezdve az olyan csigákig mint én, mégis mindenkinek jutott futótárs. Én Balázzsal futottam aki sérülés miatt csak gyalogolt, és ugyanazt a tempót nyomta mint én.Próbáltam elvonatkoztatni ettől, amikor  170 -es pulzussal hörögve szedtem a levegőt, ö meg mosolyogva szelfizett  közben.😊  Azért sokkal jobb volt így együtt, a tájékozódásnál az én helyismeretem és az ő gps-es órája nyerő kombináció volt.

Azt hiszem kicsit beleszerettem  a túrafutásba. Na nem az elején, de ha letelt a szint és visszaesett a pulzus, érkezett az oxigén akkor  már csak az eufória maradt. A Börzsöny újra és újra elvarázsol szépségével.

Mig a szülők futkorásztak, Judit néni összegyűjtötte a gyerekeket, és kiapadhatatlan kincsesládájából mindig új ötleteket előbányászva kötötte le őket. A nagyok legtöbbször társasoztak, pinpongoztak, lézerharcoltak,bújocs-káztak, vagy Arit kergették,   a kicsik megtanultak szívószállal M&M cukorkákat szállítani, jégkrémpálcából repülőt építeni, köveket festeni.

A kora délután pihenéssel telt , a szerencsésebb felnőttek kihasználták az időt egy gyors szundításra, az ügyeletben levők fél szemüket a gyerekeken tartva ugyanezt próbálták a kinti padokon ülve.

Egyszer Eszti , aki maga is 3 gyerek anyukája, vagy tíz gyereket magához gyűjtött , és elvitte őket a falu körüli kis mini tanösvényre. Boldog békés másfél óra következett be, mialatt az otthon maradt kicsik békésen szinezgettek. Hálám jeléül, meghívtam egy sörre😊

Máskor,ha túl nagy lett a zsivaj , Ildi elkiáltotta magát: -Ki szeretne csillámtetoválást? Hosszú kigyózó sorokban , csillogó lelkes gyerekek válogattak a minták közül, ahol a halálfejtől a hello kitty-ig  minden minta megvolt. Természetesen a gizionok jele volt a legnépszerűbb.

Amikor a gyerekek már mindent magukra rakattak, jöhettek az anyukák, de itt már az alterósabb minták hóditottak. Nagy harc ment a lila és a türkiz koponyáért, szerencsére az én rohamcsigámat nem akarta lenyúlni senki.

Délután következett a második edzés. Ehhez átvonultunk az iskola  udvarára, a konyhásnénik nagy örömére. Nem gyakran látnak ennyi őrültet, akik a zuhogó esőben páros lábbal ugrándoznak, meg szlalomoznak a focipályán.
Az eső csak az edzés alatt szakadt, ahogy sétáltunk hazafele még a nap is kisütött. Ari jött velünk és ha csak lehetett széttrollkodta az edzést.

A kajáról még nem meséltem. Szinte hihetetlen, hogy nem szedtem fel egy kilót se. Igy nézett ki a hűtő a nyitónapon 😊

Bográcsolás, pizza, palacsintahegyek, csilingelő fagyisautó a ház előtt, pillecukor sütögetés. Lőw Andris , megtanította a gerekeket fénnyel festeni, és rögtön meg is mutatta nekik Picasso fénnyel festett képeit.  Nos a mieink se lettek éppen rosszak.
A szabad tűzű grillezés  gázlángon valósult meg a zuhé miatt. A gizionpower itt is működött , összehangolt munkával sikerült hamar megetetni az egyre éhesebb gyerekcsapatot. Szerencsére a ház elég nagy ahhoz, hogy esőben is elszéledjünk, és az étkezőben is elfért a teljes csapat.
A hős lánglovagok nem hagyták kialudni a lángot és végül  az égiek megkegyelmeztek, elállt az eső igy a a szokásos esti tűz  zárónapon sem maradt el.

Végül mikor sikerült ágyba dugni az utolsó “mégnemisvagyokálmos” gyereket ,maradt egy kis idő a tűz melletti borozós beszélgetésekre is. Jóóóóóóóóó volt, remélem lesz ilyen még!