Hónap: október 2018

Panoráma Trail – Gerlai Orsi beszámoló

Posted on Updated on

Jajj, hol is kezdjem.
Őrült boldog vagyok, hogy sikerült ezt a versenyt teljesítenem.
Pedig az előjelek korántsem voltak jók. Augusztus óta szívat a szénanátha, erre pedig szeptember végétől rájöttek még a nyamvadt ovis vírusok is, nem tudtam kilábalni igazán egyikből sem, már jött a másik. Rosszul sosem voltam, de mindig bujkált valami  kis genya. Folyamatos dilemmázás és újratervezés volt az edzésekkel kapcsolatban, két hosszú futást ki is hagytam, ez korábban sosem volt rám jellemző. Ahogy közeledett a verseny, egyre távolibbnak éreztem magamtól az egészet, csak a te lelkesedésed volt töretlen, ami ebben az esetben óriási jelentőségű volt, tartotta bennem a lelket, hogy mégis meg tudom csinálni.
Elég nagy kihívást találtam ki a sorsnak: ezzel a 45 kilivel szerettem volna ünnepelni a 40. születésnapom, ami a verseny előtti napra esett. Egyben ez életem eddigi leghosszabb távja is volt. nyár eleje óta álmodoztam róla, különleges, mesebeli helyszín, őszi színek, jajj.
A verseny előtti nap délutánján utaztunk le családostul Erdőbényére a Tomi házába: Döme óriási support volt, mindent elkövetett, hogy nekem csak a futásra kelljen koncentrálnom. A legviccesebb volt, amikor  begyújtott a vaskandallóba, hogy legyen kis romi kandallótűz estére, akkora füst lett belőle, hogy engem egy órán keresztül tört ki a frász, hogy vajon reggel felébredünk-e (gyerekestől) még?? de aztán megtaláltuk a kémény nyitókallantyút, kiszellőztettünk, meg a gyerekeink is hajlandóak voltak odabújni vagy három percre, őrület.
Reggel még mindig hitetlenkedve ébredtem, hogy én ma maratont futok??? Nagyjából sikerült összehoznom  a verseny előtti rutint idegen környezetben is, és már markolhattam is a kapaszkodót az anyósülésen a zempléni szerpentineken, miközben Döme a szokásos gyorshajtást adta elő. De a táj, ahol haladtunk, lenyűgöző volt, itt kezdtem már magamban a sikongatást és tapsikolást…

Boldogkő várának bejárata  volt a rajt, itt fantasztikus kilátás, kisebb szélvihar és rengeteg kőarcú terepfutó fogadott, ezeken mindig jól szórakozom. És ott volt Tomi is.

A bemelegítés alatt volt kocogás felfele, szembeszélben, bokorban pisilés=gimnasztika, csapatverseny rajtjának szurkolás, majd kb 10 perc valódi gimnasztika is. Már itt beütött egy rejtélyes fájdalom a bal lábfejemben, amit addig soha nem tapasztaltam. De elhessegettem, mert olyan sérülés nincs, ami csak verseny napján jelentkezik.

A rajt után közvetlenül hepehupás szekérúton futottunk felfele olyan szembeszélben, hogy alig kaptam levegőt, itt adtam fel az edzői javaslat alapján a 150-155bpm pulzustartományt, jóleszaz 160 alatt is. És a lábam is fájt rendületlenül, úgyhogy ezzel valamit kezdeni kellett, Jobb híján felidéztem, hogy volt már lábfájás verseny közben, ha eléggé figyelek, hogy lazán tartsam a talpam, és a közepére lépjek, akkor elmúlik majd. Segített a szakmai ártalom is, lassan kezdtem észlelni, hogy a fájás a vizuális analóg 10-es skálán 5-6-ről szép lassan csúszik lefele, hamarosan 2-3 lett, majd kb 10k-nál csak 1-es, vagy csak zsibbadt. Jó akkor így futunk.

Az első 20 kilin azt a szigorú tervet tartottam, hogy szigorúan 160 alatt maradva, csak magamra figyelve haladok. Legnagyobb meglepetésemre működött, szép lassan hagytak le a futók, de egy picit sem érdekelt, örültem, hogy élek, vannak lábaim és kapok levegőt is, és születésnapom van. Gyönyörű erdőben kanyargott az ösvény, eleinte túl sok szint sem volt, csak patakok meg kövek az avar alatt. Tudtam, hogy a koncentráció sok energiát felemészt, igyekeztem a frissítéssel-zselékkel ezt megelőzni. Azt is tudtam már, hogy nekem az első 10 km telik el a legnehezebben.  Ilyenkor még hajlamos lázadozni a szervezet, de egy régi jógaoktatóm szavai: “ne ítélj, csak szemlélődj” jártak a fejemben. Az első ellenőrzőpont Mogyoróskán volt (hát nem cuki?), kalóz frissítőponttal. Ezután kiértünk egy mezőre, ahonnan már látszott Regéc vára: egy nem elhanyagolható magaslatra építették. Az itiner szerint a hegyet körbefutva kellett a várba felérni, majd kifutni innen. Rövid szakaszon az éppen  érkezők és távozók egymással szemben haladtak, ez engem mindig motivál, hogy hajrá, mindjárt én futhatok lefele. A várban nem volt semmilyen ellenőrzőpont, nem értettem, kicsit aggódtam is, hogy benéztem valamit, de mégsem. A valódi EP és frissítő Regécen, a faluban volt már lentebb. Banánt és sós kekszet ettem és már rohantam is tovább. Innen 20km-30km-ig nagyjából folytonos flow-ra emlékszem, nem is csoda, hiszen nagyrészt lejtős terepen haladtunk, az nekem mindig jobban megy. Bár a bokákra nagyon kellett figyelni, mert az avar alatt alattomos kövek rejtőztek, amennyire a bokapara engedte, azért megnyomtam. Innentől sorban jöttem fel futókra, akiket az első szakaszban azt gondoltam, sosem látok többet. Azt hiszem, szépen haladtam, és örvendeztem, hogy a lábaim nem fáradnak. Ilyen hangulatban értem Telkibányára a frissítő- ellenőrző pontra, ahol ráérősen kulacsot töltöttem, banán-sós keksz-szevasztok. Indulhattam újra felfele. Egy hosszabb aszfaltos szakasz következett, és valahogy a környékemen előbb utóbb mindenki sétára váltott velem együtt, mert a sunyin emelkedő aszfaltot még sunyibb, kavicsos dózerút követte. Ezen a tájon, valószínűleg a hosszú ereszkedés miatt is, jó megfájdult a bal combom felső része. Szóval ismét volt min szemlélődni. Azt is észrevettem viszont, hogy ezzel a sétával emelkedőn sem megy a pulzusom 150 fölé, ami azt jelentené, hogy jól kipukkadtam. Na ezt mégsem lehetett hagyni azért, kipróbáltam, hogy futni igazából nem fáj jobban, szóval próbáltam egy felfele kocogást mímelni. Az itt velem haladó futópajtik már a végéig kitartottak, folyamatosan kerülgettük egymást egészen a célegyenesig, amiről később még több szó esik, igen rendhagyó volta miatt. Volt egy fiú-lány páros, akikkel viccelődtünk is, hogy mi bizony fene nagy küzdelemben vagyunk egymással, én mindig hívtam őket, hogy hajrá, a jobbak ti vagytok, ők vissza, hogy na tessék már megint elhúzok mellettük, szóval ez a vicc is termelt némi endorfint. Meg hát magamra ismertem, a vége fele mindig találok magamnak valakit, akivel muszáj megosztanom a viszontagságaimat. Így a 30-39km zegzugos, emelkedő, kanyargós ösvényeken, sziklákat kerülgetve, (még ha nem is szeretek ilyet mondani, mert eldöntöttem, hogy ez nekem sose lesz célom, de) a magammal való megküzdéssel és a határaim kitolásával  telt. Döbbenetes élmény volt, hogy annak ellenére, hogy azt gondoltam, már nagyon elfáradtam, mindig meg tudtam újulni valahogy. Nem volt egy negatív gondolatom sem. Ez nagy változás a tavaszi maratonhoz képest, ahol ezen a szakaszon jórészt jajgattam.
A 39 km-es pontra, Hollóházára egy lejtő vitt, így remek stílben, gazellásan érkeztem, és végre találkoztam a családdal, akik mellesleg ebédeltek az út menti étteremben és a rántotthús mellől rohantak ki az útra hozzám. A ponton némi csokit tömtem az arcomba (másik lábat nem tudtak adni), így már indultam is tovább az utolsó ám igen eseménydús 6km-re. Először aszfaltos bringaúton futottunk kb 2km-t, itt még egyszer 5:15-öt is mutatott az óra (“40k bmeeeeg”).
Ennek hamar vége szakadt, mert  felfele kanyarodott az erdei ösvény. Életem első 42.2k-s távja egy emelkedő poros erdei ösvényen ért, készültem rá, a tiszteletére futottam kb 10 lépést, de aztán gyorsan abbahagytam. Az erdőből egy széles mezőn fantasztikus látvány, a füzéri vár látképe fogadott, ezt azért meg is örökítettem. Már ott gyanús volt, hogy az a várhegy emlékezetes lesz. Rövid lefele a mezőn, majd kevés aszfalt a faluban. Ezután életem legbizarrabb célegyenese várt. Az utolsó 3.2km-en 200m szintemelkedésen sétálgattunk/kocogtunk felfele  egy szerpentinen a várhegy oldalában. Tomi ott várt az egyik kanyarban, fotózott, akkor nekiindultam futni, a haversrácok röhögve kiabáltak, hogy ne menjek olyan gyorsan, mert szelfiben van, de én már csak a hátam mögé szóltam, hogy sokba’ lesz az neki most :).  végül felkocogtam a várkapuba és hitetlenkedve, boldogan betámolyogtam a kapun. Csippantottam, elvették a chipet, megkérdeztem, hogy tényleg ez a vége??? igen, de (mosoly) az éremért fel kell menni a felső várba. Gabi, ilyet még nem láttál, a maratonnal a lábamban nem tudom hány emeletnyi falépcsőt-sziklába vájt lépcsőt kellett felfele megtennem azért az éremért, tökegyedül. (ld. még: határaim kitolása/levezetés: pár 100m séta). Végül felevickéltem, körülnéztem, sehol egy ismerős, pedig mostmár jó lenne bőgni egyet, végül egy fagerendának elhüppögtem az örömömet és csináltam pár fotót. Mert azért volt miről. Nagyon köszi, hogy elhitetted velem, hogy meg tudom csinálni, és hogy ilyen béna felkészülés mellett nem beszéltél le róla! 
Képek: Belus Tamás, Panoráma Trail

Mátra Trail – Hanka, beszámoló

Posted on Updated on

Az éjszaka a barátom. Az eső a barátom. A Mátra is a barátom. Tegnap óta.

Még szeptember elején, szinte hirtelen ötlettől vezérelve neveztem be a Terepfutás.hu által szervezett Nyúlcipőbolt Mátra Trail-re. A Gizionokban (hol máshol?) jött egy poszt, hogy nyit a nevezés, aki akar, nevezzen be. Délután szóltam Milánnak, hogy én szívesen mennék a Mátrába futni, természetesen a leghosszabb, L-es távra, ami 28 km, 1200 m pozitív szinttel – ha a Szimpla ment júniusban gyatra formában, akkor ez is fog menni. Mondta, hogy erre ő is jönne, egy hónappal a 24 órása után pont jó lesz, úgyhogy gyorsan neveztünk. Aztán sok minden történt, szinte el is felejtettem, hogy lesz ez a verseny, kb. 2 héttel előtte eszméltem, hogy igen, mi megyünk a Mátrába futni.

A Mátra alján nőttem fel, gyerekként több nyáron voltam ún. környezetvédő táborban, amikor keresztül-kasul bejártuk a Mátrát túrázva, de amúgy nem nagyon futok a Mátrában. De ettől még úgy döntöttem, hogy szeretem, a maga kíméletlen módján úgy éreztem, hogy nekem való hely. Persze terepen pont annyit futottam idén is, mint úgy általában szoktam, szinte semmit. Na jó, picit többet a semminél, mert volt a Szimpla, aztán a bernecebaráti Gizion edzőtábor, ott 2 terepfutáson is voltunk. De a tereptapasztalatom még mindig nem sok, az emelkedőre való futás is kimerült a szigeti feljáróra való felfutásban. Mindegy, legyünk magabiztosak, ha ment a Szimpla, akkor ez is menni fog, főleg, hogy azért azóta viszonylag rendesen edzettem, futottam hosszúkat, és az utóbbi időben egészen jó formába kerültem. Csak az a maraton, na az nem akart menni, de amúgy minden oké volt. A lábujjaim is, amiket a maratonon leamortizált a cipő (én nem is értem, mit csinált velem, sokat és hosszúkat is futottam már benne, most meg szétverte lilára mindkét nagylábujjkörmöm, be is gyulladtak, 4 éve nem volt ilyen), helyrejöttek végre.

A héten azért igyekeztem készülni a versenyre. Eldöntöttem, itt az ideje elővenni a szekrény aljából az original dobozos 0 kilométeres Hoka Challengert – 1-es modell, 2015 nyarán vettem, és még sosem futottam benne. Itt az ideje felavatni, egy 28-as a Mátrában pont méltó kezdés lesz neki. Az itinert letöltöttem és felraktam az órámra, hogy tudjak vele navigálni – ugyan hülyebiztos a jelölés, de legyen nálam az útvonal, és ha már tud ilyet az órám, akkor használjam is ki ezt a funkciót (és végre tudom is, hogy kell használni rajta ezt a funkciót). Összeszedtem a ruháimat is, a jól bevált Compressport nadrág és szár, a megszokott zokni, vékony rövidujjú, vékony hosszúujjú, sapka, eltettem a karmelegítőmet is és egy vékony esődzsekit. Mellény, 2 kulacs, 2 Panhellen Carbo100-BCAA keverék, 4 Hammer gél, 4 Hammer elektrolit kapszula. Így tuti nem éhezek el, és nem lesz gyomorbajom sem, ezektől nem szokott, főleg, ha magamon cipelem őket és 2-3 kortyonként iszogatok.

Pásztón aludtunk anyáéknál, onnan mentünk reggel Mátrafüredre. Ádámtól reggel jött az infó, hogy arrafelé esik az eső, de szerencsére mikor megérkeztünk, nem volt csapadék, és bár felhős volt az ég és hűvösebb volt, mint az elmúlt napokban, nem volt vészes a dolog. Őszintén, nem sok kedvem volt futni (nem az időjárás miatt), álmosnak és lepukkantnak éreztem magam, mondtam is Milánnak, hogy inkább hazamennék feküdni, nincs kedvem futni, de ahogy megérkeztünk, kissé megjött a hangulatom. A Gizionokkal bandáztunk, megint elég népes bandát delegált Gabi a versenyre. Ismerős is rengeteg volt, beszélgettünk, és a shopping sem maradt el. Milán mondta, hogy szeretne új Runnabe pólót venni, mondtam, hogy azt én is, és a Nedybali játékán nyert pólómat is ide beszéltem meg, hogy itt veszem át. Így én rögtön két pólóval távoztam, egy kék nyereménypólóval, és egy lilával, Nedybali rögtön szólt, ahogy meglátott, hogy van új lila póló, úgyhogy lecsaptam rá. Az élet apró örömei.

A rajtunk 10-kor volt, előtte pár perccel kimentem és próbáltam melegíteni kicsit. Felvettem a két pólót egymásra, a karszárat nem, a dzsekit meg betettem a mellényem hátába, ha szükség lenne rá, csak előkotorom és felveszem. Indulás előtt Bérci Zsófival és Bozóttal dumáltunk kicsit, aztán egyszer csak megindultunk. Az aszfaltos részen elég nagy volt még a tömeg, próbáltam kényelmesen haladni és bemelegedni, mire a terepes részre érünk. Úgy 1,5 km után el is értük, kb. kettesével fértünk el egyszerre az ösvényen, kezdődött a felfelé. Úgy voltam vele, hogy ahol tudok, kocogok felfelé is, ahol nem, ott tempósan gyalogolok. Nem éreztem magamban még az erőt és a kedvet sem igazán, de pozitív gondolatokkal traktáltam magam és igyekeztem arra figyelni, hogy egyenletesen lélegezzek. Előztem is pár embert és persze engem is előztek, aztán utolértem Ettikét, illetve Bozót ért be minket, úgyhogy így hárman egymás után mentünk felfelé. Motiváló volt együtt menni, de mindemellett a saját érzéseimre figyeltem, hogy jóleső-e ez a haladás vagy sem. Jó hosszan mentünk felfelé, másztunk át kerítésen is, mire felbukkant előttünk 3 sárga dzsekis alak, a Crew tagjai, akik irányjelzést mutattak, hogy most kicsit fussunk lefelé, és nem sokkal több mint 2 km múlva már itt is lesz a pont. Ennek tökre megörültem, hogy már ilyen sokat jöttünk (28-ból 6 km, haha!), és hogy mehetünk lefelé, jókedvemben elkezdtem lefelé nyargalni. Figyeltem persze, hogy hová lépek, nehogy eltaknyoljak és arccal tompítva szántsam fel a Mátrát, de szerintem tök jó tempóban tudtam futni. És innentől jól is esett futni, megjött a kedvem az egész versenyhez. Nagyon gyorsan jött is a mátraházai pont, Gábor várt a dugókával, nála “dugtam”, Zsotyek pedig segített kivenni hátulról a poromat, gyorsan kevertem egy következő italt, felmarkoltam egy adag sós perecet, egy kis sajtot, és indultam tovább. A rövid aszfaltos egyenes részt megtoltam, aztán ismét be az erdőbe.

Tudtam, hogy most jön a neheze, hiszen előre megnéztem az útvonalat, innen most megyünk fel a Kékesre, méghozzá a Pisztrángos tótól közelítve azon az útvonalon, ami a Szimplában is benne volt, és ahol nagyon bénán tudtam felfelé menni. Ekkorra elkortyoltam 3 deci italt már, azért töltöttem be az újabb poromat a kulacsba, hogy legyen még szénhidrátos italom, és tudtam, hogy itt most egy gél nem fog ártani, gyorsan megettem egyet az előtte elfogyasztott sós perecre. Energiaellátás oké, mehetünk felfelé. Volt egy csomó futható szakasz, itt szerintem jól mentem, előzgettem is, aztán jöttek a keményebb részek a Pisztrángostól. De érzésre nagyon jól mentem, előztem is embereket, nem is egyet (én, felfelé!), és még jó kedvem is volt közben.

Tovább a teljes bejegyzéshez >>