Börzsöny Trail – Pappné Mike Tündi, beszámoló

Posted on július 6, 2022 Updated on július 6, 2022

Furcsa dolognak tűnhet egy szintidőn túl teljesített versenyről boldog beszámolót írni, pedig most az következik. 

Az UB után egyeztettem Gabival az év további terveit, és hosszú távú céljaimat, egyrészt mert nem volt újabb célverseny a láthatáron, másrészt mert számomra rosszul sikerült futásaim voltak az UB-n és nagyon kerestem a helyem. Nagyon hamar kikristályosodott a stratégia, és közeli célnak a Börzsöny Trail-t néztük ki. Abban maradtunk, hogy nevezéskor megnézzük, milyen állapotban vagyok, hogyan haladok az edzésekkel, és eldöntjük, hogy M vagy L táv lesz. Pár héttel később volt egy elbliccelt hetem az edzések tekintetében, és Gabi csak annyit írt: “Kitaláltam, legyen L!” Én meg vettem a lapot, és majdhogynem dicséretnek vettem, hogy kinézi ezt már most belőlem… (dehogy, csak motiválni akart, tudta, hogy tudom, hogy ez kemény edzések nélkül nem fog menni…), és onnantól valóban odatettem magam, amikor tudtam. (néha egészségügyi dolgok sajnos beleszóltak, de hát ez mindenkivel megesik.) A nevezés pillanatában így nem is egyeztettem Gabival, beneveztem az L távra, holott nagyon nem gondoltam magam erre késznek, de úgy voltam vele, hogy ez most engem is nagyon motivál. 

Ahogy közeledett a verseny, egyre többször éreztem azt, amit eddig sosem: félek, nem fog menni, 1500 m szint 30 km-en. Még ha edzek is terepen, az maximum domb, nem szedek össze sosem ennyi szintet… A 6 órás szintidő azért elég barátinak tűnt, hát hogy ne érnék be 5 km / óra tempóval. Az már majdnem túra… 

3 héttel a verseny előtt Zsuzsi barátnőmmel elmentünk a Kis Szénás körre, amit én nem mertem megtolni, de elégedetten nyugtáztam, hogy jó időt mentünk futókirándulásnak, és nem adtam bele mindent. A hétközi edzéseim a meleg beköszöntével egyre nyögvenyelősebbé váltak. Küzdöttem a Hármashatárhegyen, a Farkas-erdőben, néha esténként, vagy délelőtt a kút körül az aszfalton. Nem volt flow, nem volt öröm, csak kemény munka, de úgy voltam vele, ez is beépül. Igyekeztem minden edzést megcsinálni, vagy legalább elkezdeni… Volt, amikor egy hosszú futást rövidre kellett váltani, mert néha vacakolt a térdem. 

Az utolsó hétre a félelem, ami már tapintható volt bennem a közeli hozzátartozóim által is kezdett átcsapni tudatos készülésbe, és ezt én jó jelnek vettem. 1 héttel a verseny előtt elkészítettem a saját kis itineremet, a szintrajzot átmásoltam, ízlelgettem, nézegettem a csúcsok magasságait, és számolgattam. Megvolt, hogy mikor szeretnék az első frissítőponton lenni, és mikorra kell felérnem a nagy mászásból a Nagy-Hideg-hegyre, majd onnan át Csóványosra, hogy biztonságban beérjek a szintidőn belül. Reális volt a terv, minden nap megnéztem, Gabinak is megmutattam, ő az utolsó részt vélte jobban futhatónak, de azt a térdem miatt nem akartuk jobban megnyomni. 

A verseny előtti héten még volt egy nagyon motiváló hajnali futásom Verával. Végre igazi flow és futás élmény újra, nagyon kellett ez, feltöltött…

És aztán eljött a verseny hétvégéje. A férjem többször megkérdezte, ne jöjjenek-e el, nem tudna-e esetleg valahol segíteni, nincs-e szükségem rájuk, de úgy éreztem, hogy ebben most nem tudnak segíteni. Ez nem egy UTT, vagy UB, ahol ott tud bringázni mellettem, annak meg nem láttam értelmét, hogy ott várakoznak a célban hosszú órákon át. Nyugodt szívvel küldtem őket strandolni, én meg lázasan készülődtem. Mindent szépen összepakoltam már előző nap, nehogy valami otthon maradjon. 

Sikerült jól aludnom, jól keltem, reggeli, indulás, korán odaértem a versenyközpontba, ahol még elcsíptem Gabit, akik akkor készülődtek a Királyházi frissítőpontra. Kaptam egy nagy ölelést, és még egyet, utolsó tanácsokat (vizezzem be rajt előtt a pólóm, fejem, sapkám, meleg lesz.) Így is történt. Rajt előtt bevettem az első sótablettát, friss, hideg vízzel feltöltöttem a tartályomat, az isom már hűtve volt a derekamnál, előkészítettem az első 2 gélt, amit a frissítőpontig meg kell ennem, és indulás. 

Meglepően kevesen voltunk a rajtban, utólag néztem az eredménylistát, és jól saccoltam, hogy 100 fő alatt indultunk az L távon. Így az első 500 méteren sikerült az utolsó helyre kerülnöm, ez annyira nem lepett meg (mindig a mezőny utolsó harmadában megyek), de azért nem is volt túl jó érzés, hogy a végén kullogok. Láttam magam előtt az utolsó előttieket, de nem tudtam lefaragni az 1-200 méteres hátrányomból, és legszívesebben 1 km után visszaslattyogtam volna a rajtba. Minek vagyok én itt? Mentem-mentem felfelé, futásról szó sem volt. A szintrajzot nézve végig a Királyháza-Magasfa közötti 600 méteres szintkülönbségre koncentráltam, azt nem figyeltem, hogy itt is közel 300 méteres mászással kezdünk, majd hullámzunk az első 3 csúcson, és igen, ez nem a Budai-hegység, de még csak nem is a Pilis! Tudtam ezt én, csak nem sejtettem… 🙂

Az első dugókás ponton megnyugtattam az ott állókat, hogy utánam már ne várjanak senkit, és igyekeztem nem elhagyni a látótávolságomból egy lányt, aki többször is görnyedezve állt meg felfelé menet. Én egyenletesen haladtam, de nem közeledtem hozzá. Egyszer csak, kb 3 km-nél hátraszólt, hogy bevárjalak? Megyünk együtt? Naná, mondtam, már én is kiáltottam volna neked, hogy várj meg, de gondoltam, ki tudja, hátha most akarsz kilőni. Innentől hosszú km-eken keresztül sorstársakká váltunk, neki ez már a 3. Börzsöny Trailje volt, de most nem érezte, hogy ez menne, én meg hát, csak el akartam jutni Királyházáig. 

A 30 perccel utánunk induló M-es mezőny eleje kb 5 km-nél ért minket utol, innentől azzal szórakoztattuk magunkat, hogy előre engedtük őket, és mondtuk nekik, ki hányadik, na meg persze mi is próbáltunk haladni. Királyházára 1 óra 40 perc alatt terveztem érni, ez kb a 8. km-nél telt le. Nem voltam boldog. Viszont a sok emelkedő után jött egy kellemes lejtő, és mire beértem a frissítőpontra, összeszedtem magam. Gabi megpuszilt, megbeszéltük gyorsan, hogy nem lesz meg a szintidő, de megyek tovább. Feltöltöttem magam minden földi jóval, a kovászos uborka valami mennyei volt, és indultunk tovább. Anita, a sorstársam itt amúgy az M-re váltott volna, ahogyan tavaly is tette, de végül jött velem, aminek nagyon örültem, mert nem tudom, hogy egyedül neki mertem volna-e vágni a nagy mumus mászásnak, ha tudom, hogy az égvilágon nincs mögöttem senki. Bár a szalagokat végülis valakinek le kell szednie majd, nem? 

Mentünk, mentünk, mendegéltünk, haladtunk, ha lassan is, de igyekeztem nem megállni. Végül elértünk egy jól futható, enyhén lejtős szakaszhoz, ahol én futásra váltottam, a társam néha bele-bele sétált, de így utólag nem érzem, hogy nagyon feltartott volna. Lehet, hogy itt pár perccel gyorsabb is lehettem volna, de ki tudja, azt utána hol veszítem el? 

Egy idő után arra lettünk figyelmesek, hogy eltűntek a szalagok. Hogy-hogy? Már leszedték volna? Azért ennyire nem vagyunk későn??? Track volt nálunk, tudtuk merre kell menni, így jutottunk el a Nagy-Hideg-hegyig, ahol a frissítőpont már eltűnt, de a crew még ott volt, kaptunk kólát, Anita, a sorstársam itt kiszállt, én jól megmostam magam, feltöltöttem a vízkészleteimet, és elindultam, nyomomban, az innen induló szalagszedőkkel.

Várt még rám kb 10 km, benne egy utolsó nagy mászás a Csóványosra, és aztán egy erős lejtő, be Diósjenőig. A szalagszedők már Csóványos előtt 1 km-rel beértek, én innen már nem tudtam rendes túratempóban sem felmenni, de mosolyogva elköszöntünk egymástól, akkor még azt reméltem, majd lefelé utolérem őket (de lefelé ők is futottak, így erre nem volt esélyem). 

Csóványostól lefelé kocogásra tudtam váltani, a térdem szerencsére bírta a lejtőt, nem feledkeztem meg a frissítésről, és lassan, de fogytak a km-ek. Időnként szalagok híján ellenőriznem kellett a tracket, és nagyon kellett figyelnem a gyökerekre, kövekre, ezekből volt bőven az úton, néhányszor bele is rúgtam, de legalább nem estem el. 🙂 A 6 órás szintidő valahol 28,5 km-nél ért, majdnem megsirattam, de valahogy mégsem, nade amikor a célhoz befordulva rámdudáltak Zsófiék, akik Nagy-Hideg-hegyen még segítettek nekem továbbindulni, ott már kicsordult az első örömkönny.

Megcsináltam. Itt vagyok, bent a célban. A célban, amit már bontottak, de mindenki egy pillanatra megállt, felemelte a tekintetét, és tapsolt. Nekem, aki kicsúszott a szintidőből, nem kicsit. Odaszaladt Gabi, Orsi és Zsóka, leadtam a célban a dugókámat, és a nyakukba ugrottam, és sírtam. Nagyon hálás voltam, hogy Gabi ott van, hogy azonnal meg tudjuk beszélni, mi történt, hogy hova tegyem magamban ezt a versenyt, és hogy ne kudarcnak fogjam fel. Még érmet is kaptam Orsitól, aki amúgy a 3. helyezett lett, és hadd ne mondjam, micsoda értéke lett ennek az éremnek a számomra. 

Nem ez volt életem versenye, és mégis. A Börzsöny nem viccel, tartja a mondás, és valóban. A meleg sem. Engem érezhetően lassít a meleg, hiába készülök rá, edzek melegben, valahogy nem megy, a 25 perces időtúllépes biztosan részben vagy egészben a meleg számlájára írható most, de hát másnak is ilyen melege volt, nem? Mindezek ellenére ebben a 6 óra 25 percben számtalanszor küzdöttem le magam, egy ideig magamon kívül mást is motiváltam, hogy haladjunk, az utolsó 10 km-en egyedül mentem, és mégsem bizonytalanodtam el, hogy itt a helyem. Ha hosszabban, hát hosszabban, de nekem most ezt kellett csinálnom. Sok mindent elemezhetek még, és biztosan fogom is, de a legfontosabb az, hogy nincs kudarcélményem, nincs hiányérzetem, mert odatettem magam, és ami bennem volt, azt kihoztam. 

Köszönöm Gabi, mert nélküled nem is álmodnék néha nagyokat, és ha nem vagy ott, feladom! 

1 nappal a verseny után pedig egész jó a mozgásom, vár még néhány hengerezés és nyújtás, de a térdem is rendben van, és igen, fogok a héten futni. 🙂