UTH – Giczei Zsolt, beszámoló

Posted on 2026.06.01. Updated on 2026.06.01.

Képzeljünk el egy apró porszemet a galaxis közepén. Erre a porszemre a fizikaalapvető törvényei szerint különböző erők hatnak; gravitáció, gyorsulás, ütközések. Ez teljesen elfogadott és normális. Most tekintsünk normálisnak s fogadjuk el azt is, hogy ez a porszem gondolkodik, érez, szeretetet, félelmet, dühöt, haragot.
S olykor ezek az érzelmek egyszerre húzzák több irányba, mint a különböző erők. És persze az erők nagysága is változik. Felborul az egyensúly, a porszem zuhanni kezd. A gravitáció szerint ilyenkor találkoznia kellene egy másik testtel — de arról sehol nem írt Newton, hogy zuhanás közben egyszer csak megszólalhat egy dallam. Hogy ismerős szavak zúdulhatnak rád, először még jelentés nélkül, aztán az idő belassul, és egyszer csak mindennek értelme lesz:
„De már soha többé nem felejted el, hogy ez volt az egyetlen egy kis életed.
Látod ott a semmi ágán most is egy nagy holló hegedül.
Nem vagy egyedül. Senki se menekül….”

A futáshoz való viszonyom vegyes lett. Kitartó vagyok, az edzéseket megcsinálom, és sokkal türelmesebb is lettem: jobban figyelem a testem jelzéseit, és időt–pénzt nem sajnálva dolgozom a gyógyuláson. Csak közben meghasonlottam. Elvileg magamért csinálom, mégis folyton küzdök a saját testemmel, ami nem mindig akar partner lenni. Az emésztésem amúgy is
problémás, a frissítést többségében magamnak készítem egy ideje az intoleranciáimat figyelembe véve. A lábaimat is sokszor rá kell erőszakolnom a munkára. Neuróma, Achilles-gyulladás… És eljutottam oda, hogy oké, de… miért is csinálom ezt? Van-e
értelme versenyekre járnom, ha nem akarok másokkal versenyezni? Már nem motivál, nem nézem, ki van körülöttem, inkább befelé fordulok — sőt, néha kifejezetten örülök, ha közben nem kell beszélgetnem senkivel. Akkor miért gyötröm magam?

Lázasan írtam a felkészülési naplót: frissítő pontok, logisztika, teendők, kalóriák. Csak fejben nem voltam ott. Egész héten az járt a fejemben, hogy már azzal győztem, ha egyáltalán elindulok. És ez… nem túl optimista alapállás.

Így álltam rajthoz. Laczi barátommal erről beszélgettünk a rajtban: miért vagyok itt? Most először motiváció nélkül rajtoltam el. Legszívesebben otthon lettem volna, az ágyban, egy pihentető alvást produkálva. Nem sikerült sajnos a verseny napján fél
óránál többet pihenni. Kocogtam, de a pulzus nem akart lejjebb menni. Megrekedt Z2 teteje és Z3 alja között.
Vállat vontam: majd az első frissítőnél helyreáll. Helyre is állt… csak a kiírt pulzust tartani továbbra sem tudtam. Mintha elromlott volna a sebességváltó, és csak az egyes–kettes fokozat maradt volna: Z1 vagy Z2 közepe.. És ahogy számolgattam,
ebből nekem az jött ki, hogy ezt biztosan nem fogom elfutni.

Pilismaróton már megjegyezték, hogy nagyon fehér vagyok. Dobogókőn Daniéknak is panaszkodtam, hogy brutál fáradt vagyok. Ez szépen alátámasztotta azt az érzést, hogy fizikailag sem kipihenten indultam el. Az elején sokszor komolyan megfordult a fejemben: alszom fél órát valamelyik frissítőponton, vagy lefekszem egy fa tövébe, egy
tuskóra, egy kőre — bárhol.

Aztán Dömösön jött egy nem tervezett stratégiai hányás egy megakadt sótabletta miatt, és hirtelen… felébredtem. Onnantól az „aludnék egyet” gondolatot felváltotta az, hogy „én erre születtem”. Ezért gyötröm magam, ezért veszem fel a futócipőt, megyek gyógytornára, keresztedzésre. Ezért az érzésért. Kint vagy egyedül a gondolataiddal, s hajt előre önmagad megismerése. S közben nem vagy egyedül…

Soha nem mentem még fel ennyire kontrollált, apró lépésekkel emelkedőkön. A meredek lejtőkön is szándékosan, botok nélkül, oldalazós–trappolós technikákkal jöttem le, kihasználva a gravitáció erejét. A hosszú lejtőkön pulzusra figyelve, de szépen gurultam, előztem is. Felfelé persze fájt az Achillesem az elejétől fogva, aztán a feszességtől később a vádlim is, de fogakat összeszorítva mentem előre. Gyakorlatilag minden tudást alkalmaztam, amit a YouTube-ról és az internet bugyraiból, s más futóktól összeszedtem.

A frissítési tervet nagyjából követtük, de a kiállások nem lettek rövidek: Dobogókőn még kb. 5 perc, a többi ponton 10–15. Ez inkább alibizés volt, mint logisztikai hiba.
Pilisszentlászón lett egy 20 perces szünet is, mert (másodjára) WC-re is elmentem. Ez amúgy külön stressz volt: a héten megint voltak SIBO-s tüneteim, és indulás előtt nem jött össze az, aminek össze kellett volna. Aztán a szentléleki pont után végre – szépen, diszkréten, háttal egy vastag fának dőlve, ahogy a nagykönyvben meg van írva —sikerült elintézni. Onnantól legalább ez a gondolat nem blokkolt.

Visegrádig még összeszedetten értem be a pontokra. Sőt, Lepencéig tartottuk a becsült időtervet, amihez képest ez már önismeretből is egy kis győzelem. Szentlászlóra kb. fél óra csúszással érkeztem és itt engedélyeztem magamnak egy
korty alkoholmentes sört. Addig nem is tűnt tragikusnak, mert azt gondoltam: Visegrádig a patakvölgy úgyis futva
meglesz. Csakhogy Visegrádnál ütközött ki két nagy hiba: El voltam éhezve: a citromos víz és a citromos iso együtt sok lehetett a gyomromnak, kikezdte, ezért visszafogtam a fogyasztást. Tepsiben sült krumplival próbálkoztam — és ezt egyébként rendszeresíteni fogom, mert többször is életmentő volt. A sótabletta, BCAA, koffein egyébként ment minden frissítőnél, ahogy a jeges hűtés is Lepencétől kezdve.

A visegrádi kálvária volt az első emelkedő, ahol többször meg kellett állnom. Szenvedve értem fel, lassan. Itt már síkon is sétáltam, és elkezdtem aggódni: szintidő, pontok, matek — utólag nyilván badarság, de fejben végigpörgettem mindent.
A másik nagy hiba az volt, hogy alulbecsültem a Visegrád–Skanzen szakaszt abban az állapotban, amiben voltam. Négy órásra tippeltem. Aki nem ismerné: Ez egy kb 23.5 km-es szakasz, benne kb 1.100m szintkülönbséggel. Ez már akkor kiderült, amikor Pap-rétre két óra alatt értem be — és ennyire is volt frissítés nálam. Ott volt nálam az iso-s zacskó is, mégis halogattam: nem szórtam bele a flaskába. Itt egyébként Dobogókőt követően a legkevesebb időhúzással indulok el, lelocsolva, feltöltött flaskákkal, egy kevés sóspereccel.

Elkezdett szétesni a test, villogtak az agyban a hibajelző piros lámpák. Fájt a rekeszizmom, valószínűleg a sok görnyedéstől, amit az emelkedőkön produkáltam megállások közben. Aztán a bal térdem is kegyetlenül szúrni kezdett: felfelé, lefelé,
mindenhol. A könnyen futható lejtők futása is nehezebben ment. A botok onnantól nem botok voltak, hanem mankók.
Vörös-kő és a Nyerges jobban kikezdtek, mint bármikor korábban — igaz, korábban nem volt a lábamban 90 km e két mászás előtt. A Skanzennél ezért megint elidőztem 10–15 percet, hogy összekaparjanak. Végül az utolsó szakaszt legalább egy órán belül hoztam a célig, pedig már azt hittem, hogy végig sétálni fogom. Nyomokban futást is tartalmazott. De az utolsó 500 métert rendesen megfutottam. Az a verseny hosszától függetlenül — még megy. Szerencse, hogy nem volt célidőm.

A célban sógorom és sógornőm és a legjobb Crew, a Rakétacsapat várt már rám. Nem tudok elég hálás lenni nekik: Rékám, Dani és Ági. Folyamatosan bővül ez a csapat – Anita és Balázs rátok is mindig számítok a jövőben. Köszönet edzőmnek, Gabinak, amiért mindig veszi a fáradtságot, hogy verseny után megérdeklődje állapotomat.
Köszönöm még mindenkinek nevek említés nélkül, aki vagy futott velem egy ideig, vagy az állomásokon találkoztam vele, vagy a rehabilitációmat segítette s segíti, vagy otthonról, esetleg a helyszínről szurkolt nekem.

Kárjelentés: a jobb lábfejem azóta is érzéketlen (remélem átmeneti). A bal térd nem duzzadt, de a környéke fájogat. A többi említésre sem méltó.
“Vakarom bőröm sajgó sebeit
Lassul a DJ serceg a bakelit”
Futó maradok, ez nem kérdés. A magammal szembeni szigort s haragot is elengedtem végre. A haragot kiaknázni, meglovagolni kell, főleg ilyen versenyeken.

Az most még kérdés, hogy akarok-e a közeljövőben megint 100 felettit — ami az augusztus végi CCC sorsolás és nevezés tükrében különösen vicces mondat.

És persze mind porszemek vagyunk e hatalmas sivatagban, a délibábot keresve. De nem az a lényeg, hogy mindig egyensúlyban legyünk. Hanem hogy amikor felborul az egyensúly, akkor se tűnjünk el nyomtalanul — csak menjünk tovább addig, amíg megint minden értelmet nyer.

UTH – Csikós Beni, beszámoló

Posted on 2026.05.27. Updated on 2026.05.27.

Sokszor féltettek gyerekkoromban, de a valóság az, hogy az én igazi mosolyom ott kezdődik, ahol a komfortzónám végződik.

Az UTH-s beszámolóm teljes megértéséhez, valószínűleg több fejezetnyi előzményre lenne szükség, de most maradnék a nem túl távoli múltban.
Az igazi célom egy 100 km feletti terepultra volt, hogy meg tudjam milyen fából is faragtak. Ehhez egy elég intenzív felkészülési időszakra volt szükségem. Szerencsére megtaláltam a Gabit, aki a legnagyobb segítség volt ebben. Alárendeltem mindent a célomnak. A magánéletem rohamosan felborult, mégis úgy éreztem jó irányba haladok. Mindent megtettem az edzéseken és azonkívül is, hogy támogassam a célt, és nem tettem olyat, ami felesleges volt. Persze ezek is
folyamatosan alakultak. 

Az UTH előtti héten felmondtam a munkahelyemen. Itthon töltöttem az időt pihenéssel és edzéssel, valamint rengeteg “nosztalgiával” és vizualizációval. Annak ellenére, hogy egy éve kezdtem futással foglalkozni, a fejemben semmi kétség nem
volt a futással kapcsolatban. Sőt inkább a két érem, a 15 órás tempó volt a vágyam.

A verseny napján sikerült napközben aludni, úgy éreztem mindenből bepakoltam egyet, plusz egy tartalékot, így viszonylagos nyugodtsággal indultunk el a helyszínre. A rajtban üres fejjel álltam, mintha nem fogtam volna fel teljesen, hogy itt vagyok. Aztán jött a rajt. Az első 20 km-t tőlem szokatlan módon zene nélkül tettem meg. Közben is csak analizáltam magam, néztem a többi futót és haladtam. 15-20 perccel a tervezett idő előtt voltam, ami az első frissítő állomást érinti, mégis sokan száguldottak el mellettem. Kellemesnek éreztem így is a tempót és nem rohantam senki után.

Dobogó-kőig tartottam ezt a tempót, ahol vártak rám a segítőim. A nővérem Melinda és a legjobb barátom Krisztián volt, akik végig követtek az utamon. Sosem csinált még egyikőjük sem ilyet. Mégis a koromsötét hegytetőn, villámgyors információ váltás mellett már az első alkalommal olyan flottul csináltak mindent, hogy egy tucat embert megelőztem. Ezután zene be, és rohantam Pilisszentlélek felé.  Ezt a szakaszt eléggé élveztem, aztán történt valami. Az erőm csökkent, elkapott a fejfájás, a bőröm is olyan érzékennyé vált, hogy minden zavart, ami hozzáért. Előtte sikeresen elfrissítettem magam sajnos 45 gramm gélre lehúztam 45 gramm izót. Semmilyen irányba nem akart megmozdulni. Így csökkentettem a tempót, kihagytam a következő gélt, de a só-ra és a folyadékra figyeltem.

Szentlélekre érve már a tervhez képest szerzett előnyöm odalett. Ekkor fejben még mindig úgy éreztem, hogy csak önmagam nézője vagyok és nem a szituáció irányítója. Itt is egy gyors frissítés még mindig nagyjából sötétben. Van egy világítós/villogós cipőfűzőm, amit a derekamra kötöttünk, így a sok fejlámpa között könnyen felismerhető voltam.
Indultam tovább Marótra. A fejfájás megmaradt, ez a hajnali átállás keserves volt. Egyszerűen álmos voltam és fáradt, de nem úgy, mint futás közben, hanem mint amikor az ember egy buliból utazik hazafelé és még ébren elkapja a másnaposság kezdete. Gyomor problémám itt már nem volt. Kicsit visszavettem és tartottam a 67 grammos óránkénti CH-t.
Volt már bennem 300 mg koffein, ittam egy gyors kávét és mentem is tovább.

Dömös felé a tempóm közepes volt, viszont a lefelé tartó részeken nem tudtam haladni. Előjött a régi “barátom” az oldalszúrós bordaközi fájdalom, ami minden egyes jobb lábra zöttyenés esetén benyilalt. És bizony, ha az ember le akar futni Dömösre jó tempóval, akkor ott sokszor zöttyen. Így másfél-két perccel lassabban haladtam kilométerenként,
mint gondoltam.

A frissítőpontra érve elég gatyán éreztem magam, és ott láttam feladni nálamnál felkészültebb versenyzőt. De nekem ott volt Krisztián, aki megoldotta, hogy be tudjon jönni rollerral, mivel autóval nem volt megközelíthető a pont. Kaptam egy kis vizes hűtést a fejre, aztán go. Itt egy lélektani határ volt. A Prédikáló-szék egy tiszteletreméltó szintemelkedéssel rendelkező szakasz, főleg úgy, hogy már több mint 54 km volt a lábamban. Felértem a hegyre, majd a másik oldalon egy kis tollászkodás után futottam le Lepencére. Meglepő módon a tervemhez képest, ez sikerült a leggyorsabb szakasznak.

Lepencére óriási elánnal és jókedvvel érkeztem. Sajnos ennek meg is lett az eredménye, mert itt is rosszul frissítettem. Még bőven a reggeli órákban jártunk, de már a karszárat és sapkát is vizeztük, hogy ne legyen gond.
Örömmel mentem kifelé, mert tudtam hogy jó szakasz jön. A Jenő kunyhóig tartó szakasz egy részét gyalogoltam. Aztán onnan jött a Spartacus, amit imádok. Edzésen csak a porfelhő látszik mögöttem, mert a technikás szép szakaszok mindig felvillanyoznak. De most egyszerűen nem ment. Nem hajlott a lábam nem volt benne erő. Gyalogoltam. Ez beindítottam a fejemben a küzdelmet. Gyakorlatilag Szentlászlóra is futómozgásnak nem mondható kalapálással estem be.

Itt viszont amit kaptam, az egy csoda volt. A faluban az emberek bíztatása, a crew hozzáállása nagyon jó érzés volt. Aztán odaértem a kocsinkhoz. Mindent kaptam egy pillanat alatt. Jeget a nyakamba, a kezembe, a sok édes dolog helyett citromosat. Egyszerűen úgy összeraktak, hogy egy szabályos upgradet kaptam. Úgy indultam el, mint aki kapott két új lábat is.
És az igazi nagy dolog az volt, hogy itt érkeztem meg fejben is. Teljesen véletlenül pont a Show must go on indult el. Én repültem a patak partján lefelé, miközben hullottak a tehertől és az örömtől vegyes könnyeim. Milyen szerencse, hogy vizes sapka és napszemüveg is volt rajtam. Ez a rész a másik kedvencem, ahol pont a múltheti esőzésben végeztem el a vizenjáró tanfolyamot. Eddigre több táv is összegyűlt és tempóm a rövidebb távon haladókkal volt hasonló. A saját mezőnyömből megkérdezte valaki, hogy mit doppingoltam, én pedig csak büszkén válaszoltam, hogy jó a csapatom. Visegrádig elég jól mentek a dolgok.

A következő ponton ismét egy nagy szerviz, a nyakamba, a sálba, a sapkám alá és a karszárba is kaptam jeget. Itt már elengedtem mindenfajta tervet és lelki megnyugvást hozott a részidőm. A könyökhajlatba rakott jég olyan jól szolgált, hogy Visegrádig úgy mentem fel, hogy a combom végig libabőrös volt. Felfelé erőteljesen meneteltem, aztán viszont kezdtek a dolgok rosszra fordulni. A jobb térhajlatomban a belső ín elkezdett fájni. Emiatt a sarkam nem tudtam hátra emelni. Így a síkon és lefelé történő fután rémálom volt.
Felfelé viszont bírtam. Ezzel a tempóval Pap-rét olyan messzinek tűnt, mint a jövő évi verseny. De a fókuszt és jó kedvet nem vesztettem el. Próbáltam minden futót biztatni legalább egy szóval, akivel találkoztam.

Ez a frissítőállomás szintén autók elől elzárt területen volt. Ide Krisztián érkezett rollerrel, aki szintén nagyot küzdött, mert a
túlmelegedés miatt, 4 kilométert tolta a 25 kilós masinát, hogy odaérjen mire megérkezem. Szintén kaptam egy teljes pakk jeget és egyszokásos jó frissítést.

Ezután érkezett az igazi feketeleves. Ennek a szakasznak az elejét egész jól hoztam, nagyjából felfelé kellett menni. De lefelé nem tudtam, főleg nem meredeken. Az olyan szakaszokon két bottal kb séta tempóval haladtam. Próbáltam adaptálódni, lépéshosszt vagy irányt, formát változtatni, de semmi. A Hétvályús-forrás emelkedőit ugyanolyan gyorsan másztam meg, mint akikkel összefutottam, de lefelé a vonuló gleccser szintjén lehettem. De fejben szó sem volt a feladásról.
Biztos voltam a teljesítésben főleg, hogy még bőven időben voltam. A lábam dagadt én pedig már a versenyen elkövetett hibáimat, gyengeségeim elemzését folytattam, és terveztem a jövő évi UTH-t.

Közben kiterveltem, hogy a Skanzennál milyen szervizre lesz szükségem, előre is telefonáltam.
Egyszer csak megláttam az aszfaltot és tudtam, hogy innen már jó lesz minden. Beültem a sátorba, lejegeltük a combomat. Parragh Dani is ott volt (Giczei Zsolti, Gizion-csapattárs kísérője). Tőlük kaptam kölcsön egy masszázs pisztolyt, amiért nagyon hálás vagyok. Még egy kis asszisztált nyújtást alkalmaztun k. Cipőcsere és nyomás. A csapatom itt is elképesztő munkát végzett, mindent kaptam a kezemre, a lábamra, a kötelező felszerelést is ellenőrizték. Akikláttak bejönni nem gondolták volna, úgy mindjárt úgy szaladok mint egymegvadult állat.  Amikor sarkon voltam, valaki rám szólt, hogy milyen szépen futok ennyi kilométer után is. Ezután persze lassítottam egy közepest tempóra és átadtam az érzésnek magam, hogy igen ez már a
vége.

Végül a 17 óra 29 perces idővel futottam be, ami ekkor már egyáltalán nem érdekelt. A családom többi tagja otthonról izgulta végig az eseményeket. Mivel ezen az eseményen csak a helyezettek kapnak szalagot, ezért készítettek nekem ők, ami nagyon jól esett.

Most, hogy erre az eseményre visszagondolok, valamint előtte álló időszakra kijelenthetem, hogy ez nem a cél volt, hanem inkább a kezdet. Biztos, vagyok benne, hogy az elkövetkezendő életszakaszom ilyen vagy ehhez hasonló eseményekről és próbatételekről fog szólni.

Hálás vagyok mindenkinek aki valamilyen módon akárcsak egy szóval is támogatott! Ezer köszönet a kis csapatomnak, akik tökéletesen teljesítettek. Mindenkinek ilyen segítőket kívánok a versenyekre!

Fotók: Terepfutás.hu

UTH-Szent László Trail – Szabó László, beszámoló

Posted on 2026.05.27. Updated on 2026.05.27.

Valószínűleg nem lesz rövid, úgyhogy vagy dupla kávét főzz le, ha el akarod olvasni, amíg a végére érsz, vagy jó lassan kortyolgasd a szimplát!  Keresem még, hogy mi lehetene egy jó alcíme ennek a beszámolónak. Majd amire a végére érek talán eszembe jut valami frappáns. Ha nem hát akkor így marad. Egyébként, ha magát csak a versenyt nézném a rajttól a célig akkor biztosan valami olyasmi lenne, hogy háború a gyomrommal, vagy az ISO bosszúja. De ez a beszámoló nem csak ezt az idő sávot öleli magába. De eljutunk majd ehhez a részhez is.

Az utolsó pozitív beszámoló majdnem 1 éve a Szentendre Trail-ről született tőlem. Azóta csak egyet írtam a sérülés miatt feladott Vadlán 54-ről, ami annyira letargikusra sikerült, hogy Gabi inkább megtartotta ezt négyszemközti olvasásra. Nem is baj. Sőt…

Az utána lévő időszak az valami olyan mélyre vitte az életem sporthoz kötődő részeit fizikailag és mentálisan is, hogy voltak napok (szinte csak olyanok), amikor komolyan gondolkodtam rajta, hogy akarom-e én ezt tovább csinálni. Az edzések szarul mentek, gyanakodtam én már mindenre. Lime kórra a begyűjtött kullancsok miatt. Covid típusú fertőzésre, mert amikor nem tudod mitől vagy szarul, csak szarul vagy, akkor ez már egy magyarázat lehet rá. De diagnosztizálva semmi nem lett. Gyakorlatilag 2025 utolsó negyede ebben a kiváló hangulatban telt el. És ha az emberben dolgoznak a kétségek, akkor az univerzum általában megadja rá a lehetőséget, hogy megrágd mit is szeretnél a jövőben. Ezt nekem egy bokaficammal adta meg rögtön január elején. Lehetett gondolkodni, hogy akarom-e még a futást. Ha nem, milyen jó lesz már pihengetni itthon meló előtt, vagy után… Itt az alkalom az előpróbának. Pár nap alatt világos lett. Hát persze, hogy futni akarok. Mikor mehetek már?  Regeneráció, boka erősítés, próba kocogás napról-napra, hétről-hétre.
És itt valami átkattant bennem minden tekintetben. Ha bizonyosság van, hogy mit akarsz akkor jön a motiváció, jönnek a jól eső edzések.

A mérlegre állva rájöttem, hogy nem kevés plusz is felszaladt ahhoz képest, amit a futáshoz ideálisnak tartanék. Úgyhogy meg kellett reformálni némileg a kajálásomat is. Úgy számoltam, hogy nagyjából 7 kg-t kell ledobni magamról. Ezt kicsit még túl is toltam. Volt, hogy 9 kg-mal mutatott kevesebbet a mérleg az induló súlytól az UTH előtti héten.
Valamikor a Bodri Trail után felvetettem Gabinak, hogy ha lehet tegyünk be még egy futó edzést a heteimbe, mert úgy éreztem kell ahhoz, hogy stabil tudjak lenni 84 km-en keresztül. Nem kellett tőle kétszer kérni. 🙂

Így kerültem a Pünkösdi hétvégére szerintem életem futó formájába. Edzettséget, stabilitást, állóképességet nézve abszolút az eddigi legjobb csomaggal állhattam oda a rajtba vasárnap éjjel 2-kor, nagyjából 1 óra alvással a verseny előtt (na jó ez nem volt így ideális).
Mentálisan teljesen rendben voltam. Ha valamit igazán akarok, akkor ez a része nekem viszonylag könnyen megy. Fókusz van, akarat van, és végig is megyek. Célidőre nem vagyok elég kompetitív, de célkapura igen. És ezt a kaput igazán akartam.
A mantrák megvoltak és előre elhatároztam, – mivel a pálya teljes hosszát ismertem – hogy mindig csak a következő frissítő pont létezik. Nem gondolkodom Dobogókőnél, hogy milyen szar meredek lesz a Vöröskő, mert rohadtul nem számít ott akkor még, és csak szétesek tőle meg a beláthatatlan távtól. Mindig csak a következő frissítőpont és az odáig tartó út a lényeg. Az a fókusz.
Nyugodt és koncentrált voltam a rajtban. Az előre beharangozott “csendes rajt” hála az égnek nem volt csendes, úgyhogy még a hangulatát is imádtam. Az első olyan rajtom volt ami éjszaka, sötétben zajlott. Tetszett a feeling. Visszaszámlálás, rajt…
Na és ami ezután történt fizikálisan teljesen más volt mint amit elterveztem. 🙂

Miért is lenne valami egyszerű és tervszerű, ha lehet az ellenkezője is. Na jó, mondjuk az a része, ami rajtam múlott azt azért próbáltam a jó mederben tartani. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy az elejét nem futom el. Ez pipa. Ennek ellenére már úgy ömlött rólam a víz 5 km után, mintha dél lenne és tűző nap. Folyadék pótlás ment, viszont a Lajos forrásnál már elkezdtem érezni a gyomrom. Jó dolog az ivás, csak az már nem annyira, ha az nem akar felszívódni. Az előre, hónapok alatt begyakorolt és működő frissítés gyakorlatilag másfél óra alatt omlott össze. Dobogókőre úgy értem fel, hogy a tervezett szénhidrát mennyiséghez képest már mínuszban voltam. Ennek ellenére az időm abszolút a tervezett volt.

A ponton várt a párom és a tesóm. Ők voltak a csapatom. Plusz egy ismerős, aki a párját frissítette, de mellette nekem is nagyon sokat segített mindenhol, ahol találkoztunk. Próbáltam kicsit magához téríteni a gyomrom, meg lehűteni magam a kútnál. De a dömösi frissítőig sem változott semmi. Tempó ment, a szénhidrát kevésbé. A hasam hol kotyogott, hol görcsölt, de távozási szándékot egyik irányba sem jelzett komolyabban. Pedig lehet jobb lett volna utána. Ez így elég patt helyzet volt. Ennek ellenére a Vadállóra, majd onnan a Prédire egészen jó tempóban sikerült felmászni. Úgy éreztem inkább a felfelék mennek, mert ott nem rázkódik a hasam. Kis öröm is öröm. Lepencére lefelé egy-két félreállást leszámítva, ahol pár másodpercet megint gondolkodott a gyomortartalmam, hogy kint vagy bent (végül mindig bent) folytassa a napot, haladtam rendesen.

Az időm még a lepencei ponton is rendben volt. De mihez képest is volt rendben?
Úgy számoltam, hogy a Sub 12-höz nagyjából életem futónapját kell kifognom. Ez elég gyorsan eldőlt, hogy nem az a nap lesz. Viszont a vastagon Sub 13 az bennem van és ezzel az idővel én maximálisan boldog lettem volna. Szóval ehhez képest a részidőm simán jó volt. Meg a lábaim is. A világon semmi baja nem volt a lábaimnak. Ami nálam ritka és örömteli. Fejben is stabilan tartottam magam. Egyedül még a dobogókői mászáson jöttek negatív gondolatok, hogy ez ilyen állapotban hosszú nap lesz, de hamar elhessegettem őket és azt mondtam, hogy előbb-utóbb rendben lesz az is, ami most nincs. Csak haladni kell.

Na vissza Lepencére. Frissítés. Mivel az ISO abszolút nem akart menni megígértették velem, hogy tolok egy gélt, aztán ha bentmarad az sem baj, ha kijön akkor meg megtörtént a reboot és akkor annak örülünk. És ezen a napon ezzel lett meg a megoldás. Gél be, pár perce rá szétlövés a bentmaradásért az út szélén, majd haladni tovább. Szinte minden egyes alkalommal ezt el kellett játszani, de minden egyes alkalommal bent maradt, ami bement. Ez szűk óránként jelentett egy gélt és egy félreállást. Viszont a köztes időben viszonylagosan nyugodt gyomorral tudtam haladni. Leszámítva a Pilisszentlászló -Visegrád közötti szakaszt, mert ott vagy kiesett egy gél az övemből vagy nem készültem eléggé erre a megoldásra fel Lepencén, de ott nem volt gélem. Maradt a már felhigított ISO, ami megint megkotyogtatott. Elképzelésem sincs, hogy egy elvileg hígabbra kevert cucc, aminek ugyanaz az összetevője, miért nem tudott működni aznap a géllel szemben. Ez még rejtély számomra.

Visegrádra így elég rottyon, de beértem. Itt magamhoz vettem az összes gélt, ami be volt készítve. Volt azért bőven. Be is toltam ott egyet helyben. Jöhetett a jégtartós sál, sapka, karszár, mert addigra már megjött a meleg is. Terv szerint innentől a segítőimmel már nem volt találkám. Pap-rétre nem akartam, hogy begyalogoljanak helyismeret hiányában, meg amúgy sem. A Skanzennél meg van minden, amivel össze tud rakni a crew arra a maradék 7 km-re.

A Fellegvárhoz felfelé nagyjából rendben voltam. Fent, – ahogy tavaly, idén is – fejben röhögök a “teraszos turisták ábrázatán”, akik nem nagyon értik kik vagyunk, mik vagyunk, és miért vagyunk ott, koszosan, csapzottan, büdösen, és miért örülünk úgy a kút vizének, mint a középkori filmekben az éhező koldusok a száraz kenyérdarabnak. Ez a látvány mindig feldob. 🙂

Innen Pap-rétig hol jobb, hol lassabb tempóban, de haladtam. Azt persze láttam, hogy már lassulok, de még mindig rendben voltam. Fájdalmam nem volt, csak fáradtság. Az meg ezzel a sporttal jár, úgyhogy említést sem érdemel.
Ponton jég, víz, hűtés, mosakodás és jöhetett a két utolsó tüske. Jött. Meg is csapott. A Vöröskő még csak kicsit, de ha a futásban lenne rászámolás, akkor a Nyergesen már biztos kaptam volna egyet. Ott jött ki az a szénhidrát hiány, amit okozott az egész napos harc a gyomrommal. Elfogyott az energia. És hiába volt rendben a lábam, nem görcsölt nem fájt.( Ez a jövőre nézve mondjuk azért több mint bíztató.)
Azért a tetőre valahogy csak feljutottam, de innentől már szinte egészen a célig csak vánszorogtam az addigi önmagamhoz képest. Persze a tempónak az sem tett jót, hogy ezen a szakaszon már kaptuk telibe a napot árnyék nélkül. A Sub 13 már bőven a múlté volt. De valahogy nem voltam csalódott miatta. A Skanzeni pont és a szentendrei kutak még percekre tudtak javítani az állapotomon kb annyira, hogy ne főljek meg teljesen, de nagy futást már nem tudtam rendezni a patakparton sem. Pedig egyszer tök jó lenne itt verseny végén legalább 6 percesben rohanni. 🙂

Azért a belvárosi macskaköves részre még össze tudja szedni magát mindenki, így én is végig futottam a kis hídtól a célig. Jöttek a tapsok az emberektől és kiderült, hogy hiába változott a rajt-cél helyszíne. Ez ugyanaz a felling. Max egy kicsit jobban kell erőlködni fel a templomhoz. 🙂

A célkapu, amit akartam már mögöttem, a vizes törölköző és az érem a nyakamban. A párom és a tesóm mögöttem álldogálnak, amíg kicsit megnyugszik a szervezetem a pihenő padon. Nincs ennél jobb érzés egy teljesített ultra után. Ez a napom az övéké is, meg persze Gabié az edzőmé is. (Hiányoztál onnan! ) Köszönöm nekik. Hálás vagyok mindenért.
Aztán miközben a jutalom pizzáinkat ettük és a  korsó csapolt búza sörömet kortyolgattam Szabi a Pék éttermében, beszélgettünk az élményekről. Eszembe jutott az, hogy honnan jutottam el idáig. Az jutott eszembe, hogy a térd műtéteim után hány évig mondogattam magamnak, hogy én már nem tudok futni… És nem is futottam. Aztán valahogy csak elkezdtem.
És mostmár azthiszem gondolhatom azt, hogy egy kicsit még is tudok futni. 

UI: Alcím nem lett. 🙂