ultrafutás

Nyúl voltam százon – Takács Gábor beszámolója

Posted on

Szóval az úgy indult, hogy múlt szombatra a Mozdulj érte Facebook csoport leszervezett egy Velencei-tó kerülést. Örömmel csatlakoztam a felhíváshoz, nagyon kedves emlékeim kötődnek a tavalyi eseményhez. Aztán az időjárás máshogy alakította a terveket, szombatra erős fagyokat és néhol komolyabb havazást jósoltak, így most a tókerülés elmaradt.

Benne volt a lábamban a boogie, szívesen futottam volna 20-30km körüli távot, úgyhogy pont kapóra jött, hogy Földi Zsuzsi épp ezen a napon készült – edzés gyanánt – lefutni egy százast. Mármint kilométert. Ízlelgessétek, olyan finoman hangzik: száz kilométert futni, edzésnek. 🙂 Nyamm…

Barát Gabi, közös edzőnk írt pár napja, hogy akinek volna kedve, csatlakozzon Zsuzsihoz nyúlnak, vagy szimplán csak társaságnak. Mivel Velence elmaradt, örömmel tettem eleget a felhívásnak. Úgy terveztem, hogy ebéd után szép kényelmesen összekészítem a cuccom, aztán úgy délután kettő felé becsatlakozom, és 20-25km-t együtt futunk. Zsuzsi reggel 7-kor indult, így nagyjából 60-65km környékén társulnék.

Valahogy akaratlanul is olyan szépen sikerült elosztani a távokat, hogy pont váltottam Neubrandt Józsiékat, ők akkor fejezték be a kíséretet mire én odaértem. Zsuzsit párja, Gábor egyébként szinte egész nap támogatta, frissítette, biciklivel kísérte – és ezzel szépen összekerekezett ő is 80-90km-t. Le a kalappal!

Szóval… kicsit előbb mint 60-nál értem oda, Zsuzsi épp akkor kezdte az 58. km-t. Megmondom őszintén sokkal rosszabbra számítottam: nyűgös, finoman hisztis futóra, beállt combokra, kockás mozgásra készültem. Ehelyett széles mosoly és olyan könnyed futómozgás fogadott, mintha Zsuzsi épp csak túllendült volna a bemelegítő ötösön. Döbbenet, tényleg nagyon összeszedett volt. Közben a nap is kisütött (kábé egy-másfél órára), és a köd is felszállt, tök jó volt így futni. Az útvonal nagyon egyszerű volt: 42 kör a “B körön”, és mivel egy kör kicsit kevesebb mint 2,4km, ez így pont kiadja a 100-at. Monotónia tűrők előnyben! 🙂 Beálltunk egy könnyű, 6:25 – 6:35 közötti tempóra, amit olykor megszakítottunk egy gyors ISO utántöltésre. Mivel ez nem verseny volt, ez simán belefért.

Megdöbbentő volt számomra, hogy Zsuzsa ehhez az egész naphoz állt. Az egy pillanatig nem volt kérdés, hogy le fogja futni, az egyetlen tényező ami miatt abbahagyta volna, egy esetleges sérülés megelőzése. De az fel sem merült, hogy “le tudom futni?” vagy “Képes vagyok rá?” Nem. Hanem így: “Ma futok egy százast.” Sokunkban, bennem is állandó időkényszer van, még edzésen is. Sőt, akkor igazán. Mert muszáj hogy a mai edzés valamiben jobb legyen mint a múlt heti, különben összedől a világ. Zsuzsa pont ellenkezőleg állt hozzá: belőtt egy körülbelüli időablakot, de ezen belül egyszerűen nem foglalkozott a tempóval. Kis beleséta? Na és? Megállunk inni egyet? Simán! Újból nekilódulni 75km felett? Hajrá, gyerünk!

Az első 20km olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre sem vettem. Mármint nekem 20, Zsuzsinak addigra 78 lett. Kezdett szépen sötétedni, lassan búcsúzni akartam, pláne hogy közben megérkeztek Bán Andiék is, így Zsuzsi jó kezekbe került. Oké, megyek már, csak még egy kilométer. Csak még egy kör. Aztán még egy. És még egy. Hamar elértünk 32-höz, Andiék közben elbúcsúztak, és szinte teljesen sötét lett. Rajtam nem volt semmi fényvisszaverő cucc, ellenben teljesen feketében voltam (de legalább napszemüvegben, úgy a menő). Egy fél kört tanakodtam magamban, végigmenjek-e Zsuzsival, aztán úgy döntöttem igen, végigcsinálom. Komoly döntés volt, mivel ez a futás a legkevésbé rólam szólt, nem lehetett benne a pakliban hogy bármi ok miatt én hátráltassam a futásban, mert mondjuk épp éhes/szomjas vagyok, pisilni kell vagy hasonlók. Nem, épp ellenkezőleg, nekem kell őt segítenem, így ha maradok, akkor ezeket figyelembe véve “pofa súlyba”, bármi kínom is lenne közben azt szépen lenyelem, és inkább bíztatom, bátorítom Zsuzsit. Szóval ezeken tanakodtam egy fél kört, és bevállaltam. Zsuzsi egyedül maradt volna (illetve Gábor bringával kísérte volna, de futó nem).

Megeresztettem otthonra egy gyors telefont, abban maradtunk a családdal hogy mindenképp szólok ha tovább futok. És akkor innen még 11km, vagyis jó 70-75 perc van hátra. Zsuzsin azt láttam, hogy 85-90 körül ért egy nagyon pici mélypontra, de hihetetlen jól kezelte. Amikor a 90-et átléptük, megváltozott, innen már csak egy számjegyű táv volt hátra, egy könnyű hétköznapi edzés, ezt bármikor lefutjuk, hajrááá! Amúgy a stratégiájához az is hozzátartozott, hogy harmadolta a távot, emészthető és kezelhető 33km-ekre. Jó érzés volt belépni az utolsó 33-ba, de igazán az utolsó 10-ben volt öröm futni. Ezt már négykézláb, ha kell – de szó sem volt róla, sokkal de sokkal jobb állapotban volt annál, hogy nógatni, bíztatni kelljen. Közben Gáborral jobbnál jobb témákba kezdtünk mélyedni, kezdve a motorozástól – mindhárman motorosok vagyunk – az ősrégi C64-es játékokon keresztül a PS5 várható újdonságaig minden baromságot érintettünk – remélhetőelg ezekkel kicsit Zsuzsi figyelmét is elvontuk a saját kínjairól.

Végül megkezdtük az utolsó csonka kört, ezt már nem kellett teljes egészében teljesíteni, a felénél visszakanyarodtunk a főhadiszállás felé, így is 100 méterrel több lett mint 100km. Valami nagyon furcsa ünnepélyesség lett úrrá rajtam, és bár a megelőző 42km-t végigpofáztam, most valahogy belém szorult a szó. Száz… elképzelni is sok. Csodás érzés volt hogy részt vehettem benne, hogy talán egy nagyon pici részét viselhettem Zsuzsa terhének közben, hogy úgymond belülről láttam hogyan is kell kilóra legyűrni egy ilyen távot. Mert Zsuzsi gyakorlatilag felfalta ezt a százast: szépen nyugodtan nekiállt, és addig falta amíg egy morzsa sem maradt. És nem feküdte meg a gyomrát, másnap már volt egy nagyon könnyed futópados játszadozás, ma pedig, két nappal később már egy igazi edzés következett.

Keresem még a szavakat, de nem nagyon lelem őket. Zsuzsa olyan profin, olyan fölényesen futotta meg ezt az edzést, amilyet én még nem láttam. Főleg nem ilyen közelről. Nagyon sokat tanultam ezalatt a pár óra alatt: tanultam hozzáállásról, életfelfogásról, alázatról és szerénységről. Azóta elég sok dolgot átértékeltem magamban, ami a futást illeti. És nem csak a futást.

Nekem ez a nyulazás 43km nem tervezett futást jelentett, picivel 5 órán belüli maratoni idővel. Az utolsó pár kilométerig ez nem is tudatosult bennem, annyira hatással voltak rám a fentiek. Valahol 33 körül jártam amikor kordult egyet a gyomrom, 38 környékén meg elindult felfelé a pulzusom, utólag belegondolva talán keveset ittam. De ezek a dolgok akkor, ott a sötétben nem számítottak, nem érdekeltek, úgy éreztem ha tovább kéne menni, szó nélkül vállalnék még egy maratont. Csodás érzés volt, komolyan mondom.

Hát ilyen volt részese lenni egy százasnak. És most… csend van bennem. Ünnepélyes, békés csend. És mosolygok. És tök jó érzés. Pedig nem is én futottam százat. De… fogok, azt két napja, a barátomat kísérve eldöntöttem magamban.

Vár-Palota Ultra Kör – Kucsera Marci, beszámoló

Posted on Updated on

Időutazás

De szép idő lesz szombaton – nézem hétfőn a meteót… de jó lenne egy nagyot, egy szépet futni… órákig kint lenni… de hol? és különben is, pihenő hét jön, szinte esélytelen…
Egyszer csak látom ám – várják a következő futót oda, ahol születtem, ahol felnőttem…
Gondoltam, megkérdeztem – legfeljebb nemet mond Gabi, de csak annyit ír: „deal”! Na, már neveztem is azonnal.  (szerk.: NEM pihenőhét volt:-))
Egész héten emlékeztem, idéztem fel magamban a helyeket – próbára akartam tenni magam, mennyire jut eszembe, ahol futni fogok – ahol már nagyon régen voltam. És nagyon vágytam rá, egyre jobban!

Szombaton reggel korán elindultam itthonról, eldugtam vizet meg kólát a 44-es km-kőnél, Bakonykutinál. Majd egy gyors kávé a „mama kávézóban”, és mentem a rajtba. Kicsit nehéznek éreztem magam az elején, de hamar megtaláltam a tempómat. Szerintem a Vár melletti sok kivágott fa nem tetszett az elején ☹

Gyors emelkedő, gerincfutás után máris ott a vár tornya, majd a völgy, ahol annak idején Mátyás kergette a vadakat (állítólag…). Kergettem hát magam én is – kicsit a völgyből kilépésnél még keveregtem is pár percet.

 

2-3km-es folyamatosan emelkedő sáros erdészeti út, de ezt jól tudtam, hogy lesz. 12 évesen is mentünk itt Fakász tanár úrral… majd 35 éve. Öreg-Futóné csúcsa, régi szerelem!!!! Rég jártam erre – most sem időztem sokat.
Innen egy jól futható szintes út visz be Tésre – jaj, hányszor sétáltunk barlangok sarától mocskos overálban az utcáin… Még az is eszembe jutott, hogy Tóth Andi nagyszülei laktak itt…
Gyors víztöltés a kék kútnál, és már gurulok is lefelé a hosszú lejtős úton a Római fürdőig.

Hirtelen összezavarodtam, nem értettem, hogy a sok lehetőség közül hol megy pontosan az út, kicsit kóvályogtam, de aztán mentem ahogy tudtam, azon az úton, ami volt.
Jásd – ahol sok velős pirítóst ettünk a barlangász cimborákkal. Ismét egy kék kút – töltök is rendesen, hosszú szakasz jön vízvétel nélkül – még egy kézikulacsot is megtöltök a jéghideg vízzel.

Egy meredek hosszú mászás következett, itt sikerült koronás lennem (na, nem úgy, hanem így 😊). na, ezt a kilátót se láttam még, most se mentem fel..
A közel szintes úton mentem tovább, futottam azok mellett a helyek, barlangok mellett, ahol kezdtem a barlangász életemet: nagyon jó érzés volt! Nagyon sokat kaptam ettől a helytől – 18 éves koromban itt egy új világ nyílt ki előttem – mégis hálátlan módon elhanyagolom mostanában…
Belevetem magam a Bükkös árokba, majd tovább a burok völgybe… nehezen járható, fadőléses őserdő – semmi nyoma a turizmusnak és az erdő művelésnek, jöttek is a 8,5-9,5 perces km-ek, de nem bántam: csodás volt ez a hely!

Nagyon, nagyon régen jártam itt, még édesapámmal: szinte sírtam a boldogságtól, mikor eszembe jutott, ahogy kisgyerekként mentem utána… jó lenne a gyerekeimet ide elhozni!

Egyszer ennek is vége lett, és megtaláltam a depó pontomat. Itt rövid frissítés, majd rohanás tovább… gyors km-ek után egy utolsó tüske. Baglyas-hegy. Gyerekként itt rendetlenkedtünk (őrsi órán például loptuk a szőlőt…), itt voltam katonakoromban gyakorlaton, sok emlék fűződik ide…

Futás tovább lefelé, jön a Hideg völgy. Itt is őrsi órák, osztálykirándulások, bográcsban a paprikáskrumpli… nagyon érzelgős voltam itt.
Még jó, hogy az újonnan nyitott kőbánya ☹ visszahozott a valóságba – ez most 2020…

 

Tovább a falu felé, ahol felnőttem, ahol szintén apuval toltuk a dombon a biciklit, közben beszéltük: de jó volt ma a strandon.
Inotán megengedem magamnak a luxust, hogy nem töltök vizet – hiszen van még több mint fél liter. Az emelkedő a Felső kocsma előtt gyorsan pereg, a temető… itt februárban álltunk a családdal – akkor is és most is könnyek folytak a szememből…

Jött a tó, ahol sokat játszottunk, a fenyves, amiben bunkert építettünk gyerekként… és a kilátó, amihez SOHA nem mentem fel – most sem.
Egy utolsó rövid emelkedő – itt álltak egyszer tömött sorban a szovjet harckocsik – és én gyerekként csak néztem őket. Nagyapám – aki egy másik világban tán még harcolt is ellenük, szorította a kezemet. Így voltunk mi ketten – két jó barát.

Ráfordulok a város felé vezető földútra… de itt a föld, ami a nagyapámé volt… itt legeltette a teheneit, miközben én alig 7-8 éves gyerekként sétáltam vele… itt sütöttünk szalonnát, ott feküdtünk az árnyékban… Viola utca – itt laktak…
Utolsó lejtő: nem fordulok el balra, látni akarom az iskolát, ahol szüleim tanultak 60 (!) éve…

Aztán vége – véget ért ez a 6 óra 44 perces időutazás… ezért megérte futni!
Jó lett az időeredmény is, de amit láttam ezen a csodálaton napos őszi szombaton: mindennél többet ér!

Strava

Vár-Palota Instant kör – fb

Vár-Palota Instant kör – honlap

Távok: 11 km, 26,5 km, és 62,5 km

Fotó: Várpalotakör

Vadlán Ultra Terep – Elek-Belus Fruzsina, beszámoló

Posted on Updated on

120853738_340955510317112_479241460202578929_n.jpg2019. október 5., Vállus

Liluló szájjal, magamat kukászsákba bugyolálva várom a felmentő sereget, hogy visszajussak valahogyan Cserszegtomajba. Akkor még nem gondoltam, hogy idén nem az ötvenes, hanem a hosszú távot választom, hogy méltó revansot vegyek a Keszthelyi-hegységen, no meg az önbecsülésemen esett csorbán, hogy kiállni kényszerültem a Vadlán 50 km-es versenyéről.


2020. október 3., 6:00, Cserszegtomaj

Sokszor azt érzem egy-egy terepfutó verseny rajtjában ácsorogva, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan is kerültem ide. Tavaly még fogadkoztam, hogy nincs keresnivalóm az igazán hosszabb távok világában (100 km+), de valahogy mégis magától értetődőnek tűnt, hogy benevezek. Ki a fene érti ezt? – ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben balga módon egy hirtelen ötlettől vezérelve kicsit szorosabbra fűztem a cipőmet. A rajt előtt harminc másodperccel, miközben a melegítést mímelve ugrándoztam, már tudtam, hogy elkövettem az első hibát, de időm már nem maradt arra, hogy lazábbra kössem, ezért néhány gyors mozdulattal megrángattam, hátha enged valamennyit az enyhe szorítás.

120767666_343869500379876_6212150680614091214_n.jpg
Gabitól, az edzőmtől nagyon alacsony maximum pulzust kaptam a versenyre, 149-150 ütés környékén kellett tartanom az intenzitást. A Nagy-Szénás körön (75 km), ahol sikerült egy jót futnom idén júniusban, ez a visszafogott taktika egyszer már bevált, most már csak hinnem kellett magamban ismét, hogy ezúttal is működni fog. Csak hát nehéz függetleníteni magamat a rajtnál kilövő, ambíciókkal teli tömegtől és csak befelé figyelni, no meg a pulzust csekkolni minduntalan az órám kijelzőjén.

Fura volt, de a kezdetben rajtam elhatalmasodó izgalom viszonylag hamar, olyan 10-15 km után elmúlt és mérhetetlen nyugalom szállt meg. Magamba mélyedni nem igazán tudtam, mert folyton történt valami, a pontok gyorsan jöttek egymás után, azon kaptam magam, hogy mire megeszek/megiszok mindent, már megint feladat van, ehetem/ihatom a következő adagot. A szüleimre most is számíthattam, elvállalták az egész napos pátyolgatásomat, így minden ponton ők frissítettek (kivéve a két Büdöskutat, amelyet autóval nem lehetett megközelíteni). Rettenetesen szeretem, ha a gondjaira bízhatom magamat, kicsit olyan érzés, mintha újra gyerek lehetnék (a sárban ugrálás hiányzott egyedül a képletből).

Nem fogok részletesen kitérni a verseny egyes szakaszaira, mert aki nem volt ott / nem futott még itt, talán unalmas lehet, meg egyébként is, szeretem pusztán a főbb benyomásokat megőrizni és megosztani. Szóval az első legfontosabb ilyen, az az útvonal nehézsége és szépsége. Olyan csodaszép helyekre jutottam el általa, hogy néha a lélegzetem is elállt, valamikor meg csak pusztán szitkozódtam, hogy „Ez most komoly? Ide kellene lemásznom?” vagy épp az ellenkezője „Nemár hogy ide kellene felmásznom…!”, mindezt úgy, hogy volt már jócskán több tíz kilométer a lábaimban.

Tovább a teljes beszámolóra Fruzsi blogjára >>>

Fotó: Pölz Anita