ultrafutás

Extrém Burgenland beszámoló – Poór Péter

Posted on Updated on

Szerettem volna egy jó versenyt futni, mivel az elmúlt időszakban nem mindig felém hajlott a mérleg. Így volt ez a mostani verseny előtt is, elkaptam valami vírust, kételkedtem, és kérdéses volt, hogy indulni tudok-e. Na de ne szaladjunk ennyire előre….
Sok feladat volt amit meg kellett oldani. Egyrészt nem reális, hogy elinduljak a 2017 es UB-n. Ezt beláttam, és elfogadtam. Utána kárpótolásként indultam a Füredi 24 óráson, ami kudarc volt. Valami volt a testemmel, nem akart aznap futni, a gyomrom nem akart működni. Végig hánytam verseny felét, és folyamatosan jártam a WC-re. Ezt nehezebb volt megemészteni…Jöttek a szokásos kérdések, talán nem is vagyok idevaló, talán nincs „tehetségem hozzá” stb…Gabival beszéltünk többször is erről, és nagy nehezen elfogadtam, túltettem magamat rajta.
És volt még egy dolog, a frissítés. A legelején úgy nézett ki, hogy működik a maltodextrin, meg hozzá hasonló űrkaják, de minden 3-4 óra futás felett hasmenésem volt tőle. Gondoltam akkor visszatérünk a természetes anyagokhoz….

A verseny: Gabival megbeszéltük, hogy egy jó hosszú edzőversenyek fogjam fel. Semmi komoly tétje nem volt, mint végigmenni, nem vagyok csúcsformában az alapozás kellős közepén. Zsírból végig tolni De azért volt tétje, a frissítést megnézni működik-e élesben.
Eljött a nagy nap, pénteken 2 kor szólt az ébresztő, hogy ideje kikelni az ágyból…ma se lesz könnyű napunk címszóval.

3 kor indultunk Oggau településre, ahol a rajtvolt . Éppen, hogy csak odaértünk, gyorsan átvettem a nevezési csomagomat, összepakoltam a motyómat, csináltunk egy képet, és már el is sütötték a rajtpisztolyt. Sok időm nem volt átgondolni amit ilyenkor az ember átszokott, de gondoltam majd lesz időm a futás alatt. 3000 ember megindult, és én a utolsók között voltam. Nehezen tudtam haladni, 7-8 km után lehetett normálisan futni, mert addig előzgettem a túrázókat. 159 max pulzus volt engedélyezve, és arra törekedtem, hogy 150 körül mozogjon, a tempót nem is figyeltem, és nem is érdekelt.

Kísérőmmel 6-7 km-enként találkoztam (persze voltak 13 km szakaszok is) ott gyorsan odaadta a kulacsokat, és ettem 3-4 kanál krumpli püré +banán összepépesítve,+ megsózva.
Ugrok egy nagyot, mert különösebb problémám nem volt. 40. km-nél voltunk Sarrod településen, mondtam a kísérőmnek, hogy itt minden ki fog derülni, hogy milyen állapotban vagyok. Szinte nem éreztem, hogy futottam eddig. Lábaim könnyedén mentek, folyamatosan ittam, ettem, só tabit kapkodtam be, élveztem a futást, a tájat.
Viszonyításképp, voltam itt már úgy, hogy úgy éreztem magam, mintha egy úthenger ment volna át rajtam.
50 km után értünk át Ausztriába , gondoltam hamarosan meglesz a fele. Nem foglalkoztam semmivel, csak arra kértem a segítőmet, hogy amikor találkozunk, mindig mondja meg következő pont mikor lesz, és azt fogom várni. Itt meg kell jegyezni, nem gondoltam bele a felénél, hogy jajj még 60 km van stb…
Szépen teltek a kilométerek, semmi holtpont, energiám van, kedvem is van, még közbe vissza is kellett fognom magamat, mert gyorsítottam közben, működni látszott a frissítés is.
A Suunto-ra elfelejtettem rátölteni, és 10 óra 16 percnél 89. km-nél lemerült. Gondoltam innentől megyek érzésre, így is volt. 93. km-nél jött egy kisebb holtpont szerűség. Itt már belegyalogoltam párszor, de különösebb dolog nem történt. Ez a rész 6-7 km-ig tartott, utána ismét futottam szinte folyamatosan. Persze nem voltam gyors, de jó volt a mozgásom, nem estem szét, stabil voltam.
105 km…innen tudtam hogy még egy település van és ott van a cél. A kísérőm elém jött bringával, és mondta még mennyi van hátra. Még 3 km-2km-1km, majd jobbra fordulunk, és ott van a cél. Ott van a vége. Amiért megérte csinálni, az az utolsó 10 másodperc. Eufórikus állapot…12 óra 35 perc. 
Zárásként…Köszönöm a sok szurkolást, hogy gondoltatok rám Gizionok.  Soha ilyen könnyedén nem futottam még ultrát, főleg nem 100 km-t.

Reklámok

Piros85 beszámoló – Elek-Belus Fruzsina

Posted on

Mint ahogyan azt sokan tudjátok, még számomra is szokatlan megmérettetésre készültem múlt hét szombaton: 87.66 km lefutásárára vállalkoztam, 3205 méter pozitív szintemelkedéssel. Számtalan terepmaraton és 55 km körüli távok lefutása után, a nyáron hirtelen magától értetődőnek tűnt, hogy elébe megyek ennek a kihívásnak, így mire felocsúdtam, már be is neveztem a Piros 85 terepfutás versenyszámára. Kellően meg voltam illetődve már ettől a ténytől hetekig, de nem aggódtam, hiszen tudtam, hogy Gabi, az edzőm majd gondoskodik arról, hogy fizikailag kellően felkészült legyek a megmérettetésre. Legalábbis ami a dolog fizikai részét illeti. Akkor még nem tudtam azonban, hogy mind az augusztus, mind pedig a szeptember – október meglepően stresszes és dolgos lesz a munkahelyem szempontjából, így a versenyt megelőző hetekben egy kicsit sem éreztem magam motiváltnak és semmi sem mutatott abba az irányba, hogy megfelelően koncentrált lehetek a verseny napján

Magát a versenyre való rákészülést elég lazára vettem: volt egy hozzávetőleges időtervem (nem mondhatnám túlzottan részletesnek), a testvérem Belus Tomi tavalyi teljesítését vettem alapul, ami egy 11 órás, számomra reális kivitelezést irányzott elő. Ugyanakkor kellően rugalmasnak kellett maradnom, hiszen nem tudhattam, hogy mi lesz velem 55 km után, mondjuk úgy, hogy cirka 7 óra elteltével, így nem stresszeltem magam túlzottan a dolgon. Arra jutottam, hogy az elsődleges az, hogy pozitív élményeket szerezzek, hogy szeressem az egészet (már amennyire szeretünk még futni 6-7 óra elteltével), és hogy ne érezzem a célban azt, hogy na ennyi volt, el is temetem magamban az ultrázást örökre. Tomi már korábban kétszer futott ezen a versenyen, így magától értetődő módon kértem tőle tanácsot, hogy hogyan is kell egy ilyen távhoz hozzáállni. Szerinte ez a verseny Dobogókőig nehéz, mivel addig 36 km-en gyűjtünk kábé 1700 méter szintet, aztán viszont hosszú. És a legvégén az a döntő, hogy ki tud még a végén is futni. Tehát aki képes még futómozgásra a sunyi felfeléken a legvégén, annak nyert ügye lesz azokkal szemben, akik az utolsó 20 kilométeren kipukkannak. Radvánszki Tomi tapasztalt ultrás volt osztálytársamtól pedig azt a tanácsot kaptam, hogy az első hegyen tényleg csak nagyon óvatosan fussak fel, az a bemelegítés, utána jöhet az ereszd-el-a-hajam. Szerettem volna egy kicsit jobban rákészülni erre a versenyre, de a fókuszt a verseny hetében is elvonta a munka, meg a gyerekek, és a verseny előtti este azon kaptam magam, hogy már megint itt kell kapkodnom, hogy bepakoljak mindent, és hogy időben le tudjak feküdni aludni. Lehetett volna az útvonalat jobban tanulmányozni, de nem tettem. Lehetett volna nézegetni a szintrajzot, de nem tettem. A párom meg folyton nyüstölt, hogy mondjam már meg, hogy vajon mikor fogok odaérni a megbeszélt pontokra, így a verseny előtti este bosszúsan még matekoznom is kellett.

De ez a nemtörődömség egy kicsit sem jelentette azt, hogy nem volt kedvem futni menni másnap, sőt! Alapvetően lelkes voltam, és kicsit izgultam is, de tényleg csak kicsit. A Szentedre Trail-ek rajtjában nagyobb parában szoktam állni, mint ahogyan most éreztem magam. A frissítést sem agyaltam túl: a szokásos víz, sótabletta, Hammer gélek, meg 2 db Clif Bar lapult a hátizsákomban. A tervek szerint csupán kólát akartam inni a pontokon. Volt a fejemben egy hozzávetőleges kalkuláció, hogy mikor mit eszek, de itt is inkább a rugalmasságra helyeztem a hangsúlyt. Cipőnek hosszas tanakodás után a Hoka Challenger-emet választottam. Kicsit agyongyepált, de úgy gondoltam, hogy nem lesz itt akkora sár, hogy kelljen a Salomon Speedcross Pro csukám. Jól is gondoltam, a cipőm kiváló választásnak bizonyult. A rajtban kicsit alulöltöztem, felülre végül csak egy pólót vettem karszárral, ez utóbbit pedig még a rajt előtt közvetlenül el akartam tenni, csak már időm nem volt rá (a Kevélyre való mászás közben szabadultam meg tőle).

A rajtban nyüzsögtek a terepfutók, és mivel a verseny adott otthont a Terepfutó Országos Bajnokságnak is, csupa nagy név jött szembe az iskola folyosóján. Gyors készülődés, és ki is lőtt a mezőny pontban fél kilenckor. Huhh, na akkor irány előre az úton, kb. 11 óra és „haza” is érek.

A versenyt két nagy részre szakaszoltam: az első 65 km, Nagykovácsiig (itt volt az első randim a férjemmel), és a „maradék” félmaraton. Valahogy így sokkal egyszerűbb volt megemészteni az előttem álló feladatot.

Azt mondhatnám, hogy először sikerült maximálisan kiviteleznem azt, hogy tényleg a saját tempómban haladtam. Nem zavart, ha elmentek mellettem, és mindig próbáltam azt tudatosítani magamban, hogy nagyon messze van a vége, és ha most kipukkantom magam, akkor annyi a pozitív élményeknek. Dobogókőig nagyon tudatosan, iszonyatosan visszafogtam magam. Sok emelkedőbe bele-belegyalogoltam, egy leheletnyit talán túl is óvatoskodtam a dolgot, de tapasztalat híján nem tudtam, hogy mi várhat rám a későbbiekben. Útban Dobogókő felé Larzennel botlottunk egymásba, kiveséztük az alap-gyerekes témákat, mint pl. hogy ékszerteknőst kér az egyik csemete náluk ajándékba. Ilyen és ehhez hasonló témákat boncolgattunk, amiért nagyon hálás vagyok, mert szinte csak úgy repült az idő.

Mire felértem Dobogókőre már el is telt hozzávetőlegesen négy és egy negyed óra, és azt éreztem, hogy innentől könnyebb lesz. Azt leszámítva, hogy lilult a szám, annyira fáztam, egészen egyben voltam. Itt apa és Nicol megdepóztattak, kaptam száraz hosszú ujjú felsőt, kirázták a cipőmből az apró kavicsokat, megkaptam a következő adag gélemet és széles mosollyal az arcomon indultam tovább a Nagykovácsi felé vezető úton. Nem sok konkrét momentum maradt meg a következő órákból, inkább csak benyomások: az ázott földillat az orromban, a levegő nyirkossága, az hogy várom, hogy ritkuljon a mezőny (sokalltam a tömeget), az őszi erdő csodálata, a színes lufik az amúgy is színpomás erdőben, a nyakamba zuhogó eső megmosolygása, és az köszöngetek, hajrázok, beszélgetek, és csak mosolygok-mosolygok rendületlenül. Amikor egy nagy emelkedőt megmászva elém tárult Nagykovácsi, akkor pedig izgatottan megborzongtam, mert lassan véget ért az első etap, én pedig nagyszerűen érzem magam.

A sportórámon a navigáció volt beállítva, pulzuspánt nem volt rajtam, hogy mennyi ideje futok, nem érdekelt, hogy hány kilométernél tartok, az se nagyon. Viszont most megnéztem, hogy vajon időben ott leszek-e a randin, és elégedetten konstatáltam, hogy a megjósolt leghamarabbi időben, tehát 4 óra körül meg is érkezek. Mirkó a frissítőponton gyorsan kezelésbe vett, adta amit kértem (itt már magamhoz vettem a fejlámpát), kaptam száraz pólót, amit átcseréltem (többet öltöztem át, mint Britney Spears egy koncerten basszus), végül kértem a búcsú-puszimat, aztán Fruzsi jobbra el, irány a végjáték.

Nagykovácsiból az utat nagyjából ismertem (egyszer már jártunk itt Tomival bejáráson), emlékeztem, hogy hol, melyik kanyart szúrtuk el, ezeket a hibákat most nem követtem el. És noha a jelölés hibátlan volt, egy dolgot mégis benéztem: egy leágazót elvétettem, és belefutottam egy 300-400 méteres lejtőbe. Hál’ Istennek hamar rájöttem a hibára, átkoztam magam kicsit, de egy gyors hátraarc után feltempóztam az emelkedőn és ráfordultam a helyes irányra. Itt már elkezdtem zenét hallgatni, mert kellően szétszéledt a mezőny, szóval nem kellett attól sem tartanom, hogy bárkit is feltartanék azzal, hogy nem veszem észre, hogy mögöttem lohol. Egyébként innentől már inkább én előzgettem, kevesen mentek el mellettem, illetve talán már nem is mentek el mellettem egyáltalán.

Mikor megérkeztem a Hárshegyi körútra, szabályosan ujjongtam, mert ez szinte olyan mintha otthon lennék. Az erdő szép lassan szürkülni látszott, és én csodálatosan éreztem magam. Tudtam, hogy egy rövid szakasz és itt van a Szépjuhászné, mögötte pedig a János hegy, ami már tényleg hazai terep. Szépjuhásznénál Mirkó szurkolt, de egy puszin és a támogatásán kívül mást nem vittem magammal. Tudtam, hogy egy utolsó határozott emelkedő, és onnantól „szinte” csak lefelé futok a végéig. Ekkor már feltettem a lámpát, de nem kapcsoltam fel, tetszett, ahogy felfelé botorkálok a szürkületben. A fülemben Váczi Eszter énekli az „És a csend” című dalt, a szőr pedig feláll a karomon, és azt érzem, hogy tökéletes helyen vagyok itt és most a világban, minden, amit kerestem ma, itt van bennem, bármilyen közhelyesen is hangozzék, a magától-értetődősége a dolgoknak szinte letaglóz: az, hogy a testem engedi, hogy mindezt megtegyem, hogy ezáltal még inkább tudom, hogy ki is vagyok valójában. Gyakorlatilag simán összedobtam volna egy Coelho könyvet, anélkül hogy ezzel bárkit is megbántanék. 😉 A János-hegyen próbálok kapaszkodni ebbe az érzésbe, de kelletlenül el kell engednem. Ennyi jut mára, de ez több is, mint amit remélni mertem reggel fél kilenckor. Felérve a hegyre szinte más ember vagyok, más tudatállapotban: Kriszta tölti a kólát, majd lefelé veszem az irányt. A rövid meredek szakaszon túl Máriamakkos felé pedig beindulnak a lábaim, szól a fülemben Jamie Cullum Edge of Something-ja, eszembe jut a nyári szigetes fellépése, ahol ott állok a második sorban, a lábaim és a szívem is visznek. És hiába futottam már 75 km-t, hirtelen semmim sem fáj, repít a flow, zuhanok bele az éjszakába. Tartottam attól, hogy félni fogok majd a sötétben, de ez volt a hab a tortán: ahogy a lámpám megvilágította a fényvisszaverő szalagokat. Az órám valahol itt merült le, ami kicsit kizökkentett, és ekkor kapcsoltam ki a zenémet is. Innentől inkább csak figyeltem és a befutóra koncentráltam, plusz megígértem a tesómnak hogy nem fogok elesni a köves-sziklás single trackes részen Budaörs határában. Tehát fókuszáltam és tovább vigyorogtam.

És egyszer csak kiértem a műútra! Na az valami elképesztően jó érzés volt! Látom magam előtt Tündit a lámpájával, kocogok utána, szuper hogy nem kell tájékozódnom, megyek utána. Csökken köztünk a távolság, kicsit beérem, de tisztes távolban maradok, kicsit lassítok, jó ez a felállás nekem. Várom, mikor fordul be végre, majd amikor vesz egy balost rájövök hogy itt a VÉGE! Égnek a mécsesek az iskolába vezető járda két oldalán, én pedig irtózatosan büszke léptekkel futok be, majd fel a lépcsőn és ott a várva-várt cél. A tesóm a nyakamba borul, Mirkó és Apa éljeneznek. Mikor Mirkót megölelem, elsírom magam: ő ezt már megszokta, de egy perc múlva megtudja, hogy nem azért, mert kizsigereltem magam, hanem azért mert annyira meghatározó volt ez az utazás itt és most. Sokat tanultam magamról. És mindent megkaptam tőle, amit csak szerettem volna. Aztán persze hab a tortán, hogy 10 óra 20 perces idővel sikerült beérnem, ami pont 40 perccel jobb, mint szerettem volna. A lányok között az előkelő 8. helyen végeztem, ami ilyen erős mezőnyben rendkívüli módon megtisztelő.

Miután otthon részletesen elregéltem kalandjaimat, Mirkó közölte velem, hogy lehet, egyszerűbb lenne, ha venne nekem 2 grammot, beosztogatom, és utána legalább még járni is tudok. Nyilván EZ nem járható út. 😀 Tény, hogy egy kicsit be voltak állva a lábaim, plusz mivel egy helyen majdnem elestem, a bokám másnapra egy leheletnyit feldagadt. De a boldogságom határtalan. Ez már tényleg valami volt!

Köszönettel tartozom Barát Gabinak a felkészítésért: nekem fontos, hogy ő képes arra is, hogy ne csak helyezésekben mérje az eredményeket, hanem érzésekben is. ❤

Folytatjuk! 🙂

“Hegy-vagyok”, Fruzsi

Piros85 beszámoló – Belus Tamás

Posted on Updated on

Nehéz ilyenkor szavakat találni. Ezt a versenyt még emésztenem kell, és nem azért, mert ez a nap olyan különleges lett volna. Nem volt olyan felszabadult, mint a Kaptárkövek, olyan szép, mint a Less vagy a Bükki Hard, és messze messze nem volt olyan eufórikus mint az UTH. Nem a versenyt kell emésztgetnem, hanem a következményeit. De kezdjük az elejéről…ha nincs kedved/időd, csak ugord át a következő bekezdéseket. 🙂

AZ ELMÚLTNYÓCÉV
10 éve kezdtem el futni, nyolc éve futottam az első terep maratonomat, hét évvel ezelőtt pedig már ott voltam a mezőnyben az UTH előd T50-en. Az első pár évben egész sokat fejlődtem, egyre hosszabbak lettek a távok, okosabbak a futások, sokat is edzettem és az elérhetetlennek tűnő célokat sem gondoltam elérhetetlennek. Aztán 4-5 évvel ezelőtt megállt a dolog. Persze sokat futottam, jártam a versenyeket (ekkor már szinte kizárólag terepen) és egy picit minden évben sikerült előre lépnem. De mindig csak picit. Közben néhány sporttársam, akikkel sokat versenyeztem együtt valahogy gyorsabban haladtak. Jó lenne, annyit fogyni, mint Biriki Atti, jó lenne annyit edzeni mint Koltai Dani, jó lenne jó lenne jó lenne…De amikor több áldozatot kellett volna hozni, valahogy sosem voltam elég elszánt. A 2007-es 80kg közben szép lassan 90kg-nál is több lett, én meg néztem a versenyeken a legjobbakat és az utánuk jövő 15-20 srácot. Nekik persze könnyű volt 😀 Ha én ilyen vékony lennék, ha lenne időm a hétvégi hosszúkra, stb stb. Aztán 2015 őszén elpukkant az agyamban valami. Arra jutottam, hogy elég volt az álmodozásból. Vagy elkezdek úgy dolgozni azokért a célokért, ahogy kell, vagy hagyjuk a francba az egészet. Jöjjenek az örömfutások, a sok sok komfortzóna, és az UTMB-t meg felejtsük szépen el.

UTH 2016
Beneveztem tehát az UTH hosszúra (mert a rövidre betelt a limit), és igyekeztem az erőmhöz időmhöz mérten mindent elkövetni, hogy jól is sikerüljön. Ma már persze látom, hogy miket szúrtam el akkor, de ez a lényegen nem változtat. Akartam azt a versenyt, és meg is dolgoztam érte. Hiányzott vagy 10 db hosszú edzés a lábaimból, de igyekeztem annyi szintet összeszedni a hétvégi Tokaji-hegyi futásokon amennyit csak lehet. Közben Fruzsi már szakember irányításával készült, Barát Gabi készítette fel a versenyekre, és Fru engem is bíztatott, hogy lépjek be én is a csapatába. Abban maradtunk, hogy az UTH-t még megcsinálom egyedül úgy, ahogy tudom, aztán utána megkeresem Gabit. A verseny óriási élmény volt, olyan, amiből hónapokig erőt tudtam aztán meríteni. 50. lettem, 18:07-es idővel és kevés nálam boldogabb ember lehetett a mezőnyben.

GABI LETT AZ EDZŐM
Egy héttel később beszéltünk Gabival. Elmondtam neki, hogy mit szeretnék elérni, mit várok a közös munkától, és hogy mennyi időt és energiát tudok az edzésekre fordítani. Elkezdtek jönni az edzéstervek, amiket eleinte azért nem vettem túl komolyan. Gabi persze igyekezett szembesíteni vele, hogy ez így hová vezet (és hová nem) de nem éreztem, hogy túl nagy tétje lenne a dolgoknak. AZ UTH még messze volt, azok a versenyek pedig, amikre ekkortájt eljutottam, valahogy nem tudtak kibillenteni ebből az állapotból. A tavalyi P85 kb ennek megfelelően sikerült. 40. lettem éppen 11órán kívüli idővel, óvatosan, az erőt beosztva és semmit sem kockáztatva futottam. A téli alapozás nem sikerült túl jól, a tavaszi edzéseket/versenyeket is sok minden akadályozta, így mire észbe kaptam, már ott is álltam újra az UTH rajtjában. A súly kb. mint tavaly (93 kg) de a pályát és önmagamat is jobban ismertem már, plusz ott volt a lábamban egy teljes Gabival végigedzett év. Nem is maradt el az eredmény 🙂 27. lettem 16:57-el, több mint egy órát javítva a 2016-os időmhöz képest. Öröm, boldogság, talán mégis van keresnivalóm ebben a sportban, szépen csökkent a különbség az élmezőny vége és közöttem.

FORDULAT AZ EDZŐTÁBORBAN
Tudtam persze, hogy valamit kezdeni kell a súlyommal. Gyakran viccelődtem azzal, hogy úgy nézek ki a mezőnyben mint egy ogre. A magasságom még hagyján, 186 cm-nél többen is magasabbak a jók közül, de ez a 90-95 kg ez tarthatatlan. Elkezdtem diétázni, de az elszántság most sem volt valami erős, lement 1-2 kg de ennyi, nem is nagyon éreztem, hogy ez javítana a futásomon. Aztán július közepén vendégül láttam Gabit és pár csapattársamat a Zemplénben Erdőbényén egy 4 napos edzőtáborban. El sem tudom mondani mennyire inspiráló volt együtt tölteni a többiekkel ezt a pár napot. A tábor egyik beszélgetésében azt találtam mondani Zsófinak, hogy leszek én még olyan jó mint ŐK (így nagy Ő-vel), mire ő tök természetesen azt mondta, hogy „persze”. Úgy gondolom, hogy talán látta rajtam, hogy olyan srác vagyok, aki ha IGAZÁN akar valamit, akkor azt el is tudja érni. És ha ez tényleg így van, akkor lehet, hogy az a baj, hogy nem is akartam én ezt eddig igazán…Ez volt a fordulópont. A tábor után végre komolyan és kitartóan kezdtem újra a diétát, nagyon keményen odatettem magam az edzéseken és a heti 5 futóedzést heti 1-2 box és heti 2-3 (később 4-5) konditermi edzéssel is kiegészítettem. A táplálkozás komolyabb kihívás volt, mint az edzés. Az edzést gyakran csak elkezdeni nehéz, és naponta csak egyszer kétszer kell keménynek lenni hozzá. De a kajákról hányszor hozunk döntéseket egy nap? 10x? Minden egyes alkalommal, amikor kinyitottam a hűtőt, vagy amikor meg kellett állnom, hogy „gyorsan egyek valami bármit” erősnek kellett lenni. Szerencsére nagyon gyorsan eredménye lett a dolognak, szaladtak le a kilók, és az edzéseken is elkezdett meglátszani a fogyás. Az augusztus eleji Suhanj6-on már 70km-et mentem a hat óra alatt (86kg) a szeptember közepi biatorbágyi Wadkanz-on pedig második lettem (83 kg). Az őszi célverseny végül Fruzsinak is és nekem is a P85 lett, bár a Lemkowynára is volt nevezésünk, de aztán maradt a Piros. Az utolsó hónapot nagyon meghúztam, meglett a 80kg-s versenysúly, az utolsó hetet leszámítva már 11-14 edzésórát csináltam, úgyhogy tényleg mindent beleadtam a hajrában. Lett is új 10km-es PB-m (39.50) és Tokajban a meredekeken is jól ment a lábam.

A MATEK
A nagyon jól sikerült nyár-ősz és a 13kg fogyás miatt biztos voltam benne, hogy sokat tudok javítani a tavalyi 11órás időmhöz képest. De hogy mennyit, azt nehéz volt megtippelni. Úgy számoltam, hogy 1 órát legalább kell, hogy jelentsen a formajavulásom, ezért csináltam egy ambiciózus 9:45-ös időtervet, aztán meglátom menet közben, hogy fogom-e tudni tartani a tempót. Tavaly nagyon óvatosan kezdtem, Dobogóig is sokat gyalogoltam az emelkedőkön, de most meg akartam futni rendesen az elejét, ezért a tervezett javulás nagy részét a táv első 2/3-ba tettem, a végén megelégedtem volna a tavalyi tempóval is.

KÉSZÜLŐDÉS
Tavaly szokásomhoz híven Nyíregyházáról indultam egyedül, nagyon korán és a verseny után haza is vezettem. Idén a szüleim is velem tartottak, anya Fruzsi gyermekeire vigyázott, apa pedig nekem jött segíteni a napomat (Fruzsinak pedig a férje Mirkó volt a segítője) A rajt közelében aludtunk apával. Az este a cuccrendezésé volt, tanultam az időtervet és a pályát, apával pedig megbeszéltük, hogy hol és mikor lesz ott a pontokon. A szállodában nem volt szerencsém a szomszédokkal. Előbb az egyik oldalt hangosan bulizó fiatalokat kellett megkérnem, hogy hagyjanak aludni, aztán éjfél körül a másik szobába egy kínai család érkezett ordibálva. Végül azért elég sokat tudtam pihenni, reggel nagyon korán már a rajtban voltunk, így legalább nem kellett sorban állni sehol 🙂 Nagyon jól sikerült a cuccválasztásom is. Egy 3/4es capriban futottam, egy szuper Under Armour rövid ujjú aláöltözet volt felül, rajta egy technikai és a karmelegítő. A karmelegítőt időnként levettem, volt, hogy csak felgyűrtem, nagyon jól tudtam szabályozni vele a hőleadást. Nem vettem fel viszont kompressziós szárat, ezt marhára megbántam, később majd írom is, hogy miért. A track fent a V800-on, a zsák tele minden földi jóval – úgymint Hammer gélek, magnézium, sótabi, nedves papírtörlő ami hálistennek idén nem kellett, egy laminált szintrajz rajta a tavalyi részidőimmel és 2×4 dl víz, ja és a tartalék salamon széldzseki mert a hidegtől tartottam kicsit.

A RAJT ÉS AZ ELEJE
Barátok, ismerősök mindenütt. El sem kezdem felsorolni, hogy mennyi mindenkivel sikerült beszélnem pár szót, régebben szerettem magamban tölteni az utolsó órát, de mostanában nagyon élvezem, hogy egy kicsit részese lehetek a terepes társasági életnek. Azért maradt idő egy korrekt bemelegítésre, szelfiztünk Fruzsival és el is lőtték a versenyt. Tavaly nagyon lassan kezdtem, be is ragadtam az aszfaltos szakasz utáni single track-en egy lassabb csoport mögé, idén viszont erősen kezdtem, hogy ne járjak így. 20-25-en lehettek előttem, amikor beértünk az erdőbe. Hamar kiderült, hogy nagy sár nem lesz aznap (bár volt pár rosszabb rész azért) ennek marhára örültem, mert a Speedgoat-om sok mindenre jó, de sárban nagyon szar futni benne…
Nagyon jól ment a futás, a Kevélyre (7,1 km) 11 perccel értem hamarabb fel, mint tavaly, szinte végig futottam. A pulzus teljesen rendben volt, a lejtő sem volt túl csúszós-sáros úgyhogy elengedhettem a hosszú lábaimat. Csikóváralja (12,8km) előtt Nicol várt, nagyon örültem neki, puszi-fotó és mentem is tovább, a ponton másik csapattársam, Kriszta azonnal töltötte a kulacsomat. Apa kérdezte mit kérek, mondtam, hogy egy pacsit 🙂 Nagyon jó kedvem volt, itt már 22 perccel mentem a tavalyi előtt. Uhh jó lesz ez végig így?? Úgy éreztem igen. A szett nagyon jól működött rajtam, nem volt melegem, nem fáztam, a mellény nem dörzsölt, a cipő tette a dolgát, minden a legnagyobb rendben. Közben egész verseny alatt tervszerűen ettem a Hammer géleket, ha kívántam, ha nem. Olyankor is szépen betoltam a tervezett adagot, amikor nem éreztem különösebben szükségesnek. Ez utólag nagyon okos dolognak bizonyult. A pontokon pl sehol nem voltam különösen éhes, így nem kívántam meg a hülyeségeket, és nem ettem össze-vissza minden szart. Nem is volt semmi gondja a gyomromnak és gyakorlatilag az utolsó pillanatig szépen tudtam enni a géljeimet, mindent elfogadott és hasznosított a testem.

DOBOGÓRA FEL
Dömösig nem volt különösebb történés, az emelkedőket kötelességtudóan megfutottam, néha ott is ahol már tényleg a gyaloglás tűnt volna okosabbnak, de valahogy elegem volt az óvatoskodásból, jó formában voltam, és nagyon bíztam abban, hogy végig bírom majd így, úgyhogy mentem ahogy bírtam. Előttem fel-fel tűnt Pál Emőke libegő csurija, mögöttem senki, eléggé széthúzódott már a mezőny körülöttem. Dömösre (28km) már 36 perc volt az előnyöm tavalyhoz képest. Apa ott várt a ponton, már előkereste a depós táskámat, gyors kulacstöltés, pár gél a zsebekbe, ittam pár korty energiaitalt és puszi-pacsi-tovább. Pont láttam Vincze Zsófit beérni a pontra, azt hittem előttem van, na mondom ha így megyek látok valamit a lányok dobogóért folyó csatájából. Emőke húzta a sort fel Dobogóra, néha az emelkedőkön én, de egyébként egymás közelében haladtunk. Szemben jöttek Oliék, Emőkének adták az infót Irénről. Szakó-nyeregre (33km, -43 perc) a velünk jövő pár srác lemaradt, Emőke lassulni látszott. Léptem volna el mellette, ráköszöntem, kérdeztem minden ok-e? Szarul vagyok, mondta ő és tényleg nem nézett ki jól szegény. Vízzel, sótabival kínáltam, bíztattam, hogy majd a ponton feltámad. De aztán sajnos tényleg kiállt, ahogy láttam jól is tette. Dobogóra (36 km, -47p) Apa épphogy ideért a pontra, én már továbbindultam mire jött szemben a parkolóból, szabadkozott, hogy túl gyors vagyok, 1 perc alatt felszerelt mindennel és már mutatta is a parkoló után az utat. Pár hete futottam itt az egyik éjjel az UTH bejárásomon, mennyire más így a hegy, tele emberrel. A pont előtt ismét Nicol szurkolt nekünk – GIZIONPOWER mindenütt 🙂)))

KOPÁRIG MINDEN OK
Közben fel-fel támadt a szél, egyik borulat jött a másik után. Jól esett nagyon a levegő, jöttek a szép hosszú lépések lefelé. Nagyon figyeltem, teljes volt a fókusz, minden ellépésnek tétje van, gondoltam, és bele is tettem az energiát mindegyikbe. Pilisszántó (43km, -54p) nagyon gyorsan eljött, a Csévi-nyeregnél (45,7 km, -56p) pedig Bóla Lia várt a családjával, szólt a kereplő, ment a bíztatás, fotó Lia édes-halloweeni sminkes kislányával. Továbbra is minden rendben, felfelé és lefelé is klassz a tempó, a kedvem határtalan. Innen a Kopár-csárdáig tartó szakasz nagyon szórakoztató volt, imádom ezeket a kanyargó hegyoldali single-trackeket, meg is toltam, ahogy csak tudtam. Valahol itt értem utol a csapattársamat Ákost, aki a túrán futott. Kicsit dumáltunk, lőttem egy klassz képet és már léptem is el. Kopárnál (54km, -1óra1p) András várt a ponton, jó volt dumálni vele, közben apa jött az ellátással, vittem az asztalról magnéziumot (de jól tettem) ettem egy kis ropit, ittam kólát (innentől mindenhol jött egy kis kóla) ez is elég gyors depó volt.

A NEHEZE ITT JÖTT
A Kopártól jön szerintem a verseny legnehezebb része. Már több mint 50 a lábban, jó lenne gyalogolni a Hosszú-árokig (59,5 km, -1ó14p) vezető enyhe emelkedőn, de nem lehet. Ha itt gyalogolsz, akkor már minden emelkedőn gyalogolni fogsz. Futni kell, pedig már tényleg fáj, futottam is, örültem is a lufikkal szuperül feldíszített pontig. Zajlott az élet a ponton, Medgyessy Gergely Szimandl Anitával beszélgetett. Gergővel sokat mentünk együtt vagy egymás közelében ezután, a szuper célidőmet neki is köszönhetem. Fel a Nagy-Szénásra (62,3km, -1ó22p) már egész jól ment a dolog, és szerencsére elég meredek volt ahhoz, hogy lelkiismeret furdalás nélkül gyalogolhassak 🙂. A lejtőn viszont jött a baj. Görcs előbb a bal aztán a jobb vádlimba, többször majdnem elestem lefelé a hirtelen berobbanó fájdalom miatt. Nem akartam megállni, volt már, hogy ilyet lábon kihordtam, de aztán végül mégis megálltam nyújtani kicsit őket. Átmenetileg megoldotta dolgot a nyújtás, de aztán le a Nagykovácsi aszfaltos lejtőn a lendületes 4:30-asok helyett sziszegős 6 percesek lettek. Nem nagyon tudtam, hogy mi lenne jó. Gergő ért utol, mondta, hogy igyak rengeteget, magnéziummal kínált. Mondtam, hogy majd a ponton összerakom magam. Apa ott volt a plébániánál (65,6 km, -1ó26p) intézett mindent pillanatok alatt. Kaptam magnéziumot, ittam kólát, feltankoltam mindent és robogtam is tovább. A lámpát itt terveztem felvenni, de teljesen felesleges volt még, a sötétedésig még volt bő két óra. Itt gondoltam száraz technikait felvenni, de végül nem öltöztem át. Annyira nem fáztam és sajnáltam rá az időt. A shiledet viszont egy zárt baseball sapkára cseréltem, ez később az esőben nem jött rosszul.

GÖRCSÖK. GÖRCSÖK MINDENÜTT.
Fruzsival az innentől a célig tartó részt megfutottuk együtt pár hete, ráadásul track nélkül, hogy figyelni kelljen végig. És milyen jól tettük! Minden beugrott futás közben…hol lesznek a nehezebben észrevehető kanyarok, meddig tart még az emelkedő…érdemes-e belefutni vagy belegyalogolni egy-egy részbe. Nagy biztonságérzetet adott ez, plusz Gergő is ott futott a közelemben, klassz dolog egy ilyen rutinos terepessel egy tempót menni. Kérdeztem tőle, hogy milyen időt megyünk szerinte. Azt mondta, hogy konzervatívan számolva 9:15 de lehet hogy jobbak is leszünk. Elkerekedett a szemem. Azt tudtam már ekkorra, hogy sima ügy a 9:45, de hogy ennyire közel lehet a 9 óra, azt nem éreztem belülről. Visszagondolva ez nagy lökést adott még a végére, talán ezért is küzdöttem a görcsök ellenére ennyire. Ekkor már lejtőkön minden 4.-5. lépésnél görcsölt valamelyik vádlim. Gyakran álltam meg nyújtani őket, és mondogattam magamban, hogy „a vádlim egy merő lazaság…nincs benne görcs…a tónusosság szobra…Kilian csak azért utazott Budaörsre, hogy megismerje a világ leglazább vádlijú futóját…meg ilyen baromságok. Volt, hogy segített is 🙂
A Hárs-hegyi körút (74km, -1ó38p) után egy frissítő zápor törte csak meg a monotóniát, aztán már kezdtük is a János-hegyet Gergővel. Szépjuhásznénál azért megkaptam apától a lámpát, biztos ami biztos. Fel a Jánosra (77km, -1ó41p) gyors gyaloglás, de ahol lehetett azért belefutottunk.

A ponton Kriszta várt ismét isteni málnaszörppel (köszi Kriszta!!), max 30 mp-et álltam, nem is mertem többet a vádlijaim miatt.
Féltem a lefelétől és félhettem is. Szenvedés volt a vádligörcsök miatt. De az igazán rossz az volt, hogy amúgy nagyon egyben voltam ezt leszámítva, és biztos vagyok abban, hogy komolyat mentem volna itt, ha nincs a vádlim ilyen szar állapotban. Még világos volt, tavalyi itt már masszív sötétben lejtőztem. Görcsök között értem végre az utolsó pontra Makkosmáriára (81,5 km, -1ó46p), itt már teljesen egyedül. Pár jó szó még Apától, és jöhetett az utolsó etap. Örültem az utolsó emelkedőnek, legalább nem görcsölt a vádlim közben. Számolgatni nem volt energiám, azt tudtam viszont hogy előttem és mögöttem is messze van a következő futó (köszi az infót Zsófi!). Lefelé a sziklás vízmosásos lejtőn tavaly nagyot estem, most elvben óvatosan kellett volna mennem a görcsök miatt, de olyan közel volt már a vége. Nem volt itt már mire spórolni, gondoltam ettől már nem lesz rosszabb úgysem.
Beérni Budaörsre azért elég jó érzés volt. Kár, hogy a hülye görcsök miatt nem tudtam kiélvezni az utolsó pár km-et, de végül is ennyi bajom volt egész nap, és azért ezt még ki lehetett bírni. A célegyenesben Attila barátom futott velem egy picit, és a csapatból Orsi és Balázs is a célban várt, gyerekek ez nagyon-nagyon jó érzés volt, köszi!!!
Be a suliba, fel az utolsó lépcsőn, és szólt a taps, én vigyorogtam mint a tejbetök 🙂 A vége 9:07 lett, 13. lettem, én pedig majd kiugrottam a bőrömből. És az a durva, hogy igazából nem is éreztem magam fáradtnak. Simán ment a járás, nem szédültem, a gyomrom teljesen oké. Orsi befutókosarából kaptam sört meg rudit (infúzió is volt nála, ha kellett volna), Balázs, Atti, Apa mindenki olyan büszke volt rám. Nagy pillanat volt ez nekem. Jöttek az üzenetek, a kedves sms-ek a többiektől, akik a neten nézték egész nap az eredményeket, annyira jól estek, köszi! Közben már Fruzsi célidejét számolgattam, úristen mekkora menet lesz ez neki is!! 10óra20-ra jött be, 8. lett ebben a bivalyerős női mezőnyben, nem is találtam szavakat. Megleptem magamat ezzel a futással, de Fruzsi legalább ennyire meglepett engem. Szép volt Fru! Szeretlek és büszke vagyok rád hugi! Egy év alatt 1óra 57 percet javultam itt, ami – és ezt biztosan érzem – lehetetlen lett volna Gabi nélkül. Köszönöm Gabi és nem csak az edzésterveket. A szakmai tudás hozzám nem biztos, hogy elég lett volna. Kellett a terelgetés, az unszolás, és hogy vissza tudjál fogni, amikor arra van szükség.

9óra 7 perc. Ízlelgetem azóta is. Ez jobb, mint jópár olyan futó legjobb eredménye ezen a pályán, akikre azóta is felnézek, akik a példaképeim. Persze Muhari Gabi, Áron, Marci és a többi nagyágyú továbbra is egy külön minőség, de azt hiszem, ha így folytatom, akkor ott lehetek az utánuk jövő 10-20 srác között.
Jó lenne… haha nem. Így lesz, majd meglátjátok 🙂

Piros85 beszámoló – Zentai Andrea

Posted on

16. hely – 11:56:55
Arra szemeltem ki ezt a versenyt, hogy mentális felkészülésemet segítse a 2018-as UB-ra. Nem szoktam terepen futni, utálni tudom, hogy bukdácsolok a köveken, hogy pontosan nem tudom, hogy még mennyi emelkedő van és az milyen hosszú. A hossza okán és a szintekkel tudtam hogy épp elég idő lesz, hogy gyakoroljam, a “leghosszabb lófasznak is egyszer vége van” mentalitást.
A verseny előtti 5-6 hétben 3x lepett meg a rendszeres női ajándék. Egyszer pont  a Spar Maratonon, amire nem voltam felkészülve így nem is tudtam végig menni, ami elég rosszul érintett. Közben még vért is adtam, mert nem gondoltam, lesznek ilyen extráim. Az alvás időm igen csak megcsappant az elmúlt időben, így a verseny hétfőjén írtam Gabinak, hogy nem biztos, hogy ez jó ötlet, mert kb úgy érzem magam, mint akit megcsapoltak. Gabi rábeszél az indulásra (ami bizodalommal töltött el. Korábban azon is meglepődtem, hogy nem mondta, hogy hát ezt felejtsem el ehhez én még kevés vagyok :-)) A héten végig billegtem, lemondjam inkább, mert nem akarok még egy versenyt feladni, vagy menjek és max kiállok, ha nem megy. Végül abban maradtam magammal, hogy megyek, a cél a szintidőn belüli célba érkezés. Szerdán Locusta Nagy Kriszta rám írt, hogy Gabitól tudja, hogy megyek és ha van, amit vigyen frissítőnek, akkor érjek ki hamarabb, mert neki el kell indulnia. Frissítőre nem volt szükségem, de egy két tanácsra igen, így kérdeztem, hívhatom-e. Megnyugtató volt egy ilyen nagy tapasztalatú “terepessel” beszélni.
Pénteken összetettem a cuccaimat, féltem, hogy lassan fogok tudni haladni és estére mikor lemegy a nap, elkezdek nagyon fázni, így tettem be plusz pólót, hosszú ujjút, mellényt, (a rajt előtt néztem is, hogy a legtöbbekéhez képest mennyivel nagyobb a zsákom). Reggel egyedül mentem ki, a hévről leszállva követtem a túra hátizsákosokat és reméltem, hogy oda mennek, ahova nekem kell, mert a telefonom ki volt kapcsolva, mert nem volt teljesen feltöltve.  Becsekkoláskor jött az első pozitív löket Krisztitől egy Gizionos pez adagoló, ilyenből volt még pár, ami nagyon sokat jelentett, Hajrá Gizionok felirat, Nicol mosolygó szurkolása, Kriszti két frissítése 🙂 Ezer köszönet és hála érte!!!
Rajt előtt egyedül üldögéltem és próbáltam összeszedni a gondolataimat, felfedeztem, hogy félek, pedig nem szoktam, de most már nincs mit tenni, lesz ami lesz. Tudtam, hogy hosszú lesz a nap, így magamhoz képest lassabban kezdtem, néztem, hogy mit csinálnak a többiek, ha sétáltak, sétáltam én is. A lefelé menet volt mindig a neccesebb, ott sokkal gyorsabban tudtak ereszkedni, mint én, ezen még van mit gyakorolni. Vagy a technikám nem jó vagy nagyon félek az eséstől vagy a combom nem elég erős. Kb 15 után az egyik lejtő után el is kezdtem érezni, hogy fárad a combom.
A versenyt 6x15km-re osztottam és abban gondolkodtam mindig, a 15-ök legyenek meg. Az 1., 2., 15-km volt a legnehezebb. Koncentrálni, jelen lenni és nem a melón agyalni, nem azon, hogy mi lesz, ha nem bírom, mi lesz ha … mi lesz ha … Kb 45-ig mantráztam, hogy “itt és most, hus, hus”. 45-től arra koncentráltam, hogy sötétedésig érjek el minél messzebb, mert utána ki tudja hogy hogy fogok tudni menni. Emelkedőn erőltetetten mentem, lefelé, vízszintesben futottam. Mikor besötétedett egyedül mentem, egy darabig ment is (persze voltak részek, ahol keresgéltem), de volt egy pont ahol nagyon nem éreztem magam biztonságban így bevártam a mögöttem jövőket. Hihetetlen szerencsémre egy tizenkettedszerre menő nagyon nagy tapasztalatú futónővel mehettem végig az utolsó kb 20 km. Sokat beszélgettünk, de haladtunk közben, csak úgy repült az idő és már ott is volt Kriszti 77 km-nél. Megvolt a köves völgy is esés nélkül, beértünk Budaörsre, még volt pár perc, hogy 12 órán belül bent legyek, így meghúztam a végét és meglett :-).
Jó volt, tanulságos volt, helyre tett, újabb célt adott!
Köszönöm, Gabinak a mindent! Sanyinak és a családomnak a támogatást! Krisztának a figyelmet! Nicolnak és a többi Gizionnak a szurkolást!!!!
Köszönet és hála a szervezőknek és segítőknek mindenért!

Pálos 70 – Koren Miklós

Posted on

Az ultrások teljesen leuralták az elmúlt pár hetet, még Koren Miki beszámolójával adós vagyok a Pálos 70-ről.

Íme:

Ready To Start

“My mind is open wide, Now I’m ready to start.” (Arcade Fire)

A Sziklatemplom előtt találkozom Mártival és apukájával. Örülünk egymásnak, és jó utat kívánunk. Ez a mosolygós egymásra figyelés az egész túra alaphangulata. A Sziklatemplom egyébként csendes, néhányan vagyunk csak. Jó érzés ilyen nyugisan rajtolni. Csipit látom érkezni, de nem futóruhában van.

A városban egyenletesen futva haladok a Kútvölgyi-kápolna felé. Párszor bizonytalankodom, hogy melyik utcán kell menjek, de jól ki van szalagozva a pálya. Fölfele megelőz Csipi. Egy fiatal sráccal futnak nagyon szépen. Kicsit aggódom, mert két éve Csipi 10 óra valamennyit futott, és én is annyit szeretnék. De megnyugszom, hogy kiszámoltam, jó lesz, nem én vagyok a lassú, ők a gyorsak.

A Normafára érve dübörgő zene fogad, már messziről hallani. Spartan Race-re készülnek. Tökéletes ellenpontja a pálos túrának. Innentől ismerős az útvonal, a János-hegy, Hárs-hegy környéke gyakori edzőterepem.

A solymári benzinkúthoz beterveztem egy töltekezést. Csobánkán a forrás a frissítőpont, és nem akarok arra alapozni. Bevásárlok 1,5l italt, bekeverem a szénhidrát-poromat, és megyek tovább. Jól futható út, a Rózsika-forrás völgyében.

A solymári várnál megdícséri a pontőr a karomra írt szintidőket. Büszke is vagyok magamra, mert eddig tartom azt a pár perc előnyömet, amivel indultam.

Most egy mászás következik a Csobánkai-nyereghez. Single track, de csak egy másik futóval előzgetjük egymást, sok túrázót már lehagytunk. Amikor felérek, látom, hogy a pulzusom már nem lesz a régi. Eltelt három óra, a glikogén-raktárak már kiürültek. Ha futni akarok, 160 alatt nem úszom meg. Nem baj, a nap süt, jól érzem magam, órákon keresztül tudok menni 163-164 körül.

Beteszek egy kis zenét, hogy ne lassuljak le. Nagyon felpörget, a csobánkai ponthoz száguldok lefelé. Csak sót kérek, és megyek tovább. Ezt a pontot is a tervezett időn belül hagyom el, kezdem elhinni, hogy meglesz a 3:50-es komp. Csak óránként jár, és ez nagyon jó húzóerő. Úgy számoltam ki a rajtot, hogy 9 óra alatt érjek a Dunához, és csak 15 perc tartalékot hagytam.

Csobánka után elkezdjük egymást előzgetni két futóval. Fölfele ők gyorsabbak, lefele én. A fülemben DoorsScissor Sisters dübörög, nem barátkozom, csak megyek előre. Pilisszántónál azért beszélgetünk egy kicsit. Judit és Laci ismeri a terepet, mert a túrát már csinálták korábban. Most a 40-es távot futják.

A Klastrompuszta felé vezető szintúton megelőzöm a zarándokokat, akik két napra bontva járják végig a távot. Próbálom tartani a lépésszámot, minden 3% alatti emelkedőt megfutni. Folyamatosan figyelem az időmet, de kezdek biztos lenni benne, hogy meglesz.

Pár perc előnnyel érek Klastrompusztára. Egy kicsit nyújtok, és a kútból töltött vízzel újabb port keverek be. Nem annyira émelyít ez az édes lötty, mint edzésen, hozhattam volna belőle többet. Azért fölfele menet elrágcsálom a harmadik gyömbérdarabomat, hogy ne is jöjjön vissza.

A pilisszentléleki ponton szüttyögök a legtöbbet. WC, kulacstöltés, keverés, és a gulyáslevesből is eszem pár kanállal. Visszaveszem a karvédőmet, mert az északi szél hűt rendesen. Innen még 14km a komp, de több, mint másfél órám van rá, és nagyrészt lefelé vezet az út. Nagyrészt. Az a pár kisebb emelkedő nem hiányzik.

Utolérem Juditékat. Folyamatosan az órát nézem, egymást krenkoljuk. 7 perces ezreket kell fussunk, hogy elérjük a kompot. 6 perceseket.

image

Tovább a teljes bejegyzésre >>>

Taubertal100 – Korányi Balázs

Posted on

100 kilométer keresztül-kasul Bajorországon

Bajban vagyok, ismertem be ahogy lepacsiztam a hatvanas táblával. Harmincnál már olyan volt az izomzatom, mint amire hatvannál számítottam, hatvannál meg úgy éreztem magam, mint a zombi apokalipszis végjátékában. Csak lenne már vége! De nem, van még negyven erősen hullámos kilométer.

Hiába írtam le ezerszer, hogy az ultrafutás minimum fele fejben dől el, pont erre részére nem készültem megfelelően. Rajt előtt másfél nappal eszméltem rá, hogy hiába raktam össze a logisztikát az utolsó részletig, fejben nem voltam még kész. Nem sakkoztam végig az összes lehetséges szcenáriót, nem gondolkoztam azon, hogy mit csinálok, amikor bajba kerülök.

A felkészülésemben Gabi nem hajcsár szerepet játszott, hanem fékezőt, aki megóv a saját hülyeségemtől. Évek óta csiki-csukit játszom a sérüléssel és lassan tíz éve nincs egy végigfutott évem. Ahányszor azt hiszem, hogy már minden oké, baj nem lehet, túltolom és visszakerülök a gyengélkedőre. Az edző néni ezt nagyon erős korlátokkal próbálta idén kezelni. A visszatérés első havára – május — 66 kilométert kaptam, 7 percent kívüli tempóban.

Talán korai is volt ez a százas, de elcsábultam. Bajor falvak közt, csendes folyócska mentén, borvidéken, kastélyparkon át vezet az út. Semmi olajfinomító, autópálya vagy dögtemető. Már a turizmusért megéri! A koreográfia azért mégis kicsit Spartathlon-os. A feladat: napnyugtáig eljuttatni egy üzenetet egyik várból a másikig. A sikeres futárt a célban lovaggá ütik. (Elképesztő érzés 100 kilométer után a macskakőre térdelni, hogy lovaggá üssenek. 🙂 )

A rajtnál nem volt ott Gabi, hogy a lábamra csapjon és gyorsabban is kezdtem, mint azt előre elterveztem. Mennyiszer elhittem már, hogy most az egyszer bírni fogom a tempót és minden alkalommal sírás lett belőle. Olyan volt, mint egy karambol lassított felvételben. Persze a tempót is visszafoghattam volna, de a Fekete Lovag mindig győz.

Korom sötétben rajtoltunk, de a 10. kilométer környékén már lámpa nélkül futottam. Erdei bringaúton, meg falvak közötti mezőgazdasági utakon mentünk. A napi feladat a frissítéssel való kísérlet volt. Csináltam egy Hankát és csak géleket ettem, ráadásul időre, minden hatodik kilométernél, akár éhes voltam akár nem. (5 óra futás után nem annyira egyszerű hattal osztani…) De működött. El nem éheztem, holtpontom nem igazán volt, a gyomrom bírta és a frissítőnél sem bíbelődtem ezért sokat. Csak a ragacsos tasakok pakolgatása volt feladat. Egy idő után már mindenem ragadt.

Futottam, futottam, futottam, ezen nincs mit részletezni. Egy vasútállomás mellett elfutva éreztem csak késztetést, hogy kiszálljak. Mennyire egyszerű lenne, felszállni egy jó meleg vonatra aztán az állomáson enni egy pizzát, mmmm! Aztán láttam, hogy fel vannak szedve a sínek. Pech.

Hatvannál jött egy fajta válaszút. Vagy befelé fordulok és leszegett tekintettel megyek frissítőtől frissítőig, vagy nagyon későig kint fogok vergődni az országúton. Vagy 4 órán keresztül odateszem magam, fogat összeszorítva, vagy másnap verem a fejem a falba.

Így alakult, hogy egy német futóval vagy 30 kilométeren át kerülgettük egymást. Ő elszöszmötölt a frissítőnél, majd két kilométer alatt levadászott és onnantól együtt haladtunk a következő frissítőig. A kezdeti 5:30-as tempóból addigra már 6:10 köré lassultam, de haladtam.

Már csak 35, már csak 30, kurvára nem élvezem, már csak 25, elfelejtettem, hogy ez mennyire kemény, már csak 20, 15… Tizenötnél számoltam ki, hogy ha szűkösen is, de 10 órán belül behozom ezt a futás. Nagy jelentősége ennek nem volt, de inkább kezdődjön kilenccel, mint tízzel. Rá is kapcsoltam, ez már a célegyenes. A pálya egyre többet emelkedett, de itt már mindegy!

A pofon kilencven környékén jött egy 2000 méteres kilométer formájában. Talán csak elveszett egy tábla, gondoltam. Talán elcserélték a táblákat, reménykedtem. A 100 az 100 és nem 101.

 

Aztán 93 kilométernél be kellett látnom, hogy kaptunk egy váratlan kilométert, amitől az éppen 10 órán belüli időből éppen 10 órán kívüli lett. Válaszút 2: Vagy életem utolsó hetesét futom, annak minden következményével, többek között célban összeesés, hidegrázás, stb. Vagy bekocogok. Ez utóbbi mellett döntöttem. És milyen jól! A futópartnerem a másik opció mellett döntött és 10:00:04-re esett be. Én a helyében felgyújtottam volna a várost. De nem, én a kényelmet választottam, abban az értelemben, hogy nagyon kényelmes volt egy vérhólyaggal és két félig leszakad lábkörömmel, működő combfeszítők nélkül, ragacsos kézzel, sóval borított szemüvegben, rothadó hús szagára emlékeztető felsőben futni. De legalább futottam! És letérdeltem a kurva lovag előtt. Mert a 100 kilométer az 100 kilométer. Huszadik lettem 10:05-ös idővel, a Strava szerint 102 kilométeren.

 

Köszönöm Gabinak a fékezést. A versennyel lefutottam az idei ezredik kilométeremet. És most tényleg csak az számít, hogy ne verjem szét magamat. A Fekete Lovag kiegyezett a döntetlenben, de nemsokára harcol tovább.

Spartathlon beszámoló – Hanka

Posted on Updated on

“MOLON LABE – GYERE ÉS VEDD EL!” – SPARTATHLON 2017

Athén, szeptember 29. hajnali 2 óra. Fekszem a szobában az ágyon, és hallgatom a szél süvítését. Aludnom kellene, de nem tudok. 10-kor lefeküdtem ugyan, de még éjfélkor is csak forgolódtam, nehezen sikerült valami alvásféle állapotba kerülnöm, az sem tartott sokáig. 3 óra múlva csörög az ébresztő, kelnem kell. Vár az Akropolisz lábánál a Heródes Atticus színház, és a Spartathlon rajtja. A Spartathloné, azé a versenyé, amire egész évben készültem. És most itt vagyok. Átvettem a rajtszámomat, a hozzá tartozó csomaggal, leadtam a frissítőimet a megfelelő pontokra, bandáztam a magyar csapattal, megvolt a technikai értekezlet. Izgulok, de mégsem. Keresem a helyem, de mégsem. Mert valahogy azt érzem, hogy a helyemen vagyok. Itt a helyem Athénban, ott a helyem a mezőnyben, ott kell futnom az úton, Spárta, Leonidasz szobra felé. Ezért vagyok itt, és pont ezért nem kérdőjelezhetem meg saját magam. Ezért edzettem, ezt akartam, erre készültem, ezért jöttem, ezért vonszoltam magammal Milánt és Gabit, hogy velem legyenek. Nincs más dolgom, mint futni. Meg előtte aludni egy kicsit, mert hosszú lesz a következő két nap.

5 óra. A telefonomból üvölt a Final masquerade. Ideje felkelni. Készülődöm, kávé, wc, megkenek egy kenyeret sajtkrémmel, és megpróbálom magamba erőltetni, nehezen, de lemegy, ennem kell, közben megkenek még pár szendvicset és elcsomagolom, ez is a frissítésem része lesz. Gabi és Milán is készülődnek, én bénán ténfergek a lakásban, de aztán magamra aggatom az eltervezett szettemet, minden megvan, tőlem mehetünk. Irány az Akropolisz. Hamar ott vagyunk, leparkolunk, a mellettünk lévő autóban Szilárdék ülnek, próbálunk poénkodni, de mindketten idegesek vagyunk, bár talán én kevésbé. Milán csinál rólam egy fotót, háttérben a kivilágított Akropolisz, elküldöm Mikinek, ma van a 25. születésnapja, a nagy őrület előtt még felköszöntöm, neki is nagy szerepe van abban, hogy most itt állok, hiszen jópár versenyen frissített. Irány a rajthelyszín, már gyülekeznek a futók. Csákány Kriszta mellé telepedek egy padra, váltunk pár szót, majd megjelenik egy kamerás ember, aki arra kér, babráljunk a Hokáinkkal, mert felvenné, valami film készül a márkáról, úgyhogy lelkesen csinálunk úgy, mintha muszáj lenne újra bekötni és megigazítani a cipőinket. Aztán célba vesszük a toi-toi-t, kiálljuk a sort, majd vissza a rajthoz. Közben Lőw Andrástól megkaptam a jeladót, Milán elhelyezi a mellényemben. Nem nagyon tudok mit kezdeni magammal, odamegyek a falhoz és az egyik kiszögelésben megállok, megtámaszkodom, lehajtom a fejem. Átgondolom, miért vagyok itt, mit szeretnék, elmormolom a monológomat, hogy célba szeretnék érni, Leonidasz vár, a félelmeimet pedig most itt hagyom ennél a falnál, nem viszem magammal. A könnyeim csorognak végig az arcomon, mégiscsak feszült vagyok, kiengedem, amit tudok. Jön Milán, átölel, a karjaiban rázendítek, és kicsit kisírom magam. Elmondja megint azt, amit már megbeszéltünk, hogy hisz bennem, meg tudom csinálni, ezért vagyunk itt, ezért jöttek Gabival, támogatnak, és ott lesznek velem végig az úton. Megnyugszom. Közben körülöttünk összegyűlt a magyar csapat, összeállunk egy fotóra, majd egyesével, mindenki mindenkit megölel, sok sikert, jó utat kívánunk egymásnak. Jön a rajt, nincs más feladat, mint futni.

22007533_1175735625860277_6169884374250914392_n.jpg

7 óra. Rajt!

A magyarok gyűrűjében, Edittel, Péterrel, Pecsenyével rajtolok, pacsizom Karcsival, hallom, ahogy Gabi és Milán kiabál. Próbálok okosan, elesésmentesen lefutni a köves úton, szerencsére nem szaggatunk túl gyorsan, nem visz úgy a tömeg, mint amire számítottam. Hűvös van, közben teljesen kivilágosodik, de a nap még sehol, felhős az ég, jólesik a karszár melege. Lassacskán bemelegszem, a lábaim teszik a dolgukat, megtalálom a tempómat, haladok a mezőnyben, kicsit futunk együtt Krisztával is, de főleg egyedül haladok. Átverekedjük magunkat a péntek reggeli athéni csúcsforgalmon, sok az ideges autós, mögöttem araszol a busz, hogy felvehesse az utasokat, pár kóbor kutya verődik a mezőny mellé. Már a városon belül kapunk egy alattomos emelkedőt, de nagyon szépen meg tudom futni, lendületesebben, könnyedebben megyek fel rá, mint a dombos edzéseimen az emelkedőre – de talán nem vág pofán az, hogy nem lassítottam. 6 percesre lőttem be az első 42 kilométer átlagtempóját, ezt nagyon jól tartom, közben kiérünk Athénból az autópálya leállósávban. Nem túl ingergazdag környezet, elképesztő mennyiségű a szemét, de ez van, futok, a többi nem érdekel. Nem gondolok semmire, csak futok, tök jól vagyok, minden oké, mire feleszmélek, jön az első olyan pont, ahová frissítőt adtam le, jöhet az első kulacs-utántöltés. Persze béna vagyok, és az izó por negyedét a mellkasomra borítom, ezzel a futás közbeni kevergetéssel mindig meggyűlik a bajom, de az italom elkészült, és nedves zsepivel a dekoltázsomról is eltüntetem a ragacsos rózsaszín port. Az üres zacskóimmal van bajom, eldobni nincs szívem, kuka sehol – kapóra jön pár magyar drukker az út szélén, a kezükbe nyomom a szemetemet, mondjuk ha ezt szervező látja, tuti kapok egy sárgalapot, de szerencsére nincs gond, és én is figyelmesebb vagyok ezután a kontaktálással, az kéne még, hogy kizárjanak. Eszem a gélt, iszom az izót, kéne egy szeletet is enni, de csak a felét tudom 10 perc küszködés alatt legyűrni, nem megy, pedig finom, szeretem, de most nem megy. A Sponser izó sem esik jól, 2 kulacsnyit tudok meginni belőle, legközelebb a Panhellent keverem be, az jólesik. Kész a terv: a szeletek maradnak, Sponser kuka, gél és Panhellen, meg víz, ezeket fogom használni. A frissítőpontokon lelkes csapatok várnak minket, töltik a kulacsokat, öntik a kólát, felírják a rajtszámot. Tria triata, ez vagyok én, a 330-as, a huszadikra sikerül is megjegyeznem, görögül kiabálom a pontőröknek, vigyorognak lelkesen, hogy megtanultam a számot.

Az útvonal “változatos”, autópálya, olajfinomító, szemét, de az út mentén felbukkannak szurkoló iskoláscsoportok, akikkel felemelő érzés pacsizni, ki nem hagynám! Az egyik olajfinomító izé mellett megkötöm az első barátságomat: egy német kolléga ér mellém, kérdezi, hányadik Spartathlonom és honnan jöttem. Mondom, hogy első, és magyar vagyok, erre elkezd magyarul szövegelni, és előadja az “Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék” című nótát, csak lesek, röhögök, mire meséli, hogy sokat járt hozzánk egy időben. Párbeszédünknek egy cipőmbe ékelődő kő vet véget, lemaradok és kihalászom a bokacsontom mellől, majd megyek tovább. Eszem, iszom, a frissítésem oké, a gyomrom oké, erőnlétileg tök jól vagyok, tartom a 6-os átlagot. A pontokon van jég, veszek el belőle, bár egyáltalán nincs meleg, jólesik magam hűteni, lemosom vele az arcom, teszek a topomba, és a letűrt karszárba is a csuklómhoz. Negatív gondolat egy szál se, a világ legtermészetesebb dolga, hogy én most itt Spartathlont futok. A király vár, kell a koszorú, megyek érte, ez a feladat. Közeledik az első nagy találkozási pont Megaránál – de előtte remek társaságot kapok Lőw András és Káldi Péter formájában. Főleg Andrással dumálunk, 3 perc után előkerülnek a kakilós sztorik, András olyanokat mesél, hogy ráz a röhögés, alig tudok futni, egy frissítőnél picit le is maradok, hogy rendezzem a soraimat. Végül befutok Megarába a nagy pontra, Milán és Gabi már várnak, kapok friss izót bekeverve, de mondom, hogy újratervezés van, csak a Panhellen port kérem, azt keverjük be gyorsan a nálam lévő kulacsba, és csak a géleket viszem el, a szeletek maradnak náluk. Felpakolok, iszom egy kólát, majszolok egy kicsit a kapott sajtkrémes szendvicsből. A tempóm szinte tökéletes, 6:03-as kilométerátlaggal érkeztem meg. Az első szakasz megvan, az első maraton terv szerint pipa. Mintha nem is én lennék, ennyire tudatosan még sosem sikerült futnom, de hát ezt is el kell kezdeni, és ezek szerint nem hiába készültem fejben is annyit. A szakasz feladatát teljesítettem.