ultrafutás

Mátrabérc Trail beszámoló – Nagy Locusta Kriszta

Posted on Updated on

A kezdetektől dolgom van a Bérccel…

2007. Hanák Kolos túra – A Bérc Kékestől

Ez volt a legelső teljesítménytúrám, azt se tudtam mi fán terem. Volt némi küzdősportos kondim, meg nagy arcom. Mindkettőt erősen túlgondoltam. A Csörgő-patak völgyébe már elmerevedett térdekkel, és fájósan értünk, oly annyira, hogy el kellett engednünk a szintidőt. Leültünk a patak partjára és kicsit jegeltünk a talpainkat. 9:50 (szintidő: 9 óra) alatt értünk be a célba, ahol nagyjából kinevettek, mit is keresünk ott. Hazafelé stoppoltunk, felvettek, mert olyan kis szerencsétlennek néztünk ki.:D A Keletiben 5 percig távolodtunk a túratárssal egymástól, és még láttuk egymást… Soha többet.

 

2012. Mátrabérc 2.0 – Visszavágó

Már tudtam mi is az a Bérc, de majd én megmutatom, hamm bekaplak. Kirándulgattam, fotózgattam gyakran az erdőben, ritkán Kékeztem. 3-an indultunk, egyikünk egy becsípődés miatt offolt, a másik kikészült, de én végigmentem, mert olyan nincs, hogy nem. Erősen szintidő végén voltam Mátrakeresztesen, de ha sikerülne a Muzslát megtolni… küzdöttem, de nem. A térdem nem akarta, több mint két óra volt csak az ereszkedés lefele a faluba. Amikor hívogatón látod a célt magad előtt fentről, de lefelé minden lépés kínszenvedés, és nem akar közeledni. Majdnem sírtam, amikor 13:41 (szintidő: 13 óra) alatt beértem a célba, és csak szánakozó pillantások vártak. Fájt, fájt a térdem, de… megcsináltam, de… Soha többet.

2015. MB – Az okosan beérős

Fordítottam egyet a mentalitáson, 2013-tól fokozatosan növeltem a távokat, a túrateljesítményeket, amire szükség is volt a térd- és vállműtétek után. Élveztem, ésszel mentem, fotózgattam, gyűjtöttem az élményeket, ismerősöket. Minden élmény új volt, segített, vitt, felvillanyozott. Bubuval 2015-ben ismerkedtem meg, sokat mesélt, sokfelé mentünk, sokat tapasztaltunk együtt. Ismertem a gyengeségeimet, féltettem a térdem, és bizony féltem egy újabb csalódástól a Bércen. Botot tuti viszek, és Bubu is egy garancia, mivel sokszoros teljesítő. Végig okosan frissítve, sehol sem rohanva, szinte kényelmesen, fotózva, örülve értünk be 11:58 alatt Szurdokpüspökibe. Nagy örömmel, de nem volt bennem semmi abból a dicsőségvágyból, ami korábban hajtott. Elmúlt. Csak hálát éreztem, hogy a Hegy átengedett, és megtanított egy leckére.

2016. MB – A felszabadult saralás

A tavalyi kicsit meleg idő után kaptunk egy kis esős élményt. Kisebb táskával, és Kékesig filózva, hogy kell-e az esőkabát, de addigra már mindegy lett.:) Másztam, csúsztam, saraztam, csepegett rólam a víz, a hajamról, vagy belőlem ki tudja… Ismerősöket értem utol, beszélgettem, nevettem, olyan intenzíven haraptuk a ködöt. Egy posztapokaliptikus zombifilm jelenetei elevenedtek meg, árnyékok bukkantak elő az erdő mélyéről, a hangokat hol felerősítette, hol elnyelte a pára. Szalamandrák bújtak elő, patakok csörgedeztek itt-ott. Botot nem vittem, de lefelé kisegítettek vele, felfele elhajigáltam minek nekem az.:D 11:31 alatt értünk száraz fedél alá könnyedén nevetve. A bőröm is bizsergett az intenzív élménytől.

2017. MB – Az optimális pacsizós

Az előző év hosszú túrái után, úgy éreztem lazulni jövök a Bércre, az idő optimális, kívánni se lehet jobbat, mégis vittem botot. Meglepetésemre ekkor értem legkésőbb a rajtba, pedig a legközelebbről indultam. De ha lúd, legyen kövér… elengedtem mindenkit, és a rajt után majdnem egy órával indultam, hátha nem lesz tömeg. Nem is volt Kékesig.:D Rohantam, haraptam a magasságot, fel-fel, egyre feljebb, borzasztó gyorsan felértem, de el is pusztultam. 30 percig csak a pacemakerem állítgattam, meg a vastüdőt. Tovább csorogtam, és egyre maradtak el az emberek. Puszi, pacsi, hello de menni, menni vágytam. Ágasváron azon kaptam magam, hogy egészen korán indult ismerősökkel pacsizom, de az a meredek ereszkedés még mindig nem barát. Életemben először nagyon megszenvedtem a Muzslára felfelét, itt éreztem meg, mennyire elrohantam az elejét. Itt már egyáltalán semmi kedvem nem volt rohanni, de volt két szenvedő srác, annyira sajnálták magukat, hogy inkább tempósan bevontattam őket a célba, hogy ne az önsajnálatuktól legyen hangos az erdő. 10:10 alatt csapódtam be a suli kapuján mindenemen sós érzéssel.

2018. MBT – A fókuszált haladós

A MB Trail – az Álom. Legyen?! Hát legyen. Annyit tanultam, annyit kaptam a Mátra gerinctől. Ez nemcsak egy útvonal, egy túra, egy futás… ez maga a kihívás, a fejlődés, az élet… Lüktető, élő, életteli, küzdelem. Fel és le, csak előre, vissza ne nézz… Ha megvan a cél, vezet oda út is.

Beszélgettem ismerősökkel, és az utam Barát Gabihoz vezetett. Első konzultáció, megnyugvás: a cél reális lehet. Nehézkes kezdetek, jajj, de meleg van, jajj, de emelkedik a szőlődomb, jajj, mi az a fartlek, és mennyi egyáltalán 200m?!:D OK, ez vicces, így utólag, de akkor… óra se, cipő se. Az sokat segített, hogy az évet az MSTSz teljesítménytúra bajnokságában indulásra tettük fel, ami tempós 50-es túrák teljesítését jelentette. Feszegettem a határaimat a csapat érdekében, futottam amennyit tudtam. A felkészülés elején Gabi meggyőzött mennyire hasznos lenne egy személyes találkozás az erdőbényei edzőtáborban. Én, aki sose futottam, elmegyek egy futó edzőtáborba… annyira abszurdnak tűnt, hogy belementem.

Az első meglepetés. Gabi kiadta a feladatot, és én örömmel csináltam, és jééé ment, döbbenet. Futottam. A pulzusom a plafont verte néha, az órát kezelni se tudtam (most se :-)). DE élveztem az egészet, és a Gizionok támogató és baráti közege a tenyerére emelt. Nem is értettem, mivel szolgáltam rá, egyszerűen csak örültünk egymás sikereinek. Motivált, hogy néha másnak is nehéz. Tanulgattam a házikat, igyekeztem mindig a lehető legjobban követni az utasításokat. Törekvés elvtársak!

Csak 1-1 alkalom volt, ami igazán megpróbált. A dombfutásokra rendesen rá tudtam parázni, sőt a téli hosszúakra is, amik néhány esetben túlélő túrába fulladtak. Dagonya, hó, patak, sötétedés, egyedül. Tanultam, és tanultam. Tanított a Hegy. Mindnek célja és eredménye volt, mind egy építőelem és nemcsak az izmaimban éreztem a hatásukat. A melóban is élesedett a helyzet, egyre stresszesebb helyzetekben álltam, és megálltam. No, lám… Annyira kifizetődő, ha beleteszed az energiát valamibe. Néhány versenyre is eljutottam, és döbbenet élményekben volt részem.

Futottam. Értitek?! Igen, futottam! Már el is tudtam hinni, hogy ez tényleg az.

A MBT előtt főpróba a VTM is ment, kb. úgy ahogyan elképzeltem. Túl léptem a határaimon… azért vannak, hogy leomoljanak. Ennek ellenére maradt bennem egy apró kisördög. Biztos ez, menni fog, kell ez nekem, nem sétagalopp, de szeretem azt a gerincet… mi lesz, itten kérem szépen?! Valahogy nehezen pozícionálom magam a futók között, de igazából nem is érdekelnek mások, én a saját határaimat feszegetem, és lépek rajtuk keresztül. Az MBT előtti utolsó kemény dombfutás után éreztem, hogy a munka bevégeztetett, jöjjön, aminek jönnie kell. (Némi para maradt azért.)

Összeraktam a ruhát, a frissítést, a sótabikat, meleg lesz, nagyon meleg, ezt számításba kell venni, de hozzászokni már nem tudok, hirtelen jött. Nincs az az isten, hogy botot vigyek.:) Vendégek jönnek, takarítás, de a fókusz már a Mátrában, a lábam már az ösvényen jár. Korán reggel lett, de minden kéz alatt, gyorsan Sirokon találom magam. Pár ismerős, sok ismeretlen, itt a Belus Tomi pacsi, kemény vagyok, mi más lennék?!:D Fotó így, úgy, amúgy, köszönöm! Megismerem Sanyi Giziont is, örülök nekik, csak feszült vagyok. 30 percet csúszik a rajt, sebaj, én már befelé zombizok, vár a Mátra gerinc.

 

Eldördül egy pisztoly, összerezzenek nagyon, akkor most tényleg elindulunk?! A tömeg elhullámzik, valahol becsatlakozom, Peti szerint kicsit hamar is, Tomi szerint későn. Visz a lábam, közben a szemem előre tekint, te Jézusmária mindenhol ember, hogy én mennyire utálom az ilyen nyomort. Áh, biztos hamar szétszakad a mezőny, lemaradok, elhúznak, és én mendegélhetek egyedül. Ismerőst keres a szemem, de nem talál, sehol senki. Kicsit erős a tempó, de azért érzem a határaimat, ebből még nem lesz baj. Kalapos-tető, Gazos-kő sorban köszönnek nekem, csodásak a panorámák, fotózom, de csak egyet, olyan gyorsan történik minden.

Emlékek rohannak meg, amikor hárman jöttünk itt először a túrán, és már itt meg voltam halva, jajj, de ciki. A hírekkel ellentétben a Jóidő-kútban van víz, a szomjhaláltól megmentene, de nem szorulok rá, cipelek vizet bőséggel. Szederjes-tetőn a csúcskő üdvözöl, majd az egyik kedvencem a Jagus. Annyit jártam én már ezen mindkét irányban, télen és nyáron. Domoszlói-kapu (1:29, 10,2km), hopp egy chippanás lent, és egy pohár víz. Most tűző napon és felfelé török itt, ellentétben a Vadrózsával, amikor a Kedves várt itt rám. Oroszlán-vár kaptatója igen meleg, ránk tekint a napocska, lentről felhallatszik egy kedveskedő cukkolás: Na, hogy haladtok?:D Fenn túrázók szuszognak, mi lendületből tovább megyünk. Cserepes-tető, Szár-hegy tesz próbára, a lejtőkön még mindig hátrányban vagyok, de az a fura, hogy annyira nem, mint régebben. A szemem előrébb jár, a lábam tudja, hogy hol tapad. A Markazi-kapunál odabiccentek a havas Ilona-völgyi vízesés emlékének, majd Disznó-kő után jön az első meglepetés. Mintha Sanyi ülne a gerincút oldalában, de jöttömre felpattan. Hmm, baj lehet… Görcsölget. A franc, korai még ez, biztos túltolta a melegben a kaptatót, de magnéziumot nem kér. Egy lépéssel járok csak előtte, gondolom, együtt felkaptatunk már a Kékesre. Sötét-lápa nyereg is kedves nekem, de fel, csak feljebb. Kerepelőt hallok, megörülök neki, pláne mikor meglátom, hogy Csipi az. Megint kapok tőle egy ajándékot: „Jéé, hát te? Csak nem itt maradtál a múlt heti túráról?” Őszintén elröhögöm magam, két szuszogás közt, de meg is dicsér, hogy jól haladok. Nézem az órám és tényleg.

Kékes (kb 3:05 be, 19km; pontról ki 3:12)

Épp időben, épp jó a tempó, kb ennyi volt a terv, amit a Tomi tippelt nekem. Ez a legfontosabb, eddig kellett nagyon okosnak lenni, mert ha eddig elcseszem, nehéz lesz folytatni. Tolom a banánt, Tomi ugrik, cseréli a kulacsom, jesszus otthonra is kellene egy ilyen segéderő :D. Megeszek egy sós ubit, rám szól, hogy ne zabáljak össze-vissza és húzzak már a p*csába.:D pislogok nagy szemekkel, lécci… de nincs kegyelem vár Sombokor juhéé!:D akkor csapassuk! Lendületesen vágok neki, a felső lejtő nem akaszt meg annyira, az alsó már inkább, utolérnek páran, pattog a fülem mellett a lerúgott kő, nem örülök neki. Nem sérülök meg, nem, nem… a keresztbe dőlt fa elég hamar eljön és irány a Mátra-nyereg, mutatom az utat a srácoknak és neki a Csór-hegynek. Ez utóbbit, hogy utálom… majdnem megfulladtam egy almától az oldalában vagy 10 éve és odaver az oldalába a nap is. A kilátó maradványait mellőzve hullámozunk és emelkedünk, jobbra lent Parádsasvár felé kalandozik szemünk. A közút mellettünk párhuzamosan húzódik, néhány kísérő autó vár, és egy fotós is kattintgat. A nyílt részeken a nap nem kímél bennünket, Rudolf-tanyai elágazás, innen 2 km Galyatető kis sunyi emelkedők leküzdése után.

Galyatető (4:42, 29,3km)

Full-service Tomi fogad, teljes az ellátás. Evés-ivás, azt hittem a zsákomból kifogyott az innivaló, de csak pisimeleg, Tomi ezt is kicseréli, angyal. A fürdésben is segít, jól esik nagyon a hűvös víz. Gyulát még itt lelem, meglepődöm rendesen, nem értem, ott is baj lehet. Indulok is tovább, Tomi futó mozgásra noszogat, naa a kép kedvéért, hát jó. Fel Péter hegyesére a kilátóhoz, ahol a turisták elképedten nézik a viharvert futóbagázst. Innentől kellemes pihenő vár ránk, és nagyon szép is. Elhagyjuk a Galyavár-kör letérőjét (nemsoká jövök ide;)), lágyan hullámzunk a Csillagvizsgáló alatt. Meglátom Gyulát, most már biztos, hogy gond van, ha ilyen gyorsan utolértem. Még Mátraszentlászló előtt félreáll és elenged, értetlenkedek kicsit, ezt most minek, de fáj a térde. Sajnálom nagyon, de tudom, hogy be fog érni, csak lassabban. Elhagy az Ihász Vera is, róla Gyula mesélt, rájövök, hogy szinte az elejétől kerülgetjük egymást. Síkon, és lefele általában jobban megy neki, nekem meg a felfelék. Elhatározom, hogy ha tudok, akkor rátapadok, persze nem minden áron.  Ágasvárig egész rendesen lehet haladni, hát használjuk ki, és energiával is jól állok. Laza kötelékben megyünk, hol látom az előttem futót, hol nem. Szinte minden kőhöz van egy emlékem, egy történetem: túrázás, geoláda, pontőrködés. Például mikor életem első Mátra115-jét a pontőr a nevemen szólított Ágasvár tetején, vagy a naplemente a csúcson lévő eldőlt fatörzsön üldögélve. Az ágasvári ereszkedés sosem jött be, egyértelműek itt is a talajerózió nyomai, évről évre szélesedik, porosodik, csúszik ez a meredek lejtő-kaptató. Előkerül a „nem sérülök meg” mantra, haladok, ahogy csak megy, hiszen annál hamarabb vége. A turistaháznál a csap alá dugom a fejem, de ennyi, menjünk tovább. Verát már nem is látom, nyugisan nekiindulok a Csörgő-patak völgyébe lefele. Ez már kevésbé meredek, de fárasztó, sosem akar vége lenni, dolgozik a combom derekasan. A szűk vályúban lesben álldogál a fotós, hátha elkap egy dekoratív piruettet, de nálunk nem. Lenn a patak mellett meglepődöm, előttem két futó, jééé mégse maradtam le sokkal lefelé döcögve. Innen még jó 2km a patak vonalát követve, együtt vonatozunk be a faluba.

Mátrakeresztes (6:33, 41,1km)

Legnagyobb meglepetésemre Tomi fogad, azt hittem már nem találom itt, mert siet a célba, de itt van, és én úgy örülök neki! Nagyon örül ő is nekem, a mosolya körbeéri a fejét.:) valahogy nagyon bazsalyog, mint aki már sejt valamit, vagy csak örül, hogy lám eddig még nem pukkantam ki. Itt is kapok vizet a tarkómra, banán-kóla kombó, sótabi, magnézium, dínom-dánom. Még emberes a Muzsla mászása, ki kell tartania az energiának. Tomiból kitör a kisördög, légkondis kocsival megkísért, na neee.:D nem képzelheti… „megyek már, megyek, de én felfele már csak sétálok, jó? Jó. Csak menjél! Megyek.” Kikísér, fotózik, felfele kerepel egy szurkoló lány a meredek emelkedő elején, de nem bírom megfutni. Ismerős szakasz ismét, sokszor járt, pontosan tudom hány hupli az a Muzsla, minimum három lesz az. Utolérem Verát, és elé lépek, bár sok erőm nincs, és lefele úgyis elhagy majd. Picit matekozok, de csak a felfele km-eken, mennyi van még a csúcsáig. Nehezen megy, mégis az előttem lévő nagyobb társaság egyre közeledik. Még 3km és sosem akar eltelni… Döcögök, gyaloglom tempósan, össze-vissza lélegzem, és kontrollálom, de bármit teszek, a pulzusom beáll fix 140-re és nem moccan. Furán vagyok, még ilyet nem éltem, erő, dinamizmus nincs, tudat tiszta, de a testem már nagyon megköszönné, ha békén hagynám. Muzsla-nyeregbe meglepetés vízzel és izóval kinálnak, elfogadok egy pohárral. Lefele a nap szemközt fog minket kapni jó hosszan. Utolsó erős felfele a csúcsra, csörlőzöm lassan, de biztosan. Tetején fotós néz szembe: „no photo please!” nyögöm, kifacsarok egy talán mosolyt, és fenn vagyok. A tetején, a csúcskő mellett.

Elindulok lefele, már csak lefele 7km.

Ez az, amiért jöttem. Ezt a pillanatot láttam magam előtt olyan sokszor, ahogy ereszkedem a Muzsláról. Megnéztem a csúcson az órát, kíváncsi leszek mennyi lesz lenn, most biztos nem 2,5óra. Emlékek, minden lépésnél emlékek… Most még kicsi a csalán oldalt, június elejére megnő majd. Most bírja a térdem a lefele kocogást, néha ki is engedhetem a féket, ha a poros talajt biztonságosnak érzem. Most nem vagyok rágörcsölve az apró megcsúszásokra, és nem döfködik a térdemet késsel. Most élvezem, benne vagyok a pillanatban. Mit bánom én, hogy hány percesekkel futok lefelé, ez az én időm, az én pillanatom, kiélvezem fenékig, szinte nem is akarok leérni, mert akkor vége szakad. Sokkal hosszabb szakaszokra emlékszem, és sokkal meredekebbre. Most barátként enged le a hátáról a Hegy. A Koncsúrok emelkedői is kedvesen üdvözölnek. Nem üldöztem őket, de utolérem az előttem lévő társaságot, aztán még egyet. Kiérek a napfénybe, kicsit éget, de ez is benne van a pillanatban, jár hozzá, így kerek. Balra fordulunk, hiszen mindjárt itt a Diós-patak… jajj ne, ilyen hamar?! A patak kicsi, könnyű a kimászás, könnyű lettem én magam is. Már csak a dűlők között visz az út a pincéken át be a faluba. Messze előttem egy hátizsák fordul balra, a templom előttem, szél lebben. Valóság vagy álom? Tényleg itt és most ez történik?! A pincesoron kisgyerek vágtázik „szelíd motorosként” félreugrom, minden kis sejtem nevet. Itt a suli, de a hátsó bejáraton közelítünk, kolomp hallatszik, futok. Azt hiszem, futok.:D befordulok és ott a kapu. Chippantás, beértem.

Szurdokpüspöki (8:36, 54,1km)

Mondják a rajtszámom, a nevem: gratulálnak. Előttem jópár ismerős kicsit megzuhanva, akik nem sokkal előttem értek be. Kicsit bambán nézek ki én is a fejemből, lecsüccsenek a cél mögé. Aztán mégse, félek, hogy fel se bírok majd állni, szolidan görcsölget a vádlim, ha behajlítom. Felszedem a befutó csomagot, megvan Tomi is. Nyakon öntenek, és után egyből fotó, na kösszi!:D Beértem. Élveztem minden percét, a nehezét, a sűrűjét, azt, hogy élek, hogy élhetek, hogy van lábam, még ha defektes is, amik messzire visznek. Leértem a csúcsról 52 perc alatt. Vera is beért, nagy meglepetésemre 2 perccel utánam, nem ért utol lefelé. Gratuláltunk egymásnak. Olyan kerek, befejezett lett ez a történet.

8 hónapja kezdtem futni, hogy ismét tanítson a Hegy, csak most másképp, és én szívesen tanulok. Egy motiváló és biztató közösség tagjává váltam, remek embereket ismertem meg.

Köszönöm Gabi, hogy segítettél az álmomat valóra váltani!

Reklámok

Április 21-22. hétvégi eremények

Posted on

Mátrabérc Trail

Nagy Krisztina, 8:36:20

Dr. Szabó Sándor, 9:56

Muzsla Trail

Belus Tamás, 2:39:46, 5. hely

Bécs Maraton

Gergelyné Verebes Regina 4:40

Loncsák András 3:50:55

Andor Csilla, 6 km váltóban, 36:00

DebWayRun

Szebenyi Erika, 31:25

VTM ultra beszámoló – Erényi Tamás

Posted on

 

Könnyű tervvel indultam neki a versenynek, 23 km-ig könnyen békésen, pulzuskontrollal, rákövetkező 16-17 km a megmaradt erő függvényében, ha megy akkor gyorsabban a ha nem akkor kényelmesen. Ebben a szakaszban van az utolsó hosszabb emelkedő is. A záró bő 10 km lejtőjén lendületesen szerettem volna futni.


Az elképzelések szerint indult a verseny, kényelmesen haladtam figyeltem a pulzust, küzdöttem a változatos talajviszonyokkal, fagyott sár, hó, ragadós sár, csúszós sár, szerencsére akadt futható talaj is 🙂.
A frissítés a szokásos volt kb, 45 percenként gél + víz, néha egy szelet alma. 23 után vált szét a maraton és az ultra útvonala, innen megritkult a mezőny. Bolyok nem alakultak ki, mindenki a saját tempóját futotta.

Vérteskoznma után van pár km betonút, itt úgy véltem, hogy mehet, volt 5:30-as km is, de még mindig kényelmesen pulzuskontrollt betartva. Jó ötletnek tűnt egy kis előnyt gyűjteni. Amint letértünk a betonról (33 km) éreztem, hogy kifogyott az energia, eléheztem. Pont akkorra volt beütemezve a következő frissítés, így gondoltam semmi gond, kaja és irány tovább. Hát nem. OK, akkor legyen még egy gél. Aztán még egy. 30 percen belül 3 ( jó ebből egy izogél), ilyen se volt még. Sajnos ez a szakasz pont egybeesett a hosszú emelkedővel, így elég sok időt vesztettem. A rákövetkező hosszú lejtő sem hozta el a feltámadást, nem találtam magamra, az utolsó kb. 3 km-t leszámítva vánszorgás volt csak. 6:23 lett a vége. Kb 20 perc maradt benne.
Az eléhezés szerintem a nem a verseny közbeni frissítésből eredt, zűrös volt a múlt hét, inkább ott keresendő az ok.
Azt viszont sajnálom, hogy a lejtőt nem tudtam kihasználni, valószínűleg többet kell edzeni 🙂 Végül is, van még szűk két hónap az UTH-ig:-)

BSZM, Stramilano, VTM

Posted on Updated on


A múlt héten igazi nagyüzem volt nálunk, beszámoló dömping várható.
Addig is:

11. Spuri Balaton Szupermaraton

Egyéni
– Korányi Balázs – 17:32:41
– Farkas László, Lupus – 22:58:04

Páros
– Palyik Andrea, 135 km-t teljesítve

Maratonfüred

– Sárközi Zsolt – 3:28:52
– Földi Zsuzsa – 3:57:56, kategória 1. a W40-ben
– Kulcsár Judit – 5:00:34

Öböl Félmaraton
– Hupka Balázs- 1:46:35

Dolgozós szekció:
– Pálfi Lívia
– Benkő Eszter

Frissítős szekció:
Karlovitz-Thurnherr Zsófi
Hupka Erika

Stramilano
– Mlinárcsik Krisztina 2:36, első félmaraton behúzva! ❤

ICEBUG® Vértes Terepmaraton*

50 km – Erényi Tamás 6:23:09, 67. hely

39 km
– Elek-Belus Fruzsina , 4:10:15, 8. hely
– Nagy Locusta Kriszta 4:28:45, 12. hely
– Gerlai Orsolya, 4:33:58, 16. hely

14,5 km
– Belus Tamás, 1:04:27, 2. hely
– Cserta Balázs, 1:26:40, 21. hely
– Törköly Piroska, 1:37:46, 21. hely
– Onik, 1:54:11, 48. hely

Crew – Erős Gábor

*Köszönet Csanyának, hogy a Gizionok támogatott egyesületként vehetett részt a VTM-en!

Extrém Burgenland beszámoló – Poór Péter

Posted on Updated on

Szerettem volna egy jó versenyt futni, mivel az elmúlt időszakban nem mindig felém hajlott a mérleg. Így volt ez a mostani verseny előtt is, elkaptam valami vírust, kételkedtem, és kérdéses volt, hogy indulni tudok-e. Na de ne szaladjunk ennyire előre….
Sok feladat volt amit meg kellett oldani. Egyrészt nem reális, hogy elinduljak a 2017 es UB-n. Ezt beláttam, és elfogadtam. Utána kárpótolásként indultam a Füredi 24 óráson, ami kudarc volt. Valami volt a testemmel, nem akart aznap futni, a gyomrom nem akart működni. Végig hánytam verseny felét, és folyamatosan jártam a WC-re. Ezt nehezebb volt megemészteni…Jöttek a szokásos kérdések, talán nem is vagyok idevaló, talán nincs „tehetségem hozzá” stb…Gabival beszéltünk többször is erről, és nagy nehezen elfogadtam, túltettem magamat rajta.
És volt még egy dolog, a frissítés. A legelején úgy nézett ki, hogy működik a maltodextrin, meg hozzá hasonló űrkaják, de minden 3-4 óra futás felett hasmenésem volt tőle. Gondoltam akkor visszatérünk a természetes anyagokhoz….

A verseny: Gabival megbeszéltük, hogy egy jó hosszú edzőversenyek fogjam fel. Semmi komoly tétje nem volt, mint végigmenni, nem vagyok csúcsformában az alapozás kellős közepén. Zsírból végig tolni De azért volt tétje, a frissítést megnézni működik-e élesben.
Eljött a nagy nap, pénteken 2 kor szólt az ébresztő, hogy ideje kikelni az ágyból…ma se lesz könnyű napunk címszóval.

3 kor indultunk Oggau településre, ahol a rajtvolt . Éppen, hogy csak odaértünk, gyorsan átvettem a nevezési csomagomat, összepakoltam a motyómat, csináltunk egy képet, és már el is sütötték a rajtpisztolyt. Sok időm nem volt átgondolni amit ilyenkor az ember átszokott, de gondoltam majd lesz időm a futás alatt. 3000 ember megindult, és én a utolsók között voltam. Nehezen tudtam haladni, 7-8 km után lehetett normálisan futni, mert addig előzgettem a túrázókat. 159 max pulzus volt engedélyezve, és arra törekedtem, hogy 150 körül mozogjon, a tempót nem is figyeltem, és nem is érdekelt.

Kísérőmmel 6-7 km-enként találkoztam (persze voltak 13 km szakaszok is) ott gyorsan odaadta a kulacsokat, és ettem 3-4 kanál krumpli püré +banán összepépesítve,+ megsózva.
Ugrok egy nagyot, mert különösebb problémám nem volt. 40. km-nél voltunk Sarrod településen, mondtam a kísérőmnek, hogy itt minden ki fog derülni, hogy milyen állapotban vagyok. Szinte nem éreztem, hogy futottam eddig. Lábaim könnyedén mentek, folyamatosan ittam, ettem, só tabit kapkodtam be, élveztem a futást, a tájat.
Viszonyításképp, voltam itt már úgy, hogy úgy éreztem magam, mintha egy úthenger ment volna át rajtam.
50 km után értünk át Ausztriába , gondoltam hamarosan meglesz a fele. Nem foglalkoztam semmivel, csak arra kértem a segítőmet, hogy amikor találkozunk, mindig mondja meg következő pont mikor lesz, és azt fogom várni. Itt meg kell jegyezni, nem gondoltam bele a felénél, hogy jajj még 60 km van stb…
Szépen teltek a kilométerek, semmi holtpont, energiám van, kedvem is van, még közbe vissza is kellett fognom magamat, mert gyorsítottam közben, működni látszott a frissítés is.
A Suunto-ra elfelejtettem rátölteni, és 10 óra 16 percnél 89. km-nél lemerült. Gondoltam innentől megyek érzésre, így is volt. 93. km-nél jött egy kisebb holtpont szerűség. Itt már belegyalogoltam párszor, de különösebb dolog nem történt. Ez a rész 6-7 km-ig tartott, utána ismét futottam szinte folyamatosan. Persze nem voltam gyors, de jó volt a mozgásom, nem estem szét, stabil voltam.
105 km…innen tudtam hogy még egy település van és ott van a cél. A kísérőm elém jött bringával, és mondta még mennyi van hátra. Még 3 km-2km-1km, majd jobbra fordulunk, és ott van a cél. Ott van a vége. Amiért megérte csinálni, az az utolsó 10 másodperc. Eufórikus állapot…12 óra 35 perc. 
Zárásként…Köszönöm a sok szurkolást, hogy gondoltatok rám Gizionok.  Soha ilyen könnyedén nem futottam még ultrát, főleg nem 100 km-t.

Piros85 beszámoló – Elek-Belus Fruzsina

Posted on

Mint ahogyan azt sokan tudjátok, még számomra is szokatlan megmérettetésre készültem múlt hét szombaton: 87.66 km lefutásárára vállalkoztam, 3205 méter pozitív szintemelkedéssel. Számtalan terepmaraton és 55 km körüli távok lefutása után, a nyáron hirtelen magától értetődőnek tűnt, hogy elébe megyek ennek a kihívásnak, így mire felocsúdtam, már be is neveztem a Piros 85 terepfutás versenyszámára. Kellően meg voltam illetődve már ettől a ténytől hetekig, de nem aggódtam, hiszen tudtam, hogy Gabi, az edzőm majd gondoskodik arról, hogy fizikailag kellően felkészült legyek a megmérettetésre. Legalábbis ami a dolog fizikai részét illeti. Akkor még nem tudtam azonban, hogy mind az augusztus, mind pedig a szeptember – október meglepően stresszes és dolgos lesz a munkahelyem szempontjából, így a versenyt megelőző hetekben egy kicsit sem éreztem magam motiváltnak és semmi sem mutatott abba az irányba, hogy megfelelően koncentrált lehetek a verseny napján

Magát a versenyre való rákészülést elég lazára vettem: volt egy hozzávetőleges időtervem (nem mondhatnám túlzottan részletesnek), a testvérem Belus Tomi tavalyi teljesítését vettem alapul, ami egy 11 órás, számomra reális kivitelezést irányzott elő. Ugyanakkor kellően rugalmasnak kellett maradnom, hiszen nem tudhattam, hogy mi lesz velem 55 km után, mondjuk úgy, hogy cirka 7 óra elteltével, így nem stresszeltem magam túlzottan a dolgon. Arra jutottam, hogy az elsődleges az, hogy pozitív élményeket szerezzek, hogy szeressem az egészet (már amennyire szeretünk még futni 6-7 óra elteltével), és hogy ne érezzem a célban azt, hogy na ennyi volt, el is temetem magamban az ultrázást örökre. Tomi már korábban kétszer futott ezen a versenyen, így magától értetődő módon kértem tőle tanácsot, hogy hogyan is kell egy ilyen távhoz hozzáállni. Szerinte ez a verseny Dobogókőig nehéz, mivel addig 36 km-en gyűjtünk kábé 1700 méter szintet, aztán viszont hosszú. És a legvégén az a döntő, hogy ki tud még a végén is futni. Tehát aki képes még futómozgásra a sunyi felfeléken a legvégén, annak nyert ügye lesz azokkal szemben, akik az utolsó 20 kilométeren kipukkannak. Radvánszki Tomi tapasztalt ultrás volt osztálytársamtól pedig azt a tanácsot kaptam, hogy az első hegyen tényleg csak nagyon óvatosan fussak fel, az a bemelegítés, utána jöhet az ereszd-el-a-hajam. Szerettem volna egy kicsit jobban rákészülni erre a versenyre, de a fókuszt a verseny hetében is elvonta a munka, meg a gyerekek, és a verseny előtti este azon kaptam magam, hogy már megint itt kell kapkodnom, hogy bepakoljak mindent, és hogy időben le tudjak feküdni aludni. Lehetett volna az útvonalat jobban tanulmányozni, de nem tettem. Lehetett volna nézegetni a szintrajzot, de nem tettem. A párom meg folyton nyüstölt, hogy mondjam már meg, hogy vajon mikor fogok odaérni a megbeszélt pontokra, így a verseny előtti este bosszúsan még matekoznom is kellett.

De ez a nemtörődömség egy kicsit sem jelentette azt, hogy nem volt kedvem futni menni másnap, sőt! Alapvetően lelkes voltam, és kicsit izgultam is, de tényleg csak kicsit. A Szentedre Trail-ek rajtjában nagyobb parában szoktam állni, mint ahogyan most éreztem magam. A frissítést sem agyaltam túl: a szokásos víz, sótabletta, Hammer gélek, meg 2 db Clif Bar lapult a hátizsákomban. A tervek szerint csupán kólát akartam inni a pontokon. Volt a fejemben egy hozzávetőleges kalkuláció, hogy mikor mit eszek, de itt is inkább a rugalmasságra helyeztem a hangsúlyt. Cipőnek hosszas tanakodás után a Hoka Challenger-emet választottam. Kicsit agyongyepált, de úgy gondoltam, hogy nem lesz itt akkora sár, hogy kelljen a Salomon Speedcross Pro csukám. Jól is gondoltam, a cipőm kiváló választásnak bizonyult. A rajtban kicsit alulöltöztem, felülre végül csak egy pólót vettem karszárral, ez utóbbit pedig még a rajt előtt közvetlenül el akartam tenni, csak már időm nem volt rá (a Kevélyre való mászás közben szabadultam meg tőle).

A rajtban nyüzsögtek a terepfutók, és mivel a verseny adott otthont a Terepfutó Országos Bajnokságnak is, csupa nagy név jött szembe az iskola folyosóján. Gyors készülődés, és ki is lőtt a mezőny pontban fél kilenckor. Huhh, na akkor irány előre az úton, kb. 11 óra és „haza” is érek.

A versenyt két nagy részre szakaszoltam: az első 65 km, Nagykovácsiig (itt volt az első randim a férjemmel), és a „maradék” félmaraton. Valahogy így sokkal egyszerűbb volt megemészteni az előttem álló feladatot.

Azt mondhatnám, hogy először sikerült maximálisan kiviteleznem azt, hogy tényleg a saját tempómban haladtam. Nem zavart, ha elmentek mellettem, és mindig próbáltam azt tudatosítani magamban, hogy nagyon messze van a vége, és ha most kipukkantom magam, akkor annyi a pozitív élményeknek. Dobogókőig nagyon tudatosan, iszonyatosan visszafogtam magam. Sok emelkedőbe bele-belegyalogoltam, egy leheletnyit talán túl is óvatoskodtam a dolgot, de tapasztalat híján nem tudtam, hogy mi várhat rám a későbbiekben. Útban Dobogókő felé Larzennel botlottunk egymásba, kiveséztük az alap-gyerekes témákat, mint pl. hogy ékszerteknőst kér az egyik csemete náluk ajándékba. Ilyen és ehhez hasonló témákat boncolgattunk, amiért nagyon hálás vagyok, mert szinte csak úgy repült az idő.

Mire felértem Dobogókőre már el is telt hozzávetőlegesen négy és egy negyed óra, és azt éreztem, hogy innentől könnyebb lesz. Azt leszámítva, hogy lilult a szám, annyira fáztam, egészen egyben voltam. Itt apa és Nicol megdepóztattak, kaptam száraz hosszú ujjú felsőt, kirázták a cipőmből az apró kavicsokat, megkaptam a következő adag gélemet és széles mosollyal az arcomon indultam tovább a Nagykovácsi felé vezető úton. Nem sok konkrét momentum maradt meg a következő órákból, inkább csak benyomások: az ázott földillat az orromban, a levegő nyirkossága, az hogy várom, hogy ritkuljon a mezőny (sokalltam a tömeget), az őszi erdő csodálata, a színes lufik az amúgy is színpomás erdőben, a nyakamba zuhogó eső megmosolygása, és az köszöngetek, hajrázok, beszélgetek, és csak mosolygok-mosolygok rendületlenül. Amikor egy nagy emelkedőt megmászva elém tárult Nagykovácsi, akkor pedig izgatottan megborzongtam, mert lassan véget ért az első etap, én pedig nagyszerűen érzem magam.

A sportórámon a navigáció volt beállítva, pulzuspánt nem volt rajtam, hogy mennyi ideje futok, nem érdekelt, hogy hány kilométernél tartok, az se nagyon. Viszont most megnéztem, hogy vajon időben ott leszek-e a randin, és elégedetten konstatáltam, hogy a megjósolt leghamarabbi időben, tehát 4 óra körül meg is érkezek. Mirkó a frissítőponton gyorsan kezelésbe vett, adta amit kértem (itt már magamhoz vettem a fejlámpát), kaptam száraz pólót, amit átcseréltem (többet öltöztem át, mint Britney Spears egy koncerten basszus), végül kértem a búcsú-puszimat, aztán Fruzsi jobbra el, irány a végjáték.

Nagykovácsiból az utat nagyjából ismertem (egyszer már jártunk itt Tomival bejáráson), emlékeztem, hogy hol, melyik kanyart szúrtuk el, ezeket a hibákat most nem követtem el. És noha a jelölés hibátlan volt, egy dolgot mégis benéztem: egy leágazót elvétettem, és belefutottam egy 300-400 méteres lejtőbe. Hál’ Istennek hamar rájöttem a hibára, átkoztam magam kicsit, de egy gyors hátraarc után feltempóztam az emelkedőn és ráfordultam a helyes irányra. Itt már elkezdtem zenét hallgatni, mert kellően szétszéledt a mezőny, szóval nem kellett attól sem tartanom, hogy bárkit is feltartanék azzal, hogy nem veszem észre, hogy mögöttem lohol. Egyébként innentől már inkább én előzgettem, kevesen mentek el mellettem, illetve talán már nem is mentek el mellettem egyáltalán.

Mikor megérkeztem a Hárshegyi körútra, szabályosan ujjongtam, mert ez szinte olyan mintha otthon lennék. Az erdő szép lassan szürkülni látszott, és én csodálatosan éreztem magam. Tudtam, hogy egy rövid szakasz és itt van a Szépjuhászné, mögötte pedig a János hegy, ami már tényleg hazai terep. Szépjuhásznénál Mirkó szurkolt, de egy puszin és a támogatásán kívül mást nem vittem magammal. Tudtam, hogy egy utolsó határozott emelkedő, és onnantól „szinte” csak lefelé futok a végéig. Ekkor már feltettem a lámpát, de nem kapcsoltam fel, tetszett, ahogy felfelé botorkálok a szürkületben. A fülemben Váczi Eszter énekli az „És a csend” című dalt, a szőr pedig feláll a karomon, és azt érzem, hogy tökéletes helyen vagyok itt és most a világban, minden, amit kerestem ma, itt van bennem, bármilyen közhelyesen is hangozzék, a magától-értetődősége a dolgoknak szinte letaglóz: az, hogy a testem engedi, hogy mindezt megtegyem, hogy ezáltal még inkább tudom, hogy ki is vagyok valójában. Gyakorlatilag simán összedobtam volna egy Coelho könyvet, anélkül hogy ezzel bárkit is megbántanék. 😉 A János-hegyen próbálok kapaszkodni ebbe az érzésbe, de kelletlenül el kell engednem. Ennyi jut mára, de ez több is, mint amit remélni mertem reggel fél kilenckor. Felérve a hegyre szinte más ember vagyok, más tudatállapotban: Kriszta tölti a kólát, majd lefelé veszem az irányt. A rövid meredek szakaszon túl Máriamakkos felé pedig beindulnak a lábaim, szól a fülemben Jamie Cullum Edge of Something-ja, eszembe jut a nyári szigetes fellépése, ahol ott állok a második sorban, a lábaim és a szívem is visznek. És hiába futottam már 75 km-t, hirtelen semmim sem fáj, repít a flow, zuhanok bele az éjszakába. Tartottam attól, hogy félni fogok majd a sötétben, de ez volt a hab a tortán: ahogy a lámpám megvilágította a fényvisszaverő szalagokat. Az órám valahol itt merült le, ami kicsit kizökkentett, és ekkor kapcsoltam ki a zenémet is. Innentől inkább csak figyeltem és a befutóra koncentráltam, plusz megígértem a tesómnak hogy nem fogok elesni a köves-sziklás single trackes részen Budaörs határában. Tehát fókuszáltam és tovább vigyorogtam.

És egyszer csak kiértem a műútra! Na az valami elképesztően jó érzés volt! Látom magam előtt Tündit a lámpájával, kocogok utána, szuper hogy nem kell tájékozódnom, megyek utána. Csökken köztünk a távolság, kicsit beérem, de tisztes távolban maradok, kicsit lassítok, jó ez a felállás nekem. Várom, mikor fordul be végre, majd amikor vesz egy balost rájövök hogy itt a VÉGE! Égnek a mécsesek az iskolába vezető járda két oldalán, én pedig irtózatosan büszke léptekkel futok be, majd fel a lépcsőn és ott a várva-várt cél. A tesóm a nyakamba borul, Mirkó és Apa éljeneznek. Mikor Mirkót megölelem, elsírom magam: ő ezt már megszokta, de egy perc múlva megtudja, hogy nem azért, mert kizsigereltem magam, hanem azért mert annyira meghatározó volt ez az utazás itt és most. Sokat tanultam magamról. És mindent megkaptam tőle, amit csak szerettem volna. Aztán persze hab a tortán, hogy 10 óra 20 perces idővel sikerült beérnem, ami pont 40 perccel jobb, mint szerettem volna. A lányok között az előkelő 8. helyen végeztem, ami ilyen erős mezőnyben rendkívüli módon megtisztelő.

Miután otthon részletesen elregéltem kalandjaimat, Mirkó közölte velem, hogy lehet, egyszerűbb lenne, ha venne nekem 2 grammot, beosztogatom, és utána legalább még járni is tudok. Nyilván EZ nem járható út. 😀 Tény, hogy egy kicsit be voltak állva a lábaim, plusz mivel egy helyen majdnem elestem, a bokám másnapra egy leheletnyit feldagadt. De a boldogságom határtalan. Ez már tényleg valami volt!

Köszönettel tartozom Barát Gabinak a felkészítésért: nekem fontos, hogy ő képes arra is, hogy ne csak helyezésekben mérje az eredményeket, hanem érzésekben is. ❤

Folytatjuk! 🙂

“Hegy-vagyok”, Fruzsi

Piros85 beszámoló – Belus Tamás

Posted on Updated on

Nehéz ilyenkor szavakat találni. Ezt a versenyt még emésztenem kell, és nem azért, mert ez a nap olyan különleges lett volna. Nem volt olyan felszabadult, mint a Kaptárkövek, olyan szép, mint a Less vagy a Bükki Hard, és messze messze nem volt olyan eufórikus mint az UTH. Nem a versenyt kell emésztgetnem, hanem a következményeit. De kezdjük az elejéről…ha nincs kedved/időd, csak ugord át a következő bekezdéseket. 🙂

AZ ELMÚLTNYÓCÉV
10 éve kezdtem el futni, nyolc éve futottam az első terep maratonomat, hét évvel ezelőtt pedig már ott voltam a mezőnyben az UTH előd T50-en. Az első pár évben egész sokat fejlődtem, egyre hosszabbak lettek a távok, okosabbak a futások, sokat is edzettem és az elérhetetlennek tűnő célokat sem gondoltam elérhetetlennek. Aztán 4-5 évvel ezelőtt megállt a dolog. Persze sokat futottam, jártam a versenyeket (ekkor már szinte kizárólag terepen) és egy picit minden évben sikerült előre lépnem. De mindig csak picit. Közben néhány sporttársam, akikkel sokat versenyeztem együtt valahogy gyorsabban haladtak. Jó lenne, annyit fogyni, mint Biriki Atti, jó lenne annyit edzeni mint Koltai Dani, jó lenne jó lenne jó lenne…De amikor több áldozatot kellett volna hozni, valahogy sosem voltam elég elszánt. A 2007-es 80kg közben szép lassan 90kg-nál is több lett, én meg néztem a versenyeken a legjobbakat és az utánuk jövő 15-20 srácot. Nekik persze könnyű volt 😀 Ha én ilyen vékony lennék, ha lenne időm a hétvégi hosszúkra, stb stb. Aztán 2015 őszén elpukkant az agyamban valami. Arra jutottam, hogy elég volt az álmodozásból. Vagy elkezdek úgy dolgozni azokért a célokért, ahogy kell, vagy hagyjuk a francba az egészet. Jöjjenek az örömfutások, a sok sok komfortzóna, és az UTMB-t meg felejtsük szépen el.

UTH 2016
Beneveztem tehát az UTH hosszúra (mert a rövidre betelt a limit), és igyekeztem az erőmhöz időmhöz mérten mindent elkövetni, hogy jól is sikerüljön. Ma már persze látom, hogy miket szúrtam el akkor, de ez a lényegen nem változtat. Akartam azt a versenyt, és meg is dolgoztam érte. Hiányzott vagy 10 db hosszú edzés a lábaimból, de igyekeztem annyi szintet összeszedni a hétvégi Tokaji-hegyi futásokon amennyit csak lehet. Közben Fruzsi már szakember irányításával készült, Barát Gabi készítette fel a versenyekre, és Fru engem is bíztatott, hogy lépjek be én is a csapatába. Abban maradtunk, hogy az UTH-t még megcsinálom egyedül úgy, ahogy tudom, aztán utána megkeresem Gabit. A verseny óriási élmény volt, olyan, amiből hónapokig erőt tudtam aztán meríteni. 50. lettem, 18:07-es idővel és kevés nálam boldogabb ember lehetett a mezőnyben.

GABI LETT AZ EDZŐM
Egy héttel később beszéltünk Gabival. Elmondtam neki, hogy mit szeretnék elérni, mit várok a közös munkától, és hogy mennyi időt és energiát tudok az edzésekre fordítani. Elkezdtek jönni az edzéstervek, amiket eleinte azért nem vettem túl komolyan. Gabi persze igyekezett szembesíteni vele, hogy ez így hová vezet (és hová nem) de nem éreztem, hogy túl nagy tétje lenne a dolgoknak. AZ UTH még messze volt, azok a versenyek pedig, amikre ekkortájt eljutottam, valahogy nem tudtak kibillenteni ebből az állapotból. A tavalyi P85 kb ennek megfelelően sikerült. 40. lettem éppen 11órán kívüli idővel, óvatosan, az erőt beosztva és semmit sem kockáztatva futottam. A téli alapozás nem sikerült túl jól, a tavaszi edzéseket/versenyeket is sok minden akadályozta, így mire észbe kaptam, már ott is álltam újra az UTH rajtjában. A súly kb. mint tavaly (93 kg) de a pályát és önmagamat is jobban ismertem már, plusz ott volt a lábamban egy teljes Gabival végigedzett év. Nem is maradt el az eredmény 🙂 27. lettem 16:57-el, több mint egy órát javítva a 2016-os időmhöz képest. Öröm, boldogság, talán mégis van keresnivalóm ebben a sportban, szépen csökkent a különbség az élmezőny vége és közöttem.

FORDULAT AZ EDZŐTÁBORBAN
Tudtam persze, hogy valamit kezdeni kell a súlyommal. Gyakran viccelődtem azzal, hogy úgy nézek ki a mezőnyben mint egy ogre. A magasságom még hagyján, 186 cm-nél többen is magasabbak a jók közül, de ez a 90-95 kg ez tarthatatlan. Elkezdtem diétázni, de az elszántság most sem volt valami erős, lement 1-2 kg de ennyi, nem is nagyon éreztem, hogy ez javítana a futásomon. Aztán július közepén vendégül láttam Gabit és pár csapattársamat a Zemplénben Erdőbényén egy 4 napos edzőtáborban. El sem tudom mondani mennyire inspiráló volt együtt tölteni a többiekkel ezt a pár napot. A tábor egyik beszélgetésében azt találtam mondani Zsófinak, hogy leszek én még olyan jó mint ŐK (így nagy Ő-vel), mire ő tök természetesen azt mondta, hogy „persze”. Úgy gondolom, hogy talán látta rajtam, hogy olyan srác vagyok, aki ha IGAZÁN akar valamit, akkor azt el is tudja érni. És ha ez tényleg így van, akkor lehet, hogy az a baj, hogy nem is akartam én ezt eddig igazán…Ez volt a fordulópont. A tábor után végre komolyan és kitartóan kezdtem újra a diétát, nagyon keményen odatettem magam az edzéseken és a heti 5 futóedzést heti 1-2 box és heti 2-3 (később 4-5) konditermi edzéssel is kiegészítettem. A táplálkozás komolyabb kihívás volt, mint az edzés. Az edzést gyakran csak elkezdeni nehéz, és naponta csak egyszer kétszer kell keménynek lenni hozzá. De a kajákról hányszor hozunk döntéseket egy nap? 10x? Minden egyes alkalommal, amikor kinyitottam a hűtőt, vagy amikor meg kellett állnom, hogy „gyorsan egyek valami bármit” erősnek kellett lenni. Szerencsére nagyon gyorsan eredménye lett a dolognak, szaladtak le a kilók, és az edzéseken is elkezdett meglátszani a fogyás. Az augusztus eleji Suhanj6-on már 70km-et mentem a hat óra alatt (86kg) a szeptember közepi biatorbágyi Wadkanz-on pedig második lettem (83 kg). Az őszi célverseny végül Fruzsinak is és nekem is a P85 lett, bár a Lemkowynára is volt nevezésünk, de aztán maradt a Piros. Az utolsó hónapot nagyon meghúztam, meglett a 80kg-s versenysúly, az utolsó hetet leszámítva már 11-14 edzésórát csináltam, úgyhogy tényleg mindent beleadtam a hajrában. Lett is új 10km-es PB-m (39.50) és Tokajban a meredekeken is jól ment a lábam.

A MATEK
A nagyon jól sikerült nyár-ősz és a 13kg fogyás miatt biztos voltam benne, hogy sokat tudok javítani a tavalyi 11órás időmhöz képest. De hogy mennyit, azt nehéz volt megtippelni. Úgy számoltam, hogy 1 órát legalább kell, hogy jelentsen a formajavulásom, ezért csináltam egy ambiciózus 9:45-ös időtervet, aztán meglátom menet közben, hogy fogom-e tudni tartani a tempót. Tavaly nagyon óvatosan kezdtem, Dobogóig is sokat gyalogoltam az emelkedőkön, de most meg akartam futni rendesen az elejét, ezért a tervezett javulás nagy részét a táv első 2/3-ba tettem, a végén megelégedtem volna a tavalyi tempóval is.

KÉSZÜLŐDÉS
Tavaly szokásomhoz híven Nyíregyházáról indultam egyedül, nagyon korán és a verseny után haza is vezettem. Idén a szüleim is velem tartottak, anya Fruzsi gyermekeire vigyázott, apa pedig nekem jött segíteni a napomat (Fruzsinak pedig a férje Mirkó volt a segítője) A rajt közelében aludtunk apával. Az este a cuccrendezésé volt, tanultam az időtervet és a pályát, apával pedig megbeszéltük, hogy hol és mikor lesz ott a pontokon. A szállodában nem volt szerencsém a szomszédokkal. Előbb az egyik oldalt hangosan bulizó fiatalokat kellett megkérnem, hogy hagyjanak aludni, aztán éjfél körül a másik szobába egy kínai család érkezett ordibálva. Végül azért elég sokat tudtam pihenni, reggel nagyon korán már a rajtban voltunk, így legalább nem kellett sorban állni sehol 🙂 Nagyon jól sikerült a cuccválasztásom is. Egy 3/4es capriban futottam, egy szuper Under Armour rövid ujjú aláöltözet volt felül, rajta egy technikai és a karmelegítő. A karmelegítőt időnként levettem, volt, hogy csak felgyűrtem, nagyon jól tudtam szabályozni vele a hőleadást. Nem vettem fel viszont kompressziós szárat, ezt marhára megbántam, később majd írom is, hogy miért. A track fent a V800-on, a zsák tele minden földi jóval – úgymint Hammer gélek, magnézium, sótabi, nedves papírtörlő ami hálistennek idén nem kellett, egy laminált szintrajz rajta a tavalyi részidőimmel és 2×4 dl víz, ja és a tartalék salamon széldzseki mert a hidegtől tartottam kicsit.

A RAJT ÉS AZ ELEJE
Barátok, ismerősök mindenütt. El sem kezdem felsorolni, hogy mennyi mindenkivel sikerült beszélnem pár szót, régebben szerettem magamban tölteni az utolsó órát, de mostanában nagyon élvezem, hogy egy kicsit részese lehetek a terepes társasági életnek. Azért maradt idő egy korrekt bemelegítésre, szelfiztünk Fruzsival és el is lőtték a versenyt. Tavaly nagyon lassan kezdtem, be is ragadtam az aszfaltos szakasz utáni single track-en egy lassabb csoport mögé, idén viszont erősen kezdtem, hogy ne járjak így. 20-25-en lehettek előttem, amikor beértünk az erdőbe. Hamar kiderült, hogy nagy sár nem lesz aznap (bár volt pár rosszabb rész azért) ennek marhára örültem, mert a Speedgoat-om sok mindenre jó, de sárban nagyon szar futni benne…
Nagyon jól ment a futás, a Kevélyre (7,1 km) 11 perccel értem hamarabb fel, mint tavaly, szinte végig futottam. A pulzus teljesen rendben volt, a lejtő sem volt túl csúszós-sáros úgyhogy elengedhettem a hosszú lábaimat. Csikóváralja (12,8km) előtt Nicol várt, nagyon örültem neki, puszi-fotó és mentem is tovább, a ponton másik csapattársam, Kriszta azonnal töltötte a kulacsomat. Apa kérdezte mit kérek, mondtam, hogy egy pacsit 🙂 Nagyon jó kedvem volt, itt már 22 perccel mentem a tavalyi előtt. Uhh jó lesz ez végig így?? Úgy éreztem igen. A szett nagyon jól működött rajtam, nem volt melegem, nem fáztam, a mellény nem dörzsölt, a cipő tette a dolgát, minden a legnagyobb rendben. Közben egész verseny alatt tervszerűen ettem a Hammer géleket, ha kívántam, ha nem. Olyankor is szépen betoltam a tervezett adagot, amikor nem éreztem különösebben szükségesnek. Ez utólag nagyon okos dolognak bizonyult. A pontokon pl sehol nem voltam különösen éhes, így nem kívántam meg a hülyeségeket, és nem ettem össze-vissza minden szart. Nem is volt semmi gondja a gyomromnak és gyakorlatilag az utolsó pillanatig szépen tudtam enni a géljeimet, mindent elfogadott és hasznosított a testem.

DOBOGÓRA FEL
Dömösig nem volt különösebb történés, az emelkedőket kötelességtudóan megfutottam, néha ott is ahol már tényleg a gyaloglás tűnt volna okosabbnak, de valahogy elegem volt az óvatoskodásból, jó formában voltam, és nagyon bíztam abban, hogy végig bírom majd így, úgyhogy mentem ahogy bírtam. Előttem fel-fel tűnt Pál Emőke libegő csurija, mögöttem senki, eléggé széthúzódott már a mezőny körülöttem. Dömösre (28km) már 36 perc volt az előnyöm tavalyhoz képest. Apa ott várt a ponton, már előkereste a depós táskámat, gyors kulacstöltés, pár gél a zsebekbe, ittam pár korty energiaitalt és puszi-pacsi-tovább. Pont láttam Vincze Zsófit beérni a pontra, azt hittem előttem van, na mondom ha így megyek látok valamit a lányok dobogóért folyó csatájából. Emőke húzta a sort fel Dobogóra, néha az emelkedőkön én, de egyébként egymás közelében haladtunk. Szemben jöttek Oliék, Emőkének adták az infót Irénről. Szakó-nyeregre (33km, -43 perc) a velünk jövő pár srác lemaradt, Emőke lassulni látszott. Léptem volna el mellette, ráköszöntem, kérdeztem minden ok-e? Szarul vagyok, mondta ő és tényleg nem nézett ki jól szegény. Vízzel, sótabival kínáltam, bíztattam, hogy majd a ponton feltámad. De aztán sajnos tényleg kiállt, ahogy láttam jól is tette. Dobogóra (36 km, -47p) Apa épphogy ideért a pontra, én már továbbindultam mire jött szemben a parkolóból, szabadkozott, hogy túl gyors vagyok, 1 perc alatt felszerelt mindennel és már mutatta is a parkoló után az utat. Pár hete futottam itt az egyik éjjel az UTH bejárásomon, mennyire más így a hegy, tele emberrel. A pont előtt ismét Nicol szurkolt nekünk – GIZIONPOWER mindenütt 🙂)))

KOPÁRIG MINDEN OK
Közben fel-fel támadt a szél, egyik borulat jött a másik után. Jól esett nagyon a levegő, jöttek a szép hosszú lépések lefelé. Nagyon figyeltem, teljes volt a fókusz, minden ellépésnek tétje van, gondoltam, és bele is tettem az energiát mindegyikbe. Pilisszántó (43km, -54p) nagyon gyorsan eljött, a Csévi-nyeregnél (45,7 km, -56p) pedig Bóla Lia várt a családjával, szólt a kereplő, ment a bíztatás, fotó Lia édes-halloweeni sminkes kislányával. Továbbra is minden rendben, felfelé és lefelé is klassz a tempó, a kedvem határtalan. Innen a Kopár-csárdáig tartó szakasz nagyon szórakoztató volt, imádom ezeket a kanyargó hegyoldali single-trackeket, meg is toltam, ahogy csak tudtam. Valahol itt értem utol a csapattársamat Ákost, aki a túrán futott. Kicsit dumáltunk, lőttem egy klassz képet és már léptem is el. Kopárnál (54km, -1óra1p) András várt a ponton, jó volt dumálni vele, közben apa jött az ellátással, vittem az asztalról magnéziumot (de jól tettem) ettem egy kis ropit, ittam kólát (innentől mindenhol jött egy kis kóla) ez is elég gyors depó volt.

A NEHEZE ITT JÖTT
A Kopártól jön szerintem a verseny legnehezebb része. Már több mint 50 a lábban, jó lenne gyalogolni a Hosszú-árokig (59,5 km, -1ó14p) vezető enyhe emelkedőn, de nem lehet. Ha itt gyalogolsz, akkor már minden emelkedőn gyalogolni fogsz. Futni kell, pedig már tényleg fáj, futottam is, örültem is a lufikkal szuperül feldíszített pontig. Zajlott az élet a ponton, Medgyessy Gergely Szimandl Anitával beszélgetett. Gergővel sokat mentünk együtt vagy egymás közelében ezután, a szuper célidőmet neki is köszönhetem. Fel a Nagy-Szénásra (62,3km, -1ó22p) már egész jól ment a dolog, és szerencsére elég meredek volt ahhoz, hogy lelkiismeret furdalás nélkül gyalogolhassak 🙂. A lejtőn viszont jött a baj. Görcs előbb a bal aztán a jobb vádlimba, többször majdnem elestem lefelé a hirtelen berobbanó fájdalom miatt. Nem akartam megállni, volt már, hogy ilyet lábon kihordtam, de aztán végül mégis megálltam nyújtani kicsit őket. Átmenetileg megoldotta dolgot a nyújtás, de aztán le a Nagykovácsi aszfaltos lejtőn a lendületes 4:30-asok helyett sziszegős 6 percesek lettek. Nem nagyon tudtam, hogy mi lenne jó. Gergő ért utol, mondta, hogy igyak rengeteget, magnéziummal kínált. Mondtam, hogy majd a ponton összerakom magam. Apa ott volt a plébániánál (65,6 km, -1ó26p) intézett mindent pillanatok alatt. Kaptam magnéziumot, ittam kólát, feltankoltam mindent és robogtam is tovább. A lámpát itt terveztem felvenni, de teljesen felesleges volt még, a sötétedésig még volt bő két óra. Itt gondoltam száraz technikait felvenni, de végül nem öltöztem át. Annyira nem fáztam és sajnáltam rá az időt. A shiledet viszont egy zárt baseball sapkára cseréltem, ez később az esőben nem jött rosszul.

GÖRCSÖK. GÖRCSÖK MINDENÜTT.
Fruzsival az innentől a célig tartó részt megfutottuk együtt pár hete, ráadásul track nélkül, hogy figyelni kelljen végig. És milyen jól tettük! Minden beugrott futás közben…hol lesznek a nehezebben észrevehető kanyarok, meddig tart még az emelkedő…érdemes-e belefutni vagy belegyalogolni egy-egy részbe. Nagy biztonságérzetet adott ez, plusz Gergő is ott futott a közelemben, klassz dolog egy ilyen rutinos terepessel egy tempót menni. Kérdeztem tőle, hogy milyen időt megyünk szerinte. Azt mondta, hogy konzervatívan számolva 9:15 de lehet hogy jobbak is leszünk. Elkerekedett a szemem. Azt tudtam már ekkorra, hogy sima ügy a 9:45, de hogy ennyire közel lehet a 9 óra, azt nem éreztem belülről. Visszagondolva ez nagy lökést adott még a végére, talán ezért is küzdöttem a görcsök ellenére ennyire. Ekkor már lejtőkön minden 4.-5. lépésnél görcsölt valamelyik vádlim. Gyakran álltam meg nyújtani őket, és mondogattam magamban, hogy „a vádlim egy merő lazaság…nincs benne görcs…a tónusosság szobra…Kilian csak azért utazott Budaörsre, hogy megismerje a világ leglazább vádlijú futóját…meg ilyen baromságok. Volt, hogy segített is 🙂
A Hárs-hegyi körút (74km, -1ó38p) után egy frissítő zápor törte csak meg a monotóniát, aztán már kezdtük is a János-hegyet Gergővel. Szépjuhásznénál azért megkaptam apától a lámpát, biztos ami biztos. Fel a Jánosra (77km, -1ó41p) gyors gyaloglás, de ahol lehetett azért belefutottunk.

A ponton Kriszta várt ismét isteni málnaszörppel (köszi Kriszta!!), max 30 mp-et álltam, nem is mertem többet a vádlijaim miatt.
Féltem a lefelétől és félhettem is. Szenvedés volt a vádligörcsök miatt. De az igazán rossz az volt, hogy amúgy nagyon egyben voltam ezt leszámítva, és biztos vagyok abban, hogy komolyat mentem volna itt, ha nincs a vádlim ilyen szar állapotban. Még világos volt, tavalyi itt már masszív sötétben lejtőztem. Görcsök között értem végre az utolsó pontra Makkosmáriára (81,5 km, -1ó46p), itt már teljesen egyedül. Pár jó szó még Apától, és jöhetett az utolsó etap. Örültem az utolsó emelkedőnek, legalább nem görcsölt a vádlim közben. Számolgatni nem volt energiám, azt tudtam viszont hogy előttem és mögöttem is messze van a következő futó (köszi az infót Zsófi!). Lefelé a sziklás vízmosásos lejtőn tavaly nagyot estem, most elvben óvatosan kellett volna mennem a görcsök miatt, de olyan közel volt már a vége. Nem volt itt már mire spórolni, gondoltam ettől már nem lesz rosszabb úgysem.
Beérni Budaörsre azért elég jó érzés volt. Kár, hogy a hülye görcsök miatt nem tudtam kiélvezni az utolsó pár km-et, de végül is ennyi bajom volt egész nap, és azért ezt még ki lehetett bírni. A célegyenesben Attila barátom futott velem egy picit, és a csapatból Orsi és Balázs is a célban várt, gyerekek ez nagyon-nagyon jó érzés volt, köszi!!!
Be a suliba, fel az utolsó lépcsőn, és szólt a taps, én vigyorogtam mint a tejbetök 🙂 A vége 9:07 lett, 13. lettem, én pedig majd kiugrottam a bőrömből. És az a durva, hogy igazából nem is éreztem magam fáradtnak. Simán ment a járás, nem szédültem, a gyomrom teljesen oké. Orsi befutókosarából kaptam sört meg rudit (infúzió is volt nála, ha kellett volna), Balázs, Atti, Apa mindenki olyan büszke volt rám. Nagy pillanat volt ez nekem. Jöttek az üzenetek, a kedves sms-ek a többiektől, akik a neten nézték egész nap az eredményeket, annyira jól estek, köszi! Közben már Fruzsi célidejét számolgattam, úristen mekkora menet lesz ez neki is!! 10óra20-ra jött be, 8. lett ebben a bivalyerős női mezőnyben, nem is találtam szavakat. Megleptem magamat ezzel a futással, de Fruzsi legalább ennyire meglepett engem. Szép volt Fru! Szeretlek és büszke vagyok rád hugi! Egy év alatt 1óra 57 percet javultam itt, ami – és ezt biztosan érzem – lehetetlen lett volna Gabi nélkül. Köszönöm Gabi és nem csak az edzésterveket. A szakmai tudás hozzám nem biztos, hogy elég lett volna. Kellett a terelgetés, az unszolás, és hogy vissza tudjál fogni, amikor arra van szükség.

9óra 7 perc. Ízlelgetem azóta is. Ez jobb, mint jópár olyan futó legjobb eredménye ezen a pályán, akikre azóta is felnézek, akik a példaképeim. Persze Muhari Gabi, Áron, Marci és a többi nagyágyú továbbra is egy külön minőség, de azt hiszem, ha így folytatom, akkor ott lehetek az utánuk jövő 10-20 srác között.
Jó lenne… haha nem. Így lesz, majd meglátjátok 🙂