ultrafutás

Virtuális BSZM -Földi Zsuzsa, beszámoló

Posted on Updated on

A Balaton Szupermaraton eredetileg (= Covid-mentes időkben) egy négy napos buli a Balaton körül, 196 km-t kell megtenni futva, naponta 43-53 km-es etapokban, Siófokról indulva a déli part felé, és ide visszaérkezve.
Idén a járványügyi helyzet és a korlátozások miatt ezt a versenyt csak virtuálisan lehet teljesíteni – bárhol, tehát akár a Margitszigeten, akár egy futópadon futva, lényeg, hogy az össz 196 km legyen meg.
Mivel minden bizonytalan jelenleg, hogy mikor és milyen verseny lesz tavasszal megtartva (valószínűleg semmi azok közül, amik tervben vannak/voltak), így jött az ötlet, hogy fussak a virtuális BSzM-en, és nagy örömömre Gabi rábólintott, sőt, az ő ötlete volt a teljes táv teljesítése.
Először úgy volt, hogy hét nap alatt futom, közben logisztikát átgondolva lett belőle 6 nap, végül az online oktatás, és a munkám miatt 5 napra redukálódott: a futások dátumai március 12,13,15 és 16. lettek.


Első nap, március 12., péntek, 48,45 km az etap.

Délelőtt három gyerek online suli, plusz egy ovis lekötése (nem szó szerint 😀 ), hogy a többiek tudjanak tanulni. Mivel este 8 után az utcán nem lehet tartózkodni, rögtön pados futással kezdtem meg a négy napos mókát. Délután 5 után tudtam kezdeni, gyerekeket elrendeztem, a nagyok cukik voltak, rendezték a kicsiket, hogy ne este kelljen kezdenem, és éjfél után végeznem. Frissítés pad mellé a polcra (izó, sótabi, víz), könnyű laza tempó, 6 perc körüli, így kényelmesen tudtam tartani a megadott max158-as pulzust. Zwift appot használok a pados futásoknál, így ha nem köt le a film, vagy nem akarok tv-t nézni futás közben, akkor sem unalmas (csak veszélyes, ha egy gyorsabb futó elhúz mellettem a virtuális térben, emlékeztetni kell magam, hogy oké, hogy verseny, de na, van még 3 nap, csak ésszel 😉 ). Három Poirot filmet megnéztem, viszonylag gyorsan eltelt az öt óra a padon, közben 20 percenként frissítés, nem unatkoztam egy percig sem. 49 km lett a vége, este 10 körül végeztem, nyújtás, kis óvatos henger, vacsora, éjfél körül már aludtam.

Második nap, 13., szombat, 53,6 km van erre a napra.

Ráért a gyerekvigyázó néni, így sikerült eljutnom a Margitszigetre futni, ahova az egyik kedves futócsoportból is kijöttek jó páran futni. Egy futó barátommal, Balázzsal 10 körülre terveztük az indulást, ő egy első maratont tervezett aznapra, én tudtam, hogy nekem bő 10 kör lesz. 10 után kicsivel indultunk, nagyon kellemes idő volt, de leginkább a sziget pesti oldalán – a budai oldalon elég erős szembeszél fogadott, de tudtam hogy ez lesz, különösebben nem érdekelt. Legalább erősít ez is, beépül 😉. Az első kör végén vetkőzés, illetve félig átöltözés – akkora volt a hőérzet-különbség a pesti és a budai oldal között a szél miatt, hogy végül a top fölé egy trikó ment, hosszú ujjú vékony felső le, helyette karszár, és plusz egy rövid ujjú póló a budai oldalra (és kesztyű 😊 ), a pesti oldalra érve póló-kesztyű le, majd következő körben a budain vissza minden. A futóövbe csak kb fél órányi frissítést tettem, hogy minél kisebb súlyt kelljen vinni, úgy terveztem, hogy körönként kb fél perc lesz a kulacs csere – hát sajnos nem így volt, a többi futócimbora kicsit több időt elvitt, mint terveztem. A második körtől jött velünk még egy futóhaver, Sanyi, ő 2-3 kört tervezett, végül a harmadik köre végén úgy döntött, jön még egy körre, legyen meg az első félmaratonja – meglett neki 😊
Félmaratonnál (4. kör után) éreztem, hogy előző este már közel 50 km-t tettem a lábaimba, 30 után  volt kb. 2 perc, hogy nagyon sajnáltam magam, fájt a combom a fáradtságtól, aztán a hátszeles oldalon jól lettem, és elfogadtam, hogy hát ez ilyen, a budai oldal innentől fájni fog, de sérülés nincs, csak fáradtság, azt meg tudtam hogy lesz, úgyhogy a következő 4 kört szépen kussban lenyomom. Balázs a maratonja  (8 kör, nagyon szépen, fegyelmezetten futott végig) után kiszállt, én zenét kezdtem hallgatni az utolsó két körre, és bár eddig is, most még inkább csak arra koncentráltam, hogy jobb láb, bal láb, budai oldal beépül, pesti oldal ajándék 😊.  A pulzus végig jó volt, nem esett nehezemre nem túltolni, elég fáradtak voltak hozzá a lábaim.
Nagyon örültem a 10. kör végének, Balázs megvárta amíg végzek, és nagyon jófej volt, szerzett kaját is – gluténmentes hamburgert a Burger Kingből 😊
Otthon nyújtás óvatosan, kicsit hengereztem is, és intéztem másnapra időpontot a masszőrömhöz 😊
Vasárnap masszázs (itt is köszönöm Tominak, hogy összerakott újra), pihi, este henger, nyújtás, fejben készültem a másnapi szűk 44 km-re. Egészen délutánig nem tudtam még, hogy hol fogom futni, padon vagy utcán, amikor is egy vecsési futó cimbora megkérdezte, hogy mikor futok másnap, mert ő is futna, ha elég lassan megyek. Így el is dőlt, kinn futok a megszokott, és mostanában sajnos hanyagolt körömön. 18-19 kör lesz nagyjából, szépen lassan lekocogom 😊


Harmadik nap, 43,6 km:

Délelőtt indultam, az idő pont olyan szép és szeles volt, mint szombaton, csak a déli szélből északi lett. A frissítésem a futó haver Kareszékhoz tettem kerten belülre, ők pont a körön laknak, a januári százasnál is nálunk volt a cuccom. Futózsákkal és 5 órányi frissítéssel a hátramon indultam, cuccot leraktam a megbeszélt helyre, és csak telefon+kis soft kulaccsal mentem innentől. Természetesen most is az történt, mint szombaton a szigeten: szembeszél nagyon hideg, hátszél megsülök, így az első kör után jött az öltözködés, a szombatit lemásolva, csak most 1 km-enként vettem le-fel a pólót és kesztyűt. Legalább mindig volt mivel elfoglalni magam 😊
A 3. kör után csatlakozott Karesz is, 10-15 km-t tervezett, az kb 4-6 kör. Pulzusom végig szépen 155 körül volt, széltől függően 6:10-6:40 közötti tempó, combom közben folyamatosan suttogta, hogy „hééé, ez fáááj, nem akarom, hagyd abba!” de nem voltam hajlandó meghallani, hogy mit dumál, ment a jobb láb, bal láb, ismétel 😊. Karesz végül 9 körön keresztül jött velem, beszélgettünk, neki félmaraton, nekem majdnem 30, még 6 kör, az egy laza edzés máskor, sima ügy lesz 😊.
Es végül elfogytak a körök, az utolsóban összeszedtem az üres kulacsaimat, zsákomat, ruhákat, és a maradék 2 km-t zsákkal futottam már. 43,8 km lett a vége, elfáradtam 😊


Negyedik nap, 51,2 km:

Délelőtt munka, délután gyerekek, így egyértelmű volt, hogy mivel 8-ig nem végzek az 5+ óra futással, pados buli lesz megint. Este 6 után tudtam kezdeni, és pont mint kedden, minden frissítés magam mellé bekészítve, a frissítési tervet most kiírtam egy papírra, és felragasztottam magam mellé a falra, hogy ne a telefonból kelljen nézni mindig (3 óra után már nem feltétlen emlékszem, hogy épp só+víz, vagy izó jön). A frissítés mellé tettem egy százast is, és azt a gesztenyét, amit még októberben az UB-n szedtem össze valahol Siófok után – gőzöm nincs, miért vettem akkor fel a földről, és tettem el, de azóta is őrzöm.
Az első 10 perc után már tudtam, hogy ez kemény lesz, így mindig csak a következő 20 percre figyeltem. Egyszer úgyis vége lesz, ma ez kevésbé nem fog fájni, és holnaptól meg pihenhetek kicsit úgyis. 30 km körül bekapcsoltam a diszkófényt, rövid videós bizonyítékot is csináltam Gabinak, hogy tényleg party volt :D, egyébként csak bambultam a netflixet és jobb láb, bal láb, 20 perc, és így egészen 5 óra 25 percen át. Gábornak üzentem 17 km-nél (első harmad), 34 km-nél (második harmad vége), maratonnál. 35 km után már nem volt jól a hasam, de nem a korábbi görcsölős, hasmenős, elrontott frissítés miatti rossz érzés volt, hanem émelygős-hányingeres, ilyet még nem éreztem korábban.
51,5 km lett a vége, valamikor éjjel fél12 után fejeztem be a futást. Az émelygés elmúlt végül, maradt helyette az elég komoly fáradtság.
Két körmömhöz/alá szép vízhólyagokat növesztettem, nagyjából ennyi az össz ’kár’, amit a négy nap alatt összeszedtem 😊
Összességében minden nehézség, fáradtság ellenére is baromi klassz volt ez a négy nap, most lettem biztos benne, hogy ezt a Balatonnál is meg szeretném csinálni, ez a virtuál BSzM főpróbának tök jó volt, köszi Gabi 😊

Virtuális FélBSZM – Takács Gábor beszámoló

Posted on

Már több mint egy éve hogy lefutottam a Balaton Szupermaratont, életem addigi legjobb, legfantasztikusabb versenyét. Előtte nem igazán hittem volna hogy képes leszek rá, utólag pedig biztos voltam benne hogy jövőre, vagyis idén ismételni fogok. Sajnos a COVID közbeszólt, és az idei BSzM elmaradt, pontosabban virtuális módon került megrendezésre. Készülvén az UTT-130-ra, edzőm, Barát Gabi javaslatára bevállaltam egy fél BSzM-et, vagyis 95km-t, amit két nap alatt kellett megrakni. Ugyan mi baj lehet belőle?

img_0488.jpeg

Szóval az van, hogy tavalyhoz képest érezhetően sokat fejlődtem. Fegyelmezettebb, céltudatosabb lettem, és alaposan vissza sikerült venni az egóból is. Tudtam hogy a két napos versenyen jobb időt fogok futni mint tavaly, és ha már 50km feletti táv, gondoltam egy merészet és megkértem Gabit, ne egyenlő arányban osszuk el a két napot. A BSzM szabályai ezt lehetővé teszik, így lett az első nap 65km, a második 30km. A 65 nem légből kapott szám, épp ennyi a Tisza-tó körül egy kör. Szerettem volna egy “pályabejárást”, amolyan felderítő futást csinálni a júliusi 130km előtt, így ez most kapóra jött. Pár héttel ezelőtt volt a mozduljos dupla Velencei-tó kör, az hasonló táv volt csak épp metsző hidegben, és messze nem egyedül. Ezt most viszont teljes magányban, mindenféle segítség nélkül akartam megfutni.

Különösebben nem izgultam rá, bár egy-két nappal a rajt előtt azért megrohantak némi balsejtelmek. Biztosan bírni fogom? Nem fogok fejreállni? Nem felelőtlenség ilyen kevés ultratáv tapasztalattal full egyedül nekivágni? Igyekeztem elhessegetni magamtól ezeket, és szombaton reggel mikor felébredtem, már csak nyugalom volt bennem. Pár óra és túlleszel rajta. Pár óra és kiderül mennyire vagy tökös legény. Este összekészítettem minden cuccom, épp csak fel kellett tankolnom az ivózsákom, és már indultam is.

Első nap – privát UTT-65 illegal

A Tisza-tó nekem mindenekelőtt mintegy 170km vezetést jelentett, így valamivel 9 után érkeztem meg a Morotva pihenőparkhoz. Vittem magammal mindenféle futócuccot, az előrejelzés még némi esőt is mondott, na meg szelet és 6-14 fok között mindent. Végül maradtam a rövidnadrágnál, és a technikai póló fölé felvettem egy könnyű hosszúujjú felsőt. Utólag nem bántam meg, jó döntés volt. A futómellénybe betáraztam hét gélt (négy paradicsomost, három kólás-koffeinest), négy sótablettát, maszkot, izolációs fóliát, és fullra töltöttem a másfél literes palackot. Mivel Velencén bőven elég volt 60km-en keresztül, gondoltam most is ki fog tartani. Biztos ami biztos, egy fél literes rugalmas palackot is elraktam üresen, hátha valahol gyorsan után kell tölteni, nem kell így levetem a mellényt, nem kell légmentesíteni, sokkal kevesebb a macera. Mivel végig kerékpárúton fogok futni, úgy döntöttem hogy viszem az átok Sony fülesem magammal, elvégre nem kell tartanom az autósoktól. Az előző napokban Google Street View-n átnéztem a terepet, a gáton vezet végig a bringaút, ott kocsik nem járnak. Hogy mekkorát tévedtem…

d139ebde-fbd9-442f-b6c3-58c46ea4c26f.jpeg

Az első pár kilométer elég érdekes volt. Fáztam, jó erős szembeszél fújt, és a tempó is elég visszafogottan indult. A tavalyi BSzM első napján 5:21-es bruttó idővel futottam (azaz a nettó is ennyi lett, lévén nem álltam meg egy pillanatra sem). Ennél gyorsabban akartam most futni, de ezen kívül különösebb terv nem volt. Gabi 158-as max HR-t írt elő, ez alatt akartam maradni, és ami belefér, hadd szóljon. Nagyjából 4-5km környékén aztán helyreállt a világ rendje, sikerült átlag 5:15 környékére, aztán ez alá gyorsulnom. De főleg az volt szuper, hogy könnyedén, mindenféle erőlködés nélkül tudtam ezt a tempót tartani. Ment volna gyorsabban is, de az nem lett volna kényelmes, ez így pont jó. Közben volt időm feltérképezni a Tisza-tó környékét – hát, picit más mint amit vártam. Sejtettem hogy nincs olyan szinten beépítve mint a Balaton vagy a Velencei-tó, de arra nem számítottam, hogy konkrétan 10 meg 10 kilométereken át SEMMI nem történik, se egy település, se egy büfé, tényleg semmi a világon. És árnyék sem. Ezt jó lesz megjegyezni, nyáron ez elég para lehet. Sivár, egyhangú táj, ami egyébként varázslatosan szép.

Az egyetlen meghatározó dolog a meglehetősen erős autóforgalom volt a gáton. Szinte 2-3 percenként találkoztam kocsikkal, némelyik udvariasan, óvatosan kikerült, mások olyan tempóban húztak el centikre mellettem, hogy megtántorodtam a menetszelüktől. Alapvetően ez annyira nem gáz nekem, országúti bringásként hozzászoktam, viszont bődületes mennyiségű port hagytak maguk mögött az önjelölt fittipaldik, és ettől eléggé szenvedtem. Mert hát a gát olyan széles (inkább olyan keskeny), hogy egy autó és egy gyalogos egymás mellett nem férnek el, egyiknek le kell húzódni. Amikor szembe jött valaki, ezzel nem is volt gond. Viszont mivel fülemben volt a füles, a mögöttes forgalmat nem igazán hallottam – ahogy korábban megírtam, ebben az átkozott Sonyban a 20 (!) szinten állítható ambient sound controll egy rakás S.Z.R.T sem ér. Így hát 2-3km után maradt az, hogy percenként kétszer hátrasandítottam.

Nagyon gyorsan elértem félmaratonig, gyors pillantás az órára, épp 1:50-en belül vagyok, ez igen jó. Nem is kell gyorsulni, ha ezt tartom, az 3:40-es maratont, és 5 óra 40 percen belüli 65km-t jelentene. Ezzel meglenne az 50 és 60km-es rekordom, és jó belépő lehetne egy majdnai 6 órás versenyre, ahol megkísérelhetem a 70-et megfutni. Nagyon jó volt a hangulatom, ráadásul külön jó érzés volt hogy elég erős szembeszelem volt 30-ig, és még így is ment az 5:13-as átlag. Féltávtól ez majd hátulról fog fújni, sokkal könnyebb dolgom lesz!

Jött is a féltáv, a Hallépcső, és a Kiskörei Vízerőmű. Jól éreztem magam, a combom picit kezdtem érezni, de semmi komoly. Viszont sokkal riasztóbb volt, hogy még csupán féltávnál vagyok, de a vizem háromnegyede már elfogyott. Épp elhagytam egy nyitva lévő büfét vagy halsütőt vagy a jó ég tudja mit, lényeg hogy úgy terveztem, a következőnél mindenképpen megállok tankolni. Rossz érzés volt hogy meg kell majd állnom, ezt a 65-öt én megállás nélkül akartam megrakni. Sebaj, annyira jó a tempó hogy ez simán bele fog férni.

És itt álljunk meg egy szóra. Ezt a versenyt itt, ezen a ponton veszítettem el. Már ott, 30-35 körül megszólaltak a vészcsengők hogy nagy baj lesz, de elhessegettem, nem tulajdonítottam neki különösebb szerepet. Majd töltök vizet később. Csakhogy… 35 és 60 (!) kilométer között gyakorlatilag nem találtam nyitva lévő büfét, vagy bármilyen helyet ahol vizet tudtam volna vételezni! 42-nél már sokkal kevesebbet ittam mint kellett volna, de ott még nem éreztette a vízhiány a hatását. Nagyjából 45-47km-ig hihetetlenül egyenletes tempót sikerült futnom. Aztán… 48-nál jött a pofon, de olyan szinten hogy meg kellett állnom, és leültem az aszfaltra egy percre. A dehidratáltság nem vicces, nagyon nem az, és piszkolsul fejbe vágott. Nagy nehezen elvergődtem 53-ig, a víz valahol 50-nél fogyott el teljesen. Kínomban már a pecásokat, a kirándulókat kérdezgettem hogy nincs-e vizük, de nem volt, vagy a COVID miatt nem akaódzott adni. Még az is megfordult a fejemben hogy iszom a Tiszából, de erre szerencsére nem került sor.

Végül Poroszlót elhagyva, 60km-nél találtam egy éttermet, ami nyitva volt. A 45-ig tartott 5:11-es átlagtempó a porban, legalább fél órát veszítettem a vízhiány miatt. Szédültem, minden izmom fájt, gyenge voltam, minden megállás után pokol volt újból elindulni. Itt az étteremnél a jéghideg ásványvíz olyan volt aztán, hogy azt elmondani nem tudom. Főleg fejben tett helyre, hiába már csak 5km volt hátra, nagyon kellett. Erőre kaptam, a végére valami visszatért a lendületből, az utolsó kilométer ismét 5:28-as lett.

Végül 6 óra 14 perc lett a 65km-es táv eredménye, ami 5:46-os tempót jelent. Ezzel az idővel tavaly a 18. lettem volna a 82 fős mezőnyből. Tulajdonképpen semmi okom sincs panaszra, ez önmagában tök jól hangzik. Ha nincs a frissítési gond, nincs fejreállás, akkor a 9. helyet csíptem volna meg. Ráadásul privát, versenyhangulat nélkül, és… és várjunk csak. Utólag teljesen feleslegesek ezek a “mi lett volna ha” kezdetű mondatok. Bármi lehetett volna, most ez lett, így sikerült. Egyáltalán nem vagyok büszke magamra, amatőr hibákat követtem el (megint), amelyekből tanulni kell. Ez a verseny nem tett taccsra (nem úgy mint az első Szénás-kör), alapvetően azért jó érzés hogy nem adtam fel, és összességében jó idővel sikerült körbeérem. Ide azért még egy apró megjegyzés: “nem adtam fel” – értsd, valahogy vissza kellett kúszni a kocsihoz, mégsem maradhattam ítéletnapig a porban fekve.

4695c170-fe77-42c9-b372-5f263d07f30c.jpeg

Második nap: 30km túlélésre játszva

Még szombaton este, itthon derült ki miután lehúztam a zoknim, hogy elég csinos vérhólyagot sikerült kinevelnem a jobb nagy lábujjamon – nagyjából 2-3 centis, telt, vérvörös. Tiszta deja vu, a tavalyi BSzM előtt szinte pontosan ugyanilyet szedtem össze. Úgyhogy volt már némi tapasztalatom – fürdés után elő a tűvel és cérnával, műtünk! 🙂 Ha valakit érdekelnek a képek, itt megtalálja, nem akarom képként beilleszteni, annyira nem szép. Lényeg, hogy sikerült elég jól lelohasztani, másnapra nyoma is alig maradt. Szombat este annyira fájt a combom, hogy a bejárati ajtó előtti 3 lépcsőfok (főleg lefelé) igen komoly kihívást jelentett, ez is ismerős volt a tavalyi BSzM-ről. Ha akkor továb tudtam menni, most sem fog gondot okozni, gondoltam. Fájni fog, de akkor is legyakom, meg sem fordult a fejemben hogy ez a harmincas kifoghat rajtam. Még szombat este, és persze vasárnap délelőtt is rengeteget nyújtottam, ez valamelyest használt. Itt szeretném megemlíteni, mennyire nagy segítség volt a Tamás Rita által ajánlott sportkrém, radikálisan enyhítette a fájdalmam. Nem a reklám helye, ha valakit érdekel, bátran keresse Ritát.

Mivel délelőtt egyéb elfoglaltságom volt, a rajtot délután 3-ra tűztem ki. Alapvetően még egy Velencei-tó kört akartam futni, de ahhoz már késő volt hogy lemenjek, körbefussam, majd haza is érjek időben, ráadásul a szombati bukfenc után nem voltam biztos benne hogy bölcs lenne egyedül ilyen messzire menni. Nem igazán éreztem százasnak magam, és akkor finoman szóltam. Mindenesetre, tanulva az előző napi parából, csaknem ismét fullra töltöttem az ivózsákom. Két gél, négy sótabi, elég kell hogy legyen, hajrá, csapassuk.

Az útvonal Halásztelekről az úgynevezett kerékpáros útvonalon haladt Pest felé, a Budafoki út irányába. Gondoltam 12,5-nél fordulok, aztán a maradékot majd itt Hátelken körözve megfutom. Az eleje… hú. Ismeritek az érzést, amikor izzó piszkavast forgatnak a combotokban, amikor a test megütközve visszakérdez a fejnek: “mi van öcsém, teljesen hülye vagy?” Szerencsére ez hamar elmúlt, a második kilométeren már nem volt darabos a mozgásom, és mire a nulláshoz értem, már egész könnyedén futottam. Annyira, hogy… meglepetten konstatáltam, a Gabi által megszabott 152-es max pulzusba közel 5 perces tempó fér bele. Wow, ez jobb mint gondoltam, de nem eszik ezt olyan forrón. A vízhiány miatt ugyan biztosan nem fogok fejreállni, de mégiscsak bennem van egy 65-ös, szóval ésszel. Mindenesetre 12,5-nél, ahol vissza akartam fordulni, úgy döntöttem inkább továbbmegyek a Kopaszi-gát felé, és majd 15-nél fordulok, így otthon már nem kell köröznöm. Jó ötlet volt, tetszett a kis ki(be)térő a gát felé. A tempó nem hogy romlott volna, inkább javult, mondhatni negatív splitben futottam, vagyis a táv második fele gyorsabb lett mint az első. És ment volna még gyorsabban, de nem akartam kilógni a pulzuszónából. Félmaraton felett már nagyon de nagyon jól éreztem magam, kutya bajom sem volt. Combom rendben, az előző napi vérhólyagról azt sem tudtam hirtelen, melyik lábamon volt. Cserébe a bal talpam felől kezdtem érezni, hogy oda is elkezdett nőni valami csúfság… de ez ráér, ezt a harmincast már be fogom húzni, nem kérdés.

A vége nagyon gyorsan lement, alig jöttem le a nullásról, már otthon is találtam magam, az a végső 3km valahogy kiesett. Közben azon agyaltam, mennyire amatőr módon eltoltam a szombatot, és ebből a mai futásból kiindulva milyen királyi időt tudtam volna ott megfutni. Dehát, ahogy írtam is, utólag már felesleges ezen agyalni. Végül 2 óra 33 perc alatt húztam be a 30-ast, ami 5:07-es kilométereknek felel meg. Tudok én ennél jobbat, de a szombat fényében ez sokkal de sokkal jobb lett mint gondoltam, szóval ezzel elégedett vagyok most.

5413f3d8-a9ff-40fd-b474-ec083ff0bfea.jpeg

Összességében… ezt a FélBSzM-et alaposan elkottáztam. Vasárnap este, miután meglett mindkét futás, jöttem rá hogy sikerült összekevernem a pulzusokat amiket Gabi megadott. Ő az első naphoz írta fel a 152-t, másodikra meg a 158-at, én pont fordítva futottam. Hurrá, még egy amatőr hiba, legközelebb majd szíveskedek elolvasni (kétszer is), mit ír fel az edző. Amúgy nagyon fegyelmezetten hoztam a zónákat…

Nem vagyok elkeseredve, az időm annyira nem lett rossz, a tanulságokat levontam, ismét tanultam valamit. Van az okos ember, aki ugyebár a más kárából tanul. Na én voltam ez a más. Szolgáljon okulásként, hogyan ne rontsatok el futást, főleg ne versenyt, még ha csak virtuális is.

Ezt az egész hétvégét pontozni sincs kedvem, egyszerűen nem éri el azt a küszöböt. Bár az érzés, hogy “UTT, megvagy!”, ez itt van belül, ezt már nem vehetik el tőlem, mégis azt érzem, vissza fogok jönni illegálban, és le fogom futni mégegyszer, csak mert, okok miatt.

Nyúl voltam százon – Takács Gábor beszámolója

Posted on

Szóval az úgy indult, hogy múlt szombatra a Mozdulj érte Facebook csoport leszervezett egy Velencei-tó kerülést. Örömmel csatlakoztam a felhíváshoz, nagyon kedves emlékeim kötődnek a tavalyi eseményhez. Aztán az időjárás máshogy alakította a terveket, szombatra erős fagyokat és néhol komolyabb havazást jósoltak, így most a tókerülés elmaradt.

Benne volt a lábamban a boogie, szívesen futottam volna 20-30km körüli távot, úgyhogy pont kapóra jött, hogy Földi Zsuzsi épp ezen a napon készült – edzés gyanánt – lefutni egy százast. Mármint kilométert. Ízlelgessétek, olyan finoman hangzik: száz kilométert futni, edzésnek. 🙂 Nyamm…

Barát Gabi, közös edzőnk írt pár napja, hogy akinek volna kedve, csatlakozzon Zsuzsihoz nyúlnak, vagy szimplán csak társaságnak. Mivel Velence elmaradt, örömmel tettem eleget a felhívásnak. Úgy terveztem, hogy ebéd után szép kényelmesen összekészítem a cuccom, aztán úgy délután kettő felé becsatlakozom, és 20-25km-t együtt futunk. Zsuzsi reggel 7-kor indult, így nagyjából 60-65km környékén társulnék.

Valahogy akaratlanul is olyan szépen sikerült elosztani a távokat, hogy pont váltottam Neubrandt Józsiékat, ők akkor fejezték be a kíséretet mire én odaértem. Zsuzsit párja, Gábor egyébként szinte egész nap támogatta, frissítette, biciklivel kísérte – és ezzel szépen összekerekezett ő is 80-90km-t. Le a kalappal!

Szóval… kicsit előbb mint 60-nál értem oda, Zsuzsi épp akkor kezdte az 58. km-t. Megmondom őszintén sokkal rosszabbra számítottam: nyűgös, finoman hisztis futóra, beállt combokra, kockás mozgásra készültem. Ehelyett széles mosoly és olyan könnyed futómozgás fogadott, mintha Zsuzsi épp csak túllendült volna a bemelegítő ötösön. Döbbenet, tényleg nagyon összeszedett volt. Közben a nap is kisütött (kábé egy-másfél órára), és a köd is felszállt, tök jó volt így futni. Az útvonal nagyon egyszerű volt: 42 kör a “B körön”, és mivel egy kör kicsit kevesebb mint 2,4km, ez így pont kiadja a 100-at. Monotónia tűrők előnyben! 🙂 Beálltunk egy könnyű, 6:25 – 6:35 közötti tempóra, amit olykor megszakítottunk egy gyors ISO utántöltésre. Mivel ez nem verseny volt, ez simán belefért.

Megdöbbentő volt számomra, hogy Zsuzsa ehhez az egész naphoz állt. Az egy pillanatig nem volt kérdés, hogy le fogja futni, az egyetlen tényező ami miatt abbahagyta volna, egy esetleges sérülés megelőzése. De az fel sem merült, hogy “le tudom futni?” vagy “Képes vagyok rá?” Nem. Hanem így: “Ma futok egy százast.” Sokunkban, bennem is állandó időkényszer van, még edzésen is. Sőt, akkor igazán. Mert muszáj hogy a mai edzés valamiben jobb legyen mint a múlt heti, különben összedől a világ. Zsuzsa pont ellenkezőleg állt hozzá: belőtt egy körülbelüli időablakot, de ezen belül egyszerűen nem foglalkozott a tempóval. Kis beleséta? Na és? Megállunk inni egyet? Simán! Újból nekilódulni 75km felett? Hajrá, gyerünk!

Az első 20km olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre sem vettem. Mármint nekem 20, Zsuzsinak addigra 78 lett. Kezdett szépen sötétedni, lassan búcsúzni akartam, pláne hogy közben megérkeztek Bán Andiék is, így Zsuzsi jó kezekbe került. Oké, megyek már, csak még egy kilométer. Csak még egy kör. Aztán még egy. És még egy. Hamar elértünk 32-höz, Andiék közben elbúcsúztak, és szinte teljesen sötét lett. Rajtam nem volt semmi fényvisszaverő cucc, ellenben teljesen feketében voltam (de legalább napszemüvegben, úgy a menő). Egy fél kört tanakodtam magamban, végigmenjek-e Zsuzsival, aztán úgy döntöttem igen, végigcsinálom. Komoly döntés volt, mivel ez a futás a legkevésbé rólam szólt, nem lehetett benne a pakliban hogy bármi ok miatt én hátráltassam a futásban, mert mondjuk épp éhes/szomjas vagyok, pisilni kell vagy hasonlók. Nem, épp ellenkezőleg, nekem kell őt segítenem, így ha maradok, akkor ezeket figyelembe véve “pofa súlyba”, bármi kínom is lenne közben azt szépen lenyelem, és inkább bíztatom, bátorítom Zsuzsit. Szóval ezeken tanakodtam egy fél kört, és bevállaltam. Zsuzsi egyedül maradt volna (illetve Gábor bringával kísérte volna, de futó nem).

Megeresztettem otthonra egy gyors telefont, abban maradtunk a családdal hogy mindenképp szólok ha tovább futok. És akkor innen még 11km, vagyis jó 70-75 perc van hátra. Zsuzsin azt láttam, hogy 85-90 körül ért egy nagyon pici mélypontra, de hihetetlen jól kezelte. Amikor a 90-et átléptük, megváltozott, innen már csak egy számjegyű táv volt hátra, egy könnyű hétköznapi edzés, ezt bármikor lefutjuk, hajrááá! Amúgy a stratégiájához az is hozzátartozott, hogy harmadolta a távot, emészthető és kezelhető 33km-ekre. Jó érzés volt belépni az utolsó 33-ba, de igazán az utolsó 10-ben volt öröm futni. Ezt már négykézláb, ha kell – de szó sem volt róla, sokkal de sokkal jobb állapotban volt annál, hogy nógatni, bíztatni kelljen. Közben Gáborral jobbnál jobb témákba kezdtünk mélyedni, kezdve a motorozástól – mindhárman motorosok vagyunk – az ősrégi C64-es játékokon keresztül a PS5 várható újdonságaig minden baromságot érintettünk – remélhetőelg ezekkel kicsit Zsuzsi figyelmét is elvontuk a saját kínjairól.

Végül megkezdtük az utolsó csonka kört, ezt már nem kellett teljes egészében teljesíteni, a felénél visszakanyarodtunk a főhadiszállás felé, így is 100 méterrel több lett mint 100km. Valami nagyon furcsa ünnepélyesség lett úrrá rajtam, és bár a megelőző 42km-t végigpofáztam, most valahogy belém szorult a szó. Száz… elképzelni is sok. Csodás érzés volt hogy részt vehettem benne, hogy talán egy nagyon pici részét viselhettem Zsuzsa terhének közben, hogy úgymond belülről láttam hogyan is kell kilóra legyűrni egy ilyen távot. Mert Zsuzsi gyakorlatilag felfalta ezt a százast: szépen nyugodtan nekiállt, és addig falta amíg egy morzsa sem maradt. És nem feküdte meg a gyomrát, másnap már volt egy nagyon könnyed futópados játszadozás, ma pedig, két nappal később már egy igazi edzés következett.

Keresem még a szavakat, de nem nagyon lelem őket. Zsuzsa olyan profin, olyan fölényesen futotta meg ezt az edzést, amilyet én még nem láttam. Főleg nem ilyen közelről. Nagyon sokat tanultam ezalatt a pár óra alatt: tanultam hozzáállásról, életfelfogásról, alázatról és szerénységről. Azóta elég sok dolgot átértékeltem magamban, ami a futást illeti. És nem csak a futást.

Nekem ez a nyulazás 43km nem tervezett futást jelentett, picivel 5 órán belüli maratoni idővel. Az utolsó pár kilométerig ez nem is tudatosult bennem, annyira hatással voltak rám a fentiek. Valahol 33 körül jártam amikor kordult egyet a gyomrom, 38 környékén meg elindult felfelé a pulzusom, utólag belegondolva talán keveset ittam. De ezek a dolgok akkor, ott a sötétben nem számítottak, nem érdekeltek, úgy éreztem ha tovább kéne menni, szó nélkül vállalnék még egy maratont. Csodás érzés volt, komolyan mondom.

Hát ilyen volt részese lenni egy százasnak. És most… csend van bennem. Ünnepélyes, békés csend. És mosolygok. És tök jó érzés. Pedig nem is én futottam százat. De… fogok, azt két napja, a barátomat kísérve eldöntöttem magamban.