ultrafutás

Nagy Locusta Kriszta – Mátra 115 beszámoló

Posted on Updated on

Megpróbálja a hitem…
Újonc még, de ez az én közegem, mint halnak a víz. Előtte vegyes érzések örvénylenek. Be kell vallanom a Mátra 115-re gondolva, nem moccant meg a lábam, félelmetesen üresnek éreztem magam. Nem is értettem az egészet, hiszen tele kellene lennem várással… Annyira szeretem a Mátrát… Itt kezdődött minden. Látom az ablakom feletti szőlődombról a Mátra gerincet, a lenyugvó nap fénye keretezi. Gyakran futottam felé, amikor tavaly kitaláltam, hogy én ott szeretnék futni. Egy álom az egész, ami megvalósult. Futottam ott.
Erre… közeledik a Mátra115 és semmi… na püff neki, most mi van… Talán annyira koncentráltam a Bércre, annyit beletettem, hogy mikor azt megéltem teljesen, nem maradt bennem semmi?! Vagy már előrébb járna a gondolatom, mi lesz a Zemplénben? Teljesen összezavar ez a nagy üresség. Tavaly megfogadtam, hogy többet nem leszek szerelmes a Kövekbe. Erre idén is jönnek szép sorba… amit az ész tud, a szív nem mindig, és ismét vágyódva nézegetem őket. Sok megszólít, Egyért rajongok, de csak egy lehet az enyém. És máris gyakorolhatom magamban az elengedést is, mert annyira varázsos, az az Egy, hogy biztosan nem fog megvárni… Előző héten magával ragadott DonRazzino sütifutamja, hogy a M115-re pakolás kicsit defektesre sikerült, kimaradt a futózsák, a gps, a fejlámpa no meg a CIPŐ. Ááááh, azért ez kemény. Magam sem értem, ez most hogyan sikerült így. Egyetlen szerencsém van, hogy csupa Jóember vesz körül. Aki összekészíti a motyómat, aki elviteti, aki elviszi, aki megőrzi. Akivel beszélek az Ürességről, és szavai a lelkemig hatolnak. Csendes eső áztatja a földet, eső illat tölti meg a szobát, nem lehet benn maradni. Kimegyek tanácsért az erdőbe.
Talpam a földbe süllyed, nyomot hagyok. Tüdőm az élettől harsogós, karcos levegőt szívja. Esik, eseget, áztat, mohón nyelem a vizet, mint a fák. Letenyerelek a földre, belesüllyed az is. Puha, hideg, de lüktet és melenget. Megölel engem, és én megölelem őt. Nincs kérdésem, ezért megyek.
Összerakom, ami kellhet, de nem sok minden az. A Mátra115 gondoskodó keze igen hosszú, és kitartó, ismer minket, jobban mint mi magunkat. Tudom, hogy minden ponton lesz, amit megkívánok, ha meg semmit se, akkor is belém diktálják, amit kell. Kis kíváncsiság és várás van bennem, vajon tavalyhoz képest mit kapok majd? Annyi minden történt azóta. A tavalyi rutin szerint Egerből érkezem Attilával korán busszal, már kivilágosodott, de felhőpaplan borít ránk kupolát. Ébredező sátrak, a rajt molinó Koppány kezében, alig pár ember lézeng. Tesze-toszán pakolászok, töltögetek, ezt ide-oda, Szorospatakra depóba a lámpa, meg a karalábé 😀, ennék, de minek, de kell az, éhes is vagyok… Elő a kolbászt, kenyeret, Csutora a semmiből azonnal hű társnak szegődik a reggelim erejéig. Tudtam, hogy itt lesz, ahogy a gazdája is. Gyűlnek-gyűlnek az emberek, hello-szia-szevasz-pacsi de jó cipőd van, ez az én közegem: otthon vagyok. Ugye futod? Nem. Nem futok. Kockázatosnak érzem, végig nem menne, max ha annyira kívánja a lábam, de nem ezért jöttem. Tomi is előkerül, mit segítsen, nekem nem tud, a vegytiszta hedonizmus vár rám, fel és le a Mátrában.

A leggondoskodóbb székkirugdaló futó- és médiasztárral, Tomival
A dobok, megszólalnak a dobok… Ütemük visszhangzik a szívemben vagy fordítva?!
Szemem becsukom, csak a dobok… gyertek, és hallgassátok… Már moccanna a láb, már menne a lélek fel, és tovább… akik elől állnak elroppannak, mi hátrébb lágyan kifolyunk a kisnánai vár alól. Ismerősök társaságát keresem, beszélgetni vágyok, itt még annyian együtt vagyunk, új arcok és régiek. A falut elhagyva igen hamar esni kezd. Mit esni, szakadni! Mit bánom én… Kicsit megrendítő, hogy Áron rögtön visszafordul, de tudom a történetét, a szíve nem engedte, hogy ne induljon el, de értelme nem volt. A társaság nagy része elképesztő, sőt döglesztő tempót diktál az elejétől, viszi őket a szívük, a léptük, a tavalyi önmagamat látom. Én óvatoskodva követem őket, takarékos vagyok, önmagam tanácsát megfogadva: fontolva haladok felfelé. Az eső áztat, van aki esőkabáttal küzd, felesleges hajcihőnek érzem, meleg van. Mennydörgés, csattog, villámlik, számolgatok milyen messze csattan a ménkő, kicsit megrendülök: közeledik. Patakok élednek a hegyoldalban szemközt, lassan csúszni is kezd. Szederjes-tető üdvözöl, meglepő a gondolat: ha ez a villámlás marad, Kékesen agyő balra el, nekem ez nem kell, a fele se tréfa. Biztos meghallja ezt valaki odafenn, Jaguson már csendesedik a vihar, Oroszlánváron már viccelünk a Halmos Lacival, megköszönjük a frissítőt.

Hívogat már Kékes
Az út ismerősként üdvözöl, gyönyörködöm a single track nyújtotta látképekben. Most megengedem magamnak, töltődöm, fel és egyre feljebb, párállik, vattapamacsok a völgyekben. Nagy Átollal verődöm össze, hallgatom a mesét, félmosoly bujkál a szám szegletében, kuriózum egy ilyen legendával menetelni.🙂 Észre sem veszem, már Sötét-lápa nyeregben találom magam, jövünk ide hamar, de párban ám és futva. Kékes előtt Bence fotóz, profin és nem utoljára, nagy köszönet. A frissítőnél a srácok pörögnek, Tibi és Miki, fogok én még náluk palacsintázni egy hegytetőn egy százassal odébb. Huh, ez így erősnek hangzik… hagyjuk is. Gyorsan továbbállok, vár Sombokor. Uccu neki, lessük meg, hogy is lesz ez: fenéken, vagy talpon érünk le? Minden aggodalmam ellenére: még sosem volt ilyen jó. Persze óvatos ereszkedés, de épp annyit esett, hogy tapad, de még nem csúszik, köszönjük!!! A cipőmben szortyog a víz, kellemetlen, nem a szokásos a talpbetét, jobban tartja a vizet. Lesz még ezzel bajom, megy a dörzsölés, vajon most legyen új zokni, vagy később fog még az kelleni? Parádsasvárig megtolhatnám, de a dörzsölés nagyon zavar, kedvetlenné tesz, rombol. Töltekezés alaposan, eszem is, iszom is, állandóan figyelek rá. Szemünk felfelé a jellegzetes kopár gerinc irányába téved, indulok is a pancsolás után. Közel sincs oly meleg, mint az elmúlt években. Takarékosan, de relatív gyorsan felérek a Lipótokon, kedvelem ezt a részt, nem pirulok oda a kopár, köves hegyoldalra. Elhullámzunk Galyatetőre, szikrázó a napsütés a jelenlévő két esőistennő ellenére, kicsit cukkolom is Esztert, ennyi tudsz?!;) Katával nem merem ezt eljátszani, masszív az ő masszőr keze no.😀 Galyavár-körnek indulva meredek le, majd fel. A masszív mászás közben aprócska népek ereszkednek lefelé szemben, ejj, de nem jó ötlet ez azoknak a csepp lábaknak, bajuk ne essen. Végig ügyelek a saját tempóm tartására mit bánom én, ki-hol-hogyan-merre nekem így jó. Kata levese, mint mindig most is kiegyenesít, rendbe rak, hála. A seprű is befut, szerencsére egy körrel magam mögött tudhatom, ez a szokásos. Itt tudatosul bennem, hogy az öregecske gpsem ismét beázott, és cserben hagyott. Volt már ilyen, most kevésbé hat meg, itinerem nincs, majd puskázom a pólómról a jelzéseket, megyek pontról pontra kit érdekel, de nem örülök neki. Az éjszaka, a Zám-patak, és a fáradtság megviccelhet. Viszont menni kell, hát menjünk; a lámpám, és a barátaim Szorospatakon várnak rám. Pihenősebb ez a szakasz, Mátraházán (45 km) mégsem felhőtlen az öröm.

Mátraházánál
Fáj a talpam, hogy a fene essen bele. Nincs semmi bajom, mindenem mozog jól, de a talpam… felázott, fáj, akárhogy terelek. Még 85 km kb. Hinnye az nagyon hosszú, ha már most… de nem is ez a baj, hanem rombol a fájdalom. Nem szenvedni jöttem, élvezni, megélni szeretném ezt végig. Sosem szoktam számolgatni, elképzelhetetlennek tűnik, hogy ilyen fájósan menjek még olyan sokat, kell a bánatnak. Hagyom, hogy ezek a gondolatok elenyésszenek, ott hagyom… Nemsoká elkezd esni, mire Lajosházára érünk, ömlik, és ismét tocsogunk. Mintha vesztenék egy kis színt a lelkemből, nehezedik a történet, kell ez a halálnak. Picsogás helyett inkább lefotózom az útvonal, és a jelzések további fonalát és gombolyítom tovább. Péter személyében útitársam is akad, kicsit könnyebb, ha együtt molyolunk, halkabbak az esőben tomboló démonjaim. Tavalyi emlékek köszönnek vissza, egy szlovák lánnyal vonatoztam a piroson egészen Mátraszentimréig. A kocsmához érve letottyanunk cseppet sem kecsesen, viszont a húslevesnek köszönhetően ismét egyenesedik kicsit a világ. Vesztegetjük az időt, egyre nehezebb az indulás, de vár a lámpám, menni kell. Hosszú, tempós ereszkedés Szorospatakra, de könnyebb mégis, hisz vár a Békakirályfi és a Békalány.🙂
A bejáratban messziről látszanak a zöld Békazsákok, megörül a lélek az ismerősnek. Túró-rudi, karalábé, eszem-iszom, össze-vissza, ebből nincs baj, de azért akad máshol. Lássuk azt a talpat. Íííííííí, zoknit cserélek, már nagyon vártam, oh mamám, ez de szarul néz ki. Megnyugtatnak, mindenkié ilyen (na jó nem, a Csipié nem 😀). Cseppet sem érdekel más felázott talpa, engem csak az enyém zavar. Leápolom, száraz zokni, jó lesz ez így, juhúúú menjünk, menjünk már vár Ágasvár. Most tényleg elképesztően sok időt töltöttünk itt, észre sem véve, olyan jó ott… Érzem, hogy tavalyhoz képest kicsit késve vagyok, de nem sokkal. Felfelé visszatér az életkedv, még reménykedem a naplementében. Végül nem jön össze, a csúcson ismerős, Gábor nyugtat, felhőbe bújt, nem volt igazi. Errefele is hasznos volt az eső, elég, de nem túl sok, tapad ez. Fallóskút után az erdészeti út két oldalán derék magas, vagy inkább mély a bemarás, tűnődünk: mi az egy jó lópikula okozott ekkora kárt az útban?! Középen, mint egy kötéltáncos, vagy inkább dagonya odalenn, khmm…
Hidegkút (82km) előtt belefutunk valami váratlanba. Nem elég, hogy masszívan emelkedünk, a dagonya is mély. Csetlek-botlok, csúszok, aztán huuuppsz ennyi volt száraz zokni, elsüllyedtem, persze a többiek is. Kész. Te szentséges lótüdő, de komolyan!!! MI a sz@r??? Mi jön még??? Dühöngök, üvöltözni lenne kedvem, mert tudom, hogy nincs több lövésem, száraz zoknim, kész, ebben kell végigmenni. Közben Csipi ugrabugrál el mellettünk, az öngyilkos duplája (M115-Kékes csúcsfutással komózva) után. Hidegkúton összegyűlünk. Csendesség van bennem, hirtelen nem találom a forrásaimat, az örömöt, a kedvet, a színeket. Üvöltözni értelmetlen, akár hangosan, akár magamban. Monoton megeszem, megiszom, amit meg kell. Elköszönök Pétertől, ő marad.
Megyek tovább.
Nihil. Sötét. Cuppog. Dörzsöl. Fáj. Ne gondolj rá. Szorítom a botom. Fáj. Káromkodom. Nem hallatszik ki. Kussban vagyok, még magam előtt is. Fáj a murva.
Ismét Csipi töri meg a agóniát. Kicsit robotosan, de elmellőz, túl sokáig látom. Az elágazónál még összeverődünk, merre az arra. Mindenki a hosszabb táv felé, mert ahogy Csipi mondja: “nem vagyunk buzik”! Mese nincs, ezen már tényleg röhögnöm kell. Nem, nem vagyunk!:D Egy vadcsapáson szalagozáson ereszkedünk le a Zám-patakba, már nagyon vártam, szeretem ezt a bukdácsolóst, ez valami perverzió lehet (majd Vadrózsán…). Gerőcs Zoli utolér, nekem nagyon kényelmes, hogy egy kis fénycsóva előttem pásztáz, nem kell messzire néznem, csak a lábam elé. A vadetetőnél fordulás, majd fel a Z3-ön.
Itt a Muzsla. Megint. Erről. Most. Helló.
Hol erről, hol arról. Átkelünk a köveken, a patakon. Egyszer, párszor, sokszor. Kapaszkodunk lassan, vagy tempósan. Fénycsóvák kúsznak felfelé, nem közelednek és nem távolodnak. Az idő és a távolság súlytalan, alaktalan, megyünk. Csak felfelé egyre. Néha visszanéz a fény, néha visszanézek én is, de megyek folyton. Testetlenné válok, feloldódom…
A csalánerdőbe szakadt kis ösvényen bizsergető az élmény, megerősödött, így édesget, magamhoz térít. Oh, akkor közeledek, már messze a patak, mindjárt itt a nyereg, és a csúcs, a szél is erősödik. Vár a banánfa. A csúcsra érve visszatérek a földre. Emberek, tűz, süvít a szél. Megdolgoztak a banánfáért, hát kihasználom és török róla. Leülnék, de nem esik jól, komolyan fázom, menni kell. Van, aki marad, van aki megy, én megyek. Zsolttal itt verődöm össze, valamiért a végéig kitart velem, ki érti… Lefele is megpaskol kicsit a csalán, sokat erősödött egy hónap alatt, nem rohanok, csak sétálgatok most lefele, mégis hamar eljön a Diós-patak. Nagy frissítő, sok ember, sok megtört, meggyötört ember, itt könnyű itt maradni. Töltekezem, merevség van, baj nincs, menjünk. Dagonya akad, de már beletörődtem. Várom a pirkadatot és János vára foggal-körömmel mászását. Innentől konstans a tempó, a talpam fáj, mint a rohadt élet, hol sikerül kizárni, hol nem. A meredek partfal itt is rendben, végül is köszi eső!:) Világosodik, Kénes-forrás közelít, vajon idén ki vár a csajszik helyett?
Jó képű, szakállas fiú ez a Molnár Zsolti 😀 vár reánk a forrásnál, leváltsunk a rövidebb távra?! Áh, nem engedi, de mi sem gondoltuk komolyan, meg különben is: “nem vagyunk, mi buzik”:D – gondolom. Vagy mégis? Már mindegy, ha felhúztuk magunkat a kötélen a pataktól, már nincs visszaút, megtesszük a kört. Tudom, hogy nehéz lesz, hisz tavaly nagyon megszenvedtem. Akkor a bokám fájt, most csak a talpam. Ez csak bőr, nincs semmi bajom, ugyan hagyjuk a picsogást. Csak a Havastól félek visszafelé, úgy belém égett a tavalyi fájdalom. Megyünk felfelé egyenletesen a sose-fogy-el emelkedőn, szembe forgalom élénkít, aztán mégis elfogy, és pacsi Yoyokával meg Lacival. Várnak vissza. Lefelé leszakad a talpamról egy rész bőr, hát jobban örültem volna, ha fenn marad, de van ez így… sziszegős. Zsolt mentőövét a Flectort Fajzaton elfogadom, segít, nem szenvedni jöttem, ez csak bőr. Megörülök. Tavaly Karcsi várt itt, eszembe jut, megmelenget, most hazavár.
Zsolt is meglepődik kicsit, mennyi hegy van még ebben a körben, de ez adja a zamatát a végén. Káván Lajos fogad családjával, kávéval, kedves emlékekkel. Olyan is eszembe jut, ami neki már biztosan nem, de mind fontos nekem. Tót-hegyesre felhúz a palacsinta emléke és reménye. Várom a srácokat, az arcukat, a palacsintát, Tibi mosolyát… itt is van szembe járat, ez is jó találkozási pont. Tele vagyok hálával, hogy eljutottam idáig, hogy ők is kitartanak a hegyen, elképesztőek! Friss kávé a frissen sült palacsintámhoz 114 km Mátra után. Mit bánja az ember ilyenkor a talpát… aztán a Világos-hegy, Lőw András és a csemeték tálcán hozzák a szendvicskét, lehetetlen nem elfogadni! A látvány pedig… megéri, könnyűvé válnék, hogy a gerincek felett suhanhassak. Innen messze visz a tekintet.
Óvatos ereszkedés az árvalányhaj tengerben, de könnyebb, mint eddig bármikor, tudom, hogy nem fog megcsúszni, most nem. Nem tart soká, már csak beköszönünk Fajzatra, és az utolsó, a Havas vár ismét.
A Mumus. A szenvedős, a fájós, a rettenet, a francba.
Zsolt szerint túllihegem, meglátjuk. A feléig lankásabb tekergés, az rendben van. Ráfordulva a meredekebbre lépek tízet, megállok direkt. Megcsapdos a botjával: “Haladjál már!” A szentséges mindenit, hát jóó, haladok!! Kicsit befordulok, hagyom menjen csak, de meg nem állok, nincs az, ami megállítana, ha ez kell, hát menjünk. Megyünk. Eszembe jut a tavalyi M115. Amikor a testem megtört, mire ideértem. Most egyenletesen haladok, az egyre melegebb emelkedőn. Eszembe jut Gabi is, és az útravalója: az utolsó hegyet told meg! Félmosoly bujkál a szám szegletén, hát peeersze. Ugyan meg nem tolom, de megyek, mint egy lassú, de feltartóztathatatlan áramlat, balra itt a panoráma, lám-lám magasan vagyunk, gps nélkül is tudom, hogy nemsoká felérünk. Más ez, nagyon más, mint tavaly a talpam ellenére.🙂 Hát ezért jöttünk erre a körre, nem másért. Zsolt is feltolja magát, nem mondja, de látom, már tudja miről beszéltem neki. Talán át is értékeli, amit eddig gondolt.
A Havas másodszor megpróbálja az embert, a hitemet is…
Felérve olyan hihetetlen, felfoghatatlan. Ennyi, felértünk, ennyi volt és nem több. Nem az Everest. Nem könnyű, de könnyebb, mint emlékeimben, könnyebb, mint tavaly, könnyebb, mint bármikor. Érthetetlen. Yoyoka megfürdet, hogy csinik és üdék legyünk a célban 😀 micsoda gondoskodás! Lefele. Nem kényelmes, de tart a bokám. Tart a térdem, szaporán, de nem futva, át a mezőn is, máris itt a kötél. Zsolt könnyedén lemegy, én most óvatoskodom, “nehogymármostcsesszemelbármim” érzéssel, inkább gyökkettő. Molnár Zsoltit már nem találjuk, innen már csak 5 km a cél. Tavaly ez is nehezen ment már. Most… Zsolt órát néz, kitalálja, hogy érjünk már be 13 óra előtt. Neeee… te komolyan meg akarsz futtatni a végére?! Azta kutyafülit neked!:D Hitetlenkedem, de OK. Legyen!:D ha ennyi kell a boldogsághoz, felőlem… Végülis együtt botorkáltunk egy fél napot, megteszem, ami tőlem telik. Lássuk. Emelkedik a lábam, kocogunk a patak partján, árnyat vetnek a fák. Nem is rossz. Darabos ez, nem friss a mozgás, de a célnak megfelel, haladunk. Kicsit billegek, ahol keményebb a talaj, ajj jajj talpicsku, mindjárt megkönyörülök rajtad… picit lázadok itt-ott, a szántóföldön telibe ver a nap, na itt nem futok, de jéé emberek előttünk, na jóó, de futok.😀 Zsu, Békalány elénk jön szandálban, hogy biztasson, mi meg elkocogunk előtte, előle, tuti tiszta lükének gondol. Utolérjük Tamást, Zolit, döcögünk, ajj hagyjuk már ezt, jönnek utánunk, utolérnek, lökött egy bagázs, de húzzuk egymást be a célba. Mit érdekel, hogy előttük, vagy mögöttük érünk be, de várnak a Kövek. Hopp, ez már a pincesor, tavaly itt egyedül kóvályogtam, és elvétettem, most abszolút hivatalos szalagozáson közelítünk. Nem futok, azértsenemse, percek kérdése és beérünk. Na jóó, azért ne maradjunk le, kicsit futok.😀 😀 😀 vicc az egész. Pár métert azért hagyjunk, jó is így, legyen mindenkinek befutó képe, Békafiú fotóz, pacsi érte.
Suli, nagykapu, taps, csippantás, Kövek. Kövek. Keresi a szemem, azt az Egyet, de tudom, hogy nem lehet… Nem is… husss…Nincs már itt. Nincs.

A Kövem.
Keresem, melyik fog megszólítani. Melyik lesz az én idei Kövem. Eddig fekete-fehér a kollekció, párjuk lesz? Ez vagy, amaz? Sokat molyolok, valaki kezembe nyom egy sört, azt sem tudom mire való, a Kő, a kövem a fontos. Meglátom. Színes, fák, fenyők, kék ég, életteli, a Kövem. Rám várt, nekem festették. Csodaszép, köszönöm.
Szorongatom a Követ, a lapot. Emberek érkeznek, tapsolok én is. Telve, de üresen. Tétova, tesze-tosza… enni kellene, eszek, de éhes nem vagyok. Le kell venni a cipőt, de nem segít. Ok, akkor fürdés, nehezen megy, de utána is melegem van. Vár rám a szorospataki full service csapat, Jóemberek, hogy haza fuvarozzanak, oh döbbenet. Hála. Nem aludtak, talán keményebb menet volt ez nekik, mint nekem, jól tudom. Furán bicegős, sziszegős, megnézem a talpam. Vízpárnák, ritka ronda, talán még sosem volt ilyen. Tudom, hogy elcsesztem, és ez volt az ár, amit fizetnem kellett. Tanulópénz ez is. De ez csak bőr, kinő, nem ízület, nem izom, semmi komoly sérülés. Ez csak egy kis csomagolás, visszanő hamar. Annyira más volt ez az idei Út! Az időm nagyjából ugyanaz, a talpam meggyötörve, de más, nagyon más. Tavaly megfogadtam, hogy soha többet M115. Idén megfogadtam, hogy 2019 június első szombatja Kisnánán talál majd.
Amikor megszólalnak a dobok, mint a szívek üteme…
Reklámok

SALOMON ULTRA-TRAIL® HUNGARY – Belus Tamás beszámoló

Posted on Updated on

EGYSZER AZ ÉLETBEN

Egyszer az életben összejöhetne végre…Most szar volt, de igazából jó lett volna, csak eltévedtem, meg megütött a meleg, a gyomrom is szarakodott, meg amúgy is, a Vénusz most nem úgy áll a Marshoz képest, nem is kellett volna elmenni, szar volt az egész. De majd legközelebb… Legközelebb minden jó lesz. Majd nem kell kiállni percenként trónolni, mert rendesen fogok enni. Nem túl sokat, de nem is keveset, előre kiszámolok majd mindent faszántosan. Meg iszok! És nem csak vizet ám! Isot is, és nem akkor először! Ki fogom próbálni előtte edzésen! Apropó edzés. Edzeni is fogok egy csomót, meg bejárom az útvonalat, tanulom a jelzéseket, nem hulla fáradtan állok majd a rajthoz, és nem futom majd el az elejét. Legközelebb minden jó lesz. Egyszer az életben összejöhetne végre…

És most össze is jött. Minden. Persze voltak döccenők, hosszú egy ilyen verseny, valami úgyis mindig van. De most nem volt, vagy ha volt is, akkor nem érte el igazán az ingerküszöbömet. Szépen haladt a starttól a célig a futás, a Pilis volt az óra, én pedig a mutató, csak mozdultam szépen tovább és tovább, semmi dráma, nyirmogás, nyafogás, hiszti. Tikk-takk, és a ritmus hajszálra ugyanaz volt délben, mint éjfélkor.  Mázli.

Mázli, hogy nem vacakolt a gyomrom. Mondjuk napok óta nem ettem semmi rostosat, meg tejterméket, meg kávét, édesítőt, igazából semmit csak a legkímélőbb dolgokat. És hajnalban is tök tiszta volt a fejem, bár lehet, hogy amiatt, hogy 10 napja szigorúan ágyban voltam este 10kor. És eltévedni is csak egyszer sikerült. Jó, igaz, idén a táv minden részén futottam legalább egyszer (például az éjszakai szakaszt ugyanúgy éjfélkor kezdve, a Hankathlonon 😀 ) Szóval nem szerencse volt ez. Ezzel a versennyel feküdtem és keltem már vagy két hónapja, és ha a tavaly nyáron kezdődött diétámat is ide vesszük, akkor tíz hónap kemény munka van már benne.

A távolabbi előzményekről nem írnék hosszabban, a tavalyi P85-ös beszámolómbanrészletesen elmondtam mindent az edzéseimről, az étkezéseimről, és hogy hogyan került a fókusz sokkal élesebben a futásra, mint eddig. A Piroson összeszedett IT húzódásomból sikerült egy hónap alatt teljesen felépülni. Sokat köszönhetek annak a sérülésnek. Visszavitt megint az edzőterembe, a nyújtás és a hengerezés a napi rutin része lett, azóta is minden héten járok masszázsra és egyébként is – jobban odafigyelek a testem jelzéseire. December legvégén egy Németh Csabi mögötti második hellyel jelentkeztem az Extrem Tarcal-Tokaj Körön, aztán jöttek a csigalassú alapozó futások. Februárban már éledezni kezdtem az edzőm, Barát Gabi gyorsító-feladatos edzéseinek hála, majd jött az egyébként klasszul sikerült kegyetlen Bükki Hard (eltévedéssel, de tök jó tempóval) a bébitáv a VTM-en (második hely), egy nagy egyéni csúcs a Nyírbátori Terepfélmaratonon (1:26) és az 5. hely a Muzsla Trailen. Igen, jól látjátok…a Hardon kívül nem volt 30 km-nél hosszabb versenyem idén, de edzésem is csak néhány. Oké, már viszonylag gyors vagyok 20-30 km-en (persze Allaga Tomiék nyomát bottal sem üthetem) de hogyan lesz ebből egy gyors UTH?? Nem baj, Gabi knows, ő a főnök, nem kell itten nekem okoskodni csak futni. Én sokkal jobban bízok benne, mint magamban, szóval igyekeztem hinni abban, hogy ez a munka jó felé visz és meg is lesz az eredménye.

A Muzsla után ijesztően gyorsan szalad el az a pár hét, mire észbe kaptam már tele is raktam a Mondeo csomagtartóját és irány Szentendre, szombaton már ott is ébredtem, hogy nyugodtan hangolódhassak a versenyre. Átvettem az új Salomon zsákomat, próbáltam már korábban ezt a típust, iszonyatosan tetszett, egyáltalán nem féltem, hogy ez lesz az első hosszú benne. (jó is volt, majd külön írok róla!) Napközben hál istennek sokat tudtam pihenni, aztán kora este rajtcsomag átvétel Szabó Sanyi barátommal, kis pezsgés az expón (Runnabe csomag beújítva :D).

33780047_10211341454283815_5817203387598372864_n.jpg

A célcuccom és a két pontra előreküldött csomagom is leadtam már délután, úgyhogy este elég volt 11.30-ra megérkeznem a rajtba, emiatt talán most először nem volt időm arra, hogy rendesen elöntsön az aggodalom. A rajt előtt azért volt izgalom bőven. Felszerelés igazításánál elszakad a zoknim, 10 perccel rajt előtt cseréltem le, ráadásul kénytelen voltam a frissen vett UTH editon Compressport zoknit felvenni. Elég vékony az anyaga, de nem volt nálam másik és amúgy is biztos szerencsét hoz a jópofa festése. És a lényeg, a nyomorult órám nem indított el a track követést! Az utolsó 5 perc azzal telt, hogy egyre feszültebben próbáltam a térképes nézetet előcsalni az órából. 100x már sikerült, de most nem. De semmi gáz, ismerem a terepet, bíztam a jelölésekben is, úgyhogy próbáltam nem elszórni erre a mentális forintjaimat. Páran kérdezték a nap folyamán, hogy milyen időt gondolok magamnak. Nem tudom, komolyan, de jó lenne 14 óra körül menni. Ettől nem tudtam okosabbat mondani, mert FOGALMAM NEM VOLT, hogy most mire leszek képes ilyen távon. 2016-ban 18 óra 10, tavaly 16:55, de most sokkal gyorsabb és erősebb vagyok, úgyhogy 14:20-ra csináltam a legmerészebb időtervem (volt két rosszabb is), aztán gondoltam lesz, ami lesz, plusz szerettem volna a legjobb tízben végezi. A rajtban viszonylag előre álltam, körülöttem csupa ismerős arc, mindenki ment volna már, toporogtak a lábak, idegesen mozogtak a kezek. Aztán Csanya megkegyelmezett nekünk és végre nekiindulhattunk az éjszakának.

Előttem csak 10-15-en, Mikit és a két szlovént már a kis hídnál nem láttam, nézzétek csak, ott megy a dobogó (az előzetes esélylatolgatásomban én Zupancic, Kiss Miki, Hrastovec dobogót tippeltem).

Még Szentendrén Biriki Atti mellé keveredtem, kicsit beszélgettünk arról, hogy mennyire nem szabad elfutni Dobogóig a pályát, és hogy milyen nehéz ilyenkor nem belemenni az erősködésbe. Van az aszfaltos szakasz végén egy elég meredek rész. Még nem mentünk két km-et de én már gyalogolni kezdtem. Figyu, ha az Oszaczki Géza gyalogol itt, akkor én is, mondtam nevetve Attinak. Egyébként is azt vallom, hogy amin gyalogolni fogsz 50-nél azon gyalogolj már 5-nél is. Kő-hegyig aztán semmi különösen. Elszakadtam Attitól, felzárkóztam Gézára, akivel később azon nevettünk, hogy bár nem sokat mentünk konkrétan együtt (én felfelé voltam gyorsabb, ő lefelé) de mégis Pilismarótig az összes pontra teljesen együtt érkeztünk…Lajosforrás 1:04, uhh ez túl gyorsnak tűnik, nem baj, a következő lefelén úgyis óvatoskodok majd csak, el is ment mellettem a patakig 5-6 srác. A rajtban megismert Lesi Zolival haladok, fecsegek az ifjú titán Madas Bálinttal, kicsit megtoljuk együtt a Dobogó végét, 2:14, ez jó de azért nem öngyilkos tempó, nagyon tudok akkor neki örülni.

33597116_10211341454043809_6329556998480199680_n.jpg

Jön a lejtmenet, Géza, Bálint és egy német srác persze el is húznak mellettem. Nem bánom egy pillanatra sem, megnyugtató látni a fejlámpájuk fényét magam előtt, és egyébként sem vagyok túl bátor lámpával lejtőn. Amikor eltűnnek a fényeik, azért megnyomom egy picit, nehogy teljesen leszakadjak, de kockázatot egyáltalán nem vállalok. Hűvös, tiszta és varázslatos az éjjel, könnyedén fogynak a kilométerek. Felzárkóztam a srácokra, a Szentlélek előtti utolsó emelkedőn ott is hagyom őket (felfelé nyomni kell). Elől meglátok egy villogó piros fényt, Gyurkó Peti „hátsó lámpáját”, sokat fogom még látni ma ezt a lámpát. Most viszont hamar utolérem, és Szentlélekre már negyedikként érkezem egy német sráccal együtt. 3:52, ez fél órával van a 14:20-as időtervemen belül, és 1,5 órával jobb mint 2016-ban. Uhh ez…mindegy, nem számolok most, majd csak a Prédin, addig meg sodródok a srácokkal.

A ponton gyors Iso és víz töltés, kidobom a szemetemet, kiveszem a géleket az előreküldött csomagomból és már lépek is el. Induláskor hátrapillantok, hátha jönnek Gézáék, mintha előre sejteném, hogy nem kellene egyedül mennem a hátralévő egy sötét órában. De a fiúk még a hegyeket járják, nekem meg tovább kell mennem, sajnos most egyedül, mert a német srác már vagy egy perce elindult a pontról. Pár perc múlva elkalandozhattam kicsit, mert nem vettem észre a szép széles útról a sűrűbe vezető jelzéseket, és tovább mentem úgy 6-700 métert felfelé. Mikor feleszméltem és körbenéztem nem láttam szalagokat. Ilyenkor én sajnos legtöbbször tovább megyek még, mintha hinni akarnék benne, hogy jó helyen vagyok, de ezúttal azonnal fordultam is vissza. Gondoltam, pár másodperc és visszaérek az utolsó szalagig, az sem gáz, ha feleslegesen, legfeljebb utolérnek Gézáék és nem kell egyedül bóklásznom. Meg is van a szalag, látom, hogy nem jó irányba mentem, kicsit morcos vagyok, de sokkal inkább elégedett – ezt most jól csináltad Tomi, semmi gáz, fókusz, fókusz, és FIGYELJ JOBBAN ha egyedül vagy! Eggyel feljebb kapcsolom a Fenixet, elönti a fényár a tájat, ezt hamarabb is megtehettem volna, mire spóroltam eddig az aksival?? 5-10 perc és utolérem Gézát és Petit, el is határoztam, hogy legalább a teljes világosig nem maradok le tőlük innentől, két ilyen nagyágyúra érdemes tenni a kereket. 2 perc és rögtön látszik is miért fontos ez. Lazán lejtőzünk elől a Petivel amikor Géza megszólal, hogy SZERINTE itt jobbra kellett volna menni. Értitek? Nem az van, hogy észrevett egy jelzést és rájött, hogy nem jó helyen vagyunk. Nem…Hanem ennyire ismeri a helyet bakker, hogy gyanút fog pár másodperc után, ha lejövünk az útvonalról. Ami ezután jött arról nem akarok beszélni, mert amit a Hirsch-orom környékén csináltunk az nem futás volt, inkább gyakorlás a területi bakkecske utánzó verseny válogatójára.

33148005_1991848384398130_48254537391144960_o.jpg

Fakitermelési hulladék mindenütt, Géza és Peti egész ügyesen ugrál közöttük, én meg nagyon alföldinek érzem magam már megint, lassan távolodnak is. Amint jobb kicsit az út rá is kell kapcsolnom, még akkor is, ha picit erősnek érzem a pulzust, nagyon szeretnék a közelükben maradni. Kicsivel PMarót előtt egy tisztáson balról meglátjuk a hajnali fénybe öltöző kis fehér templomtornyot, mintha csak Csanya PR fotójáról ugrott volna le, el is mormolok egy halk óbazdmegdegyönyörűt. Széles mosollyal érkezem a pontra, megjött a három jómadár, köszön be Géza a crewnak. 5:02, -34 perc a tervhez képest. A tavalyi tavalyelőtti időhöz innentől már nem hasonlítok, minek, akkor is jobb lennék, ha innen egy métert sem futnék.

A ponton Anita és Rózsa is segít, eszek egy pohár levest, víz, iso, szemét, közben Peti már tovább is robogott. Nézek utána, na őt már nem látjuk ma, mondom nevetve Katának és kanalazom tovább a levest. Feltöltődve indulunk tovább Gézával a következő szakasznak, az aszfalton még futunk, de az emelkedőn rögtön gyaloglásba váltunk. Olyan jó volt ez a leves, jó lenne megtartani még egy darabig. Géza lemarad kicsit, nekem meg muszáj tolnom felfelé. Innen egyedül megyek egész Dömösig, a lejtmenetben is pörgetem rendesen, közben várom, mikor érkezik meg hátulról Géza, ahogy ma eddig mindig. Jééé itt vannak a Szent Lászlósok, szevassssz Peti! Balogh Peti szól, hogy Gyurkó Peti pár perce ment csak el, dobok egy biztatást, talán hasznos lesz a Csanya-átok ellen. A pont előtti sík szakaszon is klasszul megy a lábam, nem úgy érzem magam, mintha 54 km lenne már bennem.

33191544_1991849321064703_9042214134535421952_o.jpg

Dömösön (6:13) is Forma 1-est depózok, (csak víz és iso töltés) és neki is indulunk a Prédinek Petivel. Pár lépéssel előbb indulok, de megvárom, előre engedem, egyrészt mert ekkora a tekintélye nálam, meg amúgy is tök mindegy, hogy itt megy el mellettem vagy 10 méterrel arrébb J. Hihetetlen tempót megy, egy darabig tartom, de aztán szólok, hogy ez nekem sok lesz, pillanatok alatt el is húz. Felfelé menet gyors számvetést tartok. Jó állapotban vagyok. A gyomrom oké, van mindenem, görcs még nyomokban sem, bírom az emelkedőket, sőt most még a lejtmenetek tempóival sincs gond. A Prédire szépen feltempózok. Útközben elmegyek két srác mellett, akik azon hüledeznek, hogy Gyurkó Peti az előbb azon a szakaszon futva ment el mellettük. Én gyalogoltam J Fent gyors csippantás (6:45, a harmadik időt mentem a Prédire, ÉN!) és nekirontottam a lejtmenetnek Lepecénre. Közben csak egyszer húztam be a féket, megálltam egy perce dumálni CK-val, fontossági sorrend ugye Peti? Nagyon hamar eljött Lepence (7:22), Petit a ponton találtam, nyomta a szokásos profi frissítését. Én poénkodtam valamit a crewnak, benyomtam egy paradicsomlevest, váltottam pár szót Mariannal, közben Anita feltöltötte a kulacsomat. Ez sem volt több 2-3 percnél. Szuper! Kis fel-le-fel, most az erdészeti utak sem voltak annyira szétverve és ott is volt a Sprartacus. Itt már volt egy kis forgalom, de, a Szentlászlósok mind nagyon figyelmesen adtak utat a gyorsabbaknak (köszi lányok-fiúk). Már ott hevert előttem Visegrád, ezt vártam, erre készültem, erre a szakaszra építettem fel az egész versenyt! A betonteknő a város előtt nem esett jól, féltettem kicsit a térdem, hagytam is benne pár percet, de annyi baj legyen.

33553654_10211341457923906_6536259300396892160_n.jpg

Visegrádon (9:13) Nicol várt egy hatalmas öleléssel, el csattant a verseny egyetlen szelfije (ezt ki nem hagytam volna), közben mondják a ponton hogy Peti most ment el és a 3. helyen lévő szlovén srác is csak 3 percre van.  Óbasszameg…igen…azt hiszem pont ezt mondtam. Egyáltalán nem örültem a hírnek. A saját versenyemet akartam futni, és pont most, ahol a nemrég bejárt bemagolt utolsó rész jön, a verseny KULCSA, most csillan fel a remény a dobogóra. Ahogy elindultam a fellegvár felé elővettem a telefont és felhívtam Fruzsit. Mit telefonálgatsz b+?? Kérdezi kedvesen a hugi. 3 percre van a harmadik!!! – így én. Ne foglalkozz vele, nyomjad szépen, aztán majd meglátod mi lesz. Oké oké – mondom és le is tesszük. A fellegvárnál ennek megfelelően nem is kérdés, hogy megfürdök-e a kútnál. Persze hogy meg! Felfrissülve futom meg az aszfaltos részt Nagy-Villámig (9:36). A ponton mondják, hogy 4-5 perce mentek el a fiúk ketten, uhh mondom utol is érte Peti a harmadikat, ez már engem úgysem fog érinteni. Megkönnyebbülten mentem tovább a verseny egyik legjobb szakaszára, fel tovább Borjúfőn át Pap-rétre. Egy szakaszt leszámítva meg is futom szépen az egészet, kezd már meleg lenni, de a gyomrom klassz, mennek a gélek , az iso, energetikailag minden ok. Panyor Krisztát érem utol az emelkedőn. Nincs jól szegény, megállok vele 1-2 percre, keresem a Flectort de elnyelte a zsák, végül egy Normaflore-t adok neki, a gyomrával van valami. Innentől Pap-rétig nyomom, ahogy tudom, az oda-vissza részen látom is Petit. Lepacsizunk, kérdezem mi van a szlovénnal, feltámadt- mondja, kapd el!! – mondom én.

33511478_10211341453523796_3063799042107506688_n.jpgPap-réten (10:33) Koós Timitől kapok első osztályú frissítést. Innen már két kulacs vízzel és egy isoval megyek tovább, kell az extra mennyiség a melegben. Eszek pár szem sósat, iszok 2 pohár kólát, víz a fejre, aztán irány Peti után. Kis emelkedő, a végén pár szó Pap Tündivel, aztán kedvenc lejtmenetem a Hétvályúsig. Itt értem utol Petit, erre nem igazán számítottam, de örültem a társaságának, együtt wellnesseztünk a forrásnál és együtt kínlódtuk fel magunkat a Vörös-kőre. A lejtmenet elején kérdezte Peti, hogy akarok-e tempózni jobban mert akkor menjek. Megpróbálom, mondtam kis gondolkodás után. Jól is ment nagyon a lejtő, csak a barokk nőalakként fekvő Csipi látványa törte meg a pillanatot. Jól vagy Csipi? Kérezem. Mmmkkhm. Mondja ő. Jaaaa, akkor oké, mondom én és simán otthagyom a farkasoknak J. A visszafordító után már keményen bevágott a nap, de itt futunk, itt futni kell, emlékeztettem magamat. Hetek óta ezt szajkózom mindenkinek: fel a Nyergesre futni kell végig, na jó az utolsó 500 méter az gyaloglás. A pulzusom már a gondolattól is az egekbe ugrott, de nem volt már mire spórolni, nyomtam, ahogy tudtam. Bevágtam a nap utolsó Hammerjét (nagyon jól működtek, 13-15db között ettem kb.) és elkezdtem az utolsó emelkedőt. Pár lépés után egy lassan botozó alakot láttam meg, akik hunyorogva próbálta megállapítani, hogy milyen színű a rajtszámom. Az övé piros volt. Ne neeee. Ez a szlovén. Mennyire lehet szarul, ha 13 percet hoztam rajta a Hétvályús óta? Which race? The longest…Mondom neki Peti 5 perccel lehet mögöttünk. Nem volt feldobódva, amikor továbbindult, olyan lassan ment előttem, hogy utolértek minket a Szentlászlós lányok, akiket korábban lehagytam. Próbáltam beszélgetni vele (nem sikerült) majd lassan felértünk a nyeregpontra. Itt az idő, mondtam magamnak, ezért futtatta velem Gabi azt a sok 40 perces 10k-t. Jön a lejtő, nem is technikás, sőt…kifejezetten gyors szakasz. Tett pár bizonytalan lépést lefelé, én kiléptem a másik nyomba és üveghangon elkezdtem nyomni. Nem néztem hátra, de nagyon bíztam benne, hogy ezt nem tudja átvenni. Jobbra bevág a sűrűbe egy single track. Itt is veretem, ahogy csak tudom. De basszus, meghallom magam mögött, ahogy KÖZELEDIK! Ahh semmi gáz, ez van, sokkal jobb futó ő nálam, még megroggyanva is simán lenyom. Negyedik leszek, de az idő iszonyat jó lesz, nem kell itt elkeseredni. Hátranézek, és nem ő az! Egy narancssárga rajtszámos Visegrádos ért utol, a negyedik helyezett talán. Back on track, nagy levegő és megint ráléptem a gázra. Maxon nyomtam a Skanzenig, az aszfaltos részen már Palyik Andi várt a családdal, hihetetlen buzdítást kaptam #gizionpower!

A Skanzennél (12:17) majdhogynem pánikban depóztam, hátra hátra sandítva. Csak egy kulacs vizet kértem, meg öntést a fejemre. Aztán indultam is, a poharamat úgy hozták utánam :D. Péntek este ezen a részen futottuk Sanyival az átmozgatónkat, úgyhogy minden kanyarra kőre emlékeztem. A Bükkös partján hittem el először, hogy én ezen a verseny dobogón fogok állni. Szédületes volt…Még egy csippantás, át az út alatt, híd, macskakő, itt is a belváros. Orosz Anita sorol be elém a bringájával, fújja a sípot, rebbennek a turisták. A kordonoknál már hallani a hangost, mondják, hogy érkezem. Én. A harmadik helyre. Az időm 12:45, erre még most sem tudok mit mondani.

33495893_10211341452763777_5403490340688625664_n.jpg

 

Hát öööö majd a videóról kielemezzük, mondja erre zavartan a megyekettős edző a meccsutáni interjúban. Ismerős arcok a célban, de sajnos a családom nem ért még ide. Erre az időre ők sem számoltak 🙂 Csak pár perccel késik le a befutómat, de semmi baj, fussunk be még 1x gyerekek. Anya és Liza átadják a piciket a kordonon, én megbeszélem a szpíkerrel meg KerékPetivel, hogy újra befutás lesz, úgyhogy a gyerekek sem maradtak le végül semmiről. Megleptem őket, megleptem magamat is, sőt, talán sok barátomat is a mezőnyben. De hát…egyszer az életben ugye… minden összejöhet 😀

33514134_10211341450843729_368177266766643200_n.jpg

33583350_10211341457643899_7651188250152796160_n.jpg

Következik: Mozart 100, TDS, P85

 

Forrás: Kilométerkövek.blog.hu 

Fotók: Terepfutás.hu, Belus Tomi

Szentendre Trail – Ivádi László, beszámoló

Posted on Updated on

Még szombaton kimentem átvenni a rajtcsomagot, körülnéztem hátha látok Giziont, szerencsém volt, a hosszútávú Sanyi-Tomi (Belus Tomi, Dr. Szabó Sándor – a szerk.) duó ott beszélgetett az egyik sátor mellet, gyorsan be is mutatkoztam. Kettőt sem pislogtam, Tomi már fényképezett is 😀 Beszélgettünk picit, aztán elköszöntem, mert asztalfoglalásunk volt. Tomival megbeszéltük, hogy a Skanzen körül találkozunk. Hát így utólag: pffffffff 😀 én még valahol Visegrádon erőlködtem, amikor ő már bent volt a célban 🙂 valami elképesztő időt ment.
A verseny napján 8 előtt nem sokkal értem ki, gyors csapatfotó (sikerült jó bamba fejet vágnom, nem baj, illik a Strava-s avataromhoz 🙂 ), aztán lesétáltunk a rajthoz. Óriási megkönnyebbülésemre tökéletes időzítéssel kellett wc-re mennem, ezt már fél sikernek értékeltem, és a verseny alatt sem kellett bokrot látogatnom, már itt túlteljesítettem az elvárásaim 🙂 szokásos bemelegítés, majd kb 1 km kocogás. Kb 15 perc volt a rajtig, felszerelésellenőzés, aztán megpróbáltam olyan helyre állni, ahonnan se engem nem előznek meg százan rögtön indulás után, se nekem nem kell 10 percig kerülgetni az embereket. Ez egész jól sikerült, az egész verseny alatt szerintem ugyanazt a 20 embert láttam magam körül. A rajtnál beállt elém a Németh Csabi bácsi, a cipőjében ránézésre volt 5000 km, csak a duct tape tartotta már össze, és mellé még begyűrt az övébe egy üres fél literes palackot. Én meg ott álltam mögötte 3 liter vízzel, egy rakat géllel, meg iso porral. A kis testemnek még sokat kell alakulnia, ahogy elnéztem. Előző nap gondolkodtam azon, hogy a nagy víztartót nem töltöm tele, de végül úgy döntöttem, hogy mindenből a maximumot viszem, aztán majd az első ponton nem töltök annyit ha nem érzem szükségét. Nekem már a rajt előtt kánikula volt, jól jött az a sok víz. A rajt után Karlovitz Máté mellé keveredtem, meg is örültem, hogy ismerős arcot látok, az első emelkedőig együtt futottunk, én ott rögtön sétára váltottam, ő pedig ment tovább. Az első 5km alatt szép kényelmesen futottam, minden emelkedőn, ami már hasonlított a nyugati térire, sétáltam. A Kő-hegy után kicsit bátrabban mentem (lejtő is volt 🙂 ), ott már nagyjából éreztem, hogy milyen állapotban vagyok, minden izmom, ízületem ok, erő is volt, jókedvűen futottam tovább. Jó volt a régi kirándulások helyét újból látni, a kilométerek csak úgy repültek. Lajosforrásra beállt az utazósebeségem, onnantól kezdve szép kényelmesen tudtam futni. Pilisszentlászló előtt szembe jött egy kút, gyorsan be is feküdtem alá, már kezdett melegem lenni. A ponton csak a két kulacsomat töltettem újra, mert hát Visegrád csak 8-9 km, fél liter víz meg fél liter iso tuti elég lesz… Mázlim volt, hogy az egy könnyű szakasz volt, a pont előtt pár perccel elfogyott minden lötyim. Az a szakasz jól ment, pihentem is kicsit. A lejtőkön jól tudtam haladni. Visegrádon megint teljesen feltöltöttem mindenem, a nyakamba is kaptam egy üveg vizet, mentem tovább. Szerintem egy ponton sem töltöttem többet 2-3 percnél, nem akartam túl sokat állni, még a végén nem lesz kedvem elindulni alapon. Jött az emelkedő, attól féltem a legjobban (igen, még új gyerek vagyok a szakmában 🙂 ). Próbáltam tempósabban gyalogolni, ami az én nézőpontomból sikerült is, mert meglepően hamar felértem. A Nagyvillámig csak gyalogoltam, onnan kezdtem újra futni. Ott összeálltunk páran és együtt futottunk be a Pap-rétre. Sokat segített, hogy nem egyedül futottam. Pap-réten megint teljes töltekezés, két savanyú uborka és már mentem is tovább. Itt kezdtem megközelíteni az eddig futott leghosszabb távom, ezért csináltam egy állapotfelmérést, de még mindig minden ok volt, a távnak megfelelően fáradtam, izmok rendben, nem fáj semmi, frissítés ok. Onnan a Hétvályús forrásig nagyon jól tudtam menni, a lejtőkön sorra előztem az embereket (megfigyelted már, hogy a lejtő valahogy jobban megy, mint az emelkedő? :D). Itt sikerült egyedül a verseny folyamán majdnem pofára esnem, amit sikerült megfogni, de ettől majdnem begörcsölt a vádlim és a combom hátulja. Ezt szerencsére kb egy perc alatt kimozogtam.
A Vörös-kőre felfelé kb úgy mentem, mint a csúcstámadók az Everestre, minden lépést 20 lélegzetvétel előzött meg 😀 utána lefelé nem tudtam jól menni, annyira kanyargott az út. A hátralevő kilométerek már lassabban fogytak, a 42. után néztem az órám, hogy meglegyen még az a 200 méter is, aztán magamban örömködtem kicsit az első maratonomnak. A Nyerges-hegyre még nehezebben mentem fel, ott már elegem volt az emelkedőkből. Szerintem azokkal az volt igazán a bajom, hogy sokkal meredekebbek, mint a többi. Meg emelkedők. Az főleg. A lassú haladás miatt elfogyott 44-45 között az összes vizem és iso-m. Ami alapjában véve nem lett volna katasztrófa, mert a Skanzen már csak 3 km-re volt, de folyamatosan a hányinger szélén voltam, mert annyit kellett innom, hogy ne hevüljek túl. Az alatt a három km alatt megfőttem, és víz nélkül enni sem akartam, így ki is merültem. A pontra beérve már csak a kulacsokat töltöttem megint, meg gélt ettem, de a végéig már megmaradt a szenvedés. A lábaim még mindig jó állapotban voltak, de ha elkezdtem futni akkor úgy éreztem a szívemnek túl megterhelő, úgyhogy lejtő nélkül ezt nem erőltettem. A cél előtt nem sokkal utólért egy kanadai srác, akivel végig oda-vissza előzgettük egymást a verseny alatt, ő noszogatott, hogy ne sétáljak már pont a cél előtt, ami igaz ami igaz, nem néz ki valami jól, úgyhogy összevakartam magam és bekocogtam vele a célba. Még szerencse, hogy tele volt az utca az emberekkel, mert így úgy nézett ki, hogy ők lassítanak és nem én vagyok ilyen csiga 🙂

A célba érés elég vegyes lett, egyrészt baromira örültem, hogy megcsináltam, főleg úgy, hogy az utolsó majd két órában jobban szenvedtem, mint aminek örültem volna. Másrészről meg hülye vagyok, hogy síkföldi gyíkként ilyen versenyre nevezek be, aki emelkedőt csak a felüljárón lát, az ne akarjon hegyen futni. Illetve akarhat, csak ne várja, hogy menni fog.
Ameddig a vizem el nem fogyott, a frissítés tök jó volt, a majdnem pofáraeséstől eltekintve sosem kezdett görcsölni semmim, volt erőm is. Az izmaim állapota még a verseny végén is tök jó volt.
Megittam 8 liter vizet, 2 liter isot és kb 45 percenként ettem sótablettát és gélt. Bár egyszer elgondolkodtam, hogy 15 vagy 45 perce ettem-e utoljára, akkor vártam még 15 percet és akkor ettem a következő adagot.
A verseny előtt számolgattam, hogy kb mit tudnék menni. Jó idő esetén (értsd – 15 fok, kis eső) 6 órára számítottam, rossz idő esetén (bármi ami 25 fok felett van és nem esik) 6:30. Ez sikerült bőven túlteljesíteni, ha jól emlékszem, akkor a Hétvályúsig még a 6 órás átlagot is tartottam.
A futást nem utáltam meg, sőt, alig várom a szeptemberi 100 km-es versenyt (az hazai pálya, sík terep és kellemes 16-18 fok, talán ezért is :D). (Winschoten 100 – a szerk.)

Gizionok az UTH-n

Posted on Updated on

A hétvége a Salomon Ultra-Trail Hungary jegyében telt nálunk, szinte minden távon és a crew-ban is képviseltettük magunkat:

UTH, 112 km
Belus Tamás – 12:45, 3. hely
Szabó Sándor – 19:22 Tavaly a 78. km-ig jutott.

Belus Tamás fényképe.

A hosszútávosok átmozgatnak

Ultra-Trail Hungary fényképe.

Tomi a dobogó 3. fokán

Szentendre Trail, 54 km

Ivádi László – 6:23, élete első futóversenye
Erényi Tamás – 7:42
Juhász Erika (frissgizion) – 8:09

Visegrád Trail, 29 km

Gerlai Orsolya – 3:33, 15. hely
Karlovitz-Thurnherr Zsófia – 4:11
Ficzere Julianna – 4:23
Kulcsár Judit – 4:40
Csecskedy Gábor – 4:52

Visegrád és Szentendre Trail indulók a rajt előtt


Crew
Elek-Belus Fruzsina, Erős Gábor,
 Kerékgyártó Péter, Koós Tímea

Szurkolók

 

Demeter Balázs és a gyerekek

Palyik Andi a kisfiával


Eredmények

Evetovics Milán – UB beszámoló

Posted on

Ez a verseny nekem a tavalyi UB buktával indult. Az az előtti 2 be nem fejezett UB-n nem fájt, mert az elsőnél sérülés és fel nem készültség miatt kellett feladnom, a másodikat meg hasmenés miatt. Szóval azokat fizikai okokra vissza lehetett vezetni, de a tavalyit egész egyszerűen hagytam kicsúszni a kezemből, és agyban adtam fel. A döntésem, hogy 161 kiliről értelmetlen tovább menni, mert 8 óra alatt nem lettem volna képes 60 kilométert futni, logikus volt. Azt a helyzetet, amibe magamat hoztam ott, és amilyen döntéseket hoztam az odáig vezető úton, azt kellett feldolgoznom utána, és kijavítani, amit ott elrontottam.

Sokáig elemeztem az UB-t, aztán jött Hanka Spartathlonja, és láttam, hogy mit ér a tudatos tervezés és a fókusz. Ott értettem meg véglegesen, mit is jelent az általad emlegetett mentális 100 forint. A Spartathlon után döntöttem el, hogy bebizonyítom magamnak, én nem az az ember vagyok, aki ott maradt Fonyódon. Innen szinte minden edzésen a Balaton körül futottam agyban. Karácsony után jött 3 hét dögrovás, akkor egy kicsit megijedtem, hogy mennyire fog visszavetni a felkészülésben, de szerencsére hamar visszajött a tempóm. Aztán jött a 100-as, amit jó lett volna lefutni, de múltkor megfogadtam, hogy azon a velencei pályán csak 50-et futok, mert nagyon nem szeretem. Inkább futok egy jó 50-et, mint egy rossz vagy feladott százat.

Az 50 kili után Hankával elkezdtük a hátam megerősítését, szerintem ez eléggé jól sikerült, mert alig volt vele baj a verseny alatt. Az étkezéseim minőségét hozzá igazítottam az edzéseimhez, igyekeztem többet aludni, az utolsó 2 hétben toltam a vitaminokat ezerrel. Közben tervezgettem a tempómat, és a verseny frissítésemet is kitaláltam. Péntek este próbáltam, minél többet aludni. Sajnos 3:49-kor egy madár a nyitott ablak alatt kezdett el kornyikálni, de azért még reggel 5-ig így is sikerült több mint 6 órát aludnom. A zsákomba összerakva a frissítés az első találkáig.

Hamar eljött a 7 óra és ellőtték a rajtot. Ilyenkor mindenkiben dolgozik az adrenalin, de én tudatosan készültem, hogy már az elején is lassan kell bekezdeni és minél hamarabb megtalálni a saját tempót. Éreztem, hogy nagyon mennék, vittek volna nagyon a lábaim, de figyeltem és nem engedtem 5:40-nél gyorsabb kilométert magamnak. Az első óra végére elült az adrenalin, megvolt a saját tempó, és gyorsan belöktem az izogélt, meg kortyolgattam az izoitalt. Hankáékkal 15-17 körül tali, gyors kaja-pia csere és futás tovább. A terv az volt, hogy 30 percenként állnak meg és adják az utánpótlást.

Almádiba tervszerűen 6:00 percessel értem, közben melegedett az idő, de idáig sok árnyék volt, így kevésbé zavart. Hanka és Tomi közben hoztak jeget. A füredi ponton ettem egy kis levest menet közben és mentem tovább. Jó erőben éreztem magam, minden rendben volt. Jöttek az emelkedők meg az árnyék nélküli rész, de iszonyat szerencsénk volt, és egy vihar is volt a közelben, ami nálunk nem esett, de legalább a szél lehűtötte az időt. Az emelkedők nem zavartak, a lankásabbakon futottam, a meredeken tempós gyaloglás. Hankáékkal Vászoly és Dörgicse között találkoztam, egy gyors frissítő hengerezés, kaja és ital pótlás után mentem tovább. A Dörgicsétől lefelé vezető úton éreztem, hogy itt az idő az első nagy kitérőre, mivel 2 pont között voltam így egy arra alkalmas bokor lett az alkalmi toi toi-om. A mozgásom nem volt acélos, elég sokszor bele sétáltam.

Zánka előtt vártak Hankáék. Tomi átmasszírozta a hátamat, meg megfújkáltak Perskindollal, kicsit összeszedtem magamat. Máthé Zolival futottunk egy kicsit, jó volt végre nem egyedül futni, de aztán ő lehagyott. Petivel mentünk együtt egy kicsit, de aztán ő is lehagyott. Továbbra is sokszor bele kellet sétálnom, de ahogy ezt az edzéseken gyakoroltam, kinéztem egy közeli pontot fát/bokrot/villanykarót, és onnan vissza kellet állni futásra. Hankáék Köveskál előtt vártak meleg levessel. Felpakoltak géllel és leálltunk az isos vizről és csak vizet kaptam a kulacsomba, mert Dörgicsétől Köveskálig vagy 160 liternyi légnemű anyag távozott a testemből. Köveskáltól elkanyarodtunk és lankásan mentünk lefelé, kifejezetten tetszett a szakasz, és egész jól sikerült tempót mennem. Megint elkezdett melegedni az idő, de Hankáék ott voltak és hozták a jeget és a jeges vizet. A Varga pincészetig szépen eltempóztam, ott aztán jól befrissítettem magam, ráálltam a pepsi+barackkonzerv kombóra. Aztán irány az utolsó dimbes-dombos szakasz. Itt mellém sodródott egy páros egyik tagja és jó volt dumálni valakivel, olyan 6:10-6:20 perces tempót tudtam menni. Sokkal jobb állapotban éreztem magam, mint tavaly, és 20 perccel a tavalyi időm előtt megvolt a 100 kili.

Tördemic előtt vártak Hankáék, gyors hátgörgetés, evés-ivás és futás tovább. Tudtam, hogy a most következő szakaszra spóroltam el mindent nap közben. Most jön az a rész, amikor egyre nehezebb lesz futni, jön a fáradtság, de tolni kell. Tavaly itt rontottam el, most itt fogom megcsinálni. Mielőtt lementem a nádasba, megkaptam a hosszú ujjú pólómat meg a fejlámpámat Balatongyörök előtt. Kaptam gélt és vizet, és mentem tovább. A futást és a tempós gyaloglást váltogattam, de próbáltam minél kevesebb alibi gyaloglást beletenni. Keszthelyig még egyszer frissítettek Hankáék. Ott mondtam, hogy Keszthelyen megiszom az első Redbullt és kajálok normál kaját, mert már nagyon éhes vagyok. 15:35 alatt lett meg Keszthely. Az utolsó kiliken már nagyon szenvedősen mentem csak, inkább csak tempós gyaloglás volt. Leültem a frissítőponton a már-már szokásos padomra, és szó szerint bezabáltam. Hankák hoztak sült krumplit a mekiből, hoztak egy levest és egy bolognait a frissítőből. Megettem mindent, megittam a Redbullt és mentem tovább, de kértem Hankát, jöjjön velem egy kicsit, mert most eléggé szar volt egyedül futni. Mivel amúgy is kajáltam, így gyalog mentünk ki a frissítőből, közben kérdeztem, ki hogy van, ki merre jár. Peti közben utolért és beszélgettünk, fotózkodtunk, aztán megbeszéltük, hogy futnunk kéne, mert morcos lesz az edzőnk, ha meglátja, hogy csak így bandázunk. Így aztán nekilendültünk, Hanka Fenékpusztánál visszaszállt a kocsiba, és megbeszéltük, hogy Balatonberényben találkozunk. Eléggé jól sikerült addig futni, talán egyszer vagy kétszer sétáltam bele rövidebb ideig. Gyors tali Hankával, frissítő csere és futás tovább. Berényből Máriafürdőig jött egy gyaloglósabb szakasz, a fáradtság kezdett erőt venni rajtam.

Beértem Máriafürdőre, a mumus falumba. Ami mindig olyan hosszúnak tűnik (az is) a végeláthatatlan utcáival. Megint elkezdtem szédelegni a fáradtságtól, csak gyalogolni tudtam. A gondolataim elkezdtek elkúszni a versenyről, ki akart menekülni ebből a testből, ebből az élethelyzetből: Mi van most a gyerekkel? Büszke lesz rám? Jó az a családunknak, hogy ilyen baromságokba vágom a fejszét? A legnehezebb dolgot kellett tennem: vissza kellett szorítani az érzelmeimet és elfelejteni a családomat. Tudtam, ha nem a verseny körül járnak a gondolataim, akkor az a fáradtság és a cukorhiány miatt van. Mondogattam magamban a mantrámat: “Fókusz!Fókusz!”. Mondtam Hankának, baj van mert húz a fejem. Rám erőltetett egy koffeintablettát, és elkértem a zenémet. Mondta Hanka, jó lenne futni egy kicsit. Emlékszem azt gondoltam: Nem foghat ki rajtam Máriafürdő, én erősebb vagyok nála! (WTF?????) Elkezdtem futni olyan 6:10-6:40 között egészen a balatonfenyvesi frissítőpontig. Az álmosság kiment a fejemből.

Legközelebb Fonyódon volt találka Hankáékkal. Fenyves és Fonyód között megint szenvedtem visszatért az álmosság, csak most még rosszabb volt és szinte csak gyalogoltam a futás helyett. Megérkeztem Hankáékhoz. A frissítő előtt vártak a kocsival. Lerogytam a csomagtartóra, előre dőltem és próbáltam egy kicsit pihenni, észhez térni, de nem ment. A rajt előtt megfogadtam, hogy nem Aliga a cél, hanem Fonyód. El kell érni ide 100 forinttal a zsebemben, mert innen nem csak nekem kell beérni, hanem a tavaly itt maradt lelkemet is be kell tudnom cipelni Aligára. Hát kigondolni könnyű volt, már csak meg kellett tudni valahogy csinálni.

Hanka mondta, induljak el, majd kisétálom a fáradtságot, majd elmúlik, meg hogy 2 óra előnyöm van a tavalyi időmhöz képest, (mondjuk ezt tudtam én is, mert néztem az órát folyamatosan). Kiértem lassan Fonyódról, és éreztem, hogy kurva nagy gáz van: dülöngéltem jobbra-balra, többször álltam meg és tettem térdre a kezemet, hogy ne forogjon a világ, 10-15 méterenként be akartak csuklani a térdeim. Próbáltam nyomni, erőltetni, de mind hiába, nem haladtam sehova sem. 20 perces kilométerek mentek, hívtam Hankát hogy azonnal jöjjenek elém, mert az egyetlen esélyem a beérésre, ha most lefekszem aludni. Szerencsére a Fonyódligeti frissítőnél vártak, elém jöttek gyalog és jöttek velem az utolsó 500 méteren. Befeküdtem a kocsiba és kértem, hogy 10 vagy 15 perc múlva ébresszenek fel. Mikor felébresztettek, gyorsan húztam meleg ruhát meg széldzsekit, mert vacogtam nagyon, és indultam tovább, erőteljes karmunka és séta, 10-12 percesre vissza “gyorsultam”, a fejem nem húzott már, most már csak simán szarul voltam. Ahogy mozogtam egyre jobban, egyre jobban bemelegedtem a következő találkozási pontál kértem a rövid ujjú pólómat. Már mentek a 8-9 perces ezrek is. Sőt tudtam futómozgást is végezni 7:30-7:40-es tempóban.

Jött a következő fordulópont a 24 óra: 175,1 kilométerig jutottam, egyéni csúcs, de ezzel most nem sokra megyek. Még 45 kilométer a célig és 8 órám van rá. Ehhez 10:40-es tempó kell. Nem lehetetlen, de küzdős lesz és hiba már nem igen fér bele. Egy ideje már morgott a hasam, kellett keresni egy wc-t – a frissítőponton össze volt fosva az összes, plusz még nem figyeltem, hogy az útvonal mellé tették a toi toiokat és rossz felé indultam és egy 100 métert beletettem, mire rájöttem, hogy vissza kell fordulnom, mert ez nem a pálya. A következő találkozási pontnál Hanka kiszállt velem, és kisért. Mit ad isten, ott az út mellett egy toi toi, ami valami építkezés miatt lehetett ott, de legalább tiszta volt. Beültem, és legalább 10 percet kellett ülnöm, mire biztonsággal fel tudtam állni. Azt hiszem, erre mondják, hogy elszartam egy csomó időt. Hanka adott egy hasfogót biztos, ami biztos. A talpamra egyre nehezebb volt érkezni, egyre jobban fájt. Gondoltam biztos vízhólyag (igazam lett), a bokáim meg úgy fájtak, mint még soha egyetlen versenyen sem ezelőtt. Próbáltam jégspray-vel és Perskindollal fújkálni, de csak 1-2 percre segített.

Már csak 6 óra maradt és még 35 kili mindig hátra volt. Futnom kell, mert nem akarok a halálzónában 6 órán keresztül menni, úgy hogy mindjárt leszakad a talpam és fáj a bokám. Először 9 percen belül sikerült futni. Aztán az egyik frissítő után magamhoz tértem, és összeszorítottam a fogamat és el kezdtem tolni neki. A következő 10 kilométert 1 óra 22 perc alatt futottam le Balatonszéplakig. 19 kili maradt 3 óra 37 percre. Már elég közel volt a cél, hogy tudjam innen meg kell lennie, csak nem szabad megállni, szerencsére jött egy egyéni, akivel együtt tempóztunk jó néhány kilométeren keresztül 9 perceseket. Így folyamatosan nőtt az előnyöm a szintidőhöz képest. Sóstó után leálltam egy kicsit sétálni, de a bokám és a talpam ekkora már annyira készen volt, hogy esélyt nem láttam, hogy újra futómozgást végezzek. Így maradt a séta, mivel eddigre elég volt 15 perces kilik is, csak arra figyeltem, hogy 12 perc fölé ne menjen a séta tempója. Hankáék még befrissítettek utoljára.

 

Már nagyon vártam a végét, mert hiába volt nyakamban a törölköző, és a fejemen a sapka, brutálisan tűzött a nap. Nagy nehezen elértem a kemping bejáratához, ahol Gizionok hada fogadott, próbáltam kulturáltan viselkedni, meg megköszönni a szurkolásukat, nem tudom mennyire sikerült. Most már tényleg csak arra vágytam, hogy vége legyen. Az utolsó métereken összeszedtem a maradék energiámat és futómozgással közlekedtem, elvégre ez még is csak egy futóverseny volt. Átszakítottam a célszalagot, fotó, érem, kézfogás, és mentem, Hanka nyakába borultam. Megcsináltam, amiért idejöttem, és ebben neki is legalább annyi szerepe volt, mint nekem. Tominak is megköszöntem, hogy eljött és segített frissíteni.

A hazajövetel borzasztó volt. Hanka segített bepakolni a kádba és kiszúrni a legnagyobb vízhólyagjaimat. A fürdés után először éreztem magam embernek picit. A hogyan továbbról, majd később, mert a regenerációm nagyon jól alakul, de a verseny utáni 48 óra még nem telt el. Konklúziónak legyen elég annyi, hogy baromság az a mondás, hogy: Nem fáj, csak másképp jó! Az igazság az, hogy: Kurvára fáj! 😛

UB

Posted on

Uppsz, jó régen nem jelentkeztem, de az elmúlt időszak a nagy versenyre való ráfordulásról szólt.
Van néhány esemény az évben, amin jellemzően sok Gizion részt vesz, ilyen az Ultrabalaton is, ahol 28 Gizion mérette meg magát.
Három tisztán gizionos csapat, és rengeteg vegyes. Az egyéniek közül pedig Evetovics Milán ért körbe sikeresen.
Mivel ezen a hétvégén az UB-hez hasonló futóünnep jön ezúttal a terpeseknek az UTH formájában, ezért – hogy ne legyen torlódás –  a következő 1-2 napban rengeteg beszámolót fogok itt megosztani.
Jó szórakozást!

Mátrabérc Trail beszámoló – Nagy Locusta Kriszta

Posted on Updated on

A kezdetektől dolgom van a Bérccel…

2007. Hanák Kolos túra – A Bérc Kékestől

Ez volt a legelső teljesítménytúrám, azt se tudtam mi fán terem. Volt némi küzdősportos kondim, meg nagy arcom. Mindkettőt erősen túlgondoltam. A Csörgő-patak völgyébe már elmerevedett térdekkel, és fájósan értünk, oly annyira, hogy el kellett engednünk a szintidőt. Leültünk a patak partjára és kicsit jegeltünk a talpainkat. 9:50 (szintidő: 9 óra) alatt értünk be a célba, ahol nagyjából kinevettek, mit is keresünk ott. Hazafelé stoppoltunk, felvettek, mert olyan kis szerencsétlennek néztünk ki.:D A Keletiben 5 percig távolodtunk a túratárssal egymástól, és még láttuk egymást… Soha többet.

 

2012. Mátrabérc 2.0 – Visszavágó

Már tudtam mi is az a Bérc, de majd én megmutatom, hamm bekaplak. Kirándulgattam, fotózgattam gyakran az erdőben, ritkán Kékeztem. 3-an indultunk, egyikünk egy becsípődés miatt offolt, a másik kikészült, de én végigmentem, mert olyan nincs, hogy nem. Erősen szintidő végén voltam Mátrakeresztesen, de ha sikerülne a Muzslát megtolni… küzdöttem, de nem. A térdem nem akarta, több mint két óra volt csak az ereszkedés lefele a faluba. Amikor hívogatón látod a célt magad előtt fentről, de lefelé minden lépés kínszenvedés, és nem akar közeledni. Majdnem sírtam, amikor 13:41 (szintidő: 13 óra) alatt beértem a célba, és csak szánakozó pillantások vártak. Fájt, fájt a térdem, de… megcsináltam, de… Soha többet.

2015. MB – Az okosan beérős

Fordítottam egyet a mentalitáson, 2013-tól fokozatosan növeltem a távokat, a túrateljesítményeket, amire szükség is volt a térd- és vállműtétek után. Élveztem, ésszel mentem, fotózgattam, gyűjtöttem az élményeket, ismerősöket. Minden élmény új volt, segített, vitt, felvillanyozott. Bubuval 2015-ben ismerkedtem meg, sokat mesélt, sokfelé mentünk, sokat tapasztaltunk együtt. Ismertem a gyengeségeimet, féltettem a térdem, és bizony féltem egy újabb csalódástól a Bércen. Botot tuti viszek, és Bubu is egy garancia, mivel sokszoros teljesítő. Végig okosan frissítve, sehol sem rohanva, szinte kényelmesen, fotózva, örülve értünk be 11:58 alatt Szurdokpüspökibe. Nagy örömmel, de nem volt bennem semmi abból a dicsőségvágyból, ami korábban hajtott. Elmúlt. Csak hálát éreztem, hogy a Hegy átengedett, és megtanított egy leckére.

2016. MB – A felszabadult saralás

A tavalyi kicsit meleg idő után kaptunk egy kis esős élményt. Kisebb táskával, és Kékesig filózva, hogy kell-e az esőkabát, de addigra már mindegy lett.:) Másztam, csúsztam, saraztam, csepegett rólam a víz, a hajamról, vagy belőlem ki tudja… Ismerősöket értem utol, beszélgettem, nevettem, olyan intenzíven haraptuk a ködöt. Egy posztapokaliptikus zombifilm jelenetei elevenedtek meg, árnyékok bukkantak elő az erdő mélyéről, a hangokat hol felerősítette, hol elnyelte a pára. Szalamandrák bújtak elő, patakok csörgedeztek itt-ott. Botot nem vittem, de lefelé kisegítettek vele, felfele elhajigáltam minek nekem az.:D 11:31 alatt értünk száraz fedél alá könnyedén nevetve. A bőröm is bizsergett az intenzív élménytől.

2017. MB – Az optimális pacsizós

Az előző év hosszú túrái után, úgy éreztem lazulni jövök a Bércre, az idő optimális, kívánni se lehet jobbat, mégis vittem botot. Meglepetésemre ekkor értem legkésőbb a rajtba, pedig a legközelebbről indultam. De ha lúd, legyen kövér… elengedtem mindenkit, és a rajt után majdnem egy órával indultam, hátha nem lesz tömeg. Nem is volt Kékesig.:D Rohantam, haraptam a magasságot, fel-fel, egyre feljebb, borzasztó gyorsan felértem, de el is pusztultam. 30 percig csak a pacemakerem állítgattam, meg a vastüdőt. Tovább csorogtam, és egyre maradtak el az emberek. Puszi, pacsi, hello de menni, menni vágytam. Ágasváron azon kaptam magam, hogy egészen korán indult ismerősökkel pacsizom, de az a meredek ereszkedés még mindig nem barát. Életemben először nagyon megszenvedtem a Muzslára felfelét, itt éreztem meg, mennyire elrohantam az elejét. Itt már egyáltalán semmi kedvem nem volt rohanni, de volt két szenvedő srác, annyira sajnálták magukat, hogy inkább tempósan bevontattam őket a célba, hogy ne az önsajnálatuktól legyen hangos az erdő. 10:10 alatt csapódtam be a suli kapuján mindenemen sós érzéssel.

2018. MBT – A fókuszált haladós

A MB Trail – az Álom. Legyen?! Hát legyen. Annyit tanultam, annyit kaptam a Mátra gerinctől. Ez nemcsak egy útvonal, egy túra, egy futás… ez maga a kihívás, a fejlődés, az élet… Lüktető, élő, életteli, küzdelem. Fel és le, csak előre, vissza ne nézz… Ha megvan a cél, vezet oda út is.

Beszélgettem ismerősökkel, és az utam Barát Gabihoz vezetett. Első konzultáció, megnyugvás: a cél reális lehet. Nehézkes kezdetek, jajj, de meleg van, jajj, de emelkedik a szőlődomb, jajj, mi az a fartlek, és mennyi egyáltalán 200m?!:D OK, ez vicces, így utólag, de akkor… óra se, cipő se. Az sokat segített, hogy az évet az MSTSz teljesítménytúra bajnokságában indulásra tettük fel, ami tempós 50-es túrák teljesítését jelentette. Feszegettem a határaimat a csapat érdekében, futottam amennyit tudtam. A felkészülés elején Gabi meggyőzött mennyire hasznos lenne egy személyes találkozás az erdőbényei edzőtáborban. Én, aki sose futottam, elmegyek egy futó edzőtáborba… annyira abszurdnak tűnt, hogy belementem.

Az első meglepetés. Gabi kiadta a feladatot, és én örömmel csináltam, és jééé ment, döbbenet. Futottam. A pulzusom a plafont verte néha, az órát kezelni se tudtam (most se :-)). DE élveztem az egészet, és a Gizionok támogató és baráti közege a tenyerére emelt. Nem is értettem, mivel szolgáltam rá, egyszerűen csak örültünk egymás sikereinek. Motivált, hogy néha másnak is nehéz. Tanulgattam a házikat, igyekeztem mindig a lehető legjobban követni az utasításokat. Törekvés elvtársak!

Csak 1-1 alkalom volt, ami igazán megpróbált. A dombfutásokra rendesen rá tudtam parázni, sőt a téli hosszúakra is, amik néhány esetben túlélő túrába fulladtak. Dagonya, hó, patak, sötétedés, egyedül. Tanultam, és tanultam. Tanított a Hegy. Mindnek célja és eredménye volt, mind egy építőelem és nemcsak az izmaimban éreztem a hatásukat. A melóban is élesedett a helyzet, egyre stresszesebb helyzetekben álltam, és megálltam. No, lám… Annyira kifizetődő, ha beleteszed az energiát valamibe. Néhány versenyre is eljutottam, és döbbenet élményekben volt részem.

Futottam. Értitek?! Igen, futottam! Már el is tudtam hinni, hogy ez tényleg az.

A MBT előtt főpróba a VTM is ment, kb. úgy ahogyan elképzeltem. Túl léptem a határaimon… azért vannak, hogy leomoljanak. Ennek ellenére maradt bennem egy apró kisördög. Biztos ez, menni fog, kell ez nekem, nem sétagalopp, de szeretem azt a gerincet… mi lesz, itten kérem szépen?! Valahogy nehezen pozícionálom magam a futók között, de igazából nem is érdekelnek mások, én a saját határaimat feszegetem, és lépek rajtuk keresztül. Az MBT előtti utolsó kemény dombfutás után éreztem, hogy a munka bevégeztetett, jöjjön, aminek jönnie kell. (Némi para maradt azért.)

Összeraktam a ruhát, a frissítést, a sótabikat, meleg lesz, nagyon meleg, ezt számításba kell venni, de hozzászokni már nem tudok, hirtelen jött. Nincs az az isten, hogy botot vigyek.:) Vendégek jönnek, takarítás, de a fókusz már a Mátrában, a lábam már az ösvényen jár. Korán reggel lett, de minden kéz alatt, gyorsan Sirokon találom magam. Pár ismerős, sok ismeretlen, itt a Belus Tomi pacsi, kemény vagyok, mi más lennék?!:D Fotó így, úgy, amúgy, köszönöm! Megismerem Sanyi Giziont is, örülök nekik, csak feszült vagyok. 30 percet csúszik a rajt, sebaj, én már befelé zombizok, vár a Mátra gerinc.

 

Eldördül egy pisztoly, összerezzenek nagyon, akkor most tényleg elindulunk?! A tömeg elhullámzik, valahol becsatlakozom, Peti szerint kicsit hamar is, Tomi szerint későn. Visz a lábam, közben a szemem előre tekint, te Jézusmária mindenhol ember, hogy én mennyire utálom az ilyen nyomort. Áh, biztos hamar szétszakad a mezőny, lemaradok, elhúznak, és én mendegélhetek egyedül. Ismerőst keres a szemem, de nem talál, sehol senki. Kicsit erős a tempó, de azért érzem a határaimat, ebből még nem lesz baj. Kalapos-tető, Gazos-kő sorban köszönnek nekem, csodásak a panorámák, fotózom, de csak egyet, olyan gyorsan történik minden.

Emlékek rohannak meg, amikor hárman jöttünk itt először a túrán, és már itt meg voltam halva, jajj, de ciki. A hírekkel ellentétben a Jóidő-kútban van víz, a szomjhaláltól megmentene, de nem szorulok rá, cipelek vizet bőséggel. Szederjes-tetőn a csúcskő üdvözöl, majd az egyik kedvencem a Jagus. Annyit jártam én már ezen mindkét irányban, télen és nyáron. Domoszlói-kapu (1:29, 10,2km), hopp egy chippanás lent, és egy pohár víz. Most tűző napon és felfelé török itt, ellentétben a Vadrózsával, amikor a Kedves várt itt rám. Oroszlán-vár kaptatója igen meleg, ránk tekint a napocska, lentről felhallatszik egy kedveskedő cukkolás: Na, hogy haladtok?:D Fenn túrázók szuszognak, mi lendületből tovább megyünk. Cserepes-tető, Szár-hegy tesz próbára, a lejtőkön még mindig hátrányban vagyok, de az a fura, hogy annyira nem, mint régebben. A szemem előrébb jár, a lábam tudja, hogy hol tapad. A Markazi-kapunál odabiccentek a havas Ilona-völgyi vízesés emlékének, majd Disznó-kő után jön az első meglepetés. Mintha Sanyi ülne a gerincút oldalában, de jöttömre felpattan. Hmm, baj lehet… Görcsölget. A franc, korai még ez, biztos túltolta a melegben a kaptatót, de magnéziumot nem kér. Egy lépéssel járok csak előtte, gondolom, együtt felkaptatunk már a Kékesre. Sötét-lápa nyereg is kedves nekem, de fel, csak feljebb. Kerepelőt hallok, megörülök neki, pláne mikor meglátom, hogy Csipi az. Megint kapok tőle egy ajándékot: „Jéé, hát te? Csak nem itt maradtál a múlt heti túráról?” Őszintén elröhögöm magam, két szuszogás közt, de meg is dicsér, hogy jól haladok. Nézem az órám és tényleg.

Kékes (kb 3:05 be, 19km; pontról ki 3:12)

Épp időben, épp jó a tempó, kb ennyi volt a terv, amit a Tomi tippelt nekem. Ez a legfontosabb, eddig kellett nagyon okosnak lenni, mert ha eddig elcseszem, nehéz lesz folytatni. Tolom a banánt, Tomi ugrik, cseréli a kulacsom, jesszus otthonra is kellene egy ilyen segéderő :D. Megeszek egy sós ubit, rám szól, hogy ne zabáljak össze-vissza és húzzak már a p*csába.:D pislogok nagy szemekkel, lécci… de nincs kegyelem vár Sombokor juhéé!:D akkor csapassuk! Lendületesen vágok neki, a felső lejtő nem akaszt meg annyira, az alsó már inkább, utolérnek páran, pattog a fülem mellett a lerúgott kő, nem örülök neki. Nem sérülök meg, nem, nem… a keresztbe dőlt fa elég hamar eljön és irány a Mátra-nyereg, mutatom az utat a srácoknak és neki a Csór-hegynek. Ez utóbbit, hogy utálom… majdnem megfulladtam egy almától az oldalában vagy 10 éve és odaver az oldalába a nap is. A kilátó maradványait mellőzve hullámozunk és emelkedünk, jobbra lent Parádsasvár felé kalandozik szemünk. A közút mellettünk párhuzamosan húzódik, néhány kísérő autó vár, és egy fotós is kattintgat. A nyílt részeken a nap nem kímél bennünket, Rudolf-tanyai elágazás, innen 2 km Galyatető kis sunyi emelkedők leküzdése után.

Galyatető (4:42, 29,3km)

Full-service Tomi fogad, teljes az ellátás. Evés-ivás, azt hittem a zsákomból kifogyott az innivaló, de csak pisimeleg, Tomi ezt is kicseréli, angyal. A fürdésben is segít, jól esik nagyon a hűvös víz. Gyulát még itt lelem, meglepődöm rendesen, nem értem, ott is baj lehet. Indulok is tovább, Tomi futó mozgásra noszogat, naa a kép kedvéért, hát jó. Fel Péter hegyesére a kilátóhoz, ahol a turisták elképedten nézik a viharvert futóbagázst. Innentől kellemes pihenő vár ránk, és nagyon szép is. Elhagyjuk a Galyavár-kör letérőjét (nemsoká jövök ide;)), lágyan hullámzunk a Csillagvizsgáló alatt. Meglátom Gyulát, most már biztos, hogy gond van, ha ilyen gyorsan utolértem. Még Mátraszentlászló előtt félreáll és elenged, értetlenkedek kicsit, ezt most minek, de fáj a térde. Sajnálom nagyon, de tudom, hogy be fog érni, csak lassabban. Elhagy az Ihász Vera is, róla Gyula mesélt, rájövök, hogy szinte az elejétől kerülgetjük egymást. Síkon, és lefele általában jobban megy neki, nekem meg a felfelék. Elhatározom, hogy ha tudok, akkor rátapadok, persze nem minden áron.  Ágasvárig egész rendesen lehet haladni, hát használjuk ki, és energiával is jól állok. Laza kötelékben megyünk, hol látom az előttem futót, hol nem. Szinte minden kőhöz van egy emlékem, egy történetem: túrázás, geoláda, pontőrködés. Például mikor életem első Mátra115-jét a pontőr a nevemen szólított Ágasvár tetején, vagy a naplemente a csúcson lévő eldőlt fatörzsön üldögélve. Az ágasvári ereszkedés sosem jött be, egyértelműek itt is a talajerózió nyomai, évről évre szélesedik, porosodik, csúszik ez a meredek lejtő-kaptató. Előkerül a „nem sérülök meg” mantra, haladok, ahogy csak megy, hiszen annál hamarabb vége. A turistaháznál a csap alá dugom a fejem, de ennyi, menjünk tovább. Verát már nem is látom, nyugisan nekiindulok a Csörgő-patak völgyébe lefele. Ez már kevésbé meredek, de fárasztó, sosem akar vége lenni, dolgozik a combom derekasan. A szűk vályúban lesben álldogál a fotós, hátha elkap egy dekoratív piruettet, de nálunk nem. Lenn a patak mellett meglepődöm, előttem két futó, jééé mégse maradtam le sokkal lefelé döcögve. Innen még jó 2km a patak vonalát követve, együtt vonatozunk be a faluba.

Mátrakeresztes (6:33, 41,1km)

Legnagyobb meglepetésemre Tomi fogad, azt hittem már nem találom itt, mert siet a célba, de itt van, és én úgy örülök neki! Nagyon örül ő is nekem, a mosolya körbeéri a fejét.:) valahogy nagyon bazsalyog, mint aki már sejt valamit, vagy csak örül, hogy lám eddig még nem pukkantam ki. Itt is kapok vizet a tarkómra, banán-kóla kombó, sótabi, magnézium, dínom-dánom. Még emberes a Muzsla mászása, ki kell tartania az energiának. Tomiból kitör a kisördög, légkondis kocsival megkísért, na neee.:D nem képzelheti… „megyek már, megyek, de én felfele már csak sétálok, jó? Jó. Csak menjél! Megyek.” Kikísér, fotózik, felfele kerepel egy szurkoló lány a meredek emelkedő elején, de nem bírom megfutni. Ismerős szakasz ismét, sokszor járt, pontosan tudom hány hupli az a Muzsla, minimum három lesz az. Utolérem Verát, és elé lépek, bár sok erőm nincs, és lefele úgyis elhagy majd. Picit matekozok, de csak a felfele km-eken, mennyi van még a csúcsáig. Nehezen megy, mégis az előttem lévő nagyobb társaság egyre közeledik. Még 3km és sosem akar eltelni… Döcögök, gyaloglom tempósan, össze-vissza lélegzem, és kontrollálom, de bármit teszek, a pulzusom beáll fix 140-re és nem moccan. Furán vagyok, még ilyet nem éltem, erő, dinamizmus nincs, tudat tiszta, de a testem már nagyon megköszönné, ha békén hagynám. Muzsla-nyeregbe meglepetés vízzel és izóval kinálnak, elfogadok egy pohárral. Lefele a nap szemközt fog minket kapni jó hosszan. Utolsó erős felfele a csúcsra, csörlőzöm lassan, de biztosan. Tetején fotós néz szembe: „no photo please!” nyögöm, kifacsarok egy talán mosolyt, és fenn vagyok. A tetején, a csúcskő mellett.

Elindulok lefele, már csak lefele 7km.

Ez az, amiért jöttem. Ezt a pillanatot láttam magam előtt olyan sokszor, ahogy ereszkedem a Muzsláról. Megnéztem a csúcson az órát, kíváncsi leszek mennyi lesz lenn, most biztos nem 2,5óra. Emlékek, minden lépésnél emlékek… Most még kicsi a csalán oldalt, június elejére megnő majd. Most bírja a térdem a lefele kocogást, néha ki is engedhetem a féket, ha a poros talajt biztonságosnak érzem. Most nem vagyok rágörcsölve az apró megcsúszásokra, és nem döfködik a térdemet késsel. Most élvezem, benne vagyok a pillanatban. Mit bánom én, hogy hány percesekkel futok lefelé, ez az én időm, az én pillanatom, kiélvezem fenékig, szinte nem is akarok leérni, mert akkor vége szakad. Sokkal hosszabb szakaszokra emlékszem, és sokkal meredekebbre. Most barátként enged le a hátáról a Hegy. A Koncsúrok emelkedői is kedvesen üdvözölnek. Nem üldöztem őket, de utolérem az előttem lévő társaságot, aztán még egyet. Kiérek a napfénybe, kicsit éget, de ez is benne van a pillanatban, jár hozzá, így kerek. Balra fordulunk, hiszen mindjárt itt a Diós-patak… jajj ne, ilyen hamar?! A patak kicsi, könnyű a kimászás, könnyű lettem én magam is. Már csak a dűlők között visz az út a pincéken át be a faluba. Messze előttem egy hátizsák fordul balra, a templom előttem, szél lebben. Valóság vagy álom? Tényleg itt és most ez történik?! A pincesoron kisgyerek vágtázik „szelíd motorosként” félreugrom, minden kis sejtem nevet. Itt a suli, de a hátsó bejáraton közelítünk, kolomp hallatszik, futok. Azt hiszem, futok.:D befordulok és ott a kapu. Chippantás, beértem.

Szurdokpüspöki (8:36, 54,1km)

Mondják a rajtszámom, a nevem: gratulálnak. Előttem jópár ismerős kicsit megzuhanva, akik nem sokkal előttem értek be. Kicsit bambán nézek ki én is a fejemből, lecsüccsenek a cél mögé. Aztán mégse, félek, hogy fel se bírok majd állni, szolidan görcsölget a vádlim, ha behajlítom. Felszedem a befutó csomagot, megvan Tomi is. Nyakon öntenek, és után egyből fotó, na kösszi!:D Beértem. Élveztem minden percét, a nehezét, a sűrűjét, azt, hogy élek, hogy élhetek, hogy van lábam, még ha defektes is, amik messzire visznek. Leértem a csúcsról 52 perc alatt. Vera is beért, nagy meglepetésemre 2 perccel utánam, nem ért utol lefelé. Gratuláltunk egymásnak. Olyan kerek, befejezett lett ez a történet.

8 hónapja kezdtem futni, hogy ismét tanítson a Hegy, csak most másképp, és én szívesen tanulok. Egy motiváló és biztató közösség tagjává váltam, remek embereket ismertem meg.

Köszönöm Gabi, hogy segítettél az álmomat valóra váltani!