ultrafutás

Nice Cote d’Azur by UTMB – Belus Fruzsi, beszámoló

Posted on

Pedig olyan jó ötletnek tűnt. Emlékszem, december volt, az adatvédelmi jog vizsga előtti este, ültem a konyhaasztalnál, amin egy tonna vákumozott, fagyasztásra váró vadhús csomag sorakozott. Még most is érzem az orromban a nyers hús szagát, ami az egész konyhát betöltötte. Szellőztetnék, de hideg van odakinn és nincs kedvem jobban felöltözni. Kezemben boros poharat tartottam, valami vörös volt benne, pannonhalminak gondolnám. Mirkó csendben végzi a hentesmunkát, én meg fókuszáltan bámulom a laptopom képernyőjét, ahogy egy közösségi oldal feedjét görgetem. Nincs kedvem már tanulni, úgy érzem, többet is tettem, mint amit elvártam magamtól, alkohollal némán pusztítom inkább az agysejtjeimet, éljen soká a kontra-produktivitás. A fészbuk algoritmusa mintha ismerne – és bizonyára így is van –, mintha tudná, mire vágyom éppen. Talán megelégeli az ütemesen unott görgetésemet és szándékosan tesztelni próbál: bedobja a Nice Cote d’Azur by UTMB hirdetését. Egyből felfüggesztem a görgetést és olvasni kezdek. Mégis milyen terepfutóverseny lehet Nizzában? Az város, hol van ott terep? Megnyitom a google maps-et. Á, szóval ott a Mercantour nemzeti park! A térképet műholdképre váltom és szemezek a hegyek vonulataival. Igen, ezek határozottan hegyek! Rákattintok a 110 km-es távú betétszám hirdetésében szereplő 3D-s térképre. Monumentális zenei aláfestés mellett megindul az útvonalat jelző csíkocska Roubion városából és másfél percig megállíthatatlanul megy-mászik-ereszkedik míg célba nem ér nizzai tengerparti sétányon. Fogalmam sincs, hogy menne-e vajon. Utoljára tinédzserként jártam Nizzában, és milyen jól éreztem magam ott, ezt magától értetődően jó jelnek gondolom. Egyből tárcsázom a tesómat, Tomit, közben átpattintom neki a 3D-s térképet, szakértse meg ő is. Gyanúsan nem gondolkozik, csak rávágja, hogy „naná, hogy menne hugi”, talán, le akar rázni, akkor fel sem tűnik. Az adatvédelmi jog vizsga előtti este eltökélt vagyok, és mindenre képesnek érzem magam, így mire felocsúdok, már töltöm is a nevezési lapot. Mirkó közben csendben darabol, nem zavarom inkább, van pár hónapom beadagolni, mit is tettem.

Mindenem csurom vizes, fázok és álmos vagyok, pedig még csak el sem kezdődött. Szóval akkor olyan jó ötletnek tűnt, most meg itt ácsorgok Roubion-ban, megilletődve, az arcomon folyik le a víz a szakadó esőben. A fejemen bekapcsolásra vár a lámpa, magunkat megadva türelmesen várakozunk. A rajtot eredetileg 6 órára tervezték, és noha a transzfer busz kitett minket fél 6-kor, a startnak se híre, se hamva. A telefonom sms-t jelez, a szervezők tájékoztatnak, hogy fél órát tolnak a rajt tervezett időpontján. Remek. Petire nézek, gyors döntés után felvesszük az esőnadrágot. Egy perc eltelte után érzem, ahogy az anyag elkezd szigetelni, határozottan melegebbnek érzem az alsó tagjaimat. Csak hogy tovább fokozzuk a komfort érzetünket, benyomakodunk a rajtnak otthont adó barlang melletti túlzsúfolt étterembe, fél óra múlva még ülőhelyünk is lesz. Várunk, miközben próbáljuk nem elherdálni a mentális forintjainkat. Bár Peti megjegyzi, hogy minden az én hibám, az hogy most itt vagyunk. Csendben nyugtázom, hogy igen, mivel tényleg így van, én bujtottam fel, hogy nevezzen be ő is. A klasszikus minek ment oda esete áll fenn itt és most.

vallee-de-roubion.jpg

A rajtnak otthont adó városka (szép időben…) Forrás: http://www.outdooractive.com

Egyébként én nem ezt vártam. Oké, első szervezés volt, így szinte nulla információ birtokában nyomtam a nevez gombra. A szervezők csináltak aztán egy kisfilmet, amiben pár srác és egy csaj látszólag erőlködés nélkül, rövid nadrágban, pólóban futnak a napsütésben, háttérben pedig a Mercantour nemzeti park csodálatos panorámája. Azon emelkedjünk felül, hogy hat srác mellé csak egy lány fért be a filmbe, de hát a nevezők nemének aránya is végül hasonlóképpen alakult ezen a távon (talán emiatt is). Na de épp így képzeltem el magamat is, a fonott frizurát leszámítva, ahhoz lusta vagyok. Leadom a szakdolgozatomat, aztán széles mosollyal komfortosan végig kirándulom ezt a meseszép útvonalat. A száraz ösvényeken. Alulöltözötten. A napsütésben. Ehhez képest hideg van és nem elég, hogy most szakad az eső, egész nap szakadni fog (és tényleg így volt). Marad a sár és maradnak csúszós kövek. Valahogy úgy éreztem, hogy nem ezt érdemlem. Annyi mindent tettem le idén az asztalra, a kötelességtudatom nem ismert határokat, ez a verseny amolyan jutalom falat lett volna. Úgy képzeltem, hogy egy önfeledt spirituális utat megtéve alaposan „kilevegőzöm” az elmúlt év minden nyűgét és baját, egy cseppet sem vágytam holmi embert próbáló túlélőtúrára. Nem akartam mélyre ásni. Nem akartam formálni a jellememet sem. Felsóhajtottam, miközben kifújtam magamból az összes negatív gondolatomat. Ez van, ebből kell most építkezni, másom sincs most, csak az önmagamba vett hitem.

Nagy lett a mocorgás az étteremben, mintha mindenki tudna valamit rajtunk kívül. Nézem a telefonomat, nem kaptam sms-t, pedig fél 7 már rég elmúlt. Petit magára hagyva teszek egy utolsó látogatást a mosdóban. Míg a soromra várok, az egyik srácot faggatom, hogy tud-e valamit, mikor indulunk? „Négy perc múlva” – feleli, én meg szinte ráugrok a kinyíló ajtóra. Forma 1-es pilótákat megszégyenítő tempóban csorgatok, aztán már rohanok is beállni a 704 főt számláló tömegbe. Petit még látom, hajrázunk egymásnak, tovább nyomakszom előre, ameddig csak tudok, de kb. így is az utolsó harmadból indulok útnak. Semmi emelkedett lelkiállapot, csak valami rezignált nyugalom szállt meg. Egész héten már csak csináltam volna, hát itt van, nincs más hátra, csak csináld. A lámpára a fejemen már semmi szükség, hiszen jócskán dereng az ég alja. A szervezők talán azért toltak a rajt időpontján, hogy ne engedjék rá a tömeget a saras, főként egy nyomvonalú pályára. Megindultunk. A világosban már mindenki óvatosabban mozgott. Bő 1 km aszfalt után eljött az ösvény, de kb. percekig álltam, mire sorra kerültem, utána is csak gyalogoltunk nagyon hosszan ereszkedés közben, annyira nagy volt a torlódás. Eszembe jutott a lányom, aki rettenetesen félve engedett el, nehogy lezuhanjak valami szakadékba. „Anya, inkább csak sétáljál” – közölte intelmeit a 9 évesem. „No Zuzu, megkaptad, amit akartál, Anya csak sétál”, a gondolat megmosolyogtatott és a hideg idő ellenére egyből melegség járt át. A helyzetet öltözködésre használtam fel: gyaloglás közben elcsomagoltam a nem-használt lámpát, illetve egy pillanatra megállva lekaptam magamról az esőnadrágot. Az első pontra (St. Sauveur sur Tinée, 10,6 km, 268m+) 478.-ként érkeztem meg. Az eső rendületlenül szakadt, nem volt kedvem hosszan állni, így egy gyors kulacstöltés után csak néhány kekszet vettem magamhoz. Az evést már a verseny elején nagyon komolyan vettem, folyamatosan majszoltam, hogy legyen elég energiám haladni.

A második pontot (Lycée de la Montagne, 19,7 km, 1082 m+) már nagyon vártam, itt találkoztam Mirkóval először, kényelmesen haladva 472.-ként értem be a pontra. A ponton 14 percet depóztam: nadrágot, felsőt és zoknit cseréltem, újravazelinoztam a lábam, kifacsartuk az esőkabátomat, kulacsot cseréltem, ettem, majd némileg komfortosabban indultam tovább. Egyébként mondják meg az okosok, hogy mi értelme van a zoknicserének, ha a cipőm csuromvizes, de mindenesetre hittem nekik és magam is így jártam el, biztos, ami biztos alapon. A következő szakasz során megmásztunk az 1800 méteren lévő Col de la Madeleine-t (26,5 km, 1916 m+), ahová az előző ponton eltöltött hosszú depózásnak köszönhetően csak 507.-nek értem be (tehát visszaestem 35 helyet), de innentől már csak előztem. A felfelé mászásnál aprókat léptem, de szisztematikusan és folyamatosan haladtam. Hiába néztem jobbra-balra, a felhők megakadályoztak abban, hogy gyönyörködhessek a panorámában. Odaképzeltem hát. A Col de la Madeleine után tovább folytattuk az utat felfelé, kicsivel 2000 méter fölé másztunk, ez volt a verseny útvonalának legmagasabb pontja. A magaslatra érve kifejezetten hideg volt, örültem, hogy csuromvizesen alul – felül hosszúban vagyok, sejtelmem sem volt arról, hogy másnak milyen lehet rövid nadrágban. Odafenn alapesetben egy klasszul futható egy nyomvonalú ösvény fogadott, de rendkívül csúszós volt az agyagos sártól. A Hoka Mafate Speed cipőm ebben is jól muzsikált, nem mertem ugyan hasítani, de a lépteim meglepően stabilak voltak az előttem csúszkáló olasz fiúhoz képest.

Bouche des fournés-hez (38,7km, 2379 m) 460.-ként érkeztem, tehát az előző ponthoz képest 47 helyet hoztam. Ami érdekes tapasztalat volt, hogy az emberek nem engedik el a náluknál gyorsabbakat. Ez furcsa, mert itthon mi tök jó fejek vagyunk, simán odakiáltod az előtted futónak, hogy „jobbról jövök” és az előzött már húzódik is készségesen a megfelelő irányba. Itt simán liheghetsz valaki mögött akár 10 perceket is, mire meg bírod biztonságosan előzni, magától 1-2 ember engedett csak el. Én, aki utálok másoktól kérni, egy idő után ki kellett lépnem a komfortzónámból és szabályosan kuncsorogtam, hogy csak egy kicsit húzódjon félre, hogy elférhessek mellette.

Utelle-t (49 km, 2540 m+) nagyon vártam. Utelle egyet jelentett azzal, hogy újra találkozom Mirkóval, és hogy onnantól gyakorlatilag „kis túlzással” lépten-nyomon látjuk egymást. Kissé megborult energetikával, 24 helyet hozva a 436. helyen értem be. Szinte éreztem, ahogy szédülök, ahogy kissé mintha fehéredni kezdene a képernyő. A párom kezelésbe vett, ellenőrizte a szemetemet, minden bizonnyal megdorgált, hogy nem eszek eleget (mindig megdorgált amúgy), belém diktált egy teát és előhúzta a tegnapi maradék négysajtos pizzát. Rajta camamberttel. Meg rokforttal. Fantasztikus volt, épp olyan sós, amilyennek szeretem, ízre, állagra pontosan erre vágytam 50 km után az adott pillanatban. Nem tudtam, hogy a sajt zsírossága mit okoz majd, de az adott pillanatban nem is érdekelt. Éreztem, hogy amit kívánok, az csak jót tehet velem. Halk köszönetet mormolok a szállásunk melletti Le verdi étteremnek, hogy elkészítették ezt a kulináris remekművet, miközben szinte tömöm magamba, csak úgy hidegen, fóliásan. Mikor elindulok, még mindig nem érzem magamat százasnak, de kb. 10 perc elteltével elkezd hatni a cukor és kezdem magam újra remekül érezni. A következő szakaszt egy srác mögött futottam, jó tempóban ment, beálltam mögé és egész hosszan csak húzattam magam. Az eső is elállt este 6 körül, néha szemerkélt csak ezután, a felszakadozó felhők mögött pedig csodaszép táj bújt meg.

A következő állomás Levens (60,6 km, 2931 m+) volt, ahová 417.-ként értem be, 19 helyet hoztam az előző ponthoz képest. Nem csak fiúkat, de viszonylag sok lányt is megelőztem, így kb. 12 óra elteltével kezdett egyre izgalmasabbá válni, hogy vajon hol is állok a mezőnyben. Erre a pontra nagy depózást terveztünk Mirkóval, teljes átöltözéssel (cipőcsere nélkül), ami azért is indokolt volt, mert az eső elálltával sokkal komfortosabb az éjszakának száraz ruhában nekivágni. Töltöttük a Garmin órámat is, biztos, ami biztos: bár pulzust nem mértem végül, azért a navigáció folyamatosan futott az órámon. A 110 km-es távon egyébként ez volt az egyetlen pont, ahová a rajtból csomagot lehetett előre küldeni. Ebbe a depós zsákba a rajtban magamról ledobott cuccaimat és egy nagyobb mennyiségű energiazselét tettem. Mirkót kértem, hogy mire beérek, vegye át a csomagomat, de a zsákot csak rajtszámra adták ki, így nekem kellett sorba állni érte. Aztán pisiltem és meleg szappanos vízzel kezet mostam (fuckyeah, de jó volt egy teljes nap után). Mirkó gyorsan töltötte a zsákomat, közben hívta Tomi, hogy bizony-bizony kategória 4. vagyok és a kb. 15 perccel előttem lévő harmadikat még simán befoghatom. Száraz ruhában elvetemültnek éreztem magam és magától értetődőnek tűnt, hogy meg fogom próbálni. Bár nem terveztem versenyezni, de azért ez kb. kihagyhatatlan lehetőség volt, a kedvem is megjött hozzá, így a kicsit hosszúra nyúlt, ámde igen hasznos 16 perces depózás után nekivágtam az éjszakának és hogy „levadásszam” a 3. kategória helyezett brazil lányt. A levens-i pontnál követtük el a verseny legnagyobb hibáját: én azért, mert abszolút nem voltam felkészült se a szintrajzból, se az egyes szakaszokból; Mirkó meg benézte és azt mondta, hogy a következő szakasz csak 9 km és alig van benne szint. No, ez nem volt igaz, mert 15 km volt és közben meg kellett mászni egy bazi nagy hegyet. Oké, nem volt olyan hatalmas, de 60 km után kb. minden emelkedő bazi nagy (1000 métert kellett mászni amúgy…). Sajnos a folyadékkal is így kalkuláltunk, nem volt nálam a szokásos 1 liter, csak valami szolid 6 deci. A szakasz elején három lányt is lehagytam, lendületesen botoztam felfelé, mikor csörgött a telefonom. „Ki lehet ez?” – morfondíroztam lihegve a sötétben. A botokat a hónom alá szorítva a freebeltemből előhúztam a zacskóba csomagolt mobilt és visszahívtam Mirkót. A párom töredelmesen bevallotta, hogy sajnos téves információt adott, én pedig kiakadás helyett higgadtan kizárólag a helyzetértékelésre összpontosítottam. Van kb. 6 deci izóm a következő bő két órára. Szerencsére erre a szakaszra épp Squeezy drink gélt hoztam, amiben benne van a szénhidrát felszívódásához szükséges folyadék is, így legalább emiatt nem kellett aggódnom. Az őrült tempómon kicsit visszább vettem, hogy csökkentsem az izzadás mértékét és elkezdtem a folyadékkal tudatosan spórolni. A magaslatra érve még lehetett látni a rózsaszín horizontot. Bárcsak ideértem volna egy kicsit hamarabb, micsoda kilátás lett volna itt. Ezen a szakaszon is magam mögött hagytam néhány lányt, de a kortalan terepfutó csajoknál nem mondod meg, hogy ki hány éves, így maximum találgathattam, hogy köztük volt-e a kategória 3. helyezett vagy sem.

250659519.jpg

Valahol az éjszakában

A következő pont Plan de Couthon (75,7 km, 3881 m+) volt, ahova már 296.—ként értem be, tehát 121 (!) helyet hoztam az előző ponthoz képest. Ez a hatalmas ugrás nyilván annak volt köszönhető, hogy a levens-i pontnál nagyon sokan feladták a versenyt. A sötétben való futás során teljesen elveszítettem az időérzékemet, valahogy az egész éjszaka mintha egy légüres térben telt volna, csak az ösvény létezett, meg a fejemben lévő gondolatok, amiket néha tudtam csak kikapcsolni. A ponton szívem szerint csak gyorsan továbbhaladtam volna, de Mirkó nem engedett el, csak miután megtömött valamennyi szilárd élelmiszerrel. Itt már kategória 3. voltam, de csak pár perccel értem be az akkor már 4. helyezett brazil lány előtt. A sietségem oka is ez volt: szerettem volna tovább növelni az előnyömet. Bár lehetett arra számítani, hogy vélhetően sokkal jobb erőben vagyok, ha ekkora hátrányt ledolgoztam viszonylag rövid idő alatt, de nem tudhattam, hogy mikor pukkanok ki, megborulok-e egyáltalán a verseny végére.

A befejezéshez katt IDE, ígérem happy end lesz:-)

UKKO Ultra, 6 óra – Szőnyi Gábor, beszámoló

Posted on Updated on

Balatonalmádi adott otthont október közepén az UKKO Balatoni Futófesztiválnak.

Én a 6 órás versenyszámban indultam. Hat órán keresztül köröztünk a Balaton partján, egy kb. 1.3 km-es körön. Szóval, ha valaki megkérdezi, milyen volt a verseny, nagyon könnyű elmesélnem: első kör, második kör, harmadik kör…utolsó (tört) kör, és vége. Kicsit magamnak is nehéz megmagyarázni, hogy miért szeretem ezt a műfajt, és mitől több ez, mint unalomig egyforma körök újra és újra (megj.: mindig ez az első kérdés: nem szörnyen unalmas?). A lentiekben megpróbálom magamnak is megválaszolni ezt a kérdést.

A mostani futás a negyedik ilyen körözős versenyem volt az Omszki 50k, illetve két Suhanj!6 után. Az augusztusi Suhanj!6 nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, előtte kb. 2 hónapig egy sérülésből jöttem kifelé, így mind km-ben, mind intenzitásban jóval kevesebbet edzettem, mint azt sérülés nélkül tettem volna. A sérülés eredete valószínűleg még a nyár eleji UTH-ra vezethető vissza, ahol a Visegrád Trail 30 km-es távján indultam. Mivel az edzéseim 95%-át síkon, aszfalton futom, jó lecke volt, hogy több célzott szintgyűjtéssel kell az ilyen, nekem himalájai fel-le szinteknek nekiugrani. Ilyen előzmények után a Suhanj!6-on a tisztes helytállás volt a cél, az kb. sikerült, végig futottam, és 56 km jött össze. Volt benne 2.5 óra mélypont (inkább mélyfal vagy mi), vánszorgás, ami az előzmények ismeretében nem volt meglepő. A Suhanj!6 utáni hetekben már jobban tudtam edzeni, a hosszúkat is meg tudtam rendesen futni, kezdett a tempó is visszajönni. Így fordultam rá október harmadik hétvégéjére, bizakodva. A cél elsősorban egy jó, koncentrált, egyenletes futás volt, min. hatossal kezdődő km számmal a végén (megj.: tavaly a Suhanj!6-on a hivatalos eredményem 59.8 km volt, szóval ezért is a hatos 😀 ).

Péntek este mentem le Füredre, odafelé megálltam Almádiban, a pályát meg akartam nézni még a verseny előtt, hogy milyen. A szervezők írták, hogy lesz benne térköves, és murvás rész is, ettől előzetesen tartottam egy kicsit. Lesétáltam egy kört, szerencsére egyáltalán nem volt zavaró, nekem teljesen ok volt. Este a 48 órás futók már köröztek a pályán, klassz voltak látni őket, kíváncsi voltam, 12 óra múlva, másnap reggel a mi rajtunknál hogy fognak mozogni és kinézni.

Este korai lefekvés, aztán reggel irány a rajt. Mire odaértem, már nem csak a 48 órás, de más táv futói is köröztek. A 6 órás futam mellett még rengeteg táv közül választhattak az indulók, a nap folyamán együtt köröztünk a 12 óra, 24 óra, 48 óra, maraton, 50km, 50 mérföld, 100km, 100 mérföld távok résztvevőivel, szóval nem volt túlzás a Futófesztivál megnevezés. Megkerestem Hankát, ő segített – a Suhanj!6 után újra – a frissítésben. Ezúton is köszönöm, óriási segítség volt. Biztatást futás közben Hanka mellett Milántól, aki a 24 órát futotta, és a friss spártai célbaérő Zsuzsitól is kaptam, ez mind sokat jelentett. Nem is tudom a “Mosolyog a futó, élvezi a futást!” instrukciót kitől tanulta Zsuzsi 😉. (khm, vajon? 🙂 -a szerk.) Persze mosolyogtam, és persze, hogy élveztem.

Szóval rajt. És akkor jön a leírásban az első kör, második kör …stb. Amik csak ugyanolyan, egyforma, unalmas körök, és ahol nem történik semmi. Dehogyisnem! Az a klassz úgy általában a futásban, az ilyen körözös versenyeken meg pláne, hogy mindenféle rétegei vannak az élményeknek, tapasztalásnak, önismeretnek. Egy adott pillanatban is, de az idő előrehaladtával aztán meg főleg. Egyrészt van a gyakorlati, célorientált része, táv, idő, tempó, pulzus, iso, gél, sótabletta, ilyenek. Van az “élvezeti” része, pl. én kifejezetten szeretem a Balatont, akkor is, ha körbe-körbe mentünk, mindig örültem a tó látványának. Klassz volt az idő, ennek is tudtam örülni. Aztán ott volt a többi futó, tényleg rengetegen. Köztük jó pár nagyobb név, akiknek a jelenléte engem mindig feldob, illetve egyre több olyan arc, akik már ilyen kevés számú körözős verseny után is szinte ismerősök. Engem motivál, hogy verseny közben azt érzem, hogy jó helyen vagyok, hasonló elvetemültekkel 😀. Ami egy külön plusz pont volt, hogy ugyanott tartották a Backyard vb magyarországi futamát, és délután időnként szembe futott a 15 fős válogatott, mindenki lelkesen biztatta, tapsolta őket.

A verseny első fele klasszul ment, csak ezek a felsőbb “érzés-rétegek” figyeltek be, minden klappolt, ment a frissítés, ment a láb, könnyed volt, jó volt.

Aztán, ahogy azért számítani lehet egy ilyen eseményen, kezdtek a dolgok egyszer csak nehezebbek, kevésbé egyértelműek lenni. Kicsit melegedett, kicsit lassultam, és elindult a küzdős része. Az augusztusi margitszigeti körözésen itt jött a 2.5 órás szenvedés, kicsit tartottam tőle, hogy újra ez jön. Nehéznek nehéz volt, de most maradt erő, a pulzus nem esett le, és nem lassultam még tovább, beálltam egy, az első feléhez képest jóval lassabb, de kb. stabil tempóra. Ez az a rész, ahol befigyelnek már a mélyebb rétegek. Először jönnek a kérdések, miért jó ez, mit keresek itt, aztán elindul a harc önmagammal, annyira könnyű lenne leállni, belesétálni. Elindul a párbeszéd meg alkudozás magammal, a mantrák, meg a trükkök. És persze ahogy közeledik a verseny vége, jön vissza a pragmatikus réteg újra, a számolás, mennyi van még, hogy állok, milyen tempót kellene tartani, ilyenek. Érdekes megtapasztalni, hogy a verseny vége felé közeledve az egyébként teljesen rendben lévő memóriám meg számolókám általában felmondja a szolgálatot, egy gél bevétele után 3 perccel már elbizonytalanodom, hogy bevettem-e, illetve ha óra 25-kor vettem be, akkor 25+25 az mennyi is lesz, amikor a következőt kell. 

Mint általában a hosszúkon, meg versenyeken, most is podcastokat hallgattam. Az is egy érdekes tapasztalás, hogy a verseny első felében, amíg könnyedén megy minden, teljesen át tudom magam adni a pl. interjúnak, aztán ahogy nehezedik a verseny, úgy veszítem el a koncentráló képességemet, és rendszeresen azon kapom magam, hogy nem tudom miről ki beszél a fülembe. Ebben a fázisban szoktak jönni bónusz “ajándékok”, amiket ki kell érdemelni, csak a verseny utolsó órájában szoktam bevetni ezeket. Frissítésben a cola tud életmentő lenni, most is jól esett az 6. óra kezdetén. Fül tekintetében pedig a podcastok után a kedvenc zenéimre váltás, ezt is az utolsó órára szoktam tartogatni. A zeneszámoknál az a jó, hogy indulhatnak a kicsi játszmák, jó, csak a szám végén nézem meg hogy állok, jó, amíg szól ez a dal, még meghúzom kicsit a tempót, ilyenek.

Aztán előbb-utóbb még mélyebbre megyünk, egyszerre versenyez a legfelső réteg (mennyi idő van még, hány km lehet a vége, frissítsek, el ne felejtsem) és a legmélyebb, az erőfeszítés, az önmagam meg az ekkorra már azért befigyelő fájdalmak legyőzéséhez szükséges kicsit transz állapot. Nekem nagyon emlékezetes Fruzsi tavalyi Suhanj!6 beszámolója, ahol azt írta, hogy “Szóval jó lenne sallangmentesen futni. Csak úgy odaállni és egyszerűen hat óra alatt őszintére futni magam”. Én még nem jutottam ide, tudom, hogy jobban le tudnék ásni magamban, jobban oda tudom majd rakni magamat, tud még jobban fájni. És ott és akkor az még tisztább érzés, mélyebb tapasztalás lesz.

A versenynek csak a legvégén bírtam gyorsítani. Pontosabban bírtam csak rávenni magam a gyorsításra, simán lehet kibírtam volna, ha már előbb elengedem (a pulzust) és all in megyek. Szóval van még ebben, még bőven meg lehet jobban halnom egy verseny végére.

A vége így is izgalmas volt, ahogy írtam, szerettem volna min. 60 km-t futni, ahogy a frissítés számontartása, úgy a körök és táv számolása se ment már a végén. Az órám kicsit más távot mért, egy ideig próbáltam kiszámolni, mennyinek kellene lennie minimum az órán, hogy valójában meglegyen a vágyott kerek szám, de aztán elengedtem, és csak futottam, ahogy bírtam. Amikor végül kiabálták, hogy “6 órások állj!”, akkor először fürödtem a jóleső érzésben, hogy vége, aztán agyaltam rajta, hogy hova kellene hányni. Végül ezt elvetettem, és kicsit vacogva kivártam a tíz percet, amíg Zsuzsi, mint tört-kör-mérő odaért hozzám. Közben persze visszajött a racionális énem, elkezdtem a matekot, és arra jutottam, hogy ez vagy pont meglesz, vagy pont nem.

Végül 60,188 lett, eléggé kicentiztem 🤪. A 6 órás futók fetrengtek a pálya szélén, a többiek köröztek tovább. Nagyon sokan a továbbfutók közül gratuláltak a 6 órásoknak, mi meg persze kitartást, további jó futást kívántunk (ez utóbbiért biztos sokan szentségeltek 😀). 

A végén egy köszönet és ölelés Hankának, érem, kis bandázás, kis szénhidrát visszatöltés (balatoni palacsinta, nincs is jobb) aztán elcsoszogtam az autóig és irány haza.

Szóval nem, egyáltalán nem volt unalmas😉.

Örültem az eredménynek, de legalább annyira az élménynek, meg ahogy sikerült végig tolni, kb. fegyelmezetten, újra jót utazva a rétegek között, a végén jót harcolva. Azt nem mondom, hogy a végletekig, abban biztos vagyok, hogy ennél jobban meg lehet pusztulni, ha egyszer igazán odarakom majd magam. Pl. a következőn.

Spartathlonos interjúk

Posted on Updated on

Csupasport.hu
Zsuzsival Cseke Lilla beszélgetett : Fájdalmak az úton, halálfélelem a lejtőn, mégis élmény minden perc a Spartathlonon >>>
Velem pedig Bodnár Zalán: Az edző feladata segíteni a futót, amikor már nem tud jó döntést hozni >>>

M4sport.hu
Zsuzsival: „Mintha egy álomvilágban lettem volna” – így élte meg egy négygyermekes édesanya a 246 km-es Spartathlont” >>>

Köszönjük!