ultrafutás

KrUltra – Hankó-Szilvási Niki, beszámoló

Posted on

Ha jól emlékszem épp a kondis.no oldalon kutakodtam, nézelődtem valami olyan verseny után szeptember elején, ami lehetőleg nem 500-600 km-re van tőlünk maximum 80 km/h sebességgel suhanva az “autópályán”. Na és ezen a versenyen megakadt a szemem. Talán tíz percre rá, hogy megtaláltam  küldtem Gabinak egy üzenetet egy linkkel és egy kérdőjellel és remegve vártam a választ.:) Én személy szerint 7 körre gondoltam, Gabi röviden és tömören írta, legyen 8, legyen ultra. Így már szeptember elején  elkezdhettem fejben összerakni, ízlelgetni, átgondolni az ultrát, mint új szót a futószótáramban.


Nikolett helped out with trail marking!

Éltem azzal az óriási előnnyel, hogy a pálya szinte a szomszédban van, így felvettem a kapcsolatot a szervezővel, amiből végül is pályabejárás és jelölés is lett. A pálya tökéletes is lehetett volna. Ha a verseny előtt 3 nappal és a verseny napján is nem esett volna az eső. Hihetetlen változatos 3.3 km a pálya amiben 368 mm pozitív szintemelkedés van. Sziklás, mohás, tőzeges, gyökeres, olyannyira színes, hogy egyszerűen megunhatatlan. Utólag megszámolni sem tudnám, hogy naponta mennyiszer néztem rá az időjárás applikációmra. Örök optimista vagyok, én mindig napsütést akartam látni a screen-en, de azon folyton csak sötét felhőket és egész napos esőt mutatott. Minél közelebb értünk a dátumhoz, annál komolyabban látszott, hogy bizony itt nem lesz napsütés. Azt hiszem onnantól kezdtem elég komoly öntréningezésbe arról, hogy ez most ilyen lesz, esni fog, semmi gond, megfelelő ruha választás, plusz tartalék ruha, a tudat, hogy ez órákig is eshet, de barmikor ki is süthet a nap, hiszen az időjárás jelentés sosem pontos, mint tudjuk. Eszembe jutottak a tavaly téli edzéseim, milyen  cudar körülmények között mentek le akar jégen és esőben is egyszerre futottam, ez segített, mindenre szükségem volt, ami meggyőzhet, kételkedtem magamban, mint mindig, Gabi egy percig sem tette, mint mindig.

A verseny szombaton volt, délelőtt 10.00 órai rajttal, először úgy gondoltam, ez olyannyira késői rajt, ráérek talán még korán reggel előtte bepakolni, itt csendben megjegyzem, hogy a verseny teljesen önellátó, vizet egy kerti csapból biztosítanak és talán kávé is volt még, na. Valami oknál fogva mégis péntek este kezdtem neki a pakolásnak, nem tudom mi volt az oka, de fontos megjegyeznem, mert a frissítésemnek óriási szerepe volt ebben a fel-le játékban, és utólag nem is értem, hogy lehettem olyan amatőr, hogy ezt először szombat reggel akartam összedobni. Pénteken miután elkezdtem a pakolást, 2 doboznál maradtam, egy a ruháknak, amiben volt meg fejlámpa, bot ami csak egy szép dekordarabja volt az én kis felszerelésemnek, várat ő még magára, különben sem bánom, hogy nem ilyen sárban avattam fel. Bekerült a dobozba gyapjú tartalék zokni, plusz cipő, egy felső, tartalék kesztyű. A másik dobozom az, amit esetleg megkívánnék, jól esne, fene tudja, sose futottam még ennyit, mit-eszik-ilyenkor-az-ember-asztalkam lett. Itt volt benne sós főtt rizs, pár szem datolya, banán és cola.

Szombat reggel, mikor elindultam fújt a szél, esett az eső. Teljes tudatában annak, hogy ma ez fog rám várni, elindultam, az autóban pedig elég magas hangerőn nyilván a zenen keresztül is próbáltam magamba szívni a jó kedv, energia, motiváció minden cseppjét. Amikor már az utolsó utcába kanyarodtam, láttam futókat sétálni az úton, szerintem attól a perctől fülig ért a szám és onnantól kezdve talán a nap végéig kitartott. Megérkeztem az un. base campbe, ami igazábol nem volt más, mint a szervező háza előtti kis garázsbejáró, víz volt kerti csapból, hurrá az már nekem bőven elég. Itt végre felavathattam a nyár végén vásárolt leárazott kemping asztalunkat. Ki gondolta volna, hogy egy ultrán fogom felavatni:-) .Erre az asztalkára kikerült a keét zárható tetejű műanyag dobozom, mert abban mar előző este is biztos voltam, hogy én ebben a fel-le nyakig sár móka közben  nem fogok a betonon guggolni és táskát túrni, mennyi energiát, fókuszt visz az el. Rajtam volt a futómellényem, 1 liter folyadékkal, 40 percenként gél, óránként só, és elrejtettem magamnak mini snickerseket kellemes meglepetésként. 2 óránként terveztem belenyúlni a dobozomba, amikor is újabb 1 liter folyadékot veszek magamhoz és így tovább két óránként, ha bármi mást megkívánok, akkor csipegetek a dobozból, ez volt a terv. Mivel én 8 órás teljesítéssel számoltam, így két mellényem volt: félidőnél csere.

Na de kezdjünk már végre futni, elnézést, hogy ennyit taglalom a frissítés részét, de tényleg azt érzem ugyanolyan fontos része volt ennek a versenynek, mint maga a futás. Szuper csapat jött össze, a verseny létszáma maximum 25 fő, az idén jelent meg eddig a legtöbb résztvevő összesen 22-en, többségében lányok . Yaayy..

A record number of 22 participants at the start

10.00-kor startoltunk, én annyira élveztem és szívtam magamba a helyet, a hangulatot, az embereket, hogy az első három körömre nagyjából nem is emlékszem. A negyedik kör volt az, amikor már megismerkedtem a csapattal, az arcokkal, akik egy idő után mindig ugyanazon a helyen nagyjából hasonló sorrendben érkeztek. Én végig mindig mosolyogtam, egyszerűen nem lehetett mást tenni. Hiszen itt vagyunk 3 fokban szakadó esőben, fel-le megyünk egymással szemben és azt csinálhatjuk egész nap, amit szeretünk, hát mekkora móka már ez:-) Volt egyébként hó, jég, hihetetlen erős szél, pár perces napsütés, szivárvány, és esőfal a  Norvég tengeren.

Hárman mentünk elöl, én voltam a harmadik. Az első lánynak sokáig az arcát sem láttam, annyira a sapkája sildje alatt futott, szinte csak a száját láttam, de az többször is mosolygott. Az utolsó körben egyébként lekerült róla a sapka, és akkor már csacsogás is volt, most így visszagondolva lehet, későn kezdtük a beszélgetést 6. vagy a 7. környékén Csupa jó dolgot tudok írni, semmi nagy esemény, mentem előre, kilométerek számáról sokszor fogalmam sem volt, mindent körökben mértem. Minden működött úgy, ahogy az el volt tervezve. Egészen a 6. kör végéig, amikor is az IT szalagom jelzett, és a térdem elkezdett szúrni. Most már okos vagyok és tudom mi volt a probléma, ez ott akkor nem volt egészen nyilvánvaló. Annyit biztosan tudtam, hogy óvatosan kell itt lépdelni, annyira nem vészes, lefeléken fáj, felfele meg mindig öröm, különben is már csak két kör van, tudom kompenzálni, menni fog. Ami miatt jelzett a testem, az nyilvánvalóan csakis az én hibám,ezek a downhillek számomra felértek egy vidámparkkal, és csúszni lefele a tőzegen át a sáron, faágakba, bokrokba kapaszkodva csapatni ezen a lejtőn a legnagyobb szórakozás volt, és itt vétettem a hibát. Nem gondoltam bele,hogy nekem itt nyolcszor kell lejönnöm, nem féltem ettől a részétől, pedig erre gondolni kellett volna. Végül meglett a nyolc kör, az utolsó körben végre időt engedtem magamnak egy kis fotózásra is, gyönyörű kilátás tárult elénk, jobbra Trondheim a Norvég tenger partján, balra kis fenyőszigetekkel tűzdelt Selbusjøen, előttunk a Trollheimen hegység.

A tervezett idő előtt végeztem, sötétedés előtt, ami elég fontos tényező volt számomra. Végül a sapis lány kilenc kört ment, I feel you mondtam neki vissza az ő utolsó köreben, hiszen pontosan 1 körrel előbb ő ugyanezt mondta nekem.:) A körözés miatt nagyon érdekes hangulata van ennek a versenynek, kicsit megismerkedsz itt a futókkal, egyedül futsz, de valahonnan mindig azért előbukkan valaki szemben, érdekes volt látni, hogyan változtak arcok körönként. Lehetett látni mosolyt, küzdelmet, fókuszt, bizonyítást, jókedvet. A portugál srácot, amikor a hetedik körben láttam, azt hittem ő már nem jön velem újra szembe, kiderült végül, hogy 10 kört csinált és így ő lett a nyertes.

A végén rá akartak beszélni még egy körre, nem ment,meg sem próbáltam. Én fejben nyolc körre raktam magam össze, talán ha a térdem nem fájt volna, talán… Ez a talán már ott marad és jövőre  majd megfejtésre kerül, mert tapasztaltabban és okosabban a pályát ismerve, talán szárazabb körülményekben reménykedve (hahaha) 9 kört szeretnék itt futni. Én ebbe a versenybe teljesen beleestem. Aznap este, amikor lefeküdtem és épp a legkényelmesebb pozíciót próbáltam megtalálni,eszembe jutott, hogy reggel a kocsiban Michael Jackson Dont stop til you get enough számát hallgattam és vigyorogva aludtam el.

Esemény honlapja

BUFF 50 km – Földi Zsuzsi, beszámoló

Posted on

Az ötlet, hogy fussak egy rövidebb, de gyorsabb versenyt még idén ősszel, a berlini 100 mérföld után jött, edzőm, Barát Gabi javaslatára. Kéne kicsit gyorsulni, mondta. Félmaratont vagy maratont javasolt, majd az 50 km-es ötletemre rá is bólintott. Az október 23-i hétvégi Omszki tónál lévő verseny sajnos elmaradt, így eldőlt, hogy Füreden fogom futni. Mindenképp körözős versenyen szerettem volna megcsinálni, egyrészt szeretek körözni, másrészt a frissítés így a legegyszerűbb nekem, és mivel 2 éve futottam már itt egy jót 12 órán, nem volt kérdés, hogy most is itt futok ősszel.Imádtam a felkészülést, a klassz gyorsító edzéseket, amikor legálisan lehet jól szétcsapni magam egy-egy futáson. Berlin után 2-3 hétig a szuperkompenzáció még hatott, élveztem hogy a szokásosnál gyorsabban mennek a futások, aztán mikor ennek a hatása már elmúlt, jött az edzések hatására javuló tempó. Szerettem nagyon ezt a két hónapot.

A verseny október 17-én volt, már előtte két héttel azt éreztem, hogy menjünk már, fussunk már, vártam nagyon, hogy jól kifuthassam magam 😁 A verseny hétvégéje 3 napig a futásról, leginkább az ultrafutásról szólt, 48 óras, 24 óoras, 12, és 6 órás számok, 50km, maraton, félmaraton, 8 km – minden volt.

Szombaton délután mentünk le Balatonfüredre, előtte beugrottunk Csopakra Cseke Betti (szintén Gizion barátnőm) UB trail 40 km-es befutójára, de olyan gyors volt, hogy a konkrét befutót épp lekéstük, de azért jól megölelgettem 😊 Füreden rögtön a verseny helyszínére mentünk, Hanka 12 órán futott, kicsit hajráztunk neki, átvettem a rajtszámot, elmentem átmozgatót futni (nem a pályán, kérték hogy ott versenyen kívül inkább ne), aztán szállás, zuhany. Balázsékkal (szintén Gizion barát) vacsorázni mentünk, majd vissza a versenyre, Hanka befutóján mindenképp ott akartunk lenni. Nagyot futott, egyéni csúccsal női első lett, annyira jó volt kicsit részt venni az ő versenyében is, nagy motivációt adott a másnapi futásra.Az eredményhirdetést mi nem vártuk meg, másnap nagyon korán kellett kelni a 6 órás rajt miatt, és mindenképp szerettem volna rendesen kipihenni magam. Ha nem is 8 órát, de bő 6-ot sikerült aludni, viszonylag jól.

Az ébredés 4-kor minden volt, csak nem lelkes, főleg mikor rájöttem, hogy a telefonom éjjel lemerült, és a töltés se teljesen oké, de próbáltam kevéssé idegeskedni rajta (ez van, akkor zene nélkül futok). Sajnos a szokásos reggeli wc-jarat nem működött, talán korán volt még, hiába volt kávé (instant ráadásul), víz, szerintem a testem még aludni akart nagyon. Kicsit idegesített, pont ezen a futáson nem akartam felesleges állást (ülést 😃 ) emiatt, de majd lesz valahogy, most még nem probléma, később meg majd megoldom.5 után értünk ki a pályához, borzasztóan fáztam, pedig úgy be voltam öltözve, mint aki az Északi-sarkra készül. El nem tudtam képzelni, hogy bármit is levegyek magamról fél óra múlva, de végül sikerült, csak annyi csak cuccban rajtoltam, mint amiben -5 fokban szoktam futni. Egy porcikám sem vágyott a futásra, ezt meg is említettem Gábornak, de mondta, én meg helyeseltem, hogy amint elrajtolunk, megjön a kedv. A telefonba végül tudtunk annyit tölteni, hogy a zene is megvolt, bár pont nem az a lista indult el, amit terveztem, de nem foglalkoztam vele, nem kerestem a tervezettet, valami szól, ez a lényeg.

6 előtt a rajt/célkapunál kellett mindenkinek gyülekezni, egy időben indult a 6 órás, a maratoni és az 50 km-es mezőny, csak nem ugyanonnan – az 50 km a pálya kb 1700 m-es pontjáról. 6 előtt 5 perccel értem a kapuhoz, amikor is szóltak, hogy az 50-es táv már elment a rajtjához. Upsz, akkor futás. Odaértem időben, legalább a bemelegítés is megvolt 😃 Rajt után a második lépéstől tudtam, hogy ez egy nagyon klassz futás lesz, aztán amikor kb 1 km körül beállt a pulzus, és hozzá a tempó, még inkább éreztem, hogy jó lesz ez a mai nap. 153-163 közötti pulzust kért Gabi, 152-155 között kezdtem /még nagyon reggel volt. / ehhez 5:20-5:40 közötti tempó járt (4 m szint volt a 2,35 km-es pályában, 5:40 p/km volt a “szintes” km-en, 5:20 a lejtősön), vigyorogtam is magamban, hogy ez de jó lenne ha így tudna maradni végig.

A téli vékony pulcsit a második körben levettem, maradt a hosszú ujjú póló plusz a trikó, pont elég volt az 5-6 fokban. Frissítés most is az I:am fueling sportitallal ment, kivételesen nem pontosan 20 percenként, hanem 2 körönként (kb 24-26 percenként) – logisztika miatt, így nem kellett magammal vinni a frissítést, csak minden második körben a kezembe nyomta Gábor a 2,5 decis teli kulacsot, amit kb 2-300 m hosszan vittem magammal, ezalatt kiittam, és forduló után visszaadtam az üreset.Fél 7 körül Balázs is a pálya szélén volt Gábor mellett, szerintem soha ilyen korán még nem kelt fel, hol esett hogy többen is drukkolnak, hajráznak nekem Egyetlen extra esemény történt csak a futás közben: a 12. km-ben felébredt a testem, és szólt, hogy itt a reggel, ideje wc-re menni.

Feljött a nap, melegedett az idő, lekerült a hosszú ujjú felső, maradt a trikó+karszár. Pulzus oké, tempó oké, félmaraton az órám szerint 1:58 körül, jó lesz. 4 óra körüli maraton ha megvan, avval már jó ötvenes lesz.30 km 2:47, maratonnál óra szerint 3:54. Ez PB, vigyorgok. 3 kör van hátra, de ahogy számolom, nem lesz meg az óra szerint 50 km – akkor viszont még jobb a maratoni idő (3:51:xx.kb), klafa 🙂 45 km után lehet nem foglalkozni a pulzussal, én 40-42 után már engedtem kicsit 163 fölé is, de ésszel még, a végére maradjon erő hajtani. Órán 44, az akkor már kb 45 valójában, itt már pulzus nem érdekel. Két kör, fáradt vagyok, oda is szólok Gáboréknak, hogy azért ez már $@@#€%£ -re fáj, de tudtam hogy ez lesz, a vége fáj. A combom, a farizmok, a tüdőm, már minden. A fordítónal ott van Betti és a családja, jaj, nagyon jól esett hogy kijöttek ők is drukkolni.

Utolsó kör, számolok: óra szerint kb 49,2 lesz, és 4 óra 36 percen-on belül biztosan, hiszen az óra szerinti 50 lenne kb. annyi. Hát ez tök jó, nem is számolok már semmit, csak futok, nem érdekel hogy mennyire fáj már minden, és baromira élvezem, hogy nem kell pulzusra figyelni az utolsó kis 80 m hosszú emelkedőn sem – itt 19 körön keresztül mindig totyogás volt, hogy a pulzus a helyén maradjon, végre lehet tolni. Mielőtt a célkapura fordulnék, hallom, hogy mondja a nevem a speaker (honnan tudja hogy én jövök? ), a célban vár Gábor. Érmet megkapom, és 4:31:30-nal leállítom az órát. Arrébb lépni alig tudok, iszonyúan elfáradtam. Gábor átölel, gratulál, és mondja hogy ezüst. Mondom mivan? 😮😃 “Igen, második lettél a csajok között, és abszolút 4. hely”. Alig hiszem el, de nagyon örülök, eszméletlen jó érzés. Aztán egyszer csak meghallom, hogy milyen zene szól 😃 : Korda Gyuri Reptér c. száma, Balázs kérte nekem, utalva a klassz reptér körös futásokra.

Ebéd, eredményhirdetés, hazaút. Az autóban már tudtam, hogy a futást még másnap is érezni fogom – így is lett, az éjszaka fájós volt, ma reggelre kellemes izomláz van. Ez egy szinte tökéletes futás volt, pár apró technikai dolog legközelebb másként lesz (telefont este mindenképp töltőre teszem, meggondolom, hogy a vacsora éttermi legyen-e, viszek magammal _rendes_ kávéfőzőt és kávét reggelre), de a budijáratot leszámítva minden pont jó volt, és úgy ment, ahogy terveztük – nulla állás, nulla gyaloglás, tökéletes frissítés, pulzus végig, ahogy Gabi kérte 🙂.

Köszönöm edzőmnek, Barát Gabriellának a felkészítést, még sok ilyen versenyt szeretnék 😎♥️Köszönöm páromnak, Gábornak a támogatást, a supportot, hogy nekem tényleg csak futnom kellett, és intéztél minden mást helyettem 🤗♥️Köszi Balázs, Mariann, Betti és családja, hogy jöttetek szurkolni, nem is tudjátok, milyen sokat jelentett, nagyon motiváló volt, hogy ott vagytok velem ti is 😊Köszi Timi az erősítő edzéseket, minden perce megérte, még ha közben utáltam is kicsit néha 😃😁

BUFF 12 óra – Hanka, beszámoló

Posted on

Nem is tudom, honnan is indítsam ezt a versenybeszámolót. Ádámig és Éváig nem mennék vissza, de odáig igen egy gondolat erejéig, hogy utoljára 2015 márciusában, azaz 6 és fél éve futottam 12 órás versenyen, azóta nem indultam ebben a számban. Volt 100-as, 111 km-es UTT, hosszabb, de befejezetlen UB, a csodálatos Spartathlon, de 12 órás nem. Nem jött össze, mikor utoljára 12 órásra készültem, a felkészülés hajrájában, 2 db 100 kilométeres hét után kiderült, hogy már nem vagyok egyedül a testemben, így érthető módon nem indultam el a versenyen.

Utoljára 2019 májusában futottam „rendes” ultrát, még a terhesség előtt, az Ultra Lupa kínlódás volt idén nyáron, baba utáni visszatérő próbálkozásnak oké volt, de ultraversenynek nem igazán. Úgy éreztem, most jött el az én időm, hogy egy 12 órással belecsapjak újra a lecsóba, és visszategyem magam az ultrás térképre végre.

Gabival egyetértésben neveztem be a BUFF 12 órás számára. A Lupa utáni nyögvenyelős szenvedésből és eret vágós edzésekből szépen lassan elkezdtem jobb futásokat produkálni, megérkezett a motivációm, egyre jobban mentek a feladatos edzések is, visszajött a normál, kényelmes tempóm. Nagyon sokat tett hozzá a motivációmhoz Milán 4. UB célba érkezése, és a futóim utóbbi hetekben nyújtott teljesítményei, éreztem, hogy most kell nagyon felkötnöm a gatyámat!

Akartam, hogy ez a verseny jól sikerüljön, de nem „túlakartam”, mert az meg már átbillentett volna a másik oldalra. Úgy akartam futni, hogy jó legyen, jól érezzem magam, arra gondoltam, hogy lesz 12 órám a hobbimra, amit nagyon szeretek, lesz 12 órám egyedül, amikor nem ugrál egyik imádott gyerekem sem a fejemen és nem hallom azt 2 percenként, hogy anya. Nem akartam mást, csak futni, és bíztam benne, hogy ebből a csak futásból majd lesz egy jó eredmény.
112 kilométer volt eddig a legtöbbem 12 órán, az volt az alap cél, hogy ez megfussam, ez már szint a Spartathlon nevezéshez (nőknek), de a fejemben megjelent a 118-as szám, hogy ezt kéne teljesíteni, és ahogy gondolkodtam rajta, teljesen reálisnak éreztem. Ehhez „csak” szépen 6 perces körüli tempóval kell futni 12 órán keresztül, és meg is van, és persze közben nem alibizni a frissítéssel, mosdózással, nem álldogálni sehol, hanem haladni. Teljesen jó célnak éreztem, és nem is nyomasztott egyáltalán. A 120 is ott volt az agyam egyik szegletében, hogy az hű de jó lenne, de nem akartam túl sokat markolni egyszerre, túl nagy nyomást helyezni magamra.

Jól jött nagyon, hogy szerdán volt a futóimmal egy kis beszélgetés a Spartathlonról (ők kérték, hogy meséljek róla), és ennek apropóján előkerestem a motivációs papírjaimat, a gondolatstopos stratégiáimat, amiket anno Paál Emőkével végigvettünk. Átolvastam őket, memorizáltam, mikor milyen stratégiát is szoktam alkalmazni, ha éppen jönne valami negatív gondolat, mit kell mondanom magamnak, mivel tudom magam előre hajtani.

Fotó: TillasPhoto

Frissíteni Milán és Miki jöttek velem, a gyerekekre pedig Anyukám vigyázott nálunk, így mindenki jó kezekben volt. Szombaton hajnalban keltünk és mentünk Balatonfüredre, hamar odaértünk. Nem mondom, hogy kipihent voltam, az igazsághoz hozzátartozik, hogy több mint másfél éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem, Mira még mindig ébred éjjel legalább egyszer és eszik is, és sokszor akkor sem alszom jól, amikor ő hagyna aludni. Tudtam, hogy ez a magam előtt görgetett alváshiány és az általa okozott fáradtság meg fog jelenni a versenyen, csak kérdés, hogy mikor. Készültem rá jelentős mennyiségű koffeinnel, és bíztam benne, hogy át fogom vészelni valahogy.

A frissítés nálam kardinális kérdés mindig, főleg az elrontott Ultra Lupa után volt fontos, hogy itt minden működjön, előre kigondoltam és átbeszéltük Milánnal, mit hogy szeretnék. Mivel az edzéseimen folyékony frissítéssel megyek, így ez volt az alap itt is, ameddig megy és működik, a GU Roctane itallal megyek, amit egy 1,5 decis kis gélkulacsba kértem adagolni, hogy magammal tudjam vinni a körre, és elkortyolgassam. Vittem elektrolit kapszulát 10 GU gélt is, kólás, ananászos és csokis-kókuszos ízekben, valamint kólát (cukrosat!), sós perecet, meg két kis dobozos gyümölcslét, és természetesen vizet. Nem akartam túlgondolni, ezekből akartam megoldani a futást – ha túl sok a választási lehetőség, és túl van tervezve a dolog, akkor az nálam nem működik, ezt megtanultam már.
Ugyanígy az öltözködéssel sem akartam sokat vacakolni: alulra Compressport nadrág és szár, Feetures zokni, Hoka Clifton 7, felülre rövidujjú, a reggeli hideg miatt egy vékony, de meleg futópulóver, kesztyű, a fejemre a szokásos baseball sapka, fülembe pedig a zenéim.

8-kor volt a rajt, addig a 48 órások voltak a pályán előző nap óta, velük „ismerkedtünk”, hogy kik is futnak, aztán hozzájuk csatlakoztunk be mi és a 80 kilométeresek. A rajtban Csécsei Zoli állt be mellém, régen futottunk együtt (néha hétvégi edzésen a szigeten futott velem 2-3 lassabb kört, ha összetalálkoztunk), most legalább mentünk együtt 3 métert, pedig én próbáltam tapadni, haha. Nem volt nagy mezőny, de nekem most az volt a lényeg, hogy magammal versenyezzek, magamat legyőzzem a lehető legtöbb szempontból, és este 8-kor úgy jöjjek le a pályáról, hogy mindent kihoztam magamból, amire ezen a napon képes vagyok. Hogy a mezőnyben ezzel hol vagyok, másodlagos kérdés, a teljesítményem és a kilométerszámom a lényeg, az az enyém igazán.

Kényelmes tempóban kezdtem, csak magamra figyelve, az volt az alkum magammal, hogy bármennyire is pörögnék, 5:40-nél nem mehetek gyorsabban, mert ha elfutom az elejét, akkor a végén lesz szar, hogy már nem tudok menni. A „szeretek futni” érzést akartam a lehető legtovább érezni, és ehhez az is kell, hogy ne hajtsam szét magam már az elején. Az első kör eseménytelenül telt, bemelegítésnek jó volt, közben Milán és Miki elmentek reggelizni egy jó kis kávézóba, irigyeltem tőlük a lazacos szendvics-kávé-süti kombót, de én a napot a GU cuccokkal kalibráltam, nekik meg kellett a gourmet élmény ahhoz, hogy jól tudják nekem adagolni a tápot.

A második körben felvettem a kis kulacsot az asztalról, és megkezdtem a frissítést, szépen kortyonként, nekem ez így megy jól, így szívódik fel a cucc, szerencsére a szénhidrát-koncentráció pont megfelelő volt, jól számoltam ki. Közben ledobtam a kesztyűt, az már nem kellett, a fiúk visszaértek a reggelizésből, én gyűjtögettem a köröket, ismerkedtem a pályán lévő futókkal. Szerencsére sok régi arc volt, akikkel ismerjük egymást, volt kikkel összemosolyogni, hajrázni, inteni, közben pedig élmény volt figyelni, ahogy az élen a fiúk, Csécsei Zoli és Erős Tibor húzzák egymást. Jó volt a pályán lenni, újra ebben közegben lenni, futni, és közben figyelni a többi futót. Figyeltem kifelé, de még többet figyeltem befelé, hogy vagyok, hogy vannak a lábaim, hogy van a gyomrom, mit érzek, megvan-e a „szeretekfutni” – szerencsére jellemzően minden oké volt, érzésre is, és az adatok szerint is, amiket az órámon láttam. A fiúk adagolták az italkámat, iszogattam, vizet is, a testem szépen vitt előre.

Az első 2-2,5 óra eseménytelenül telt, egyszer csak megvolt a félmaraton, aztán közeledett a 30 km, viszont ezzel együtt kezdtem érezni, hogy a fáradtság egyre inkább eluralkodik rajtam, húz a fejem, rajtam van egy kis szédelgés is. Tudtam, hogy jönni fog, de reméltem, hogy nem ennyire korán. Az ultrafutás egyben problémamegoldás is, úgyhogy gyorsan szóltam Milánnak, hogy koffein kell most, kérek kólát, majd egy kólás gélt is, meg vizet, mert húz a fejem. Elkezdtem magamba körönként lapátolni a cuccokat, és reméltem, hogy mielőbb hatnak, közben tartottam egy gyors pisiszünetet is, és hideg vízzel alaposan megmosakodtam, szintén a feléledés érdekében. Izomzatilag semmi gondom nem volt, a lábaim vittek, nem gyalogoltam, csak a frissítésnél, akkor is igyekeztem rövidre fogni, 100-200 métereket maximum. A tempóm bőven a 6 perces átlagon belül volt, úgyhogy nem aggódtam nagyon, tudtam, hogy át kell lendülnöm, ebben Milán is igyekezett segíteni, mondta, hogy igen, tudja ez milyen, neki is ez volt az UB-n, el fog múlni, ne hagyjam magam és menjek. Mentem, volt pár lassabb kilométer, de a maratont is 6 percen belüli átlaggal értem el, és nem volt gond azzal, hogy a magammal megbeszélt kényelmes tempót tartsam.

Fotó: TillasPhoto

Tovább a teljes beszámolóhoz Hanka oldalára >>>