Bondi to Manly Ultra – Korányi Balázs, beszámoló

Posted on 2026.10.28. Updated on 2026.10.28.

– Balázs este: Persze, nevezzünk, simán, jó ötlet!

– Balázs másnap reggel: Figyu, mi neveztünk valami ausztrál versenyre tegnap éjjel? Rémlik valami?

Hát, valahogy így kezdődött az idei ultrás kalandom. Enyhén meggondolatlanul beneveztem a világ legszebb és talán legnehezebb városi ultrájára. De a levegőbe nem ígérgetünk, úgyhogy ha már így alakult komolyan is vettem a projektet.

A feladat nem volt bonyolult: Sydney leghíresebb strandjától kellett átfutni egy másik, hasonlóan ikonikus strandra. Ez légvonalban 11 km. A part mentén, minden öbölbe befutva, minden félszigetet megkerülve viszont 80. Aszfalton, homokon, sziklákon, erdőkön és ezer, meg ezer, meg ezer lépcsőn át.

Sydney a 2000-es Olimpia óta szerelmem. Ott versenyeztem válogatott atlétaként utoljára.

Az Olimpia óta sokszor tértem már vissza és igazából csak ürügyet keresek a látogatásra. Kedves barátaink pedig bármikor befogadnak minket, így nem kell a híd alatt csöveznünk.

A versenyről nehéz sokat mesélni: odamentem, lefutottam, hazajöttem, azt kész. A tájról meg nem tudok mesélni, arra ott vannak a képek. (Mondtam, hogy voltak lépcsők is?)

De itt mégsem vághatom el a beszámolót, úgyhogy érzelgek kicsit.

Legutóbb 2019-ben, a Spartathlonon ultráztam. Jól is ment és a verseny után tele voltam reményekkel, tervekkel. Aztán lerohadt az achilleszem, de nagyon. Ezt egy sebésznek kellett összeraknia és egész jó munkát végzett, pont mire feladta a harcot a másik is. Ahogy a doki fogalmazott: az élsport nem múlik el nyom nélkül. Úgyhogy az elmúlt 6-7 év nagyját a lábam rehabilitálásával töltöttem, sokszor reménytelen csatákat vívva. Ezért számomra a sztori nem is Sydney, nem is az eredmény, hanem hogy ott lehettem és gond nélkül végig tudtam menni. Az már a bónusz, hogy igazából baromi jól ment. Nem nehezedtek el a lábaim, mint korábbi ultrákon, nem fogytam el, nem estem szét. Lehet, hogy ellógtam a versenyt? Mindenesetre, amikor fáradtam, mindig találtam magamban erőt, hogy erősebb fokozatra váltsak. Amikor bele akartam sétálni, inkább gyorsítottam.

A pálya nehéz. Alig volt olyan szakasz, ahol párszáz méternél tovább tudtam stabil, szabályos ritmust futni. Ha nem kanyarogtunk, nem másztunk sziklát, akkor a homokban kellett futni. (Említettem, hogy volt jó pár ezer kibaszott lépcső is?) Sík nagyjából egy helyen volt, a belvárosban. Ott viszont a turisták tömegén kellett átverekedni magunkat. Mindezektől mentálisan is kimerítő volt a verseny. Minden másodpercben figyelni kellett. Egy klasszikus ultrában az ember befelé fordul és ritmusosan megy órákon át. Itt egy pillanatra sem tudtam kikapcsolni. Óriási segítség volt, hogy Gabival a versenyt megelőző héten bejártuk a pályát és így pontosan tudtam mire számíthatok. Az önbizalom, amit a bejárás adott, perceket hozott az eredményen.

Bár a pálya nehéz, a frissítés könnyű Ausztráliában. Sydney tele van közkutakkal és ingyenes wc-vel. Igazából soha nem kellett gondolkodnom azon, hogy hol töltök kulacsot, mert 1-2 kilométerenként volt víz. Ha valahol sor volt, mentem tovább mert jött a következő csap. Ezért a hivatalos frissítőn, ahol mindig tömeg volt, meg se kellett állni.

A pálya rengetegféle talajból tevődik össze, csak pár példa:

Ja, és lépcsők is:-)

Kb. 65 kilométerig élveztem. Ott lett rémesen meleg. Sydney-ben még csak tavaszodik, de azért 25-26 fokig csak felment a hőmérséklet és ezt a tűző napon elég soknak éreztem.

8:27 alatt értem végig és a szintet 1700 méterre mérte az órám. (Voltak lépcsők, nem tudom említettem-e már.) 62. helyen jöttem be 864-ből és korosztályban 3. lettem 105-ből.

De az igazi siker, mégis az, hogy jól vagyok. A célban egy órát sajnáltam magam, aztán éreztem ahogy visszatér az erő a testembe. Tényleg lógtam. Nyilván még méregetem a károkat (3 lábköröm) de úgy tűnik ilyen könnyedén még sosem futottam ultrát. A Spartathlon után nagy terveket szőttem és azokból semmit nem tudtam megvalósítani. Most óvatosabban tervezek, de azért tervezek és lesz folytatás.

Végül pedig pár apróság a szakbarbároknak:

Óránként 60 gramm szénhidrátot ettem gélekből (Enervit, Maurten, Powergel) Ez az első 4 órában elég volt, utána ezt picit feltornáztam gumicukorral és kólával. Egyik kulacsomban tiszta víz volt, a másikban taurinnal felturbózott BCAA. Sókapszulából összesen 6-ot ettem és nem éreztem kevésnek. Koffeint fél és háromnegyed távnál ettem és nem éreztem a hatását.  Ez a rendszer jó, de nem voltam elég fegyelmezett. Ahogy fáradtam, egyre nehezebben tartottam számon, hogy mikor mi jön. Muszáj lesz órát állítanom, hogy tényleg időre, szabályos ritmusban frissítsek.

U.i.: rohadt sok lépcső volt.