Uncategorized
Budai Trail – Üsztöke Andrea, beszámoló
L táv (27 kili meg az apró, 800 szint, vagy mennyi…)
Ha egy mondatot írhatnék csak, akkor az az lenne, hogy ez totális szívcsakra nyitó társasági esemény volt!!!
Amilyen fos volt a hetem, annyira jó volt ez a futás.
Ment egész héten a különböző közösségi platformokon az ijesztegetés, hogy “mind meg fogunk halni”, meg ilyen-olyan hülyeségek (már ami az időjárási anomáliát illeti-amennyiben anomália, ha télen havazik.
Persze a magyar átlag futó nem tud túl sokat készülni ilyen havas körülmények között, de azért ennyire ráparázni valamire…
Hadakoztam még a vendégekkel…(körmös vs karácsony és a vendégek)
Örökösödési szarságok is voltak még…
Meg úgy általában egész héten hatalmas pörgésben voltam, iszonyat sok dolog történt, amit időm sem volt még feldolgozni. Ezek között sok jó dolog is történt, amit azért jó lett volna mélyebben magamba szívni! Állandóan pörgünk, nincs semmire igazán idő, mindig mindent csak ledarál az ember.
Szóval kb 4 óra alvás után, elég agresszív hangulatban indultam el harmadmagammal a versenyre.
(Én momentán legalább mindent elpakoltam, ami kell egy versenyre!Huszti Gyuri:-)
Időben érkeztünk, volt még egy óránk a rajtig. Sok ismerőssel le tudtam pacsizni, öröm ennyi lelkes arccal találkozni! A “fajtám” között egyébként mindig megnyugszom!
(Lehet a munkahelyemre kellene vinnem párat belőlük???)
A rajtban ment az évődés két sráccal, de legalább meggyőztek, hogy a crampont könnyebb le, mint felvenni, így inkább gyorsan felvettem még rajt előtt. Nagyon jó döntésnek bizonyult, elképesztő önbizalommal futottam vele végig a pályát (csak a vége előtt, az aszfalton vettem le)! A táj valami elképesztően gyönyörű volt! Ha a múlt évi winter wonderland volt, akkor ezt most photoshoppolták!!! (Aki felismeri, hogy melyik filmben hangzott el ez a poén, azt meghívom egy bárakármire!
Az első 5 km-en összekalapálod a pálya szintemelkedésének harmadát. Itt még eléggé egymás nyakán voltunk a többiekkel. Egy kisebb, jól futható lejtő után ismét felfelé tart az útvonal a Nagy-Szénás tetejére. Itt gyönyörű kilátás fogadna minket, ha éppen lenne, de a füledben lüktető magas pulzus miatt SEM érzékelsz semmit, főleg, ha előtte Erdei András (itt épp, mint hivatalos fotós) rádrivall, hogy futni kéne kicsit a kép kedvéért! Nyílván meg sem próbálsz sétálni, plusz még mosolyogsz is, nehogy már ne legyen rólad majd menő fotó!!! (Még jó, hogy nem hangosak a fotók! Nem hallatszik a zihálásom rajta!)
A tető tele volt szánkózó családokkal. Állati jó volt látni, hogy hogy élvezi mindenki a havat! Persze próbáltuk korrumpálni a szánkóval rendelkező emberkéket, hogy a lejtőre igazán átadhatnák járműveiket! Szóval ismét kis lejtő, utána aszfalt Nagykovácsiban (itt sajnos elengedte magát egy láncszem a cramponomon), majd ismét emelkedő. Ez az utolsó “komoly” emelkedő a versenyben. A Csergezán kilátó alatt el, Tarnai pihenő felé le. Isteni csapatás volt, nagyon élveztem, hogy nem csúszok el sehol! A kilátás nyáron innen is nagyon szép, de most itt is kilátástalanok maradtunk (persze csak ami a tájat illeti!!!). Pici emelkedő volt még, tavalyról sokkal hosszabbnak rémlett, utána viszont már csak a célig tartó lejtő várt minket!
A pálya borzasztóan megterhelt mind fizikailag, mind mentálisan. 80%-ban egy kb 25 cm “széles” (haha! inkább keskeny…) nyomvonalon kellett haladnia a futóknak. Ez amolyan ruhabemutató modell járást jelent, ahol csak egymás elé pakolhatod lábaidat…Persze a pro versenyzőket az a megtiszteltetés érte, hogy ott vághattak utat, ahol akartak! Persze a 40 cm-es hóba. Döntse el ki-ki maga, hogy melyik nagyobb szívás! A hó súlya alatt minden ág és bokor jelentősen torzította tisztánlátásunkat. Értsd, néha (elég sokszor…) lehajolva, leguggolva tudtunk csak haladni, ami jól kizökkentett a futóritmusomból, már amennyiben ez éppen megvolt! Ez a vége felé már annyira frusztráló volt, hogy képregény-szerű nyögést hallattam magamból.
Melindával végig együtt futottunk. Fél éve ismertük meg egymást, hol máshol…egy versenyen! Ott is nagy volt már az összhang, hol ő húzott engem, hol én őt (legalábbis ezt hazudta…). Most is így volt. Ja! Nem! Marha jól nyomta végig, míg én csak a cramponomban voltam nagy leglány! 24-5 kilinél így szólt: “Ő a lejtőt már nem fogja bírni, menjek majd nyugodtan!” Mondanom sem kell, majdnem lesprintelt a csaj lefelé!!!
Ja! És sikerült egész tűrhetően frissítenem! Nagyjából…
Szerintem életem első versenye, ahol csak másnap jutott eszembe, hogy vajon hanyadik is lettem. Nem mintha vérmes reményeim lettek volna, de szeretek az első harmadban tanyázni (persze élvezném én az előrébb tanyázást is, de mint említettem volt, nem szültem egy gyereket sem!
Annyira nagyon élveztem ezt a FUTÁST, hogy le se sza…tam, hogy verseny. Vagy mi?!
Nagyon hálás vagyok, hogy pár éve rátaláltam a futásra! Mindig irigykedve néztem a verseny előtt pacsizó sok-sok futót. Sosem akartam hamar kiérni, mert nem voltak futós barátaim, és csak hülyén éreztem magam, ahogy egyedül álldogálok egyik lábamról a másikra, míg mások egymás nyakába borulnak. A sok sok verseny viszont azóta már nekem is adott sok-sok barátot, így én is minél hamarabb kint szeretek lenni, hogy mások nyakába borulhassak!
Fussatok, mert futni jó! Igen, télen is!
Fotók: Gizionok, Terepfutas.hu
UTH Szentlászló Trail – Sebestyén Kinga, beszámoló
Próbálom a szokás szerint leírni szakaszról-szakaszra mi történt az UTH Szentlászló Trail 84 km-ében, de folyton elakadok. A gondolataim össze-vissza cikáznak, inkább csak képek vannak meg. Valahogy nehezemre esik csak úgy leírni a szokásos dolgokat: itt egy gél, ott egy kis kóla, futok, gyaloglog, majdnem félrenyelem a sótabit. Valahogy nem jó objektíven ragaszkodnom a tényekhez, inkább az érzesek amiket le akarok írni:
– amikor a versenyközpontból a sötét, kihalt utcákon közeledtem a rajt felé,
– a rajtzóna végén Gabi újjongása,
– én be vagyok sózva, pedig előtte nem is izgultam ennyire,
– a meglepetés, hogy Lupus csekkoltat be,
– csendes várakozás a rajtra,
– ahogy meglódulunk és a macskaköveken billegek,
– ahogy magunk mögött hagyjuk az utcalámpákat és hátranézve látom a mezőny másik fele lámpáinak fényét,
– a bodza illat a levegőben,
– a Sikárosi-rétnél a napfelkelte és
– Dobogókőnél a rubin napkorong az égen és a madárcsicsergés koncert,
– Dömösön előtt még egy extra patakátkelés, benéztük az utat,
– gyomorforgás a Vadállóköveknél és a türelem, hogy hasson a só,
– a párafoltok a Prédikálószéken,
– Lepencén Gizionfőnéni segít, ahogy továbblök észreveszem, hogy fogszabályzóval nem kompatibilis kenyérserclit sikerült felmarkolnom,
– a menta illat a Spartakusz-ösvény elején,
– a crew döbbent arca, ahogy Emma lányom a Pilisszentlászlói ponton tölti nekem a vizet, Orsi a kólát és nem értik miért ez a kivételezés,
– a krumplipüré egy nagyon-nagyon jó ötlet volt,
– az Apát-kúti-völgyben mindig ennyi patakátkelés volt?
– Gizionok Visegrádon és még egy nem túl fotogén fénykép,
– a megkönnyebülés hogy végre elértem a Pap-rétet, Elm ad jeget, Géza rendezi a kulacsaimat,
– Hétvályús-forrástól lassú, de folyamatos felfelé,
– meglepetés a Vörös-kő alatt szurkoló családom,
– a felszakadt „na végre”, hogy megvan a Nyerges-hegy is,
– a riadalom, ahogy lefelé elkezdek durván szédülni,
– a francba, enni kéne…
– skanzeni ponton újra a családom, Kristóf szalad elém,
– túl hosszú és túl forró szentendrei utak,
– a főtérre befordulni és hagyni hogy átjárjon a szurkolók hangja,
– hm, Kristóf most se akar befutni velem a célba,
– öröm, hogy jól sikerült, 12:27:53,
– végre célbaértem az UTH-n!
– egy biztos, soha többet…
– kis csalódottság: a piros85-ben is ennyi szint van, mégis jobban futható, hogy a fenébe?
– és másnap egész jól mozgok, izomláz sincs
– a munkahelyemen nem sokat mesélek, látom a szemükben hogy ez felfoghatatlan táv…
Ultrabalaton, csapatban – Huszti György, beszámoló
Bár eredetileg úgy terveztem idén az UB-t, hogy csak elutazok, bandázok, futok valakivel egy jót, aztán haza jövök, de végül üresedés miatt csapat tag lettem és ugye jutott kb 25 kili nekem, amit a megbeszélteknek megfelelően egyben futottam. Tavaly sokáig kerestem a gondolatokat, hogy mitől olyan hűha az UB, mert akkor se a futás nem volt kihívás, se a buli része nem volt egy nagy bumm… Egy idő után azért csak rájöttem, hogy mi hiányzott tavaly és ezért is voltak olyan gondolataim, hogy a kísérésben is részt vennék, ha mennék. Na de végül a rám jutó távot pont bele tudtuk illeszteni a felkészülési programba, ezért a futásra is kellő alázattal fókuszáltam. Ehhez persze az is kellett, hogy a sok véletlen egybeessen. Egy véletlen beszélgetés után ajánlotta fel Ági, hogy szívesen segítene a csapatomnak, véletlenül pont az a csapattag lépett vissza, aki egy kocsival jött volna körbe, így kapóra jött a segítség, ráadásul tatabányáról, ami azt jelentette nem kellett pestre vonatoznom… Szerencsére a többiek is belementek.
Én meg ki is használtam a lehetőséget és fejembe vettem, hogy nekem mindenképp kell biciklis kíséret, hiszen pont estére esett a futásom és pont oda, ahol tavaly szar volt futni sötétben, egyedül. Na de ennek így kellett lennie. Pénteken még bicajoztunk egyet átmozgató tempóban, kihívást az jelentette, hogy elfogyott a fröccs menet közben és muszáj volt egy sopranot (csavart olasz fagyi) betolni, majd este még szolidan iszogattunk.
Szerintem pihenten indultunk útnak, sokszor megálltunk kiszálltunk, szurkoltunk, megmozgattuk magunkat. Végig együtt haladt a csapat. Sikerült egy jót ebédelni, előtte és utána is szendvicses étkezésem volt. Elég rendesen fogyott az ásványvíz is, nem volt gond, hogy a futásra dehidratált legyek. Nagyjából a szerdai futás és az általad írt pulzus alapján kiszámoltam, hogy milyen futást produkálhatok este 25 km-en. Azért melegem lett hirtelen, mert ilyen pulzussal kijött, hogy FM PB is simán meg lehet. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert emlékeztem a siófoki nagy menetre, hogy azé fájt na. DE eltelt több, mint 5 hónap. Fejlődtem. Ennek megörültem, mégis visszafogottan pötyögtem a tervet az applikációba. 10 km 144-ig, majd 22-ig max 148, de itt figyelve, hogy 10-15 km-ig még azért ne maxra menjek. Jól bemelegítettem futás előtt, kb 20 percet vártam a váltást.
Elindultam, bazi könnyű lábakkal. Pár 100 méter után pillantottam először az órámra, nagyon csúnyán 5 alatti tempót mutatott (4:30) vissza kellett vennem. Szép lassan, kb 1 kili után értem el a 142-t és sokáig tartottam is itt, hiszen még bőven 5 alatt voltam, nem akartam elfutni már az elejét. Ági határozott hangjával takarította az előttem össze-vissza cikázó futókat, biciklistákat, majd kiérve a településről csend és sötétség lett úrrá. Na most nem féltem, nem voltam egyedül. Megbeszéltük, hogy kussolok végig, mert gondoltam, hogy ha csak ezt az egyet futom, akkor ezt megcsinálom rendesen, csak a futásra koncentrálva. Fél liter izó a derék övben, a víz Áginál volt. Egy hibát elkövettem futás előtt, hogy az egyik csapattárs jóízűen falatozta a fasirt golyókat én hülye meg nem bírtam a kísértésnek ellenállni, bekaptam kettőt én is. Na ez 10 kili körül kezdte éreztetni a hatását, büfizéskor ijedtséget okozott, hogy hányás lesz belőle. Na eddig a pontig is csendben voltam, innentől még jobban kussoltam, ügyeltem, hogy a büfi a lépés ütemmel harmonizáljon, akkor talán bennmarad. Egyszer csak Ági megkérdezte, hogy minden oké-e?
Szerintem észrevette, hogy nem fogy az izo, meg a víz sem. Na akkor nem mertem neki elmondani, hogy vannak bajok, főleg, hogy 4:50 es átlag volt még ekkor. Aztán jött az izgalom. Az egyik váltó pontnál a csippantós staff a tömegben állt, valósággal berobbantam a tömegbe lassítás nélkül, aztán itt volt járdaszegély is, amire rosszul léptem és majdnem kiment a bokám. Nah itt pont terveztem kicsit emelni a pulzust, de ez miatt ment feljebb magától. A gyomrom viszont helyrejött, kértem vizet, majd jött már az izo is. Nézegettem az órát, még reménykedtem a FM PB-ben, de jött egy vasútátjáró… na ez persze benne van a pakliban, csak ekkor nehezen viseltem, hogy ráadásul egy csigalassú tempóval közlekedő mozdony tartott fel. Kellően merevedtem, nem volt egyszerű újra felpörögni, de szerencsére itt azért picit torlódott a mezőny, volt újra motiváció, ahogy előzgettem. Egész jól mentek a kilik, rohadt gyorsan telt az idő. Azt hittem van még, amikor mondtam Áginak, hogy 8 perc még. Ekkor kicsit még feljebb vittem a pulzust, rohadtul élveztem a futást még, de egyszer csak vége lett… háát jött a váltópont, amit azt hittem messzebb van… Mentem volna még… Én hülye, az idő miatt még a váltópont előtt állítottam le az órát, nem lett meg az óra szerinti 25 km. 24,93 km lett, úgyhogy még kell dolgozni.
- 1
- 2
- …
- 14
- Következő →
baratrunning.com 