Budai Trail

Belus Fruzsi – évértékelő

Posted on

2017 az elfogadás éve volt, 2018 a törekvésé lesz

Már régóta szerettem volna írni egy értékelőt a tavalyi évről, de egészen idáig nem sikerült időt szakítani rá: decemberben vagy otthon pörögtem a családom körül, vagy a munkahelyen húztam az igát, és a karácsony előtti teendők is rendesen megterheltek. Aztán egyszer csak eljött a várva-várt karácsony, ami nálunk mindig nagy csinnadrattával jár. Egyfelől a kicsi gyerekeink életkorukból fakadóan nagy rajongói ennek az ünnepnek, mi pedig komoly gasztronómiai köröket futunk a párommal (műgonddal megkomponált menüsor, hozzá illő borválogatásokkal, és  fejedelmi pezsgőkkel. Idén sem volt ez másként, csak megfejeltük azzal, hogy a szüleim és anyósom is nálunk töltötték a Szentestét, így aztán tényleg volt mi után nézni.

A legjobb családi képünk avagy “Fiú fúróval”

Közvetlenül az ünnepek után pedig egészen egyszerűen jó volt együtt punnyadni, és noha az edzéseket rendben megcsináltam, de írni már nem volt kedvem. Ahogy eljött az újév, jött vele az ilyenkor szokásos január eleji letargia, ami köszönhető annak a szomorú ténynek hogy véget ért a szabadságunk és vissza kell térni a szorgos hétköznapok nem éppen felemelő világába. Persze hamar túltettem magam ezen a kis krízisen, és újból bizakodva tekintek a jövőbe, hisz rengeteg dolgot lehet ám várni. Na de ne ugorjunk ennyire előre…

Először az elmúlt évre térnék ki pár bekezdés erejéig, aztán szólok az idei tervekről is. A múlt évem tulajdonképpen a gyerekszülést követő munkába történő visszatérésről és az ebből fakadó problémák megoldásáról szólt. Összesen három és fél évet töltöttem itthon, ezalatt szültem két csemetét, és mire már észbe kaptam, már újra a munkahelyen találtam magam. Nem tagadom, hogy volt egy olyan bő fél évem, mikor megbántam, hogy ilyen hamar visszatértem, pedig számos indok alátámasztotta a döntésemet. Az elmúlt év ugyanakkor arról is szólt, hogy megbékéltem ezzel a választással és már nem agyalok a mi-lett-volna-ha dolgokon. Szerintem alapvetően nehéz kisgyerekes anyaként újra 8 órás munkába állni, pláne ha a gyerekek miatt még éjszakázni is kell. Meg is szenvedtük a párommal a múlt évet rendesen, de túl lehet élni. Na de hogyan lehet mindebbe belepasszírozni a futást? Ezt is megoldottam, végtelen kreativitással, mások ötleteinek hasznosítása révén, és azt hiszen kiválóra vizsgáztam. Legalábbis önfegyelemből biztosan. Sajnos néha túl is hajszoltam magam, aminek megfizettem az árát, de szépen kikecmeregtem ebből a gödörből is a párom segítségével. Az elmúlt év nagy eredményeként azt könyvelem el, hogy sikerült a család-munka-futás hármasát kellően harmonikusan összehangolni, és a kényes egyensúlyt megtartani. Néha ide-oda billent a mérleg nyelve, de nem voltak nagy kilengések alapvetően. Viszont a futás kapcsán az igazi motiváció valahogyan mégis hiányzott. Kis Mirkó születését követő egy évben valahogyan jobban akartam bizonyítani magamnak, és egy kicsit másoknak is. Tavaly ez nem volt meg bennem, megcsináltam mindent, ahogy kellett, de egy plusz löket hiányzott, mivel erre már nem maradt mozgósítható kapacitás. Amit tulajdonképpen egyáltalán nem bánok, ez a szép ebben az egészben, hogy ahogy változik az életünk, a futás helye is változik, néha egy kicsit ilyen, néha meg homlokegyenest másmilyen, de ez nem jelenti azt, hogy jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen más.

Az alapozásom egyébként egészen jól sikerült, szorgalmasan csináltam a Barát Gabi, az edzőm által küldött edzéseket, aztán a március végi Vértes Terepmaraton úgy lettem ötödik, hogy azért még jócskán lett volna bennem, de nem kicsit éheztem el köszönhetően a rakoncátlankodó gyomromnak. Sajnos az első félévre betervezett célversenyemet, a Mátrabérc Trail-t olyan időpontra halasztották, hogy így legnagyobb bánatomra nem tudtam részt venni rajta. De ott volt a Kaptárkövek Trail 13 km-es távja, amin sikerült egy harmadik helyet megcsípni, a június eleji Szentendre Trail-en pedig hozzávetőlegesen 10 perccel 7 órán belül értem be, ami azért  valljuk be őszintén eléggé feldobott. Ahhoz képest hogy nyáron nem szeretek versenyezni, a Suhanj 6! órás versenyre mégis rá tudtak beszélni, jól is tettem hogy elmentem, mert 64 km lefutásával a harmadik helyen vágtattam be. A Wizzair félmaraton letoltunk a Váczi Eszter Quartettel egy derekas váltót, önmagában hatalmas megtiszteltetés futni két olyan zenei géniusszal, mint amilyen Eszter és Iván. A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán az L távon az előkelő második helyet csíptem meg, aztán jött a Piros 85, ami egyértelműen a hab volt a tavalyi évi tortán. Annyira fantasztikusan jól éltem meg éltem első közép távú terepultráját, hogy ez egyértelműen az edzőm tervező munkáját dicsérte. Az év végére a dolgaim is kisimultak, így a decemberi Budai Trail-re tulajdonképpen öröm-futni mentünk, bár azért odatettük magunkat derekasan.

Tesómmal és édesanyámmal a Vértes Terepmaratonon

A Kaptárkövek Trail dobogósai

A kicsikkel a Szentendre Trail céljában

A Suhanj! 6 órás után feszítünk Gabival, az edzőmmel és a testvéremmel

Váczi Eszterrel és Gátos Ivánnal

A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán 

a Piros 85-ön 10 óra 20 perc futás után

Tovább a teljes blogbejegyzéshez >>

Reklámok

Nyúlcipőbolt Budai Trail

Posted on Updated on

2017 decemberében sem tétlenkedtünk, alapozás kezdete előtt még egy komolyabb próbatétel várt a Gizionokra, a Budai Trail.

Eredmények – L táv
Elek-Belus Fruzsina, 2:43:24
Demeter Balázs, 2:59:56
Nagy Kriszta,  3:00:05
Gerlai Orsi, 3:00:19
Karlovitz-Thurnherr Zsófi, 3:18:55

Fruzsi

Kriszta

Orsi-Balázs

Zsófi

 

Eredmények – S táv, ahol mindannyian életük első terepversenyét teljesítették
Erdős Bori, 1:43:55
Kulcsár Judit, 2:03:19
Honi Kati, 2:08:00

Bori beszámolója:

Hát, nekem nagyon tetszett. Az órám kicsit jobb időt mutatott, mint az eredménylista, de azért 40-ből 15. annyira nem rossz elsőre, ugye?Piszkosul élveztem:) A talaj az valami eszeveszett volt, tényleg mintha direkt minden bemutatásra került volna, ami csak előfordulhat. Volt bokáig süppedős sár, megfagyott göröngy, hó alatti jég, befagyott pocsolya, bokáig érő hó. Emiatt én kevés szakasztól eltekintve csak a földet néztem és piszkosul odafigyeltem minden egyes lépésre. Csoda, hogy egyszer sem estem, pedig néha tényleg nagyon féltem. A táj teljesen lenyűgözött, az erdős meg a kilátós részek is, és kicsit sajnáltam is, hogy nem lehet néha megállni és nézelődni meg fotózni:)

Az erőmet szerintem jól beosztottam, akkor kezdtem el csak gyalogolni, amikor már éreztem, hogy nagyobbakat lépek gyalog, mint futva. Inkább azzal volt problémám, hogy túl későn kezdtem el újra futni az ilyen belegyaloglós szakaszok után (mire nekiindultam, már nagyon könnyű volt, innen gondolom, hogy kicsit korábban is elkezdhettem volna futni, csak hát olyan kellemes volt kirándulgatni:))). Lefelé, ahol tudtam, és ahol elmentek mellettem nagyágyúk (rávilágítva arra, hogy itt gyorsan is lehet ám menni, nem csak tyúklépésben:), próbáltam kicsit bátrabban ereszteni, itt voltak 5:30 közeli km-eim, de hát sok ilyen szakasz tényleg nem volt. A végén az aszfaltos szakaszon még amit lehet, beletettem. Az órám 1:36-ot mért (vélhetőleg leállt pár gyaloglós szakasznál), a tényleges 1:43 lett, de asszem semmi alapom így elsőre, hogy elégedetlenkedjek. Frissítésem, öltözékem, cipőm rendben volt, és sokat mosolyogtam.
Hát így történt:)

Kulcsár Judit beszámolója:

Összességében nagyon élveztem, nagyon pozitív élmény volt. A versenyszervezés egyszerűen tökéletes volt, sehol sem kellett várni, minden pakkra ment, sor nem volt (max a wc-nél egy kicsi), a jelölés meg hibátlan volt, akkor is végig tudtam volna menni, ha egyedül vagyok, de végül mindig voltak körülöttem.
Még a versenyközpontban belém hasított a gondolat, hogy bakker, mi lesz, ha én leszek az utolsó…. Szóval rendesen bemelegítettem és jó is, hogy így tettem. Az első 5 km végig emelkedett, de egész jól végig tudtam kocogni, igaz a pulzusom az egekben volt, de egyrészt nem írtál pulzust, másrészt bennem volt a para, hogy mi lesz, ha utolsó leszek, ez mégiscsak egy terep verseny, itt biztosan senki sem gyalogol 🙂 Szóval kemény volt az eleje nagyon, mentem ahogy bírtam. A cipőm elfogadható volt, szerintem, nem a cipő miatt nem mentem gyorsabban, hiszen volt teljesen futható rész, csak már nem bírtam futni. A frissítőponthoz érkezve 8 km, eléggé elkészültem az erőmmel. Ja, kb. a 4. km-től fájt a gyomrom, hogy a betegség maradványa vagy a hirtelen megerőltetéstől, nem tudom. Gondoltam a ponton iszom teát, de nem volt. Enni csak két kis szelet banánt mertem, pedig terülj-terülj asztalkám volt, de gondoltam maradok a jól beváltnál a gyomrom miatt. A pontról kiértünk egy nagyon széles nagyon jól futható, ámde végtelenül egyenes és sunyin emelkedő részhez. Na itt, kész voltam. Gondolkodtam, hogy mi lehet. Eléheztem? De én olyat nem szoktam, másrészt csak 8 km-t mentem, reggeliztem rendesen, a verseny előtt is ettem, szóval úgy döntöttem, hogy holtpont, majd elmúlik. Nagyon nehezen múlt, úgy csináltam, hogy 100 lépés futás, 100 lépés gyaloglás, látod is a fogacskákat a vége felé. Aztán elmúlt, de jött egy olyan sáros 2 km rész, hogy nem hogy futni, még sétálni sem tudtam. Anyázva araszoltam, de gondoltam, majd csak leérek egyszer és így is lett 🙂

Rájöttem, hogy a terepfutásban mi a flash. Egyrészt nyilván a természet. Másrészt, hogy nagyon ott kell lenni fejben, nem lehet közben az esti főzésen, rakott karfiolon és egyebeken mélázni, kőkeményen figyelni kell.

Rendes népség ez a terepfutó, senki sem ordított rám, hogy húzzak le a track-ről, ahol tudtam elengedtem a gyorsakat nyilván, mert ki szereti, ha lihegnek mögötte, de ahol volt két sáv ott mentem, ahol tudtam és gondoltam, hogy majd aki akar és tud kikerül és így is lett. Szóval rendesek voltak 🙂

Epilógus 1. Megnéztem, és nem lettem az utolsó 🙂 A 40 női indulóból 31.-ik 🙂

Epilógus 2. Beneveztem a következő terep versenyre, sőt, már ki is fizettem, nincs visszaút. Közel háromszor ilyen hosszú és kétszer ennyi szint. A felkészülés megkezdődött!

 

A terep új híveket szerzett magának, ahogy a beszámolókból is kitűnik:-)
Csanya köszi versenyt!

 

Budai Trail beszámoló – Belus Fruzsi

Posted on

fruzsi_budaitrailTesómmal, Tomival az L távot céloztuk meg; 26.7 km, 822 m pozitív szintemelkedés, és állítólag klasszul futható. Épp kezdtem beleszokni a dolgozó anyuka létbe, így a leharcolt önmagamnak nem is kellett ennél több így december végére, a 822 méter szintemelkedés egyébként is viszonylag baráti ennyi távon. Reggel, még a párom gyorsan rákérdezett, hogy akkor most mennyit is kell itt letolni, eldaráltam neki ezeket az adatokat (legalább ennyit fújtam fejből, ha már a szintrajzot csak egyszer néztem meg még hetekkel ezelőtt), erre ő megkérdezte hogy akkor itt rendes táv nincs is? Igen, ő nem fut. De nagyon jól tudja, hogy félmaratoni körüli távon nem szeretek indulni, igazából a harminc körüli táv se a barátom, valahol a maraton környékén, vagy afelett érzem magamat komfortosan. Egyébként hiányérzet van bennem, és ez komoly. Tutira génhiba. A tesómnak is pont ez a baja, ez egész egyszerűen nem lehet véletlen. 🙂

Szóval, előző nap zéró rákészülés volt a versenyre, ment minden a szokott módon, játszás a gyerekekkel, tömérdek házimunka (a másnapom kiesik a futás miatt), annyit azonban megtettem hogy a cuccomat már előző este összekészítettem, hogy ne reggel kelljen kapkodni. Az időjárás-jelentésre rápillantottam, és mivel 8-10 fok körüli, szokatlan meleg időt írtak, ezért meglehetősen hezitáltam, hogy mit is vegyek fel. Erről jut eszembe, megtanítottam a hároméves lányomnak a „nincs egy rongyom se” esszenciális kifejezést, azóta is hibátlanul alkalmazza. Szóval több szettet is kikészítettem, de azt sikerült eldönteni, hogy hosszú nadrágot veszek, viszont a lehető legvékonyabbat. Felül hosszú ujjúban gondolkoztam (kétféle vastagságút készítettem ki), plusz betettem egy pólót is. Végül a rajt előtt a vékony hosszú-ujjút vettem fel, alatta a FAST feliratú pólómmal (hmm, hátha számít), de a rajt előtt 2 perccel levettem, és milyen jól tettem.

Tovább a teljes beszámolóhoz Fruzsi oldalára

Fotó: Terepfutás.hu

Budai Trail L beszámoló – Erős Gábor

Posted on Updated on

erős_gábor

A nem túl Szimpla Élmény után határozottan úgy éreztem, hogy egy edzőre van szükségem ismét. Lukács Bélával csak pár hónapig dolgoztunk együtt mielőtt a betegsége visszavonhatatlanul megszakította a kapcsolatunkat, de talán az ő emléke miatt is fontos volt, hogy talpra, terepfutócipőre álljak ismét. Sáringer Zoli hozott össze Barát Gabival – Zoli fejlődése és eredményei elég jó referenciát jelentettek. Az első pár hét igen döcögősen ment – aztán belelendültem, visszatérni látszott régi formám, a Budai Trailre egy remek lendületes versenyt terveztem. 
Ember tervez. Két nappal a rajt előtt ágynak vágott a nátha (influenza?), még a lakásban is alig bírtam mozogni. Szombat délutánra valamelyest normalizálódott a helyzet, úgy döntöttem, nekivágok. A szintidő bőséges, még gyalogtempóban is teljesíthető szinte, ha meg nem megy, kiszállok. 
Viszonylag fitten keltem, bár azért elég nyomi voltam. Fáztam kora reggel a buszmegállóban nagyon. Magamba fordultam. Egyfajta meditatív állapotban értem Telkibe, persze tök jó volt a hangulat. Percek alatt magával ragadott, rengeteg ismerős, már a versenyközpontba bejutni sem volt könnyű, annyi emberrel pacsiztam, váltottam pár szót. (Csanya remélem nem hallja, mert tudom, hogy utálja a smúzolást, de tény, hogy terepfuás.hu versenyein úgy érzi magát az ember, mintha hazaért volna meleg szeretetteljes családi körbe.) Ott voltak Nikiék, fantasztikus csajos csapat, hihetetlen kitartóak, kedvesek, szeretnivalóak, ott volt Sáringer Z. élete első terepfutására készülve, láthatóan meditatív hangulatban, Maráz Zsuzsi, akire úgy nézek fel mint csillagász az Andromédára – miközben rendkívül kedves és barátságos, és eltekintenék a további felsorolástól, mert ha mindenkit méltatnék akit ebben a közegben szeretek, betelne a blog. 
Egy embert azért ki kell emelnem, ő Csipi, szintén példakép. Egy igazi őrült. Előző hétvégén szál egyedül megcsinálta a Kört (152 km a Börzsönyben – igen, futva), neki ez a 27 km csak kocogás. Ennek megfelelően választotta ki az outfitjét, ami leginkább egy cigányvajdába oltott sültparaszt benyomását keltette. Arasznyi álbajusz, pörge kalap, mellig érő „arany” nyaklánc hatalmas feszülettel. Ing gatya mellény, és az azóta legendássá vált kiskundorozsmai Belle mint cipő. Ami egy hegyesorrú, Kis Grofót idéző lábbeli. És a kezében egy marha nagy alumínium kanna. Na ő így…
A versennyel úgy voltam, hogy lesz ami lesz, nem erőltetem. Az első emelkedőn szép lassan lemaradtam –szédültem kissé és a nátha minden tünete zaklatott -, bár pár ember jött még mögöttem, lassan-lassan mindenki elhagyott. Nem különösebben zavart a dolog. Nem is nagyon néztem az órát, arra figyeltem, hogy ne legyek rosszul. Utolsóként értem az első frissítéshez, igazán nem volt rá szükségem, volt nálam minden, de olyan jó volt beszélgetni, hülyéskedni. Halmos Lacinak megjegyeztem, hogy rámegyek a pályacsúcsra, kedves pillantással válaszolt… Itt megelőztem pár lassabban frissítő sporttársat, aztán ők visszaelőztek mikor elkavartam Nagykovácsinál (a nátha nagy hátránya, hogy a figyelmet korlátozza). Közben jött szembe Olivér a lányával, kolompolva, fotózva, az jólesett. A hosszú sárga jelzésű emelkedőn elbizonytalanodtam, rég nem láttam szalagot, csak nem tévedtem el megint??? Visszakocogtam az utolsó szalagig, konstatáltam, hogy jó úton vagyok, az a pár száz méter oda-vissza meg mit számít. Örömmel konstatálom, hogy az állapotom jó, mintha a Budai-hegyek levegője gyógyítana. Kutya-hegy, aztán egy kopárabb rész csinos emelkedővel, Kalányos Joe fut elém, örülünk egymásnak, aztán figyelmeztet, hogy csináljak futómozdulatokat mert fotózás van. Mondták, hogy ez a Nagy-Szénás –szégyen, de ezeken a helyeken még soha életemben nem jártam -eszméletlen gyönyörű idő, egyszerűen csodás. Józsiéknak talán kissé hideg volt ott állni egész nap, én fürödtem a napsütésben, alattunk ködtenger, hihetetlen, gyönyörű. Pózolok pár percet a kamerának, nem tudom levakarni az arcomról a vigyort (nem mintha nagyon akartam volna), valami nagy boldogság száll meg. Házibuli a felhők felett. Onnan lefelé Nagykovácsiba laza kocogás, ott majdnem elkavartam, bamba voltam kissé és annyira szembe sütött a Nap, hogy nem lehetett látni a jeleket az aszfalton – de persze hamar rátaláltam az útra, volt is egy frissítőpont – bár nem igazán volt szükségem frissítésre mert lassan mentem, nem pukkadtam ki, és volt is nálam elegendő cucc, azért emberileg jólesett pár percet ökörködni. Utána jött egy nagy hosszú kacskaringós felfele, de nem annyira izgatott a dolog, a tempóm bőven szintidőn belül volt és nem is éreztem magam kipurcanva. Lassan de egyenletesen mentem. A Nagy-Kevély oldalában Sánta Kutya szerint kívül voltam a szintidőn, saját számításaim szerint nem, mindenesetre örültem, hogy nem kell felmászni a csúcsra. Azért már kezdtem fáradni. Utána egy egészen csodálatos lefelé menés volt. Alattam a köd, mögüle kibontakozó facsoportok, ó jajj, maga a csoda, az Avatar legszebb jeleneteit idézi, a lebegő hegység. Ott szelfizek is egyet. Takaros szerpentinen kanyargunk lefelé, aztán lassan beleveszek a ködbe, viszlát napsütés. Az egyik lejtőn utolérem Laliékat, csodálkoznak egy nagyot, de látszik, hogy ők már nem nagyon nyomják. Aztán két tolldíszes csaj irányít, kell is, ott tutira elfutottam volna az elágazás mellett. Jön egy kis emelkedő aztán egy hosszú saras rész. A hosszú földút végén (nem annyira nagyon saras amúgy, csak annyira, hogy tudjam, hogy terepen vagyok), lila és narancssárga hajú emberek kolompolnak, egy igen vidám frissítőpont Sistergő vezetésével. Boszi vár a dobozkával, csippantok, itt sincs kedvem enni-inni, de olyan lelkesek, bulisak, hogy megállok kicsit rágcsálni valamit. Mély elismerésem – itt is olyan hideg van mint a Nagy-Szénáson, de legalább a nap sem süt és kilátás sincs. Aztán hajrá tovább, már csak 5,5 km – meglesz az négy órán belül. Meg a f…t. Egy végtelen hosszú murvás emelkedő jön. Na az hiányzott mint halott faszára a csók. Megyek kitartóan, persze az órám szerint is még kell lennie valamennyi szintnek, de piszkosul deprimál. Köd van, és a szemüvegem is full párás, még a szalagokat is alig látom, pedig már mégegy eltévedésre igazán nincs szükségem, aztán végre vizszintesebb út jön, aztán elérem az erdészházat ahonnan már ismert úton megyünk vissza. Onnantól már könnyed laza kocogás, persze már fáj azért, de nem vészes. Végtelen hosszú lejtő Telkibe, uramisten, ezen jöttünk fel a rajt után, nem csoda, hogy kipukkadtam az elején, ráadásul helyenként el-elbizonytalanodom, hogy nem kell-e befordulni valamelyik mellékutcába. De aztán meghallom a hangszóróból Joe-t, jönnek már kifelé a hazainduló futók, befordulok és kurvajó!!!! Nagy szurkolás, megkongatom a csengőt, marha boldog vagyok, Petivel még csinálunk pár győzelmi fotót közben Noémiék jönnek kifelé –ők rövid távon mentek -, örülünk egymásnak, felszedem a hátizsákomat, mindenkivel lepacsizok, megyek zuhanyozni. Na ott érzem, hogy azért ez geci kemény volt. Lassított zombiként pakolgatom a cuccaimat erre-arra, leginkább csak feküdnék félholtan, nemhogy itt tevékenykedjek. De nagyon lassan valahogy azért összeáll a dolog, visszatotyogok frissen, Csipinek gratulálok a Körhöz meg a mai outfitjéhez is, aztán lassított felvételként teszek veszek. Már a pontőrök is benn vannak, még eszem egy kis gulyáslevest, Csanyának mutatom a cipőmet –alig van rajta sár-, hogy ez terepfutás??? Ez??? Na persze mindenki a legendás 2013-as VTM-et emlegeti. Közben a srácok már pakolásznak, Zsolti kocsijába beférek ha megvárom, úgyhogy segítek pakolni – Csanya külön megköszöni, hogy versenyzőként is pakolok, ez meg külön jólesik. Aztán lassan minden bekerül az autókba, kiürül a telki tornaterem, szép lassan hazaballagunk. És jó volt. Nagyon jó.

Nyúlcipőbolt Budai Trail – Demeter Balázs beszámolója

Posted on Updated on

Asszem egyre jobban kezdek rákapni a terepversenyek ízére (nem hiába montiztam régen, azt is nagyon szerettem). A verseny előtti beszámolóban magamhoz képest nyavalyogtam egy sort, hogy nem tudom hol tartok és vajon fejlődök-e egyáltalán. Meglett a válasz!

Nekem óriási sikerélmény volt, hogy 17km-t kb. 600m szinttel terepen nagyjából 6:00/km-el futottam végig, úgy, hogy figyeltem végig (na jó, a legvégén elengedtem) a pulzusra. Persze nem ámítom magam, ha teljes kakaóból megyek, nem biztos, hogy jobb lett volna, inkább kikészültem volna. A körülmények ideálisak, a feleségem is jött (semmi lelkifurdalás, hogy csak én szórakozom), eleget aludtam, normálisan reggeliztem, futócuccokat leteszteltem (dupla zokni), kajákat beraktuk, stb. Időben érkeztünk, regisztráció, bemelegítő kocogás, kis gimnasztika a fűtött teremben… A szervezés is szuper volt.

Rajt. A pulzusom nem szállt el az elején, bár rögtön sokat emelkedett, de az engedélyezett limit jó tempót engedett. Hála a bemelegítésnek a limitet viszonylag gyorsan, de fokozatosan sikerült elérni, nem húztam túl. Érzésre is pont jó volt, inkább úgy éreztem, hogy még tartalék is van benne. A pályán igazán sík szakasz nem volt, leginkább emelkedők és lejtők váltották egymást, de szerencsére jól futható volt minden, a lejtő sem volt nyaktörő. Nem emlékszem pontosan, hol éreztem először, hogy fárad a lábam (ilyen a pulzuskontrollált edzések kezdete óta nem igazán volt), de aztán jött egy alacsonyabb pulzusos szakasz. Bevallom, mikor a hosszú eleje megelőzött a Nagy-kopaszról lefelé, csak kíváncsiságból megpróbáltam utánuk menni. Technikailag még csak-csak ment volna, de mikor lefelé 170 köré mozdult a pulzus, lassítottam. És valahol itt éreztem, hogy ez a pulzuskontroll, meg a tervezett edzés/verseny mennyire jó! Ahogy visszatértem a lefelé/síkon engedélyezett limit alá, szinte lépésről-lépésre múlt az izomfáradtság, éreztem, ahogy új erőre kapok, szinte kipihenve mentem neki a következő emelkedőnek. Az utolsó emelkedőn egy széles döngölt kavicsos úton még előztem is. Azért jól az már nem esett, érdekes volt, hogy amint nem figyeltem a pulzust, kúszott lefelé, 168-166, persze gondolom a tempó is (de azt nem néztem), aztán láttam, hogy lehet még tolni, hát nyomtam, hadd szóljon! A szintrajzból emlékeztem, hogy hosszú lejtő a vége. Tartva a lejtős limitet elkezdtek visszaelőzni. Egy darabig bírtam, aztán kb. 2km-el a vége előtt kicsit elengedtem a pulzust, lefelé is a max limiten mentem, aztán az utolsó kb. 50m-en nem bírtam visszafogni magam. Aszfaltos lejtő, pörgött a lábam, engedtem, hadd menjen, a pulzus teteje 185 lett, de fogtam jópár helyezést, a kapun átlépve még ment a sprint, szerencsére 2 olvasó volt a végén, így lett holtverseny 🙂

Persze az én szintemen nem feltétlenül a helyezés számít, az előzés inkább csak motivál a jobb időeredményhez. A legutolsó lépésben volt egy halvány utalás az egyik combomból, ha ezt így folytatnám, ő ott meg is állna (görcs), de szerencsémre ott volt a vége. Rövid pihenő után felkocogtam a feleségem elé, vele nyomtam még egy befutót (nagyon büszke vagyok rá, élete első terepversenye és nem edzett sokat, de nagyon jót ment, ráadásul nem is pusztult bele), aztán nyújtás, gulyás, stb.

Terepnyúl a Budai hegységben:-)

Posted on Updated on

Budai_Trail_Timi

Nyúlcipőbolt Budai Trail reloaded 27 km, 822 m+

Vigyázat, a bejegyzés elolvasása terepfutó-fertőzést okoz!

Gratulálok Timi, nagyon klasszul mentél!

Egy másik tanítványom, Kiszely Éva (Sally) 3:19:23-a idővel zárt!

Szép volt lányok!

Eredmények