Budai Trail

Belus Fruzsi – évértékelő

Posted on

2017 az elfogadás éve volt, 2018 a törekvésé lesz

Már régóta szerettem volna írni egy értékelőt a tavalyi évről, de egészen idáig nem sikerült időt szakítani rá: decemberben vagy otthon pörögtem a családom körül, vagy a munkahelyen húztam az igát, és a karácsony előtti teendők is rendesen megterheltek. Aztán egyszer csak eljött a várva-várt karácsony, ami nálunk mindig nagy csinnadrattával jár. Egyfelől a kicsi gyerekeink életkorukból fakadóan nagy rajongói ennek az ünnepnek, mi pedig komoly gasztronómiai köröket futunk a párommal (műgonddal megkomponált menüsor, hozzá illő borválogatásokkal, és  fejedelmi pezsgőkkel. Idén sem volt ez másként, csak megfejeltük azzal, hogy a szüleim és anyósom is nálunk töltötték a Szentestét, így aztán tényleg volt mi után nézni.

A legjobb családi képünk avagy “Fiú fúróval”

Közvetlenül az ünnepek után pedig egészen egyszerűen jó volt együtt punnyadni, és noha az edzéseket rendben megcsináltam, de írni már nem volt kedvem. Ahogy eljött az újév, jött vele az ilyenkor szokásos január eleji letargia, ami köszönhető annak a szomorú ténynek hogy véget ért a szabadságunk és vissza kell térni a szorgos hétköznapok nem éppen felemelő világába. Persze hamar túltettem magam ezen a kis krízisen, és újból bizakodva tekintek a jövőbe, hisz rengeteg dolgot lehet ám várni. Na de ne ugorjunk ennyire előre…

Először az elmúlt évre térnék ki pár bekezdés erejéig, aztán szólok az idei tervekről is. A múlt évem tulajdonképpen a gyerekszülést követő munkába történő visszatérésről és az ebből fakadó problémák megoldásáról szólt. Összesen három és fél évet töltöttem itthon, ezalatt szültem két csemetét, és mire már észbe kaptam, már újra a munkahelyen találtam magam. Nem tagadom, hogy volt egy olyan bő fél évem, mikor megbántam, hogy ilyen hamar visszatértem, pedig számos indok alátámasztotta a döntésemet. Az elmúlt év ugyanakkor arról is szólt, hogy megbékéltem ezzel a választással és már nem agyalok a mi-lett-volna-ha dolgokon. Szerintem alapvetően nehéz kisgyerekes anyaként újra 8 órás munkába állni, pláne ha a gyerekek miatt még éjszakázni is kell. Meg is szenvedtük a párommal a múlt évet rendesen, de túl lehet élni. Na de hogyan lehet mindebbe belepasszírozni a futást? Ezt is megoldottam, végtelen kreativitással, mások ötleteinek hasznosítása révén, és azt hiszen kiválóra vizsgáztam. Legalábbis önfegyelemből biztosan. Sajnos néha túl is hajszoltam magam, aminek megfizettem az árát, de szépen kikecmeregtem ebből a gödörből is a párom segítségével. Az elmúlt év nagy eredményeként azt könyvelem el, hogy sikerült a család-munka-futás hármasát kellően harmonikusan összehangolni, és a kényes egyensúlyt megtartani. Néha ide-oda billent a mérleg nyelve, de nem voltak nagy kilengések alapvetően. Viszont a futás kapcsán az igazi motiváció valahogyan mégis hiányzott. Kis Mirkó születését követő egy évben valahogyan jobban akartam bizonyítani magamnak, és egy kicsit másoknak is. Tavaly ez nem volt meg bennem, megcsináltam mindent, ahogy kellett, de egy plusz löket hiányzott, mivel erre már nem maradt mozgósítható kapacitás. Amit tulajdonképpen egyáltalán nem bánok, ez a szép ebben az egészben, hogy ahogy változik az életünk, a futás helye is változik, néha egy kicsit ilyen, néha meg homlokegyenest másmilyen, de ez nem jelenti azt, hogy jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen más.

Az alapozásom egyébként egészen jól sikerült, szorgalmasan csináltam a Barát Gabi, az edzőm által küldött edzéseket, aztán a március végi Vértes Terepmaraton úgy lettem ötödik, hogy azért még jócskán lett volna bennem, de nem kicsit éheztem el köszönhetően a rakoncátlankodó gyomromnak. Sajnos az első félévre betervezett célversenyemet, a Mátrabérc Trail-t olyan időpontra halasztották, hogy így legnagyobb bánatomra nem tudtam részt venni rajta. De ott volt a Kaptárkövek Trail 13 km-es távja, amin sikerült egy harmadik helyet megcsípni, a június eleji Szentendre Trail-en pedig hozzávetőlegesen 10 perccel 7 órán belül értem be, ami azért  valljuk be őszintén eléggé feldobott. Ahhoz képest hogy nyáron nem szeretek versenyezni, a Suhanj 6! órás versenyre mégis rá tudtak beszélni, jól is tettem hogy elmentem, mert 64 km lefutásával a harmadik helyen vágtattam be. A Wizzair félmaraton letoltunk a Váczi Eszter Quartettel egy derekas váltót, önmagában hatalmas megtiszteltetés futni két olyan zenei géniusszal, mint amilyen Eszter és Iván. A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán az L távon az előkelő második helyet csíptem meg, aztán jött a Piros 85, ami egyértelműen a hab volt a tavalyi évi tortán. Annyira fantasztikusan jól éltem meg éltem első közép távú terepultráját, hogy ez egyértelműen az edzőm tervező munkáját dicsérte. Az év végére a dolgaim is kisimultak, így a decemberi Budai Trail-re tulajdonképpen öröm-futni mentünk, bár azért odatettük magunkat derekasan.

Tesómmal és édesanyámmal a Vértes Terepmaratonon

A Kaptárkövek Trail dobogósai

A kicsikkel a Szentendre Trail céljában

A Suhanj! 6 órás után feszítünk Gabival, az edzőmmel és a testvéremmel

Váczi Eszterrel és Gátos Ivánnal

A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán 

a Piros 85-ön 10 óra 20 perc futás után

Tovább a teljes blogbejegyzéshez >>

Nyúlcipőbolt Budai Trail

Posted on Updated on

2017 decemberében sem tétlenkedtünk, alapozás kezdete előtt még egy komolyabb próbatétel várt a Gizionokra, a Budai Trail.

Eredmények – L táv
Elek-Belus Fruzsina, 2:43:24
Demeter Balázs, 2:59:56
Nagy Kriszta,  3:00:05
Gerlai Orsi, 3:00:19
Karlovitz-Thurnherr Zsófi, 3:18:55

Fruzsi

Kriszta

Orsi-Balázs

Zsófi

 

Eredmények – S táv, ahol mindannyian életük első terepversenyét teljesítették
Erdős Bori, 1:43:55
Kulcsár Judit, 2:03:19
Honi Kati, 2:08:00

Bori beszámolója:

Hát, nekem nagyon tetszett. Az órám kicsit jobb időt mutatott, mint az eredménylista, de azért 40-ből 15. annyira nem rossz elsőre, ugye?Piszkosul élveztem:) A talaj az valami eszeveszett volt, tényleg mintha direkt minden bemutatásra került volna, ami csak előfordulhat. Volt bokáig süppedős sár, megfagyott göröngy, hó alatti jég, befagyott pocsolya, bokáig érő hó. Emiatt én kevés szakasztól eltekintve csak a földet néztem és piszkosul odafigyeltem minden egyes lépésre. Csoda, hogy egyszer sem estem, pedig néha tényleg nagyon féltem. A táj teljesen lenyűgözött, az erdős meg a kilátós részek is, és kicsit sajnáltam is, hogy nem lehet néha megállni és nézelődni meg fotózni:)

Az erőmet szerintem jól beosztottam, akkor kezdtem el csak gyalogolni, amikor már éreztem, hogy nagyobbakat lépek gyalog, mint futva. Inkább azzal volt problémám, hogy túl későn kezdtem el újra futni az ilyen belegyaloglós szakaszok után (mire nekiindultam, már nagyon könnyű volt, innen gondolom, hogy kicsit korábban is elkezdhettem volna futni, csak hát olyan kellemes volt kirándulgatni:))). Lefelé, ahol tudtam, és ahol elmentek mellettem nagyágyúk (rávilágítva arra, hogy itt gyorsan is lehet ám menni, nem csak tyúklépésben:), próbáltam kicsit bátrabban ereszteni, itt voltak 5:30 közeli km-eim, de hát sok ilyen szakasz tényleg nem volt. A végén az aszfaltos szakaszon még amit lehet, beletettem. Az órám 1:36-ot mért (vélhetőleg leállt pár gyaloglós szakasznál), a tényleges 1:43 lett, de asszem semmi alapom így elsőre, hogy elégedetlenkedjek. Frissítésem, öltözékem, cipőm rendben volt, és sokat mosolyogtam.
Hát így történt:)

Kulcsár Judit beszámolója:

Összességében nagyon élveztem, nagyon pozitív élmény volt. A versenyszervezés egyszerűen tökéletes volt, sehol sem kellett várni, minden pakkra ment, sor nem volt (max a wc-nél egy kicsi), a jelölés meg hibátlan volt, akkor is végig tudtam volna menni, ha egyedül vagyok, de végül mindig voltak körülöttem.
Még a versenyközpontban belém hasított a gondolat, hogy bakker, mi lesz, ha én leszek az utolsó…. Szóval rendesen bemelegítettem és jó is, hogy így tettem. Az első 5 km végig emelkedett, de egész jól végig tudtam kocogni, igaz a pulzusom az egekben volt, de egyrészt nem írtál pulzust, másrészt bennem volt a para, hogy mi lesz, ha utolsó leszek, ez mégiscsak egy terep verseny, itt biztosan senki sem gyalogol 🙂 Szóval kemény volt az eleje nagyon, mentem ahogy bírtam. A cipőm elfogadható volt, szerintem, nem a cipő miatt nem mentem gyorsabban, hiszen volt teljesen futható rész, csak már nem bírtam futni. A frissítőponthoz érkezve 8 km, eléggé elkészültem az erőmmel. Ja, kb. a 4. km-től fájt a gyomrom, hogy a betegség maradványa vagy a hirtelen megerőltetéstől, nem tudom. Gondoltam a ponton iszom teát, de nem volt. Enni csak két kis szelet banánt mertem, pedig terülj-terülj asztalkám volt, de gondoltam maradok a jól beváltnál a gyomrom miatt. A pontról kiértünk egy nagyon széles nagyon jól futható, ámde végtelenül egyenes és sunyin emelkedő részhez. Na itt, kész voltam. Gondolkodtam, hogy mi lehet. Eléheztem? De én olyat nem szoktam, másrészt csak 8 km-t mentem, reggeliztem rendesen, a verseny előtt is ettem, szóval úgy döntöttem, hogy holtpont, majd elmúlik. Nagyon nehezen múlt, úgy csináltam, hogy 100 lépés futás, 100 lépés gyaloglás, látod is a fogacskákat a vége felé. Aztán elmúlt, de jött egy olyan sáros 2 km rész, hogy nem hogy futni, még sétálni sem tudtam. Anyázva araszoltam, de gondoltam, majd csak leérek egyszer és így is lett 🙂

Rájöttem, hogy a terepfutásban mi a flash. Egyrészt nyilván a természet. Másrészt, hogy nagyon ott kell lenni fejben, nem lehet közben az esti főzésen, rakott karfiolon és egyebeken mélázni, kőkeményen figyelni kell.

Rendes népség ez a terepfutó, senki sem ordított rám, hogy húzzak le a track-ről, ahol tudtam elengedtem a gyorsakat nyilván, mert ki szereti, ha lihegnek mögötte, de ahol volt két sáv ott mentem, ahol tudtam és gondoltam, hogy majd aki akar és tud kikerül és így is lett. Szóval rendesek voltak 🙂

Epilógus 1. Megnéztem, és nem lettem az utolsó 🙂 A 40 női indulóból 31.-ik 🙂

Epilógus 2. Beneveztem a következő terep versenyre, sőt, már ki is fizettem, nincs visszaút. Közel háromszor ilyen hosszú és kétszer ennyi szint. A felkészülés megkezdődött!

 

A terep új híveket szerzett magának, ahogy a beszámolókból is kitűnik:-)
Csanya köszi versenyt!

 

Budai Trail beszámoló – Belus Fruzsi

Posted on

fruzsi_budaitrailTesómmal, Tomival az L távot céloztuk meg; 26.7 km, 822 m pozitív szintemelkedés, és állítólag klasszul futható. Épp kezdtem beleszokni a dolgozó anyuka létbe, így a leharcolt önmagamnak nem is kellett ennél több így december végére, a 822 méter szintemelkedés egyébként is viszonylag baráti ennyi távon. Reggel, még a párom gyorsan rákérdezett, hogy akkor most mennyit is kell itt letolni, eldaráltam neki ezeket az adatokat (legalább ennyit fújtam fejből, ha már a szintrajzot csak egyszer néztem meg még hetekkel ezelőtt), erre ő megkérdezte hogy akkor itt rendes táv nincs is? Igen, ő nem fut. De nagyon jól tudja, hogy félmaratoni körüli távon nem szeretek indulni, igazából a harminc körüli táv se a barátom, valahol a maraton környékén, vagy afelett érzem magamat komfortosan. Egyébként hiányérzet van bennem, és ez komoly. Tutira génhiba. A tesómnak is pont ez a baja, ez egész egyszerűen nem lehet véletlen. 🙂

Szóval, előző nap zéró rákészülés volt a versenyre, ment minden a szokott módon, játszás a gyerekekkel, tömérdek házimunka (a másnapom kiesik a futás miatt), annyit azonban megtettem hogy a cuccomat már előző este összekészítettem, hogy ne reggel kelljen kapkodni. Az időjárás-jelentésre rápillantottam, és mivel 8-10 fok körüli, szokatlan meleg időt írtak, ezért meglehetősen hezitáltam, hogy mit is vegyek fel. Erről jut eszembe, megtanítottam a hároméves lányomnak a „nincs egy rongyom se” esszenciális kifejezést, azóta is hibátlanul alkalmazza. Szóval több szettet is kikészítettem, de azt sikerült eldönteni, hogy hosszú nadrágot veszek, viszont a lehető legvékonyabbat. Felül hosszú ujjúban gondolkoztam (kétféle vastagságút készítettem ki), plusz betettem egy pólót is. Végül a rajt előtt a vékony hosszú-ujjút vettem fel, alatta a FAST feliratú pólómmal (hmm, hátha számít), de a rajt előtt 2 perccel levettem, és milyen jól tettem.

Tovább a teljes beszámolóhoz Fruzsi oldalára

Fotó: Terepfutás.hu