Belus Tamás – TDS, beszámoló

Posted on szeptember 19, 2023

Szóval az van, hogy Tomi írt egy Háború és békét idéző komplett regényt az idei TDS-ről. Mondjuk ő beszámolónak mondta, hát, ez inkább ilyen sorozat lett:-)
Az első részt olvashatjátok alább, a végén pedig a következő részekhez találtok linkeket.
Elő a pattogatott kukoricával és egy jó pohár borral, meg egy térképpel, hogy tudd követni az útvonalat!
Jó szórakozást!

TDS 2023 beszámoló – I. rész.

Igazából nem is aludtam, inkább olyan volt, mint részegen feküdni valami durva házibuliban, amikor a kábulat vékony falán keresztül hallod magad körül a zsibogást. Nem is volt túl kényelmes a két összetolt sörpad, kemény volt és hideg, ahogy lélegeztem, halkan zizegett rajtam a szorosra tekert izofólia. Majdnem két órát feküdtem így, pedig nem tűnt csak 30 percnek, párszor nagy nehezen át is fordultam a másik oldalamra, ilyenkor néhány másodpercre elöntött a megkönnyebbülés, de gyorsan újra hideg és kemény lett a sörpad. Aztán egyszer csak nagy szentségelés közepette felültem, és összenéztem anyukámmal, aki a szomszédos sörpadon pihent, a szemében érdeklődés, vajon most mi következik, mit fogok mondani?

– Na jó, akkor megyek tovább, mondtam anyumnak. Jó, mondta ő, de akkor enned kell még valamit és át is kellene öltöznöd, elég gyorsan átállt a válságmenedzserről sima frissítő emberemmé. Csináljuk, csak gyorsan, mondtam én, mert éreztem, hogy az elszánásom egy hajszálon függ, a lángját az első enyhe szellő elolthatja. Anyu elment hozni nekem egy tányér meleg levest a frissítőpontról, én közben fáradtan körbe néztem a Contamines-i frissítő pont sátrában. Csupa új arc, ők sem sietnek sehová, páran alszanak ilyen-olyan fekhelyeken, elég békés volt a hangulat. Éreztem, hogy ez a mezőnynek már nem az a sietős része, ahol haladni szoktam, és ahol haladtam szűk három órával ezelőtt, amikor anyu betámogatott a pontra. Megjött a leves, amit gyorsan bekanalaztam és elkezdtem lehámozni magamról a ruhát, és friss cuccokat keresni a mellettem lévő táskából. Hozok még egyet, mondta anya, és elment egy újabb tányér levesért. Jó, persze, mondtam beletörődve. Közben megérkezett az orvosi csapatból az egyik srác, aki látta, hogy készülök valahová. Ő és a kollégái pár órája sokat foglalkoztak velem, amikor a pontra megérkezve azonnal az orvosi sátorba mentem. Nagyon fura és elég ijesztő dolog történt előtte, már vagy két órája alig kaptam levegőt, csak felszínesen tudtam lélegezni, még séta közben is. A srácok leültettek, alaposan kikérdeztek, megmértek egy csomó mindent (vércukor, vérnyomás, stb) és többször is megkérdezték, hogy akkor most kiszálltam a versenyből, vagy sem. A légzési nehézségekre több ötletük is volt (hiányos akklimatizáció, egy korábbi esésem a versenyen a hátamra, súlyos energetikai gondok) de egyik sem tűnt veszélyesnek. Én mondjuk továbbra is be voltam szarva, mert ilyesmit soha nem éreztem korábban, mintha a negyed tüdőmmel kellene kiszolgálni a testemet, tényleg para volt, és ahogy kicsit mélyebbet szerettem volna lélegezni, azonnal szűnni nem akaró köhögési roham tört rám. Az azért láthatóan megnyugtatta őket, nem először vagyok itt, mondtam nekik, hogy ez már az 5. TDS-em. Aztán gondolom arra jutottak, hogy megmaradok, ők nem tudnak érdemben segíteni, és kitessékeltek a sátrukból. Kilépni a beállt combokkal a hidegbe egészen elkeserítően szar volt, teljesen reménytelennek tűnt, hogy tovább menjek. Betámolyogtam apuval és anyuval a nagy sátorba, ahol Lőrincz Oli lépett elénk, hogy na mi a helyzet. Mondtam neki, hogy áááá nagyon kész vagyok, nem tudom mi lesz, nem kapok levegőt, meg egyébként is…Olivér pedig feltette a lemezt, amit ilyenkor kell, és amit én is feltettem volna neki, ha fordítva esik meg velünk a történet: Már hogyne mennél tovább, nagyon sok időd van, dőlj le, pihenj, aludj, egyél, simán összeszeded magad, időd mint a tenger. És hasonlóak. Ebből nekem a dőlj le és pihenj jutott el az agyamig, de az nagyon tetszett, úgyhogy anyuék gyorsan összetolták azt a két sörpadot, szereztek egy takarót, plusz ugye az izofólia a zsákomból, és lefeküdtem. Mielőtt elkábultam volna, Oli már fekve belém diktált még két gélt, amit jó meleg cukros teával öblítettem le, aztán alámerültem a contamines-i házibuli mélyére.

– Na, haza vagy tovább? – kérdezte a fiatal doki, amikor meglátta, hogy felültem a padokon. Megyek tovább. Oh, oké, de öltözz melegen, mert a Tricoton nagyon rossz az idő. Persze, bízd csak rám, mondtam neki, még lehet, hogy mosolyogtam is egy kicsit. Miután átöltöztem (új nadrág, zokni, esőnadrág, felső, esőkabát) a botjaimra támaszkodva álltam fel és annak az embernek a beletörődésével gyalogoltam ki a pontról, aki pontosan tudja, hogy mi vár még rá. A Truc felfelé még hagyján, de az ereszkedés a folyóhoz a sáros meredeken nagyon kellemetlen lesz, és a Tricot nyereg ezekkel a combokkal, na ebbe bele sem akartam gondolni. 8 órányi fájdalmas túra, ezt jósoltam magamnak a hátralévő 25 km-re, amiből aztán kevesebb, mint 7 lett, a végére megjött újra a kedv és az erő, de ne szaladjunk ennyire előre…

Menjünk inkább vissza pár napot az időben, amikor még nem csavarta meg a lelket a TDS-en várható hó, eső, meg sár. Ilyenkor még bármi lehet az előtted lévő versenyből, akár valami váratlanul jó dolog is, és őszintén mondom nektek, hogy én ebben bíztam. Fura év volt mögöttem, sérülésekkel indult, kimaradt a Hard és a Black Hole, de az Istria100 nem lett rossz, az UTH kifejezetten jól ment, és a Mozart 100-on is jól helyt álltam. És ami a legfontosabb, ezeknek a versenyeknek a végén is jól mozogtam, szépen egyben maradtam, az Istria végén pl 170 kilométernél, 24 óra után is tudtam 5 percesekben futni. Ez azért nagyon biztató volt a TDS előtt. Azt nagyon határozottan éreztem, hogy bármi lesz is, ez lesz (egy jó darabig) az utolsó TDS-em, túl nehéz, túl meredek, túl technikás és talán túl hosszú is nekem ez a pálya, nem mintha nem tudnám ezt. De egy dolog tudni és más dolog elfogadni, és én soha nem fogadtam el, hogy én ehhez kevés vagyok. Hál istennek, mert engem ez a mentalitás vitt mindig előre a sportban, a könnyű út végén ritkán van olyan hely, ahová igazán vágyik az ember, és én annyira, de annyira vágytam egy olyan TDS-re, ami után elégedett lehetek önmagammal. Milyen mókás az élet, hogy pont az összeomlós, alvós, 32+ órás után éreztem ezt először, haha. De már megint előre szaladtam.

Tehát péntek pakolás, szombat egész napos utazás autóval apuval és anyuval, vasárnap pedig szembesülés Chamonixban a valósággal. 40 fokból indultunk 10 fokba érkeztünk, gyakorlatilag a hétfő éjjeli rajtig szinte folyamatosan esett, 1-1 órára állt csak el az eső, azt is csak azért, hogy elhiggyük, hogy már vége. Vasárnap futottam egy lazát síkon, mert az esőben nem akartam kockáztatni a hegyen, aztán Leskó Bazsival átvettük a rajtszámokat. Balázs február óta tanítványom, és hat kemény, de nagyon sikeres hónap hozta el őt ide, sub7 órás Bérccel, 15 óra alatti UTH-val és nagyon sok terepspecifikus edzéssel. Az is hasznos volt mindkettőnknek, hogy több alkalommal órákon át egész részletesen beszéltünk a pályáról. Ő ismerkedett a rá váró kihívással, én pedig ilyenkor újra átvettem, újra átéltem, amit már olyan sokszor. Hasznos volt. Ezekben a videochatekben bent volt Nagy Robi tanítványom is, ő az OCC-n indult, és a tesóm Fruzsi is kicsit segítőnek, kicsit mint a CCC-n érintett elsőbálozóként. Így négyen okosítottuk, biztattuk egymást már tavasz óta. Köszi srácok itt is! A rajtszámátvétel után még kihasználtuk az esőmentes órát, és oldódtunk a chamonix-i hangulatban. Elmondom milyen ez. Az megvan, amikor besétáltok egy magyar versenyen a csarnokba, ahol a rajtközpont van, és elönt benneteket az az izgatott, de jóleső érzés, hogy ááááá itthon vagyok, ez az én helyem, és ez a sok ember itt körülöttem, a crew, meg a többi futó, na ők pont olyan hülyék, mint én. Testvéreim az őrületben. Elég csak összenéznünk, és tudjuk. És itt ez a hely, Chamonix, a Mont Blanc lábánál, körben csupa kultikus heggyel, ahol egyik szegmensed sem fér be a top 1000-be, hiába tolod maxon, nos itt ezt érzed az egész városban. Bárki jön szembe, az vagy futó, vagy egy futónak a valakije, itt mindenkinek ott van az a dolog a szemében. Imádom! Este jött az SMS a cold weather kit-ről, extra kötelező felszereléseket is előírtak a rossz idő miatt, úgyhogy gyorsan vennem kellett egy védőszemüveget, amiről egészen biztos voltam benne, hogy nem lesz rajtam soha, ehhez képest a rajt után 2 órával már abban nyomtam, mert majd kiütötte a szemem a hó, amit a viharos szembeszél hajtott. Kora este azért csak megittunk egy-két sört Olvasztó Daniékkal a városban, a testnek nem hiányzott, de a léleknek nagyon is, kicsit megbiztattak a többiek engem és Balázst. Jól esett. Drága jó edzőmmel, Barát Gabival is beszéltem, megkaptam a virtuális buksisimit, töltődtem kicsit Gabi kiapadhatatlan pozitív energiájából. A versenyről sokat nem tudtunk beszélni, annyira a körülményektől függött minden, azokat pedig még mindig nem láttuk előre.

Hétfő reggelre 1600 felett szépen behavazódtak körben a hegyek, és napközben is megmaradt a hó, a hegy túloldaláról is csupa havas képet kaptam, úgyhogy a cuccaimat ennek megfelelően állítottam össze. Az alap volt, hogy hosszú nadrágban indulok. Még ha Courmayeurban nem is lesz nagyon hideg, de a rajt után már egy órával 2000m felett leszünk, ott az eső hóra fog váltani, és sok lesz a kitett rész, a rövidnadrág értelmetlen, oktalan kivagyiskodás. Persze sokan futottak rövidben, de hagyjuk is, erre nincs értelmes magyarázat. Szóval hosszú nadrág, hosszú ujjú felső, + esőkabát, és elővettem a kifejezetten ilyen körülményekre készült merinó gyapjú Compressport Winter Trail zoknikat. Az szintén biztos volt, hogy a nálam lévő négy HOKA közül a Mafate Speed4-ben fogok rajtolni, ennek a legagresszívabb a mintázata, és sárban is nagyon jól működik, márpedig nemcsak hóra, hanem havas latyakos sárra is számítottam (be is jött sajnos). Hétfőn átbeszéltük apuval a frissítést meg a menetrendet, délután pedig próbáltam aludni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Közben jött a hír, hogy módosítottak a pályán, kivették belőle a legmagasabb hágót, a Pralognant, itt szenvedett halálos balesetet a cseh Ondrej Tabarka 2021-ben. Azóta a szervezők különösen óvatosak a pályának ezzel a részével, a rajtot is azért rakták át délutánról éjfélre, hogy a teljes mezőny világosban haladjon itt át. A módosítás miatt a Roselendi frissítő pontot egy egyszerűbb, de jóval hosszabb úton érjük majd el, a táv így 145km-ről 154-re nőtt. Ez annyira nem jó hír, de a Pralognan kivételének nagyon örültem, egy porcikám sem kívánta, hogy a jeges havas láncon lógjak a hágóról lefelé vezető meredek technikás ösvényen (vagy min).

Este 9-kor nagyon jó hangulatban keltem, még egy kis zenét is betettem és elkezdtem a készülődést. Először tiszta kézzel betettem a lencséket, aztán lábkrémezés, kidörzsölődés elleni krémezés, textil fel, freebelt fel, rajtszámtűzés, a mellényt (egy 12 literes Raidlight, nagy kedvencem) meg már összeraktam délelőtt. A buszmegálló 15p sétára volt, amire nem vágytam az esőben, ezért megkértem aput, hogy vigyen el autóval. A nagy Gepron parkolóban megkerestük egymást Balázzsal, akivel sikerült anno a legutolsó buszra helyet foglalni (riadóláncban voltunk egymással, és amint láttam, hogy lehet helyet foglalni, azonnal lecsaptunk rá Bazsival). Az alagút felé akkora volt a dugó, hogy elég hamar rájöttünk, hogy nem fogunk időben átérni a 23.50-es rajtra, de emiatt annyira nem aggódtunk, mert a szervezett buszokat úgyis megvárják, nélkülünk nem lesz rajt. Még fel sem értünk az alagút bejáratához, amikor sikerült úgy megdörzsölnöm a jobb szemem, hogy éreztem, kimozdult belőle a lencse. Pánikban szóltam Balázsnak, hogy bakker Bazsi, nézd már meg, hogy hol a lencsém! Bekapcsolta a fejlámpáját és hamar észrevette, hogy kipergett a lencse a szememből és már az arcomon van, mondta is hogy hol. Óvatosan megkerestem, levettem és a koszos, krémes kezemmel kihajtottam. Próbáltam kitalálni, hogy mit csináljak. Nem vagyok ügyes ezekkel a lencsékkel, évközben mindig a Rudy Project szemüvegeimben futok, évben kb 5-6 alkalommal teszek be csak kontaktlencsét, szinte csak versenyen használom őket. Tükörrel is alig tudom betenni, nemhogy tükör nélkül, egy buszon zötykölődve. Para volt. Kértem Balázst, hogy nézze, hogy jó irányban és szögben próbálom-e a szemem felé tolni a lencsét. Ő mondta, hogy szerinte jó lesz, jól csinálom. Én vettem egy levegőt és előre mozdítottam picit az ujjam, és éreztem, hogy húúú ez oké lesz talán. Pislogtam egyet, és bent volt. Igaz hogy veszettül szúrt, csípett, meg konkrétan homályosan láttam vele, de ezen nem csodálkoztam, olyan koszosan tettem be őket. Majd az eső kimossa, gondoltam. Nagyjából ekkor ért fel a busz az alagút bejáratához, de ahelyett hogy behajtottunk volna, előbb a buszsofőr beszélt röviden egy láthatósági kabátos figurával, aztán a busz megfordult, és elindultunk vissza le Chamonixba. Most mi van? Zavartan nézett körbe mindenki a buszon. Lehet, hogy lefújták az egész versenyt az időjárás miatt? Nem lenne példa nélküli. Vagy olyan sok órával elhalasztották a rajtot, hogy át sem visznek minket az alagúton? De akkor mi lesz az 1500 futóval, aki már Courmayeurban van? Áááá megvan, biztos fordított irányban lesz végül a verseny, Chamonixból Courmayeurba, ezen jót mosolyogtunk páran. Pár perc alatt leért a busz Chamonixba, de ott azonnal vissza is fordultunk egy körfogalomban az alagút felé, és egy szervizúton újra felkapaszkodtunk a bejárathoz, csak nem oda, ahol az előbb voltunk. Azonnal be is engedték a buszt és suhantunk át az alagúton Olaszország felé. Hát akkor ez is megvan, mégsincs éjfél. Illetve dehogy, éjfél már elmúlt, elvben már 10 perce úton kellene lennie a mezőnynek, az sms szerint 0.45-re halasztották a rajtot. A busz lekanyargott Courmayeurba a buszpályaudvarra, ahol hideg, szél és eső várt minket. Üdvözöljük Olaszországban! A buszról leszállva 20 percünk maradt Balázzsal a tollászkodásra, úgyhogy gyorsan össze kellett raknunk a drop bag-et, a zsákot, amit előbb a beaufort-i pontra visznek át nekünk 100k-hoz, aztán pedig a célba. Itt azonnal meg is kellett hoznom egy döntést. Volt rajtam egy vastag szél és esőálló Raidlight téli futókabát, még Gyimothy Tomitól és az iloverunning.hu-tól kaptam pár éve, amikor a Raidlight nagykövete voltam itthon. Ez a kabát annyira meleg, hogy 1-2 alkalommal futottam csak benne, akkor is ilyen mínusz 10 fokos hidegben, és igazából még ahhoz is meleg volt. Szóval ez a kabát volt most rajtam, de csak azért hoztam, hogy a rajtig rajtam legyen, úgyhogy most le kellett volna vennem és betenni a drop bag-be. De nem nagyon akaródzott. Olyan cudar idő volt már itt is, hogy bele sem akartam gondolni, mi lesz majd 2500 méteren a kitett részeken, főleg, hogy egész biztosan hó is lesz. Úgyhogy gondoltam egy merészet, és magamon hagytam a kabátot, pedig tudtam, hogy ha meleg lesz, akkor nem fogom tudni eltenni a mellényben. Ahhoz túl vastag és nagy. Miután ez megvolt, gyorsan bementünk a kongresszusi központ mosdójába megigazítani a toalettünket, plusz felvettem már itt a kesztyűket és rá a LEKI bot saját kesztyűjét. Így sétáltunk fel a közeli rajtba, ahol már kb. rajtunk kívül mindenki a kordonok között toporgott. Neked itt kellene bemászni valahol, mondta Balázs még a mezőny elején, úgyhogy elbúcsúztunk egymástól, aztán bemásztam a kordonon. Elég sűrű volt már bent a tömeg, úgyhogy belül a sporik kénytelenek voltak segíteni, hogy ne úgy érkezzek rájuk, mint egy szétkólázott stage diveozó rockzenész. Volt még 10 perc toporgás, tapsoltatás, szólt a Vangelis, aztán visszaszámolt a tömeg és végre elindultunk…

2. rész

3. rész

4. rész