Month: október 2021
UB Trail – Zsubrits Gábor, beszámoló
A hátam közepére sem hiányzott, mikor reggel 5-kor ébresztett a telefon. Utána másfél óra kocsikázás, és várakozás a rajtra. A várakozás az egész napot jellemezte, mivel minden ponton 1,5-2 órát vártunk a váltások miatt, ilyenhez nem igazán vagyok hozzászokva és nagyon vártam már, hogy rám kerüljön a sor. A legszívesebben már az első váltáskor nekiindultam volna.
A 115 kilométeres távot 6-an teljesítettük, én délután 4-kor futottam, két szakaszt egymás után. Mivel még egyszer sem vettem részt ezen a versenyen, illetve még nem is igazán jártam a Balaton ezen részen fogalmam sem volt mire számítsak. A szintmetszetet nézve, úgy terveztem hogy a lejtőket fogom erősebben megfutni a többi részen meg minél jobb tempóban átmenni, aztán az erőm tart, ameddig tart.
Az első egy 10,4 kilométeres szakasz, ami különösebb gondot nem okozott. A szint egy kezdeti nagyobb emelkedőt leszámítva, ami a Hegyestűhöz vezetett fel elhanyagolható volt, a többi részen meg pár könnyebb emelkedőt leszámítva szintben haladt, én ennél nehezebb terephez vagyok szokva. Ellenben nekem sok volt az aszfalt, amit annyira nem élveztem, de utána borospincék és szőlőtőkék között futva szinte végig elkísért a balatoni panoráma, ami nagyon szép volt és pont ezekért érdemes a terepfutást választani. Itt egy helyen rossz felé kanyarodtam, de ugyanígy jártak mások is előttem, és szóltak, hogy rossz felé tartok. Gyors fordulás és hamar megtaláltam a helyes irányt. A jelölésre ettől függetlenül semmi panasz nem lehetett, sűrűn voltak a szalagok, és egyértelmű volt minden kérdéses kereszteződésben, hogy merre is kell menni. Innen már gond nélkül beértem a váltópontra, ahol csipogtam, banán és mentem is tovább.
A következő szakasz már jobban hasonlított egy terepfutó versenyhez, voltak szűk ösvények, és lejtők amiket nagyon élveztem, meg emelkedők, ahol azért lehetett küzdeni felfelé. Ezen a szakaszon sokat is tudtam előzni, ami mindig egy kis plusz motivációt adott is a futás közben. Lassan rám sötétedett, és valahol itt a szürkületben sikerült rosszul lépnem, de már csak pár kilométer volt hátra, és szerencsére nem történt komolyabb baj. Sötétben még nem futottam, de most ebben is lehetett részem. Annyira nem volt vészes, mint először sejtettem. Itt viszont éreztem, hogy kezdek szép lassan elfogyni, ez 21 kilométer után kezdődött. Addig viszont nagyon jól ment, 2 óra 14 perc alatt megvolt a félmaratoni táv. Innen viszont a futás kényelmetlen lett, nem is esett jól, egyre gyorsabban fáradtam, már nemcsak az emelkedőkön sétáltam bele, hanem egyre többször síkon is. Tény, hogy a csúcsformáról már az elején se tudtam volna beszélni, de ahhoz képest a tempóm szerintem nagyon jó volt, jól is éreztem magam, és csak az utolsó kilométereken adódtak nehézségek, de erre számítottam is, nem ért váratlanul. A fáradságot az is jelezte, hogy egyre többször néztem az órára, mikor fogynak el a kilométerek, nagyon vártam a váltópontot. Messziről már hallottam, a többieket, hogy biztatnak, de én csak arra figyeltem, hol a váltótársam. Örültem, hogy végre beértem, és kellett pár perc mire képbe kerültem újra, de hamar rendbe jöttem.
Aznap ennyi volt bennem, most aztán mindent kiadtam magamból, jó sokat is előztem közben, ami azért adott némi pluszt. Az időkkel meg teljesen meg vagyok elégedve az első 10,4 kilométert 1:01:39 alatt letudtam, és a csapatok között a 33. legjobb időt futottam a 159-ből, a második szakaszt, a 14 kilométerest pedig 1:35:31 alatt teljesítettem, minden nehézségek ellenére a 85. legjobb idő lett.
A csapatunk 12 óra 39 perc alatt ért körbe, alaposan felülmúlva az eredeti tervünket, és így 6-an gyorsabbak voltunk, mint pár éve mikor 10 fővel vágtak neki. A frissítésem a szokásos Turul körös pakk volt, plusz kiegészítve a pontokon található dolgokból. Összességében jó volt részt venni benne, kár lett volna kihagyni hiszen egy nagyon jó csapat tagja lehettem, és lett egy szép befutóérmem 😀
KrUltra – Hankó-Szilvási Niki, beszámoló
Ha jól emlékszem épp a kondis.no oldalon kutakodtam, nézelődtem valami olyan verseny után szeptember elején, ami lehetőleg nem 500-600 km-re van tőlünk maximum 80 km/h sebességgel suhanva az “autópályán”. Na és ezen a versenyen megakadt a szemem. Talán tíz percre rá, hogy megtaláltam küldtem Gabinak egy üzenetet egy linkkel és egy kérdőjellel és remegve vártam a választ.:) Én személy szerint 7 körre gondoltam, Gabi röviden és tömören írta, legyen 8, legyen ultra. Így már szeptember elején elkezdhettem fejben összerakni, ízlelgetni, átgondolni az ultrát, mint új szót a futószótáramban.
Éltem azzal az óriási előnnyel, hogy a pálya szinte a szomszédban van, így felvettem a kapcsolatot a szervezővel, amiből végül is pályabejárás és jelölés is lett. A pálya tökéletes is lehetett volna. Ha a verseny előtt 3 nappal és a verseny napján is nem esett volna az eső. Hihetetlen változatos 3.3 km a pálya amiben 368 mm pozitív szintemelkedés van. Sziklás, mohás, tőzeges, gyökeres, olyannyira színes, hogy egyszerűen megunhatatlan. Utólag megszámolni sem tudnám, hogy naponta mennyiszer néztem rá az időjárás applikációmra. Örök optimista vagyok, én mindig napsütést akartam látni a screen-en, de azon folyton csak sötét felhőket és egész napos esőt mutatott. Minél közelebb értünk a dátumhoz, annál komolyabban látszott, hogy bizony itt nem lesz napsütés. Azt hiszem onnantól kezdtem elég komoly öntréningezésbe arról, hogy ez most ilyen lesz, esni fog, semmi gond, megfelelő ruha választás, plusz tartalék ruha, a tudat, hogy ez órákig is eshet, de barmikor ki is süthet a nap, hiszen az időjárás jelentés sosem pontos, mint tudjuk. Eszembe jutottak a tavaly téli edzéseim, milyen cudar körülmények között mentek le akar jégen és esőben is egyszerre futottam, ez segített, mindenre szükségem volt, ami meggyőzhet, kételkedtem magamban, mint mindig, Gabi egy percig sem tette, mint mindig.
A verseny szombaton volt, délelőtt 10.00 órai rajttal, először úgy gondoltam, ez olyannyira késői rajt, ráérek talán még korán reggel előtte bepakolni, itt csendben megjegyzem, hogy a verseny teljesen önellátó, vizet egy kerti csapból biztosítanak és talán kávé is volt még, na. Valami oknál fogva mégis péntek este kezdtem neki a pakolásnak, nem tudom mi volt az oka, de fontos megjegyeznem, mert a frissítésemnek óriási szerepe volt ebben a fel-le játékban, és utólag nem is értem, hogy lehettem olyan amatőr, hogy ezt először szombat reggel akartam összedobni. Pénteken miután elkezdtem a pakolást, 2 doboznál maradtam, egy a ruháknak, amiben volt meg fejlámpa, bot ami csak egy szép dekordarabja volt az én kis felszerelésemnek, várat ő még magára, különben sem bánom, hogy nem ilyen sárban avattam fel. Bekerült a dobozba gyapjú tartalék zokni, plusz cipő, egy felső, tartalék kesztyű. A másik dobozom az, amit esetleg megkívánnék, jól esne, fene tudja, sose futottam még ennyit, mit-eszik-ilyenkor-az-ember-asztalkam lett. Itt volt benne sós főtt rizs, pár szem datolya, banán és cola.
Szombat reggel, mikor elindultam fújt a szél, esett az eső. Teljes tudatában annak, hogy ma ez fog rám várni, elindultam, az autóban pedig elég magas hangerőn nyilván a zenen keresztül is próbáltam magamba szívni a jó kedv, energia, motiváció minden cseppjét. Amikor már az utolsó utcába kanyarodtam, láttam futókat sétálni az úton, szerintem attól a perctől fülig ért a szám és onnantól kezdve talán a nap végéig kitartott. Megérkeztem az un. base campbe, ami igazábol nem volt más, mint a szervező háza előtti kis garázsbejáró, víz volt kerti csapból, hurrá az már nekem bőven elég. Itt végre felavathattam a nyár végén vásárolt leárazott kemping asztalunkat. Ki gondolta volna, hogy egy ultrán fogom felavatni:-) .Erre az asztalkára kikerült a keét zárható tetejű műanyag dobozom, mert abban mar előző este is biztos voltam, hogy én ebben a fel-le nyakig sár móka közben nem fogok a betonon guggolni és táskát túrni, mennyi energiát, fókuszt visz az el. Rajtam volt a futómellényem, 1 liter folyadékkal, 40 percenként gél, óránként só, és elrejtettem magamnak mini snickerseket kellemes meglepetésként. 2 óránként terveztem belenyúlni a dobozomba, amikor is újabb 1 liter folyadékot veszek magamhoz és így tovább két óránként, ha bármi mást megkívánok, akkor csipegetek a dobozból, ez volt a terv. Mivel én 8 órás teljesítéssel számoltam, így két mellényem volt: félidőnél csere.
Na de kezdjünk már végre futni, elnézést, hogy ennyit taglalom a frissítés részét, de tényleg azt érzem ugyanolyan fontos része volt ennek a versenynek, mint maga a futás. Szuper csapat jött össze, a verseny létszáma maximum 25 fő, az idén jelent meg eddig a legtöbb résztvevő összesen 22-en, többségében lányok . Yaayy..
10.00-kor startoltunk, én annyira élveztem és szívtam magamba a helyet, a hangulatot, az embereket, hogy az első három körömre nagyjából nem is emlékszem. A negyedik kör volt az, amikor már megismerkedtem a csapattal, az arcokkal, akik egy idő után mindig ugyanazon a helyen nagyjából hasonló sorrendben érkeztek. Én végig mindig mosolyogtam, egyszerűen nem lehetett mást tenni. Hiszen itt vagyunk 3 fokban szakadó esőben, fel-le megyünk egymással szemben és azt csinálhatjuk egész nap, amit szeretünk, hát mekkora móka már ez:-) Volt egyébként hó, jég, hihetetlen erős szél, pár perces napsütés, szivárvány, és esőfal a Norvég tengeren.
Hárman mentünk elöl, én voltam a harmadik. Az első lánynak sokáig az arcát sem láttam, annyira a sapkája sildje alatt futott, szinte csak a száját láttam, de az többször is mosolygott. Az utolsó körben egyébként lekerült róla a sapka, és akkor már csacsogás is volt, most így visszagondolva lehet, későn kezdtük a beszélgetést 6. vagy a 7. környékén Csupa jó dolgot tudok írni, semmi nagy esemény, mentem előre, kilométerek számáról sokszor fogalmam sem volt, mindent körökben mértem. Minden működött úgy, ahogy az el volt tervezve. Egészen a 6. kör végéig, amikor is az IT szalagom jelzett, és a térdem elkezdett szúrni. Most már okos vagyok és tudom mi volt a probléma, ez ott akkor nem volt egészen nyilvánvaló. Annyit biztosan tudtam, hogy óvatosan kell itt lépdelni, annyira nem vészes, lefeléken fáj, felfele meg mindig öröm, különben is már csak két kör van, tudom kompenzálni, menni fog. Ami miatt jelzett a testem, az nyilvánvalóan csakis az én hibám,ezek a downhillek számomra felértek egy vidámparkkal, és csúszni lefele a tőzegen át a sáron, faágakba, bokrokba kapaszkodva csapatni ezen a lejtőn a legnagyobb szórakozás volt, és itt vétettem a hibát. Nem gondoltam bele,hogy nekem itt nyolcszor kell lejönnöm, nem féltem ettől a részétől, pedig erre gondolni kellett volna. Végül meglett a nyolc kör, az utolsó körben végre időt engedtem magamnak egy kis fotózásra is, gyönyörű kilátás tárult elénk, jobbra Trondheim a Norvég tenger partján, balra kis fenyőszigetekkel tűzdelt Selbusjøen, előttunk a Trollheimen hegység.
A tervezett idő előtt végeztem, sötétedés előtt, ami elég fontos tényező volt számomra. Végül a sapis lány kilenc kört ment, I feel you mondtam neki vissza az ő utolsó köreben, hiszen pontosan 1 körrel előbb ő ugyanezt mondta nekem.:) A körözés miatt nagyon érdekes hangulata van ennek a versenynek, kicsit megismerkedsz itt a futókkal, egyedül futsz, de valahonnan mindig azért előbukkan valaki szemben, érdekes volt látni, hogyan változtak arcok körönként. Lehetett látni mosolyt, küzdelmet, fókuszt, bizonyítást, jókedvet. A portugál srácot, amikor a hetedik körben láttam, azt hittem ő már nem jön velem újra szembe, kiderült végül, hogy 10 kört csinált és így ő lett a nyertes.
A végén rá akartak beszélni még egy körre, nem ment,meg sem próbáltam. Én fejben nyolc körre raktam magam össze, talán ha a térdem nem fájt volna, talán… Ez a talán már ott marad és jövőre majd megfejtésre kerül, mert tapasztaltabban és okosabban a pályát ismerve, talán szárazabb körülményekben reménykedve (hahaha) 9 kört szeretnék itt futni. Én ebbe a versenybe teljesen beleestem. Aznap este, amikor lefeküdtem és épp a legkényelmesebb pozíciót próbáltam megtalálni,eszembe jutott, hogy reggel a kocsiban Michael Jackson Dont stop til you get enough számát hallgattam és vigyorogva aludtam el.
UB Trail – Cseke Betti, beszámoló
Ez a hét egészen érdekesen alakult, kezdve azzal, hogy Almát hétfőn orvoshoz vittem erős náthával és kis köhögéssel. A doki egész hétre kiírta és elküldte teszteltetni, ahova kedden vittem el. Közben én otthon dolgoztam is a betegeskedő gyerek mellett. Szerdán jutottam ki először futni, kora reggel. Aznap már nekem is kapart a torkom és egyre jobban fájt a fejem. Ittam a mézes gyógyteákat ezerrel. (Gyógyszert nem veszek be gyógyszerallergia miatt.) Na gondoltam ez remek, nem szeretnék lebetegedni. Szerda éjjel arra keltem, hogy nem kicsit fáj a torkom és a fejem is szétrobban, csütörtökön még jobban fájt a fejem, már majdnem rádírtam Gabi, hogy ha ez így marad, én nem tudok versenyezni… Közben kiderült, hogy Alma szerencsére negatív. Hudejó. Nekem du.ra alábbhagyott a fejfájás, nagyon örültem, de éjjel még éreztem a torkom, de péntekre enyhült mindkettő. Közben azért dolgoztam is ám, végig maszkban, fókuszálni abszolút nem tudtam a versenyre.
Kimentem átmozgatni és aztán elkezdtem végre pakolni, mert 4-5 között terveztük az indulást Füredre, ahol a szállásunk volt. Jött velem az egész család. Este 10-kor sikerült a gyerekeket lefektetni, én fél 11 körül aludtam el, és úgy éreztem nem igazán sikerült még mentálisan megérkeznem… de annak örültem, hogy fizikailag jól vagyok!
A rajtban találkoztam Gerivel, Edinával (sulis szülők, ők is a 40-es távon indultak), váltottunk pár szót, akkor tudtam meg, hogy lecsíptek kb. 1,5-2 km-t a távból, és ezzel a szint is kevesebb lett jóval, abban a kb. 2 kiliben lett volna egy nagyobb mászós rész… Konstatáltam, hogy jó akkor most már végképp be kell érnem 5 órán beül, sőt!
9-kor elrajtoltunk, kicsit azt hiszem erősen kezdtem, meg túl is öltöztem. Még az első checkpont előtt, ami 5,8 km-nél volt, megálltam pisilni, aztán cipőt kötni, a Kálvária-dombra felfelé el is kezdtem vetkőzni, körsál, hosszú újjú felső és a kesztyű már nem kellett. 11,8-nál, Koloska-völgynél várt a család, pacsi a gyerekekkel, izótöltés és már mentem is tovább. Együtt mentünk itt még sokan, zavart is a sok ember. 😀 Hidegkúton volt a fordító, előtte volt egy hosszú, széles szakasz, ahol már jöttek szembe az elsők, és a váltósok. Úgy számoltam, hogy 4. nő vagyok, aztán még a fordító előtt kb.18 kilnél megelőzött egy lány, de úgy hogy esélyem sem volt utolérni. 19,2-nél fordulás, izó és víztöltés, indulás vissza.
Pont 2 óra alatt tettem meg a táv felét. Ez biztatónak tűnt. Mivel szint nem volt sok, inkább alattomos, sunyi kis emelkedések voltak, ezért a sétát nem éreztem indokoltnak nagyon, és már vártam, hogy mikor jön egy nagyobb dombocska, hogy legálisan lehessen sétálni. 😀 Nagyon mászós rész nem igazán volt. Kb. félmaraton (2:14 lett amúgy) után kezdtem azt érezni, hogy “élek”, fura, hogy több mint 2 óra futás után jött ez az érzés, de akkortól végre egyedül voltam, se előttem se mögöttem nem láttam senkit és úgy éreztem suhanok. Aztán 24-nél utolért egy külföldi srác, bő 10 km-en át előzgettük egymást. Váltottunk is pár szót. Kb.33-34 km-nél aztán otthagytam és az utolsó 5 kilin 5 férfit előztem meg, és több félmaratoni távost is. Ez nagyon jó érzéssel töltött el, mert bár kifutottam magam, mégis maradt erőm a végén előzgetni.
Az 35.és 36.km 6 percen belüli lett, az utolsó kettőbe viszont lelassultam, az már fájt eléggé. Ja és 27-nél elbotlottam, elég nagyot estem, de szerencsére nem lett baj, felpattantam és mentem tovább. A tenyerem és a jobb térdem fájt kicsit. A frissítésem is teljesen jó volt, kb.2 liter izo, 1 liter víz es 2 gél csúszott le. 4 óra 5 perc lett végül, ami elég jó, még így is, hogy alig volt benne 600 m szint. 30 kilinél szomorkodtam is, hogy nemá’ csak 38 lesz, mindjárt vége, én még futni akarok! 😀
A célban várt a család, kiderült, hogy 6.lettem nők között, 21.abszolútban. Nincs az UB-n nagy mezőny, kevés is az induló, de én akkor is rettentő büszke vagyok magamra! Még van egy kis izomláz, és érzem a lábaimat, de működnek. 🙂
Jöhet a következő cél!
- 1
- 2
- …
- 8
- Következő →
baratrunning.com 