pulzuskontroll

Szavanna Trail beszámoló

Posted on

A Gizinokat Dobos Erzsébet, Juhász Erika, Földi Zsuzsa, és Karlovitz Zsófi képviselte az idei Szavanna Trailen.

Két rövid beszámoló a versenyről:

Dobos Erzsi:

Kicsit hosszabb táv volt, mint a Börzsöny, de kevesebb szint, viszont jóval melegebb volt. A meleg miatt nehezebbnek éreztem, mint a Börzsönyt, pedig az emelkedő nem volt annyira durva. 7 km körül volt is egy mélypontom, de aztán lejtő jött, úgyhogy összeszedtem magam. Ha kicsit jobban megnyomom bekerülhettem volna az első 10-be, de késő bánat:-)

Földi Zsu:

Jó korán megérkeztünk, én konkrétan fáztam reggel :D. Jöttek Erikáék, Zsófiék, Erzsi is, rajtszámot felvettük, fotó, zsáktöltés, kulacsba kóla+víz, átmozgattam magam, és rajthoz. Óra indít, útvonal rajta – hopp, minden eltűnt róla :D. 2 perccel a rajt előtt telefonról újra átküldtem, nekem jó látni közben hogy az adott emelkedőn hol tartok, kell ez a vizuális megsegítés 😀
Azt írtad hogy tempós legyen, és max 178, hát próbáltam ezt tenni. Amíg és amikor tudtam, az emelkedőket is megfutottam, volt ahol gyalogolni kellett, mert konkrétan levegőt nem kaptam 😀
Az első 6-7 km végig napon volt, de valahogy egyáltalán nem zavart. Meleg volt, de nem éreztem, hogy ez sokat visszavenne. A sukorói frissítőponton csak gyors kulacstöltés volt.
Összesen négy nagyobb emelkedő volt a 23 km-en, a harmadik az nekem mászós volt, a combjaim sikoltoztak, hogy ezt ne tegyem velük, de mentem, ahogy csak tudtam. Utána már vissza Pákozdra egyszer volt egy gyaloglós kis emelkedő, a többit futottam, ahogy tudtam. Amikor fáradtam, és átfutott a fejemen, hogy jól esne gyalogolni kicsit, és egyébként is emelkedő van, arra gondoltam, hogy a séta nem fér bele a ‘tempósan’ kitételbe, így maradtam a futásnál. 4-5 emberrel kerülgettük itt egymást, végül az emelkedő tejerénél már mögöttem maradtak, nem is kerültek elém később sem.
A végén a maradék 3-4 km-t is, ami nagyjából lejtő volt, úgy futottam, hogy a pulzus maradjon a ‘tempós’ zónában.
Amikor indultunk, a fejemben 21 km 500 m szint volt, 2,5 órára gondoltam, hogy az úgy pont jó lenne. Aztán valamikor az 5. km körül rájöttem, hogy hát ez nem ennyi, hanem 23, és 550 m, akkor már arra gondoltam, hogy 2:40-45 körül milyen jó lenne a vége.
2:42 lett, és utólag megnéztem, 2:30:35 a 21 km :).
Nagyon klassz verseny volt!

Reklámok

Visegrád Trail – Gerlai Orsi, beszámoló

Posted on

A tavalyi futamról azt írtam, életem legjobb versenye volt, ezért alapos mentális felkészülést igényelt az, hogy most ne induljak semmilyen elvárással. Egyetlen célom az volt, hogy a tavalyi időmet megjavítsam, és versenyezzek, amennyire az aktuális erőnlétem lehetővé teszi. Ideálisan alakultak a körülmények: eső, sár nem volt, meleg volt, de nem fojtogató. Szombaton elvittük a srácokat a Kids trailre, már ott katarzisom volt. Hankáékkal és Palyik Andival bandáztunk. Rajtszámot előző nap este felvettem, a versenyközpontban találkoztam Fruzsival, akinek mindig nagyon örülök. Reggel a család pontos időterv alapján elfuvarozott a Salamon-toronyhoz, ahova felkocogtam a Duna-partról.  Találkoztam a többi Gizionnal. Julival akkor  először. Gimnasztikázgattam, meg Julival és Judittal felkocogtunk a parkolóig, integettünk Nicolnak, és értesültem arról is, hogy Tomi már réges-rég elhúzott, így sajnos nem leszek a nyula :))).
Hamarosan ellőtték a rajtot, és már indulhattunk is felfele egy meredek, szűk ösvényen, amin el sem tudtam képzelni, hogy hogyan tudja magát keresztülpréselni a teljes mezőny. Óriási torlódás volt, mondhatjuk, hogy szerencsémre. így biztos nem tudtam elfutni az elejét, amire amúgy hajlamos vagyok, mert idegesít az elején hömpölygő tömeg, ami nyilván egyből gyaloglásba váltott. A Fellegvár utáni aszfalton ritkult először kicsit, de még itt is összefüggő sor maradt.  Az első 10km-re nem nagyon emlékeztem tavalyról, csak egy szép kanyargós hegyoldalbeli single trackre, amiről már tudom, hogy agyilag ki tud nyírni, ha nem figyelek, de figyeltem. Már az első fél óra után megettem az első gélt emiatt. Ugyanezen a szakaszon nem várt fordulat: elkezdett fájdogálni a hosszanti talpszalagom, meg az egyik térdem is. A talpam nyilván az előző napok/hetek cipőpróbálgatásai miatt jelentkezett be, a térdem meg az IT szalagom miatt, amit lehet, hogy nem sikerült rendesen lenyújtani. De valahogy ez sem kavart fel, csak elkezdtem felkészülni arra a körülményre, ha esetleg már a Pap-réten ki kell állnom egy plantaris fasciitis vagy egy ITB szindróma boldog tulajdonosaként, egy óriási IDIOT/LOSER felirattal a képzeletbeli homlokomon. A jógatanár mondta egyszer, hogy ” ne ítélj, ne minősíts, csak szemlélődj” valami szívatós csavarás közben, hát ez nekem most bevált.  Az itt fáj-ott fáj ellenére nem éreztem azt, hogy lassítanom kellene. És akkor ELMÚLT. Ettől szárnyakat kaptam, és kisebb eufóriában érkeztem meg a Pap-rétre, ami gyakorlatilag egy kitérő, odafele menet végig jönnek szembe azok, akik már továbbindultak a frissítőponttól. Jó elszórakoztam azon, hogy nekem most lejt, nekik emelkedik (lesz ez majd másként is), nyilván én vigyorgok rájuk, ők kevésbé, de szurkoltam nekik, ez nálam mindig plusz endorfin-fröccsöt idéz elő. Különösen, ha egy-egy hosszútávos mellett mentem el, akik ezen a szakaszon már sokkal megfontoltabban haladtak ugye. Pap-réten bulihangulat és Koós Timi fogadott, döbbenetes élmény volt, hogy odarohant hozzám, Orsi, mit kérsz felkiáltással. Én meg pont nem tudtam mit kérni, mert a kulacsaim még tele voltak izóval, a víztartályomat meg nagyon bonyolult kihámozni a futómellényből és még volt benne víz… szinte sajnálam hogy azt kellettt mondnanom, hogy köszi, mindenem van…bekapkodtam egy-két sós dolgot, kiosztottam a puszikat az engem váró családnak, és már rohantam is tovább.  Köszi, Timi, szuper voltál, legközelebb többet dumáljunk.

Ultra-Trail Hungary fényképe.A következő szakaszon felritkult a mezőny, már sokat futottam egyedül vagy csak a látótávolságon belül egy-két emberrel. Következett egy hosszabb, lejtős szakasz, ami egy kanyargós vízmosta árnyas szerpentinen vitt lefele, a vízmosás tele kövekkel, csak egy keskeny ösvény volt jól járható benne. Itt nagyon belehúztam, élveztem, hogy tudok haladni, és nincs közel s távol senki. A következő szakasz a hírhedt Vörös-kő megmászása volt, ahol gyakorlatilag kiálló fagyökereken kell négykézlábazni. Örömmel tapasztaltam, hogy míg tavaly itt többször meg kellett állnom, még ha csak pár lélegzetvételnyi szünetre is, idén folyamatosan, megállás nélkül feljutottam, Az igazat megvallva előztem is.  A hegytetőre érve szaladtam is tovább, nem álltam meg. Lefele kanyargós, poros, csúszós meredek single track visz, kalandos volt, tetszett. Már egy ideje ismét egyedül futottam lefele a bozótban, amikor feltűnt, hogy régen volt már szalag, megrettentem, hogy na tessék, eltévedtem, és már fordultam is vissza, amikor egyszercsak ott termett egy futó, akitől megtudtam, hogy jó helyen vagyok mégis. uuuuh, mekkora mák. A két meredek emelkedő között gél helyett magamba tömtem egy óriási, durván tömény fehérje-energiaszelet felét, mert éreztem azért, hogy a Vörös-kő sokat kivett. A következő “tüske”, a Nyerges hegy tavalyi emlékeim szerint nem volt annyira vészes. És tényleg, korántsem volt olyan meredek, mint a Vörös-kő. Viszont sokkal tovább kanyargott felfele. Lefele széles dózerút vitt, ahol a nagy sietségben elnéztem egy bal kanyart, de  a gondviselés ismét velem volt: egyből jött egy futó szembe, aki szólt, hogy rossz irányba futok, forduljak vissza (ő sajna csak egy km után jött erre rá), így csak pár plusz métert szereztem a pályába. Azt hiszem, egy időre felhasználtam most a mázlizsetonjaimat. A helyes irányt megtalálva nem várt módon hamar jött el a skanzen EP, ahol sok-sok vizet ittam, kulacsot töltöttem, meg megmostam az arcom és már szaladtam is. Lélekben fel voltam készülve, hogy onnan következik számomra a pálya leggyilkosabb része: hosszú, kihalt, poros, majd aszfaltút be Szentendre belvárosáig. A poros földúton  a tűző napon Sarah Connorra ;), szóval Fruzsira gondoltam, miközben a Guns n Roses You Could Be Mine című számát énekeltem magamban, ez átsegített a megpróbáltatásokon.
A Bükkös-patak partján már hűvösebb, árnyas aszfalton kellett futni, végtelen számú hídról gondoltam azt, hogy az lesz az utolsó, de csak nem fogytak el. A tavalyi eufórikus befutó lebegett lelki szemeim előtt, azért loholtam, hogy mindezt átéljem újra. Kicsi gikszer csúszott bele, hogy a sétálóutca, amely a befutóhoz vezetett, tömve volt turistákkal, jelzés, kordon semmi, Szerencsére összefutottam a crew-val és basszus az utolsó 200m-en kérdeztem meg, hogy MERRE KELL MENNI??? Befutottam, tapsoltak, szurkoltak, hurrá. A Nyerges-hegytől kezdve nem találkoztam női futóval, fogalmam sem volt az eredményről, az órámon csak azt láttam, hogy a tavalyi időt sikerült megjavítani.


Boldogan mentessöröztem a frissítőpultnál, (Csanya végre beszerzett egy sörpultot a célba), pacsiztam egy útközben megismert lánnyal, akivel kiderült, hogy közös, fehérvári gyökereink vannak, és később a többi Gizionnal is, és ott konstatáltam, hogy a szokásos első 20-as eredményemet ezúttal is hoztam, (3:33, női 15.), világ rendje helyreállt, koccintottunk. Csak úgy ne regenerálódjon senki, ahogy én aznap, két doboz mentes sör, egy túró rudi, egy gombóc eperfagyi, még kb két óra ácsorgás. Még két nap múlva is hulla voltam. Egy boldog hulla. (este azért a nyújtás-henger megvolt)
köszi Gabi, a pulzuszónák, amiket írtál, nagyon sokat segítettek, és a határaimat is kitoltam: kiderült, hogy 160 felett már nemcsak egy fm-t bírok… végig egyben voltam, nem volt mélypont vagy elfáradás, most valahogy sikerült jól ennem-innom is. Sikerélményem van, sokáig fogok élni belőle.

Dunakanyar félmaraton és Balaton-felvidék Terepmaraton beszámoló – Földi Zsuzsa

Posted on

Cserta Balázs fényképe.

Dunakanyar félmaraton: 
Mivel 3 nappal előtte derül ki, hogy én itt bizony futok, őszintén szólva nem nagyon foglalkoztam avval, hogy mi lesz – gondoltam, ha tavaly abban az állapotban végigmentem, most is megoldom. A mászós részen majd gyalogolok, egyébként meg futok, remélhetőleg nem száll el nagyon a pulzusom. Úgy voltam vele, hogy 2 órán belül illene megcsinálni, de belehalni nem fogok.
A két nagyobbik lányom jött velem, egyik barátnőm terelgette őket, nekem a rajt előtt semmi dolgom nem volt, csak kivárni a sort a wc-nél.
Rajtra várva fotózkodás a Gizionokkal, zene fülbe, aztán indulás. Tök keskeny úton sok ember, nagyon totyorgás volt, úgyhogy én kinn a járda melletti füvön mentem egy jó ideig, amíg kielőztem a nekem kényelmetlenül lassúakat.
Próbáltam 160-165 körül tartani a pulzust, de az 5:30 körüli tempó annyira kényelmes volt, hogy nézelődni is tudtam közben, hallgattam a zenémet, élveztem nagyon, így tempó maradt, pulzus felment. Nekem kell kaja 21-en is, tudtam hogy 9 körül van a mászós rész, csak arra számoltam, hogy 7-8 körül eszem egy gélt, a többit meg látjuk, az óra úgyis szól, ha idő van. Zebegénybe beértünk, jött az emelkedő, tempós gyaloglás, és tök gyorsan vége is lett. Közben beugrott, hogy fenn lesz egy frissítőpont, ettem egy decás gélt, fenn ittam rá, ’kötelező’ szelfi a kilátással, aztán hajrá le. Innentől a pulzusnak már mindegy volt, az óra csoda, hogy nem merült le, folyamatosan rezgett (még jó h a hangot kikapcsoltam, végig visította volna a maradék 10 km-t 😀 ). Lefele elég jól ment, előztem folyamatosan (beálltam középre – a felfele gyaloglók és a lefele lassan kocogók közé), közben szemből jött egy hajrá Zsuzsi! (talán Piroska volt? nem láttam, csak mintha az ő hangja lett volna), jól esett. Nagyon gyorsan jött a fordító, akkor néztem egy időt – 12 km 1:06, az tök jó. Mivel a pulzus már úgyis magas volt, itt már nem mentem lassabban, mint ami kényelmes, nem is néztem az órát, az utolsó 5-6 km-en gyorsítottam (annyira figyeltem, hogy 5 percen belüli azért ne legyen, talán nem rúgsz nagyon seggbe, ha nem megy fel 188-ig a pulzus), és végül 1:54 körül benn voltam, nem meghalva. Ha ez odatevős, akkor szerintem 1:50-51 körül lett volna, az a mászós rész sokat lassít :D.
Futás után csajoktól kaptam egy csomó virágot, nagyon édesek voltak.
Ahhoz képest, hogy nem is akartam jönni, nagyon klassz volt, kifejezetten örülök, hogy nem ment el az a lemondós mél 😉

Vasárnap: Balaton-felvidék Terepmaraton M táv (25km):

Mivel a 25 km-es táv rajtja elég későn volt, klasszul ki tudtam maga aludni a szombati verseny után, és emberi időben tudtunk indulni Irmivel Vecsésről, nem kellett hajnalban begyógyult szemekkel vezetni 160 km-t.
Balatonudvari golfpályán volt a rajtközpont, rajtszámokat felvettük, wc, kaja, és öltözzünk. Előrejelzés szerint 20 fok lesz délre (11:30-kor volt a rajt), 10:30-kor még szél és hűvös, sokan hosszúnadrág-hosszú ujjú felsőt vettek, én maradtam a rövidnadrág-trikó kombónál, zsákot se vittem, az övembe minden belefér, a hátamat se melegítse semmi. Sapkát nem vettem (balgaság volt), napszemüveg, kaja az övbe, és induljunk. Együtt kocogósra terveztük Irmivel, dumálósra, szépen kényelmesen majd egyszer csak beérünk. Az első 2-3 km fájt, de eldöntöttem, hogy nem is gondolok arra, hogy tegnap is futottam – itt és most ez a 25 van, majd sajnálom magam utána, ha szükségem lesz rá :D.
Meleg volt, a sapka hiányzott, de másra is pont így sütött a nap, és nagyobbat is szívtak a fekete alul-felül hosszú cuccokban, nekem sokkal jobb volt J.
Nagyon élveztem ezt a futást is, az első 13 nagyjából felfele ment, kis hullámvasút volt, a tempó kényelmes volt, de nem lassú, sár sem volt igazán, semmi egyéb dolgunk nem volt, csak futni és nézeldőni J. Volt őz, én láttam visító vadmalacot is (akkor kicsit beszartam, reméltem,  hogy nincs a koca a közelben, mindenesetre nagyon gyorsan kezdtem szedni a lábaimat 😀
A frissítőpontokon volt kóla, és mivel én legjobban kólával működöm, azt kértem is a kulacsomba, isteni volt két pont között is kólával frissíteni J.
13-14. km után már szinte lefele kellett csak menni, akkor elhagytam Irmit, mert ha a saját tempómnál lassabban mentem le, nagyon fáradtak a combjaim, gondoltam hogy úgyis beér az emelkedőnél. 19-nél kis mászás, 20 után már csak lefele. Egy szalagot a szőlőknél elnéztem, de gyorsan észrevettem a bibit, 20-30 méter után visszataláltam az útra, és csapattam lefele. Leértem egy aszfaltúthoz, ahol se szalag, se nyíl az úton. Kerestem, kerestem, és rájöttem, hogy ezt valahol nagyon elszúrtam. Valahol feljebb :D. Na akkor mondtam mindent, futottam felfele vissza mint a hülye, közben meg káromkodtam, mint egy kocsis… bő 1 km-t tettem rá pluszban, így lett 25 km, mindenki másnak (aki nem tévedt el) 24 volt. Tartottam magam a kiírt távhoz, ha 25, akkor én annyit futok 😀 (utána megnéztem, 9-10 percet bénáztam el evvel a figyelmetlenséggel)
Az utolsó párszáz méter emelkedett kicsit, az nem esett jól, majdnem belegyalogoltam, de eszembe jutott, hogy az milyen szarul nézne ki, úgyhogy jobb láb, bal láb, jobb láb, bal láb, és egyszer csak már a célban is voltam. 2:43, nekem ez terepen nagyon klassz, és bele se haltam, ez is tudott volna gyorsabb is lenni. Érem, gulyás, döglés, hazavezetés, és úgy, ahogy voltam, futócuccban szavazás.
Este hideg vizes zuhany a lábra, semmim nem fáj, tulajdonképpen semmi extra fáradtság nem volt, és kicsit vállon is veregettem magam, hogy nem csaptam szét magam a két hétvégi versenyen.

Hétvégi eredmények

Posted on Updated on

Április 7-8.

Kikelet Félmaraton, 10 km-es táv

Kormány Alexandra, 50:37, korosztályos 1. hely, női abszolút 4.

Vérkör, 77 km

Zentai Andrea, 10:16

Belus Tamás fényképe.

 

Panoráma futás, Dunakanyar Félmaraton

félmaratoni táv

Dr. Földi Zsuzsanna, 1:54:42

Molnár Eszter, 2:17:35

Törköly Piroska, 2:06:04

Onik, 2:29

Cserta Balázs, 1:56:51, PB

 

Cserta Balázs fényképe.

 

12 km-es táv

Sebestyén Ágnes, 1:34, PB

 

Balaton-felvidék terepmaraton M táv, 25 km

Dr. Földi Zsuzsanna, 2:43:46

Földi Zsuzsa fényképe.

 

VTM Mini, beszámoló – Törköly Piroska

Posted on

Viszonylag jól aludtam, az óraátállítás sem izgatott nagyon. Erre jó, ha a gyerek felvételizik előző nap, nem volt időm izgulni 🙂

Onik jött értem és fuvarozott, ezer köszönet érte. amikor kiszálltunk a kocsiból, majd befagyott a seggem, de maradtam a capri gatyánál, viszont a pólóra ráhúztam egy szédzsekit. Haha, vehettem is le a rajt után nem sokkal – ahogyan már a faluban a kesztyűt és a sapkát is 😀

Életem első terepversenye, sok fogalmam nem volt, hogy mi vár rám. Aszonták 6-ig emelkedő, gondoltam oké. Aszonták nagy sár, gondoltam, hogy akkor megnézzük mit tud a szipiszupi cipő, ami eddig csak havat látott, sarat még nem. Az elejét próbáltam nem izgulásból elsietni, aztán mivel az volt az ukáz, hogy ne legyen komfortos, nem is volt 😀
Az emelkedő, bazz, beszorultam egy kis csapatba, de őszintén szólva nem bántam (pulzus 190 körül), ha akartam volna, se tudtam volna gyorsabban menni, így viszont nem volt pofám lemaradni.

Aztán a csapat kivétel nélkül elhúzott jobbra a félmaraton irányába, picit izgultam is, hogy én most itt egyedül vagyok a vadonban, muhaha.

Aztán lefelé próbáltam nem kitörni a bokám, nem seggre ülni a köveken és ahol lehetett, ott küldeni neki. Eredetileg azt hittem, hogy olyan 2 óra alatt érek be, szóval egy isogél lecsúszott olyan 45 perc körül, de utána láttam, hogy kb felesleges még egy, ezért nem szuttyogtam ezzel.
Asszem kimaxoltam a “komoly, odatevős” utasítást, az átlag pulzus 185, a tempó pedig 6:47, volt 5 perces kilim is, ami nekem igen nagy szám 🙂

Szóval kivételesen elégedett vagyok, a combjaim viszont kevésbé szeretnek most, nem szokták a szántást:)

VTM Mini, beszámoló – Onik

Posted on Updated on

A hetem egy káosz volt minden tekintetben. A verseny előtti napon az átmozgató futás is elmaradt, éjjel óraátállítás, gyerekek, nem volt egy könnyű indulás.
Előző este bátran megterveztem a futóruhámat, majd jól ráparáztam a reggeli 0 fokban és természetesen túlöltöztem. Nagyon hideg volt még reggel 9-kor is (0 fok, hőérzet -4).
Biciklis nadrág + póló + hosszú ujjú helyett hosszú nadrág, póló, hosszú ujjú + széldzsekit vettem, de már az első kilin le kellett vegyem a széldzsekit mert meghaltam volna benne. A fejemen baseball sapka, az jó döntés volt, kesztyűt nem vittem, ez is okos volt.

Pont láttuk Piroskával a hosszú távosok rajtját, figyeltük a Gizionokat és buzdítottuk őket a rajtból való kifutónál. Rövid pacsizás a Gizionokkal a sportközpontban, majd átöltöztünk, bemelegítettünk.

A következő instrukciót kaptam a versenyre: “A táv első felében, úgy 8 km-ig igyekezz 160-165 között futni, utána lehet menni feljebb, az utolsó kilin érd el a 172-t.” Az sajnos egyértelmű volt, hogy nem fog menni, hogy tartsam ezeket az értékeket, de a stratégiát vettem.

A rajtzónában már 150 volt a pulzusom és 2 percen belül felment 172-re, nem voltam boldog. Azt tudtam, hogy 6 km-ig emelkedik, onnantól megy lefelé a pálya, gyakorlatilag visszaszámoltam eddig. Sár jó volt, az idő is, semmire nem lehetett panaszkodni, 2,5 kilinél elengedtem Piroskát, jobb volt ez így, szeretek egyedül futni és persze gyorsabb is volt felfelé.
Még kerestem a helyem, előzgettem, de már nagyon vártam az igazi meredek emelkedőt, ahol bele lehet sétálni. Ez jött 4-nél, ennek örültem, tempósan gyalogoltam felfelé. 5-nél megettem a zselémet, ez jó volt (rajtban is ettem egyet, ez is jó volt), és végre jött a 6, lefelé zúztam, ahol tudtam, jó volt a talaj, nem volt lefagyva (nem volt nagy a veszély, hogy kifordulna a bokám), sokat vissza tudtam előzni. 9,5-nél volt frissítőpont, itt engedélyeztem magamnak kaszinózást kb. 1,5 percet, visszanyugodott a pulzusom, ettem-ittam (már nem volt sajátom), szar volt újra nekiindulni, de gondoltam, hogy innen már a szar is gurul, úgyhogy csapattam továbbra is a lejtőkön, sokat előztem, volt aki visszaelőzött vízszintesen, de nem nagyon érdekelt. 10,5-nél éreztem, hogy a jobb lábamon lesz egy iszonyatos vízhólyag, nagyon fájt minden lépés, de esélytelen lett volna bármit is csinálni vele, csak ignorálni tudtam.

Tudtam, hogy az utolsó 2 km a falun belül megy és nagyjából vízszintes, ezt nem vártam.

Kiértem az erdőből, itt már nagyon anyáztam, f.szom UB, f.szom FM, minden baj volt. És akkor egy csaj, akivel kerülgettük egymást egy mozdulattal túllendített mindenen (elment mellettem és csak a csuklójával intett, hogy jöjjek vele) és én mentem vele. Aztán elhagytam. Aztán kinéztem magamnak a mi bolyunkból a következőt, azt is lehagytam. És még egy pasit. Ketten voltak még előttem, őket be akartam fogni, mindkettőt. Az első párosnak ordítottam, hogy kurvára fussanak, mert ők a nyulaim és most már csak 1 kili sincs, vették a lapot, dobtak sokat rajtam is, a tempón is. Innentől hangosan ordítottam, hogy mindenki hülye aki fut, és az utolsó métereken beértem azt a két csajt is, akit még elterveztem lehagyni. A célban ordítottam Gábornak (Erdős), hogy dugni akarok 🙂 majd, hogy ide a pénzt, és aztán már a következő a fotó, amin épp meghalok a tornacsarnokban megállja a helyét. A befutó pulzusom 182 volt, azt hiszem kimaxoltam 🙂 Még _a_szent_Garmint is elfelejtettem leállítani.
Részemről hoztam, ami a terv volt és cserébe megkaptam, amiért mentem. Le még nem győztem önmagam, de mondjuk úgy, hogy már látom a hátam.
A soha többet nem futok-érzés egészen a hazaútig tartott, amikor a kocsiban megbeszéltük Piroskával, hogy ez azért rohadt jó volt 🙂

Extrém Burgenland beszámoló – Poór Péter

Posted on Updated on

Szerettem volna egy jó versenyt futni, mivel az elmúlt időszakban nem mindig felém hajlott a mérleg. Így volt ez a mostani verseny előtt is, elkaptam valami vírust, kételkedtem, és kérdéses volt, hogy indulni tudok-e. Na de ne szaladjunk ennyire előre….
Sok feladat volt amit meg kellett oldani. Egyrészt nem reális, hogy elinduljak a 2017 es UB-n. Ezt beláttam, és elfogadtam. Utána kárpótolásként indultam a Füredi 24 óráson, ami kudarc volt. Valami volt a testemmel, nem akart aznap futni, a gyomrom nem akart működni. Végig hánytam verseny felét, és folyamatosan jártam a WC-re. Ezt nehezebb volt megemészteni…Jöttek a szokásos kérdések, talán nem is vagyok idevaló, talán nincs „tehetségem hozzá” stb…Gabival beszéltünk többször is erről, és nagy nehezen elfogadtam, túltettem magamat rajta.
És volt még egy dolog, a frissítés. A legelején úgy nézett ki, hogy működik a maltodextrin, meg hozzá hasonló űrkaják, de minden 3-4 óra futás felett hasmenésem volt tőle. Gondoltam akkor visszatérünk a természetes anyagokhoz….

A verseny: Gabival megbeszéltük, hogy egy jó hosszú edzőversenyek fogjam fel. Semmi komoly tétje nem volt, mint végigmenni, nem vagyok csúcsformában az alapozás kellős közepén. Zsírból végig tolni De azért volt tétje, a frissítést megnézni működik-e élesben.
Eljött a nagy nap, pénteken 2 kor szólt az ébresztő, hogy ideje kikelni az ágyból…ma se lesz könnyű napunk címszóval.

3 kor indultunk Oggau településre, ahol a rajtvolt . Éppen, hogy csak odaértünk, gyorsan átvettem a nevezési csomagomat, összepakoltam a motyómat, csináltunk egy képet, és már el is sütötték a rajtpisztolyt. Sok időm nem volt átgondolni amit ilyenkor az ember átszokott, de gondoltam majd lesz időm a futás alatt. 3000 ember megindult, és én a utolsók között voltam. Nehezen tudtam haladni, 7-8 km után lehetett normálisan futni, mert addig előzgettem a túrázókat. 159 max pulzus volt engedélyezve, és arra törekedtem, hogy 150 körül mozogjon, a tempót nem is figyeltem, és nem is érdekelt.

Kísérőmmel 6-7 km-enként találkoztam (persze voltak 13 km szakaszok is) ott gyorsan odaadta a kulacsokat, és ettem 3-4 kanál krumpli püré +banán összepépesítve,+ megsózva.
Ugrok egy nagyot, mert különösebb problémám nem volt. 40. km-nél voltunk Sarrod településen, mondtam a kísérőmnek, hogy itt minden ki fog derülni, hogy milyen állapotban vagyok. Szinte nem éreztem, hogy futottam eddig. Lábaim könnyedén mentek, folyamatosan ittam, ettem, só tabit kapkodtam be, élveztem a futást, a tájat.
Viszonyításképp, voltam itt már úgy, hogy úgy éreztem magam, mintha egy úthenger ment volna át rajtam.
50 km után értünk át Ausztriába , gondoltam hamarosan meglesz a fele. Nem foglalkoztam semmivel, csak arra kértem a segítőmet, hogy amikor találkozunk, mindig mondja meg következő pont mikor lesz, és azt fogom várni. Itt meg kell jegyezni, nem gondoltam bele a felénél, hogy jajj még 60 km van stb…
Szépen teltek a kilométerek, semmi holtpont, energiám van, kedvem is van, még közbe vissza is kellett fognom magamat, mert gyorsítottam közben, működni látszott a frissítés is.
A Suunto-ra elfelejtettem rátölteni, és 10 óra 16 percnél 89. km-nél lemerült. Gondoltam innentől megyek érzésre, így is volt. 93. km-nél jött egy kisebb holtpont szerűség. Itt már belegyalogoltam párszor, de különösebb dolog nem történt. Ez a rész 6-7 km-ig tartott, utána ismét futottam szinte folyamatosan. Persze nem voltam gyors, de jó volt a mozgásom, nem estem szét, stabil voltam.
105 km…innen tudtam hogy még egy település van és ott van a cél. A kísérőm elém jött bringával, és mondta még mennyi van hátra. Még 3 km-2km-1km, majd jobbra fordulunk, és ott van a cél. Ott van a vége. Amiért megérte csinálni, az az utolsó 10 másodperc. Eufórikus állapot…12 óra 35 perc. 
Zárásként…Köszönöm a sok szurkolást, hogy gondoltatok rám Gizionok.  Soha ilyen könnyedén nem futottam még ultrát, főleg nem 100 km-t.