pulzuskontroll

Panoráma Trail – Répássy-Szabó Enikő, beszámoló

Posted on Updated on

Jó érzés volt úgy nekiindulni a távnak, hogy már előző nap találkoztunk a népes Gizioncsapattal, együtt vacsoráztunk, aztán közösen kerestünk új szállást az éjszaka közepén – ugyanis akkor derült ki, hogy az eredeti foglalásunkat kb. háromszor annyi embernek adták ki, mint a férőhelyek száma.  Rosszul is elsülhetett volna, de végül minden szerencsésen alakult, éjfélre már ágyban voltunk, és azt hiszem, hogy – bár magamra nézve tartottam ettől – végül senkinek nem fogyatkozott meg a bosszúság miatt a mentális 100 forintja.

Egy éves Gizionlét után, most tapasztaltam meg igazán, mekkora ereje van a csapatnak egy versenyen. Lendületet ad induláskor, és átsegít a nehezebb szakaszokon, mert az ember azt érzi, a többieknek is tartozik azzal, hogy a legjobbat hozza ki a lehetőségekből. Szóval nagyon klassz volt, hogy ennyi Gizion indult el meghódítani a Zemplént! Eddig többnyire egyedül ácsorogtam a rajtban, most nagyon jól esett együtt melegíteni, Orsival kocogni.

Az indulás után igyekeztem felvenni a Gabi által meghatározott utazósebességet, de az első 16 km-n elég sok volt a single track. Meg a kidőlt fatörzs, patak, fahalom – kész Spartan race. Amúgy buli, de én nagyon ügyetlen vagyok, így kicsit bosszankodtam, hogy a fiúk mindig gyorsabban ugranak/másznak át az akadályon, én meg beszorulok mögéjük, a futásban meg visszafognak, mert nem tudok előzni. Aztán megbékéltem a sorsommal, vártam, hogy kicsit szélesebb legyen az út.

Az első 20 km-n volt csak „nyulam”, egy lány, de ott elvesztettem. Szeretek valaki után haladni, aki diktálja a tempót, ezzel a módszerrel általában gyorsabb vagyok, mint magamtól. De ezután már csak fiúk voltak körülöttem, és ott sem volt olyan, aki mögé be tudtam volna sorolni. Az emelkedőn lehagytam őket, a lejtőn elszáguldottak. Így pulzus szerint próbáltam haladni. A frissítés most nagyon jól sikerült, 3 percet sem töltöttem összesen a pontokon. Teli ivózsákkal indultam, de később már nem vettem le a hátamról, hanem a soft kulacsokat töltöttem újra. Gábor, a férjem, segített a töltögetésben a pontokon, így nagyon flottul ment minden. Annyira nem figyeltem a bevitt folyadékmennyiségre, mint a Szentendre Trailen, de a kevésbé meleg időnek köszönhetően így sem volt gond. Kicsit émelyegtem közben néha, de mindig elmúlt.

 

Az emelkedőket igyekeztem megfutni, de volt pár hely, ahol demoralizált, hogy mindenki gyalogol, így én is sétára váltottam. Ezért több helyen gyalogoltam, mint ahol ez igazán indokolt volt. Egyenletesen fáradtam, mélypontom nem volt, de az utolsó frissítő után már erőteljesen éreztem a combomat. A táv első fele szokás szerint lassan vánszorgott érzésre, a második meg hipp-hopp elrepült. Gyönyörű volt az idő, a táj, a levelek, nézelődtem, jól éreztem magam.

Indulás előtt megnéztem az előző évi eredményeket, és láttam, hogy tavaly az első öt nő 5 órán belül célba ért. Ezt szerettem volna elérni, és egész sokáig úgy gondoltam, menni fog. Az utolsó frissítőpontnál utolértem Szentirmai Enikőt, itt már sejtettem, hogy a mezőny elején lehetek. Az volt a tervem, hogy haladok elég tempósan, de nem teljes erővel, hogy maradjon kraft a füzéri várdombra. Ezen a szakaszon mehettem volna gyorsabban, mert a füzéri várdomb olyan piszok meredek, hogy esélyem sem volt rajta futni. A gyalogláshoz meg kevesebb kraft is elég lett volna. Valahogy ez nem esett le a szintrajz alapján, sem a tavalyi váltós emlékeimből. Amikor a dombon felfelé araszolva láttam, hogy már 5 óra 1 percnél tartok, kicsit elkedvetlenedtem, de a végét azért tisztességből még megnyomtam.

Nagyon meglepődtem, hogy a 5 óra 3 perccel a második helyen értem be. Igaz, hogy versenyt választani is tudni kell! Mehettem volna helyenként gyorsabban, a pulzusátlagom a zóna alsó határán volt (149), de nem vagyok elégedetlen. Ez most így volt jó, és ha jövőre visszamegyek, tudom, hogy hol/mit lehet korrigálni.

Ezúton is köszönöm Gabinak a felkészítést! Úgy érzem, egyre jobb állapotban teljesítem a 40-50 km körüli távokat, és a regenerációm is sokkal gyorsabb, mint korábban. A Gizionoknak pedig köszönöm az erőt adó közösséget és a szurkolást!

 

 

RUNdevu Balatonfüred 12 h – Dr Földi Zsuzsa

Posted on

Előzmények:
2018. szeptember Optivita 12 óra – 102,3 km, tele elbénázott dolgokkal, sok gyaloglással, felesleges fájdalmakkal (rosszul megválasztott zokni, cipő, elrontott frissítés, nagyjából úgy álltam hozzá, mintha egy másfél napos verseny lenne…)
2019. március közepe – jobb combfeszítőben és hajlítóban húzódás, BSZM párban félig-meddig sérülten
2019. április Sárvár 12 óra – még nem tökéletesen gyógyultan, de „megyek, amíg tudok, rosszabbodni nem engedem”: 99,6 km
2019. június: ismét durva vashiány, másfél hónap alatt injekciós pótlás, júliusban az edzőtáborban már minden oké.
Nos, hát ebből főzzünk valamit október közepére. Sárvár után tudtam, hogy bennem sokkal több van. Mivel Optivita idén nincs, lett viszont RUNdevu Ultramaraton Balatonfüreden októberben, neveztem is a 12 órás számra.
Innentől minden egyes futás ezért az októberi 12 óráért volt. Amikor fulladtam az allergiától, amikor 36 fokban tűző napon délben köröztem a kedvenc 2,4 km-es körömön 30 km-t, az edzőtábor napi két-három edzése, a majdnem hányós feladatos futások – mind közben Füred volt előttem, beépül, beépül, ment a mantra, ha épp nagyon nehéz volt. Aztán nagyon gyorsan október lett, és gyorsan eljött a verseny hete is. Úgy szerveztem, hogy a verseny előtti hétvégém is szabad (gyerekek nélküli) legyen, tudjak minél többet pihenni, aludni, fejben is készülni. Erősnek, felkészültnek éreztem magam már hetekkel a verseny előtt, fizikailag is, fejben is. Nagyon vártam már, hogy 19-e legyen. Futni akartam, akartam az egész napos fókuszt, ennyire még nem vártam versenyt.
Néztem rajtlistát, de igazán nem érdekelt, hogy kikkel futok együtt, nem feltétlen a másokkal való verseny volt most az első, hanem hogy a két elrontott 12 óra után kihozzam magamból azt, ami tényleg bennem van.
A verseny hetében Gabi terve kicsit sokkolt, hogy szerinte mit kéne tudnom, én ennyire nem bíztam magamban, aztán ahogy ízlelgettem a számokat, elhittem, hogy a minimumot amit kért, biztosan meg tudom futni, és még többet is, igen. Kicsit izgultam, hogy meleg (20+ fok) várható a verseny napján napközben, de aztán elengedtem – akkor hűtünk, és több víz, több só, csak okosan, mint nyáron a 35 fokban 😉
Pénteken délután lementünk Füredre, rajtcsomag, vacsora, szállás, korán fekvés – 8-kor rajt, így nekem legkésőbb f6-kor ennem kell.
Szombat reggel korán kelés, reggeli, wc – na, az nem akart összejönni. Nem örültem neki, mert akkor ez a versenyen plusz állást jelent, de nem baj, ezen nem idegeskedünk, remélhetőleg hamar rendeződik a dolog majd.
Kinn vagyunk, pálya mellett parkoló, kirakjuk az asztalt, pár szóban elmondom és megmutatom Gábornak, hogy mit hol talál, azt meg hogy mikor mit kell adnia, már felírta magának. Nálam mindig legyen 20 percre való frissítés, és ha leadom az üres kulacsot, nyomja a kezembe a telit, nem fogok megállni, ha nem muszáj. GU gél, <i:am> sótabletta, víz az alap, vittem i:am izót, banánt, és bcaa-t, ha esetleg valami gond lenne a hasammal. Az órám fog jelezni, ha inni és enni kell, egy gondolkodni valóval kevesebb.
Hűvös van, fázom, de nem baj, ez jó, talán egész sokáig lehet jó időben futni. Induljunk már…
Végre, rajt 🙂
Pulzus: 159-165 utazó, utolsó órát megnyomni, ennyi a terv. Ez jó, könnyű, kényelmes, inkább 160 körül tartom, hátha a melegben nem megy nagyon a kiírt fölé. Néhány futóval váltunk pár szót, Lajkó Móni elfelejtette a chipet, az első köre kuka… Sajnáltam, de mivel segíteni ezen én nem tudtam, több energiát nem is tettem a szituba.
Eseménytelen első óra, 10 percenként víz, 45 perc gél, pulzus jó, tempó meglepő (5:50 stabilan). 12 km után – nnna, végre, budijárat. Toitoi, hű de magas, vagy én vagyok kicsit, hát jobb lenne bokorban, de ez van.
Aztán csak futok megint, jaj de jó ez így, ahogy most van. 10 perc, víz, 45 perc, gél. Gábor kezembe nyomja a sót, edd meg a körben.
Aztán teker a hasam, megint kiállok, hááát, jó lett volna ezt reggel elintézni, ez a toitoi nagyon nem jó, itt nem megy.
Futok, harmadik óra, negyedik óra – bal lapocka, helló. Hát itt vagy, görcsölsz, ahogy szoktad, jöjjön a spray. Csak menni, nem megállni, de nem is akarok, Gábor sem hagyná, Hanka minden körben mondja, hogy jó lesz ez, csak fussak szépen így tovább.
Jön a meleg, pulzus kúszik fel, hiába lassítok. Trikó le, jön a sapka vizezve, karszár, nyakba vizes póló. Pulzus jobb, de nehéz lenn tartani, Gabi üzeni, hogy ne nagyon engedjem feljebb. Hűtés segít, pulzus oké.
Teker a hasam, minden korty víz után rosszabb. Budi 2x, ez már nem az, ami reggel nem jött ki. Érzem is a mozgásomon, hogy az utolsó másfél órában nem sok minden szívódott fel, ezt helyre kell gyorsan hozni, még van hátra több, mint 6 óra, és több, mint 50 km.
Asztalnál két szóban elmondom, hogy gyorsan izót kérek, és innentől csak izó, banán, bcaa, a gél felejtős. Iszom ott állva egy nagy adag izót, plusz egy sótabletta, magamhoz veszek egy kulacsot, hát hajrá, haladjunk.
Hasam tekereg, de iszom 10 percenként, lemegy egy smecta a biztonság kedvéért.
Következő körben minden oké, a vállam/hátam kapja a sprayt. Gyaloglást csak annyit engedek meg magamnak, amíg az utolsó falat banán is lecsúszik, utána futás, haladni kell, mert az idő az megy…
Fáj a térdem. A jobb, ami soha nem szokott fájni. Fordító, jobbos, éles, ez nagyon fáj. Oké, akkor fújjuk a térdem is, és okosabban a következő körben, a fordítóban gyaloglás, nincs éles térdcsavarós visszafordulás. Spray segít, gyaloglós fordító segít, és továbbra is jobb láb, bal láb, ismétel.
Spray a hátra, térdre, itt a banán, edd meg, sarokig gyaloglás, addig a banán el is fogy, és futás, futás. Fordító gyalogol, és fut, fut.
Fáradok, 9 óra után lehet, ugye? 83 km felett vagyok, egész jól bírtam eddig, és jól is vagyok, kis fájás itt-ott, hát istenem, ennyi belefér 🙂 . De már csak 3 óra, 27 km kéne még legalább, annak sima ügynek kell lennie. 9 km/óra. Erős vagyok, futni szeretek, persze hogy menni fog. Muszáj.
Spray, banán, bcaa, 10 perc, már megint inni kell? De iszom, eszem, futok, ez a dolgom, jobb láb, bal láb…
11 órán belül meglesz a 100. Az tök jó, klassz csaj vagy, Földi.
97 km – budi. Na jó, a strandon is van, és nem magas, nem büdös, 2,5 perc – hát majd jobban tolom a végét, hogy meglegyen, aminek meg kell lennie.
Még másfél óra. Már csak másfél óra, tolni kell, emlékszem, Velencén is másfél órával a vége előtt üzent Gabi G-nak, hogy talán kezdjem el tolni, nincs hova tartalékolni – most nem üzent, de tudtam, hogy most is így van, 80 percet félhullán is lefutok, most meg bár fáj, meg fáradt vagyok nagyon, de nehogy már ne menjen:-) Amikor futok, tolom, próbálom a pulzust legalább a kiírt zóna alsó határa környékére feltolni, hát nem nagyon megy, de azért tolom, jobb láb, bal láb, gyorsabban, gyorsabban, …
Az asztalnál amíg spray megy a térdemre meg a hátamra, eszem pár falat banánt, közben guggolva nyújtom a lábam, a következő 2 km-t tolni kell megint. Gyorsak Gáborék, egy falat banán alatt megcsinálják, minimális az állás, és menjünk, toljuk, futás, futás.
Már csak egy óra. Kicsit több, mint 9 km, megcsinálom.
40 perc, nem kérek semmit, ennyi izóval megoldom már.
20 perc, kell a spray, nagyon fáj a térdem. Fog összeszorít, és fut. Jobb láb, bal láb, ismétel.
15 perc. 2,5 km kell még, meglesz, fog összeszorít, és fut. Jövő héten már nem fog fájni, most meg a futás a dolgod.
Utolsó kör, még 8 perc van. G-nek szólok, jöjjön velem, ha nem gond, hozza a plédet meg a sörömet. Ránézek az órámra: ha az órám szerint legalább 109,6 körül meglesz, akkor a 110 megvan. Az csak kicsit több, mint 1 km, meglesz.
Futunk, G mondja: „nem akartunk szólni, de első vagy. Már 2 órája. Két körrel van mögötted a második”
Utolsó körben is jutott még a fordítóból, helló, több ma már nem lesz, hurrá 😀
Duda, vége. Óra: 109,8 🙂 Tuti megvan a 110, meg kell lennie.
Ölelés, puszi, sör, pléd, vigyorgás 🙂
Azt tudtam, hogy dobogó körül vagyok, sejtettem, hogy talán 2. is lehetek. Megköszöntem, hogy nem szóltak korábban, nekem itt volt egy kitűzött célom, így tudtam csak arra fókuszálni 🙂 (persze ha necces lett volna a helyezés, vagy a dobogó, korábban szólnak, és jobban hajtanak).
Nyertem. Azta. Én. És vállalható eredménnyel, a 110 az nem rossz 12 órán, azt gondolom. Nekem meg főleg, ez majdnem 8 km-es javítás a Velencei 102,3 km után.
15 perc budin ülés volt, az egy kör. 15-16 perc egyéb állás, ezt talán 10 percre le tudom nyomni.
Tudok én ennél a 110-nél is többet 12 órán, és meg is fogom mutatni 😉
Köszönöm a felkészítést Gabi, és köszönöm, hogy mondtad, hogy 110 legalább. Lassan már én is kezdek hinni magamban 🙂

UB egyéni – Hantosi Zsolt

Posted on Updated on

Olvasgatom itt az UB beszámolókat, és tudom, hogy nekem is neki kéne állnom, de nehezen jön az ihlet. Még mindig annyi minden kavarog a fejemben…

Az egész egy szép májusi hétfőn kezdődött tavaly. Nem, ennél sokkal régebben kezdődött. Szerintem Gabi sem tudná megmondani, mióta is ismerjük egymást, de az biztos, hogy több mint 10 éve. Úgyhogy amikor tavaly eszembe jutott, hogy ha már idén lépek be a következő X-be, akkor kéne virítani valamit, és ehhez célszerű lenne edzői segítség, hogy az edzéssel eltöltött idő a lehető legjobban hasznosuljon, akkor nem volt kérdés, hogy őt keresem meg. Nem utasított el, a többi meg már történelem. 😀 Na jó, ennél azért kicsit több volt. Az első edzéstervig még várnom kellett 2 ½ hónapot, mert nyáron nem volt érkezése új Gizionokkal foglalkozni, de ennek ellenére „próbaidősként” is részt vehettem az erdőbényei edzőtáborban. Imádtam minden percét! Így utólag. Közben mondjuk egy nyolcadik Mulató kör vagy egy dög melegben lezavart agility tréning nem feltétlenül volt mindig élvezetes, de mindenért kárpótolt a társaság. Ahhoz képest, hogy Gabin kívül senkivel nem találkoztam előtte, baromi jól éreztem magam, ami egy introvertálttól szerintem igen nagy dicséret. 😉 Szuper emberek közé csöppentem, és ez a véleményem azóta sem változott.

No de vissza a történethez. Mikor először beszéltünk Gabival telefonon, természetesen megkérdezte, hogy mégis mi lenne a célverseny. Sejtettem, hogy a kérdés elő fog kerülni, úgyhogy nem ért teljesen felkészületlenül, de azért azt hittem, Gabi kicsit le fog hidalni, amikor meghallja, hogy UB. Egyéniben. Na ehhez képest én sokkolódtam attól a természetességtől, amivel erre Gabi rábólintott. Innen aztán nem volt megállás. Eltelt 9 hónap, amiről ugye mindenkinek ugyanaz jut eszébe, szóval akár azt is mondhatjuk, hogy az UB az én kisbabám… 🙂 A 9 hónap alatt voltak hullámhegyek, voltak hullámvölgyek, emlékeim szerint egyetlen egy kihagyott edzés, amikor hőemelkedésem volt, és bő 2.700 km. Hogy ez sok vagy kevés, mindenki ítélje meg saját maga. Volt ebben a 2.700 km-ben jó néhány 400-as kör, hajnali ½ 3-kor induló 60 km-es futás, edzőtábor Frankfurtban, és még sok minden.

A verseny előtti napon mentünk le Józsival a tóhoz, este még pizzáztunk egyet, aztán ő még a Singer varrógépet is bevetette, hogy a láthatósági mellényt rám szabjuk, szóval nyugodtan  mondhatjuk, hogy mindent megtett a cél érdekében.

Aztán eljött május 11., és ott álltam a rajtban. Megvolt a közös Gizionos fotó az egyéniekkel, akiket sikerült megtalálni, aztán vagy 15 perc késéssel el is indultunk. Itt máris volt egy pozitív élményem, ugyanis eléggé izgulós típus vagyok, és kicsit tartottam tőle, hogy már a rajtban elszáll majd a pulzusom, de nem így történt. Józsival előzetesen azt beszéltük, hogy kb. 10 km-enként találkozunk, és a köztes szakaszokra viszek magammal géleket, amiket a frissítő pontokon betolok, aztán az élet ezt egy kicsit átírta. Józsi olyan volt, mintha világ életében ezt a melót csinálta volna, és nagyon helyesen kitalálta, hogy mindig a pontok után találkozzunk, így ha megtetszik valami a pont kínálatából, ott tudok nyammogni, utána meg ott lesz ő a cuccal. Apropó, cucc: „természetesen” a banánt ott hagytuk a hűtőben a szálláson. 😀 Nyilván nem volt belőle gond, hiszen a pontokon is volt banán, meg aztán Józsi is szerzett valahonnan, csak egy kis adalék.

Szóval elindultunk, a rajtban csak egy kicsit volt hűvös, úgyhogy rövid ujjúban vágtam neki. És nyilván nem kentem magamra naptejet, mert miért is… Hát persze hogy az lett a vége, hogy leégtem, mint a szar. A történet szempontjából ennek persze nincsen jelentősége, csak okulásul mondom. Amúgy mentünk, mendegéltünk, jól éreztem magam, nem is futottam el az elejét. Ami abból is látszik, hogy úgy emlékszem, amikor Gabi először írt be helyezéseket a FB-ra, valahol 100 fölött voltam. Aztán utána szépen jöttem fel. 😉 Olyat nem tudok mondani, hogy hány km-nél éppen mit csináltam, vagy hogy mikor mit ettem, ez az én fejemben teljesen egybefolyik. Amire emlékszem, hogy az elején többször láttam szurkolni egy embert, aki meglehetősen biztos vagyok benne, hogy zilaci volt. Gabi tudni fogja, ő kicsoda. 🙂 Annyira azért nem voltam biztos benne, hogy meg is szólítsam, de szerintem ő volt az. Futogattam, a legmeredekebb emelkedőn gyaloglásra váltottam, rendben ment. Arra emlékszem még, hogy zene nélkül indultam el, aztán egy idő után eszembe jutott, hogy be is rakhatnám a zenét, és úgy voltam vele, hogy ezért külön nem állok meg, majd a legközelebbi frissítésnél, ahol persze megint elfelejtettem, de persze annyira nem hiányzott, aztán végül egyszer jókor jutott eszembe. Azt is tudom, hogy ittam, iszogattam, viszont sok órán keresztül nem pisiltem, de a frissítésem rendben lehetett, mert amikor először megtettem, nem volt különösebben sötét színű, ami kijött. Aztán később már egészen rendszeresen ment a dolog. Valahol 30-40 km környékén kaptam először jeget, és azt ugyan nem tudom, hogy ettől volt-e, de utána jobb érzéssel ment a futás. Ezt párszor megismételtük, aztán később már nem volt szükség rá, volt vízhűtés anélkül is. 😉 Enni főleg géleket ettem. Szilárd kaját nem nagyon kívántam – egyszer kértem egy banánt Józsitól, de nem bírtam az egészet megenni. Néha csipegettem egy kis olívát a frissítő asztalról, egyszer meg, ahogy írta is Józsi, ettem kolbászt és sajtot, de igazából ezek közül is csak a kolbász esett jól, a ragacsos sajt nehezebben csúszott le. Viszont egyszer sem éreztem azt, hogy kevés lenne az energia, szóval a frissítés rendben volt szerintem. Jó lenne tudni, összesen hány gél fogyott el, de ezt esélytelen összeszámolni. Az biztos, hogy sok. 😉 És még a gélekre is igaz volt, hogy a töményebb verzió nehezen csúszott le. Volt egy 15 adagos GU-m, amibe egyszer belenyaltam, de sokkal könnyebben lement Józsi High5 Isogel-je (amit már nem is úgy hívnak). Szóval lehet, hogy legközelebb inkább ilyennel érdemes készülni. Ja, amúgy én kis hátizsákkal futottam, ami Józsi szerint tökéletesen felesleges volt, de valamiben vinni kellett a géleket és a telefont… Az utóbbin fut nekem a Strava, de ami lényegesebb, így mindig megvolt az esélye, hogy fel tudjam hívni Józsit, ha valami gond van. Nem volt. 😀 Ahogy írtam, mindig valahol a pontok után találkoztunk, így nem volt pontosan megbeszélve, hogy hol találom majd meg őt, de mindig meglett. Persze voltak autóval megközelíthetetlen részek, de nem volt para, tudtam, hogy  majd csak összefutunk. Azért ilyen esetekre jól jött, hogy sosem indultam tovább 1-2 gél nélkül, hogy mindig legyen nálam tartalék. Menet közben előzgettük egymást Milánnal, néha láttam Mátét, aztán valahol összefutottunk Csillával és Alexszel, de ha agyonütnek sem tudom megmondani, az éppen melyik helység volt és hány km-nél. Azt hiszem, Keszthelyen találkoztam Hangával, aki szintén gyakori Crew tag Csanyánál, persze ő is lecseszett, hogy miért nem mondtam, hogy indulok. 🙂 A combom fájdogált menet közben, de itt azért még ment a futás. Aztán lassan elértünk Krisztához Szárszóra, amit előzetesen nagyon vártam a #gizionpower miatt is, meg hát ugye itt már majdnem 2/3-nál jártunk. Krisztának és Józsinak itt azt fejtegettem, hogy ha lassan futok, mondjuk 7 percesben, és fáj a combom, akkor ahhoz képest ha gyorsan gyalogolok, mondjuk 8 percesben, és nem fáj a combom, akkor az km-enként csak 1 perc különbség. Annyit pedig megér nekem, hogy kevésbé fájjon. A szintidővel szerencsére nem nagyon kellett foglalkoznom, annál sokkal jobban álltam. És ha azt nézzük, hogy Gabi közvetítése szerint Szárszón 38. voltam (bár azt nem tudom, hogy a fiúk között, vagy abszolút), a gyaloglással nem sokat csúsztam hátra. Hát még ha futni is tudtam volna… Azért a teljesítménytúrás múlt itt nagyon sokat segített. Láttunk pl. egy csókát Józsival, aki tetőtől talpig be volt öltözve, azért maradt meg bennem annyira: nem csak esőkabát volt rajta, hanem nadrág is, és még a cipőjére is nejlon zacskót húzott. Na, ő előttem kocogott, és amikor elkezdtem tempósan gyalogolni, akkor azért sikerült megelőzni. 😀 De vissza egy kicsit: már amikor Krisztánál voltunk, akkor is láttuk a távoli villámokat, és mondtam is valamit, hogy jó lenne elkerülni a vihart, de Kriszta mondta, hogy közeledik. Aztán valamikor odaért. Öltözéskor először a széldzsekit akarta odaadni Józsi, de mire felvettem volna, már annyira esett, hogy inkább az esődzsekit kértem. Innentől ázás volt. 😉 Viszonylag hamar beleléptem egy nagyobb pocsolyába, de mentálisan nem voltam nagyon kuka, mert onnantól fogva remekül oda tudtam rá figyelni, hogy a mélyebb részeket elkerüljem. Persze a cipőm és a zoknim így is átázott, de cserélni nem lett volna sok értelme a zuhogó esőben. Úgy rémlik, valahol Világos előtt volt a kolbászos/sajtos megálló, aztán a világosi vasútátkelő előtt a rövid, de meredek emelkedő. Erő azért még itt is bőven volt a lábaimban, tempósan fel tudtam sétálni. Nem sokkal ezután értük el a 180 km-t. Mikor utána találkoztunk Józsival, már világos volt (Világos után világos, hö-hö), és az eső sem esett, úgyhogy eszembe jutott, hogy akár le is cserélhetném a zoknimat és a cipőmet. Meg is tettem, és persze kb. 3 percen belül elkezdett újból zuhogni az eső. 😀 Sebaj, ment a Relentless Forward Progress, egyik láb a másik elé, lehetőleg minél tempósabban. Megvolt Fűzfő, aztán a 200 km-es felfestésnél várt Józsi. Vicces volt, mert utána kicsivel volt egy frissítőpont, ahol a táblán 199,1 km volt. 🙂 Mindenesetre megnyugtatott, hogy az agyam még rendben van, ha ezt észre bírtam venni. 😉 Aztán Csopak és Füred között találkoztunk utoljára Józsival, közben jött Mag Erika és a céges lánycsapatunk is. Erikát utána utolértem, látványosan sántikált, kérdeztem tőle, hogy neki is a talpa ázott-e szét, de nem, neki csípőproblémái voltak. Nekem a talpam fájt, gondoltam, vízhólyag is lesz rajta (lett), és a térdem is fájt valamitől. A kocogással néha megpróbálkoztam, de nagyon nem esett jól, így inkább nem erőltettem. Arról meg, hogy kinek mennyire fájt: kíváncsiságból megnéztem, és az utolsó 3,6 km-es szakaszon több mint 12 percet vertem Erikára… Elértem az utolsó körforgalomhoz, mindenki tapsolt, útbaigazítottak, a célegyenesben még futni is sikerült, itt is taps, gratulációk, aztán a cél. Megcsináltam.

A célban kaptunk finisher pólót, meleg levest (amit itt gond nélkül meg tudtam enni), Józsi volt olyan drága, és elment a chipjeinket visszaváltani, aztán elindultunk vissza a szállásra. Az egész történetben a céltól az autóig tartó szakasz volt a legnehezebb. 😉 Amúgy a célban nem estem össze, energiám az volt még. Hazafelé azt beszéltük Józsival, hogy ő elég álmos volt, én nem annyira. Jó, hogy sokszor ittam kólát menet közben, de szerintem ez inkább volt az amfetamin adrenalin hatása, mint a koffeiné. Az eredményhirdetésre persze nem mentünk vissza, inkább lefeküdtünk aludni. Józsinak ez jobban ment, nekem kevésbé. Egy idő után fel is keltem, olvastam egy kicsit, de kicsit rázott a hideg (mondtam már, hogy leégtem?), úgyhogy inkább visszafeküdtem a takarók alá. Aztán mikor Józsi felkelt, főzött isteni virslit, és este visszaindultunk Pestre. Persze vasárnap este csak jó messze a háztól találtam parkolót, úgyhogy még sétálhattam is egy jót. Mit mondjak, egy élmény volt. 😉

Hát ennyi. A mentális (és igazi) fél dollárt elvittem, és hiánytalanul haza is hoztam. Előzetesen megfogadtam, hogy ha bármi gond van, csak arra kell gondolnom, hogy van legalább két ember, aki miatt nem adhatom fel: Gabi, aki felkészített, bízott bennem, és aki – remélem – most egy kicsit büszke rám, bár szerintem kimondva-kimondatlanul ő is jobb időre számított, de persze egy ultrán, még ha csak fingfűrészelésről beszélünk is, sosem lehet biztosra menni, és Józsi, aki végigszopta ezt a hétvégét, és ez nem lehet hiábavaló. Józsiról még annyit, hogy vér profin tolta végig, mint aki mindig csak ultrafutókat kísért. Elképzelni sem tudtam volna jobb kísérőt, örök hálám! És akkor még nem is beszéltem a Gizion és egyéb szurkolóimról. Erőt adtatok, köszönök mindent!

A folytatás? Majd meglátjuk… 😉

Földi Zsuzsi – Sárvár 12 órás beszámoló

Posted on

Sárvár 12 óra hikomat üzemmódban
(99,46 km, kategória 3. hely)

Előzmények: 5 héttel Sárvár előtt BSZM, problémás bal combbal-térddel, utána az 5 hétben az edzések elég foghíjasan jöttek össze – fáj, nem fáj, jobban, kevésbé…
(és ráadásul 1 héttel Sárvár előtt terep motoros tréning volt, ami hatalmas buli és fontos is volt, de sajnos az egyik esésnél megégettem a lábam, ez az égés 4 nappal a rajt előtt még nagyon gyulladt és ronda volt, de ezt a problémát is sikerült megoldani – viszont a kompressziós szár kilőve)

6 nappal a rajt előtt még nem volt teljesen jól a lábam, de végül sikerült annyira összerakni magam gyógytornásszal, a masszőrömmel és az erősítő edzőmmel, hogy azt mondtam a verseny hetében szerdán, hogy hadd szóljon, amíg tudok, megyek, remélhetőleg 12 órán át.

A verseny szombaton volt, mi pénteken késő délután érkeztünk meg, rajtszám átvétele, vacsora is rögtön. Jöttek Józsiék is, és evés után mi is a legjobb: átmozgatót futni . Futottunk három laza kört (egy kör 1031 m, végig aszfalt, semmi éles kanyar, tökéletes lesz  ) a másnapi verseny útvonalán – röhögtünk is, hogy talán menni fog ez élesben is nekem eltévedés nélkül 
(a szerdán vásárolt, és onnantól kezdve bár folyamatosan hordott, de futást még nem „látott” Hokám itt avattam fel – ebben terveztem futni a másnapi sokat . Az átmozgatón kiderült, hogy futásra is jó a cipő, ebben indulok, aztán ha gond van, cserélek)

Szombat reggel a szokásos, reggeli, kipakolás a pálya szélére, Gábornak megmutogattam hogy melyik gél, sótabi, stb hol van, miből mikor mennyit kérek. Most vittem zenét is, mp3 lejátszóra feltettem a 23 órányi zenét, amit Gábor összeszedett nekem.

10 perccel indulás előtt találtam pont az asztalunk mellett egy négylevelű lóherét  Levélke nadrág zsebébe be, #gizionpower karkötő rajtam, mentális százas a fejemben, innentől már csak jó lehet 
Pontban 10-kor indul mindenki: 6 órások, 12 órás váltók, egyénik, 24 órások.
Semmi extra nem történt az első 3,5 órában (két budijáratot leszámítva), ettem-ittam amit Gábor a kezembe nyomott, tempót nem figyeltem, a pulzus volt a lényeg, hogy a kiírt 158-164 között legyen. Egészen simán ment, dél körül kicsit melegedett az idő, akkor feljebb ment 3-4 ütéssel, ekkor kértem vizes sapit, hűtöttem kicsit magam.
Aztán 33 km körül jött, amit nem akartam érezni – bal comb feszítői jelezgetnek. ’csába. Mindegy, nem vészes még, nyújtok, és szépen lazán maratonig tuti menni fog. Kértem zenét, megkapom. Füles be – valami gyerekdal szól… Na jó, a következő tuti rendes felnőtt zene lesz. Aha, Alma együttes Szulinapom-pom-pom  Nem baj, röhögök közben kicsit, majd jött Miki manó… ezt gyerekként is utáltam, úgyhogy szegény Gábor kapott egy morgós „valamit csinálj ezzel, utálom mikimanót, felnőtt zenét szeretnék, különben is, nem százas a lábam, a zene legyen legalább jó” . Következő körben lett klassz zeném, nyújtás-nyújtás-nyújtás, futás megy. Maraton kicsit lassabb lett, mint terveztem (4:20-30 helyett 4:37), de nem érdekes, futás megy, pulzus jó, ez a lényeg, menni minél tovább – 50-ig mindenképp, aztán meglátjuk. Volt még egy budi – a bcaa-t akkor mostantól talán hagyjuk, beviszem más formában inkább.
49-50 körül csináltam egy nagyobb szervizt a combomnak, húzta a térdem már nagyon, masszíroztuk, kentük, spray-ztük, nyújtottam, henger, bevetettünk mindent, hogy enyhüljön a feszülés. Ekkor úgy voltam, hogy 54-55-ig (6 óra) mindenképp elmegyek, aztán kiderül, hogyan tovább. Jött sajnos a már megszokott bal lapocka környéki görcs is, az is kapott masszázst, spray-t, viseltem a fájást. Gábor mutatta többször is az üzeneteket, amiket Zsófiéktól kaptam, annyira jól esett, hogy kapom tőlük is a drukkokat 
Nagyjából ilyenkor volt az, hogy a 4. helyről feljöttem 3. helyre (kategória), 1,5-2 kör előnyöm lehetett a 4. helyen álló Eszti előtt, aki végül kiszállt, 60 km-nél úgy láttam, már nem fut tovább. Akár be is fejezhettem volna, 3. hely megvan, hosszú edzés megvan, de hát a lábam így a sok nyújtás-henger-kence-ráolvasás, stb segítségével egész jó, ha az ici-pici emelkedő(ke)t, ami van a pályán megsétálom (azonnal húzta a térdem a combom, ha picit is emelkedett, gyalogolva és síkon meg semmi baja nem volt), még így is futásnak nevezhető átlagtempójú köröket hozok, igazán fáradt se vagyok, kedvem is van futni, jól is esik – miért is álljak ki? Elmegyek 70-ig, aztán majd ott tovább gondolkodom a dolgot. 70 után (8 óránál jártunk) egyre több gyaloglás volt, aztán már csak gyaloglás, 77-83 között 9-11 perces körök lettek. 80-nál mondtam, hogy én leállítom az órát, ez már nem futás, indítok új tevékenységet gyaloglásként, de ki nem állok, 90-ig elmegyek mindenképp. G lebeszélt róla, és igaza volt, legyen meg egyben minden. 81-83 körül újabb extra nagy szerviz a lábamnak: masszír, henger, nyújtás, kence, spray, mindent bevetettünk, hátha tud lazulni, és megy a futás, legalább 8 perc körüli köröket ha tudnék futni, az király lenne. Már csak azért is, mert gyalogolni uncsi volt (megkértem Gábort, hogy jöjjön már velem egy kört, beszélgetünk, meg sörözünk közben (radler ), teljes buli hangulat legyen legalább  ).
A nagyszervíz után 2 körrel már tudtam futni, sőőőőt: az 1031 méterből kb 900-at futottam, minimális gyaloglás volt csak, és aminek extrán örültem: pulzus is fenn szépen 160 körül, ááá, ez Velencén nem ment már így 10 óra után, mennyire jó ez most! 

A képen a következők lehetnek: 1 személy, cipők, rövidnadrág és túra/szabadtéri
90 km 11 óra körül lett meg, boldog voltam, tudtam hogy 95, vagy afölé is megyek . Futottam, teljes flow, kis emelkedő gyalogolva, két körönként nyújtás-henger – és így is több, mint 9 km-t mentem az utolsó órában, végig tökéletes pulzussal. 96. km – nem hiszem el, basszus, még mindig élvezem a futást, ááá, de kár hogy mindjárt vége…
97 körül comb kezd beállni, de nem érdekel, úgyse mehetek tovább, még 17 perc van hátra – a 100 nem lesz meg, de kit érdekel? Az utolsó egész köröm után jön velem Gábor, hozza a sörömet, plédet  .
99 km-nél voltam, amikor még szűk 3 perc volt hátra, így extrán nem küzdöttem, futottam a kényelmes tempót. Aztán szóltak a dudák, hát vége, ennyi volt mára nekünk… Gábortól kapom a hatalmas ölelést, puszit, pulcsit és takarót, na meg a sörömet . Jaj, ez mennyire jó volt, hihetetlen, hogy lehet 12 óra után is élvezni a futást, legközelebb mindenféle comb és térd probléma nélkül akarom ezt az érzést VÉGIG!  .
Megkeressük Józsit, ő 95 körül ment, szépet futott nagyon  . Kapok tőlük kaját, és megyünk is a szállásra, éhes vagyok, jó lenne nyújtani, zuhanyozni… A szállodában legyintek a liftre, jó lesz nekem a lépcső is (és tényleg). Éjjel azért jönnek a fájások, hajnalban kell a fájdalomcsillapító, így tudok aludni egyben 2 órát.

Másnap megnéztük a 24 órások utolsó fél óráját is, utána séta a várban, múzeum, kis lépcsőzés a vártoronyba – na ez lefele rosszabb volt 

Eredményhirdetés délben, klassz volt a dobogón állni 

Nem lett PB, nem lett meg az eredetileg tervezett táv, de még így is annyira jól sikerült ez a 12 óra, hogy ennek a 99,46 km-nek jobban tudok most örülni, mint az őszi 102,3-nak. Erősödtem azóta sokat minden téren, tavaly 60 felett szenvedés volt, most örömfutás, még a vége is. A lábam összerakjuk, a hátam is rendbe hozzuk, és legközelebb lesz egy nem hikomat 12 órás örömfutásom  .

Nem tudom elégszer és eléggé megköszönni Gabinak a felkészítést, őszintén szólva, nehezen hittem, hogy a BSZM utáni kínlódásból ezt ki lehet hozni – de már megint igaza volt, az a sok meló, amit korábban belepakoltunk, az meghozta most (is) az eredményt .
Köszönöm páromnak, Gábornak a fullos frissítést, a türelmet, azt a 12 órán át rám figyelést, amit kaptam tőle – nélküle ez a 12 óra nem sikerült volna így .

A képen a következők lehetnek: 3 ember, , mosolygó emberek, cipők, fa, égbolt, túra/szabadtéri és természet

Neubrandt József – SÁRVÁR 12 órás beszámoló

Posted on

Emberkísérlet 2.0 avagy a nagy kabát története

Beszámoló, kicsit másképp.

Sárvár egy fogalom a magyar ultrafutás világában, és ez nem is véletlen

Sárvár egy jó hely, a sárvári verseny egy jól kitalált élvezhető rendezvény, emberi léptékkel, szép környezetben, Spartathlont teljesítő szpíkerrel.

Reményekkel, küzdéssel, tanulságokkal.

Az előjelek kedvezőek voltak, jók voltak a számok, ment edzésen a 40k, 134-es pulzussal, 6:12-es tempóval. Ezzel úgy ki is lennék békülve.

Igazából nem volt terv. Illetve csak annyiban maradtunk Gabival, hogy tekintsük ezt egy hosszú edzésnek, tartsuk a pulzust 135 alatt, legyek mozgásban minél többet, és tanuljuk a frissítést. Jó esetben összejöhet két 4:30:00-as maraton, és a végén meg kicsit mehet fel a pulzus.

Bár nem mondtuk ki, de mindketten tudtuk, hogy benne van a 100k, még akkor is, ha ez az első 12 órás futásom.

Saját minimum elvárásom a dupla maraton volt, úgy hogy a végén is tudjak mosolyogni. (Bár mondjuk a végén már könnyű.)

Indulás után hamar kiderült, hogy valami nincs rendben velem. Egyáltalán nem izgultam, jól aludtam, nem fájt semmi, csak a tempóhoz tartozó pulzus volt magasabb a kelleténél, vagy 4-5 ütéssel. Futás közben van idő számolgatni, gondoltam egy picit mehet feljebb, majd az első maraton után meglátjuk. (Ez amúgy marhaság, mert egy 1030 méteres pályán miért gondolkozik az ember 42k-s maratonokban, ez rejtély.)

A 42k 4:44:00-ra lett meg, viszont 137-es átlaggal enyhén csökkenő tempó, enyhén emelkedő pulzus mellett. Hogy ne emelkedjen tovább, elkezdtem bele-bele sétálgatni. Ez egyben a 100k elengedését is jelentette. Ment volna a magasabb pulzus, de nem ez volt a cél. Az ultrát illik alacsony pulzuson futni, ezt kell megtanulni.

A 6-órásokat letrombitálták a pályáról, érezhetően kevesebben lettünk.

A körözős versenyeknek van előnye is, mert mindig történik az ember körül valami, vagy épp előzik, vagy épp ő előz, megismerünk több embert hátulról, illetve körönként el lehet menni a frissítő asztalok előtt, ami feltétlenül erősíti a jellemet is. A hátránya azonban az, hogy az ember agya nem tud függetleníteni a távolságtól és az időtől, hisz minden kilométerben át kell haladni a kapun, amin ott az óra is. Ettől néha nagyon lassan tud telni az idő. 75k és 85k között nehezen gyűltek a körök. Ekkor éreztem néha, hogy nagy nekem még ez az ultra kabát.
Azután, hogy könnyebb legyen, megfogalmaztam egy célt, legyen legalább 94k, az mégis 10-el több a dupla maratonnál. Innentől csak számolgatni kellett a köröket, és legalább ezek a számok csökkentek. Azután egyszer csak megszólalt a duda, ami most nekünk szólt. A vége 94,7k lett, amivel nem csak utolsó előtti lettem a kategóriámban, hanem rögtön nyertem is, hisz csak ketten voltunk az 55-59 korcsoportban.
Igyekeztem minél változatosabban enni, ettem tejberizst, vajas kenyeret paradicsommal, banánt, meggy kompótot, ananászt, borsólevest, mazsolát, mogyorót, párizsis kenyeret, nápolyit, meg persze vagy 4-5 zselét. Zsuzsival ittuk a citromos sört, kólát, vizet, izót.
Szóval, jól elvoltunk.
Az első maratonomat egy éve futottam, akkor szenvedve, most mosolyogva, akkor 156-os átlagpulzusra, most 137-re, kb. egyforma idővel. Most futottam utána még 52k-t, egy éve plusz 100 métert sem tudtam volna.

Ami mindenképpen pozitív, hogy az utolsó körökben közel azt a tempó/pulzus értékeket tudtam futni mint az elején.

Földi Zsuzsának gratulálok a 99k-hoz, fogunk mi ettől még jobbat futni.

Segítőinknek, és persze Gabinak, nagy köszönet, jó úton járunk, megyünk tovább. Belenövünk abba a kabátba.

A képen a következők lehetnek: 2 ember, , mosolygó emberek, álló emberek és túra/szabadtéri

Mátrabérc beszámoló – Nagy Locusta Kriszta

Posted on

Mátrabérc Trail 2019 – 8.hely
2019 – Átlépés magamon – akkor most már versenyezzünk is?!
Bérc is coming… a sagam folytatódik…
Igen, van bennem valami kis ösztönös tartás, gyomor remegés… még mindig, hetedszer is, vagy épp ezért. Oh, ismerlek pedig, dolgunk van egymással… Nem sétagalopp.

Olyan gyorsan elpergett a tél, az edzések mentek, de 30 km-nél sose hosszabban. Kiesett pár verseny is a tavasszal, igaz a VTM félmaraton jól sikerült. Ami ugye Fél, szóval km-ben meg se közelítem ezt a távot. Életemben egyszer futottam ennyit. Tavaly ilyenkor, no hol?! Hát a Bércen… Vannak zónáim is, néha jobb, ha tudom, merre meddig tartson a törekvés. Magamtól fölé lövök néha. Kicsit szétaprózódtam, van itt minden: futás, úszás, bringa, jóga, túra… jó ez? Nem időpocsékolás? Amíg élvezem, bírom, addig legyen. Néha extrém időbeosztással, de minden benne van a napban, aminek bele kell férnie. Mindegyik egy apró építőkő, a kirakós egy darabja.
A verseny előtt a szőlősről álmodtam, a BIRTOKról, ez a ház feletti szőlődomb. Olyan rég jártam ott: “Ne tedd ide a venyigét!”, kerítést is húztak az új telepítés mellé. Lefutottam ugyanazt az 5 km-t, amit legelőször, mikor futni kezdtem. Az út egyik végén az Eged, a másikon a Mátra tekint le rám. A lelkemnek kellett. Megnézve a Gabitól kapott pulzus adatokat, meg az edzésen tapasztalt érzéseim mellé… hmm… kicsit magasnak tűnik ahhoz, hogy 8-9 órán át ezen a fordulaton menjek. Na jó, nem szépítem, bekakkantottam rendesen. Nem a távtól, az intenzitástól. Kb. ez a menetidő a realitás, tavaly 8.38 lett. Ez a pulzus a cseppet sem kényelmes… De megbeszéltük, és a többi Gizionka is támogató puha közegként ölelt meg. Menni fog. Ők mondják, akkor úgy is lesz.
Kivételesen a versenyre rá tudtam pihenni, csak 1-1 szakdolgozat színesítette az életem, meg egy fül- és homloküreg-gyulladás. Karcsi és a Guinness kutyánk eljöttek, és reggel még segítettek nekem, eljutottunk Péterrel a rajtba. Kicsit csípősebb az idő a vártnál, 2 fok, de olyan nincs, hogy kabátot vigyek, ha délután 22 fok lesz, dehogy cipelem. Botot se. Ez a régi dilemma. Rettenthetetlen arcok, szikár emberek, csupa nagy nevű terepfutó, mint valami elit klub úgy néznek ki. Belus Tomi, Fru és Anikó együtt, csinálunk egy Előtte képet. A feszültség bennem az eget verdesi. Jajj, elég a kaja, a víz, a só, a Mg, nem melegítettem eleget, fázok, melegem van, hova teszem a kabit, meghúztam a cipőt, nem húztam meg eléggé… Tiszta gáz egy primadonna…

Gizion girlpower Sirokon a rajtban
A rajtban valahova a közép elejére álltunk Fruval, puska dörren, hoppsz, na akkor irány Kékes 19 km-re. Az útvonalat ismerem, ehhez alakítottam kicsit a pulzust. Kékesig a max 156, de azért törekedjek a 151-re legalább. Utána mehetek feljebb. Hááát, üzenetet vettem, de ez feladta a leckét. Kékes kritikus pont, jó mérce lehet, hol állok éppen erővel. Oda, valamikor 3.00 alatt szeretnék érni, picit gyorsabban, mint tavaly. A rajtból kilőtt a sok terepfutó együtt, mind a 250, majd 50 m múlva megállt, útszűkület. Neee, úgy éreztem magam, mint mikor átszakad egy gát, és a víz mindent elsöprő áramlással visz mindent maga alatt, előtt… Kivágtam oldalra, persze értelme nem volt, max annyi, hogy a mentális forintjaim nem peregtek a semmibe, miközben a rajt után pár méterrel ácsorgok. Frut, Anitát itt vesztettem el.:S Ezek után csak magamra figyeltem, meg az órára, törekedtem az áhított tartományban maradni. Persze közben éreztem, hogy ez egy jó erős kezdés volt, de én csak a pulzust néztem, az időt csak azért, hogy mikor kell egyek, és mikor kell a só. Mentem, mentem, megint olyan más volt, hullámzó, életteli, élő. A levegő még hűsítette az arcom. Tudtam, hogy nagyon megyek, pengeélen táncolok, de most még bírom, még a reggeli hűvöst használjuk ki. Olyan hirtelen elmaradt Gazos-kő, meg a Jóidő-kút rengeteg vize. Előttem Böky kolompolt egy bögrével, kalimpált botokkal, ennek a fele sem tréfa, inkább megelőzöm. Azt mondja maradjak vele, akkor tuti beérünk. El is hiszem, hogy beér, de na, épp ezen próbálok túllépni. Az sokat elárult nekem, hogy Szimandl Anita 9 kmnél, a Jagus előtt ért utol, és mondta, hogy jól elrohantuk az elejét, de engem a pk érdekelt és kész. Nem ment mindig, de törekedtem, hittem benne. Az sem érdekelt hányadik vagyok… mit bánom én… Domoszlói-kapu az első csippantás (10,2km, 1:19), meg se álltam, bár tudtam, hogy necces lesz, messze még a Kékes, de hullámoztunk tovább. Kohán Balázst láttam néha közelről, néha messzebbről, na nyúlnak épp jó, tapadok, de nem minden áron. Kékesig lement 3 gél (ez a GU finom:D) az utolsó a pont előtt nem sokkal. Csipi-Györgyi épp a Kékes alatt biztat, de álluk leesik, mi a manót keresek már ott. Biztos a tt-ről maradtam ott még. A tavalyiról.
Beesek Kékesen (19km, 2:43 kb) a pontra, Anita nemrég ment el, Fru sehol, vagyis mögöttem (wtf?). Tomi, mint egy forma-1-es kerékcserénél, kulacsok ki-be, Sanyi fotóz rendületlenül, eszek egy kis narancsot, gogoggoo! Sombokron óvatoskodom most tényleg, jajj de nincs kedvem megsérülni, és porzik, nagyon száraz a talaj. Violát itt ismerem meg, ő sem kapkodja el, egymást biztatjuk, miközben a fiúk lezúznak mellettünk. A ttúra jól átalakította a talajviszonyokat, de azért visszaköszön jó pár emlék. Végül is tök jó, most világosban lehet lemenni itt és nem sötétben (lásd Vadrózsán). Tovább, tovább. Galyatető egész közel, csak a Csór-hegy kopárja gyűjti szalagba az embereket. Peregnek a km-ek, inni is kell, jó lesz az, elpattintom a kulacsokat direkt, 10 km-re azért bőven elég az a kettő. Balázs előttem megy, de mintha kopna a dinamizmusa mászásnál. Nem akarom megelőzni, van több srác, őket sem, de pont egy hajszállal lassabbak, lassítanak engem, hát azt azért ne. A Rudolf-tanyai elágazásnál még beszélgetünk a M115-ről, fura ez nagyon, hogy teljesen komolyan mondja menjek vele bejárni. De ő más, ő futó, mi a sz.rt kezdene velem… ő a Kohán Balázs! hmhm… Próbálom még legalább azt a 151-et tartani, ha már emelni nem tudtam rajta, de nem igazán megy. A lejtőn azért, mert jó köves, emelkedőn meg elkezdett égni, fájni a combom a fenekem, lépcsőző gép rulez. Itt már sejtem, hogy nem fog ez menni végig, mert szétégne, görcsölne a fenekem, tele a gatyám, most mi legyen… aztán csendesen elengedem ezt magamban, nem bírja a combom már most a mászást, és messze még a vége, a Muzsla még sokat követel.
Galyatetőn (29,3 km, 4.07) ott a Fru(?!), hát ez mi máár… hogy lehet… és ő is körbeugrál. Tisztára ovisnak érzem magam, de meg tudom én azt tölteni, inni, kibontani… nekem csak futni kellene… Sok a turista a környéken, de félreállnak, biztatnak, de egy csomó gyerek, és kutya nem… Violát még látom, de már nem fogom be, Baksa Zoli is feltűnik, mi a szösz, őt eddig mindig csak annyit láttam a ttúrán, hogy helló! jött és ment. Most itt van előttem, gondoltam menjél csak, nem előzöm meg, de nem megy. Pont idegesítően, de csak egy hajszállal lassabb. Bocs, akkor mégiscsak mennék. Vöröskő és Ágasvár közt jól futható, relatív árnyas, kicsit hullámos, flow, flow, flow… messzebb nézve már Ágasvárra tekintek… hoppp, basszus és már szállok is a föld fele. Nem hiszem el, ne máár… egy töredék pillanat volt csak, amikor nem figyeltem, de a büntetés azonnal jött. Jajj, az órám meg ne karcoljam, törjem, most fizettem érte egy rakás pénzt… még pár mélyenszántó gondolat, de még mindig nem csapódok be, megint olyan Mátrixos… Amikor viszont igen, az fáj eléggé. Lezúztam a bal térdem egy kövön. A kiáltásra visszafordul a két lány is, mondom okés, menjenek csak. A fiúk is hamarosan befutnak, én kicsit óvatosan mozgatom, lépdelek, végülis hajlik, miközben szolidan csordogál belőle a lé. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Zsófi bakker tanulok tőled, de ez nem jó irány. Na mindegy a fő, hogy működik, megyek a srácokkal, bár egy kicsit innentől szarikálok, féltem a térdem. Felfele a Zoli nem tolja, én relaxálok vele, de lefele nagyon tartok tőle, hogy tart-e az a zúzott térd. Kalina Anikó el is suhan itt, miközben félősen tipegek. Turisták szörnyülködnek, jajj keressenek tapaszt, ugyan máár, minek, dehogy. A turistaháznál egy kicsit fürdök, már durvul a nap, le a Csörgő-patak völgyébe. Meglepő, de a Zoli nincs messze, és az utazó sebességemmel közeledem újra. Érthetetlen. A V800as meg szól, hogy neki lassan vége. Reménykedtem, hogy kibírja, hiszen még 6 óra sem telt el, de ha nem, hát nem.
Mátrakeresztes (41,1 km 5:46) Elek-BelusBelus Support team: hihetetlenek. Kérek új lábakat, meg térdet főleg, tudod olyat, ami még bírja… itt éreztem először, hogy nem kívánom a kaját. Annyira szépen csináltam Galyatetőig, de aztán sikeresen lenulláztam az órát, kétszer, és nem tudtam követni mikor ettem sót, gélt, magnéziumot, csak érzésre. De megborulás nincs, csak nem esik jól. Ettem vagy 3 féle gélt, már attól boldog vagyok, hogy nem fosikáltam össze magam (köszi GU, High5, meg a sörös:)). A kötözgetést meg hagyjuk, nem vagyok én sonka! Na lássuk azt a Muzslát. Nem megy gyorsan, talán lehetne ez még jobban üveghang, de mintha az akarás is kopna. Sétálok, de gyorsabban, mint a többiek. Valami tt-s múltról hablatyolnak, meg nekem könnyű. Jah, nagyon. Ha annyira az lenne, simán szökdelnék. Nem, egyáltalán nem könnyű. De próbálom, megkocogni ha csak kicsit is laposabb, felhúzok vagy 2 srácot, mondom a 3. csúcs az ne örüljetek. Na, itt teljesen gáz már a pulzus, a 145-nek is örülök, egyszerűen izomzattal nem bírom fenntartani, egyszerűen nem megy. A Muzsla-nyeregben még iszok két pohár izót, de nem töltögetek, még bő 7 km, és telibe fog verni lefelé a nap. Fenn a csúcson minden jó. De nincs akkora flow, mint tavaly, valami hiányzik. Meleg van, és még hosszú az út lefele, az órám régóta döglik, döglött, meg én is. Innen mehetne a 164 a poros, csúszós, kőgörgeteges, nyaktörő, sosemleszvége lefelén. Ezen túllépek, örülök ha lejutok és értelmezhető sebességgel. (Visszanézve az időmet a Muzsla már nagyon gáz volt.) Megint 2-3 srác társul, oks, menjünk már, huss, de nem akarok senki után menni, szeretném látni hova lépek, nem esek el, nem esek el és a saját ritmusomban haladni. Megyünk, megyünk, de teljesen dinamikátlan, erőtlen, kifacsart az egész, hiányzik a flow. Full beszariskodás, bénázom. Azért a Nagy-Hársas pöckének odabiccentek, ismerlek ám téged is, jövök nemsoká!;) Nehezen jön el a Diós-patak, előtte még drónozóba botlom, züm-zümm, a patakból a 20 m kimászás kegyetlen. Összesen 20 m szint, de kész, már alig megyek… innen 2 km a falu, jöhetne a kontroll nélküli sprint. Áááh hááá ööö… megiszom a vizem maradékát, és kis küzdelemmel botladozom. Ismerős Attila is kicsit elhalálozva, nem beszélünk, de elindulunk. Erősen közepes tempóval együtt megyünk, oh, ez most jó, nem olyan mint tavaly, de vele jó. Az utolsó 200 m-en mondom menjél, legyen célfotód. Kb annyival elüti, hogy ne baszakodj, akkor ok… majdnem egyszerre beesünk.
Óra nem tudom mért-e végig (nem), haldoklott a 3/4-től, nem is érdekel, az időm se, a helyezés se. Inni, inni adjatok, de előbb árnyékot, árnyékba. Vlado, ismerősök… azt mondják kemény vagy. Dehogy vagyok. Nem ment a terv. Talán a legvégét meghúzhattam volna még, de ott a kitett szőlős felperzselt… áh magyarázkodás. Icipici maradt hát benne, de jóval többet passzíroztam magam, mint tavaly.

Hogy lehet így örülni a zéró sörnek
Az első söröm végén megérkezik a 12.lány. Miii, az hogy lehet? Akkor én hányadik vagyok?? Megpróbálom kideríteni, pedig tuti mondta a speaker mikor beértem, dehát akkor mitérdekeltengemet… Szurdokpüsköki (55 km, 7:41), azért a 8. az elég jó nekem, az idő is. Annak örültem volna, ha 7-essel kezdődik, már az is rengeteg javulás, így pláne. Ollé! Még eszem-iszom kicsit hirtelen, ugye az a 20 perc még az enyém, addig lehet (IR). Karcsit hívom, még nincs ott, a 8 órás teljesítésre érkezik, azt beszéltük meg, nála a fürdő cuccom. Örül és büszke rám. Le a kompressziós szár, jól bedagadt már a térdem, kitépem a véralvadékból. Annyira nem vész a szitu, inkább az a bajom, hogy nemcsak kifele, befele is vérzett, dagad. Egyre nehezebben hajlik… hogy lehettem ennyire nyomi. Kohán Balázs hüledezett, azt mondta vár jövőre a Primaverán, és ha már lenyomtam, többet nehogy rinyálni merjek. Mondtam idén is terveztem menni, csak a meló… Hihetetlen, hogy olyan emberek előtt értem be, amit sosem gondoltam volna. Éles versenyhelyzet volt, nem ismerem a határaimat, talán picinyt még lehetett volna húzni, de az a zakózás elég rosszkor jött, nem mintha jókor is jöhetne. Közben egyszer bevillant, hogy most fogom megutálni az egész futás dolgot, meg soha többet nem megyek Bércre, beégek csudára, de nem így lett. Viszont nem is tartottam maradéktalanul a határokat, ezen még van mit csiszolni. Mondjuk nem sok ilyenben volt részem, a Vértes domborzatilag lekövethető pk-val, a Mátra kevésbé. A végén eszembe jutott, hogy ha folyamatosan sík ment volna? De valószínűleg sosem szeretném ezt kipróbálni, jó ez nekem így a Mátrában.
Borzasztó sokat köszönhetek a Belus Support Teamnek, és Neked Gabi!
Nem hiszem, hogy ezen sokat tudnék javítani, max pár percet, de majd meglátjuk. Köszönöm, hogy hiszel bennem, jobban, mint én magamban. Próbálok gyorsan regenerálódni, hűtöttem a térdem, a célban lévő csak hideg víz is jól esett, a fekete nadálytő segíti a vérömleny felszívódását. A cukrom végig rendben volt, a sörözés, evés, visszapótlás után is 4.4 minden ok. Az úszást hanyagolom, amíg meg nem gyógyul a lábam. Nyújtani nem tudtam utána annyira bedagadt a térdem, ezért hengereztem fél órát. A V800-at bevittem a szervizbe, azt ígérték cserélik az óra belsejét, bőven garanciális, aztán ennek ellenére cserben hagytak, nem cseréltek semmit. A múlt alkalommal is erős fenntartásaim maradtak, most egyértelművé tették.
Jövőre is Bérc, nem kérdés! Újra megpróbálom a tervet hozni!;)

Szavanna Trail beszámoló

Posted on

A Gizinokat Dobos Erzsébet, Juhász Erika, Földi Zsuzsa, és Karlovitz Zsófi képviselte az idei Szavanna Trailen.

Két rövid beszámoló a versenyről:

Dobos Erzsi:

Kicsit hosszabb táv volt, mint a Börzsöny, de kevesebb szint, viszont jóval melegebb volt. A meleg miatt nehezebbnek éreztem, mint a Börzsönyt, pedig az emelkedő nem volt annyira durva. 7 km körül volt is egy mélypontom, de aztán lejtő jött, úgyhogy összeszedtem magam. Ha kicsit jobban megnyomom bekerülhettem volna az első 10-be, de késő bánat:-)

Földi Zsu:

Jó korán megérkeztünk, én konkrétan fáztam reggel :D. Jöttek Erikáék, Zsófiék, Erzsi is, rajtszámot felvettük, fotó, zsáktöltés, kulacsba kóla+víz, átmozgattam magam, és rajthoz. Óra indít, útvonal rajta – hopp, minden eltűnt róla :D. 2 perccel a rajt előtt telefonról újra átküldtem, nekem jó látni közben hogy az adott emelkedőn hol tartok, kell ez a vizuális megsegítés 😀
Azt írtad hogy tempós legyen, és max 178, hát próbáltam ezt tenni. Amíg és amikor tudtam, az emelkedőket is megfutottam, volt ahol gyalogolni kellett, mert konkrétan levegőt nem kaptam 😀
Az első 6-7 km végig napon volt, de valahogy egyáltalán nem zavart. Meleg volt, de nem éreztem, hogy ez sokat visszavenne. A sukorói frissítőponton csak gyors kulacstöltés volt.
Összesen négy nagyobb emelkedő volt a 23 km-en, a harmadik az nekem mászós volt, a combjaim sikoltoztak, hogy ezt ne tegyem velük, de mentem, ahogy csak tudtam. Utána már vissza Pákozdra egyszer volt egy gyaloglós kis emelkedő, a többit futottam, ahogy tudtam. Amikor fáradtam, és átfutott a fejemen, hogy jól esne gyalogolni kicsit, és egyébként is emelkedő van, arra gondoltam, hogy a séta nem fér bele a ‘tempósan’ kitételbe, így maradtam a futásnál. 4-5 emberrel kerülgettük itt egymást, végül az emelkedő tejerénél már mögöttem maradtak, nem is kerültek elém később sem.
A végén a maradék 3-4 km-t is, ami nagyjából lejtő volt, úgy futottam, hogy a pulzus maradjon a ‘tempós’ zónában.
Amikor indultunk, a fejemben 21 km 500 m szint volt, 2,5 órára gondoltam, hogy az úgy pont jó lenne. Aztán valamikor az 5. km körül rájöttem, hogy hát ez nem ennyi, hanem 23, és 550 m, akkor már arra gondoltam, hogy 2:40-45 körül milyen jó lenne a vége.
2:42 lett, és utólag megnéztem, 2:30:35 a 21 km :).
Nagyon klassz verseny volt!