pulzuskontroll

Helló Nyár! Virtuális Maraton – Mohai Péter beszámoló

Posted on


Amikor “biztos” a PB 🙂
Lelövöm a poént. Utólag saját hatáskörben átneveztem az eseményt. Új neve: I. Happy Finish Marathon 🙂

Az előző részek tartalmából:
Utolsó futással kapcsolatos célom az volt, hogy megdöntsem előző futóéletem (legjobb és egyetlen) maratoni eredményét, amit szintén Tatán sikerült tavaly ősszel megtennem. (necces volt, de sikerült).
Utána kicsit versenycéloktól mentesen teltek a hónapok, mert a COVID miatt csak az volt biztos, hogy semmi sem biztos. Szerencsére a korlátozások csak az esti futásokban akadályoztak, de így legalább sokszor láthattam a napfelkeltét. 🙂

Felkészülés:
Néhány éve elhatároztam, hogy tavasszal és ősszel minden éveben futok egy maratont. Kedvenc tavaszi versenyem a Maratonfüred, amit idén nem rendeztek meg. Amikor ez kiderült, akkor edzettem tovább és megbeszéltük Gabival (aka: Szakvezetés), hogy majd májusban lesz virtuális maraton és azon indulok. Annyira lelkes voltam ekkor, hogy ezt beírtam a naptáramba és el is felejtettem. Ettől még igyekeztem mindig a legpontosabban végrehajtani a kapott edzéstervet, amiben szinte csak a hullámzó porallergia hátráltatott, meg a végén egy hétre az Astra oltás.
Május 6-án írta Gabi, hogy most már csökkenti a terhelésemet a VERSENYig. Miiiiii???? Verseny???? Semennyire sem voltam fejben erre felkészülve. Ez mondjuk annyira nem gond, mivel nem vagyok erős fejben a futással kapcsolatban. 🙂 Általában túlagyalom a dolgot, de valamit mégis mindig elrontok. Ez legtöbbször a frissítés. Gondoltam, ezúttal legyen ez fordítva. Semmivel nem foglalkozom, csak a frissítéssel. A télen egészen jelentős gyorsuláson mentem át, de 25 km fölött valahogy még soha nem sikerült fenntartanom a tempót. Ha ennek a frissítés az oka és ezt megoldom, akkor tuti a PB. Gondoltam, Gabi úgyis küldi majd a pulzust vagy céltempót a versenyre. Azt betartom, a frissítést pedig előre megtervezem. Ebben kis problémát jelentett, hogy tapasztalatom szerint a pulzusomat lenyomja az allergia gyógyszer. (ez lehet, hogy hülyeség, de most nem részletezem. Lényeg, hogy a verseny előtt abba is hagytam a gyógyszer szedését, de vittem magammal)
Gabi elküldte a versenyre a célpulzust és elmondta azt is, hogy kb. milyen céltempóra számít. Ezen csak annyit “változtattam”, hogy előre elhatároztam, hogy a megadott pulzuszóna alatt fogok kezdeni, ha jelentősen gyorsabb tempót ad a célzóna a megbeszéltnél.

A “verseny”:
Nem örültem neki, hogy egyedül kell futni és nem lesznek versenytársak. Mivel én lassú futó vagyok, leginkább csak azokkal szoktam versenyezni, akik nálam is felkészületlenebbek, de velük egészen jól el szoktam foglalni magam. 🙂Szerencsére kedves futóbarátok jelezték, hogy segítenek nekem, hogy legalább ne egyedül körözzek az Öreg-tó körül. A frissítésben az egész kis családom segített. Úgy beszéltük meg, hogy Zsuzsi (ex-barátnő, pont 14 éve feleség) minden körben (7 km) ásványvízzel és kedvenc gélemmel kedveskedik majd egy adott fix ponton, leánykáink (Linda(10), Manda(13)) pedig bringával kísérnek felváltva és adagolják belém a körönként fél liter izotóniás italt. Az első körben csatlakozott hozzám Krisztián, akit addig nem ismertem. Beszervezett futótárs volt ő és tökéletes társaság. Ez úton is nagyon köszönöm neki! Érdekes dolgokról beszélgettünk, de igyekeztem tartani a számat, hogy ne menjen a futás rovására. Az első kör után megálltam Zsuzsinál inni és gélezni, de később rájöttem, hogy ezt inkább gyalogolva kellene csinálni. (futás közben nem tudok enni/inni, mert gyakran belefulladok vagy egy gombóccá áll bennem össze a cucc). 7 kilométerenként viszont nem akartam 1 percet ácsingózni, mert 6-7 perc azért nagyon sok még az én szintemen is egy versenyen. Ezzel a verseny közbeni változtatással kis kavarodást okoztam, de a frissítő csapat profin alkalmazkodott a körülményekhez. Félmaratonig minden eseménytelenül zajlott, amikor is valahogy nem volt ott Zsuzsi a megbeszélt helyen. Mandát kértem meg, hogy hozza utánam a gélt és a vizet. Probléma megoldva. 🙂 Az utolsó 18 km-re csatlakozott Amatőr ( Gábor Fenyvessy ), aki régi futóbarát és amíg nem edz rendesen, egész jó ellenfél is lehet. 😉 Ő a számok bűvöletében él és azonnal elkezdte kiszámolni, hogy milyen tempóval kell fussak, hogy 4 órán belül sikerüljön a maraton. Ennél a résznél kikapcsoltam az agyamat, mert igazából csak az érdekelt, hogy az eredeti tervnek megfelelően tartsam a pulzust és a frissítést. Kicsit elkezdett hányingerem lenni és már nem akartam inni sem, így hígabb izót kértem frissítésnek. Itt is volt kisebb kavarodás ezzel kapcsolatban, de nem izgattam magam, mert már nem volt sok hátra a versenyből.Az 5. körben kicsit rápihentem az utolsó körre és éreztem is, hogy már nem olyan a mozgásom, mint az elején (Zsuzsi is mondta, hogy az utolsó 2 körig nem látszott, hogy fáradok). A végén nem rendeztem nagy hajrát, de igazából ez azért volt, mert úgyis tudtam, hogy kb. negyed órával jobb időt futottam, mint ősszel és végre lehet egy maratonom, aminek a végén nem kell kifeküdnöm a pálya szélére.
Így is lett. 🙂 4:02:36-os idővel fejeztem be és állati jól éreztem magam. Soha ilyen jól még nem voltam maraton után. Rövid beszélgetés után elköszöntünk Krisztiántól és Amatőréktől, majd elmentem beáztatni a lábamat a tóba.

Tanulságok:
Utólag egy kicsit bánom, hogy nem figyeltem oda az időre, mert simán bemehetett volna 4 óra alá is, bár szerintem ez tökmindegy. Egy 4 órás maraton csak nekem fontos eredmény. Lesz még rá alkalom bőven, csak még esetleg jobban ki lehetett volna használni a tökéletes időjárást és az összességében azért majdnem tökéletesen működő frissítést. Nem lesz minden versenyen ilyen. A frissítéssel jó úton járok, de azzal kell majd még valamit kezdeni, hogy ne menjen el a kedvem tőle 30 km környékén. Most egy teszt pisilést is megejtettem az erdőben, hogy lássam, hogy mennyi ment át rajtam. Ezt sem részletezem, de rendben volt 🙂 Arra is fel kell készüljek, hogy melegben ennél is több folyadékra és extra sóra lesz szükségem. Ezeket majd lesz alkalmam nyáron kikísérletezni.

Következő verseny a Suhanj6 lesz. Remélem, megtartják.
Utána ősszel összecsapunk Amatőrrel a SPAR maratonon. Addigra kénytelen leszek meglepően sokat fogyni, mert ijesztő edzésekbe kezdett és ezt most nem a fejével, hanem a lábaival csinálja. Jajjjj! 🙂
Nagyon köszönöm a segítséget a frissítő csapatomnak! Állati jó érzés volt, hogy végig ott voltak velem a csajok és a végén azt mondták, hogy büszkék rám. Nagy elismerés illet még engem, hogy ennyire klassz feleséget választottam 14 éve, aki partner a hülyeségeimben és egy rossz szava sincs, hogy a futóedzések köré építem az életünket. Gabinak nagyon köszönöm a profi felkészítést! Most már csak az én részemet kell odatenni és meg fog lepődni, hogy leverem Amatőrt is ősszel. 🙂 Ez is komoly! Futótársaimnak is köszönöm a maraton közbeni társaságot!!! Így volt kerek egész életem LEGJOBB maratonja.
https://strava.app.link/ck20Hjp0Pgb

Rockabilly futáshoz

Posted on

Bpm alapján válogathatsz az alábbi trackek közül:

160 bpm – Not A Hobby For A Girl 
170 bpm – Crazy Legs
180 bpm – Diggin’ My Own Grave
190 bpm – Shake It Up And Move *

*hardcore résztávhoz:-) 

 

SPAR Budapest Maraton – Sári Nóra, beszámoló

Posted on

Egy augusztusi szombat estén, lefekvéskor:
– Mikor kelsz? Futsz?
– 5:15-kor.
– Hát, te hülye vagy.
Ekkor dőlt el, hogy megpróbálom. Harmadszor.
De jó sok időbe telt, mire ismét enyém lehetett a maraton.
Hat éve estem át a tűzkeresztségen, 4:48-as idővel, egy pokolian meleg októberi napon.
Aztán Gabi lett az edzőm, aztán szültem egy gyereket. Sokáig nem készültünk ilyesmire.
Két éve viszont a rajt előtti utolsó pillanatban fújtam visszavonulót a MaratonFürednél, mivel a köhögésem nem múlt; aztán az Ultrabalaton, majd a Sárival lezajlott történések egyszerűen elsodortak.
Olyannyira, hogy bár rész-sikereket elértünk (mégicsak lenyomtam egy sub3 órás 30-ast), nem tudtam kibontakozni.
Hiányzott az a sikerélmény, ami akkor jött, amikor Gabival kezdtem a közös munkát: 2015 tavaszán produkáltunk egy 1:55-ös félmaratont. Erre rácsodálkoztam.

Az elmúlt években lelkiismeretesen gyűrtem az edzéstervet minden héten, de mindig úgy sejtettem, hogy több van bennem – csak nem most van itt az ideje, hogy ez ki tudjon jönni. Örökké fáradt voltam, és az elmémet bizonytalanságérzet uralta.
Ez a futásaimat is beárnyékolta. Gabi akárhogy igyekezett belőni, de az egyébként belőhetetlen pulzusaimra (melyek fekvése örökké változott a leterheltségem és az időjárás függvényében…) lehetetlen volt optimális terveket készíteni. Ahhoz viszont nem bíztam eléggé magamban, hogy RPE (Rate of Perceived Exertion) szerint fussak.
Szóval, így elszórakozgattunk.

Tél előtt jött a gondolat, hogy akkor csak meg kellene próbálni a távot, mielőtt majd túl melegre fordul az idő.
Ismét edzettem a tavaszeleji balatoni maratonra. De ide sem jutottam el, pedig a felkészülésem 95%-a lement. A családot letarolta az influenza, nekem antibiotikumot is rendelt az orvos.
Átneveztem egy április 20-ai rábaközi helyszínre, de azt meg elvitte a covid. Nem mintha felépültem volna addig annyira, hogy lefussak 42 km-t.
Hát, elkedvetlenedtem piszkosul. Mi ez, szerencsejáték? Kétszer is becsülettel felkészülök, nagycsalád mellől… és semmi??
Ráadásul bejött ez a karanténosdi, ami idegileg rendesen próbára tett, mint mindenkit.
Nem részletezem, mert mindenki átélte, aki otthonról próbált boldogulni sulis-ovis gyerekek mellett.
De tény, hogy futni ekkor kezdtem el normálisan.
Mi történt?
Ahogy Buddha mondja (nem szó szerint): „akkor kezdesz el élni, amikor elengedsz dolgokat”
Először is, el kellett engedjem a pulzuskontrollt, mert beláttam, semmi értelme. (Gabi már korábban mondta, de nem tudtam meglépni.) A hosszúra nyúlt lábadozás feje tetejére állította a ketyegőmet meg légzőkémet.
Aztán én annyira, de annyira tele voltam frusztrációval, hogy amikor eljutottam futni, szó szerint robbantam az aszfalton. Dehogy nézegettem én az órát!
Tét pedig nem volt. Mikor lesz itt egyáltalán verseny, 2021 végén, mire lesz vakcina?
A heti négyből örültem, ha eljutottam háromra, az erősítést szinte elfelejtettem.
Röhejesen, tökéletesen káoszosnak tűnt ez az egész!
Elkezdtem szárnyalni, szó szerint. Félő volt, kifulladok, de csak egyre jobban ment. Gabi azt írta: „helló, végre megérkeztél?”
Május végén lezajlott egy sokkoló rosszullét Sárival. A legtöbb szülő nem, vagy nem igazán gondol a legeslegszörnyűbbre, ami megtörténhet, de minket megcsapott akkor ennek a szele.
Azóta nem ismétlődött meg, hála istennek. De ez a pár nap kórház, és a szembesülés azzal, hogy Sári helyzete komplex törődést igényel és tartogathat még meglepetéseket, szó szerint térdre kényszerített.
A futást folytattam.
Éreztem, hogy szükségem van keretekre, amik segítenek megtartani. A lelkem elzsibbadt, de a lábaim vittek.
Nem lehetett tudni, hogy mikor lesz verseny, vagy hogy lesz, jön-e még kórházas epizód, ezért különösebben nem is érdekelt. Nem volt céldátum, semmi, csak hétről hétre haladtunk.
Átíródott bennem a kód: tegyél meg mindent ma, de ne idegeskedj a holnapon, a jövő héten, mert úgysem tudod, hogy mi jön. Az élet zajlik: te ne hagyd, hogy a gondolataid megbénítsanak. Milyen egyszerűen hangzik, igaz? Csak az embereknek egy élet (fele) kell, mire ezt megértik.
Közben elengedtem ezt a túlfrissítést is, rájöttem, hogy a kevesebb több. Mekkora segítség volt! Akinek háborog állandóan a gyomra, ne egyen szilárdat, előtte se, és bízzon kicsit jobban magában. Teljesen rászoktam a Vitargo löttyre, és felfedeztem a sótablettát, minden 5 km-re bekaptam egyet. Működik.
És szerelmes tulajdonosa lettem időközben egy Hoka cipőnek is. Mi a fenének nem vettem meg korábban? Mert azt hittem, hogy nem is vagyok igazi hosszútávfutó…?
Eltelt a nyár, ráfordultunk az őszre. Két pénteken futottam meg a két leghosszabbat, a kétszeri 35 km-t. Bitang hosszú volt, de simán kibírható. Látni való volt, hogy össze vagyok rakva.
Már csak el kellett menni letolni mind a 42-őt.
Itt megint volt egy kis varia, az áprilisról szeptemberre áttolt alkalmat is törölték, úgyhogy nem volt mit tenni, maradt a rakpart-futam, a rendszerint túl meleg SPAR. Imádom a vénasszonyok nyarát, de nem versenyen és nem betonon. Viszont tudtam, hogy „odamész oszt lefutod” Tamás fog frissíteni, ő pedig a szikár egyszerűségével tovább lök akkor is, ha lankadnék.
Igazság szerint még a múlt héten sem voltam meggyőződve, hogy erre sor kerül. Picit jól jött nekem, hogy az ország a tesztelési kapacitásainak végére ért, legalább nem tudtak már rekordok dőlni… nem fújták le a versenyt.
Az idő most tökéletesnek bizonyult, 15 fok sem volt. A nap is kegyeskedett a fenekén maradni a felhők mögött, akik viszont időről időre engedtek egy kis hűsítő vizet ránk. (Pedig mennyire zokon szoktam venni az esőben futást)
A maratonról sokat nem tudok írni. Mert amit írnék, arra a régebbi énem is azt mondaná, hogy lóf.szt, ilyen úgysincs.
De az igazság az, hogy nem sok szenvedés szorult bele. Átlag 5:50-es tempóban egyenletesen, stabilan végigmentem rajta, a 32.km-en a Margitszigeten hangosan dudorásztam a „Killing me softly”-t, és hülyéskedtem Zákány Gerivel, a fotóssal.
Vártam, hogy időről időre találkozhassak Tamással, minden befutó üzenetet elolvastam a mobilon (a gyerekeknek válaszoltam is – Gabi ne kapj agyvérzést légyszi, de egy mentális forintocska sem gurult el eközben), nem volt kapkodó légzés, sem rossz gondolat, csakis pozitív, a felszabadult magabiztosság, hogy ez bizony jól megy, és jé, a 4:15-ös iramfutók még mindig mögöttem vannak (bár róluk meg is feledkeztem aztán).
Biztos, hogy a pár nappal azelőtti turbó infúzió is közrejátszott abban, hogy a 31-32. kilin korábban rendszerint tapasztalt fáradás is kitolódott valahova 36. környékére! Hihetetlen volt, hogy a rettegett holtpont nem jön, pedig a tavalyi 30-ason is volt benne részem, tudom milyen. Szépen vittek a lábak, egy-kettő, egy-kettő, trap-trap, dibb-dübb, előzgettem, esőnél fejkendőt igazgattam, hajat rázogattam, bámészkodtam ide-oda. Semmi becsavarodás.
Ha volt hibázás, akkor ott rontottam, hogy hiába próbálkozott Tamás a 38. és 40. km-nél is, már nem tudott rávenni a frissítésre. Addigra felkavarodott a gyomrom, erősen vágytam a kaland végére, emiatt az utolsó 1-1.5 kili már kissé kínlódósra sikeredett – de ennyi igazán belefér. Ugye? Szóval, ezt még lehet gyakorolni, hogy a fináléra is maradjon erő.
Nagy meglepetés volt 4:08-on belül beérni. Csak pislogtam a célban, gondoltam, beragadt a kijelző óra, vagy összekeveredett a fejemben a matek, bruttó idő vagy nettó vagy mi van. Valahova 4:22 környékére vártam magamat. Ezek szerint mégis megtanultam ismét futni.
Nem szóltak a fanfárok, nem integettek le a fürtös hajú angyalkák az égi oltárról és megüdvözülés sem jött. A szélsőségesen intenzív érzések egy ideje elkerülnek, és ez teljesen rendben van.
Egyszerűen csak örültem, örültem, és mély hálát éreztem, hogy végre sikerült…
ui: másnap az éveim számra is 42-re kerekedett – kaptam is egy új Hokát.