Duplaélmény

Compressport 2UP2DOWN – Somorjai Ármin, beszámoló

Posted on

Főnéni bedobta a versenyt a csoportba, lehet menni. Nyilván a sérüléssel kényszerpihenőn lévő ír rá rögtön (poénból teszem hozzá), hogy jó lenne. Majd kiderül, hogy végül is mehet. Miért is ne?  Innen jön az izgalom, mert eddig már 3 verseny el lett engedve zsinórban, sok edzés kimaradt és a fene tudja mi jutott még akkor az eszembe. Páros verseny. Eddig mindent Csabival futottam, persze itt-ott elengedve egymást ha úgy alakult, de már jól ismerjük egymás nyomorát meg hülyeségeit, tudjuk egymást húzni ha kell. Most viszont Krisztával kerülök párba, akiről csak annyit tudok, hogy úgy ismeri a szintemelkedéseket, mint én a 14 éves macskám hangjelzéseit. Fel kell kötni a gatyeszt, nincs mese, a pontokon együtt kell áthaladnunk, ne miattam kelljen várni.
Közeleg a verseny, nagy az izgalom, hogy vajon sikerül e megint lesérülni a verseny előtt nem sokkal? Ki kell hagynom ismét amire készülök? Mint valami elátkozott sorozat folytatásaként, ott lebegett felettem az érzés, pláne, hogy a térdemet még mindig nem éreztem százasnak. Végre megszakadt a sorozat, nincs lerokkanás… cserébe a páros másik tagja perecelt egy nagyot, amitől bucira puffadt a térde. Jaj ne már! Én vagyok a verseny előtt lerokkanós szériában! Ment az izgalom meg üzenet váltások. Ha nem javult volna az állapota simán visszamondom az egészet. Egy jó verseny sem ér meg nagyobb sérüléseket. Beszéltünk is telefonon, egész hosszan. Oldódott is a para, hogy ismeretlennel kell futni, hamar kiderült, hogy nagyon jól elleszünk majd végig futás közben. A térd is összeszedte magát, mehetünk, nem állít már meg minket semmi.
Közeleg a hét vége, pénteken egy legénybúcsú, szombaton utazás Mátrafüredre, Vasárnap verseny. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű mindezt kivitelezni. A legénybúcsú szerencsére könnyeden zajlott. Fogyasztásomon még egy tinédzser is csak röhögne (kb. egyenlő a semmivel). Fél kettőre otthon is vagyok. Reggel viszont az emésztésem vacakol… ejnye pedig nem ittam egy köszöntőn kívül semmit, és akkor sem volt semmi bajom. Ejnye már, ennek a fele sem tréfa, és mindjárt menni kellene a vonathoz. (Később kiderült, hogy bujkált bennem valami kórság ami ezt okozta, mert majd 1 hétig tartott) Verseny előtti napon nulla étvágy, igaz amit eszek, iszok bent marad, de keservesen akar lemenni. Nem a legjobb előjelek, de a fenébe is, készültem, párom is van akivel futni kell, én vagyok a Kaszáspók ő meg a SheHulk. Nem hagyunk cserben senkit, majd jobban leszek. Egy fokkal tényleg jobb lett. Hatvanig vonatoztam, majd egy busz Gyöngyösre, onnan pedig Mátrafüred egy másikkal (Alföldi gyerek a Mátrába megy :D).
Egész héten az időjárás előrejelzést lestem, mindent vittem magammal, hosszút, rövidet, 2 cipőt, ami csak eszembe jutott. Foglaltunk szállást szombat estére, hogy kipihenve, helyben kezdhessük a mókát. Jó taktika ez, megtartom. Füredről feltúráztam a Panoráma panzióba, persze a turista ösvényen esőben. Mit nekem eső meg sár! Igaz még Füreden amikor vettem egy Kékes csúcsköves hűtőmágnest meg egy kv-t (minden új versenyhelyszínről kell hűtőmágnes), a büfés hölgy mondta, hogy marha nagy a sár menjek busszal, de az nagyon most nem akart jönni, megyek én gyalog, nem gáz. Na, ilyen az amikor valaki hülye 😀 Volt sár, nem is kicsi 😀 Azért is felmásztam, szobát elfoglaltam, Kriszta hív mindjárt érkezik. Na, akkor indulás, megyek elé (nem sétáltam még eleget). Jön már a gladiátor kisasszony, baktat felfelé velem szemben a szerpentinen. Köszönés, örülés, szállás. Kipakoljuk a géljeinket, fotó, menjünk toljuk le a verseny előtti futást, nyújtást, majd utána elmegyünk enni. Esett, viszont futva kellemes volt az idő, megbeszéltük, hogy másnap rövidben indulunk, meleg lesz ott közben. Vacsi végül rendelős lett, még kis beszélgetés, felszerelés mustra, Minionos csősál, aludni kéne.
Reggelre nem sokat javult az idő, mint inkább romlott. Sebaj szedelőzködjünk, menjünk, kell egy rövid ujjú póló (valami csak otthon maradt) hátha találok valami jót (lett Runnabe). Központban találkozás csapattársakkal. Mennyi kedves figura :O Végre személyesen is találkozni gizionokkal igen felemelő érzés 🙂 Erős Gabival sajna nem tudtam pacsizni mert amikor kerestük már eltűnt. Fotózkodás, cucc fel,  menjünk már! Hüsi van, esik is, sebaj majd futva minden jó lesz, szeretjük az esőt, térdem is jól érzi magát.
Rajt!!!
Haladjunk, haladjunk. Hamar eljutunk az aszfaltról a fák közé. Kriszta megy is felfelé, gőzerővel sztorizik Orsiékkal… megyek is utána… vagyis próbálok… pulzusom az egekben. Nem lesz ez így jó, nem kellene ellőnöm ennyi töltényt az első 10 km-en. Ejj a sok kihagyás, mennyire érzem most. Mégis, csak rám kell majd várni… ejnye! Első csippantásnál vár is Kriszta, neki ez felfelé most könnyed élvezi. Nekem nem jó még, tölteni se tudtam rendesen előző nap, gyomrom még mindig nem száz, fáradtnak és gyengének érzem magam, pedig sok van még a végéig. Sebaj, toljuk neki, majd közben lesz valami, ha más nem, élek a lehetőséggel, és Kriszta futózsákjába bújva utazok be a célba a hátán. Kemény csaj, simán bevisz. Csippantás után kapok is sms-t otthonról, jelenik is meg az órámon, Párom drukkol, követ online, jólesik. Felérünk először a Kékesre. mindent beburkol a felhő, sejtelmes ködös kalandá varázsolva az egész eseményt. Frissítőpont, minden király, jöhet a kóla-banán kombó, Zsófi, Máté, Zsotyek, mondhatni gizionparty van. Nem időzünk sokat, megyünk is tovább. Végre kezdenek egy kicsit összeállni a dolgok, visznek a lábaim, jár a szemem mindenhova, 4-5 lépéssel előre számolva. Jön a lefelé, meg is lendülök, rettenet élvezem a lefelé rongyolást, meg is feledkezem magamról kicsit, lesek hátra, elhagytam Krisztát. Na, bevárom, nekem is jobb inkább visszavenni kicsit. Ketten maradunk, ami nagyon jól esik. Beáll a közös tempó, flow. Futunk a ködben, esik és hideg van. Mint két ragadozó, ami portyázik a sejtelmes erdőben. Gélt is kellene tolni, együnk, bakker! Nem bírom rendesen kinyitni a gélt 😀 lefagyott kézzel nehéz. Kriszta is küzd, rágcsálja a gél végét. Végül sikerült, jól is esik, viszont nem érzem mennyire fogom. a maradékot kinyomom a saját kezemre 😀 Jó buli ez a hideg!
Második frissítő pont Parádsasvár. Hidegebb és vizesebb mint eddig, jön már a szél is. Menjünk is tovább, itt állva nem jó. Orsiékat is beérjük, jöhet a második fel! Kriszta sztorizik, hihetetlen, hogy tud felfelé menni ez a csaj! Ijesztő! Meg is mondom neki. Utána nem sokkal perecelt is kettőt a sárban ennek örömére 😀 Jönnek a Lipótok, a kicsi meg a nagy, egész hamar felmászok rá a magam  kaszáspók végtagjaimmal, majd jön Sombokor. A gerinceken meg nyitottabb részeken lévő sok szél meg hideg kezdi éreztetni a hatását. Nem tudom annyira feltolni a pulzusom, hogy hőt termeljek. Pedig itt felfelé aztán lehetne! Egyik láb a másik után, hajrá hajrá! Kriszta fent ugrál a tetején, jelzi, hogy megy tovább mert fázik, igyekszem én is, de éppen élőholtat játszom egy meredek felfelén. Görcsölgetnek a combjaim, Kriszta ad magnéziumot, hamar elmúlik. Nagyon fázok, menni kell mert ennek már a fele sem tréfa. Kocogjunk hát valahol már csak itt van a tető ismét.
Kriszta vár, csippantunk, szurkolós sms, már nincs sok, faház. Nem vagyok jól, kicsit sem, a kóla remeg a kezemben, a marék csokit próbálom magamba diktálni amit Máté a kezembe nyomott, didergek a hősugárzó előtt. Kriszta jelzi menni kéne, Máté is szól, ha már nem eszel indulás! Van kabátom, valaki vegye ki! Rám is adják, nem mozognak úgy a kezeim és a karjaim, ahogy kellene, érdekes élmény 😀 Indulás, már csak 8 kili. Lassan melegszik kicsit, szervezetem is összeszedi magát, jaaaj megint itt a bottal kalimpáló csaj… Egyszer már kielőztük, mert balesetveszélyesnek tartottam, ahogy botozik minden irányba szana-szét. Most csak kalimpált vele, de az sem volt igazán megnyugtató, előzni kell. Szépen lassan bedöcögtünk a célba, örömködés, ölelés, FORRÓ ZUHANY!!! Átöltözés, babgulyás, pakolás, indulás. Gizionoktól búcsú, Zsófi és Máté még egy Tesco-s kitérőt is tesznek velem, hogy legyen még kajám az útra <3, majd a ferihegyi vasútállomáson kiraknak. Veszek egy jegyet, jön az IC, vár már rám Nyíregyháza. Aludnék, de nem tudok, 45km 2000m+szinttel, sérülések és egyéb egészségügyi szünet után. Hálás vagyok mindennek, és megennék mindent 😀
Utólag belegondolva egy elég komoly kaland volt. Ez volt az az év amit ennél az eseménynél még sokáig fognak emlegetni. “Emlékszel mi volt itt 2019-ben?” Na én fogok az tuti 😀 Jövőre is jönni kell!
Köszönjük Csanyának a VIP nevezést!
Reklámok

Compressport 2UP2DOWN – Gerlai Orsi, beszámoló

Posted on Updated on

Compressport 2up&2down
az én órám szerint 45km, 2116m d+
Fél éve készülök erre az egy versenyre.
Előzmények.
Két éve egy régi cimbivel, Kornéllal szintidőn belül teljesítettük a Szimpla Élményt. A Mátrában ekkortájt az egy héttel azelőtt váratlanul lezúdult masszív hó utáni olvadás zajlott. Annyi hó volt, hogy elmaradt miatta a Mátrabérc Trail. Ez a hómennyiség a Szimpla hétvégéjére pont elolvadt és az ösvényeken csordogált lefele. 36km szünetmentes pocsolyában tocsogás, 1600m szint, addigi életem egyik legdurvább élménye, megcsináltam, képes vagyok rá-mondtam akkor. De majd legközelebb.
Egy éve is indulni akartunk. Majd Kornélnak közbejött valami. Nem mentünk.
 Fél éve a Panoráma Trail után a gluténérzékenység nevű energiavámpír kényszerpihenőre ítélt. Eleinte nem tudtam elképzelni, hogy fogok-e valaha még hegyen hosszú távot futni. Decemberben vaspótlás, majd újrakezdtem az edzéseket alapozás helyett rehab üzemmódban. A távok lassan növekedtek csak, télen és kora tavasszal semmilyen versenyen nem indultam. Január óta küzdök a gluténmentes diétával és agyalok azon, hogy hogyan tudok elegendő kalóriát bevinni úgy, hogy nem ehetek bárhol bármit. Ki kellett találni az új frissítést, ami kompatibilis a diétával (GU+ Túró Rudi…). A Szimplára (mert mi még mindig annak hívtuk), beneveztünk, mert az edzések alapján biztató volt a helyzet, és jár nekünk még egy az Élményből. Legalább a Sombokor idén is felfele lesz. A táv ugyan időközben nőtt, de kérem, azóta én is nőttem, az már a lábamban van. A szint meg majd lesz.
A verseny előtti napon eleredt az eső a Mátrában. A verseny reggelén sem hagyta abba. Egész héten nézegettem az időjárásjelentést, az esőt meg a 6C-ot, reméltem, változnak azok a számok jó irányba, ugyan, hiszen még sosem volt rossz élményem, úgysem jön be az időjósok előrejelzése, május van, ugyan. Mostmár mindegy, neveztünk. Azért előző este pontban a záráskor még leütöttünk egy csillagászati árú gyapjú felsőt a Mountexben, mert hátha tényleg hideg lesz.
Gabi megadta a max pulzust, amit ne haladjak meg, hogy végig bírják az izmaim a gyűrődést.
Már a rajtnál álltunk Kornéllal, BAlázs már elindult a saját 35k edzésére, úgy gondolta, ő is aznap és ott fog futni, mi baja lehet. Elállt az eső. Levettem és elcsomagoltam az esőkabátom.)
Hát ilyen snittek szoktak bevezetni egy katasztrófafilmet, vagy thrillert.
Nem tudok részletes, helyszín-nevekkel, távokkal teletűzdelt útleírást adni, mert sosem volt ilyen fényképezőgép-szerű memóriám. Inkább csak benyomások maradtak, meg a frissítőpontok tagolják az élményeimet. Na nem mintha azokból a frissítőpontokból olyan sok lenne egy ilyen “elit” versenyen. Ezen a maratoni távon indul mindenki, élmezőny és műkedvelő egyaránt. Nem is verseny, mondják. Tényleg nem az. Ezt szeretem, sokkal jobb, barátibb a légkör, ha azt lehet egyáltalán még fokozni Csanya versenyein. Inkább csak menjünk egy vidámat. És így is indultunk neki, elállt az eső, melegem is volt, jókedv, viccelődés, öröm, hogy végre ez itt az én napom, amire olyan régóta készülök. Főleg mentálisan fejlődtem az utóbbi időben, úgy érzem. Nőtt bennem az elfogadás, és a korábbi élményeim alapján azt is tudom, hogy vannak bennem rejtett, de szükség esetén nagyon is mozgósítható tartalékok. Magabiztosságot ad ez a tudat. Az első emelkedő a Kékesig visz, itt még tömött a középmezőny, együtt haladunk sokáig ugyanazokkal az emberekkel, néha előzünk, néha valaki minket előz. Kriszta és Ármin utolértek, de aztán mégis elmaradtak, nem is értettem, hol maradnak. Az órámon az evés és ivás idejét is csipogás jelezte, muszáj volt betartanom, hogy a vége ne fájjon, ezt már tudtam. A felsőbb régiókban már sejtelmes köd volt és az eső is eleredt, visszavettem a futózsákomra kívülre az esőkabátot, egyszerűbb volt így. Gyönyörű vidék, harsogó zöld erdő. Jó hangulatban értük el a Kékesen a Síházat, a Gizion Crewtagok vártak már minket, elsőrendű ellátásban részesültünk, én külön is. Köszönet érte itt is. A házból kilépve megborzongtam, mert hűlt a levegő, mi meg vizesek voltunk, de induljunk el, majd felmelegszünk. Trappoltunk lefele a Kékesről, elhagytuk a helyet, ahol két éve kiment a bokám, hejj de jól megy. Csak az a sok víz meg izó ne lötyögne a hasamban, hú, mostmár muszáj egy bokrot keresni. De itt nincsenek bokrok. Aztán csak megálltunk. Sokan elmentek ezalatt a szünet alatt. De ez nem verseny, kérem. Indulunk tovább, behozunk néhány sporttársat, a cipőm remekül fog a sárban, ami időközben kezd mégiscsak tényezővé válni a folyamatos esőben. Hihetetlen. Új részek következnek, amik a korábbi útvonalban nem voltak benne, gyönyörűek. Csak erre a benyomásra emlékszem belőlük. Futunk falubeli aszfalton is, meg szélnek kitett hegygerincen is, ott tudtam, hogy innen gyorsan lejjebb kell kerülnünk és jobb lesz az idő. Mert bőven van hova javulnia. Csipogás, eszem-iszom. Gél, kis kólával felhigított víz, izó. A kezemen az ujjak virsliszerűre dagadtak, nehéz mozgatni, ezt már ismerem. A parádsasvári ellenőrzőpont (27km) sosem akart eljönni. Itt már környékeztek olyan gondolatok, hogy még messze van a vége, és a neheze hátravan. Akkor kitaláltam egy végtelenül egyszerű mantrát: “Menni kell.” Mert itt nem maradhatok. Várnak. A nagymamám jutott róla eszembe, aki kicsi, törékeny néni volt, végtelen szeretettel irántunk, ő mindig azt mondta: “ki kell bírni.” Ilyen egyszerű. Ráadásul pont anyák napja van. És én itt gondolok rá, a mátrai viharban. Szóval menjünk mááárrrr.
Parádsasvári pont. Szegények, ebben az időben. Utólag esik le, hogy a Hegedűs Zsuzsa volt, aki az Utrakék trailt, aki a másik szívem csücske versenyt rendezi. Bénáztunk kicsit a kulaccsal meg az izó tablettával. Kriszta és Ármin már ott voltak. A szakadó esőben Kriszta ott áll egy szál trikóban és rövidgatyában, fülig ér a szája és örvendezik az életnek. Ezt egyszer mindenkinek látnia kell. elindulunk. Én annyira fázom, hogy nekiindulok az emelkedőn, pulzust ezúttal kicsit elengedem, mert valamitől fel kell melegednem. Kriszta utánam szól, majd utolér. Kriszta, mondj valamit, kértem. Hát ő elkezdett sztorizni a Vadrózsáról, amikor ő itt két marcona keményfiúval keringett az éjszakában a kidőlt fatörzsek között, és nem tudták, hol az út. Nézzem meg, ezek a fatörzsek, amik most bezzeg csinosan fel vannak fűrészelve és félrerakva, mekkora királyság, csak fel kell menni. Igazad van, Kriszta, bár azért mentem már fel hamarabb emelkedőn, merthát ez mégiscsak brutál meredek, de hát van lábam, nem fáj, megállni ilyen emelkedőn tilos, mert nekem annyi, szóval menjünk. Azért lehagytak, de mentem. Ja, hogy ebből kettő van??? Hát… legyen. valami Lipótok ezek. Nekem a bolondokháza ugrott be egyből. Hess.
Innentől kezdve a rossz idő is eléggé elszaródott, hogy cizellált  legyek. Hosszú ideig tartott, amíg elértünk a híres Sombokor lábát. (“ez itt már a Sombokor? -Dehogy is. köze sincs hozzá. -Ja jó.”) Kifacsartam egy adagot a híres csokis GU-ból, mielőtt nekikezdtem, és tudtam, hogy itt vagy egy levegővel felmegyek, vagy… nincs vagy. Mentem, megállás nélkül, minden lépésemmel feljebb. Közben azért előztek, ezúttal két lány is, le a kalappal. Valószínűleg a Sombokor sokat kivett belőlem, pedig meglepően rövidnek tűnt az emlékeimhez képest, és a cipőm is tartott, nem csúsztam meg egyszer sem. Nem is féltem.Felértem a tetejére a gyönyörű sziklák közé, és hát egy fotós sem várt. Nahát,pedig itt két éve  a jégesőben milyen klassz képek készültek rólunk. Ez a Sombokor és a Kékestető közötti pár kmnyi enyhén emelkedő, sziklákkal tagolt ösvény az, ahol úgy éreztem, az életemért küzdök. Itt más beszámolók szerint is extra rossz körülmények (havas eső??) voltak. Nem éreztem rendesen a lábaimat, olyan volt, mintha két boton jártam volna. Állatira fáztam, mondtam Kornélnak, hogy menjen, én az életemért küzdök. Óra csipog, zselé be. Minden izmomat feszítettem, csak hogy előre haladjak.  Kornél a lehető legjobb dolgot csinálta, csendben ment előttem, de nem hagyott ott. Aztán egyszer csak azt mondta: “Gyere Orsi, mindjárt itt a Kékes, és ez nemcsak olyan törpapás mindjárt, hanem tényleg”. Nagyon bíztam benne. Menni kell. Fog összeszorít. És egyszer csak tényleg ott voltak a sárga házikók, a semmiből, a ködből tűntek elő. A Síházban ismét Zsófiék, és egy csomó didergő, bőrig ázott futó. Egyből kérdezték, mit szeretnék, nem nagyon tudtam válaszolni. Aztán kértem kólát, Máté lehámozta rólam az esőkabátot, alatta a zsákomból elővette a GU nápolyimat, megeszegettem és elkezdtem melegedni a hősugárzó előtt. Ahogy elkezdtem reszketni (amit addig nem tettem), tudtam, hogy mostmár jól leszek, a szervezetem újra képes hőt termelni. Állítólag ijesztően néztem ki (az arcukról is ezt olvastam le, kérdeztem, hogy ennyire szarul festek?), Kornél felajánlotta, hogy szálljunk ki, de mondtam, hogy kis idő, és  jól leszek. Segítettek felvenni még egy hosszúujjút az esőkabát alá, sapkát vettem, és indultunk tovább. Ezt hamarabb kellett volna.
A képen a következők lehetnek: 2 ember, álló emberek és túra/szabadtéri
Mérsékelten vidáman:-)
A Kékes után nem sokkal elmúlt a szél, elállt az addig folyamatosan zuhogó eső. MIntha egy másik bolygóra csöppentünk volna. Kék háromszög, egy gyönyörű patakvölgy, szalamandra, és a lábaim, mintha mi sem történt volna. Döbbenetes élmény volt. Valószínűleg rendben ment a frissítés, volt erő a lábaimban,  enyém volt a táv, csak az időjárás készítette ki a 48 kilómat. Örültem az életnek, kacarásztunk, szelfit lőttünk, pacsiztunk és irány lefele. Nem rohantunk, nem kockáztattunk, ha már ezt túléltük, akkor érjünk be épen. Egy vízszintes szakaszon megbotlottam egy kőben és kiterültem,mint egy béka. Semmimet nem ütöttem meg, hitetlenkedve, nyakig sárosan álltam fel és röhögve mentem tovább. És végre csak jó volt. Meg a hatalmas katarzis, a “megcsináltam”-érzés. De nagyon közel voltak még a Kékestetőn átélt vihar benyomásai is, valószínűtlen volt az egész.
Könnyű, kényelmes, haladós tempóban értünk be. Szerencsére Döme fotózott, úgyhogy muszáj volt nembőgni.
Életmentő forró zuhany volt a célban. Megölelgettem Krisztát. Visszaért Zsotyek, Zsófi és Máté a Kékesről. Asztalnál ettünk. A világ tökéletesen rendben volt.
Köszönöm, Gabi. A felkészítést, és hogy bíztál bennem akkor is, amikor nem volt velem éppen könnyű. Kinyírtam ezt a nyamvadt gluténérzékenységet is. Kap még pár maratont  a jövőben.
A képen a következők lehetnek: 1 személy, állás, fa, növény, túra/szabadtéri, természet és víz

Compressport 2UP2DOWN – Nagy Locusta Kriszta, beszámoló

Posted on Updated on

2up2down – Fenn és lenn Árminnal

A jelek kedvezőek.
Nem is jutott eszembe menni, aztán a VTM-en meghúzgálták a cica bajszát… Egy elég kemény legény bujtogatott, hogy menjek vele. Előbb hitetlenkedve vettem fel, biztos, hogy ezt akarod és éppen velem?? Aztán okés, legyen, adjunk nekiii, csapassunk… aztán persze hoppon maradtam… ilyenek ezek mind . Akkor… menjünk a Zandival, mint tavaly. Tudom, hogy sok a dolga, de hátha jó lesz neki… nem lett…
A jelek kedvezőtlenek.
Akkor engedjük el. Se a Feri, se az Andi, meg úgyis túl hamar van a Bérc után, ami meg fix program nekem. Gabi is inkább arra hajlott, engedjünk el… könnyű azt mondani. Engedném én, de Mátra, meg tavaly olyan jó muri volt. Tuti nem ér rá az Andi?! Tuti, nyakán az UB. Na, b+ akkor tuti. Számat befogom. Deee, mi lenne, ha Árminnal futnád? – mondják. Hát ööö… de még sosem találkoztunk. Azt sem tudom, eszik-e, vagy isszák. Létezik, vagy csak egy szellem?!
A jelek kedvezőek.
Megnyugtatott a többi Gizion, igen-igen létezik, nem csupán egy algoritmus, aki vicces dolgokat posztolgat, és a keletebbik felén lakik az országnak. Szóval láttam már olyat, aki már látta, beszéltem olyannal, aki beszélt vele. Léteznie kell. biztató kezdetek. Ideális nem? Fussunk együtt úgy, hogy még életemben egy pacsi se volt. Bizonyára, mindenki így megy páros versenyre. Vagy nem. Sebaj, van párom, aki bevállal engem. Ammán, nem semmi, sokkal inkább valami.
A jelek kedvezőtlenek.
Minden fasza, egészen addig, amíg a Bércen Ágasvár felé tekintő szemem, vagyis inkább a figyelmetlenségem miatt taknyolok egy rendeset, és lezúzom a bal, sokszor műtött térdem. Kisdinnye, irul-pirul, lilul, bucika, feszül, vádlim közepéig folyt a lé, és ha terhelem, bekakk. Na ez, ippen nem jó, te szent sz@r… de nem is a verseny miatt para, hanem ha újra műteni kell… Ne már. Annyi szívás volt már. Amikor emeleteket ugráltam fél lábon fel-le, vagy az 1*1 m-es lakótelepi wc-re mentem a bokától tokáig tartó gipszben a gyerek puffjával, hogy ne kelljen közben izmozni. Eközben persze a bal combom elmúlt, és lett pár trombózis. Szóval a sérülés miatt igaz, hogy csak 1 órára, de igen elkenődtem. Picsogtam kicsit fűnek-fának, és jött a segítség Gizionfalváról sebtiben. Orvos is lett, hozzáértő, megnyugtató és látatlanban felhívott Armin, a sosem látott futótársam. Az algoritmus. A mélyhangú. Létezik, jófej és nagy szíve van. Nem lehet baj.
A jelek kedvezőek.
Szóval lemegy a vérömleny és minden jó lesz. Ezt mondta az orvos, így is kell lennie, meg van mondva. Meg különben is, egy tali személyesen a Főnivel csodákra képes. Szerencsére ott alszunk a Szimpla előtt idén is Mátrafüreden, szerintem ez egy jó hagyomány, megtartom, klasszul lehet egy mátrai átmozgatóval hangolódni. Megismerem a Mélyhangút, helló Ármin, cucc lepakol, géleket megcsodáljuk, aah a söröst, hoci. Megcsodáljuk az új Libegőt, no lám, lám, felhőben körben a táj, eseget, szokjuk. Harsogós a zöld, árad az életerő, föld szag tölti be az orrom. Érzem jó lesz. Az ujjamban is érzem, a véremben is, hogy bizsereg, de ez más, mint a Bérc előtt. Nyugalom és várás. Öröm. Juhúúú, már csak egyet alszunk, és mehetünk. Tiszta Karácsony.
A rajt előtt

Gizionok a rajtban
Esik, hát csak tessék, essék. Üdébb lesz tőle minden. Az erdészeti sulit elvéteni sem lehet, minden autó ide kanyarodik. Zsófi&Máté, Zsotyek, Gábor, Gizion Crew sereg élesítve. Mi, Árminnal kb menetkészek vagyunk, már csak eszünk, ja és még eszünk egy kicsit, menetfelszerelés ellenőrzés. Gizion csősál, kis minion az övbe, nagy ölelés, ooh Orsi… hát menjünk, mert csak ránk vár már a Kékes, az erdő, a patakok… Volt edzőtársak, gladiátorok közül az egyik aggódva kémlel kifele: “én nem erre szerződtem…”:D hát lehetetlen ezt megállni nevetés nélkül. Hát barátom, mire? Madárcsicsergés, melengető napfény, poros ösvények, ugyan már… hát nem érzed, most mennyivel jobb, élettel telibb? Bemelegítünk, már ne menjünk be, túl meleg van, túl sokan vannak… pacsi erre, mosoly arra, a rajt is olyan szelíd, nevetgélős, kifolyunk a suliból.
Kétszer fel és kétszer le
Adott a feladat, nosza fel, hopp Kékesre. Most a Piros van soron a felfelében. Ez az, az út, ahol 2 éve felmásztam a 60-70 cm hóban Mátrafüredről április végén a hirtelen jött havazás után. Minden métere belém ivódott, minden lépés küzdelmes volt. Ismerem a Csurgó-patakot, de hiába az eső, még simán járható. Vonatozva emelkedünk fel, csivitelnek Orsolyaék a Kornéllal, a gerincre érve messziről már látni lehetne az adótornyot… de nem most. Most a felhő elfedi előlünk a célt. A szűk alagútban bujkálunk, szorosan körbefon, hol a fiatalos, hol a szedres, a Kiss Petin itt ezen a helyen szokott zubogni lefele az ár, most csak nagy tálakban áll a víz, hipp-hopp, ugra-bugra, tova reppen a lábunk, még alig van sár. Orsiék nagyon mennek, meg úgy általában az egész menet rohan, az ismerős kemény legények is a sarkamban, csivit-csivit… na de, hol az Ármin?! Ööö, nézegettem én hátra, láttam is, de kicsit mintha elveszejtettem volna, jajj, de béna vagyok…

Hidas-bércen harapjuk a felhőt
Kiváló alkalom kicsit szusszanni egyet a Négyeshatáron, főleg mivel csippantani is kell. Itt rendezzük sorainkat, mert bár én kényelmeskén jöttem, de a Árminnak ez most nem a kényelmes forma, na akkor ne csesszük el ezt itt az elején, menjünk csak szépen együtt mi, az Orsiék tovarobognak. Az eső rendíthetetlen, ahogy mi is, mendegélünk hát tovább, ez már nem is köd, a felhőbe érkezünk a Hidas-bércen. Tavaly itt kattantak a fotók, így nem lepődöm meg nagyon, amikor gomba forma ernyő alatt villan DonRazzino gépe, aztán hopp még egy, és hopp még egy… mennyi gépet hoztak ki megázni! Vagy inkább mennyi ember jött ki lelkesen megázni a többi lökött miatt… Az aszfaltra érve Péter irányít, oh szegény feje, úgy tűnik kizavarták az esőre, mert nem jól sikerült az asszimilációja a hostess lányok közé. pedig úúgy igyekezett. Fel a szani előtt, nem kell csúcskő fotó, majd másodszor, és hangoskodva berobbanok a síházba. Helló, pacalpöri van? Nincs?! Háá méé nincs?!:D kérdem. Konkrétan igazi menten tarkón baszós a kérdés, de féktelen a jó kedvem. Borzadnak, hogy anyám, trikóban mit csinálok, de nem bizonygatom az igazam. Ismerem a hőháztartásomat, olyan -5C-ig jó vagyok, ha megyek. Ha nem, akkor majd öltözöm. Marék csoki, kóla, szevasztok, szép volt, jó volt, megyünk, majd jövünk.
A kólát már kinn hörpintem fel, meg ne melegedjek, suhanjunk a Sötét-lápa nyereg felé. Ármin itt tényleg suhan, én totymorgok, visszafogom őt, de legyen biztos, ami ziher. Nem cseszem el, nem, nem, bár érthetetlen mit nyirmogok, amikor a cipőm tart, a térdem tart, a frizurám tart. Sokan beérnek minket a tüttyögés miatt Sas-kő, Disznó-kő felé, megint villan a vaku, már portfólióm is lehetne egyetlen futásból, már ha tudnék futni. Kilátás semmi, úgy megmutatnám neki a terepasztalt alattunk, de a sejtelmes massza mindent felemészt. Akkor csak tovább… a sárga fordítóba mi érünk először, hátrakiáltok: figyeljetek!

Kékes közelében
Ez most JÓ. Így JÓ. Nem loholnak mások a nyakunkban, egyedül a mi párosunk légvételét, dobbanását hallom, mintha csak kiugrottunk volna kettesben futkosni a Mátrába. Előttem szökell Ármin kecsesen, jó nézni, most vagyunk, mi vagyunk, vagyunk, vagyunk… a gondolatom is visszhangzik a lélegző ködben. Olyan sokféle is lehet a köd: ez most a puha, az élettel teli, olyan, ami felerősíti a szíved dobbanását, a légvételed, az avarban lévő neszeket… lassan ereszkedünk Rózsaszállás felé, oh, kedves szilveszteri emlékek a kutyákkal… minden összeáll egy képpé.
Egy pillanatra megzavar bennünket a szalag, mintha le kellene menni a házhoz, de előttünk is egy. A térkép nem utal erre, így inkább felfele veszem az irányt kicsit elbizonytalanodva, hogy a kurflit visszamásszuk. Nem túl sok ez a felfelé, helló Gabi meg a halála! Ármin jól megnézi a keresztet, míg én Gabira gondolok és tolom neki a powert, nem árthat a maratonja közben… huss tovább… itt a tavalyi kötéltánc a vízben, mutatom a lépéseket. A Pisztrángosnál rettenthetetlennek tűnő pasi párost érünk utol, mi jobbra el és gogogooo. Az az érzésem, hogy a mezőnyhöz képest egyenletesebben haladunk. No pöcsölés, de nem is szaggatunk. Csorgunk Parádóhuta felé, egyre nagyobb a víz, mélyebb a tócsa, varacskolás on. Ármin megszólal, megállna cipőt üríteni. Hogy mi?! Ezt a baromságot… gondolom, persze csak magamban. hát ennél csak nagyobb víz lesz, teljesen felesleges időhúzás volna… hmm, érvek… ááh felesleges, és úgysem tudunk lefagyott kézzel cipőfűzőt kötni, és még igazat is mondok. A fagyott kezünkkel a gélt is alig bírtunk bontani, pár percig rágcsáltam, mire kinyílt a zacsi. A sárgán több párost utolértünk, és robogtunk is tovább. Mondjuk egyikünk sem vágyott rá, hogy agyon szúrják kalimpálás közben. Kicsit meg is húztuk ezt a részt, itt lehetett végre veretni, meg húzott minket a parádsasvári pont ígérete. Ismét erősebben kezdő embereket érünk utol, és hoppp, jéé az ott az Orsi, de jó, de jóóó!! Ki az aszfaltra, kocognék, de inkább ne kocogjunk. Hol van már az a pont?

Összhangban
Parádsasvár legvégéig megyünk a jobb napokat látott üveggyár mellett el, szerencsére felhőbe burkolódzik a gerinc, ahová ki kell másznunk. Csak én tudom, hogy ott van és cinkosan odamosolygok a tar tetőnek. A többiek majd megtudják. A ponton sokan összefutunk eszünk-iszunk, jót mulatunk, tiszta FunRun számomra az egész, buzog bennem valami roppant erő. Erős és nedves vagyok, nyers… mintha bennem lüktetne az egész erdő… rászolgálok a nevemre, ha már én vagyok a SheHulk ebben a csapatban. Orsiék is itt, de én hajtom Ármint tovább, menjünk már. Itt nincs semmilyen védelem felettünk, se eső, se szél ellen, menjünk, ki ne hűljünk. A kedvenc részem jön a Lipótok. felkészítettem rá az Orsit, de igazából annyira nem is vész. Tavaly ősszel a Vadrózsán itt éjjel voltunk, patakok éledtek velünk szemben, ködben botorkáltunk, a srácok kikészültek, zombikat halluztunk és a kidőlt fáktól nem láttuk hol tér be az irtásról az ösvény, így maradt a dzsungelharc a fákon, hárman három irányból. Most… nappal van. Még nem folyik szemben a hegyoldal, de 40C sincs, hogy megpörköljön minket a napocska a kitett emelkedőn, ahogy szokott. A jelzés követhető, és ahol az erdőirtás és a P+ betér, előző nap láncfűrésszel kivágta nekünk a fákat David és Zsuzska. A Mátra Száztizenöt gondoskodó keze elért ide, és elegyengette előttünk az utat. Mert csak. Mert ilyenek. Szóhoz sem jutok… annyira hálás vagyok nekik… jelzést festenek, bozótot irtanak, rönk fát hordanak… nekünk csak mászni kell.

A fáknál is magasabban…
Akkor másszunk. Nézek hátra, jönnek: Ármin, Kornél, Orsi. Na, akkor jó ez így, csak szép egyenletesen lépkedjünk. Nincs semmi sietség, nincs semmi gond, nincs semmi baj, nincs semmi, de semmi… csak ez az emelkedő van, világ Lipótjai egyesüljetek, a világ legtermészetesebb dolga, hogy itt vagyok, hálás vagyok, hogy itt lehetek, hogy van lábam, és visznek engem fel és egyre feljebb, mehetek… most ez van, esik, és megállíthatatlan kis porszemekként haladunk, mászunk, akár alám is kaphatna a szél, hogy felvigyen a gerincre… emberkéket érek utol, pedig ők is lépkednek… tudom-tudom, nekem könnyű… de most úgy érzem tényleg az, hála, hála, hála, és eufória tölt el… ninii, már fel is értem kipihenve, boldogan… ez valami totális fejlövés, ilyen nincs… kezdek beállni, de mitől?! Ármin is jön hamar, kapok tőle egy ajándékot: “Ijesztően tudsz te felfele menni!”:D én meg csak nevetek, és bugyborékol a szívem is… de lépnünk kell tovább a gerincen kicsit keményedik az idő, nem várhatunk ott. Tekergünk a Kéken, két hete itt szemben jöttem, mégis annyira más most. Nincs meleg, kedvesen hullámzik az út, az esőre már nincs gondom, vizesebb nem lehetek, az eső esik, és minden nehezet elmos belőlem. Csipp-csöpp… Újra kettesben, mégiscsak ez a legjobb rész az egészben… Helló, ez itt a Vércverés, balra át, húúú, de szigorú lett hirtelen a szél… na akkor figy, mondom a frankót, innentől úgy kell menni, hogy termeljük azt a hőt, nagyon ésszel! Szép, jól futható, kedves szakasz ez, szép kilátással Parádsasvárra… majd máskor megmutatom, most inkább a szél paskolása marad meg bennünk. Hirtelen érjük el, és szokatlan, hogy Csór-hegy most lejt, és ennyire lejt… mi ez már, affene, mindjárt lecsúszok, vagy hanyatt vágódok, inkább kilépek oldalra.
Ön nem nyert!:D Lazább talaj, kevésbé tömör, jól el is vágódok oldalra, csúszok, felkelnék, snitt, még egyszer ismétlem. igazi keljfeljancsi!:D naa vééégre, röff-röff, hogy fog örülni a Zsófi, ha megölelem Kékesen! Igazából tiszta puhára estem, szó szerint a dagonyába, így csak a tisztaságom sérült, de az úgyis megjavul, mire a célba érünk. Nevetve és önfeledten kocogok az esőben a Mátra-nyeregbe, pacsizok az Erős Gáborral, összemaszatolom jól, biztos örült neki. egy halkot fohászkodok értük, elég sz@r lehet az ömlő esőben állni, és várni a magunk fajta idiótákat. A Mátra-nyeregtől a Hordóig elég nagy már a mocsár, kerülgessem? ugyan minek. Néha teszek egy-két tétova mozdulatot, mintha megtenném, de tök felesleges az egész. A Hordónál az elágazásban ismét megtorpanok. Nem arra van szalagozva, amerre a térkép mutatja. Az OK, hogy szerintem is értelmetlen az a kurfli, de no, ez van a térképen.

A puha ölelő köd
Döntök. A szalagozáson megyünk, az a rendező közvetlen a verseny előtti pályabejárása, szóval legyen az. Meg, aki nem jegyezte meg az útvonalat, az úgysem filozofál, csak én vagyok ilyen kis nyomi, hogy elbizonytalanít. Legalább hamarabb eljutunk a Sombokorhoz, és Kékeshez. Lehet, hogy direkt rövidítettek ennyit a pályán. Menjünk, fussunk, rohanjunk, hadd lobogjon a hajunk… menjünk már, itt már semmi időhúzás nem lehet… nincs rá idő, metsző a szél. Vagy most azonnal öltözünk, vagy menni kell, akkor menjünk hát. Dráma nincs, baj sincs, egyszerűen észnél kell lenni, de abban meg hiba nincs. Figyelem kicsit Ármint, jól mozog, nincs nyoma kihűlésnek, a kezeim meg nekem is le vannak fagyva. Megbízom Sombokor hőtermelő erejében, az olyan. Mondom: ne nézz időt, ne nézz pulzust, ne nézz fel, ne keresd a tetejét, csak az utat a következő lépéseket! Egyszer csak felérünk, nem olyan hosszú ez. Szépen megfontoltan lépdelek, csak kicsit, takarékosat, mint a tt-sek a Blahán az aluljáróban, ahogy a Belus Tomi mondaná, hát persze! Hiszen, én is az vagyok. Nézegetek vissza, de jön Ármin ügyesen, nekem meg úgyis könnyű, mint tudjuk. Megvan a nehezebbik fele, és jön, nem marad le, juhúú, így megy ez, biztatom. A felső részén meg már felsétálunk, de ha lehet, még hidegebb van. Mintha a eső jegessé válna, de nem pattog le rólam, és a földön se látom a jégkristályokat… Sombokor tetején próbálok várni, de nagyon gyorsan hűlök álldogálva, szólok Árminnak, hogy megyek, siessünk enni a síházba. Öltözködhetnénk, de minek, majd a ház melegében, addig menni kell, menni jobb, egyszerű ez, mint az 1*1. Kékes nagyon közel, kapom magam, helló síház, mindjárt a Zsófi nyakába ugorhatok… Röff!

Zsófi és a Varacskos
A csipogó az első ház sarkánál nem a síházban. Hogy mi?? Uh, erre nem számítottam, akkor itt kinn kell várnom. A homályból feltűnik a két srác, akikkel a Lipótok óta jövünk…Ármin?! … nah, huh, ő is jön kicsit utánuk. Megijedtem, hogy elvesztettem, de Lepsénynél még megvót… Uzsgyi be a síházba, öltözni kell, ez a módi, lefele már tuti nem tudunk annyi hőt termelni, amennyit kellene. Benn, ahogy meglátom, megölelem a Zsót. Keblemre is mami. Izzadtan, csurom vizesen, büdösen, és ha lúd, hát legyen kövér, nekidörzsölöm a sárban megfetrengett fenekem és az oldalam is elégedetten. Röff-röff-röff!:D Jókedvem töretlen, de azért most öltözzünk fel. Az ok, hogy nekem eddig jó volt, bár a kezem néha beremeg kólázás közben. Árminon kevesebb a szigetelés, látom, hogy több segítség kell. Ugranék, de a Crew már megfontoltan cselekszik, öltöztetik. Kicsit, mint az oviban, ciki, nem ciki, így a leggyorsabb, de menne egyedül is. Ez a cipzár nehéz dolog. A kezem bucira ödémásodott a sópótlás ellenére, azt hiszem a kalligráfia órákat picit elnapolom. Öltözés az kell, de már mennünk is kell. Nem hajt minket a tatár, de én igen, és én vagyok a nagyobb zsarnok, mivel minden síházban töltött perccel rontjuk a lejutás esélyét. Kilépve újra az első pár perc igen kemény, hideg van. De közel a völgy, az már jóval védettebb. Néézd, ez Magyarország legmagasabban foglalt forrása a Jávoros-forrás – mondom, de minek is… tök hülye vagyok… ez más senkit sem érdekel itt és most… Nincs más dolgunk, mint szelíden lefolyni a szépséges Csatorna-völgybe, ereszkedni, élvezni, és most megy is. Ármin szolidan görcsölget, megállunk, adok Mg-ot, tán segít, mendegéljünk tovább, most igazán élvezem még ezt a lefelét is, nem úgy, mint tavaly. A gagyi széldzseki nekem mindenre elég, bőven bemelegítettem, az előttem lévő srácokhoz csapódik a lábam észrevétlen, suhanok. Skubizok gyakran hátra, ugye jön az Ármin, de megbotlom, jajj, ne már! Ekkora béna csak nem lehetek, hogy megint elesek?! Neee!! Deee, lehetek, és még meg is ütöm magam kicsit, csak szerencsére most a jobb térdemet inkább. Utoljára talán 4 évesen lehettem ennyire szerencsétlen. Legalább most megvárom az Ármint. Nem is futok, csak baktatok a patak mellett, várom, hogy utolérjenek. A kalimpáló botos lányt elengedem, a közelébe nem megyek többet, élni akarok. Jajj, jó saras lettem már megint, hát hogy nézek ki, és mindjárt itt a cél! Hát hogy néznék? Nem vagyok én Királylány, azt meghagyom másnak, sokkal inkább Hulk, a Varacskos, röff-röff, iggeeeen! Élvezzük ki még ezt a kicsit! Most már minden lépés süpped, csúszik, pliccs-placcs-taccs, lehetünk gyerekek, bele a közepébe, csapódjon fel hónaljig!:D így kell ezt. K+ jön a gerincről, és leesünk a köves szakasz után a kis hídhoz, esőbeállóhoz, ooh ez már itt a végjáték, látod, itt megy balra a Piros.

Célegyenes Döme fotója
Már csak az utcákon kell visszaérni. Idén nem sprintelünk, egyszerűen nincs is kedvem bemenni a célba, mert akkor vége szakad, megtörik a varázs… a kalimpáló előttünk, menjen csak mutatják az utat… megint hosszabb, mint amire emlékeztem… ez itt már olyan… lapos?! Pacsizok egy irányító crew-val, jól összesarazom, jihááá, hát ennyi volt?! Ne máár… balos, és hopp valaki fotóz, jééé ez a Döme, de jóó! Fülig ér a szám, ez de király volt, el sem hiszem! Mindjárt jön ám az Orsi is, tuti jön, tudom. Célban az Armin veszi át a pénzt, a dögcédulát, mondván én túl saras vagyok. Hahhahaaa!:D én megtettem mindent!:) Orsikával is pacsi, na ezt tényleg ő kérte, pedig mondtam, hogy rettentően koszos vagyok, de őt nem zavarta.
Megöleljük egymást Árminnal, a Mélyhangúval, a Szökellővel… csak ki ne törje a nyakát egyszer az ugri-bugriban… hálás vagyok, hogy velem jött, jajj, de jó volt, mikor megyünk megint és újra és fel, egyre feljebb?! Na jóó, lassan elfogadom, ez mégis csak a cél, mehetünk akár fürdeni is… na neee… tényleg?:D meleg víz meg minden… aztaaa… hát akkor menjünk is, ez legyen az első, végül is elég sokat lotyogtunk kinn az iszapban. A saras cipőt kinn hagyjuk, mondjuk a lábam pont ugyanolyan saras, lehoztam a tusolóba a fél hegyet. Gyorsan akarok fürödni, de adok még magamnak a végén két percet csak a meleg kedvéért. Orsiék is benn, nem volt ott semmi baj se, vagy csak apró küzdelem. Kemény csaj ő, ooh, maga sem hiszi mennyire, de az. Átöltözés szárazba, szoknyát, pulcsit veszek, meg mezítláb szambázom még kicsit, jól esik a lábamnak.
Melegem van. Nem hiszik. De akkor is! Melegem van. A kezem is kezd kicsit lelohadni, ahogy helyreáll a normális keringés, és jó meleg az. Evés, ivás, mulatás, go home Mátéval és Zsóval. Totál beállva. Full drogosan. Vigyorogva. Ha lehunyom a szemem, újra ott vagyok, otthon vagyok. A Hegyen vagyok. Az eső simogat, a sár betapaszt minden sebet, az Erdő maga vagyok… boldog vagyok…
Köszönjük Csanyának a VIP nevezést!

2up2down – Nagy Kriszta és Zentai Andi

Posted on

Zemplénen innen, Mátrán túl.
Minek nekem ez a futás? Minek nekem ez az egész? Olyan közel a Kazinczyhoz, és vajon a Mátra115 idén is megrág, mint tavaly? Soknak éreztem ezt, de ahogy megnyílt a nevezés világossá vált: Gizionos népünnepély lesz ebből a javából. Hány csapat lesz, te kivel jössz, mikor jöttök, mi a nevetek, de jó ti is, aludjunk ott előtte?! Gabi szerint laza átmozgató, hát ahamm.😀 ZAndival párban… ez egy másik feladat.
Az első feladatot behúztam, M115 sérülésmentesen, csak a talpbőröm szakadt le, kész szerencse.😀 na sebaj, van két hetem pihi-puhi, friss, hamvas, rózsaszínke bőröcskét növeszteni. Szerencsére ennyivel megúsztam a kalandot, más nem amortizálódott. Próbáltam készülni, na ez fejben annyira nem ment, hogy megdöbbentem. Nekem már csak a Kazinczy töltötte be a gondolataimat, mondjuk nagyon nem lepődtem meg ezen sem, de basszus. Fókusz! Fókusz! Hova tettelek… Az útvonalat megnézve, ok ezt ismerem, innen-onnan: Kiss Peti, Téli Mátra, Mátrabérc , csak Parádsasvártól Pisztrángos-tóig lesz némi új, aminek megörülök. “Járatlan utat el ne hagyd, bejártért…” – minden új ösvény ad valamit.
Sokat segített, hogy Zsuzsi kezdeményezéséből kiindulva már előző nap megérkeztünk a Mátrába. Parádsasváron szálltunk meg, reggel már csak röviden autóztunk. Végig a bejárandó út irányán filozofáltunk, pedig mondták, hogy Sombokor lefele. Ezzel nekem eldőlt, végig molyoltam térképen, ok, igazából ez nem para, ráadásul az idő is szerencsés eddig. Eső esett elég, hogy tapadjon, de a versenyen nem fog. Láttuk a kapujelzést is a műúton Parádsasvárra ereszkedve, lehetetlen azokat az óriási Terepfutás-szalagokat benézni. A szállásról épp Galya jellegzetes félig kopasz gerince kacsintott rám cinkosan, és én visszaintegettem.
Hazajöttem. Minden rendben lesz.
Két hete itt másztam fel a falu kevésbé szebb végéről a Lipótokra, hogy épp arra a kopár gerincre jussak. Mesélek a Mátráról, az útvonalról, a Mátra115-ről, talán kicsit sokat is, be nem áll a szám, de mintha az otthonomról mesélnék. A többiek nem sokat jártak erre. A szállás a célnak megfelel, átmozgatónak eldöcögünk a bazár sorra, ahol a frissítőpont lesz, és megnézzük merről érkezünk, merre távozunk. Csak 20 perc egy kicsit se több, és alapos nyújtás.🙂 A Hubertus Fogadóban nincs nagy élet, megzavarjuk az ürességet, és még enni is akarunk, affene. Csacsognak a lányok, jó hallgatni és jobban megismerni őket.
Reggel olyan tesze-tosza vagyok, fura csak én viszek zsákot, a csajok nem cipelnek sokat és igazuk is van. De melyik cipőt vigyem: a kényelmest vagy a tapadóst? Istenem mennyi nyafi, bezzeg, amikor összesen egy cipőm volt, fel sem merült ez a probléma.😀 A tapadóst választom, jól jön majd Sombokornál. Kötelességből reggeli, mindig csak rám várnak, bénázom. Kocsiba be, és hoppp már Mátrafüred erdészeti iskola megálló következik. Jó időben érkeztünk, sok a hely, ismerősök, Zsolt Gizion Crew, sok mosoly. Még elcsípjük a Dupla Élmény rajtját, nem sokan vannak, azért itt két kör… bottal vernének végig se mennék kettőt. Közben megérkezik szépen mindenki, pacsi, puszi: Hanka-Milán, Pandiék, Zsófi-Máté, Zsuzsi megagyors triatlonos párja és még sokan mások. Ez a tesze-toszaság, bizonytalanság velem marad, nem találom a helyem, pedig egyre több az ismerős nekem is. Nyugtatgatom magam, hogy ez csak egy “laza átmozgató” a Kékesen, amit ismerek és szeretek. A csípőmet, minden előzetes nyújtás ellenére igencsak érzem, így még a rajt előtt próbálom menteni a menthetőt, Mariann megörökíti a “büdösbogár”-pózomat. A percek elröppennek, és hoppp mi is útra kelünk.

“Büdösbogár”-ként gömbölyödve nyúlok
Ne kezdjünk erősen, de nekem igencsak erős ez, meg kényelmetlenek ezek a terepcipők az aszfalton csattogva. Szerencsére a patak hamar megérkezik, mutatom hol érkezünk majd vissza Mátrafüredre. A patakban nincs sok víz az esők ellenére, a K+ és K3 elválása után Zsófiékkal pacsi, toljuk felfelé. A Csatorna-völgy szép, és jól futható, bár néha botladozós, és még annyira meleg sincs. Ötletem sincs a mezőnyben hol vagyunk, és a többiek merre. Több páros előz, de nem szeretném kinyírni magam az első felfelén. A patak mellől kiemelkedve egyre meredekebb az út, itt minden lelkifurka nélkül gyalogolok, az aszfaltot keresztezve Csanya köszön rám. No lám, a Főmufti terepen!:D Szurkol, hogy sikerüljön! Hogy mi? Elbizonytalanít, mert bennem egy percig nem volt kérdéses, hogy beérünk szintidőn belül. A franc, lehet, hogy túl lassú vagyok?! Andi persze nem mondja, és hagyja, hogy diktáljak felfelé, és nyugtatgat, hogy ő nem szokta ezeket a szinteket. Én meg a futást. Na, de azért csak meglesz ez… gondoltam eddig, de már nem.
Érzésre pedig nem jöttünk rosszul Kékesig, ok, túl sem toltuk, de jöttünk okosba. Akkor a frissítéssel se szúrjuk el, kis ezt-azt felkapva, de menjünk is, vár már Sombokor. Istenem, hogy rettegtem ezt! Egy évtizede a kedvenc kis tükörradiál utcai cipőben totymorogtam le az első Bércemen, azóta hányszor jártam erre, és hogy változik ez a lejtő időjárástól, napszaktól, a cipőmtől, vagy tőlem is?! Bizarr módon meg is örülök neki, elkalandozok, és hoppp meg is van az eredménye. Még el se értük Sombokrot, csak a lejtős, köves ereszkedő szakaszt és beszorul a lábfejem két kő közé. Lépnék tovább, de nem sikerül… el fogok esni, tudatosul. Úgy érzem belassult a világ… el fogok esni bármit teszek. Tényleg ilyen béna vagyok? Oh, csak tudjak tovább menni, jajj Andi át ne essen rajtam… Eszembe jut, amikor egyszer rég valami drótba felakadva estem el, és a fényképezőm magasba tartva estem… basszus még mindig nem értem földet… na akkor tompítsunk kézzel, meg amivel sikerül… annyira Mátrixosan epic az egész, látom hogy fogok esni mielőtt leérnék a földre, hogyan tompítok, és tudom, hogy nem lesz baj. Szinte nevetek előre, hogy lehettem ilyen figyelmetlen… és még mindig csak közeledik a föld… most ez tényleg ilyen lassú?! Örülök, ha földrengést nem okozok, ahogy ekkora test becsapódik…😀 Leérek, és már állok is fel. Minden OK. Andi is rendben, mehetünk tovább, még a cuccom se szakadt ki, poros csak a térdem, átbukfenceztem a zsákomon. Bakker, és itt nincs egy fotós, aki ezt a Chuck Norrisos pörgő-forgó esést lekapta volna?! Talán életemben először sikerült úgy esnem, ahogy évekig tanították nekem a kézilabda edzéseken, akkor sose ment.

Sombokron lefele
Innentől többet nem esek, eldöntöttem, és nekivágunk Sombokornak. Élvezem, jujj, hát ez hihetetlen, de nagyon jó! Tapad, és tapad! Sose volt még ilyen jó terep, egyáltalán nem poros, és sose volt még ilyen jó cipőm hozzá (Salomon Speedtrak<3)! Szólok Andinak, hogy nem itt váltjuk meg a világot, csak biztonságba érjünk le, nem most kell a tempó. Erre mégiscsak én megyek előre, szinte hívogat engem a lejtő… Balogh Petinél szusszanok kicsit, még utána jön a java. Van, aki simán elmellőz, de most mégsem beszariskodok, ez olyan jóóó, olyan más… hálás vagyok ismét a ferde kidőlt fánál, hogy leértem. Andi is jön, kicsit szusszanok addig, kell ez nekem.
Bivalyerős ő, kicsit szorongtam milyen lesz együtt futni, nem egy ligában játszunk. Valamiért gondban vagyok ezzel a párban futással. Túrázás közben alkalmazkodom bárkihez bármilyen távon. De futva még akkor is, ha csak edzés… mindig van bennem egy kis versenyszellem. Próbáltam már a hétvégi hosszút mással futni, majd belehaltam.😀 miközben teljesen tisztában voltam vele, komplett idióta vagyok.😀 értitek ti ezt?! Erre itt a feladat nekem, Andi az erősebb, bár lehet, hogy a hegyet jobban ismerem, de ha tartani akarom vele a lépést ki fogom magam nyírni. De olyan nincs, hogy nem tartom! Tisztára gyerekes, amit csinálok. Bár tudom, hogy megölöm magam, és nem a párommal kell versenyezni, bennem mégis mocorog a kisördög… tanulok, tanulok, ő a párom, most Mi vagyunk az egység.🙂
Két srác meg mi lecsorgunk a Hordóig, sőt inkább csapatom előttük, mint a kölyökkutya, akit visz az orra.😀 Nem, ezt tuti nem bírom sokáig, de olyan jóó!! Visz a lábam, előre nézek, meg nem botlom, látom szinte, hogy suhanok az ösvényen, ők meg utánam! Na jóó, lehet, hogy ez relatív, de flow van keményen, be vagyok állva, mint a gerely. A műútra kiérve azért észbe kapok, visszább veszem magam, hééé-hóóó… lefele klassz a kilátás, erre jöttünk előző nap a szállásra. A kapujelzés hibátlan, belépünk a piroson az erdőbe. Minden kis emelkedő, lejtő, bokor és kő üdvözöl, hiszen két hete épp így, épp itt mentem a M115-ön. Parolázok ide is, oda is. Andi kicsit lemarad, lazán csorgok csak tovább, máris fura, hogy egyedül vagyok… uuh vagy meg kellett volna várjam? Két fiú páros hagy el, gyorsan megint egyedül találom magam. Csak meg kellett volna várjam, bizonytalankodom, vagy se? De max több időm lesz enni. Lazán kocogok lefele már hallom a patakot, itt a bringás terelő, és az ismerős kidőlt fa előtt beér Andi. Phűűű, de jó, hogy itt van.
Csipp-csipp, hello Hanga, mi jó van az étlapon itt Parádsasváron? Megörülök neki, dínom-dánom, eszem-iszom, ennék még, Andi viszont gyorsan végez és indul is tovább az aszfalton. Omg, jajj, máris… máris megyek mááár, de még ennem kellene, jajj, de le ne maradjak… megyek inkább. Ismerős szakasz az átmozgatónkról, majd bevágva az erdőbe emelkedni kezdünk. Eddig toltuk, most kicsit lazábbra venném, sőt az az igazság, hogy semmi kedvem futni. Olyan kényelmes lenne szimplán felsétálni a Kékesre… Beszélgetünk, eddig alig jutott erre levegő. Andi azért néha belekocog és emlékeztet rá, hogy ez mégis csak egy futórendezvény. Próbálkozom, de valahogy nem megy. Lassan esik le a nyilvánvaló, hogy elcsesztem, eléheztem, mint a szél. Affene, egy ekkora testet táplálni kell, nem fogok fénnyel felmenni másodszor a Kékesre! Mentem a menthetőt, eszek a zsákból, ami belém fér, és élvezem az eddig nem járt utat. Emelkedik, de semmi vészes, akár kocoghatnánk is, de… áh de nincs kedvem. Csacsogunk, csipp-csirip ez is kell ide, ha már ez egy “laza átmozgató”. Idővel Parádsasváron jól álltunk, nehogy már ne érjünk be, nyugtatgatom magam.

Kékesre fel másodszor
Kis hullámvasút és beesünk Parádóhuta szélére. Többen benézik a jobbost, pedig sikít a jelzés az oszlopon. Mivel időközben derekasan begyújtottak odafenn, keresünk egy kutat, locs-pocs, máris szebb a világ. A falu szélén a Clarissa-csevicére csodálkozom rá, jééé én már itt is jártam a Vadrózsán.😀 emlékek, mindenhol emlékek csak akkor éjszaka volt… mesélek, hmm, lehet, hogy ritka idegesítő lehetek, vagy mégsem… emelkedik az út, néha alattomosan, néha egészen direktbe, mászunk. Kocogjon a rosseb. Elég csofi vagyok, bizony ezt elrontottam, Kékesen kell rendbe hoznom. Patak felett kötéltáncos mutatványt mutat be előttünk egy páros, jéé ezt most tette ide valaki?!:D Oh, de élvezem, tiszta cirkuszi mutatvány, hipp-hopp már át is jutottunk. Pisztrángos-tóhoz váratlanul gyorsan értünk még így is, innen megint minden ismerős, csak most nincs térdig érő, folyós porhó. Gabi halálánál felemlegetjük Barát Gabit… gondolom a többiek is… átmozgató ez a javából.😀 három fiúval vonatozunk, furcsa most ez a páratlanság. Andi és az egyik srác az elképesztő maratoni teljesítményüket osztják meg egymással, néma csodálattal adózom nekik. Némi szuszogással felérünk a gerincre, csapat selfie készül, sokan összeverődtünk, majd nekicsapunk az utolsó taposásnak a Kékes előtt. A kaptató tetején fotós les ránk, kicsit kényszeredett a mosoly, na neee, pont itt?! Engem csak küldtek.😀 jót derülök ezen a szabadkozáson. Végre felbukkannak az épületek, jajj, végre, akkor most szépítek az evésen, muszáj lesz, már alig vonszolom magam.
Nem állunk vészesen rosszul, igazából innen már nagy baj nem lehet, lefele csorgunk. De cseppet sem megnyugtató, ahogy remegő lábbal lerogyok a padra. Andival minden ok, segítene rajtam, de nem tud. Eszem-iszom még, még. Ok, nagy test, nagy élvezet 😀, de basszus ezt a 80 kg-ot felhúzni a hegyre állati sok energia kell. Tanulópénz… Mi a francért akarok én futni, maradnék inkább a kis színes girjáimnál, ott szinte pehelysúlyú lennék. A gondolataimmal molyolok, nem túl mélyen szántóak, de még tudok röhögni magamon. Jó sokáig hagy Andi enni, elmegy sok páros közben, mégiscsak a Csanyának lesz igaza? Örüljek, ha beérünk. A többiek vajon merre? Lefele a kedvenc utam jön a Piros. Itt másztam fel tavaly, néhol 70 cm szűz hóban, mikor minden trail (Mátrabérc) és túra le lett fújva. Életre szóló élményt kaptam, hogy nem maradtam akkor otthon. Minden percére emlékszem, most ugyanitt megyünk visszafelé. Emlékek segítsetek… Kérlek… Nincs kedvem futni. Várom, hogy a visszatérjen a kedvem, az erőm, nem lehetek ilyen béna, nem hagyhatom Andit cserben. Eldöcögünk a Szani mellett, kellemes széles az út, próbálkozom életre hívni a lábaim. Nem érzem az erőt, de majd csak lesz valami. Nincs hideg, de legalább a fák árnyat adnak, nem direktbe tűz a nap.
Elhagyjuk a forrást, az épületeket. Széles az út, Andi mellém lép, így megyünk EGYÜTT. Milyen más ez!!!<3 Milyen jó ez.🙂 Végre egy fikarcnyi győzni akarás sincs bennem. Együtt, egy ütemre dobbannak a lábak. Hallom, érzem, lüktet bennem… Olyan hálás vagyok neki, hogy MELLETTEM van! Annyi a változás, hogy nem egymás mögött, hanem egymás mellett megyünk, és ez ennyit ad. Legszívesebben megállnék megölelgetni, de akkor is megtörne a varázs. Itt a Hidas-bércen lep meg minket Andrew, pacsi, fotó is kattan.

Hidas-bércen egymás mellett
Innen nincs más dolgunk, mint lecsorogni tovább a Piroson, ugye milyen egyszerűnek hangzik? Pedig nekem nem az. Az ösvény szűk, tele van szórva törmelékkel, állandóan koncentrálnom kell el ne taknyoljak. Márpedig többet nem eshetek, mert csak. Kirándulók engednek el minket kedvesen az irtáson, télen itt derék magas hóátfúvásba szakadtam bele. Lehet, hogy tényleg sokat beszélek?!:D A Négyes-határig alig vesztettünk a magasságból, megvan még a jellegzetes bringatároló. Jobbra levágunk, most a Kis-Kő kimarad. Szintezős, majd erősebb az ereszkedés, botladozós a járásom. Nem tudom, hányadszor rúgok bele kőbe, ágba. Vajon minden körmöm fenn marad?? Egy csepp dinamizmust se érzek magamban, koncentrálok, de sz@rt se ér. Szenvedgetek, és kicsit szégyellem magam. Andi segítene, de nem tudom mit is. Magnézium, só, energia van bennem, mégis gyötrelmesen lassú, és dekoncentrált vagyok. Nem is az izmaim, hanem az ereim görcsölnek a melegben a kompressziós zokni alatt. Utolérnek minket, utolérünk másokat. Hol az egyik, hol a másik pár áll meg egy percre. Más is görcsöl, más is szenved, más is botladozik. Nagyon lassan jövünk ki a köves vályúból, közeledünk. El a pihenő mellett, itt a patak és a híd.
Phűűű, de jó, mindjárt benn vagyunk. Két korty víz, na gyürkőzzünk neki! Andi diktál. Bakker, mi az hogy!! Az aszfalt süt, odaver, a pulzusom a fülemben, te jézus, tényleg az utolsó másfél km-en kell meghaljak?! Igen, hát hogyne. Egy csomót lazsált miattam, tuti unja már a banánt. Vagy csak melege van, vagy csak elege van. Az egészből, vagy csak belőlem. Elkeni a számat az aszfalt. El Stan és Pan mellett, majd ki a főútra. Basszus, még innen is menni kell? Reggel tuti közelebb volt, csak valaki átépítette azóta a falut.

Gizi Pacik
Oh, ez már az az utca, az a kerítés, az a kapu, nagy piros is, dumálnak benn, juhéééé!!! És megjöttek a csajok, de meg ám!:D Ooooh, de örülök, istenem! Megkapjuk a dögcédulát, osztozunk, már tudom, hogy ez velem lesz mindig, amikor szükségem lesz rá. Hideg türcsi a nyakba, kóla, kóla, kólát MÉÉÉG!!! Lerogyok a padra, majd a földre, nyújtsunk, nem bírok, nem baj, próbálom, méég kólát, majd jobb lesz, hol vannak a többiek?! Sehol senki. Zsuzsiék se. Neee, az hogy lehet? Akkor pláne várjuk, ezek szerint utánunk jön a többi Gizion páros. Van még idejük, én csak annak örülök, hogy nem centiztük ki, hiába agonizáltam, olyan sokat. Aztán hirtelen egy bolyban percekkel egymás után beesik az összes párosunk, tapsolok, de nem bírok felállni. Szeretném megvárni az összes párost, aki szintidőn belül jön, mindnek tapsolni és örülni. A szintidő után 1-2 perccel még futva jön egy pár, ők még reméltek, de az utánuk jövők már nem… perceken múlt.:S de szerencsére az összes Gizion benn, lelkesen csivitel a csapat, ki erre, ki arra mesélik kivel mi hogyan.
Meg volt a “laza átmozgató”, nagyon jó volt Andival, örülök, hogy ennyire türelmes volt velem, már csak tisztába kell tenni magunkat és go home. Így volt, mese volt, talán igaz sem volt…

Júniusi kavalkád

Posted on Updated on

Igen gazdag volt a június versenyekben, közösségi futásokban is.

Veress Béla részt vett a véradás fontosságáról szóló figyelemfelhívó futáson, ahol június 4. és 8. között összesen 370 km-t futott. A futás útvonalán bárki csatlakozhatott, így Juhász Erika Szolnokon beállt hozzá.
Gratulálunk, nagyon komoly vállalás volt, nagyon komoly teljesítés!

Benkő Eszti a Brutálfutáson befutota magát a döntőbe.

“Valahogy becsúszott egy döntő. Közben sokat gondoltam Gabi lastminute instrukcióira: “végigtolod legjobb tudásod szerint, hányásig” . Majdnem összejött.😂 Azért királyság.”

Horváti Eszter a norvégiai Fjord til Helvete vertikál futóversenyen 3. helyen ért célba! ”

 


Belus Tomi a salzburgi Mozart 100-on

“A pálya, és Salzburg gyönyörű, az egész verseny egy hatalmas marketing a térségnek. Leesett az állam. A rajt után már egy órával gyomorproblémákkal küszködtem, amit csak a 70. km-re tudtam rendezni, addig nagyon sokszor meg kellett állnom. Utána viszont parádéztam, az utolsó 30-on rengeteget előztem és nagyon élveztem is a futást. A 12.53 nem rossz idő, a 26. helytől jobbat reméltem, de ez egy world tour verseny, ahhoz tartozó mezőnnyel, 15-20-nál nem lehettem volna jobb akkor sem, ha minde oké. Örülök hogy nem adtam fel, ezt a részét kirakhatom a vitrinbe 🙂 a klassz befutófotó mellé 😃

 

Gizionok a 2up2down-on (lánykori nevén Szimpla élményen)

Nagy Kriszta, Zentai Andi, Evetovics Milán, Evetovics-Balla Hanka, Karlovitz Zsófi, Palyik Andi, Földi Zsuzsa
Minden csapat szintidőn belül a célban!!!

És a crew-ban is: Erős Gábor, Hantosi Zsolt

Leveleki Triatlon

Dodek Ági
1:52:25 a sprint tavon, 8., korosztalyban 4.

Szabó Sanyi
Új PB 5:50 (Tavaly 6:36)

Kazinczy Vertikál, Benkő Eszter, 3. hely
A verseny válogató volt a vertikál vb-re.

 

Eszter Benkő fényképe.

Hupka Balázs, Eschborn Félmaraton

Új PB 1:41:16 (Régi: 1:46, 2018. márciusból)

Kazinczy 300 – Nagy Kriszta
Erre a teljesítésre nincsenek szavak. 80 óra. Belus Tomi mondta róla: “Csak, hogy jobban érthető legyen a dolog. Kriszta elment Nyìregyházáról Győrbe gyalog, de úgy, hogy az útra berakott valaki 10 db Kékest. Aha, oké 😶”

kb 55 óra után így néz ki az ember:

Belus Tamás fényképe.

Szimpla Élmény beszámoló- Gerlai Orsi

Posted on

Egy régi egyetemi cimborám kért meg, legyek a párja a Szimpla Élményen, miután a Szinténgizion Férj az UB miatt nem tud vele futni. Oké-mondta Gabi december végén, amikor először beszéltünk, és ezt neveztem ki célversenynek. Majd egy-két nap múlva értesültem arról, hogy addig mindössze bő négy hónapom van. Au. Az ilyenkor szokásos további, edzéstervgyilkos vargabetűkre most nem térnék ki, akadt néhány középszar hét a tél végén. De azért csak eljött a május, és az első hétvége közeledtével akárhányszor frissítettem az időjárásjelentést, az esőfelhőcske és villám ikonok csak nem akartak eltűnni a Szimpla környékéről. Nembaj.

A verseny  reggele nagyon összeszedetten ment, 5-kor keltem, keresztülautóztam egész Budapesten Kornélékig. Idõben megérkeztünk Mátrafüredre, molyoltunk, lábat kentem, ez nagyon hasznos volt, mint kèsõbb kiderült. Rajt után az első tervem az volt, hogy a pulzusom 160 fölé ne menjen. Aztán hamar szembesültünk a terepviszonyokkal, az első 1 km-en a single tracken feltorlódott tömegben felfelé, bokáig a büdös sárban tocsogva már láttam, hogy na, ebből már csak 35 van hátra :). De szerencsére langyos idő volt, a felső réteget hamar levettem inkább. Az első mantrám sokáig a “végül is eshetne az eső is” volt.  Felfele az első Kékestetőig egyenletes tempóban, jó hangulatban mentünk, mindketten rengeteget beszélünk sajnos, közben néha előztünk is. A Kékesen ugrabugráltam. Aztán lefele indulva kiderült, hogy ez a lefele főleg ilyen időjáràs mellett kemény és meredek, és én még mindig kicsit nyuszi vagyok, azután meg főleg, hogy 1x kiment a jobb bokám. Szerencsére 2 perc séta utàn újra tudtam futni, és utàna sem éreztem. Akkor néztük meg először az eltelt időt, és körvonalazódott, hogy a reális cél a sérülésmentes szintidőn belüli célba érés lehet. Lefele egyértelműen a Kornél húzott engem, de nagyon türelmes és odafigyelő volt. (Ő ilyen, nincs mit tenni :).) Addig csak a saját energiaszeleteimet, datolyámat meg vizemet fogyasztottam, de miután leértünk a hegyről, a parádsasvári frissítőponton megálltunk, sóztam egy kis kekszet meg ittam isot. Ettől nagyon feléledtem. Következett egy relatíve sík/lankás, rövidebb szakasz, kisebb tavakon keltünk át, majd a Kornél fogyott el, megetettem meg jórészt csöndben voltam, jött utánam becsületesen. Futni nem akart, gondoltam tartalékoljunk, jön még a brutál rész.  Elkezdett szakadni az eső, mire az ùjabb kör Kékest kezdtük felfele, innentől újabb mantra kellett, “végül is nem fázom” lett az. A Sombokor egy közel függőleges domboldal némi stratégiai jelentőségű kiálló sziklával és fával, 2-3 lépés után megállsz pihenni és átgondolni az életed, ezt 21 min/1 km sebességgel abszolváltuk a szakadó esõben. Már felértünk, amikor nekem teljesen elgémberedtek a karjaim, a Kornél túrabotjaival felélesztettem őket. Még mindig esett meg emelkedett, most én éreztem, hogy itt kb 28-nál most már unom, de magamba tömtem egy undorító protein-energia-gumibogyó-szeletet és egyszercsak ott volt a csalàd meg a Kèkestető megint.  Kicsit sírdogàltam meg kiabáltam a gyerekre, hogy ne rohanjon a csúszós sziklákon az esőben, de annyira sokkal jobban lettem. Állítólag Csipi azt mondta a gyerekeimre, akik visongva ugráltak a Kékesen a pocsolyákban, hogy futó lesz belőlük, ez kicsit meghatott. A Kékesen már csak 8 km volt hátra, erre 1 óra 10 percünk volt. Nna itt jutott eszembe a lóf.sz és a vége, mindenem fájt ugyanis, ezért gyengéden de határozottan közöltem a Kornéllal, hogy mostantól már fogja be, mert fókusz van és megyünk, mert be kell érni. Ő néha kibírta…:)

A sár megint erőre kapott, bár az eső legalább elállt, én meg veszettül koncentrálva kvázirobogtam/ tocsogtam, másztam a kidőlt fákon át lefele. A jobb kvadricepszem külső felső fele majdnem begörcsölt, de ittam egy Magneshot-ot meg kétszer megálltam nyùjtani, így megúsztam. A km-ek végre elfogytak, a faluban az aszfalton belehúztam volna még, de a Kornélnak már nem esett jól. Időnk volt még, úgyhogy előkotortam a két doboz majdnem alkoholmentes meglepetéssört a kocsi alól, amit indulás előtt eldugtam, és kézenfogva betrappoltunk, majd cccccsssz koccintottunk is. 5:46 lett a hivatalos idő.

Bár az utolsó szakaszon többször el kellett hessegetnem a tolakodó “fuck this nem ezért futok” gondolatot, azért nagyon boldog vagyok, hogy megcsináltuk. Végig nehéz volt, de igazi mélypont vagy fal nem ért utol szerintem, csak pár rosszabb szakasz lefele. Ezt nyilván a felkészülésnek köszönhetem. Pedig például erősíteni ennél csak többet lehetett volna. Kicsit aggódtam, hogy vajon az eddig lefutott hosszabb távok elegendőek lesznek-e ehhez a versenyhez. De úgy tűnik, talàn igen. Megdöbbentő, hiszen ez a táv és főleg a szint egyaránt jóval több, mint eddig bàrmi, amit teljesítettem.
A Kornél tökéletes partner volt, azóta már elhívott egy újabb körre. Három nappal később ezt átgondolva, én is mennék még egyszer, ha a pálya nem ilyen könyörtelenül mocsaras. Azt nem tudom, hogy mindezt egyedül tudtam volna-e teljesíteni, egyáltalán nem biztos. A mi párosunk egyértelműen szinergista, egymást erősítő együttműködés volt.
Várom azért a Visegrád Trailt, remélem ott több esélyem lesz futni és körülnézni is.

 

Fotók: Terepfutás.hu

35-nél már jó lesz!

Posted on Updated on

35

Október 11. – Gizionok a pályán

Duplaélmény
Éva Kiszely
Péter Kerékgyártó
– Lupus

SPAR
Maraton – Ahogy Hanka írta: 35-nél már jó lesz:-)
Balázs Réffy
Tamás Erényi
Ákos Hegedűs
Hajnalka Evetovics-Balla
Zoltán Sáringer

30 km
Sári Nóra
Bocskorné Nagy Nicolette

Váltó
Sári Erna
Piroska Torkoly

10 km
– Tamási Krisztián

Hajrá!!!