Gizionok a 8. Spuri Balaton Szupermaratonon

Posted on március 25, 2015 Updated on június 14, 2016

A Gizionok képviseletében Palyik Andi futott egyéniben FélBalatont, Sally a 4 napot párosban, Krisztián az Öböl félmaratont tolta, Sáringer Zoli pedig egy 15 km-es szakaszt vállalt be a Balcsin. Nicol pedig, amikor nem fut, akkor vezérszurkolóvá lép elő, és aszfaltfirkáival tartja a többiekben a lelket:

Andi beszámolója

Évértékelés:

Egy éve ilyenkor a pár hetes fiammal az ölemben néztem otthonról a 2014-es Balaton Szupermaraton élő közvetítését a neten. Andrist érdekes módon megnyugtatta és lekötötte Péter Attila hangja, ahogy a rajtnál buzdította a versenyzőket, míg engem elkapott az érzés, hogy egy évre rá én is szeretnék ott lenni. Korábban már teljesítettem a kétnapos távot a férjemmel váltóban, úgyhogy álmodtam egy nagyot és kitaláltam, hogy egyéniben lefutom ugyanezt.

Azaz 93,1 kilométert két nap alatt.

Egy kis előzmény:

A szülést követően viszonylag gyorsan újrakezdtem a futást. Hamar rákaptam az ízére, pár héten belül már 1-2 kilométert képes voltam laza tempóban kocogni, majd májusban a Coca-Cola női futógálán lefutottam az 5 kilométeres távot. Sajnos túlértékeltem ezeket az apró győzelmeket, és júliusban rajthoz álltam egy éjszakai félmaratonon Balatonfüreden. A távot teljesítettem, de az első perctől az utolsóig szenvedés volt. Nagy volt a meleg, nem voltam elég edzett, ráadásul a sokadik hét telt el igazi alvás nélkül (az éjszakák a fiam mellett nem voltak könnyűek). A versenyen a pulzusom az egekben volt, és a következő két hetet sántikálva töltöttem, mert az ízületeim nem voltak felkészülve a terhelésre. Ekkor fogadtam meg, hogy edzői segítséget kérek. Szerettem volna, ha a futás újra örömet és egészséges szórakozást jelentene.

Novemberben kezdtünk el együtt dolgozni Gabival, aki a mellékelt ábra szerint szépen fokozatosan adagolta a távokat a lábaimnak. (Az oszlopok a heti kilométereket jelölik).

A felkészülés nehéz volt. Úgy kellett alakítani minden hetet, hogy a négy edzés elférjen egy egyéves gyerek, egy dolgozó és futó férj, valamint szintén dolgozó és/vagy futó nagyszülők mellett, akik ráadásul az ország másik végében élnek. Komoly logisztika volt. A család támogatása nélkül nem ment volna. Hogy a férjemet idézzem: „hazaérek a munkából, lehajolok kikötni a cipőfűzőmet, és ha nem figyelek, akkor eltalálsz a gyerekkel, mert már dobod is felém, hogy indulhass futni.” Hát igen… Sok „egy hétig én mosogatok, ha ma este te vagy a gyerekkel” kupont osztottam ki ebben a négy hónapban, úgyhogy senki nem járt rosszul.

A verseny:

Mit is írhatnék? Talán egy mondatban így tudnám összefoglalni: kemény volt, de könnyebb, mint hittem.

Az első nap 43,6 kilométeres távja szinte az elejétől a végéig jól esett. Fejben rendben voltam, úgy éreztem, hogy bajom legkorábban a második napon lehet. Így nyugodtan, egyenletesen futottam a távot. (A sebesség alapján talán a „kocogtam” a megfelelő kifejezés.) Már az első kilométereknél meglepett az aszfalton rám mosolygó „Fuss Gizion Andi!” és „Palyik Andi GoGoGo” felirat. Hála Nicolnak, a napi táv alatt többször is feldobott vele (majd a vége felé, a kimerültségtől érzelgőssé válva már inkább megríkatott).

A frissítő pontokon most először vettem számításba a ropit és a kólát, amit korábban elképzelhetetlennek tartottam. Eszembe jutott, hogy Hanka ajánlotta ezeket, és bár tudom, hogy versenyen tilos újítani, mégis érzetem, hogy kívánom a ropi sós ízét, és rá egy nagy pohár friss kólát. Jól esett, nem ártott meg. Az idő nekem picit meleg volt, 16 fokig emelkedett a hőmérséklet, ami a napon elég izzasztó volt. (Én az a típus vagyok, aki szívesen végigfutja a telet akár -10 fokban is, viszont ahogy melegszik az idő, hamar kidőlök.) Az utolsó fél órában beraktam a Gizionok által javasolt zenéket, így minden kilométeren ott volt velem valaki. Volt Linkin Park (Hanka), Billy Idol (Larzen), Parov Stelar (Erna), Pink (Vivien) és Uptown Funk (Gabi). A kilométerek gyorsan fogytak, hamar eljött a befutó a maga pörgős hangulatával. Füreden az utolsó 1-2 kilométeren szurkoltak a már célba ért futók, remek volt a kedvem. Az első napi táv ezzel letudva.

A szálláson, megfogadva Gabi tanácsát borogattam a vádlimat és a combomat, felpolcoltam a lábamat és toltam magamba a Nóra által javasolt „minőségi” étkeket.  Nyolctól éjjeli háromig úgy aludtam, mint akit agyoncsaptak. Szerintem még a nyálam is folyt.  Éjjeli háromkor viszont kipattant a szemem azzal a gondolattal, hogy azonnal ki kell mosnom a futófelsőmet, amit előző nap használtam, mert az lesz az ideális a második napi időjáráshoz is. Úgyhogy háromkor a szálloda fürdőszobájában mezt mostam.

Második nap reggel gyanúsan jól voltam. Úgy ébredtem, mint aki nem futott előző nap egy kilométert sem (pláne nem 43-at). A reggeli kicsit bénán sikerült, mert 7-től lehetett enni a szálláson, míg 8-kor már rajt volt. Hallgatva Gabira és Hankára, nem pörögtem túl a negatív dolgokat. Ettem korábban a szobában, ami előző napról maradt, és csak egy szerényet reggeliztem 7-től. Eljött a második nap rajtja. Sikerült előtte pár szót váltanom Gabival. Mondtam neki, hogy jól vagyok, de tartok a napi távtól, mert edzéseken is mindig a második napi hosszúnál voltak gondjaim. Megkaptam tőle az útravaló/ultravaló gondolatcsomagot és bíztatást, úgyhogy azzal a tudattal vágtam neki, hogy ha gáz van, akkor jön az időzített gyaloglás-futás kombó meghatározott időközönként.

10 kilométernél volt egy enyhe lendületvesztésem, de próbáltam objektíven felmérni a testem állapotát. Jól vagyok? Jól! Nem fáj a lábam, nem fáj a térdem, nem szédülök. Tényleg semmi bajom. Szimplán csak jól esne sétálni. Na neeem! Séta csak a frissítő pontokon, ott is csak addig, amíg eszem vagy iszom. A rossz érzés hamar elmúlt, futottam tovább, vitt a lendület. Az első váltópontnál hatalmas üdvrivalgás fogadott. Sally-ék szurkoltak, kiabáltak, tapsoltak. Annyira jól esett, hogy még kilométerekkel később sem tudtam letörölni a vigyort a képemről. Érdekes módon még az emelkedőket is megfutottam, tényleg jó formában voltam. A fáradtság első jelei az akarattyai nagy emelkedőnél értek utol (kb. 35k), ahol már kénytelen voltam gyalogolni. Ráadásul a 25. kilométernél elkövettem azt a hibát, hogy korábban ki nem próbált zselét használtam. Szerencsére csak egy fél adagot toltam belőle, de meglett a hatása. A következő frissítőpontig épphogy kitartottam, ott azonban kénytelen voltam használni a toi-toi-t. Nem volt nagyobb dráma, a gyomrom megnyugodott utána, nem gyengültem le, tovább tudtam menni. Vitt a lábam, ismét szépen fogytak a kilométerek. Jött a gyönyörű panoráma fent a balatonvilágosi szakaszon. Beszélgettem pár futóval is közben. Sok vicces történetet és bíztatást is kaptam tőlük. (És itt megemlítem a pálya mellett álló szurkolókat is, akik szintén végig ott voltak, és bíztattak mindenkit! Ezt különösen szeretem ebben a versenyben. Hihetetlen jó és bensőséges a hangulat. A legklasszabb persze az volt, hogy a férjem profi kísérőként várt a táv több pontján. Bíztatott, frissített és a kedvenc számait tárazta be az autóban. A legjobb kísérő, akit csak kívánhat magának az ember.

A Siófok előtti utolsó hosszú, nagyjából 5 kilométeres egyenes szakasz a sínek mellett végtelennek tűnt. Szerencsére pont akkor köszönt rám a “napi maraton” tábla, amikor kezdtem volna elkeseredni.

És akkor a befutó… Libabőr, mosolygás, futás. Megtörtént, amire egy éve vágytam, és amire hónapok óta készültem: Péter Attila bemondta, hogy „812-es rajtszámmal Palyik Andrea egyéni versenyzőként a célban!”

Megcsináltam. 93,1 kilométer 2 nap alatt.