Vadlán Ultra Terep, 50 km -Palásti Péter beszámoló

Posted on október 10, 2021

Az első, ami eszembe jut a VUT50 kapcsán, hogy lehetett volna jobb (amúgy örök kritikus és ráadásul perfekcionista vagyok, ajjaj)! Egészében nézve viszont nagy hibákat nem követtem el, kicsiket igen, ezeket lehet javítani, fejleszteni a gyengeségeket. De nézzük sorban!

A múlt hétvégi “esemény” elbizonytalanított, egész héten csak óvatosan ettem, ittam (izót is), attól tartottam, hogy egy komolyabb erőfeszítés hamar kiveszi a visszatérő erőmet. A csütörtöki átmozgatás
ebből az érzésből semmit nem oszlatott el, mert annyira rövid, hogy semmi nem derült ki. Pénteken utaztam, az UB hangulata kedvet csinált vagy inkább fokozta! Önmagában, az egyéni UB-sek látványa is relativizálta az én kis közelgő ultrámat, és felfoghatatlan messzeségbe helyezte őket magamhoz képest. 

Megérkezve Cserszegtomajra azonnal felvettem a rajtcsomagot, kicsit időztünk Antal Csabival, Anitával, miskolci futókkal, és aztán irány Badacsonytomajra aludni, minél korábban. Sikerült is fél kilencre benyomni magamat az ágyba, hogy legalább 7 óra alvás legyen. 4:30-kor frissen keltem, gyors pakolás, reggeli, és vissza a célba félóra kocsikázással. A rajtzónában nem volt nagy rihiröhörészés, inkább olyan bevetés előtti hangulat, ez már nem családi esemény, mindenki komolyan veszi a futást. Féltem is, vajon képes leszek én erre? Sose futottam ennyit egyben, de hát bennem van a munka…

Rajt után frissen mozogtam, az enyhén emelkedő pályát meg se éreztem, gondolom az adrenalin vitt eleinte. Húsz perc elteltével a fejlámpát eltettem, derengett a hajnal, kezdett megmutatkozni, miféle tájon járok. Közbevetem, hogy jártam én itt, nagyon is élénken emlékszem 1989. január második hetére, amikor előfelvételis katonaként téli gyakorlatra érkeztünk Rezibe. Egy hétig jöttünk-mentünk a hegységben, legemlékezetesebb az úgynevezett megkerülő osztag volt. Teljes menetfelszerelésben erőltetett menetben kb. 25 km-t megtéve, megkerültük a képzeletbeli osztrák-olasz hegyivadászokat 🙂 Máig csodálkoznak hogy! Ahogy az is megmaradt, ahogy még az extrém sportok feltalálása előtt, egy általunk kifeszített drótkötél pályán az egyik hegyről a másikra átsiklottunk csiga és egyszerű, magunk kötötte beülő segítségével! Szép volt…és veszélyes.

De vissza a versenyre. A Rezi vár nagyot változott, mióta ott jártam, ugyanis akkor egyszerűen nem létezett. Csak éppen volt pár kő össze-vissza, rendezetlenül. Itt még abszolút koncentrált voltam, igazából ekkortól kezdtem figyelni a pályára, mert eddigre magamra maradtam, a vár alatti szétválasztó (bébitáv jobbra, ultra balra) teljesen szétszedte a mezőnyt. Nem vagyok az a fajta futó, aki az út minden kövére, minden szembejövőre és mellette elhaladóra emlékszik, inkább csak olyan impressziók maradnak meg, hangulatok, egy-egy élesebb kontúr és az se feltétlenül időrendben. Úgyhogy most ezek az emlékfoszlányok következnek 🙂

Olyan 10 kilinél mellém ért egy fiatal srác, vele jól elbeszélgettünk (kiderült szintén jogász), és nagyon jó utazótempót vettünk fel. Talán túl jó is volt az, öt perc alatti kilométerek egy hullámos inkább lejtős szakaszon. Aztán egy rétre érkezve én lemaradtam, megint egymagam haladtam tovább. Látó-halló távolságon belül többen is voltak egészen addig a pontig, ahol először elnéztem az utat a 13. kilinél. Kicsit bosszankodtam, mert ez egy lefelé szakaszban volt, visszamásztam a mentális forintokból csak keveset elhasználva. Innentől csak a frissítések halvány emléke rémlik, arra ügyeltem, hogy mindenütt igyak, megtöltsem a kulacsomat, és viszonylag egyenletes időközönként megegyek egy gélt. Úgy gondoltam, hogy négy-öt gél ide elég lesz, nem fogok szilárdat enni, legfeljebb citromot sóval. Hát ez kicsit hiba volt 

A straván visszanézve a Lázi-tetői kilátónál “örvénybe” kerültem, szerintem azt kétszer is megcsináltam pedig nem volt részhajrá kiírás. A legbosszantóbb viszont a gyenesdiási bánya környékén következett. Ott már tényleg úgy éreztem magam, mint egy Harry Potter filmben és még a varázspálcám se vittem magammal. Utólag most már tudom, hogy volt ott egy boszorkányos visszafordító kanyar, ami után az út úgy folytatódott, hogy azt hitted: hiszen innen jöttél, tehát visszafelé haladsz. Mikor már harmadjára kerültem ebbe az ördögi érzésbe, kiabálni kezdtem: héééé, emberek merre van itt az út?  De jöttek aztán, akik addig mögöttem voltak és mutatták, de akkorra vagy 5 percet otthagytam. Egyedül a Vadlán-liknál nem tévedtem el, mert Antal Csabi többször is figyelmeztetett, le ne menjek! Bármi áron csak felfelé! Hát igen, volt ott egy foggal-körömmel felkapaszkodós rész, azt szépen megcsináltam.Ez után már csak kisebb lelépéseim voltak a trackről, lehetett volna jobban is szalagozni. 

A Festetics-kilátóig szerintem semmiféle erőnléti gond nem volt, olyan 43 után éreztem, hogy kicsit elegem van. Ekkorra meleg is lett, nyílt terepre értünk, enni nem kívántam, inni nem használt, kicsit katatón érzés volt. Az abszolút mélypont a cserszegtomaji benzinkút frissítő volt, ott kicsit ténferegtem kólát ittam, igyekeztem magamba erőltetni valami szilárd kaját. Pedig már ott volt közel a cél, de ahhoz a 5 kilihez már semmi kedvem nem volt, és amikor megláttam, hogy szemtelenül emelkedik akkor teljesen elment. Emlékszem az előttem futó Mag Erikára, jó lett volna vele haladni, de egyszerűen nem volt bennem erő… Így, az 5:30-on belüli teljesítés nem sikerülhetett.

De boldogság volt megérkezni végre. Megcsináltam és állva maradtam!!!       

Vadlán Ultra Terep 50k – Gerlai Orsi beszámoló

Posted on október 8, 2021

Vadlán Ultra Terep 50k, 1300m d+. 5 óra 50 perc, női hatodik helyezés
Minden várakozásomat messze felülmúlta a Vadlán 50. Pedig a megelőző hetek eseményei extrán próbára tették a megküzdési stratégiáimat a családi és a munkahelyi színtéren is.  De az idei felkészülés, úgy érzem, ezen akadályok vételére is megtanított. Megmaradt a fókusz, és úgy éreztem, ha már zökkenőmentesen sikerült a felkészülés, akkor ezt a versenyt nem adom senkinek. Maradjunk csak ennyiben. Bajlódtam némi kezdődő talpsérüléssel is, amit a korábban gyógytornászaimtól tanultak segítségével próbáltam rendbehozni.  Arra a döntésre jutottam, hogy terepfutás ide vagy oda, én mégis aszfaltos stabil futócipőben indulok neki ennek a távnak. Nagyon jó döntés volt, segített benne néhány tapasztalt Vadlán-futó Gizion Kolléga is. 😉
A verseny előestéjén egyedül utaztam le Cserszegtomajra, a Vadlán Ultra Terep Keszthelyi-hegységbeli helyszínére. Azonnal Gizionokba (Csabi, Fruzsi, Peti) botlottam a rajtközpontban. Együtt vacsoráztunk, értékes információkat szereztem be a pálya buktatóiról. Nehéz volt elköszönni tőlük, de muszáj volt időben lefeküdnöm. 

Az éjszaka sajnos rosszul telt és nagyon hamar csörgött az ébresztő is. Mivel teljesen egyedül voltam, iszonyú koncentrációt igényelt, hogy a –még– sötét éjszakában minden lényeges holmit (fejlámpa és úti kalóriák) magamra akasszak, és elköltsem a kötelező, de jéghideg reggeli zabkását jéghideg kávéval leöblítve. Brrr. Ekkortól azonban tenyerén hordozott a sors: parkolóhely, bemelegítés, minden elsőre sikerült, hideg sem volt, tehát egy réteget le is vehettem az előre eltervezettből. Hamarosan, reggel 6-kor, még mindig sötétben, ellőtték a rajtot.
Minden versenyen az volt eddig a stratégiám, hogy az első felén lehetőleg ne történjen semmi, még ha ezt nem is mindig tudtam betartani. Most a szürkületből a napfelkeltébe tartva, saját magam legnagyobb meglepetésére tényleg nem történt semmi. Talán a sötét megkönnyítette a körülöttem levők kizárását és a csak magamra figyelést. Egymás fejlámpáinak fényében csendesen poroszkáltunk a “kamusík” (copyright by @SimánNelli) erdei ösvényen és földutakon. Nem volt tülekedés, nem volt fújtatás, szemben az  eddigi versenyeimen megszokott, általam rezignáltan szemlélt tömegjelenetekkel. Mondjuk egyik eddigi versenyem nevében sem szerepelt az ultra szó. Friss voltam, jó volt a talpam, hamarosan az első, (teljesen indokolatlan 🙂 ) frissítőpontra is beértünk Rezin, ahol egy önkéntes segített eltenni a fejlámpámat. Szeretném őket itt kiemelni: fantasztikusan odaadóan látták el a feladatukat, minden a vendégszeretetről és a készségességről szólt ezen a versenyen. Köszönet érte. 
Rezi falu után Rezi vára következett egy hegyecske tetején. Hihetetlen szervezői kvalitásról tett az tanúbizonyságot, hogy ezen a ponton kelt fel a nap, lélegzetelállító színűre festve a környéket. HA nem lettem volna NAGYON fókuszált, itt fotózni is elkezdek, de bevallom, én versenyezni jöttem, nem szórakozni :))).

Rezi vára alatt szétvált a 108k és 50k táv, és innentől kezdődtek a valódi “terepviszonyok” is.  Bükkerdős szurdokvölgyben haladtunk, puha avaron futottunk lefele, kidőlt fákon másztunk keresztül. Nem mondom, hogy minden szakaszra emlékszem, inkább csak arra, hogy fogynak a kilométerek, pulzus remekül a Gabi által megadott utazó tartományban van, velem meg nem történik semmi különös, csak csodálom a környéket. 20k fölött  indokolatlanul magasabb lett ez a pulzus, akkor a koffeines gélre fogtam, persze simán lehet, hogy csak emelkedett az út.  A biztonság kedvéért kicsit visszavettem a tempóból és töltöttem magamba a vizet. Víz és GU gél képezte a frissítésem egészét. Koffeines és nem koffeines gélt felváltva, időre, kb 35-40 percenként ettem, ezek mellett nem tapasztaltam energetikai krízishelyzetet. 25k-nál, kiszakadt belőlem egy “ne máár, ennyi volt a fele??”. Néha szegődtek mellém fiú útitársak, csak egyikük próbált beszélgetni, pont egy négykézláb felfele mászós szakaszon (“nem tudod, lesz még ennyire meredek később is?”–miért, akkor már most kiszállsz???). Lányt egész végig egyet sem láttam. Ennek később jelentősége is lesz…

A mászás felvezetett az 50k útvonal első kilátójához, többek közt ezekről a kilátókról híres a Vadlán pályája. Szerencsére a beszédes útitárs itt megállt nézelődni. 30k-nál újabbb frissítőpont várt, itt az önkéntesekkel együtt hárman kellettünk a géles kulacsom újratöltéséhez, hát legközelebb valószínűleg nem ezt a megoldást választom. Itt tudtam meg, hogy női hatodik helyen futok, és ez innentől arra is motivált, hogy javítani próbáljak a helyezésemen. Az eggyel korábbi versenyemen (Börzsöny Trail L) negyedik helyen futva eszembe sem jutott ilyesmi. Nem vagyok én olyan  kishitű, de ott csak 2-3 perc hiányzott a dobogóhoz, így tanultam belőle. Tehát, innentől kezdve, bár még mindig ragaszkodva az előírt pulzuszónához, de annak a felső határán futottam, javarészt egyedül. Már kisütött a nap, porosabb, kitettebb részek, omladékos lejtők váltották fel az erdei völgyek mélyét. Nagy élmény lett volna a látkép a vonyarcvashegyi kőbánya hatalmas üregének pereméről– ha megálltam volna körülnézni. Párszor feltűnt a látóhatáron a Balaton kékje is, és újabb kilátónak is örülhettünk. Lábánál, az utolsó előtti frissítőpontot elhagyva többek között egy enyhén emelkedő poros úton folytattam az utat, és itt messziről megláttam az általam már egy ideje elméletben üldözött ötödik helyezett lányt. Aki sétált. Eljött az én időm, mivel bőven 15km-en belül jártunk a célig tartó szakaszon.  Fogyott a köztünk levő távolság, annak ellenére, hogy ő hátranézett és futni kezdett. Ez engem csak megerősített abban, hogy jó nyomon járok. Azonban még közelebb érve kiderült, hogy egy copfos férfi kartárssal van dolgom, és ráadásul fogócskázás közben a trackről is lementünk. 1km pluszt tettünk a pályába. Cél előtt 11km-rel ez nem esik jól. Én vettem észre a hibát, hanyatt-homlok rohantam visszafele, gondoltam, itt már nem lehet elfutni a versenyt. A maradék tartalékot viszont fel lehet élni, ez ki is derült, amikor beértem a híres utolsó szakaszra, amit a Cserszegtomajon kanyargó, eleinte sík, majd szintes aszfalton kell teljesíteni. Elkezdtek fájni a lábaim és elfogyott a “futóakarókám” (copyright by Törköly Piroska). Emiatt letuszkoltam az addigra kicsit elromlott gyomromba még egy adag gélt és vizet, biztos, ami biztos.  Először a verseny főszervezője, Péter várt az egyik utcasarkon széles mosollyal, és megkérdezte, milyen volt a jelölés. Nem a legjobb időpontban kérdezte, csak annyit mondtam kicsit vicsorogva, hogy eltévedtem, de csak egyszer.

Tovább kocogtam az aszfalton, lassan fogyott az utolsó 10 km, én meg hangosan magyaráztam magamnak, hogy jól csinálom, és, hogy ezért jöttem, ha haladok, hamarabb beérek. Fogcsikorgatás, ilyesmik. Na ne már, hogy ultrának hívják, és sehol sem fáj. Az utolsó 5k előtti, benzinkutas frissítőpont után jött a feketeleves, amikor az addig sík Cserszegtomaj érzésre összes szőlőhegyét és Rózsadombját meg kellett mászni, ráadásul itt már a pályajelölők lelkesedése is lankadni látszott… Itt értettem meg, miért mondta a versenyszervező, hogy köszi, az anyukája kiváló egészségnek örvend. Szerencsére a végére megint útitársakra tettem szert, akikkel sorsközösségben könnyebben telt az utolsó pár km. A versenyközpont tornatermébe befutva taps fogadott, és ott álltam percekig, azt sem tudva, hogy most mihez kezdjek magammal. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar és ennyire simán túl leszek ezen a távon. A női hatodik helyezésemet végül sikerült megtartanom az elkavarodás ellenére is. Egy idő után megkerestem, melyik befutókő szólít meg engem, alig bírtam megtartani a kezemben, olyan nehéz volt, de jelképezte az utat is, ami idáig hozott. Küzdöttem némi előtolakodó örömkönnyekkel is, de mivel nem volt kinek a vállán sírnom ott, inkább bent tartottam őket (–és most jönnek elő megint, amikor ezeket a sorokat leírom…).

Leginkább annak örülök, hogy bonyodalom nélkül végigcsinálhattam a felkészülés hónapjait, ahogy Juli is írta, hétről hétre örülve a befejezett edzéseknek, az erősödésnek. 
Szeretném megköszönni elsősorban Gabinak, aki hitt bennem, és “észrevétlenül” elérte, hogy 30k-nál kezdjek először arra gondolni, hogy ez egy futóverseny. Köszönet illeti a családomat természetesen, aki támogatja a hobbimat, etet, és elviseli, ha a futás miatt távol vagyok. Szerintem elértem azt a határt, amit tovább feszegetni életemnek ebben a szakaszában nem szeretnék, mert máshol is szükség van rám. Köszi nektek is Gizionok a szurkolást, használt!! Ultrásnak azért továbbra sem mondanám magam, Gabi….azt hagyjuk meg az igaziaknak.

Vadlán Ultra Terep – Belus Tamás beszámoló

Posted on október 8, 2021

Vadlán 108. Őrségváltás helyett oktatófilm.

Az elrontott Ultra Trail du Mont Blanc – UTMB után gyorsan vissza akartam ülni a lóra, úgyhogy nem nyalogattam sokáig a sebeimet és gyorsan igent mondtam a Vadlán Ultra Terep szuper szervező csapatának szíves meghívására. Imádom ezt a versenyt, jó kis futós pálya, 19-ben és tavaly is dobogóra álltam itt, és a Keszthelyi-hegység minden rejtett csodáját felfűzte Peti és Zalán a 108 km-re. És sok van ám belőle, sűrű erdők, párás mezők, a Sztúpa, a várak, a Bazalt Utca, és az összes kilátó 20 km-es körzetben. Gyertek el egyszer, le fog esni az állatok! Furcsa hetek voltak azok ott szeptember elején, nem igazán tudtam hová tenni magamat, az edzéseim hol nagyon jól, hol gyalázatosan sikerültek, és kezdtek összecsapni a fejem felett az iskolakezdés és a munka hullámai is.

Barát Gabi (az edzőm, https://baratrunning.com/) persze kicsit sem volt tekintettel erre, 5 éves közös munkánk legkeményebb 4 hetével kínált meg a Vadlán előtt. Soha nem futottam még ennyit, ilyen intenzitással és ilyen rövid idő alatt. Az első hét után igazi gyötrelem volt a második, de aztán kezdtem jól reagálni a durva terhelésre. Egyre többször éreztem azt edzés után, hogy hűű ez egész jó volt, jó lesz ez. Aztán a verseny előtti utolsó hét vége felé jött pár kevésbé jól sikerült edzés, és az addig nehezen összeszedett önbizalmam el is szállt. A Skyrunning VB óta már nem vagyok hajlandó a műtét, a kihagyás meg a hosszú rehab miatt felmentést adni magamnak bármi alól is, és persze a VB meg a nyíregyházi FM, és a szeptember eleji Vadrózsa50 is jól sikerült „ahhoz képest”, de az ahhoz képest nekem már kevés volt.

Ahhoz a mezőnyhöz egészen biztosan, ami a Vadlánon várt rám: Czövek „minden instanton CR-t megyek” Andris, a kétszeres Vadlán dobogós Dittrich Andris (aki tavaly csúnyán elkalapált) Bacsó Bence, aki ha egyszer úgy igazán összerak egy hosszú távot, akkor nekünk reszeltek, Vlád Gabi, Rév Bazsi, Pintér Feri, és még sorolhatnám. A hét elején aztán jött a megnyugtató hír, hogy Muhari Gábor is jön, király, akkor így legalább nem kell már parázni az első hely miatt, ez jó. Viszont ezzel jelentősen nőtt az esélye, hogy megszakadjon a 18-as Ultra-Trail Hungary óta tartó klassz sorozatom, azóta minden hazai 100 km+-os versenyen dobogós lettem, amin elindultam. Sokat tipródtam ezen, mert én nem csinálok titkot abból, hogy szeretek versenyezni, és ha már ott vagyok, akkor mindig igyekszem a legjobb változatomat előcsalni, legyen az a TDS, az UTH vagy a Mucsajröcsöge Trail. Szóval gondolkodtam, mit csináljak, szerintem az agyára mentem a körülöttem lévőknek a sok taktikai eszmefuttatással, pedig általában csak annyit kérdeztek, hogy na mi lesz a Vadlánon. És én elmondtam: hát gyerekek az lesz, hogy a Gábor egy külön versenyt megy majd a pályacsúcsért, ha esélye nyílik rá, akkor a 10 óra alattiért. Remélem Czövek Andris is elmegy vele az elején, hátha elfutja magát, nála ez benne van, mert annyira erős és gyors lett, hogy egyelőre nem mindig sikerül még kordában tartania az erejét. Úgy gondoltam, hogy Dittrich Andris nagyjából az én tempómat tudja ezen a távon, kettőnk közül kerül majd ki a harmadik. És ott van még Bence, tőle akármi jöhet a féltávos feladástól a 10.30-as űridőig. Azt tudtam, hogy erőből nem tudom felvenni most velük a versenyt, úgyhogy azt terveztem, csinálok magamnak egy Vadlán Instantot, mintha ott sem lennének a többiek, megyek a saját tempómban, csak a testem jelzéseire figyelve és elkövetek mindent azért, hogy ne járjak úgy, ahogy az elmúlt két évben. Tehát, hogy ne tévedjek el olyan rútúl (mint 19-ben), és ne görcsöljem szét magamat már a harmadik órától (mint tavaly).

Szóval a terv az volt, hogy Vállusig nem versenyzek, csak eszem-iszom meg spórolok, onnantól meg meglátjuk mi lesz. Lizával péntek kora délután érkeztünk Cserszegtomajra, elsőnek vettük át a rajtcsomagot, futottam a Gyenesi Vadlán-lik környékén (a pálya része) egy rövid átmozgatót és átbeszéltük a másnapi teendőket. Liza szépen lejegyzetelte, hogy hol mit kérek majd, átnéztük, hogy hol lesznek a frissítő pontok, milyen gondok adódhatnak, milyen cuccok lesznek nála, amik kellhetnek. Már előző este látszott, hogy ez a versenyzéses-frissítéses dolog jól fog majd menni nekünk, rajta biztos nem fog múlni semmi, kb. olyan fókuszban volt, mint én, pedig az nem kis szó.

Összeraktam a versenyszettemet is, amit ezúton is hálásan köszönök az I Love Running-nak, a GARMIN.hu-nak, a futocipoteszt.hu-nak, a Squeezy Sports Nutrition Magyarország-nak és a Rudy Project HungarynakTehát: • Hoka Speedgoat 4 + egy compressport ultra-trail zokni• T8 futós alsónadrág + egy laza Compressport rövidnadrág • egy vadiúj T8 futópóló – mert TheCsanya szerint fontos, hogy új dolgokat is kipróbáljunk egy-egy versenyen! • A 2021-es Raidlight Responsiv 6L futómellény• egy Compressport shield + a reggeli első órára egy Petzl Swift fejlámpa• a mellénybe ment még a Squeezy frissítésem, egy nedves törlőkendő és a nagyon alap medkitem. • egy Rudy Project Maya dioptriás sportszemüveg, hogy lássak valamités persze egy Garmin Forerunner 945, hogy esélyem legyen végig is menni a pályán. (az óra beépített térképe nélkül még most is a hegyen lennék)Reggel időben megérkeztünk a rajtba, átvettem a Maraboo jeladómat, szépen bemelegítettem és a tesómmal Fruzsival és anyuékkal is váltottam pár szót. Próbáltam nem túl sokat haverkodni, na nem a versenyzés miatt, csak sokszor elcseszem a rajt előtti értékes perceket a beszélgetéssel. De nem most. Kocogtam kb. 2 km-t, aztán dinamikus nyújtás, futóiskola, sprintek, és ezek még mind melegítőben, ahogy kell. A rajt előtt 5 perccel vettem csak le a hosszúkat és adtam oda Lizának, aki meg sem várta a rajtot, hogy még a többi kísérőkocsi előtt elindulhasson Rezibe.

A rajtban klassz erős mezőny jött össze, főleg így, hogy az ötvenesek is ott álltak elöl, Allaga Tomi, Beda Szabi, a helyi Gáborok (Németh és Murányi), combos névsor, figyelni kell majd nagyon, hogy a lehető leghamarabb leszakadjak róluk. A kellemes hűvösben megszólalt Juhász Peti rekedtes rajt dudája, és elindultunk. Az nagyon hamar kiderült, hogy a két András és Muhari Gabi más tempóban kívánja elkezdeni a versenyt, ahogyan én. Még az erdő előtti sík részen elértem a megálmodott óvatos max pulzust, és azonnal vissza is vettem a gázból. Ez az egyetlen esélyem, mondogattam magamban. Az erdős részen ijesztően hamar szem elől tévesztettem őket meg persze az ötvenes élmezőnyt is, egészen furcsa volt, hogy már 2-3 km után légüres térbe kerültem. Kicsit meglepett, hogy Bacsó Bence és Rév Bazsi sem vette fel a tempómat, pedig rájuk nagyon számítottam.

Tavaly ilyenkor kedélyes beszélgetéssel indult a verseny az élen Bencével, Halama Levivel, Dittrich Andrással és Madas Bálinttal. Klassz volt. Most egyedül imbolygott a fejlámpám a lassan pirkadó erdőben, ahogy az enyhe majd kicsit meredekebb emelkedőn haladtam csendben Rezi felé. Az erdőből kiérve zárkózott fel rám az ifjú Sárosi Kristóf, aki az ötvenes távon ment és Mészáros Laci, ismertebb nevén Laz The Spartan, akik kedélyesen elbeszélgettek mögöttem, pedig nem volt rossz a tempónk. Olyannyira nem, hogy 1,5 perccel hamarabb Rezire értem, mint tavaly. A ponton nem álltam meg, volt nálam folyadék elég, Lizának csak kiadtam a fejlámpámat és meg is kezdtem az emelkedőt a vár felé. Itt már én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe, Kristófot még a tavalyi Bükki Funrunról ismerem (akkor meg is előzött) Lacit meg megismertem egy nemrég látott posztjáról, ahol közös képet készíthetett Pau Capellel. Kicsit rácsodálkoztak, hogy milyen vén vagyok már (hehe) és szépen kígyóztunk fel a dózeren, miközben egyre világosabb lett. A vár előtti rövid meredek emelkedőn Kristóf húzta a sort, a sima részen én álltam előre. A várba a tavalyi tempóval értünk fel, jó lesz ez, a pulzus szép alacsonyan, minden frankó, még egy banános squeezy is lecsúszott az első lejtmenet előtt. A pontőr figura a sátor után először rossz irányba irányított minket, de nem vesztettünk sokat, meg amúgy is így volt korrekt, mert előttünk Gáborék is ugyanígy jártak. Erről jut eszembe, eléggé reménykedtem, hogy a várnál lévő rövid oda-visszán még látni fogom őket, de erről szó nem volt. Korrekt tempóban ereszkedtem Lacival a pályaválasztó elágazás felé vezető kanyargós egynyomos lejtőn. Meglepetésemre feltűnt előttünk Beda Szabi, akire lassan fel is értünk, azt hittem megsérült, kiment a bokája vagy valami, de más gondja volt, a félhomályban nem akart kockáztatni a lejtőn.

Tovább a teljes beszámolóra Tomi sportolói oldalára a fb-ra >>>