Vadlán
Vadlán 50 – Üsztöke Andi, beszámoló
Egy éve készülök Gabival ERRE a versenyre. Háromszor voltam, háromszor 6 óra tizenx perc lett a végeredmény. A személyes cél az volt, hogy 6 óra alá vigyem a teljesítést.
Hasonló versenyt futottam Gabi szárnyai alatt idén márciusban. A VTM 50-es távján 5 óra 52 percet futottam. Az picit megengedőbb hullámrajzzal kedveskedik a rajta résztvevő kompániának.
Szóval bizakodásra volt okunk.
Persze előtte pár héttel nagyon megbetegedtem, meg egy utazás miatt extra sűrű lett a versenyhét, ami miatt teljesen szétstresszeltem magam.
Szuper időt ígértek a meterológusok hétvégére, se sárban dagonyázás, se tikkasztó napsütés sem fenyegette a versenyző hadat.
A verseny előtti átmozgatót Cserszegtomajon, Tibivel ejtettem meg. Nem hiszitek el, de sikerült 5 kilin eltévednünk…
Másnap hajnalban nekivágtunk a futrinkának. Nem terveztem “annyira” szét a futást, mint szoktam. Vittem magammal Tibit. Számolt ő visszafelé helyettem is…
Az első huszonegynehány km szuper volt, soha ilyen jól nem futottam még el Vállusig. Ott várt Peti az első frissítő csomagommal, szerencsére volt is mit cserélni! Igyekeztem figyelni rá, hogy elegendő folyadékot, sót vigyek be piciny testembe!
Vállus előtt van egy csúf kis emelkedő. Nem volt vész, de ott azon gondolkodtam, hogy ez nem e az az emelkedő, amit olyannyira utálok. Mert nem volt jó…
Pedig tudtam, hogy az a Láz hegy. És ez az emelkedő márpedig nem a Láz hegy volt!
Sajnos Vállusig sikerült teljesen ráfeszülnöm az engem ért sérelemre, miszerint még egy ilyen (nagyobb!!!) hegyet meg kell másznom. Hallatlan!
Teljesen kipukkadtam. Elhasaltam. Hámozott lufi lettem. Láttam Tibin, hogy megijed kissé a lehetőségén, hogy az erdő közepén, saját kézzel kell gödröt ásnia tetememnek.
Itt betoltam 15 perc alatt egy adag Perpetuemet és egy sótabit. Nagyot lendített rajtam, de az alapállapotot már nem tudtam visszahozni. 30 kilitől jobban lettem, néha még élveztem is a futást, de a frissítés már nem csúszott. Azzal nyugtattam magam, hogy a 6 órán belüli teljesítés valószínűleg meglesz. Nem foglalkoztam már a többi álommal, hogy 5:40 (Gabi szerint 5:30…), meg 5:48. Egész egyszerűen csak be akartam érni, hogy vége legyen. Most is sírok, ahogy ezt leírom (pusztán 228 ember előtt…jól menne a coming out…). Imádom ezt a versenyt!!! Nem akartam itt ilyet érezni!!! De sajnos így éreztem, nincs mit szépíteni. Várhatok megint egy egész évet, hogy rászépítsek erre az élményre.
5 óra 56 perc, 55 nőből a 12.
A csajok amúgy nagyot mentek, rekord is született ezen a körön. Az első nő 4 óra 34 perc alatt lefutotta!!! Szóval van hová fejlődni! (Bár úgy tűnik, hogy minden ilyen szuper futó szült 2-3 gyereket, úgyhogy lehet, erről én lecsúsztam örökre!
Vadlán Ultra Terep, 50 km -Palásti Péter beszámoló
Az első, ami eszembe jut a VUT50 kapcsán, hogy lehetett volna jobb (amúgy örök kritikus és ráadásul perfekcionista vagyok, ajjaj)! Egészében nézve viszont nagy hibákat nem követtem el, kicsiket igen, ezeket lehet javítani, fejleszteni a gyengeségeket. De nézzük sorban!
A múlt hétvégi “esemény” elbizonytalanított, egész héten csak óvatosan ettem, ittam (izót is), attól tartottam, hogy egy komolyabb erőfeszítés hamar kiveszi a visszatérő erőmet. A csütörtöki átmozgatás
ebből az érzésből semmit nem oszlatott el, mert annyira rövid, hogy semmi nem derült ki. Pénteken utaztam, az UB hangulata kedvet csinált vagy inkább fokozta! Önmagában, az egyéni UB-sek látványa is relativizálta az én kis közelgő ultrámat, és felfoghatatlan messzeségbe helyezte őket magamhoz képest.
Megérkezve Cserszegtomajra azonnal felvettem a rajtcsomagot, kicsit időztünk Antal Csabival, Anitával, miskolci futókkal, és aztán irány Badacsonytomajra aludni, minél korábban. Sikerült is fél kilencre benyomni magamat az ágyba, hogy legalább 7 óra alvás legyen. 4:30-kor frissen keltem, gyors pakolás, reggeli, és vissza a célba félóra kocsikázással. A rajtzónában nem volt nagy rihiröhörészés, inkább olyan bevetés előtti hangulat, ez már nem családi esemény, mindenki komolyan veszi a futást. Féltem is, vajon képes leszek én erre? Sose futottam ennyit egyben, de hát bennem van a munka…
Rajt után frissen mozogtam, az enyhén emelkedő pályát meg se éreztem, gondolom az adrenalin vitt eleinte. Húsz perc elteltével a fejlámpát eltettem, derengett a hajnal, kezdett megmutatkozni, miféle tájon járok. Közbevetem, hogy jártam én itt, nagyon is élénken emlékszem 1989. január második hetére, amikor előfelvételis katonaként téli gyakorlatra érkeztünk Rezibe. Egy hétig jöttünk-mentünk a hegységben, legemlékezetesebb az úgynevezett megkerülő osztag volt. Teljes menetfelszerelésben erőltetett menetben kb. 25 km-t megtéve, megkerültük a képzeletbeli osztrák-olasz hegyivadászokat 🙂 Máig csodálkoznak hogy! Ahogy az is megmaradt, ahogy még az extrém sportok feltalálása előtt, egy általunk kifeszített drótkötél pályán az egyik hegyről a másikra átsiklottunk csiga és egyszerű, magunk kötötte beülő segítségével! Szép volt…és veszélyes.
De vissza a versenyre. A Rezi vár nagyot változott, mióta ott jártam, ugyanis akkor egyszerűen nem létezett. Csak éppen volt pár kő össze-vissza, rendezetlenül. Itt még abszolút koncentrált voltam, igazából ekkortól kezdtem figyelni a pályára, mert eddigre magamra maradtam, a vár alatti szétválasztó (bébitáv jobbra, ultra balra) teljesen szétszedte a mezőnyt. Nem vagyok az a fajta futó, aki az út minden kövére, minden szembejövőre és mellette elhaladóra emlékszik, inkább csak olyan impressziók maradnak meg, hangulatok, egy-egy élesebb kontúr és az se feltétlenül időrendben. Úgyhogy most ezek az emlékfoszlányok következnek 🙂
Olyan 10 kilinél mellém ért egy fiatal srác, vele jól elbeszélgettünk (kiderült szintén jogász), és nagyon jó utazótempót vettünk fel. Talán túl jó is volt az, öt perc alatti kilométerek egy hullámos inkább lejtős szakaszon. Aztán egy rétre érkezve én lemaradtam, megint egymagam haladtam tovább. Látó-halló távolságon belül többen is voltak egészen addig a pontig, ahol először elnéztem az utat a 13. kilinél. Kicsit bosszankodtam, mert ez egy lefelé szakaszban volt, visszamásztam a mentális forintokból csak keveset elhasználva. Innentől csak a frissítések halvány emléke rémlik, arra ügyeltem, hogy mindenütt igyak, megtöltsem a kulacsomat, és viszonylag egyenletes időközönként megegyek egy gélt. Úgy gondoltam, hogy négy-öt gél ide elég lesz, nem fogok szilárdat enni, legfeljebb citromot sóval. Hát ez kicsit hiba volt 
A straván visszanézve a Lázi-tetői kilátónál “örvénybe” kerültem, szerintem azt kétszer is megcsináltam pedig nem volt részhajrá kiírás. A legbosszantóbb viszont a gyenesdiási bánya környékén következett. Ott már tényleg úgy éreztem magam, mint egy Harry Potter filmben és még a varázspálcám se vittem magammal. Utólag most már tudom, hogy volt ott egy boszorkányos visszafordító kanyar, ami után az út úgy folytatódott, hogy azt hitted: hiszen innen jöttél, tehát visszafelé haladsz. Mikor már harmadjára kerültem ebbe az ördögi érzésbe, kiabálni kezdtem: héééé, emberek merre van itt az út? De jöttek aztán, akik addig mögöttem voltak és mutatták, de akkorra vagy 5 percet otthagytam. Egyedül a Vadlán-liknál nem tévedtem el, mert Antal Csabi többször is figyelmeztetett, le ne menjek! Bármi áron csak felfelé! Hát igen, volt ott egy foggal-körömmel felkapaszkodós rész, azt szépen megcsináltam.Ez után már csak kisebb lelépéseim voltak a trackről, lehetett volna jobban is szalagozni.
A Festetics-kilátóig szerintem semmiféle erőnléti gond nem volt, olyan 43 után éreztem, hogy kicsit elegem van. Ekkorra meleg is lett, nyílt terepre értünk, enni nem kívántam, inni nem használt, kicsit katatón érzés volt. Az abszolút mélypont a cserszegtomaji benzinkút frissítő volt, ott kicsit ténferegtem kólát ittam, igyekeztem magamba erőltetni valami szilárd kaját. Pedig már ott volt közel a cél, de ahhoz a 5 kilihez már semmi kedvem nem volt, és amikor megláttam, hogy szemtelenül emelkedik akkor teljesen elment. Emlékszem az előttem futó Mag Erikára, jó lett volna vele haladni, de egyszerűen nem volt bennem erő… Így, az 5:30-on belüli teljesítés nem sikerülhetett.
De boldogság volt megérkezni végre. Megcsináltam és állva maradtam!!!
Vadlán Ultra Terep 50k – Gerlai Orsi beszámoló
Vadlán Ultra Terep 50k, 1300m d+. 5 óra 50 perc, női hatodik helyezés
Minden várakozásomat messze felülmúlta a Vadlán 50. Pedig a megelőző hetek eseményei extrán próbára tették a megküzdési stratégiáimat a családi és a munkahelyi színtéren is. De az idei felkészülés, úgy érzem, ezen akadályok vételére is megtanított. Megmaradt a fókusz, és úgy éreztem, ha már zökkenőmentesen sikerült a felkészülés, akkor ezt a versenyt nem adom senkinek. Maradjunk csak ennyiben. Bajlódtam némi kezdődő talpsérüléssel is, amit a korábban gyógytornászaimtól tanultak segítségével próbáltam rendbehozni. Arra a döntésre jutottam, hogy terepfutás ide vagy oda, én mégis aszfaltos stabil futócipőben indulok neki ennek a távnak. Nagyon jó döntés volt, segített benne néhány tapasztalt Vadlán-futó Gizion Kolléga is. 😉
A verseny előestéjén egyedül utaztam le Cserszegtomajra, a Vadlán Ultra Terep Keszthelyi-hegységbeli helyszínére. Azonnal Gizionokba (Csabi, Fruzsi, Peti) botlottam a rajtközpontban. Együtt vacsoráztunk, értékes információkat szereztem be a pálya buktatóiról. Nehéz volt elköszönni tőlük, de muszáj volt időben lefeküdnöm.
Az éjszaka sajnos rosszul telt és nagyon hamar csörgött az ébresztő is. Mivel teljesen egyedül voltam, iszonyú koncentrációt igényelt, hogy a –még– sötét éjszakában minden lényeges holmit (fejlámpa és úti kalóriák) magamra akasszak, és elköltsem a kötelező, de jéghideg reggeli zabkását jéghideg kávéval leöblítve. Brrr. Ekkortól azonban tenyerén hordozott a sors: parkolóhely, bemelegítés, minden elsőre sikerült, hideg sem volt, tehát egy réteget le is vehettem az előre eltervezettből. Hamarosan, reggel 6-kor, még mindig sötétben, ellőtték a rajtot.
Minden versenyen az volt eddig a stratégiám, hogy az első felén lehetőleg ne történjen semmi, még ha ezt nem is mindig tudtam betartani. Most a szürkületből a napfelkeltébe tartva, saját magam legnagyobb meglepetésére tényleg nem történt semmi. Talán a sötét megkönnyítette a körülöttem levők kizárását és a csak magamra figyelést. Egymás fejlámpáinak fényében csendesen poroszkáltunk a “kamusík” (copyright by @SimánNelli) erdei ösvényen és földutakon. Nem volt tülekedés, nem volt fújtatás, szemben az eddigi versenyeimen megszokott, általam rezignáltan szemlélt tömegjelenetekkel. Mondjuk egyik eddigi versenyem nevében sem szerepelt az ultra szó. Friss voltam, jó volt a talpam, hamarosan az első, (teljesen indokolatlan 🙂 ) frissítőpontra is beértünk Rezin, ahol egy önkéntes segített eltenni a fejlámpámat. Szeretném őket itt kiemelni: fantasztikusan odaadóan látták el a feladatukat, minden a vendégszeretetről és a készségességről szólt ezen a versenyen. Köszönet érte.
Rezi falu után Rezi vára következett egy hegyecske tetején. Hihetetlen szervezői kvalitásról tett az tanúbizonyságot, hogy ezen a ponton kelt fel a nap, lélegzetelállító színűre festve a környéket. HA nem lettem volna NAGYON fókuszált, itt fotózni is elkezdek, de bevallom, én versenyezni jöttem, nem szórakozni :))).
Rezi vára alatt szétvált a 108k és 50k táv, és innentől kezdődtek a valódi “terepviszonyok” is. Bükkerdős szurdokvölgyben haladtunk, puha avaron futottunk lefele, kidőlt fákon másztunk keresztül. Nem mondom, hogy minden szakaszra emlékszem, inkább csak arra, hogy fogynak a kilométerek, pulzus remekül a Gabi által megadott utazó tartományban van, velem meg nem történik semmi különös, csak csodálom a környéket. 20k fölött indokolatlanul magasabb lett ez a pulzus, akkor a koffeines gélre fogtam, persze simán lehet, hogy csak emelkedett az út. A biztonság kedvéért kicsit visszavettem a tempóból és töltöttem magamba a vizet. Víz és GU gél képezte a frissítésem egészét. Koffeines és nem koffeines gélt felváltva, időre, kb 35-40 percenként ettem, ezek mellett nem tapasztaltam energetikai krízishelyzetet. 25k-nál, kiszakadt belőlem egy “ne máár, ennyi volt a fele??”. Néha szegődtek mellém fiú útitársak, csak egyikük próbált beszélgetni, pont egy négykézláb felfele mászós szakaszon (“nem tudod, lesz még ennyire meredek később is?”–miért, akkor már most kiszállsz???). Lányt egész végig egyet sem láttam. Ennek később jelentősége is lesz…
A mászás felvezetett az 50k útvonal első kilátójához, többek közt ezekről a kilátókról híres a Vadlán pályája. Szerencsére a beszédes útitárs itt megállt nézelődni. 30k-nál újabbb frissítőpont várt, itt az önkéntesekkel együtt hárman kellettünk a géles kulacsom újratöltéséhez, hát legközelebb valószínűleg nem ezt a megoldást választom. Itt tudtam meg, hogy női hatodik helyen futok, és ez innentől arra is motivált, hogy javítani próbáljak a helyezésemen. Az eggyel korábbi versenyemen (Börzsöny Trail L) negyedik helyen futva eszembe sem jutott ilyesmi. Nem vagyok én olyan kishitű, de ott csak 2-3 perc hiányzott a dobogóhoz, így tanultam belőle. Tehát, innentől kezdve, bár még mindig ragaszkodva az előírt pulzuszónához, de annak a felső határán futottam, javarészt egyedül. Már kisütött a nap, porosabb, kitettebb részek, omladékos lejtők váltották fel az erdei völgyek mélyét. Nagy élmény lett volna a látkép a vonyarcvashegyi kőbánya hatalmas üregének pereméről– ha megálltam volna körülnézni. Párszor feltűnt a látóhatáron a Balaton kékje is, és újabb kilátónak is örülhettünk. Lábánál, az utolsó előtti frissítőpontot elhagyva többek között egy enyhén emelkedő poros úton folytattam az utat, és itt messziről megláttam az általam már egy ideje elméletben üldözött ötödik helyezett lányt. Aki sétált. Eljött az én időm, mivel bőven 15km-en belül jártunk a célig tartó szakaszon. Fogyott a köztünk levő távolság, annak ellenére, hogy ő hátranézett és futni kezdett. Ez engem csak megerősített abban, hogy jó nyomon járok. Azonban még közelebb érve kiderült, hogy egy copfos férfi kartárssal van dolgom, és ráadásul fogócskázás közben a trackről is lementünk. 1km pluszt tettünk a pályába. Cél előtt 11km-rel ez nem esik jól. Én vettem észre a hibát, hanyatt-homlok rohantam visszafele, gondoltam, itt már nem lehet elfutni a versenyt. A maradék tartalékot viszont fel lehet élni, ez ki is derült, amikor beértem a híres utolsó szakaszra, amit a Cserszegtomajon kanyargó, eleinte sík, majd szintes aszfalton kell teljesíteni. Elkezdtek fájni a lábaim és elfogyott a “futóakarókám” (copyright by Törköly Piroska). Emiatt letuszkoltam az addigra kicsit elromlott gyomromba még egy adag gélt és vizet, biztos, ami biztos. Először a verseny főszervezője, Péter várt az egyik utcasarkon széles mosollyal, és megkérdezte, milyen volt a jelölés. Nem a legjobb időpontban kérdezte, csak annyit mondtam kicsit vicsorogva, hogy eltévedtem, de csak egyszer.
Tovább kocogtam az aszfalton, lassan fogyott az utolsó 10 km, én meg hangosan magyaráztam magamnak, hogy jól csinálom, és, hogy ezért jöttem, ha haladok, hamarabb beérek. Fogcsikorgatás, ilyesmik. Na ne már, hogy ultrának hívják, és sehol sem fáj. Az utolsó 5k előtti, benzinkutas frissítőpont után jött a feketeleves, amikor az addig sík Cserszegtomaj érzésre összes szőlőhegyét és Rózsadombját meg kellett mászni, ráadásul itt már a pályajelölők lelkesedése is lankadni látszott… Itt értettem meg, miért mondta a versenyszervező, hogy köszi, az anyukája kiváló egészségnek örvend. Szerencsére a végére megint útitársakra tettem szert, akikkel sorsközösségben könnyebben telt az utolsó pár km. A versenyközpont tornatermébe befutva taps fogadott, és ott álltam percekig, azt sem tudva, hogy most mihez kezdjek magammal. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar és ennyire simán túl leszek ezen a távon. A női hatodik helyezésemet végül sikerült megtartanom az elkavarodás ellenére is. Egy idő után megkerestem, melyik befutókő szólít meg engem, alig bírtam megtartani a kezemben, olyan nehéz volt, de jelképezte az utat is, ami idáig hozott. Küzdöttem némi előtolakodó örömkönnyekkel is, de mivel nem volt kinek a vállán sírnom ott, inkább bent tartottam őket (–és most jönnek elő megint, amikor ezeket a sorokat leírom…).
Leginkább annak örülök, hogy bonyodalom nélkül végigcsinálhattam a felkészülés hónapjait, ahogy Juli is írta, hétről hétre örülve a befejezett edzéseknek, az erősödésnek.
Szeretném megköszönni elsősorban Gabinak, aki hitt bennem, és “észrevétlenül” elérte, hogy 30k-nál kezdjek először arra gondolni, hogy ez egy futóverseny. Köszönet illeti a családomat természetesen, aki támogatja a hobbimat, etet, és elviseli, ha a futás miatt távol vagyok. Szerintem elértem azt a határt, amit tovább feszegetni életemnek ebben a szakaszában nem szeretnék, mert máshol is szükség van rám. Köszi nektek is Gizionok a szurkolást, használt!! Ultrásnak azért továbbra sem mondanám magam, Gabi….azt hagyjuk meg az igaziaknak.
- 1
- 2
- Következő →
baratrunning.com 