kerékpár

2 napos KLND Gravel – Göndöcs Eszter, beszámoló

Posted on

A szimpla számok:

  1. nap: 76.79 km, 3 óra 45 perc, 20.4 km/h átlagsegbesség
  2. nap: 64 km, 3 óra 13 perc, 19.9 km/h átlagsegbesség

4 álllomásos KLND Gravel versenyre neveztem be ebben az évben, az első Etyeken volt, ami hatalmas élmény volt, így Vasvárra már úgy érkeztem meg, hogy ez tuti jó lesz, tekerek egy gyorsat, alig van benne szint. A másik fontos aspesktus pedig az volt, hogy végre a gyerekkori erdőimben fogok bicajozni, ahol Apuval (erdész volt ezen a területen) sokat jártunk gombázni, horgászni a Rábán, bicajjal – akkor még Schwinn Csepel- róttuk az erdei utakat

Aztán, hogy kicsit előre ugorjak, kemény verseny lett, tele volt olyan emberekkel akik kicsit komolyabban nyomjak a bicajozást mint én, így sikerült a lányok között utolsónak lennem, de nem bántam, a körülmények iszonyat érdekesek voltak, brutál eső esett le hajnalban és esett folyamatosan délelőtt, így eltolták a rajtot kora délutánra, ami nekem mindegy volt, de tudtuk, hogy nagyon saras lesz mindenhol a pálya, így örültem, hogy jó terepes gumikkal vagyok. Ami a rossz hír volt számomra, hogy a hosszú távot nem merték megrendezni az eredeti formában, hanem nekik a rövid távból kellett két kört menni, emiatt hatalmas tömegrajt lett, attól nagyon féltem, mert Etyeken is nagy bukások voltak az elején.

Így próbáltam hátulról rajtolni, elengedni az agresszivabbakat 😊, de emiatt azért elég rendesen már az elején lemaradtam, nagyon féltem, hogy a sár miatt esés lesz, a szervezők is folyamatosan ezt mantráztak, hogy vigyázzunk egymásra. Ne bolyozzunk, hagyjunk helyet stb. Na, de végül nekem nem is volt nehéz a pálya, a monti nagyon szerette a sarat, élveztem végig az egészet, szerintem egy egyenletes jó versenyt csináltam magamnak, kicsit túlóvatoskodtam a lejtőket, mert előttem is, mögöttem is szerencsétlenkedtek a gravel-ekkel, nem voltak olyan stabilak mint a monti. Előzgettem folyamatosan az emelkedőkön, meg a technikás részeken, aztán visszaelőztek az aszfaltos részeken, úgyhogy egy tök jó játék alakult ki a mezőny közepén.

Talán 2 lány volt, akikkel előzgettük egymást, de végül ők a vége felé az aszfalton sajnos gyorsabbak voltak és otthagytak, így lettem összetettben 7. (utolsó), korcsoportot nem hirdettek, mert kevesen voltunk, asszem abban első lennék 😊 😊 egyedüli öregasszony a pályán 😊 😊 😊, de nem voltam csalódott, ezek a lányok itt latszólag komolyabb bicajosmúlttal rendelkeztek, ráadasul nagyon fiatalok voltak.

Úgyhogy jó élmény volt, annyi tanulság, hogy a bicajom többet tud mint én, nem kell annyira óvatoskodni, talán 2 helyet tudtam volna hozni, de szerintem nem lettem volna tőle boldogabb. Ez így a saras pályával, a párás gyönyörű erdőkkel nagyon jó kis tekerés lett, sokat tanultam belőle, imádtam egyedül tekerni, szerettem, amikor hozzámcsapódtak és kicsit beszélgettünk bicajokról, versenyekről. Szerettem az előzéseket, még azt is amikor engem előztek, kicsit rákapcsoltam, észbekaptam, hogy ne álmodozz, tekerj!

Aztán jött a második nap, az Őrség, itt nagyon kíváncsi voltam a tájra, az útvonalra, gyerekként erre nem annyira sokat jártam, egész ismeretlen volt a terep. Itt is még maradt egész sok sár, de itt már sokkal magabiztosabban mentem végig, már nem óvatoskodtam, sokat segített az előző napi “gyakorlás”. Látszott is, hogy folyamatosan előzök, emelkedőn annyira jó volt látnom, hogy erősebb vagyok náluk, talán itt ez be is jött, 9 lányból az 5. Lettem, tök jól voltam végig, jó erőben, nem éreztem az előző napi tekerésből semmi fáradtságot, izomlázat. Ment jól az egész pálya, annyi, hogy itt meg több volt az aszfalt, így ami előnyt csináltam terepen és emelkedőn, azt nagyon visszahozták aszfalton, de felszívtam magam és jónéhányszor nem engedtem el, egész jól tartottam velük a tempót, voltak is elismerő szavak 😊

Itt ugye már nem volt hova óvatoskodni, meg kitekerhettem magam, nem volt következő nap. Mindkét nap egyedül mentem, úgy értem, nem volt senki, aki folyamatosan jött volna velem, mindig csapódtak hozzám valakik rövid időre, de aztán tereptől függően vagy é, vagy ők mentek el. Azt láttam, hogy a többi lányt végig kísérik fiúk és azért az sokszor segített nekik, hogy engem leelőzzenek. De ez is jó élmény volt, laza pálya, ide jobb lett volna a gravel, azért itt már a folyamatosan napsütéssel is küzdeni kellett, szinte végig napnak kitett utakon mentünk, fogyott a víz rendesen.

Szóval jó kis hétvége lett, várom a 4. állomást, ami a Mátrában lesz szeptemberben. Mátra épp a szívem csücske, annyira jól sikerült a Gizionos edzőtáborban az Everesting, hogy várom, hogy szeptemberben remélhetőleg jó mászások lesznek a montival is.

Gabi, itt is és újra köszönök mindent. Amikor a mátrai futásokon elhangzott tőled, hogy hidd el, jó alap lesz az edzőtáboros sok futás a bicajos versenyhez, na, ez ugrott be, amikor az emelkedőn tekertem vigyorogva Vas megyében.

Tour de Pelso – Cserta Balázs, beszámoló

Posted on

4,5 éve vagyok Gizion. Voltak a mostaninál lényegesen aktívabb időszakjaim a közösségben (értsd: ügyeletes bohóc), de a bohócok is öregszenek…😊

Kicsit messzebbről indítom az egészet:

Majdnem 2 éve, mikor kb. 4 lépéssel álltunk meg a 3. fáradásos törésem előtt, egy biztosan életre szóló jó döntésünk volt közösen Gabival, illetve Matyi is szorgalmazta (gyógytornász), hogy ne menjen az állóképesség teljesen a kukába: üljek futás helyett bringára, ameddig újra nem futhatok. És beszippantott. Egy teljesen más és fájdalommentes világ nyílt meg számomra. Őszinte leszek: a kb. 5 évnyi futásomból szerintem 3,5 – 4 évet fájdalommal futottam. Amit a lehető legkevésbé ajánlott módon folyamatosan ibuprofennel palástoltam, mindig a következő fáradásosig. Ezt csak profik, gyógyszertárban dolgozók és teljesen elmeroggyantak csinálják. Ha szart akarnak maguknak. Én kipróbáltam mindenki helyett, hogy nektek már ne kelljen! Szívesen! 🙂

Annyira tiltakozott a futás ellen a teljes szervezetem, hogy amikor megpróbáltuk visszahozni Gabival heti 1-2 rövidebb edzés erejéig a heti gyakorlatba, akkor 5-10 perc után hasmenésem lett. Előtte sosem volt ilyen, bringán meg végképp nem. A futás ellen ágáltam. Ezért idén januárban teljesen el is engedtük. Nem tudom meddig, majd meglátjuk. De a mai napig, ha csak a futásra gondolok, sosem lesz kedvem hozzá. Kivéve évi 2-3 alkalommal, amikor Suhanj Guide-ként megyünk valahova. Akkor azokra a távokra semmi bajom.

Viszont a bringán soha semmi negatív nem történt. Nyilván van, hogy szarul esik, vagy nincs kedvem, de sosem fáj és napról napra egyre jobban motivál. Azt hiszem a helyemre kerültem a sportban is.

A heti 3-ból lassan 4 bringa lett, ehhez jött január óta heti 2x erősítés és ahogy közeledett a verseny, egyre növeltük a heti edzés időt, egyre többet próbáltam hegyre menni és egy csomó apró  sikerélményt kaptam. Jobb lett a pulzus, a tempó. És amit szintén kipróbáltam mindenki helyett, ezt sem kell nektek és ezt is szívesen: bringás gatya alá SOSEM veszünk akár sportalsógatyát sem. Kb fél éve elhagytam és a korábbi vesekőlerázó Dózsa György út helyett hirtelen a kínai selyemútra kerültem.

Elég lassan haladok, itt már biztosan buktam pár olvasót, de legalább 2- 3 éve  nem írtam, szóval összegyűlt…

A tavalyi Tour de Zalakaros után kezdtünk el tudatosan készülni a Pelsora, amit ki sem írtak, de aztán márciusban lehetett nevezni. Azonnal neveztem és innen kezdtük el növelni a távokat, szinteket és a verseny közeledtével a gyomorgörcs faktoromat is. Olyan dolgokat csináltam, amikben nem ismertem magamra a verseny közeledtével: masszíroztatni jártam, hetekig minden nap hengereztem, a versennyel keltem-feküdtem. Naponta újra terveztem a frissítést az Enduraid-el. Folyamatosan az időjárást figyeltem, és forgatókönyveket gyártottam, még jégre és havazásra is. Sokat beszéltem róla, sokat gondoltam rá, nagyon akartam. Akartam, mert tudtam, hogy azt csinálom, amit szeretek és egyre jobban is megy. Magamhoz képest. Mert:

”Magamhoz mérem magam” (Kövér András)               

Csütörtök este mentünk le a Balcsira. Pénteken volt egy átmozgató 30 perc. Utána nagy henger, nyújtás. ÉS beszéltünk Gabival. Teljes idegállapotban voltam, mert egymástól függetlenül 2 olyan ember is, akiknek nagyon adok a véleményére ugyanazt a taktikát javasolták: Józsi is (mindenki Józsija😊) és Németh Szabi is (válogatott kerékpáros volt, ő szervizeli a bringámat) azt mondták, hogy az éles rajtnál menjek el a főmezőnnyel bármennyire is nem érzem odavalónak magam. És nem is vagyok odavaló. Mióta ezt javasolták, azóta ezen agyaltam. És bár tudtam, hogy igazuk van a tapasztalatuk alapján, de nekem nem volt ettől komfortérzetem. Gabival abban maradtunk, hogy az elejében próbálok maradni, ameddig komfortosnak érzem. Pulzusban pedig 145-155 a max pulzus. És ha 168 felé megy akkor 7órán belül sem lesz meg és szenvedni is fogok, mint a purgatóriumban. Gondolom… 🙂 Viszont miután Gabival beszéltünk, minden kisimult, megnyugodtam.

 Sajtos tejfölös tésztával tésztapartiztam, korán feküdtem, jót aludtam. Reggel ismét olyat tettem a ruhaválasztásnál, ami „alap” bármilyen verseny előtt. A pénteki 30 percben kipróbált új bringás gatyát vettem fel a versenyre. Hibátlan döntés volt. Talán a végére ezzel nem volt bajom egyedül.

Timi és Apu kivittek a rajtba, majd miközben bebringáztam és hallgattam Péter Attila jótanácsait…baszki napszemüveg…telefon, visszafordultak, lett napszemüvegem. Anélkül legalább 40 muslica lett volna a retinámban.

9 óra, lassú rajt. A tervek szerint i:am meggyel frissítek. 2 liter nálam a bringán, ha minden jól megy egy újratöltés kell 120 körül. Se víz, se sótabi nem kell mellé.

Zamárdiban lőtték el az éles rajtot. Első felében voltam a mezőnyben egész jól sikerült helyezkedni. A földvári emelkedőn sokat előztem (thx Pilis és Budai) Az elején 40 körül ment a mezőny, pulzus 150 körül, minden rendben.

Balatonszemes körül állt össze a bolyunk. Ez szerintem a 3. nagyobb lehetett, kb. 40 fő. Én maradtam a közepében, folyamatos 32-38 tempó, kényelmesen lehetett haladni. Teljesen eseménytelenül telt egészen a balatonszentgyörgyi emelkedőig. Itt elkezdte a folyamatos 4-5% szétrángatni a csapatot. Egészen jól jöttem ki belőle. Előztem, de pulzust figyeltem. Ittam 20 percenként, semmi stressz, csak annyi, hogy az összes csoporton belüli tempóváltást átvegyem észszerű pulzuson belül. Keszthely környékére azért már a kezdeti 40 fő szétszakadt 3 nagyobb csoportra. És a folyamatos számolás. Frissítésem kb 120 kiliig elég, de frissítőpont 100-nál és 140-nél van. Mi legyen? Frissítek amíg van, és utána zsíron el 140-ig. Ez lett volna a szar döntés 32 fokban. Szóval badacsonyi frissítés 115-nél. Kulacstöltés, pisi, fél banán, sótabletta és kb 3 deci víz. Közben nyolcan megbeszéltük, hogy bolyozunk tovább. Jobb úgy minden. Elindulunk, én elöl, beállok egy saját tempóra, 10 perc után visszanézek 200 méterre vannak. Ok, megyek tovább visszaveszek, utolérnek, beforognak. Kb 20 perc múlva újra én jövök, saját tempó, ami nem gyorsabb, mint az addigi, hullámzik a szint, és megint nem jönnek, rottyon vannak. Egy fontos dolog, amit tavaly tanultam Zalakaroson: öten mentünk egy bolyban az utolsó 50 kilin. Frissítettünk 100-nál és az egyik csávónak folyamatosan görcsölt a talpa, a másik 3 mondta, hogy egy boly vagyunk várjunk kicsit. Kb. 10 perc volt, mire elindultunk. És mivel jó nevelést kaptam, én is vártam. Na 120-nál mikor egy kicsit rángatni kezdett a görcs, egyik sem nézett hátra és hagytak ott a pitlibe. Szóval én azóta bolyozok szívesen, mert hatékony, dolgozom is benne, de amint nekem nem ad az egész semmit, csak hátráltat, akkor csá.

Pedig azt gondoltam, hogy majd osztogatjuk egymásnak a fájdalmat, küzdünk, de nem. Átment egy nyugdíjas „ugorjunk el fagyizni” bringázásba. Na itt nem köszöntem el, de saját tempón sokat adhattam nekik, mert innentől nem láttam őket többet. Innen egyedül mentem.

Füreden megint frissítettem és az egyik üres kulacsba tiszta vizet kértem. Ez is jó döntés volt. Biztosan kiadta volna az Enduraid-es matek, de ez nekem így jobb volt. Itt már nem is kerestem cimbiket, frissítettem, sótabletta, fél banán és mentem is tovább.

Kb 165-185-ig voltak problémák. Tempó és a pulzus jó volt, de 175-180 körül az almádi emelkedőnél mindkét lábam, elöl, hátul, lent-fent egy teljes görcsben volt. Szinte sosem szoktam görcsölni. De rájöttem, hogy emelkedőt is meg lehet tekerni görcsölő lábakkal és már nem is zavart annyira. Csak a focista kér ápolást görcsre…😊

Az kicsit rosszul esett, hogy azt hittem, hogy bevisz Világosra és úgy Siófok, de amikor tekertem át az autópálya felett, akkor morzsoltam el pár könnycseppet magamért, mert kivitt a régi 7-esre és folyamatos emelkedés mellett vitt Siófok felé. Itt megálltam és ettem egy gélt. Igazából, ahogy Gabi mondaná ez egy teljesen felesleges büfézés volt, mert energiahiányom nem volt, csak ezzel szórakoztattam magam. Viszont új nap virradt, amikor megláttam a 10 kilométeres jelzőt. Hirtelen minden összeállt. Hirtelen a szar matekommal is kijött, hogy nemcsak, hogy 7 órán belül leszek, amit addig is láttam, hanem 6:45 is meglehet. És ettől olyan erő lett bennem, hogy előzni kezdtem. Sőt olyan energikusan mentem át a célvonalon, hogy Timi hallotta, ahogy az ott lévő segítők mondták, hogy milyen energikusan érkeztem. Egy olyan célba, ahol a cél felirat fordítva volt feltéve…:)

Nem tudom, hogy ennyire jó érzésű, összeszedett, mindent betartó versenyem volt-e valaha. Lehet sosem. Nagyon kihajtottam magam, de végig kontrolláltam mindent, semmitől nem estem szét. Szerintem 110 forinttal értem célba, mert ez a 6:42 perc ráébresztett, hogy megtaláltam a sportágamat. 

Nem érdekelt, hogy átlag 33 fokban mentem végig, nem érdekelt a fájdalom, mert végig olyan tiszta volt a fejem, annyira tudtam, hogy mi a célom, amiért előtte 8 hónapja dolgoztunk, amiért télen is heti 4x kint tekerek.

Köszönöm Gabi, hogy erre lehetőséget adtál. Hogy végig mellettem voltál ebben a 4,5 évben és ennyit kellett az esetemben arra várni, hogy igazán jól érezzem magam a bőrömben. És ez biztosan nem látszott, de én érzem most a pozitív különbséget.

Már másnap bringán mentünk halat enni és fagyizni. És már vasárnap terveztem a következő időszakot. Ennyire funride volt…😊

#gizionpower
A “funride” strava linkje

Etyek KLND és Gete trail 5.0 – Göndöcs Eszter, beszámoló

Posted on

Special Duathlon avagy Etyek KLND és Gete trail 5.0 egy napon, kétszer a dobogón

Már az első verseny közben beugrott egy-egy mondat, hogy hú, ez de jó lesz majd a beszámolóba. Aztán persze, most, hogy nekiültem megírni, már semmire sem emlékszem, csak arra, hogy mindkét verseny alatt mennyire jól éreztem magam.

Akár itt le is lehetne zárni, hisz ez az egésznek a lényege, végre meglett.

Szombat reggel bepakolás az autóba, utolsó ellenőrzés, sisak, óra, telefon, monti és akkor feltűnt egy repedés a hátsó gumin. Gyors összeomlás, aztán gyorsabb megoldó fázisba kapcsolás. Nincs mese, gumicserével indítjuk a versenyt, majd a rajtban megoldjuk. Van két pár külsőm, mindegyik az autóban landolt, Giro-s szervizkocsivá avanzsáltam az autóm.

Etyeken voltak megjegyzések a rajt előtt, amik nem csökkentették az idegességemet, ’Szereléssel kezdesz?’ vagy ’Mountain bike-kal gravel versenyen?’ de elengedtem, tudtam, hogy kellenek azok a mentális 100 forintok.

Elrajtoltunk gyönyörű napsütésben szóval dög melegben, nagy szélllel, elején éreztem, hogy iszonyat nagy a hátszél, lesz még ennek böjtje.

De élveztem, hogy lehetett nagyon haladni, elég soká akart szétszakadni a mezőny, tartottam a többiektől, mert a rajtban figyelmeztettek, hogy a hosszú távon voltak ütközések, balesetek, figyeljünk egymásra. Na, ez nekem azért növelte a parámat, nem szoktam sok emberrel együtt tekerni. Ami még rossz volt a tömeg miatt, hogy iszonyat port vert fel mindenkinek a bicaja, nyeltük rendesen, száradt ki a torkom, semmit nem segített az ivás, ráadásul nem mindig mertem a kulacsot kivenni, nehogy bukjak miatta. Aztán valahogy lazult a mezőny, az megnyugtatott, élveztem, amikor a lejtőn le tudtam hagyni másokat, nagyon stabilan ment a bicajom, eszméletlenül élveztem a homokos szakaszokat, végre már tetszett, hogy viszi el a bicajt a homok, dobja ki a hátulját, de haladok jól a homokban. Tetszettek a mászások is, jól fogtak a gumik, haladtam szépen, egyedül a szembeszéllel küzdöttem, főleg aszfalton, ott éreztem a monti hátrányát. Folyamatosan mentek az előzgetések, minden előzésem totál örömként éltem meg, amikor meg visszaelőztek, akkor csak konstatáltam és rákapcsoltam. Szóval egy tök jó játék alakult ki, figyelgettem, hogy a gravel-ekkel mennyire tudnak menni terepen. Az biztos, hogy nekem biztonságot adott a monti stabilitása, mégha aszfalton lassú is voltam vele. Teltek a km-ek, az órák kevésbé, így nagyon kerek volt minden. Aztán az utolsó 10 km-en belül még megelőztem a későbbi 1. és 2. helyezett lányt, aztán egyszercsak mindketten visszaelőztek és nem tudtam újra befogni őket, úgy tűnt elfogytam, nem volt erőm, érdekes volt, hogy azt éreztem, hogy nagyon elhúztak tőlem, de az időeredmény alapján kevesebb mint 3 percen belül voltam az 1. helyezettől. Utólag az semmi, akkor, ott az utolsó kb. 6 km-en végtelen hosszúnak tűnt.

Beértem, sör, sült kolbi kombóval örömködtem, nem gondoltam, hogy helyezésem lesz, így amikor meghallottam a nevem, nagyon megörültem. Végig azt éreztem, hogy odatettem magam, de annál az utolsó előzésnél elengedtem, nem volt több erőm és csak annak örültem, hogy magamhoz képest végigtoltam becsülettel, úgy éreztem, hogy kitekertem magam és erre meghallani a nevem a speaker-től, nagyon nagy boldogság volt, onnantól csak vigyorogtam.

Aztán a legnagyobb dicséretet véletlenül zsebeltem be, amikor ismerősökkel beszélgettünk és egyikük azt mondta egy másik bicajosnak, hogy látod, montival lett dobogós a gravel-ösök között. Ez totál kerekké tette nálam a napot, főleg a reggeli bekérdezés után (’Mountain bike-kal gravel versenyen?’)

De aztán vissza a valóságba, indulni kellett az esti terepfutó versenyre, Dorogra.

Nagyon kiváncsi voltam, hogy hogy fogom bírni, főként azért, mert annyi volt a feladat, hogy felfutni a Getére és aztán lefutni, mindezt sötétben, amit mondjuk én imádok, de inkább attól tartottam, hogy majd felfelé csak gyalogolni tudok, futni nem a fáradtságtól. Különben sem vagyok túl erős az emelkedőkön, de ez most jól esett. Nagy élmény volt, hogy ment a futás felfelé, totál élveztem, volt erőm hozzá, érdekes volt a pálya, volt egy jó kis alagút, amin át kellett futni, nagyon tetszett a hangulata. Lefelé már nem tudtam annyira gyors lenni, mint ahogy képzeltem, egyrészt a korlátozott látás visszafogott, bennem volt a félsz, hogy UTH előtt nem eshetek el a lejtőn, másrészt kezdtem érezni, hogy hosszú volt mégis ez a nap, sok-sok óra a tűző napon a szembeszélben a bicajon, aztán felfutés a Getére, lefelé koncentrálni a kövekre, gyökerekre, fáradtam egyre jobban. Aztán jött sötétben az alagút, ismét nagyon tetszett, meg maga a pálya is, annyira jó hangulata volt. Élveztem, hogy a két verseny mennyire ellentétes volt napon belül, nappal a sok bicajos között mentem porban, napsütésben, itt meg a nyugodt, csendes erdőben, volt, hogy percekig nem volt körülöttem futó, csak a sötét, a béke, és futhatok le a hegyről. Nagyon érdekes volt a nap dinamikája, a világos a sok emberrel és a sötét sokszor magányosan. Aztán a rövid városi szakaszon jött a biztatás, hogy toljam neki, nincs sok hátra és amikor a speaker elkiáltotta magát, hogy érkezik a női 3. helyezett, hát, az leírhatatlan érzés volt, hogy ismét sikerül dobogóra állnom, mostmár akkor napon belül másodszor. Főleg azért voltam boldog, mert itt is sikerült kifutnom magam, talán a lejtőt elóvatoskodtam, de végig az UTH lebegett a szemem előtt, hogy nem hibázhatok, nem eshetek el. Sikerült, beéertem, mindkétszer, bicajjal és futva is esés nélkül, harmadikként, nagyon boldogan.

Itt is csak a vigyorgás maradt. Nagyon kedves szervezőkkel, gyönyörű erdei útvonallal, finom meleg levessel a célban és miközben vártuk az eredményhirdetést befutott a hosszú táv elsője is.

Nagyon köszönöm Gabinak (Gizionok) a felkészítést, ilyen csoda napot átélni nélküle nem sikerült volna.

Mind a KLND, mind a Gete Trail szervezőinek a profin megszervezett versenyeket, minden nagyon kerek volt.

Tökéletes napot sikerült így összehozni, amiért nagyon hálás vagyok. Még több ilyet, talán ez az, amit kívánhatok magamnak.

Hivatalos időm terepbicaj: 03:46:47 a 73.81 km-en

Hivatalos időm terepfutás: 1:23:41 a 13 km-en