Month: július 2019

Börzsöny Trail – Csathó Timi

Posted on

Timi rendhagyó beszámolója, nem annyira a futásról.

Nehéz egy olyan futóversenyről beszámolót írni, ahol gyakorlatilag nem futottam. Amikor guide vagyok, és leginkább az vagyok a versenyeken, sosem a saját magamért futok, hanem azért, hogy akit kísérek, elérje saját célját. Nekem ez attól függetlenül kihívás, hogy épp futok-e vagy sem, hiszen arra, akit guideolok, akkor is ugyanúgy oda kell figyelni, ha futunk és akkor is, ha sétálunk. Akkor is, ha épp látássérült és akkor is, ha mondjuk autista vagy futókocsiban tolom. Ebben nincs különbség.

Minden ember, helyzet és verseny egyedi, és az együtt futásnál is nagyobb feladat ráérezni arra, hogy most épp mi lenne a legjobb számára egy adott helyzetben.  Hiszen a cél egy fogyatékkal élő vagy sérült sportolónál általában nem a győzelem vagy a dobogó, hanem hogy teljesítse, amit kitűzött maga elé és méginkább, hogy élvezze, amit csinál. És ezt akkor is nehéz ki- vagy eltalálni, ha beszél, hát még akkor, ha szavakkal nem is tudja kifejezni magát.
Vajon meddig tart a “helyes” motiváció és hol kezdődik az “erőltetés”, illetve meddig szól ez a kísért személyről és mikortól rólam? Mi a siker mércéje ebben az esetben Thomasnak és mi nekem mint guide? És vajon mi anyukájának? Szerintem tök fontos ezekre a kérdésekre még indulás előtt válaszolni. Arra jutottam, hogy Thomasnak az, hogy ha jól érzi magát, anyukájának az, hogy ha a fiának sikerül teljesíteni a távot, nekem pedig az, ha Thomas-t sikerül kicsit kirángatni a komfortzónájából és kihívások elé állítani (ami egy autistánál talán még izgalmasabb feladat), anyukájának pedig megmutatni, hogy Thomas is változik és fejlődik, mint bármelyik másik gyerek (SPOILER ALERT! Szerintem mindhárom cél teljesült – még ha csak az “én” céljaim voltak is kivetítve a többiekre :))
És hogy mi kell ahhoz, hogy valaki jó guide legyen azon kívül, hogy jobb állóképességgel kell rendelkeznie és tudnia kell gyorsabban futnia, mint a kísérni kívánt futó – vagy legyen elég ereje futni ÉS tolni a futókocsit?  Még tanulom, de szerintem nem árt, ha az illető mindenekelőtt türelmes és rugalmas és talán elsősorban elég alázatos ahhoz, hogy elfogadja, hogy ez most nem róla szól. Sokat gondolkoztam, hogy ez a jó szó-e ide, és hogy én vajon mennyire vagyok alázatos, mert sajnos nem érzem magam kifejezetten annak, de lehet, hogy ha hiányzik a megfelelő mennyiségű alázat, az erős feladattudat is sokat segít – vagy mondjuk a kettő egészséges egyvelege 🙂 Ha úgy fogom fel a guideolást, mint egy olyan feladat, amiben nekem 100%-ot kell nyújtanom, akkor automatikusan következik az, hogy ez a verseny nem rólam szól vagy nem úgy szól rólam, ahogy a többi futóról.
Nyilván nekem könnyebb, mint sok “rendes” futónak, mert sem távolságban, sem tempóban nem tudok amúgy sem nagyot alakítani, meg az igazi versenyszellem is hiányzik belőlem (ok, mondjuk pl a Scrabble-t nagyon komolyan tudom venni),  és nekem valóban az okoz örömet, ha van kivel megosztani (kivéve, ha Scrabble, ott több ty betűs szót ismerek, mint ami A magyar helyesírás szabályai szerint létezik… 🙂 és nyilván, amit kapok cserébe, szavakkal nem kifejezhető (akkor ennyit a Scrabble-ről…).
Thomassal is így indultunk neki, ezekkel az opciókkal, hogy a hangulatától függően
– el sem indulunk
– elindulunk, de félúton kiszállunk
– teljesítjük, de szintidőn kívül (volt nálunk érem, hogy ha nem kapnánk emiatt, Thomasnak akkor is legyen)
(- szintidőn belül teljesítjük –> nem igazán volt reális opció)
És hogy ezt nem előre döntjük el, hanem majd az adott pillanatban kell az esetleg addig felállított tervet megváltoztatni. Végül elindultunk, pár száz métert futottunk, majd séta. Utolsónak indultunk, hogy Thomast ne zavarja a tömeg, így nem csoda, hogy elég hamar senkit nem láttunk magunk körül. Próbáltuk rávenni Thomast (az anyukája futott még velünk), hogy fusson kicsit, de pár lépés után újra sétára váltottunk. A kontrollfutó srácot kértük, hogy azért az erdőben ne szedje össze előlünk a szalagokat 😀
Az erdőben sem lett jobb a helyzet, Thomas alapvetően nehezen kezeli az emelkedőket és a lejtőket. Ideális terepfutó-jelölt 🙂  De rendületlenül gyalogolt, talán felfelé könnyebben, lefelé kicsit óvatosabban, ott előfordult, hogy szembefordultam vele és mindkét kezét megfogva lépdeltünk lefelé (igen, hátrafelé is tudok terepfutni, meg minden irányba is). Nagyobb gyökerek, sziklák és lépcsők előtt kicsit gondolkodott, hogyan is oldja meg, de kis biztatásra szinte folyamatosan tudtunk haladni. És így kb. ez volt végig.
Ugyanúgy “audiovizuálisan” narráltam a környezetet és az eseményeket, mintha látássérülttel futottam volna, a frissítőpontnál még szintidőn belül voltunk. A célba végül is futva érkeztünk, és bár pár perccel kicsúsztunk a szintidőből, kaptunk érmet is, ebédet is, többen jöttek oda hozzánk, hogy minden rendben volt-e, kaptunk-e érmet, hogy ment és hogy Thomas milyen ügyes. Ez nekem is nagyon jó érzés volt, hogy figyeltek ránk 🙂 Thomas anyukája sírva borult a nyakamba (örömében, nyilván). És hogy minek örült?
– hogy az időjárási frontra érzékenyen reagáló, rosszul alvó fia elindult élete eddigi leghosszabb és egyben első terepfutó versenyén a két lábán
– hogy türelmesen végigvárta a sort a wc előtt
– hogy elviselte a zenét és a viszonylag sok embert
– hogy nem adta fel útközben
– hogy egyszer térdre esett, de nem akadt ki
– hogy egyszer nagyon megbotlott, de ügyesen visszanyerte az egyensúlyát
– hogy számára nagyon meredek emelkedőkön és lejtőkön gyalogolt rendületlenül
– hogy a frissítésnél hajlandó volt 3 kocka csokit elfogadni tőlem
– hogy mosolyogva futott be a célba
– hogy ülve ette meg az ebédet
Thomas 12 éves autista, értelmi fogyatékos és mozgássérült, 3 évesen még nem tudott járni, most pedig teljesítette élete első terepfutó versenyét.

This entry was posted in beszámoló and tagged , .

Verőce Éjszakai Trail – Páll Attila

Posted on Updated on

Spoiler alert!

2. hely

Nyomorúságos UTH után kellett valami, ami elhiteti velem, hogy van értelme bármit is elhinnem. Nyáron. Nappal. Biztoshogynem.
Így jött a tavaly is tervbe vett trail.

Persze UTH után alig futottam.
Megint a kalapácsos emberrel vívtunk egyenlőtlen küzdelmet. Csak órákra, fél napokra kerekedtem felül, többnyire a nyakamon tartotta a lábát. Ha épp nem agonizáltam, akkor viszont tényleg suhanós volt a fíling.
Rájöttem, hogy ha a kánikulában végzett munka közben izóval és sótabival frissítem magam, akkor egész jól végig tudom élni a napokat. Ez alatt azt értem, hogy nem ájulok el estére, csak szimplán nagyon elfáradok. Ez nagy haladás!

Az utolsó pillanatban Frdidi is bejelentkezett – ennek még később jelentősége lesz 🙂 !

Sajnos a tavalyi TDG óta barátságunk kristálygömbje megrepedt, a reparáláshoz meg nem nagyon láttunk hozzá… Ennek az állapotnak persze az sem tesz jót, hogy idén Sperot kísérem majd. (Nyugodtan mondtam igent Speronak, hisz Fridi határozottan kijelentette, hogy biztos nem indul…)

Na, de megint sok a rizsa!

Ja, majdelfelejtem!!!
Bemelegítettem. Én. Komolyan. Nemhiszemel. Olyan profi vagyok, hogy, hogy, hogy…

Kevesen voltunk a rajtban, gyorsan ellőtték.
Élbolyban mentem.
Figyuzod?!?!
Élboly.
🙂
Ízlelgessük csak 🙂 !
A mezőnyben volt olyan, aki már futott terepen és ennek ellenére képes voltam az élbolyban menni. Ezkész… Megérte az a röpke 12 év 🙂 !
Ennek örömére már a 2. kilinél közösen beszoptunk egy elágazást. Nyolcan három felé…

Rögtön emelkedővel indult a dolog és bár éreztem, hogy ez Megint nem Az A nap (éjjel), de próbáltam mantrázni, hogy 12-13, 12-13, 12-13…

Az történt, hogy kértem Gabit, hogy írja meg nekem, hogy melyik RPE, milyen távhoz tartozik. Nagy meglepetésemre az 50 kilihez a 12-13-at rendelte. Huhhhh… gondoltam, az komoly, én ennél sokkal jobban szoktam vigyázni magamra :))))) !

Nem volt mit tenni, ebbe sok minden belefért és tolni kellett.
Ment, de nem libbenő lábakkal.
Körülöttem a megszokott zihálás, vérköpés, ááánemfutjaelazelejét….
Mivel igen előkelő helyen voltam próbáltam számolgatni hanyadik is vagyok.
Élboly ugye…
6, 7, 8, 7, 6, 7, 6, 5 (nebazzzz!), 6, 7, 8…
Aztán volt pár komoly kanyar, meg hullám és lassan szétszakadoztunk.
Olyan 4-6 körül lehettem.
Végre kicsit szellősebben! Talán 7-8 kili kellett ehhez? Frankó.
Az első frissítőig még ráfutottam egy csókára, aki úgy értelmezte a szitut, hogy most dől el a befutó sorrendje, de ráhagytam. Aztán el.

Frissítés!
Vittem két fél liter Verofitot és 6 zselét. Az volt a terv, hogy
1.: az első frissítőig kicsit kiiszom a kulacsokból, így teljesen feltöltve majd lesz két hígabb löttyöm amikhez jól jön majd a zselé.
2.: Nem nézem folyton az órám, mint UTH-n de azért a célom az volt, hogy a pontokra száraz kulacsokkal érkezzem.
3.: Vittem még egy 1,5dl-es kis kulacsot sűrű izóval. Ez arra volt jó, hogy a fél oldalamon folyt a piros lé és mindenem ragadt. Okos…

Fissítőpontok: 8-22-31-40 kiliknél
A 8-22-t éreztem rázósnak, főleg , hogy full hegymenet.
Az láttam, hogy átmegyünk Nógrádon és pár éve jártam arra, így emlékeztem egy lassan csordogáló kútra… ‘Meg hátha lesz vmi nyomós’, gondoltam.
Az első pont után rögtön libbentem, a két üldözőből csak egy jött.
Széles dózer, enyhén emelkedik. Nyammmmdeszeretem! Kicsit cikk-cakkban kellett futni, mert régről maradt sárgödröket kellet kerülgetni, de ment a darálás.
12-13, 12-13, 12-13
Csak ezt mantráztam és próbáltam tartani.
Lefelé 4:30 körül, felfelé meg 5:30-7:00-ig szórva ment.
És ment. (Klasszikust idézve: medzsik! )
Nem voltam kirobbanó formában és kicsit tartottam a kalapácsostól, de valahol legbelül úgy éreztem, hogy mára tűzszünetet kötöttünk.
Nógrád előtt volt egy bazi susnyás, magas füves rész ahol nehéz volt tolni, de azért forszíroztam.
A falu szélén megtaláltam a forrást is, de tényleg baromi lassan csordogált. Mindegy, töltöttem és ittam is. Az átlagom megy egyre csak javult! 6:30-as átlag nem lett volna rossz a 25 kilinél lévő fordítónál és 6:09-nél jártam! Ez a nézegetés, számolgatás, mantrázás jól el is vitte a figyelmemet, hipp-hopp a 21-es pontra értem. Gyors kulacstöltés után szóltak, hogy Fridi 10 perce ment el és szarul nézet ki. Bezzeg én! 🙂 !
Eszembe nem jutott, hogy Fridi előtt nincs senki. Gondoltam, hogy 1-2 ember meg még előtte járhat…
Innen aztán a Foltán-keresztig persze jöttek a gyaloglós, szedres, benőtt részek, de egész tűrhetően haladtam.
Pont 25,00kilinél volt a fordító.
A Börzsöny Éjszakai-ról jól ismert ösvényre fordultunk, csak most lefelé ereszkedtünk. Az eleje haladós, de a Spartacus-házhoz közelítve szigorodik. 7-8 perces lefelék… Mivaaaaan?
Aztán a mini szintmetszeten nem látszott, hogy felküldenek minket a kék négyzeten. Ez nem esett jól. Amatőr hiba volt nem megnézni!
Innen 5p-esnél gyorsabban, de olyan kőtengerben, hogy minden lépés felért egy halálugrással. És persze mindezt fejlámpával…
Királyrét kicsit nehezen jött és nem is kellett igazán bemenni, de a frissítő pont jókor volt jó helyen! Tápolásügyileg minden rendben ment. A zseléket kifejezetten kívántam. Néha megpróbáltam a kis kulacsból is fogyasztani, hogy ne az oldalamon csorogjon végig, de csak mérséklet sikerrel jártam.
Innen aztán egy hosszú, darálós, változó szélességű és talajú lejtő jött. Nem sokra emlékszem belőle, csak arra, hogy Gabi néha benyögi, hogy ‘Baszki, Honi Kati lehagy papucsban!’. Ez általában hatott…
Itt elmentem a vérengző fenevadok előtt, amire Miki az eligazításon felhívta a figyelmünket – örökhála!!! Kicsit felébredtem.
Emlékeztem, hogy 2-3 bucka lesz a vége előtt. De hogy 2 vagy 3 és hogy melyik nagyobb, hosszabb??? Pedig készültem 🙂 !
Mindegy, egy megvolt. Rövid, gyaloglós. Annyira bele is merültem az utána következő lejtőbe, hogy egyszer csak egy kerítésnél találtam magam. Szalag sehol. Jajjjj…. pedig jó kis lejtő volt… Kis hátraarccal megoldottam, de nem esett jól. Főleg, hogy már 6:30 körül járt az átlagom. Vagyis sikerült lefelé lassulnom?!? Ezmiez?!
Az utolsó ponton teljesen feltankoltam és egész szépen kilőttem 4:00-4:30-ra magam, mivel azt mondták, hogy Fridi most ment el. Kinek mi a most, ugye…? És mennyire csak biztatni akar…?
Rövid szintút után kacskaringós, és egyre meredekebb aszfalt jött. Fridi persze sehol. Forszíroztam kicsit, mert innen nincs mire tartalékolni, de azért már kijött, hogy a héten főleg csak a kalapácsossal kergetőztem… Nehezen jött egy lejtő is de olyan meredek, hogy inkább lassított, mint gyorsított. Verőcére beérve még próbáltam szedni a csülkeimet, de az 5 óra körüli álomidő távolodása azért mély nyomokat hagyott a lelkierőmön…
Aztán persze ahogy az elején a hegymenet váratlanul jól ment, úgy a végén az egyre csak emelkedő ‘lejtő’ kikészített. Gyalogoltam. Töredelmesen be kell valljam. Nincs enyhítő körülmény. 2,5 kili nyúlós emelkedő. Nagyon nem ment. Tutira vettem, hogy hátba csap valaki, de végre az uccsó lejtőn már nyugodtan gurultam le.
A célban senki nem volt, gőzöm nem volt hanyadik lettem.
Jött egy csóka, adott egy befutóérmet, aztán el is tűnt.
Később, a fürdőt keresve beszéltem Fridivel és ő mondta, hogy második lettem.

Tanulság, hogy van olyan lehetetlen időpontban (csütörtök éjjel) szervezett, mások által még nem felfedezett verseny, amin dobogóra tudok állni 🙂 .
Csak szervezés kérdése…

This entry was posted in beszámoló and tagged .