Mátrabérc

Mátrabérc Trail – Táborosi Anikó, beszámoló

Posted on

A csütörtök már a Bércre gondolással telt. Igyekeztem a korábbi évben hallottakat elfelejteni, mindenki csak ijesztgetett, hogy milyen nehéz verseny ez. Ezt most kizártam a fejemből, kb. nem is mondtam senkinek, hogy idén is megpróbálom, ne riogassanak előre. Csütörtök este összepakoltam, rövid futószoknya, ujjatlan póló, stb. Azon aggódtam, mit is hagyok itthon. Versenytervem nem volt, az útvonalat direkt nem néztem. Tavaly a Kékesen adtam fel, addig tudtam, hogy mi vár rám, utána lutri, tudtam, hogy olyan szakaszok lesznek, amelyeken még nem jártam, csak hallottam róla.
Péntek reggel még bementem dolgozni, dél körül végeztem, és irány a buszmegálló. Kalina Anikóval utaztam Sirokra, ott volt a szállásunk. A pályaudvaron találkoztunk, a versenyről direkt nem beszéltünk. Ő sokszor futotta, rutinos, gyors futó, azt szeretem benne, hogy verseny előtt sosem arról beszél, hogy mi honnan hány kilométer, mit vegyen fel, stb. Mindenféle női dolog szóba került. Egerbe mentünk a busszal. Ott megebédeltünk, és bementünk a gyógyszertárba. Egyedüli parám most a darazsak miatt volt. Vettünk egy gyógyszert, hátha szükség lesz rá, inkább ne legyen, de azért jó, ha gyógyszer van.
Este időben lefeküdtem, éjjel is csak egyszer ébredtem. Jó volt egyedül nyugodtan aludni egy panzióban verseny előtt. Másnap nem kellett korán kelni sem. A rajttól 5 km-re volt a szállás, egy ismerős értünk jött, és elvitt a rajtba. Negyed 8 körül megérkeztünk. Rajtszámfelvétel, készülődés. Ismerősök, stb. Nem izgultam, tudtam, hogy hosszú lesz, kitartóan menni kell, bármi is van.

8-kor indultunk neki, én a mezőny vége felé beálltam. Jó itt nekem, hadd fusson, aki tud. Csodaszép idő volt, picit hűvös még a rajtban, de pont jó. A pulzust tartva szépen megindultam, így is magasabb volt az elején. Rögtön indul az emelkedő. Kerülgettek itt-ott, mindenkit elengedtem, majd utolérem később.

Nagyjábal 4-5 km-ig teljesen együtt mentem többekkel, és érdekes módon a verseny végéig szinte mindig volt társaságom. Kb. 4-5 km tájékon egy nagy darázs elkezdett keringeni körülöttem, futottam tovább, oldalra kicsit távolodtam, szerencsére el is repült. A mögöttem lévő fiú kiabált, csapkodott, hogy jaj, darázs, őt 2-szer meg is csípte a könyökén. Utána egy ideig szitkozódott mögöttem. Innen még 1-2 km-ig néha hallottam, láttam darazsakat, de én nyugiban őket nagyobb ívben kerülve haladtam tovább, nem bántottak.

Oroszlánvárhoz teljesen jól érkeztem. Itt féltem még kicsit, mert azt mondták, h ezen a környéken vannak még darazsak. Én itt nem találkoztam velük, és később sem a verseny végéig. A versenyre csak vizet vittem, és géleket. A gélekből igyekeztem töltekezni, hogy ne kelljen sokszor megállni. Nagy élmény volt, hogy Kelemen Anett futott mindig vagy előttem, vagy mögöttem, ill. Pistyúr-Kocsis Ági. Őket jól ismerem, jó volt ismerősökkel menni.
A Kékes felé közeledve jött az a szakasz, amit már ismertem, nehéz-mászós. Sok turista jött itt szembe, mert pont ezen a napon volt a Kéktúrázás napja. Aranyosak voltak, félreálltak, szurkoltak. A Kékes valahogy nehezen jött el, vártam már, hogy fent legyek. Ágival kerülgettük egymást, majd a Kékes előtt a Sárdi családba botlottam, ők is szurkoltak a 2 fiúval együtt. A Kékesre érve megörültem, jééé, fent vagyok, nem is rossz idővel. Itt töltöttem vizet, ettem egy darab banánt is irány tovább.
A Kékes utáni részt nem ismertem, nem volt a fejemben, inkább így fogalmazok. Elindultam lefelé, de nem emlékeztem rá, hogy ez itt ilyen rossz. Ági meg is előzött. Egyszerűen meredek, köves, sziklás, csúszós lefelé, volt ahol fától fáig evickéltem, kapaszkodtam, seggen csúsztam. Végre leértem. Galyatető volt a következő pont. Én ezt a szakaszt nagyon élveztem. Igaz, hogy emelkedett, de sokszor tudtam futni, haladtam, és nagyon szép volt az útvonal.

Galyához közeledve volt egy kis terelés építkezés miatt, de jól követhető volt. Karlovitz Zsófi és Máté voltak a ponton, azonnal segítettek, itt már kértem cola-t, vizet. Drukkoltak. Annyira rájuk figyeltem, hogy majdnem rosszfelé mentem. Zsófi szólt, hogy nem arra. Fel kellett menni a kilátó felé, majd irány tovább. A következő szakasz nekem szintén ismeretlen volt. 2 fiúval kerülgettük egymást. Kérdeztem is, hogy mi jön. Mondták, hogy Ágasvár, és még egy valamilyen hegy. Ágasvár nem tűnt vészesnek, magamhoz képest gyorsan odaértem. Igaz, volt egy eltévedés, többed magammal. Lementünk egy széles útra azon haladtunk, amikor rájöttünk, hogy nincs szalag, és a felettünk lévő úton kellene haladni. Neki a hegyoldalnak, felmásztunk, lihegve, erőlködve. Fent meg is lett a másik út, irány tovább. A szalagozás nem volt túlzásba víve a versenyen, sokszor be lehetett nézni az utat. Haladtam tovább a kis kitérő után, szintén mindig társaságban. Nem nagyon beszélgettünk, volt még innen bőven.

A következő rész, ami emlékezetes az Mátrakeresztes. Innen jött a szenvedés. Megálltam, vizet kértem, és rájöttem, hogy tudom hol vagyok. Jön a Muzsla…Itt éreztem már, hogy fáradok, és semmi kedvem nem volt megint mászni. A vicces az volt, hogy futás közben nekem valahogy az kiesett, hogy ennek a versenynek a vége a Muzsla, de az még ott van. Nagyon kedvetlenül indultam tovább, szitkozódtam magamban, nem akarom, utálom! Leesett a pulzusom, és nem is bírtam visszatornázni. Kapásból a híd utáni kis ösvényt benéztem. Pedig tudom, hogy balra kell menni, a bokorba, de jobbra mentem azután, aki rossz felé ment…
Innen felfelé egy merő szenvedés volt kb. 5-6 km. 2 idősebb fickóval mentem. Az egyiknek görcsölt a lába, a másik szimplán nyafogott, hogy ez de szopatás, nem tudunk futni, nem haladunk, hol a hegy… A Muzsla tényleg ilyen, minden kanyarra emlékeztem, és tudtam, hogy ez még mindig csak sunyin emelkedik. Ha egyedül vagyok talán jobban viselem, de így, hogy  a fiúk körülöttem nyafogtak…
Sajnos, előzni nem tudtam, mert örültem, hogy haladok valahogy. Lépésben…mindjárt leülök. És egyszer megjelent a Muzsla, Csipivel a tetején, aki ott szurkolt egy tűzrakás mellett. Hát majdnem elnevettem magam hirtelen, kérdezte, hogy 10-es skálán, hogy vagyok? Mondtam, mínusz 5… és még magamban, h hagyjál békén, elegem van, stb. Jót röhögött, és iszonyat jól esett a biztatása, hogy ne legyek már ilyen, innen csak le kell menni! És tényleg! Nehezen, de kecmeregtem lefelé. Ez sem ment könnyen, sziklás, köves, egyszer térdre estem, de haladtam. A patak előtt Andi még megelőzött, egy CoffeeRun-os lány. De ott már néztem, h meglesz ez, sőt… bőven szintidőn belül.
Az utolsó 1,5 km-en repültem. Megint futottam, jó pulzussal, könnyedén, semmi sem fájt. Nagyon szurkoltak a célban!!! Kiabálás, ismerős arcok, és végre bent! El sem hittem! Hatalmas élmény volt lefutni, nagyon büszke voltam magamra. És a mai napig az vagyok. Most érzem azt, hogy igazi terepfutó lettem, lefutottam a Mátrabércet! Nekem ez nagyon sokat jelent! Azóta is pörgök, ide nekem az oroszlánt is!:) Gyönyörű az érem, klassz a póló! Kicsit pihentem, ettem, és indultunk is vissza.
Köszi Gabi! Minden segítséget, a sok munka meghozza a gyümölcsét! Jövőre Mátra megint, jobb időt kell menni!

Mátrabérc beszámoló – Nagy Locusta Kriszta

Posted on Updated on

Mátrabérc Trail 2019 – 8.hely
2019 – Átlépés magamon – akkor most már versenyezzünk is?!
Bérc is coming… a sagam folytatódik…
Igen, van bennem valami kis ösztönös tartás, gyomor remegés… még mindig, hetedszer is, vagy épp ezért. Oh, ismerlek pedig, dolgunk van egymással… Nem sétagalopp.

Olyan gyorsan elpergett a tél, az edzések mentek, de 30 km-nél sose hosszabban. Kiesett pár verseny is a tavasszal, igaz a VTM félmaraton jól sikerült. Ami ugye Fél, szóval km-ben meg se közelítem ezt a távot. Életemben egyszer futottam ennyit. Tavaly ilyenkor, no hol?! Hát a Bércen… Vannak zónáim is, néha jobb, ha tudom, merre meddig tartson a törekvés. Magamtól fölé lövök néha. Kicsit szétaprózódtam, van itt minden: futás, úszás, bringa, jóga, túra… jó ez? Nem időpocsékolás? Amíg élvezem, bírom, addig legyen. Néha extrém időbeosztással, de minden benne van a napban, aminek bele kell férnie. Mindegyik egy apró építőkő, a kirakós egy darabja.
A verseny előtt a szőlősről álmodtam, a BIRTOKról, ez a ház feletti szőlődomb. Olyan rég jártam ott: “Ne tedd ide a venyigét!”, kerítést is húztak az új telepítés mellé. Lefutottam ugyanazt az 5 km-t, amit legelőször, mikor futni kezdtem. Az út egyik végén az Eged, a másikon a Mátra tekint le rám. A lelkemnek kellett. Megnézve a Gabitól kapott pulzus adatokat, meg az edzésen tapasztalt érzéseim mellé… hmm… kicsit magasnak tűnik ahhoz, hogy 8-9 órán át ezen a fordulaton menjek. Na jó, nem szépítem, bekakkantottam rendesen. Nem a távtól, az intenzitástól. Kb. ez a menetidő a realitás, tavaly 8.38 lett. Ez a pulzus a cseppet sem kényelmes… De megbeszéltük, és a többi Gizionka is támogató puha közegként ölelt meg. Menni fog. Ők mondják, akkor úgy is lesz.
Kivételesen a versenyre rá tudtam pihenni, csak 1-1 szakdolgozat színesítette az életem, meg egy fül- és homloküreg-gyulladás. Karcsi és a Guinness kutyánk eljöttek, és reggel még segítettek nekem, eljutottunk Péterrel a rajtba. Kicsit csípősebb az idő a vártnál, 2 fok, de olyan nincs, hogy kabátot vigyek, ha délután 22 fok lesz, dehogy cipelem. Botot se. Ez a régi dilemma. Rettenthetetlen arcok, szikár emberek, csupa nagy nevű terepfutó, mint valami elit klub úgy néznek ki. Belus Tomi, Fru és Anikó együtt, csinálunk egy Előtte képet. A feszültség bennem az eget verdesi. Jajj, elég a kaja, a víz, a só, a Mg, nem melegítettem eleget, fázok, melegem van, hova teszem a kabit, meghúztam a cipőt, nem húztam meg eléggé… Tiszta gáz egy primadonna…

A rajtban valahova a közép elejére álltunk Fruval, puska dörren, hoppsz, na akkor irány Kékes 19 km-re. Az útvonalat ismerem, ehhez alakítottam kicsit a pulzust. Kékesig a max 156, de azért törekedjek a 151-re legalább. Utána mehetek feljebb. Hááát, üzenetet vettem, de ez feladta a leckét. Kékes kritikus pont, jó mérce lehet, hol állok éppen erővel. Oda, valamikor 3.00 alatt szeretnék érni, picit gyorsabban, mint tavaly. A rajtból kilőtt a sok terepfutó együtt, mind a 250, majd 50 m múlva megállt, útszűkület. Neee, úgy éreztem magam, mint mikor átszakad egy gát, és a víz mindent elsöprő áramlással visz mindent maga alatt, előtt… Kivágtam oldalra, persze értelme nem volt, max annyi, hogy a mentális forintjaim nem peregtek a semmibe, miközben a rajt után pár méterrel ácsorgok. Frut, Anitát itt vesztettem el.:S Ezek után csak magamra figyeltem, meg az órára, törekedtem az áhított tartományban maradni. Persze közben éreztem, hogy ez egy jó erős kezdés volt, de én csak a pulzust néztem, az időt csak azért, hogy mikor kell egyek, és mikor kell a só. Mentem, mentem, megint olyan más volt, hullámzó, életteli, élő. A levegő még hűsítette az arcom. Tudtam, hogy nagyon megyek, pengeélen táncolok, de most még bírom, még a reggeli hűvöst használjuk ki. Olyan hirtelen elmaradt Gazos-kő, meg a Jóidő-kút rengeteg vize. Előttem Böky kolompolt egy bögrével, kalimpált botokkal, ennek a fele sem tréfa, inkább megelőzöm. Azt mondja maradjak vele, akkor tuti beérünk. El is hiszem, hogy beér, de na, épp ezen próbálok túllépni. Az sokat elárult nekem, hogy Szimandl Anita 9 kmnél, a Jagus előtt ért utol, és mondta, hogy jól elrohantuk az elejét, de engem a pk érdekelt és kész. Nem ment mindig, de törekedtem, hittem benne. Az sem érdekelt hányadik vagyok… mit bánom én… Domoszlói-kapu az első csippantás (10,2km, 1:19), meg se álltam, bár tudtam, hogy necces lesz, messze még a Kékes, de hullámoztunk tovább. Kohán Balázst láttam néha közelről, néha messzebbről, na nyúlnak épp jó, tapadok, de nem minden áron. Kékesig lement 3 gél (ez a GU finom:D) az utolsó a pont előtt nem sokkal. Csipi-Györgyi épp a Kékes alatt biztat, de álluk leesik, mi a manót keresek már ott. Biztos a tt-ről maradtam ott még. A tavalyiról.
Beesek Kékesen (19km, 2:43 kb) a pontra, Anita nemrég ment el, Fru sehol, vagyis mögöttem (wtf?). Tomi, mint egy forma-1-es kerékcserénél, kulacsok ki-be, Sanyi fotóz rendületlenül, eszek egy kis narancsot, gogoggoo! Sombokron óvatoskodom most tényleg, jajj de nincs kedvem megsérülni, és porzik, nagyon száraz a talaj. Violát itt ismerem meg, ő sem kapkodja el, egymást biztatjuk, miközben a fiúk lezúznak mellettünk. A ttúra jól átalakította a talajviszonyokat, de azért visszaköszön jó pár emlék. Végül is tök jó, most világosban lehet lemenni itt és nem sötétben (lásd Vadrózsán). Tovább, tovább. Galyatető egész közel, csak a Csór-hegy kopárja gyűjti szalagba az embereket. Peregnek a km-ek, inni is kell, jó lesz az, elpattintom a kulacsokat direkt, 10 km-re azért bőven elég az a kettő. Balázs előttem megy, de mintha kopna a dinamizmusa mászásnál. Nem akarom megelőzni, van több srác, őket sem, de pont egy hajszállal lassabbak, lassítanak engem, hát azt azért ne. A Rudolf-tanyai elágazásnál még beszélgetünk a M115-ről, fura ez nagyon, hogy teljesen komolyan mondja menjek vele bejárni. De ő más, ő futó, mi a sz.rt kezdene velem… ő a Kohán Balázs! hmhm… Próbálom még legalább azt a 151-et tartani, ha már emelni nem tudtam rajta, de nem igazán megy. A lejtőn azért, mert jó köves, emelkedőn meg elkezdett égni, fájni a combom a fenekem, lépcsőző gép rulez. Itt már sejtem, hogy nem fog ez menni végig, mert szétégne, görcsölne a fenekem, tele a gatyám, most mi legyen… aztán csendesen elengedem ezt magamban, nem bírja a combom már most a mászást, és messze még a vége, a Muzsla még sokat követel.
Galyatetőn (29,3 km, 4.07) ott a Fru(?!), hát ez mi máár… hogy lehet… és ő is körbeugrál. Tisztára ovisnak érzem magam, de meg tudom én azt tölteni, inni, kibontani… nekem csak futni kellene… Sok a turista a környéken, de félreállnak, biztatnak, de egy csomó gyerek, és kutya nem… Violát még látom, de már nem fogom be, Baksa Zoli is feltűnik, mi a szösz, őt eddig mindig csak annyit láttam a ttúrán, hogy helló! jött és ment. Most itt van előttem, gondoltam menjél csak, nem előzöm meg, de nem megy. Pont idegesítően, de csak egy hajszállal lassabb. Bocs, akkor mégiscsak mennék. Vöröskő és Ágasvár közt jól futható, relatív árnyas, kicsit hullámos, flow, flow, flow… messzebb nézve már Ágasvárra tekintek… hoppp, basszus és már szállok is a föld fele. Nem hiszem el, ne máár… egy töredék pillanat volt csak, amikor nem figyeltem, de a büntetés azonnal jött. Jajj, az órám meg ne karcoljam, törjem, most fizettem érte egy rakás pénzt… még pár mélyenszántó gondolat, de még mindig nem csapódok be, megint olyan Mátrixos… Amikor viszont igen, az fáj eléggé. Lezúztam a bal térdem egy kövön. A kiáltásra visszafordul a két lány is, mondom okés, menjenek csak. A fiúk is hamarosan befutnak, én kicsit óvatosan mozgatom, lépdelek, végülis hajlik, miközben szolidan csordogál belőle a lé. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Zsófi bakker tanulok tőled, de ez nem jó irány. Na mindegy a fő, hogy működik, megyek a srácokkal, bár egy kicsit innentől szarikálok, féltem a térdem. Felfele a Zoli nem tolja, én relaxálok vele, de lefele nagyon tartok tőle, hogy tart-e az a zúzott térd. Kalina Anikó el is suhan itt, miközben félősen tipegek. Turisták szörnyülködnek, jajj keressenek tapaszt, ugyan máár, minek, dehogy. A turistaháznál egy kicsit fürdök, már durvul a nap, le a Csörgő-patak völgyébe. Meglepő, de a Zoli nincs messze, és az utazó sebességemmel közeledem újra. Érthetetlen. A V800as meg szól, hogy neki lassan vége. Reménykedtem, hogy kibírja, hiszen még 6 óra sem telt el, de ha nem, hát nem.
Mátrakeresztes (41,1 km 5:46) Elek-BelusBelus Support team: hihetetlenek. Kérek új lábakat, meg térdet főleg, tudod olyat, ami még bírja… itt éreztem először, hogy nem kívánom a kaját. Annyira szépen csináltam Galyatetőig, de aztán sikeresen lenulláztam az órát, kétszer, és nem tudtam követni mikor ettem sót, gélt, magnéziumot, csak érzésre. De megborulás nincs, csak nem esik jól. Ettem vagy 3 féle gélt, már attól boldog vagyok, hogy nem fosikáltam össze magam (köszi GU, High5, meg a sörös:)). A kötözgetést meg hagyjuk, nem vagyok én sonka! Na lássuk azt a Muzslát. Nem megy gyorsan, talán lehetne ez még jobban üveghang, de mintha az akarás is kopna. Sétálok, de gyorsabban, mint a többiek. Valami tt-s múltról hablatyolnak, meg nekem könnyű. Jah, nagyon. Ha annyira az lenne, simán szökdelnék. Nem, egyáltalán nem könnyű. De próbálom, megkocogni ha csak kicsit is laposabb, felhúzok vagy 2 srácot, mondom a 3. csúcs az ne örüljetek. Na, itt teljesen gáz már a pulzus, a 145-nek is örülök, egyszerűen izomzattal nem bírom fenntartani, egyszerűen nem megy. A Muzsla-nyeregben még iszok két pohár izót, de nem töltögetek, még bő 7 km, és telibe fog verni lefelé a nap. Fenn a csúcson minden jó. De nincs akkora flow, mint tavaly, valami hiányzik. Meleg van, és még hosszú az út lefele, az órám régóta döglik, döglött, meg én is. Innen mehetne a 164 a poros, csúszós, kőgörgeteges, nyaktörő, sosemleszvége lefelén. Ezen túllépek, örülök ha lejutok és értelmezhető sebességgel. (Visszanézve az időmet a Muzsla már nagyon gáz volt.) Megint 2-3 srác társul, oks, menjünk már, huss, de nem akarok senki után menni, szeretném látni hova lépek, nem esek el, nem esek el és a saját ritmusomban haladni. Megyünk, megyünk, de teljesen dinamikátlan, erőtlen, kifacsart az egész, hiányzik a flow. Full beszariskodás, bénázom. Azért a Nagy-Hársas pöckének odabiccentek, ismerlek ám téged is, jövök nemsoká!;) Nehezen jön el a Diós-patak, előtte még drónozóba botlom, züm-zümm, a patakból a 20 m kimászás kegyetlen. Összesen 20 m szint, de kész, már alig megyek… innen 2 km a falu, jöhetne a kontroll nélküli sprint. Áááh hááá ööö… megiszom a vizem maradékát, és kis küzdelemmel botladozom. Ismerős Attila is kicsit elhalálozva, nem beszélünk, de elindulunk. Erősen közepes tempóval együtt megyünk, oh, ez most jó, nem olyan mint tavaly, de vele jó. Az utolsó 200 m-en mondom menjél, legyen célfotód. Kb annyival elüti, hogy ne baszakodj, akkor ok… majdnem egyszerre beesünk.
Óra nem tudom mért-e végig (nem), haldoklott a 3/4-től, nem is érdekel, az időm se, a helyezés se. Inni, inni adjatok, de előbb árnyékot, árnyékba. Vlado, ismerősök… azt mondják kemény vagy. Dehogy vagyok. Nem ment a terv. Talán a legvégét meghúzhattam volna még, de ott a kitett szőlős felperzselt… áh magyarázkodás. Icipici maradt hát benne, de jóval többet passzíroztam magam, mint tavaly.

Az első söröm végén megérkezik a 12.lány. Miii, az hogy lehet? Akkor én hányadik vagyok?? Megpróbálom kideríteni, pedig tuti mondta a speaker mikor beértem, dehát akkor mitérdekeltengemet… Szurdokpüsköki (55 km, 7:41), azért a 8. az elég jó nekem, az idő is. Annak örültem volna, ha 7-essel kezdődik, már az is rengeteg javulás, így pláne. Ollé! Még eszem-iszom kicsit hirtelen, ugye az a 20 perc még az enyém, addig lehet (IR). Karcsit hívom, még nincs ott, a 8 órás teljesítésre érkezik, azt beszéltük meg, nála a fürdő cuccom. Örül és büszke rám. Le a kompressziós szár, jól bedagadt már a térdem, kitépem a véralvadékból. Annyira nem vész a szitu, inkább az a bajom, hogy nemcsak kifele, befele is vérzett, dagad. Egyre nehezebben hajlik… hogy lehettem ennyire nyomi. Kohán Balázs hüledezett, azt mondta vár jövőre a Primaverán, és ha már lenyomtam, többet nehogy rinyálni merjek. Mondtam idén is terveztem menni, csak a meló… Hihetetlen, hogy olyan emberek előtt értem be, amit sosem gondoltam volna. Éles versenyhelyzet volt, nem ismerem a határaimat, talán picinyt még lehetett volna húzni, de az a zakózás elég rosszkor jött, nem mintha jókor is jöhetne. Közben egyszer bevillant, hogy most fogom megutálni az egész futás dolgot, meg soha többet nem megyek Bércre, beégek csudára, de nem így lett. Viszont nem is tartottam maradéktalanul a határokat, ezen még van mit csiszolni. Mondjuk nem sok ilyenben volt részem, a Vértes domborzatilag lekövethető pk-val, a Mátra kevésbé. A végén eszembe jutott, hogy ha folyamatosan sík ment volna? De valószínűleg sosem szeretném ezt kipróbálni, jó ez nekem így a Mátrában.
Borzasztó sokat köszönhetek a Belus Support Teamnek, és Neked Gabi!
Nem hiszem, hogy ezen sokat tudnék javítani, max pár percet, de majd meglátjuk. Köszönöm, hogy hiszel bennem, jobban, mint én magamban. Próbálok gyorsan regenerálódni, hűtöttem a térdem, a célban lévő csak hideg víz is jól esett, a fekete nadálytő segíti a vérömleny felszívódását. A cukrom végig rendben volt, a sörözés, evés, visszapótlás után is 4.4 minden ok. Az úszást hanyagolom, amíg meg nem gyógyul a lábam. Nyújtani nem tudtam utána annyira bedagadt a térdem, ezért hengereztem fél órát. A V800-at bevittem a szervizbe, azt ígérték cserélik az óra belsejét, bőven garanciális, aztán ennek ellenére cserben hagytak, nem cseréltek semmit. A múlt alkalommal is erős fenntartásaim maradtak, most egyértelművé tették.
Jövőre is Bérc, nem kérdés! Újra megpróbálom a tervet hozni!;)

Mátrabérc Trail beszámoló – Nagy Locusta Kriszta

Posted on Updated on

A kezdetektől dolgom van a Bérccel…

2007. Hanák Kolos túra – A Bérc Kékestől

Ez volt a legelső teljesítménytúrám, azt se tudtam mi fán terem. Volt némi küzdősportos kondim, meg nagy arcom. Mindkettőt erősen túlgondoltam. A Csörgő-patak völgyébe már elmerevedett térdekkel, és fájósan értünk, oly annyira, hogy el kellett engednünk a szintidőt. Leültünk a patak partjára és kicsit jegeltünk a talpainkat. 9:50 (szintidő: 9 óra) alatt értünk be a célba, ahol nagyjából kinevettek, mit is keresünk ott. Hazafelé stoppoltunk, felvettek, mert olyan kis szerencsétlennek néztünk ki.:D A Keletiben 5 percig távolodtunk a túratárssal egymástól, és még láttuk egymást… Soha többet.

 

2012. Mátrabérc 2.0 – Visszavágó

Már tudtam mi is az a Bérc, de majd én megmutatom, hamm bekaplak. Kirándulgattam, fotózgattam gyakran az erdőben, ritkán Kékeztem. 3-an indultunk, egyikünk egy becsípődés miatt offolt, a másik kikészült, de én végigmentem, mert olyan nincs, hogy nem. Erősen szintidő végén voltam Mátrakeresztesen, de ha sikerülne a Muzslát megtolni… küzdöttem, de nem. A térdem nem akarta, több mint két óra volt csak az ereszkedés lefele a faluba. Amikor hívogatón látod a célt magad előtt fentről, de lefelé minden lépés kínszenvedés, és nem akar közeledni. Majdnem sírtam, amikor 13:41 (szintidő: 13 óra) alatt beértem a célba, és csak szánakozó pillantások vártak. Fájt, fájt a térdem, de… megcsináltam, de… Soha többet.

2015. MB – Az okosan beérős

Fordítottam egyet a mentalitáson, 2013-tól fokozatosan növeltem a távokat, a túrateljesítményeket, amire szükség is volt a térd- és vállműtétek után. Élveztem, ésszel mentem, fotózgattam, gyűjtöttem az élményeket, ismerősöket. Minden élmény új volt, segített, vitt, felvillanyozott. Bubuval 2015-ben ismerkedtem meg, sokat mesélt, sokfelé mentünk, sokat tapasztaltunk együtt. Ismertem a gyengeségeimet, féltettem a térdem, és bizony féltem egy újabb csalódástól a Bércen. Botot tuti viszek, és Bubu is egy garancia, mivel sokszoros teljesítő. Végig okosan frissítve, sehol sem rohanva, szinte kényelmesen, fotózva, örülve értünk be 11:58 alatt Szurdokpüspökibe. Nagy örömmel, de nem volt bennem semmi abból a dicsőségvágyból, ami korábban hajtott. Elmúlt. Csak hálát éreztem, hogy a Hegy átengedett, és megtanított egy leckére.

2016. MB – A felszabadult saralás

A tavalyi kicsit meleg idő után kaptunk egy kis esős élményt. Kisebb táskával, és Kékesig filózva, hogy kell-e az esőkabát, de addigra már mindegy lett.:) Másztam, csúsztam, saraztam, csepegett rólam a víz, a hajamról, vagy belőlem ki tudja… Ismerősöket értem utol, beszélgettem, nevettem, olyan intenzíven haraptuk a ködöt. Egy posztapokaliptikus zombifilm jelenetei elevenedtek meg, árnyékok bukkantak elő az erdő mélyéről, a hangokat hol felerősítette, hol elnyelte a pára. Szalamandrák bújtak elő, patakok csörgedeztek itt-ott. Botot nem vittem, de lefelé kisegítettek vele, felfele elhajigáltam minek nekem az.:D 11:31 alatt értünk száraz fedél alá könnyedén nevetve. A bőröm is bizsergett az intenzív élménytől.

2017. MB – Az optimális pacsizós

Az előző év hosszú túrái után, úgy éreztem lazulni jövök a Bércre, az idő optimális, kívánni se lehet jobbat, mégis vittem botot. Meglepetésemre ekkor értem legkésőbb a rajtba, pedig a legközelebbről indultam. De ha lúd, legyen kövér… elengedtem mindenkit, és a rajt után majdnem egy órával indultam, hátha nem lesz tömeg. Nem is volt Kékesig.:D Rohantam, haraptam a magasságot, fel-fel, egyre feljebb, borzasztó gyorsan felértem, de el is pusztultam. 30 percig csak a pacemakerem állítgattam, meg a vastüdőt. Tovább csorogtam, és egyre maradtak el az emberek. Puszi, pacsi, hello de menni, menni vágytam. Ágasváron azon kaptam magam, hogy egészen korán indult ismerősökkel pacsizom, de az a meredek ereszkedés még mindig nem barát. Életemben először nagyon megszenvedtem a Muzslára felfelét, itt éreztem meg, mennyire elrohantam az elejét. Itt már egyáltalán semmi kedvem nem volt rohanni, de volt két szenvedő srác, annyira sajnálták magukat, hogy inkább tempósan bevontattam őket a célba, hogy ne az önsajnálatuktól legyen hangos az erdő. 10:10 alatt csapódtam be a suli kapuján mindenemen sós érzéssel.

2018. MBT – A fókuszált haladós

A MB Trail – az Álom. Legyen?! Hát legyen. Annyit tanultam, annyit kaptam a Mátra gerinctől. Ez nemcsak egy útvonal, egy túra, egy futás… ez maga a kihívás, a fejlődés, az élet… Lüktető, élő, életteli, küzdelem. Fel és le, csak előre, vissza ne nézz… Ha megvan a cél, vezet oda út is.

Beszélgettem ismerősökkel, és az utam Barát Gabihoz vezetett. Első konzultáció, megnyugvás: a cél reális lehet. Nehézkes kezdetek, jajj, de meleg van, jajj, de emelkedik a szőlődomb, jajj, mi az a fartlek, és mennyi egyáltalán 200m?!:D OK, ez vicces, így utólag, de akkor… óra se, cipő se. Az sokat segített, hogy az évet az MSTSz teljesítménytúra bajnokságában indulásra tettük fel, ami tempós 50-es túrák teljesítését jelentette. Feszegettem a határaimat a csapat érdekében, futottam amennyit tudtam. A felkészülés elején Gabi meggyőzött mennyire hasznos lenne egy személyes találkozás az erdőbényei edzőtáborban. Én, aki sose futottam, elmegyek egy futó edzőtáborba… annyira abszurdnak tűnt, hogy belementem.

Az első meglepetés. Gabi kiadta a feladatot, és én örömmel csináltam, és jééé ment, döbbenet. Futottam. A pulzusom a plafont verte néha, az órát kezelni se tudtam (most se :-)). DE élveztem az egészet, és a Gizionok támogató és baráti közege a tenyerére emelt. Nem is értettem, mivel szolgáltam rá, egyszerűen csak örültünk egymás sikereinek. Motivált, hogy néha másnak is nehéz. Tanulgattam a házikat, igyekeztem mindig a lehető legjobban követni az utasításokat. Törekvés elvtársak!

Csak 1-1 alkalom volt, ami igazán megpróbált. A dombfutásokra rendesen rá tudtam parázni, sőt a téli hosszúakra is, amik néhány esetben túlélő túrába fulladtak. Dagonya, hó, patak, sötétedés, egyedül. Tanultam, és tanultam. Tanított a Hegy. Mindnek célja és eredménye volt, mind egy építőelem és nemcsak az izmaimban éreztem a hatásukat. A melóban is élesedett a helyzet, egyre stresszesebb helyzetekben álltam, és megálltam. No, lám… Annyira kifizetődő, ha beleteszed az energiát valamibe. Néhány versenyre is eljutottam, és döbbenet élményekben volt részem.

Futottam. Értitek?! Igen, futottam! Már el is tudtam hinni, hogy ez tényleg az.

A MBT előtt főpróba a VTM is ment, kb. úgy ahogyan elképzeltem. Túl léptem a határaimon… azért vannak, hogy leomoljanak. Ennek ellenére maradt bennem egy apró kisördög. Biztos ez, menni fog, kell ez nekem, nem sétagalopp, de szeretem azt a gerincet… mi lesz, itten kérem szépen?! Valahogy nehezen pozícionálom magam a futók között, de igazából nem is érdekelnek mások, én a saját határaimat feszegetem, és lépek rajtuk keresztül. Az MBT előtti utolsó kemény dombfutás után éreztem, hogy a munka bevégeztetett, jöjjön, aminek jönnie kell. (Némi para maradt azért.)

Összeraktam a ruhát, a frissítést, a sótabikat, meleg lesz, nagyon meleg, ezt számításba kell venni, de hozzászokni már nem tudok, hirtelen jött. Nincs az az isten, hogy botot vigyek.:) Vendégek jönnek, takarítás, de a fókusz már a Mátrában, a lábam már az ösvényen jár. Korán reggel lett, de minden kéz alatt, gyorsan Sirokon találom magam. Pár ismerős, sok ismeretlen, itt a Belus Tomi pacsi, kemény vagyok, mi más lennék?!:D Fotó így, úgy, amúgy, köszönöm! Megismerem Sanyi Giziont is, örülök nekik, csak feszült vagyok. 30 percet csúszik a rajt, sebaj, én már befelé zombizok, vár a Mátra gerinc.

 

Eldördül egy pisztoly, összerezzenek nagyon, akkor most tényleg elindulunk?! A tömeg elhullámzik, valahol becsatlakozom, Peti szerint kicsit hamar is, Tomi szerint későn. Visz a lábam, közben a szemem előre tekint, te Jézusmária mindenhol ember, hogy én mennyire utálom az ilyen nyomort. Áh, biztos hamar szétszakad a mezőny, lemaradok, elhúznak, és én mendegélhetek egyedül. Ismerőst keres a szemem, de nem talál, sehol senki. Kicsit erős a tempó, de azért érzem a határaimat, ebből még nem lesz baj. Kalapos-tető, Gazos-kő sorban köszönnek nekem, csodásak a panorámák, fotózom, de csak egyet, olyan gyorsan történik minden.

Emlékek rohannak meg, amikor hárman jöttünk itt először a túrán, és már itt meg voltam halva, jajj, de ciki. A hírekkel ellentétben a Jóidő-kútban van víz, a szomjhaláltól megmentene, de nem szorulok rá, cipelek vizet bőséggel. Szederjes-tetőn a csúcskő üdvözöl, majd az egyik kedvencem a Jagus. Annyit jártam én már ezen mindkét irányban, télen és nyáron. Domoszlói-kapu (1:29, 10,2km), hopp egy chippanás lent, és egy pohár víz. Most tűző napon és felfelé török itt, ellentétben a Vadrózsával, amikor a Kedves várt itt rám. Oroszlán-vár kaptatója igen meleg, ránk tekint a napocska, lentről felhallatszik egy kedveskedő cukkolás: Na, hogy haladtok?:D Fenn túrázók szuszognak, mi lendületből tovább megyünk. Cserepes-tető, Szár-hegy tesz próbára, a lejtőkön még mindig hátrányban vagyok, de az a fura, hogy annyira nem, mint régebben. A szemem előrébb jár, a lábam tudja, hogy hol tapad. A Markazi-kapunál odabiccentek a havas Ilona-völgyi vízesés emlékének, majd Disznó-kő után jön az első meglepetés. Mintha Sanyi ülne a gerincút oldalában, de jöttömre felpattan. Hmm, baj lehet… Görcsölget. A franc, korai még ez, biztos túltolta a melegben a kaptatót, de magnéziumot nem kér. Egy lépéssel járok csak előtte, gondolom, együtt felkaptatunk már a Kékesre. Sötét-lápa nyereg is kedves nekem, de fel, csak feljebb. Kerepelőt hallok, megörülök neki, pláne mikor meglátom, hogy Csipi az. Megint kapok tőle egy ajándékot: „Jéé, hát te? Csak nem itt maradtál a múlt heti túráról?” Őszintén elröhögöm magam, két szuszogás közt, de meg is dicsér, hogy jól haladok. Nézem az órám és tényleg.

Kékes (kb 3:05 be, 19km; pontról ki 3:12)

Épp időben, épp jó a tempó, kb ennyi volt a terv, amit a Tomi tippelt nekem. Ez a legfontosabb, eddig kellett nagyon okosnak lenni, mert ha eddig elcseszem, nehéz lesz folytatni. Tolom a banánt, Tomi ugrik, cseréli a kulacsom, jesszus otthonra is kellene egy ilyen segéderő :D. Megeszek egy sós ubit, rám szól, hogy ne zabáljak össze-vissza és húzzak már a p*csába.:D pislogok nagy szemekkel, lécci… de nincs kegyelem vár Sombokor juhéé!:D akkor csapassuk! Lendületesen vágok neki, a felső lejtő nem akaszt meg annyira, az alsó már inkább, utolérnek páran, pattog a fülem mellett a lerúgott kő, nem örülök neki. Nem sérülök meg, nem, nem… a keresztbe dőlt fa elég hamar eljön és irány a Mátra-nyereg, mutatom az utat a srácoknak és neki a Csór-hegynek. Ez utóbbit, hogy utálom… majdnem megfulladtam egy almától az oldalában vagy 10 éve és odaver az oldalába a nap is. A kilátó maradványait mellőzve hullámozunk és emelkedünk, jobbra lent Parádsasvár felé kalandozik szemünk. A közút mellettünk párhuzamosan húzódik, néhány kísérő autó vár, és egy fotós is kattintgat. A nyílt részeken a nap nem kímél bennünket, Rudolf-tanyai elágazás, innen 2 km Galyatető kis sunyi emelkedők leküzdése után.

Galyatető (4:42, 29,3km)

Full-service Tomi fogad, teljes az ellátás. Evés-ivás, azt hittem a zsákomból kifogyott az innivaló, de csak pisimeleg, Tomi ezt is kicseréli, angyal. A fürdésben is segít, jól esik nagyon a hűvös víz. Gyulát még itt lelem, meglepődöm rendesen, nem értem, ott is baj lehet. Indulok is tovább, Tomi futó mozgásra noszogat, naa a kép kedvéért, hát jó. Fel Péter hegyesére a kilátóhoz, ahol a turisták elképedten nézik a viharvert futóbagázst. Innentől kellemes pihenő vár ránk, és nagyon szép is. Elhagyjuk a Galyavár-kör letérőjét (nemsoká jövök ide;)), lágyan hullámzunk a Csillagvizsgáló alatt. Meglátom Gyulát, most már biztos, hogy gond van, ha ilyen gyorsan utolértem. Még Mátraszentlászló előtt félreáll és elenged, értetlenkedek kicsit, ezt most minek, de fáj a térde. Sajnálom nagyon, de tudom, hogy be fog érni, csak lassabban. Elhagy az Ihász Vera is, róla Gyula mesélt, rájövök, hogy szinte az elejétől kerülgetjük egymást. Síkon, és lefele általában jobban megy neki, nekem meg a felfelék. Elhatározom, hogy ha tudok, akkor rátapadok, persze nem minden áron.  Ágasvárig egész rendesen lehet haladni, hát használjuk ki, és energiával is jól állok. Laza kötelékben megyünk, hol látom az előttem futót, hol nem. Szinte minden kőhöz van egy emlékem, egy történetem: túrázás, geoláda, pontőrködés. Például mikor életem első Mátra115-jét a pontőr a nevemen szólított Ágasvár tetején, vagy a naplemente a csúcson lévő eldőlt fatörzsön üldögélve. Az ágasvári ereszkedés sosem jött be, egyértelműek itt is a talajerózió nyomai, évről évre szélesedik, porosodik, csúszik ez a meredek lejtő-kaptató. Előkerül a „nem sérülök meg” mantra, haladok, ahogy csak megy, hiszen annál hamarabb vége. A turistaháznál a csap alá dugom a fejem, de ennyi, menjünk tovább. Verát már nem is látom, nyugisan nekiindulok a Csörgő-patak völgyébe lefele. Ez már kevésbé meredek, de fárasztó, sosem akar vége lenni, dolgozik a combom derekasan. A szűk vályúban lesben álldogál a fotós, hátha elkap egy dekoratív piruettet, de nálunk nem. Lenn a patak mellett meglepődöm, előttem két futó, jééé mégse maradtam le sokkal lefelé döcögve. Innen még jó 2km a patak vonalát követve, együtt vonatozunk be a faluba.

Mátrakeresztes (6:33, 41,1km)

Legnagyobb meglepetésemre Tomi fogad, azt hittem már nem találom itt, mert siet a célba, de itt van, és én úgy örülök neki! Nagyon örül ő is nekem, a mosolya körbeéri a fejét.:) valahogy nagyon bazsalyog, mint aki már sejt valamit, vagy csak örül, hogy lám eddig még nem pukkantam ki. Itt is kapok vizet a tarkómra, banán-kóla kombó, sótabi, magnézium, dínom-dánom. Még emberes a Muzsla mászása, ki kell tartania az energiának. Tomiból kitör a kisördög, légkondis kocsival megkísért, na neee.:D nem képzelheti… „megyek már, megyek, de én felfele már csak sétálok, jó? Jó. Csak menjél! Megyek.” Kikísér, fotózik, felfele kerepel egy szurkoló lány a meredek emelkedő elején, de nem bírom megfutni. Ismerős szakasz ismét, sokszor járt, pontosan tudom hány hupli az a Muzsla, minimum három lesz az. Utolérem Verát, és elé lépek, bár sok erőm nincs, és lefele úgyis elhagy majd. Picit matekozok, de csak a felfele km-eken, mennyi van még a csúcsáig. Nehezen megy, mégis az előttem lévő nagyobb társaság egyre közeledik. Még 3km és sosem akar eltelni… Döcögök, gyaloglom tempósan, össze-vissza lélegzem, és kontrollálom, de bármit teszek, a pulzusom beáll fix 140-re és nem moccan. Furán vagyok, még ilyet nem éltem, erő, dinamizmus nincs, tudat tiszta, de a testem már nagyon megköszönné, ha békén hagynám. Muzsla-nyeregbe meglepetés vízzel és izóval kinálnak, elfogadok egy pohárral. Lefele a nap szemközt fog minket kapni jó hosszan. Utolsó erős felfele a csúcsra, csörlőzöm lassan, de biztosan. Tetején fotós néz szembe: „no photo please!” nyögöm, kifacsarok egy talán mosolyt, és fenn vagyok. A tetején, a csúcskő mellett.

Elindulok lefele, már csak lefele 7km.

Ez az, amiért jöttem. Ezt a pillanatot láttam magam előtt olyan sokszor, ahogy ereszkedem a Muzsláról. Megnéztem a csúcson az órát, kíváncsi leszek mennyi lesz lenn, most biztos nem 2,5óra. Emlékek, minden lépésnél emlékek… Most még kicsi a csalán oldalt, június elejére megnő majd. Most bírja a térdem a lefele kocogást, néha ki is engedhetem a féket, ha a poros talajt biztonságosnak érzem. Most nem vagyok rágörcsölve az apró megcsúszásokra, és nem döfködik a térdemet késsel. Most élvezem, benne vagyok a pillanatban. Mit bánom én, hogy hány percesekkel futok lefelé, ez az én időm, az én pillanatom, kiélvezem fenékig, szinte nem is akarok leérni, mert akkor vége szakad. Sokkal hosszabb szakaszokra emlékszem, és sokkal meredekebbre. Most barátként enged le a hátáról a Hegy. A Koncsúrok emelkedői is kedvesen üdvözölnek. Nem üldöztem őket, de utolérem az előttem lévő társaságot, aztán még egyet. Kiérek a napfénybe, kicsit éget, de ez is benne van a pillanatban, jár hozzá, így kerek. Balra fordulunk, hiszen mindjárt itt a Diós-patak… jajj ne, ilyen hamar?! A patak kicsi, könnyű a kimászás, könnyű lettem én magam is. Már csak a dűlők között visz az út a pincéken át be a faluba. Messze előttem egy hátizsák fordul balra, a templom előttem, szél lebben. Valóság vagy álom? Tényleg itt és most ez történik?! A pincesoron kisgyerek vágtázik „szelíd motorosként” félreugrom, minden kis sejtem nevet. Itt a suli, de a hátsó bejáraton közelítünk, kolomp hallatszik, futok. Azt hiszem, futok.:D befordulok és ott a kapu. Chippantás, beértem.

Szurdokpüspöki (8:36, 54,1km)

Mondják a rajtszámom, a nevem: gratulálnak. Előttem jópár ismerős kicsit megzuhanva, akik nem sokkal előttem értek be. Kicsit bambán nézek ki én is a fejemből, lecsüccsenek a cél mögé. Aztán mégse, félek, hogy fel se bírok majd állni, szolidan görcsölget a vádlim, ha behajlítom. Felszedem a befutó csomagot, megvan Tomi is. Nyakon öntenek, és után egyből fotó, na kösszi!:D Beértem. Élveztem minden percét, a nehezét, a sűrűjét, azt, hogy élek, hogy élhetek, hogy van lábam, még ha defektes is, amik messzire visznek. Leértem a csúcsról 52 perc alatt. Vera is beért, nagy meglepetésemre 2 perccel utánam, nem ért utol lefelé. Gratuláltunk egymásnak. Olyan kerek, befejezett lett ez a történet.

8 hónapja kezdtem futni, hogy ismét tanítson a Hegy, csak most másképp, és én szívesen tanulok. Egy motiváló és biztató közösség tagjává váltam, remek embereket ismertem meg.

Köszönöm Gabi, hogy segítettél az álmomat valóra váltani!