Hát megtörtént a várva várt, és így utólag nem kellett volna tartanom ennyire, mert tényleg felkészült voltam. A siker másik titka – ami eddig se volt igazán az – a jól megválasztott frissítés volt.
4:45-ös kelés, mert kész csapattal mentünk, Csabika (Csombok) és felesége, Helga és egy másik ‘bérces jóbarát Polyák Géza alkotta az utazó csapatot. Derült napra ébredtünk, de az útról már látszott, hogy a Bükk és a Mátra felett is szürke az ég, lehet eső, erre is számítottunk. Sima érkezés után (Csabika kb. a rajtkapunál parkolt:-) gyors pacsi Ficzere Julival és Tomival, meg a többi ismerős arccal, a szokásos verseny előtti szertartások. Tíz perccel indulás előtt egy fél meg egy sör… helyett egy gél meg egy só. Start előtt 1:30-cal megjött Antal Csabi is, így legalább akkor láttam, meg még kb a rajt után három percig.
Az első pár perc után szétrázódott a mezőny, miután elég elölről indultam, érzésre az első harmadban utaztam. Ahogy javasolt volt, Kékesig “meg kell tisztelni” a pályát, így csak szépen haladgattam, bár így is sikerült elesni egy tök ártalmatlan úton a sárban elcsúszva. Na jól van, ez megvolt, menjél tovább, kell a baj, mert olyan nincs, hogy 55km-en keresztül semmi ne legyen. A kis baj a jó baj.
A frissítési tervem szerint 30. percnél só és víz, az 50. percnél ment a következő gél. Ezt a ritmus igyekeztem tartani, azzal dobtam fel az egyhangúságot, hogy minden második só mellé ment egy magnézium is, de ez csak Kékes után.
Kékesre majdnem úgy érkeztem, ahogy előre szerettem volna, vagyis mintha akkor kezdeném a pályát. A majdnem annyit jelent, hogy kicsit lefagyott a kezem, így a cipő szorosabbra húzásához Csabika segítségét is igénybe vettem. Ők ott vártak és nagyon kedvesen frissítettek, biztattak, sürgettek tovább. Különösen Juli tudatosította, hogy ez verseny, ő volt a szinkronhangod :-). Nagyon hálás vagyok érte, még sosem volt ilyen “egyéni frissítésben” részem!
Kékestől Galyatetőig szinte semmire nem emlékszem, csak hogy egyre hidegebb lett, esni, majd havazni kezdett. Itt olyan hullámos pálya volt, benne a Csór-hegy egy aljadék nehéz lejtővel. Itt húzott el mellettem Lőrincz Oli botozva. Na akkor én is előkaptam a botomat, azzal hiba nélkül leporoszkoltám ezen a részen. Előzőleg Polyák Géza jól rám ijesztett ezzel kapcsolatban, hogy itt TT-zett a múltkor is valakit hordágyon hoztak le..
Galyára érkezve a kis csapatom már várt, a kulacsot gyorsan megtöltötték, próbáltak etetni, nem nagyon voltam éhes, de egy negyed cikk narancsot és ropit azért ettem, csak hogy jó legyen a szám íze. Utóbb ez hülyeség volt, mert úgy éreztem megzavartam a frissítési ritmust a plusz bevitellel. Legjobb nekem ilyenkor ha maradok a műkajánál, víznél, sónál. Csak azért írom le, hogy ne felejtsem! A magnézium bevitele nagyon hasznos volt, mert a kezdődő görcsöket csírájában fojtotta el.
Az út idáig is csodaszép volt, de talán ez után jött a legszebb része. Nem vagyok a minden kanyarra és fűszálra emlékező típus, de ettől szebb pályát el se tudnék képzelni! Talán az Ágasvár és környéke volt a csúcsok csúcsa. Bevallom őszintén a versenyzés annyira nem izgatott, mert első alkalommal futni egy pályán nem nagyon tudom viszonyítani magam. Így hogy ki megy el mellettem vagy én ki mellett megyek el, nem nagyon foglalkoztatott. Csipit azért megjegyeztem a kis párducmintás nadrágjában:-)
Mátraszentimrére leérve barátságosabbra váltott az idő, egészen jó bőrben fordultam meg a sípálya alatt, és nagyon hasznos volt Tomi videója egy bizonyos dózerjárta elágazásnál! A pálya jelölés egyébként kifogástalan volt, egy métert se(!) néztem be, ami ugye nagy szó. A futómozgást még az enyhébb emelkedőkön is fent tudtam tartani és vártam vagyis frászt vártam, hogy kimenjen az erő vagy valami nehézséggel (görcs) kelljen megküzdeni. De Mátrakeresztesig se akart semmi agyoncsapni. Beérve a frissítőpontra 5 óra 10 perc környékén egy villámgyors víztöltés, pár pacsi, Tomi közölte: 6:40 környéke lesz (ha el nem…). Innentől ismert volt a pálya az előző 3 Muzslámból, így nem hittem a csúcsnak egyik kis megelőző padot, masszívan botoztam felfelé. Bár egy idő után azt éreztem többet vesz ki a bot, mint amit nyerek vele. Gondoltam összehajtom, de nem hagyta magát … a próbálkozásokkal elpocsékoltam néhány mentális eurót, már beletörődtem, hogy akkor így megyek. Az utolsó pillanatban aztán csak sikerült. Az egész csak arra volt jó, így utólag, hogy nem magamra figyeltem. A Muzsla tetőn valaki csendben megjegyezte, na már csak a Koncsúr és lent vagyunk. A Koncsúr utáni lejtőzésen is még kitartott a lábam, kellett is, mert a sziklás rész után, közvetlenül a Diós-patak árok előtti rész csúszott is. Itt ment el mellettem Lantos Bori (de Múzslásként), felém dobott egy hahót, ami jól esett. Úgy tűnik, lépten-nyomon egymásba botlunk a versenyeken. A Diós árkából felmászva az útra azért elkapott egy kis vér, mert észre vettem magam előtt Lázás Kornélt, úgy 100-150 méterre. Tudtam hogy a hátralévő másfél kili jól futhatóan lejt, és ami maradt azt még kipréseltem. Ellentétben a Szentendre traillel, amikor ez a maradék 5 perces kilire jó ha elég volt, itt meglepően jól mentem (3:40 körül) és befogtam, majd a pincesor előtt meg is előztem Kornélt.
6:42:21 a hivatalos idő. Férfi 34. (női 5:-), korosztály 7. hely.
De nem ezért voltam boldog, hanem azért mert holtpont nélkül egyenletesen tudtam végigmenni, ezen a csodálatos pályán. A verseny egyből a szívem közepe lett!
Boldogság még, hogy Csabinak sikerült elérni a sub 6 órát. (korcsoport 2.)
Az elején kicsit késve érkeztünk, így nem maradt idő a nagyon alapos bemelegítésre, csak egy gyors átmozgatásra, aztán beálltam az első-második sorba.
A rajtnál párszáz méter után a Lovas Gerivel (legjobb Bérce 5:55) kezdtünk együtt menni, akivel egyébként együtt is utaztunk előző nap. Az első 20-30 között futottunk, nekem kicsit magasabb pulzus volt, mint amit előtte gondoltam, de nem volt vészes, illetve a küszöb alatt bőven. Ezzel a tempóval kezdtük előzgetni azokat, akik a rajtnál túltolták és hamarabb kifulladtak. Az volt kicsit aggasztó, hogy Dendel Nikit utólértük és Oroszlánvár (10k) körül le is maradt, mivel két éve így futottam el a Nagy-Hársast is 🙂
A pulzus továbbra is olyan 6-7 ütéssel feljebb volt az általad kiírtnál, de nem volt semmi aggasztó jel, így értünk el Kékestetőig (19k), Geri egy sráccal olyan 200m előnnyel, de a ponton utolértem őket és rövidre véve a frissítést (egyébként a 3 ponton összesen kb. 3 percet veszítettem frissítéssel) utánuk indultam, azonban elkavartam az utat és mire észrevettem, buktam jó két percet. Emiatt a lejtőzést kelleténél jobban megtoltam, de a korábbi útitársakat már nem értem utol. Annyit elértem, hogy a pulzus belekarcolt a 170bpm-be és olyan 25 körül a vádlim csípkedéssel jelezte, hogy ez így sok lesz. A regenerációhoz kénytelen voltam olyan 155-157bpm-ig visszavenni, amit a következő 10 kilin tartottam is, ketten meg is tudtak emiatt előzni, de a rendszer legalább rendbejött.
Galyatető után aztán az egyik előzőt én értem utol – mint kiderült File Balázst – és váltogatva haladtunk olyan 100m-en belül. Ágasvári túristaház előtti mászásnál végül befogtam és váltottunk is pár szót, amiből kiderült, hogy éppen kicsit megborult, de eddigre nekem rendbejöttek a lábaim és saját tempóban elhagytam lassan őt. Valahol itt estem is egyet lejtőzés közben, de az aikidoban eltöltött húsz év hasznosnak bizonyult és egy remek ukemivel sértetlenül fogtam talajt, majd felpattanva ütemvesztés nélkül tudtam tovább futni.
Fotó: Mátrabérc Trails
Az utolsó ponton Mátrakeresztesnél nyitottam a botomat és a tavaly is bevált módon mentem fel a Muzslára, az utolsó nagy mászással. A vádlim az utolsó szintes kilinél ismét rendetlenkedni kezdett, de pár méter sétával mindig kidolgoztam a kezdődő görcsöt.
Az utolsó hat kili lejtőzés közben már csak annyi érdemleges történt, hogy Szőcs Anna, aki a Tátra Átkelésen is remekelt Pállfy Marci barátjával együtt, otthagyott egy remek futómozgással és másfél perccel előttem ért be. A vádlim már csak a vízmosásból kifelé mászva szemétkedett, aztán az utolsó 1700 métert is szépen meg tudtam futni és 23 percet javítva a tavalyi időmhöz képest, a tervezett 6:15-ön belül értem be, igaz a titkos álomidő 5:…:… elmaradt, de majd jövőre. Jól kifutottam magam és az tetszett, hogy sikerült az élen egyensúlyozva ésszel megoldani a fizikai gondokat.
Célidő 6:12:13, Abszolut 14. Férfi 11. Korcsoport 2.
Kevés versenyen tudok elindulni, de a Mátrabérc már-már kezd hagyományos versennyé válni a naptáramban, a hatodikat futottam a hétvégén.
Tavaly nyáron léptem be a Gizionok táborába és azóta Barát Gabi edzéstervei alapján futok. Tavaly és előtte évben 9 óra környékén értem célba a bércen, idén fél órát javítva, 8 óra 28 perccel sikerült megcsinálnom. Még mindig nem egy űridő tudom, de sokkal-sokkal jobb érzésekkel futottam végig, könnyű lábakkal, gyomorprobléma nélkül, fejben végig a pályán voltam, az Ágasvárról se akartam leszédülni és a Muzslán is – ha nem is könnyen-, de aggodalom nélkül átjutottam, a Diós-patakban se vertem tábort és mire kijöttem belőle még be tudtam gyújtani a vésztartalékokat és száguldani tudtam a célig.
A pulzusmérőmet béna módon itthon felejtettem. Pedig kikészítettem a többi cucc mellé, de valahogy levertem a földre az asztal alá, és úgy ahogy volt el is felejtettem felvenni. Kissé ideges lettem, amikor eszembe jutott ez a kocsiban a rajt felé robogva. De megnyugtattam magam azzal, hogy elég régóta futok, érzem már, ha túl sok. Lebeszéltem magam minden felesleges cucc bepakolásáról, nem hiányzott semmi, ami ne lett volna nálam, sőt még rövidebb futócuccban is indulhattam volna, mert meleg volt az idő. Én most először vettem elő idén a háromnegyedes futógatyát.
A rajtnál a mezőny végére álltam be, a rajt után nem sokkal fel is torlódott a mezőny pár sárfoltnál. Utána Oroszlánvárig nem győztem előzgetni az összeállt sorokat. Volt pár saras rész, nagyon nem lehetett kikerülni, gázoltunk a sárban. Kékesig könnyű lábakkal mentem, jó erőben éreztem magam. Oroszlánvár előtt közvetlenül ettem meg az első gélt, Kékes előtt a másodikat. Az első frissítőponton csak vízet adtak, az egyik 3 decis softkulcsomat kellett felölteni. GU géleket vittem én is, és a pontokon is az volt. Kékesre felfelé néha kissé megszédültem, ebből tudtam, hogy nagy a tempó. Ezért onnan többet gyalogoltam, hogy kipihenjem a mászást, mert a pontról lejtő jött, kellett az erő.
A kékesi ponton töltöttem fél liter vizet, ittam 2 deci kólát, ettem egy negyed banánt, 1 gélt zsebre raktam és mentem is tovább. Gyorsan továbbhaladtam minden frissítőponton.
Sombokor a múlt heti esőzéseknek hála nagyon jó talajjal várt minket, pont annyira volt nedves a talaj, hogy ne csússzunk a porban lefelé. Ezért szépen, jó tempóban le tudtam jönni. Csór-hegyre fel ettem még egy gélt, egy sótablettát és közben tempósan mentem felfelé, használtam a botokat. Galyatetőig is sokat emelkedik az út, ezt mindig elfelejtem. A pont előtti utolsó 3 km-ben nem sok futás volt. A pont előtt már korgott a gyomrom, de a pontig kihúztam.
A galyatetői ponton kóla+banán, a leadott depócsomagomból vettem elő ropit (az enyém biztos hogy tej/tejpor mentes) és töltöttem vizet. Rámköszönt egy régi ismerős, így jól elfelejtettem a nagy dumálásban egy gélt elrakni a pontról. A kilátóig gyalogolva megettem egy fél banánt, és gyorsan utánaszámoltam, hogy a következő pontig 13 km lesz, van még nálam 2 gél, az elég a 2 órára és a ropival megtoldom.
A Vöröskő kilátóig eszegettem a ropiból, de a fogszabályzó miatt csak lassabb tempónál tudok rágni óvatosan bármit is. Ez meg egy futható szakasz, így nem sokáig csócsáltam. Úgy időzítettem, hogy az Ágasvári emelkedőig megettem egy gél. Tavaly itt nagyon elhaltak a lábaim, most ehhez képest jól felmentem, egyenletes tempóban. A nagy lejtő itt is jobban tapadt, csúszás nélkül lehetett lefelé jönni. A turistaháznál kiürítettem a kavicsokat az egyik cipőmből. Itt a körülöttem lévő emberek úgy elmentek, hogy a frissítőpontig nem is láttam őket többet. Ez egy hosszú lejtő, fájt lejönni szokás szerint. Ettem egy gélt, pedig már közeledett a pont, de nem akartam halogatni tovább, nehogy baj legyen.
A mátrakeresztesi ponton feltankoltam kólával, vízzel, gélekkel, ment közben még egy uborkaszeletet elmajszoltam.
Sok, hosszú emelkedő van a Múzsláig. Botozva gyalogoltam, de már fájt a mozgás, fájtak a karjaim is. Jött pár síkabb, futható rész, igyekeztem futó mozgást imitálni, de éreztem hogy olyan nagy tempóm nincs már. De nem baj, ez is valami, futottam ahol lehetett, emelkedőket meggyalogoltam. A Nyikom-nyeregben bontottam egy újabb gélt.
Már fejből fújom a koncsúrokat, hány emelkedő van, így fejben nem zuhantam össze, hogy milyen sokat kell felfelé menni, aztán meg milyen sokat lefelé. A lefelé zötykölődés már fájt, a botokkal sabilizáltam magam lefelé futás közben, mert köves, megszáradt összetúrt saras volt az út. Néztem az órán hol járok kilométerben és hogy nagyon jól állok idővel. De már vártam, mikor kell a gerincről lefordulni a patak felé.
A Diós-patakból egész könnyen kit tudtam mászni és egy korty víz után begyújtottam a rakétákat, szárnyaltam a célig. Megvolt a flow, csak a bokámat éreztem, hogy a bazi nagy bokachip szétverte a csontom. Az utolsó kilométerem 5:22 perces volt. 🙂
A célbaérés hatalmas örömmámor volt. 8:28-as idővel boldog vagyok. Kiadtam magamból mindent, amit ma lehetett.
Összeségében nagyon elégedett vagyok. Keményen végig futottam, fejben ott voltam, az emelkedőket is jobban kifutottam, mint tavaly. Érzem, hogy használt az edzésterved, nagyon sokat erősödtem. Bár nagyrészt síkon tudok jó tempót menni, a lefeléken betoji vagyok, sokat fékezek, a felfeléket meg nem tudom sokáig kikocogni. De összességében sokkal jobb erőben vagyok mint tavaly ilyenkor.
Amiatt van csak rossz érzésem, hogy sok hibát elkövettem. Többet kellene versenyre mennem, mert izgultam egész héten. A pulzusmérőért nagyon kár, de igazából nem volt holtpontom, végig fejben ott voltam, jó volt a gyomrom. Múzslára menet megfogadtam, hogy elkezdek karra is edzeni. 🙂
baratrunning.com 