Hónap: április 2015

Sárvár, egyéni csúcs, OB 3. – Hanka beszámolója a 24 órás OB-ról

Posted on Updated on

Hanka_go24 óra futás, 187,89 kilométeres új egyéni csúcs, országos bajnoki 3. helyezés, korosztályos 1. helyezés. 14 kilométeres javítás a tavalyihoz képest. Életem eddigi legnehezebb versenye volt. És akkor most már talán el is tudom rendesen kezdeni az írást.

A sárvári futás már évek óta nem marad ki a programból, a szívem csücske, 5 éve voltunk először, 4 éve ott futottam az első ultrámat, szeretem, jó ott lenni. A 24 órás futás pedig az UB felkészülés számomra fontos része, erőfelmérő, tapasztalatszerző verseny volt tavaly, idén már ennél picit komolyabban vettem, szerettem volna egy jót futni. Az edzések jól mentek, a székesfehérvári 12 órás verseny is, idén a bokámat sem sikerült szétvernem, minden jól alakult. Persze nem én lennék, ha nem történt volna mégis valami: a Vivicittán a 10 kilométeres iramfutáson elestem, lehorzsoltam a térdem és csúnyán bevertem a csontot is, aztán sikerült eléggé megfáznom, pihenni sem tudtam túl sokat a verseny hetében, mert Milcsi betegeskedett, így otthon voltam vele és úgy dolgoztam. Persze semmi nem tántoríthatott el a versenytől, kúráltam magam, ahogy lehetett, a takonykórom kissé javult, de nem lettem 100 százalékos.

Pénteken szokás szerint jött Anyukám, hogy átvegye Milcsit a hétvégére (addigra ő meggyógyult), és mi Milánnal el tudjunk menni Sárvárra, a mi kellemes wellness hétvégénkre. Szokás szerint a Rozmann panzióban szálltunk meg, ugyanazt a szobát kaptuk, mint 4 évvel ezelőtt. A tésztapartin jött a szokásos bandázás, krumplis tészta, utána még egy plusz vacsora, csak a rend kedvéért, aztán lehetőség szerint pihenés. Egészen jól aludtam, de éreztem, hogy azért elég fáradt vagyok (mondjuk ez kb. 3 éve folyamatosan így van, azóta nem tudtam magam tisztességesen kialudni). Reggeli a szokásos helyen, kávé, készülődés, ahogy mindig.

A Márton Team-hez cuccoltunk le, mert a társaságban mindig van valaki, aki nekünk is tud picit segíteni a frissítésben, Attila és Kinga a saját csapata mellett minket is mindig istápol, ha szükségünk van rá. Most az Ironteam-ből Barnabás és Jutka is ott voltak, és Csákány Kriszta is, aki Blue-nak jött segíteni, de azonnal mondta, hogy ránk is figyel, csak szóljunk, mit kell segíteni. Nicol is jelezte, hogy ha bármiben tud segíteni, csak szóljunk, ott vannak ők is. Szóval egy szép nagy frissítőcsapat vett minket körbe, és megint megbizonyosodtam róla, hogy nagyon nagy szükség van a munkájukra és a támogatásukra, mert sokkal könnyebb úgy futni, ha van segítség.

Az idő melegnek ígérkezett, így az utolsó pillanatban – a rajt előtt 2 perccel – ujjatlan trikót vettem a póló helyett. Idén még nem volt rajtam ujjatlan, rövidnadrág is csak háromszor, szóval a melegre nem nagyon tudtam az edzéseken készülni. Elrajtoltunk, az első kör kényelmesen telt, a lényeges esemény az volt, hogy rájöttem, rosszul állítottam be az órámat (gyengére hagytam a GPS jelet), így nem fog rendesen mérni, igazából nem lesz sok értelme viselni, mert a GPS jel pontatlansága miatt sokkal kevesebbnek méri a távot, legfeljebb a pulzusom tudom rajta figyelni. Hamar elkezdtem a frissítést, igyekeztem sokat inni, hogy ebből ne legyen baj, és az időközben kirakott hideg vizes vödrökből elkezdtem magam locsolni, hűteni. Tudtam, hogy más esélyem nincs a meleg legyőzésére, csak ha hűtöm magam. A tempót nem erőltettem, 6 percen belül futottam, gyorsítani nem akartam. Teltek a körök, ha volt kivel, akkor beszélgettem, hiszen együtt futni könnyebb, és még az idő is gyorsabban telik. (Persze nem telik gyorsabban, csak szeretnénk, ha így lenne.) Nicol szólt, hogy kezd pirulni a vállam, be kéne kenni, ezt gyorsan le is rendeztem az asztalunknál, bekentek, mentem tovább.

Kb. 1 óra után felvettem az mp3 lejátszómat a dobozomból és elkezdtem zenét hallgatni. Érzésre egész jól haladtam, nem volt különösebb gond a melegen kívül, de hát mindenkinek ugyanilyen meleg volt, úgyhogy nem panaszkodtam. Milánnal is haladtunk együtt kicsit, mondta, hogy megint fáj a térde, amivel a verseny előtt sokáig szenvedett, ez így nem lesz jó, valószínűleg ki fog állni. 2 óránál sajnos tényleg ki is állt, nem örültem neki, sajnáltam, de okos döntést hozott a saját érdekében. A helyzetben persze pozitívumot is találtam: segíteni tud nekem a frissítésben, illetve tud aludni éjszaka, így pihentebben haza tud vezetni, mintha végig futott volna. Milán kb. 5 perccel a kiállása után már szerepet is váltott, nem a sebeit nyalogatta, hanem azonnal teljes figyelemmel fordult felém, és nézte, miben tud segíteni, hogy minél jobban tudjak futni. Közben az órám elkezdett elég magas pulzusértékeket mutogatni, úgyhogy fogtam és letettem a pánttal együtt, hagyjon engem békén, meleg van, persze, hogy magas a pulzusom, nehezen fog lejjebb menni, nem idegesítem magam ezzel, inkább ne is lássam. Aztán a cipőben kezdett el nagyon melege lenni a lábamnak, azt pedig utálom, úgy éreztem magam, mint akit bedunsztoltak, kértem Milánt, hogy vegye elő a Hoka Cliftont, a Valort le fogom venni. Gyorsan cipőt cseréltem, és már jól szellőző lábbal futottam tovább, egy fokkal máris jobb volt. Folyamatosan ittam, locsoltam a fejem vízzel, vizeztem a sapkám, a topom, de még a nadrágomból is csurgott a hideg víz, Jocival meg is beszéltük egyszer, hogy ő is bepisilt, meg én is – vagy legalábbis úgy nézünk ki. Mindenki harcolt a meleg ellen, ment a pancsolás, hűtés, Dóri és Nicol is adott jeget, Milán a törölközővel hűtött. Meg is állapítottam, hogy ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha. A pálya széléről folyamatosan jöttek a biztatások, és persze a futók között is. Teltek az órák, gyűltek a kilométerek, kb. 6  perces átlagot tartottam elég sokáig. Ittam, vécéztem, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, a gyomrom nem volt túlzottan befogadóképes állapotban, és sajnos a központi frissítőasztalról hiányoztak azok a dolgok, amiket mindig csipegetni szoktam, úgy mint ropi, sós perec, vajas kenyérke, barackkonzerv – ezeket mi nem hozunk, mert eddig mindig voltak. Azért benyomtam időnként egy-egy gélt, ettem pár falat kókuszrudat, Kriszta belém tukmált egy kis ananászkonzervet meg a levét. Haladtam, zenéltem, vizeskedtem, hűtöttem magam. Ha volt kivel futni, annak örültem, Lubics Gyurival akadtunk össze többször és futottunk együtt egészen jó tempóban, Igorral is mentünk közösen, egy-egy szakaszra Márton Attila is becsatlakozott, ezek az együtt futások mindig “rántottak” rajtam egyet és jobban haladtam. A szurkolók aranyosak voltak, jöttek a biztatások, különösen Lubics Szilvitől esett jól, amikor hajrázott és mondta, hogy szépen mozgok.

Az első 6 óra elég gyorsan eltelt, ezt onnan vettem észre, hogy a 6 órás futók szépen megálltak, egy kör remekül eltelt azzal, hogy sorra gratuláltam mindegyiküknek – persze futás közben -, pacsiztunk, Dórit megölelgettem. A verseny negyede eltelt, mondjuk erre nem szabad gondolni, de hát ez az igazság. A női versenyben ekkor már stabilan a 3. helyen álltam Viki és Évi mögött, mint ahogyan arra előzetesen számítottam. Talán nem tűnik elbizakodottnak, de azt gondoltam, hogy nekem ebben a mezőnyben a 3. helyet meg kell tudnom szerezni, és minden nehézség alkalmával ez is bevillant, hogy ezt a lehetőséget nem szabad hagynom elúszni. A legjobbjaink a VB miatt most nem jöttek az országos bajnokságra, Szilvi, Edit és Kriszta segítőként voltak most jelen, így itt volt a nagy lehetőség, hogy legalább egy OB bronzérmet szerezhessek. Tudom, hogy nem ezért futunk, én sem ezért csinálom, de ez igenis elég motiváló dolog. És Milcsitől is úgy köszöntem el, hogy megígértem neki, viszek haza egy serleget. Ez szintén motiváló volt.

Tovább Hanka blogjára a teljes beszámolóért

Akinek életre keltek az álmai

Posted on Updated on

Sári Nóra az egyik legelszántabb tanítványom, aki mindig a maximumra törekszik, a WMN.hu készített vele interjút.

Sári_Nóra

Vannak rendkívüli nők, hihetetlen történetekkel. Olyanok, akiktől egy kicsit elvettek, de kaptak a sorstól mást cserébe, például el nem fogyó kitartást. Sári Nóri története éppen ilyen, és ő nem csak az álmait váltotta valóra, hanem egy kicsit túl is szárnyalta azokat. Prónay-Zakar Gina írását olvashatjátok.

Ránéztem az órára: vasárnap délelőtt, negyed tizenkettő. Már tutira befutott. Két nappal korábban csak letörve legyintett, amikor a várt félmaratoni idejéről beszélgettünk. „Két óra alatt kellene lefutnom. De ez totál reménytelen, nem tudom, hol lenne bennem annyi tartalék”. Pár perccel később pittyen a telefon: 1:55. Megcsinálta. Persze, Sári Nórában mindig van tartalék. Nóra cégvezető, kétgyermekes anya, közgazdász, alapítványi kurátor, maratonista. Aki imádna rockzenét hallgatni futás közben, de nem teheti. Mert 80 százalékosan hallássérült.

„Így születtem, de két évig sikerült becsapni a környezetemet. Szájról olvastam, a levegő rezgéséből észleltem, hogy tapsolnak mögöttem. Nem volt egyértelmű, de anyám egyéves koromtól nagyon gyanakodott, hogy valami nem stimmel. Majdnem hároméves lettem, mire diagnosztizáltak, akkor kaptam hallókészüléket.” Ez azonban már késő volt: óriási hendikeppel, több évnyi lemaradással indult, és emiatt a hangképzés később is nehézségeket okozott. Ráadásul a nyolcvanas évek elején járunk, egy hajdú-bihari nagyközségben: nem volt szokás, hogy fogyatékkal élő gyerekeket integráltan oktassanak. De Nóra szülei, akik első generációs értelmiségiek voltak, a diagnózis pillanatától elkezdték szisztematikusan készíteni arra, hogy egészséges gyerekek között is megállja a helyét.

Tovább a teljes interjúra

Mátrabérc Trail 2015 – Kerékgyártó Peti beszámolója

Posted on Updated on

Lehet hülyén hangzik de nekem sokkal jobban tetszett a tavalyi 5:30-as rajt. Mindig korán kelek és nem nagyon zavar a dolog, jó volt látni, hogy majdnem mindenki panaszkodott… Tudom szemét vagyok;-)

Eddig akármilyen kondiban voltam soha nem sikerült jól megfutni. Nagyon régóta szeretném, hogy végre 6:xx valamennyi legyen. Valamiért ez van beleégve a rendszerbe. Ez olyan lélektani határ, mint az első maraton. “Jaj csak 4órán belül legyen”. Fiatalság, bolondság, aztán hamar rájöttem,hogy lehet 4óra fölött is jó maratont futni. És lehet 7óra fölött is jó Mátrabércet futni. 🙂

Sok ismerős a rajtnál, trécselés, röpködnek a rosszabbnál rosszabb poénok, mindenki kérdezget mindenki, hogy “Mennyit tervezel?” -Párszor már voltam, remélem nem tévedek el, így 54km-t 2800 méter szinttel. “Ha-ha-ha! Humorbonbon volt reggelire?”
I love ‪#‎sohanemjottbeahumorodmostmennyireviccesvagyok‬ poén

matraberc_trail

Kép: Mátrabérc Trail

Lassan csak elindulunk. Próbálok a végére maradni, inkább én előzgessek minthogy átlépjenek rajtam. Csanya kiabál mellettem mindenfélét, mindenkinek. Ez kicsit megnyugtat de szép lassan tovagurulok. Sok az ismeretlen arc, sokan folyamatosan csacsognak.
Pont nem az első 20km-en vitatnám meg az élet nagy dolgait, de nem akarok észt osztani.

Oroszlánvárnál az első frissítő,van mindenem nem állok meg. Jön a meredek rész, erőből szúrom le botokat és nagyon figyelek,hogy ne rontsam el a levegővételt. Kívülről lehet hülyén néz ki de nagyon bevállt, hogy egy nagy levegő be két kis részletben ki. Ezt folyamatosan tartani. A tempo gyorsul, pulzus megy fölfelé, de nincs zihálás, nem dobolnak a fülemben.
Hegytetőn kis séta, nagy levegő, nem hiányzik, hogy félrenyeljem a bambit vagy a zselét.
Innentől pár kivételtől eltekintve majdnem végig fölfelé. Nagyon nagy meredek nincs csak a Kékes előtt egy rövid szakasz. Érzésre még menne de csak annyi emelkedőt futok ki amennyit a pulzus enged. Ez az első hosszabb megmozdulás Gabi szárnyai alatt, nem akarok rosszalkodni:-)
Szorgosan nyomkodtam végig a részidőket de megfogadtam, hogy nem nézem az időt, majd csak a Muzslán.

A frissítésre szánt időt próbáltam minél rövidebbre szabni. Kis zacsiba bekészítve a következő szakaszra tervezett kaja. Két üres kulacs ki, két teli be. Szemét ki, kis zacsi be. 20mp. Nem is rossz.:-) Kedv, futóművek rendben, lehet rombolni lefelé. Pulzus enged, kipörögnek a kerekek… Egészen addig amíg nem emelem rendesen a lábam és esek egy nagyot… a repülőfázis megvolt, visszapattanás helyett futóművek nélküli landolás és csúszás…a helytelen kivitelezés ellenére szerintem Balázs büszke lenne rám. Miután megnyugtattam a segítségemre érkezőket, hogy csak a lelkemen esett egy kis csorba lehetett gurulni tovább. Meredek rész jön lefelé. Fától-fáig mennek, kapaszkodnak a kollégák. Tök jó, hogy vannak botjaim, lesíelek mellettük.
Galyáig van még két meredekebb emelkedő, kicsit visszaveszek, viszont a pont előtti alattomosan emelkedő részen joggolok. Hmm, ilyen se volt még.

A ponton üres kulacs ki, teli be, szemét ki, következő adag kaja be. 35mp. Kezd lassulni a rendszer. 🙂

Galyatetőtől Ágasvárig kicsit ugyan hullámzik, de lehet rombolni. Várom ezt a részt, még soha nem tudtam jól megfutni. Előtte még emelkedik, ezt kihasználva, ami kaja nálam van mind betúrom. Ha rombolni akarok úgysem lesz időm enni, de a battery kelleni fog.
Kaja után még pár perc pihi, nincs kedvem lehányni a környéken bóklászó turistákat.
Végül “szabadjára engedtem a combomban tomboló pokol kénköves tüzét”…
Nézem az órámat, pulzus rendben, lehet gurulni. Nagyon élvezem és még haladok is. Fröcskölnek előlem jobbra-balra a turisták. De azért annyi időm van, hogy elmorzsoljak egy sós könnycseppet a tavaly felavatott “Itt is hányt Peti” emlékhely előtt.
Ágasvár előtt Kalotai Levi írja a rajtszámokat. Jó látni és valahogy extra nyugalmat kölcsönöz mikor egy HŐS bíztat.
A két meredek hupli nem esik jól de nem lehet minden tökéletes. A meredeken megint lehet síelni lefelé. Csak egyszer kell bocsánatot kérnem a kiránduloktól, amikor az egyik bal kanyarnál – amit bővebbre vettem mint kellett volna – beterítettem őket porral.
Haladok, de érzem, hogy combra még gyúrni kell. Augusztus végén ez kevés lesz. A meredek szakasz végén Szabó Gerivel akadok össze. Végig kerülgettük egymást. Nekem a fölfelé, neki a lefelé megy jobban.
Mátrakeresztesen egy utolsó frissítés és lehet nekimenni a Muzslának.

Ja, ha már frissítés. Kezd kiforrni a rendszer. Mindig is kísérleteztem, hogy mikor mit érdemes és mikor mit fogadok szívesen.
Inni csak vizet. Az iso sehol sincs úgy bekeverve ahogy szeretem, a kolától hányok, így ez hamar eldőlt.
Ami viszont nagyon bejött az a házilag kevert gél. Semmi turpisság nincs benne csak az iso port gél sűrűségűre keverem. Két decis kulacs, kis víz az aljára, majdnem tele porral, kis víz a tetejére, majd felrázva nem keverve. De csak azért így mert kicsi a kulacs szája, nem férne bele a kanál. 😉
Iso téren is ment a tesztelgetés, kipróbáltam majdnem mindent, végül a Herbalife 24-es sorozatnál kötöttem ki. Nagyon jó, lehet nyelni mint kacsa a nokedlit.
Édes megvan de kell valami sós is. Sponser sós gél ok, bár olyan mintha nyers tésztát ennék…Ha ízesebb dologra vágyom akkor sós paradicsomleves. Fél liter húzóra és enyém a világ. 😉 Vésztartaléknak mindig van nálam leveskocka. Csak akkor érdemes használni ha van hozzá elég bambi. Ha nincs, elég nyögvenyelős de azért szerethető. Minden mellett másfél óránként egy magnézium. Ja és a poriciózott ellátmánynak minden szakaszon el kell fogynia.

A Muzslától mindenki odavan, hogy “128-szor érzed,hogy fent vagy aztán, mindig van még egy hupli.”
Hát nem tudom. Lehet bennem van a hiba, de világosan le van írva, hogy Mátrakeresztes 41,1km, Muzsla 47km. Amíg ez nem ketyeg le…persze vannak dombtetők, de mindig látszik, hogy van még hova menni…
Jó volt a fölfelé, olyan részeken is futottam ahol eddig még nem. Hegytetőn utolsó részidő és most ránézek az órára. Csalódott vagyok, érzés alapján jobbra számítottam. Nagy rombolást terveztem lefelé de így már nem akartam túlfeszíteni a húrt. Geri megint jön, klasszikusokat idézve “ő legurul én lepattogok”
Mire leérek elszáll a csalódottság. Miért kellene csalódottnak lennem? A tavalyi időn faragtam, Gabi utasításait maradéktalanul betartottam, feladat teljesítve, kék halál nem volt, kajálás sikerült, futómozgás megvan…

Szerintem jó az irány. Ákibácsi gondolatait másolnám ide. “…Szóval jó volt ez így, kell valaki aki megmondja…”