beharangozó

BUFF 12 óra – Hanka, beszámoló

Posted on

Nem is tudom, honnan is indítsam ezt a versenybeszámolót. Ádámig és Éváig nem mennék vissza, de odáig igen egy gondolat erejéig, hogy utoljára 2015 márciusában, azaz 6 és fél éve futottam 12 órás versenyen, azóta nem indultam ebben a számban. Volt 100-as, 111 km-es UTT, hosszabb, de befejezetlen UB, a csodálatos Spartathlon, de 12 órás nem. Nem jött össze, mikor utoljára 12 órásra készültem, a felkészülés hajrájában, 2 db 100 kilométeres hét után kiderült, hogy már nem vagyok egyedül a testemben, így érthető módon nem indultam el a versenyen.

Utoljára 2019 májusában futottam „rendes” ultrát, még a terhesség előtt, az Ultra Lupa kínlódás volt idén nyáron, baba utáni visszatérő próbálkozásnak oké volt, de ultraversenynek nem igazán. Úgy éreztem, most jött el az én időm, hogy egy 12 órással belecsapjak újra a lecsóba, és visszategyem magam az ultrás térképre végre.

Gabival egyetértésben neveztem be a BUFF 12 órás számára. A Lupa utáni nyögvenyelős szenvedésből és eret vágós edzésekből szépen lassan elkezdtem jobb futásokat produkálni, megérkezett a motivációm, egyre jobban mentek a feladatos edzések is, visszajött a normál, kényelmes tempóm. Nagyon sokat tett hozzá a motivációmhoz Milán 4. UB célba érkezése, és a futóim utóbbi hetekben nyújtott teljesítményei, éreztem, hogy most kell nagyon felkötnöm a gatyámat!

Akartam, hogy ez a verseny jól sikerüljön, de nem „túlakartam”, mert az meg már átbillentett volna a másik oldalra. Úgy akartam futni, hogy jó legyen, jól érezzem magam, arra gondoltam, hogy lesz 12 órám a hobbimra, amit nagyon szeretek, lesz 12 órám egyedül, amikor nem ugrál egyik imádott gyerekem sem a fejemen és nem hallom azt 2 percenként, hogy anya. Nem akartam mást, csak futni, és bíztam benne, hogy ebből a csak futásból majd lesz egy jó eredmény.
112 kilométer volt eddig a legtöbbem 12 órán, az volt az alap cél, hogy ez megfussam, ez már szint a Spartathlon nevezéshez (nőknek), de a fejemben megjelent a 118-as szám, hogy ezt kéne teljesíteni, és ahogy gondolkodtam rajta, teljesen reálisnak éreztem. Ehhez „csak” szépen 6 perces körüli tempóval kell futni 12 órán keresztül, és meg is van, és persze közben nem alibizni a frissítéssel, mosdózással, nem álldogálni sehol, hanem haladni. Teljesen jó célnak éreztem, és nem is nyomasztott egyáltalán. A 120 is ott volt az agyam egyik szegletében, hogy az hű de jó lenne, de nem akartam túl sokat markolni egyszerre, túl nagy nyomást helyezni magamra.

Jól jött nagyon, hogy szerdán volt a futóimmal egy kis beszélgetés a Spartathlonról (ők kérték, hogy meséljek róla), és ennek apropóján előkerestem a motivációs papírjaimat, a gondolatstopos stratégiáimat, amiket anno Paál Emőkével végigvettünk. Átolvastam őket, memorizáltam, mikor milyen stratégiát is szoktam alkalmazni, ha éppen jönne valami negatív gondolat, mit kell mondanom magamnak, mivel tudom magam előre hajtani.

Fotó: TillasPhoto

Frissíteni Milán és Miki jöttek velem, a gyerekekre pedig Anyukám vigyázott nálunk, így mindenki jó kezekben volt. Szombaton hajnalban keltünk és mentünk Balatonfüredre, hamar odaértünk. Nem mondom, hogy kipihent voltam, az igazsághoz hozzátartozik, hogy több mint másfél éve nem aludtam át egyetlen éjszakát sem, Mira még mindig ébred éjjel legalább egyszer és eszik is, és sokszor akkor sem alszom jól, amikor ő hagyna aludni. Tudtam, hogy ez a magam előtt görgetett alváshiány és az általa okozott fáradtság meg fog jelenni a versenyen, csak kérdés, hogy mikor. Készültem rá jelentős mennyiségű koffeinnel, és bíztam benne, hogy át fogom vészelni valahogy.

A frissítés nálam kardinális kérdés mindig, főleg az elrontott Ultra Lupa után volt fontos, hogy itt minden működjön, előre kigondoltam és átbeszéltük Milánnal, mit hogy szeretnék. Mivel az edzéseimen folyékony frissítéssel megyek, így ez volt az alap itt is, ameddig megy és működik, a GU Roctane itallal megyek, amit egy 1,5 decis kis gélkulacsba kértem adagolni, hogy magammal tudjam vinni a körre, és elkortyolgassam. Vittem elektrolit kapszulát 10 GU gélt is, kólás, ananászos és csokis-kókuszos ízekben, valamint kólát (cukrosat!), sós perecet, meg két kis dobozos gyümölcslét, és természetesen vizet. Nem akartam túlgondolni, ezekből akartam megoldani a futást – ha túl sok a választási lehetőség, és túl van tervezve a dolog, akkor az nálam nem működik, ezt megtanultam már.
Ugyanígy az öltözködéssel sem akartam sokat vacakolni: alulra Compressport nadrág és szár, Feetures zokni, Hoka Clifton 7, felülre rövidujjú, a reggeli hideg miatt egy vékony, de meleg futópulóver, kesztyű, a fejemre a szokásos baseball sapka, fülembe pedig a zenéim.

8-kor volt a rajt, addig a 48 órások voltak a pályán előző nap óta, velük „ismerkedtünk”, hogy kik is futnak, aztán hozzájuk csatlakoztunk be mi és a 80 kilométeresek. A rajtban Csécsei Zoli állt be mellém, régen futottunk együtt (néha hétvégi edzésen a szigeten futott velem 2-3 lassabb kört, ha összetalálkoztunk), most legalább mentünk együtt 3 métert, pedig én próbáltam tapadni, haha. Nem volt nagy mezőny, de nekem most az volt a lényeg, hogy magammal versenyezzek, magamat legyőzzem a lehető legtöbb szempontból, és este 8-kor úgy jöjjek le a pályáról, hogy mindent kihoztam magamból, amire ezen a napon képes vagyok. Hogy a mezőnyben ezzel hol vagyok, másodlagos kérdés, a teljesítményem és a kilométerszámom a lényeg, az az enyém igazán.

Kényelmes tempóban kezdtem, csak magamra figyelve, az volt az alkum magammal, hogy bármennyire is pörögnék, 5:40-nél nem mehetek gyorsabban, mert ha elfutom az elejét, akkor a végén lesz szar, hogy már nem tudok menni. A „szeretek futni” érzést akartam a lehető legtovább érezni, és ehhez az is kell, hogy ne hajtsam szét magam már az elején. Az első kör eseménytelenül telt, bemelegítésnek jó volt, közben Milán és Miki elmentek reggelizni egy jó kis kávézóba, irigyeltem tőlük a lazacos szendvics-kávé-süti kombót, de én a napot a GU cuccokkal kalibráltam, nekik meg kellett a gourmet élmény ahhoz, hogy jól tudják nekem adagolni a tápot.

A második körben felvettem a kis kulacsot az asztalról, és megkezdtem a frissítést, szépen kortyonként, nekem ez így megy jól, így szívódik fel a cucc, szerencsére a szénhidrát-koncentráció pont megfelelő volt, jól számoltam ki. Közben ledobtam a kesztyűt, az már nem kellett, a fiúk visszaértek a reggelizésből, én gyűjtögettem a köröket, ismerkedtem a pályán lévő futókkal. Szerencsére sok régi arc volt, akikkel ismerjük egymást, volt kikkel összemosolyogni, hajrázni, inteni, közben pedig élmény volt figyelni, ahogy az élen a fiúk, Csécsei Zoli és Erős Tibor húzzák egymást. Jó volt a pályán lenni, újra ebben közegben lenni, futni, és közben figyelni a többi futót. Figyeltem kifelé, de még többet figyeltem befelé, hogy vagyok, hogy vannak a lábaim, hogy van a gyomrom, mit érzek, megvan-e a „szeretekfutni” – szerencsére jellemzően minden oké volt, érzésre is, és az adatok szerint is, amiket az órámon láttam. A fiúk adagolták az italkámat, iszogattam, vizet is, a testem szépen vitt előre.

Az első 2-2,5 óra eseménytelenül telt, egyszer csak megvolt a félmaraton, aztán közeledett a 30 km, viszont ezzel együtt kezdtem érezni, hogy a fáradtság egyre inkább eluralkodik rajtam, húz a fejem, rajtam van egy kis szédelgés is. Tudtam, hogy jönni fog, de reméltem, hogy nem ennyire korán. Az ultrafutás egyben problémamegoldás is, úgyhogy gyorsan szóltam Milánnak, hogy koffein kell most, kérek kólát, majd egy kólás gélt is, meg vizet, mert húz a fejem. Elkezdtem magamba körönként lapátolni a cuccokat, és reméltem, hogy mielőbb hatnak, közben tartottam egy gyors pisiszünetet is, és hideg vízzel alaposan megmosakodtam, szintén a feléledés érdekében. Izomzatilag semmi gondom nem volt, a lábaim vittek, nem gyalogoltam, csak a frissítésnél, akkor is igyekeztem rövidre fogni, 100-200 métereket maximum. A tempóm bőven a 6 perces átlagon belül volt, úgyhogy nem aggódtam nagyon, tudtam, hogy át kell lendülnöm, ebben Milán is igyekezett segíteni, mondta, hogy igen, tudja ez milyen, neki is ez volt az UB-n, el fog múlni, ne hagyjam magam és menjek. Mentem, volt pár lassabb kilométer, de a maratont is 6 percen belüli átlaggal értem el, és nem volt gond azzal, hogy a magammal megbeszélt kényelmes tempót tartsam.

Fotó: TillasPhoto

Tovább a teljes beszámolóhoz Hanka oldalára >>>

Deseda Ultra Maraton – Neubrandt József, beszámoló

Posted on

Emberkísérlet, avagy

Utazás az ismeretlenbe
Utazás egy idegen helyre.
Utazás Föld és ég között,
Utazás a semmibe.
(Azért a Tátrai Band mégiscsak jobb mint a Ding-ding -don vagy Jimmy.)

Mivel Gizionná válásomkor senki nem mondta, hogy írjak valami bemutatkozás félét, ezért az eleje kissé hosszú lesz.

A történet első fejezete kb. 30 éve íródott, még katona koromban. Egy baka ráér futni, én hát futottam. Rövidet is, hosszút is. Röviden voltam talán tehetségesebb, tudtam volna női országos csúcsot futni 100-on, már ha… De mentek az 1:45-ös körök is elég hosszan az atlétika pályán. Nagyképűen kiszámoltam, hogy az kell a 3 órás maratonhoz, de 20k fölé soha nem jutottam.

A következő fejezet kb. 5 éve volt, amikor a lányomat vártam egy maraton céljában, és úgy éreztem, rossz oldalán állok a kordonnak. Ez az érzés megismétlődött tavaly, amikor nagyobbik fiamat vártuk márciusban, ugyanott.

Másnap elmenem futni. 55 éves voltam, sokáig már nem várhattam.

És persze nem ment.

Pedig rendszeresen szaladgáltam a barátokkal, labdarúgást mímelve a pályán. De egyre lelkesebben csináltam, amíg augusztusra szembesültem azzal, hogy nem fejlődök. Ide terv kell. Csináltam is magamnak egyet, azzal a céllal, hogy legyen meg a 10k 1 órán belül. (Nem röhög…)

Polár óra, edzés terv, hajrá! 6 hét alatt sikerült, és ez a hat hét tett futóvá.

Rendszert hozott a rendszertelenbe, célt a céltalanba. Mint mindenki, én is rögtön félmaratont, meg maratont akartam futni. Az őszi félmaraton, meg a Szilveszteri Velencei-tó kör még ment a “hatpercesekkel” de a márciusi maraton már nem.

Ezután kerestem meg Gabit.

Az első beszélgetésen elmondtam neki, hogy nekem a hosszú távokról ( 400+) van biciklis tapasztalatom , meg a 23, 24-órás versenyekről is. Szívesen megnézném a Desedát.

(Fel lehet tenni a kérdést, milyen arányban lehet átszámolni a biciklizést futásra.
Elárulom: semmilyenben. Más mozgás, más izmok.)
Nem azért, mert végig tudom futni, hanem mert olyan közeg, olyan verseny, ahol ki lehet próbálni dolgokat. A többszöri elindulást, az éjszakai futást, és megnézni a hajnalt a futópályáról.
Gabi azt mondta, neki szoknia kell a gondolatot. Gondoltam, hagy szokja…:)

Szépen haladtunk a távokkal, heti adagban a 70k-t közelítettük, amikoris kb. két hónappal a Deseda előtt, eltörtem a bordámat. Szerencsére két hét kihagyás után a doki azt mondta, “tőlem futhat, maga fogja érezni, ha fáj”. Így elkezdhettünk megint építkezni.

A verseny maga a kaposvári Deseda tó körül zajlik, azzal a reklám szöveggel, hogy fuss itthon egy Spartathlont, úgy, hogy közben a család is ott lehet. 14km egy kör , ebből kell 18-at futni. Sátorozás, haverok, buli, Fanta. Az út végig szép, jól futható, elég változatos is, nem sok szinttel.

Mivel úgysem tudom végig futni, úgy terveztem, hogy amíg a hőfok 30 alatt van, addig futok, 30 felett, fürdés, fagyi, palacsinta. És majd éjjel nyomom a hűvösben.

Gabi nem így gondolta.

Átküldte a “tervet”, hogy az első 12 órában próbáljak 2 óránként egy-egy kört teljesíteni (persze kis szünetekkel, nyújtás, kisszervíz…) a második 12 ben 2,5 a harmadikban 3 óránként.

Ez olyan sok kör, meg kilométer, hogy ekkora számok már csak középiskolás matek könyvben fordulnak elő, így hát ezzel nem nagyon foglalkoztam. Lesz ami lesz.

A versenyt megelőző éjjel, persze nem aludtam, egyrészt nagy volt a zsivaj, másrészt hajnalban jött egy nagy vihar, villám, dörgés eső. Titkon azt hiszem reméltem, hogy a vihar miatt nem is kell futni.

Ilyen előzmények után álltam oda hajnali 6 órakor, a rajtba. Előttem 252k, amiről tudom, hogy irreális. Viszont nem tudom, hogy mi a reális. Ezért jöttem, hogy megtudjam.
Mivel a vihar elvonult, és jól lehűtötte a levegőt, az első három kör ( ez első maraton) nagyon jól telt. Igyekeztem tartani Gabi utasítását, hogy kb. 2 óránként induljak új körre.
Viszont a pulzusban alatta maradtam. 138-at javasolt, én igyekeztem a 130-135 tartományban maradni. Így olyan 7 perc körüli ezrekkel bőven 1:40 alatti körök jöttek ki.
A harmadik kör után elmondhattam, hogy megérkeztem az “ismeretlenbe”, hisz maratont is csak most futottam másodszor, többet pedig soha nem futottam eddig.

A bajok a 4. körben kezdődtek, amikor elvonultak a felhők, és tűzte a fejem a nap.
Mivel az első körökben nem kellett sapka, így nem is volt nálam. Többször bele kellett sétálnom, hogy ne menjen magasra a pulzusom.
A kör végén gondoltam rám férne egy komolyabb szervíz, így ettem egy kis ragulevest, és fürödtem egyet a tóban. Rendbe is hozott a kis pihenés.
Az 5. kör második felére egy ismerős csatlakozott, így az hamar eltelt.
Ekkor hibáztam, mert a 6. körre túl gyorsan mentem ki. Talán kicsit elbíztam magam, hogy milyen jól megy. De sétával kombinálva azért beértem, így meglett az aznapi második maraton is. Nem emlékszem pontosan, de talán 13 órán belül.

Itt ismét hosszabb szünetet tartottam, kis tészta vacsorával, lábáztatással a tóban. A déltől folyamatos. napsütés azért már éreztette a hatását. Szerencsére a körön sok az árnyék, de a 30 fok az 30 fok. 4 frissítőpont van a 14km-en de az ott lévőitalok (víz, izó, kóla, citromos sör) már messze nem hideg, így nehéz belőlük eleget inni. Jég sajnos nem volt.

Megvártam a sötétet, és fejlámpával nekiindultam a 7. körömnek.
Ez volt az egyetlen kör, hogy vittem zenét is, gondoltam jobban eltelik.
(https://www.youtube.com/watch?v=cjFUwao4-RE)
Nem is volt baj, ment rendben. A körben valamikor lemerült az órám, de azt észrevettem már egy ideje, hogy alacsony pulzuson megyek. Már nem volt gond a 130 tartása, sőt, szerintem 120-akat is láttam valahol 7-7:30 tempó között. Csak nyugodtan, öregesen. 🙂
11 óra felé fejeztem be a kört, és mivel megvolt aznapra a közel 100 (98) km, meg a mozgásom sem volt már olyan acélos, az alvás mellett döntöttem.
Gabi a tervben 60-70 percet javasolt, de nekem az tuti kevés lett volna, fáradt voltam.

Így 5 óra után keltem, és a reggeli rutin után 6 órakor újra nekiindultam. A sátortól a rajtig lévő 200 méter alatt komoly kétségeim voltak a futást illetően, úgy mozoghattam mint valami lassított felvételes marionett bábú. De valahogy beindult a dolog, még talán élveztem is a napfelkeltében futni. Gyönyörű volt a tó, volt hangulata a dolognak.

Észrevettem azonban (nem volt nehéz…) hogy a jobbra dőlő ferde aszfalt úton a bal térdem kívül kissé szúr, és az élesebb bal kanyaroknál is. De együtt lehetett vele élni, igyekeztem nem foglalkozni a fájdalommal.

Valamikor ekkor láttam be, hogy a tegnapi 7 kör után a realitás mára 3 lesz.
Végül is az is egy maraton a tegnapi kettő mellé. Persze ebben nyilván benne van, hogy a 10 olyan szép kerek szám, de ez egy cél is lett egyben. A 8. kör után néztem a listát, és szerintem utolsó voltam. Láttam, hogy az azonost kört teljesítők között a beérkezés ideje alapján sorolnak (logikusan) így úgy döntöttem, hogy a tervezett kettőt, megpróbálom minél hamarabb befejezni. Amúgy is nagyon melegszik az idő, ne húzzuk soká.

Így rövid pihenés után indultam a 9. körnek. Szenvedtem a melegtől, sokat sétáltam bele.
Talán a leghosszabb volt az összes közül. Nagyon vártam a kör végét, kb 5 percet pihentem, és nekiindultam az “utolsónak.”
Nekem az “utolsó” mindig könnyebb, mint az “utolsó előtti”. Az indulás előtt kunyeráltam valakitől egy kis krémet, mert a nadrágom kidörzsölt, és minden lépés fájt. A vazelintől jobb lett a helyzet. A kör elejét többnyire gyalogoltam. De nem csak én, láttam több egyéni indulót, hasonló helyzetben. A meleg, meg az eltelt 30 óra mindenkit megviselt.

Péter Attila, a főszervező azt találta ki, hogy BSI-s futónagyköveteket küldött a pályára, akik az egyénik mellé szegődtek, és próbálták biztatni őket. Nekem is jutott egy kedves lány és jót beszélgettünk az út hátra lévő részében. Kissé feldobott, hogy frissítő asztalnál előztem 2 egyéni indulót. Én nem ácsorogtam soha, felkaptam amit megkívántam, és a következő 100 méteren megettem, megittam.
Reménykedtem, hogy ők is csak 10 kört mennek, és ha szedem a lábam tuti nem előznek vissza.
Érdekes, hogy a 31 órás verseny utolsó órájában “versenyeztem” csak, addig egyáltalán nem izgatott az ilyesmi. Gyakorlatilag feléledtem. Mivel az utolsó maratonra már órám sem volt, hisz lemerült, így tempót nem tudok, de érzésre olyan 6:30-as tempóban “robogtam” időnként a cél felé, a kisebb emelkedőkre felsétálva.

Olyan “megcsináltam” élmény volt, beérkezni. Az ott lévő nézőkkel minden egyénit megtapsoltatnak, ami ilyenkor nagyon jól tud esni.

Egy éve futok.
Most 140km-t gyűjtöttem 31 óra alatt. Idáig jutottam az eltelt egy év alatt.
A fejem, a lábam még nincsen kész többre. A fejemnek kellene rávennie a lábamat, hogy menjen tovább, de ebben még a fejem sem hisz, hogy a lábaim képesek rá.
Róka fogta csuka.
De az ilyen próbák erősítik mindkettőt, ettől tudunk fejlődni.
Mentális forintokban nem volt hiány, fejben rendben voltam, tudtam kezelni mindent.

Gabi terve magas léc volt, amit ha nem is teljesen, de sikerült megugrani.
(Ez jó kis képzavar, de nem baj…) Ő úgy bízott bennem, hogy az eltelt 4 hónap alatt nem is ismerhetett meg igazán. Köszönöm neki.
Illetve utólag láttam, hogy követtetek a Facebookon, köszönöm mindenkinek aki küldte a mentális forintokat.
Tényleg jól esik.

Néhány technikai részlet, hátha valakit érdekel:
– a verseny szombat reggel kezdődött, kedden szerdán nem ettem szénhidrátot, csak fehérjét, meg salátát) csütörtökön pénteken, sok szénhidrát, semmi vörös hús
verseny közben minden frissítésnél (3,5km) mindig ettem valami kicsit, legjobban az egy falat vajas kenyér, egy kis paradicsommal jött be, de ettem banánt, mazsolát, ropit, kekszet
– minden ponton legalább másfél deci, de inkább több innivaló, víz, High5 zéró, kóla, citromos sör. Amig hideg volt a sör esett a legjobban, de igyekeztem azt inni ami hideg volt. Néha hoztak a pontra friss kólát, amíg hideg volt jól esett.
a frissítésen kívül a 31 óra alatt 2-3 deci leves, 1 banán, 1 virsli, fél kifli, kevés tészta 3 zselé, 2 só tabletta
kb 2 körönként száraz cipő, száraz zokni
Ez így utólag visszanézve nem sok, lehet, hogy legközelebb többet kell enni.
De semmi gyomor problémám nem volt, nem éreztem éhséget sem. Valamelyik nadrágom kidörzsölt, majd be kell szerezzek egy rendesebbet.
– A lábaim rendben, semmi vízhólyag, vagy hasonló. A Brooks Ghost 10 egy jó cipő.

UB-ra KÉSZÜLÜNK 9.rész: Nem elég csak futni a 220 km-ért

Posted on Updated on

Írta: Palyik Andi

Hetente 8 órát edzem. Hogy mikor van ennyi időm? Jó kérdés.
Állandóan szervezkedem, elengedek dolgokat, újratervezem a hetemet. Végül kiderült számomra, hogy nem elég csak edzeni, mert a verseny sikere nem csak a futáson múlik.
Az UltraBalaton felkészülés során hetente 5 edzésem van:
– egy hosszú, „kényelmes” futás, ami nagyjából 3-4 órás;
– két közepes edzés, ami gyakran iramjátékos feladatokat tartalmaz, ezek hossza 1,5-2 óra között van;
– egy rövid futás, 1,5 óra körüli időtartamban;
– és egy regeneráló, ami 30 perc átmozgatást jelent, melyet 20 perc alapos nyújtás követ.

Logisztika minden mennyiségben! 

Folyamatosan tervezek tehát, hogy be tudjam illeszteni az edzéseket a mindennapokba, de vannak alapszabályaim, amikből egyszerűen nem engedek:
A család az első. Nem hagyok ki sem gyerekekkel töltött időt az edzéseim miatt, sem meseolvasást, sem családi kirándulást, sem pénteki randit a férjemmel. Sőt! Megfogadtam, hogy ha túl fáradt vagy ingerült vagyok a sok futás miatt, akkor abbahagyom ezt a mértékű terhelést.
A munka a második. Tehát ha határidős munkám van, vagy ha egy kollégám vár tőlem egy anyagot, akkor azt meg kell csinálnom. Ilyenkor a futás várhat.

A fentiek miatt próbálok délelőtt futni, amikor a gyerekek bölcsiben és oviban vannak. A munkám viszont rugalmas: ha napközben nem végzek vele, akkor tudom éjszaka, vagy hétvégén folytatni. Az viszont komoly nehézséget jelent, ha betegek a gyerekek. Ez év első 7 hetében közel 4 hetet voltak itthon a fiúk, így 50% feletti volt azon napok száma, amikor improvizálnom kellett!

A munkám olyan, hogy megkapom előre a több havi feladatot, amit én magam osztok be. Figyelnem kell a köztes határidőkre, a heti 1-2 megbeszélésre, illetve arra, hogy ha kérdésem van, a kollégáimat munkaidőben tudom elérni. De magam osztom be az időmet, és megspórolom az utazás 2-3 óráját minden nap!

Viszont van egy kimenős napom: a gyerekek minden pénteken a szüleimnél alszanak. Ez egy teljesen szabad délutánt és estét jelent, amibe belefér a hosszú futás, egy randi a férjemmel, és egy átaludt éjszaka (ami nálunk 4 éve nem létező fogalom), majd a kényelmes ébredés (vagy lustálkodás, vagy házi munka, vagy rövid futás), ugyanis csak 10-re kell a gyerekekért mennünk.

Akárhogy számolja az ember, egy nap 24 órából áll, így ezer dolgot el kell engednem. Sokszor az edzés után már nem fér bele a hajmosás, mert rohanni kell a gyerekekért. Emiatt hetente többször igénytelenül nézek ki, amit kénytelen voltam elfogadni. A barátaimmal hónapok óta nem találkoztam. Ők tudják, hogy miért, és megértik. Velük a lyukas óráimban próbálom tartani a kapcsolatot, például abban a 1 órában, amikor autózom be a munkahelyemre. És az apróságok: nincs körömlakkozás (45 perc!), netezés, kütyüzés, mozi… Igazából semmi másra nem marad idő. Ezt az utat választottam, de nem bánom.És van még egy fontos dolog: nem tévézem! Ahány órát én hetente futással töltök, sokan mások annyit ülnek a tévé előtt. Csak az társadalmilag elfogadott jelenség, míg a sportolás gyakran önző időtöltésnek tűnhet mások szemében.

Nem mondom, hogy mindig lelkes vagyok, ha ki kell mennem futni. Néha, amikor megnyitom Gabi levelét, benne a következő heti edzéstervvel, akkor elfog a pánik, hogy „ezt meg hogy?!”. De aztán leülök a naptár elé, végignézem, hogy mi vár rám a következő 7 napban, és tervezek. Néha csak elindulni nehéz, aztán amikor már futok, akkor a helyére kerül minden. És egy teljesített nehéz edzés után állni a tus alatt… igazi sikerélmény! 🙂

Tovább a teljes bejegyzéshez >>