Mátra115

Nagy Locusta Kriszta – Mátra 115 beszámoló

Posted on Updated on

Megpróbálja a hitem…
Újonc még, de ez az én közegem, mint halnak a víz. Előtte vegyes érzések örvénylenek. Be kell vallanom a Mátra 115-re gondolva, nem moccant meg a lábam, félelmetesen üresnek éreztem magam. Nem is értettem az egészet, hiszen tele kellene lennem várással… Annyira szeretem a Mátrát… Itt kezdődött minden. Látom az ablakom feletti szőlődombról a Mátra gerincet, a lenyugvó nap fénye keretezi. Gyakran futottam felé, amikor tavaly kitaláltam, hogy én ott szeretnék futni. Egy álom az egész, ami megvalósult. Futottam ott.
Erre… közeledik a Mátra115 és semmi… na püff neki, most mi van… Talán annyira koncentráltam a Bércre, annyit beletettem, hogy mikor azt megéltem teljesen, nem maradt bennem semmi?! Vagy már előrébb járna a gondolatom, mi lesz a Zemplénben? Teljesen összezavar ez a nagy üresség. Tavaly megfogadtam, hogy többet nem leszek szerelmes a Kövekbe. Erre idén is jönnek szép sorba… amit az ész tud, a szív nem mindig, és ismét vágyódva nézegetem őket. Sok megszólít, Egyért rajongok, de csak egy lehet az enyém. És máris gyakorolhatom magamban az elengedést is, mert annyira varázsos, az az Egy, hogy biztosan nem fog megvárni… Előző héten magával ragadott DonRazzino sütifutamja, hogy a M115-re pakolás kicsit defektesre sikerült, kimaradt a futózsák, a gps, a fejlámpa no meg a CIPŐ. Ááááh, azért ez kemény. Magam sem értem, ez most hogyan sikerült így. Egyetlen szerencsém van, hogy csupa Jóember vesz körül. Aki összekészíti a motyómat, aki elviteti, aki elviszi, aki megőrzi. Akivel beszélek az Ürességről, és szavai a lelkemig hatolnak. Csendes eső áztatja a földet, eső illat tölti meg a szobát, nem lehet benn maradni. Kimegyek tanácsért az erdőbe.
Talpam a földbe süllyed, nyomot hagyok. Tüdőm az élettől harsogós, karcos levegőt szívja. Esik, eseget, áztat, mohón nyelem a vizet, mint a fák. Letenyerelek a földre, belesüllyed az is. Puha, hideg, de lüktet és melenget. Megölel engem, és én megölelem őt. Nincs kérdésem, ezért megyek.
Összerakom, ami kellhet, de nem sok minden az. A Mátra115 gondoskodó keze igen hosszú, és kitartó, ismer minket, jobban mint mi magunkat. Tudom, hogy minden ponton lesz, amit megkívánok, ha meg semmit se, akkor is belém diktálják, amit kell. Kis kíváncsiság és várás van bennem, vajon tavalyhoz képest mit kapok majd? Annyi minden történt azóta. A tavalyi rutin szerint Egerből érkezem Attilával korán busszal, már kivilágosodott, de felhőpaplan borít ránk kupolát. Ébredező sátrak, a rajt molinó Koppány kezében, alig pár ember lézeng. Tesze-toszán pakolászok, töltögetek, ezt ide-oda, Szorospatakra depóba a lámpa, meg a karalábé 😀, ennék, de minek, de kell az, éhes is vagyok… Elő a kolbászt, kenyeret, Csutora a semmiből azonnal hű társnak szegődik a reggelim erejéig. Tudtam, hogy itt lesz, ahogy a gazdája is. Gyűlnek-gyűlnek az emberek, hello-szia-szevasz-pacsi de jó cipőd van, ez az én közegem: otthon vagyok. Ugye futod? Nem. Nem futok. Kockázatosnak érzem, végig nem menne, max ha annyira kívánja a lábam, de nem ezért jöttem. Tomi is előkerül, mit segítsen, nekem nem tud, a vegytiszta hedonizmus vár rám, fel és le a Mátrában.

A leggondoskodóbb székkirugdaló futó- és médiasztárral, Tomival
A dobok, megszólalnak a dobok… Ütemük visszhangzik a szívemben vagy fordítva?!
Szemem becsukom, csak a dobok… gyertek, és hallgassátok… Már moccanna a láb, már menne a lélek fel, és tovább… akik elől állnak elroppannak, mi hátrébb lágyan kifolyunk a kisnánai vár alól. Ismerősök társaságát keresem, beszélgetni vágyok, itt még annyian együtt vagyunk, új arcok és régiek. A falut elhagyva igen hamar esni kezd. Mit esni, szakadni! Mit bánom én… Kicsit megrendítő, hogy Áron rögtön visszafordul, de tudom a történetét, a szíve nem engedte, hogy ne induljon el, de értelme nem volt. A társaság nagy része elképesztő, sőt döglesztő tempót diktál az elejétől, viszi őket a szívük, a léptük, a tavalyi önmagamat látom. Én óvatoskodva követem őket, takarékos vagyok, önmagam tanácsát megfogadva: fontolva haladok felfelé. Az eső áztat, van aki esőkabáttal küzd, felesleges hajcihőnek érzem, meleg van. Mennydörgés, csattog, villámlik, számolgatok milyen messze csattan a ménkő, kicsit megrendülök: közeledik. Patakok élednek a hegyoldalban szemközt, lassan csúszni is kezd. Szederjes-tető üdvözöl, meglepő a gondolat: ha ez a villámlás marad, Kékesen agyő balra el, nekem ez nem kell, a fele se tréfa. Biztos meghallja ezt valaki odafenn, Jaguson már csendesedik a vihar, Oroszlánváron már viccelünk a Halmos Lacival, megköszönjük a frissítőt.

Hívogat már Kékes
Az út ismerősként üdvözöl, gyönyörködöm a single track nyújtotta látképekben. Most megengedem magamnak, töltődöm, fel és egyre feljebb, párállik, vattapamacsok a völgyekben. Nagy Átollal verődöm össze, hallgatom a mesét, félmosoly bujkál a szám szegletében, kuriózum egy ilyen legendával menetelni.🙂 Észre sem veszem, már Sötét-lápa nyeregben találom magam, jövünk ide hamar, de párban ám és futva. Kékes előtt Bence fotóz, profin és nem utoljára, nagy köszönet. A frissítőnél a srácok pörögnek, Tibi és Miki, fogok én még náluk palacsintázni egy hegytetőn egy százassal odébb. Huh, ez így erősnek hangzik… hagyjuk is. Gyorsan továbbállok, vár Sombokor. Uccu neki, lessük meg, hogy is lesz ez: fenéken, vagy talpon érünk le? Minden aggodalmam ellenére: még sosem volt ilyen jó. Persze óvatos ereszkedés, de épp annyit esett, hogy tapad, de még nem csúszik, köszönjük!!! A cipőmben szortyog a víz, kellemetlen, nem a szokásos a talpbetét, jobban tartja a vizet. Lesz még ezzel bajom, megy a dörzsölés, vajon most legyen új zokni, vagy később fog még az kelleni? Parádsasvárig megtolhatnám, de a dörzsölés nagyon zavar, kedvetlenné tesz, rombol. Töltekezés alaposan, eszem is, iszom is, állandóan figyelek rá. Szemünk felfelé a jellegzetes kopár gerinc irányába téved, indulok is a pancsolás után. Közel sincs oly meleg, mint az elmúlt években. Takarékosan, de relatív gyorsan felérek a Lipótokon, kedvelem ezt a részt, nem pirulok oda a kopár, köves hegyoldalra. Elhullámzunk Galyatetőre, szikrázó a napsütés a jelenlévő két esőistennő ellenére, kicsit cukkolom is Esztert, ennyi tudsz?!;) Katával nem merem ezt eljátszani, masszív az ő masszőr keze no.😀 Galyavár-körnek indulva meredek le, majd fel. A masszív mászás közben aprócska népek ereszkednek lefelé szemben, ejj, de nem jó ötlet ez azoknak a csepp lábaknak, bajuk ne essen. Végig ügyelek a saját tempóm tartására mit bánom én, ki-hol-hogyan-merre nekem így jó. Kata levese, mint mindig most is kiegyenesít, rendbe rak, hála. A seprű is befut, szerencsére egy körrel magam mögött tudhatom, ez a szokásos. Itt tudatosul bennem, hogy az öregecske gpsem ismét beázott, és cserben hagyott. Volt már ilyen, most kevésbé hat meg, itinerem nincs, majd puskázom a pólómról a jelzéseket, megyek pontról pontra kit érdekel, de nem örülök neki. Az éjszaka, a Zám-patak, és a fáradtság megviccelhet. Viszont menni kell, hát menjünk; a lámpám, és a barátaim Szorospatakon várnak rám. Pihenősebb ez a szakasz, Mátraházán (45 km) mégsem felhőtlen az öröm.

Mátraházánál
Fáj a talpam, hogy a fene essen bele. Nincs semmi bajom, mindenem mozog jól, de a talpam… felázott, fáj, akárhogy terelek. Még 85 km kb. Hinnye az nagyon hosszú, ha már most… de nem is ez a baj, hanem rombol a fájdalom. Nem szenvedni jöttem, élvezni, megélni szeretném ezt végig. Sosem szoktam számolgatni, elképzelhetetlennek tűnik, hogy ilyen fájósan menjek még olyan sokat, kell a bánatnak. Hagyom, hogy ezek a gondolatok elenyésszenek, ott hagyom… Nemsoká elkezd esni, mire Lajosházára érünk, ömlik, és ismét tocsogunk. Mintha vesztenék egy kis színt a lelkemből, nehezedik a történet, kell ez a halálnak. Picsogás helyett inkább lefotózom az útvonal, és a jelzések további fonalát és gombolyítom tovább. Péter személyében útitársam is akad, kicsit könnyebb, ha együtt molyolunk, halkabbak az esőben tomboló démonjaim. Tavalyi emlékek köszönnek vissza, egy szlovák lánnyal vonatoztam a piroson egészen Mátraszentimréig. A kocsmához érve letottyanunk cseppet sem kecsesen, viszont a húslevesnek köszönhetően ismét egyenesedik kicsit a világ. Vesztegetjük az időt, egyre nehezebb az indulás, de vár a lámpám, menni kell. Hosszú, tempós ereszkedés Szorospatakra, de könnyebb mégis, hisz vár a Békakirályfi és a Békalány.🙂
A bejáratban messziről látszanak a zöld Békazsákok, megörül a lélek az ismerősnek. Túró-rudi, karalábé, eszem-iszom, össze-vissza, ebből nincs baj, de azért akad máshol. Lássuk azt a talpat. Íííííííí, zoknit cserélek, már nagyon vártam, oh mamám, ez de szarul néz ki. Megnyugtatnak, mindenkié ilyen (na jó nem, a Csipié nem 😀). Cseppet sem érdekel más felázott talpa, engem csak az enyém zavar. Leápolom, száraz zokni, jó lesz ez így, juhúúú menjünk, menjünk már vár Ágasvár. Most tényleg elképesztően sok időt töltöttünk itt, észre sem véve, olyan jó ott… Érzem, hogy tavalyhoz képest kicsit késve vagyok, de nem sokkal. Felfelé visszatér az életkedv, még reménykedem a naplementében. Végül nem jön össze, a csúcson ismerős, Gábor nyugtat, felhőbe bújt, nem volt igazi. Errefele is hasznos volt az eső, elég, de nem túl sok, tapad ez. Fallóskút után az erdészeti út két oldalán derék magas, vagy inkább mély a bemarás, tűnődünk: mi az egy jó lópikula okozott ekkora kárt az útban?! Középen, mint egy kötéltáncos, vagy inkább dagonya odalenn, khmm…
Hidegkút (82km) előtt belefutunk valami váratlanba. Nem elég, hogy masszívan emelkedünk, a dagonya is mély. Csetlek-botlok, csúszok, aztán huuuppsz ennyi volt száraz zokni, elsüllyedtem, persze a többiek is. Kész. Te szentséges lótüdő, de komolyan!!! MI a sz@r??? Mi jön még??? Dühöngök, üvöltözni lenne kedvem, mert tudom, hogy nincs több lövésem, száraz zoknim, kész, ebben kell végigmenni. Közben Csipi ugrabugrál el mellettünk, az öngyilkos duplája (M115-Kékes csúcsfutással komózva) után. Hidegkúton összegyűlünk. Csendesség van bennem, hirtelen nem találom a forrásaimat, az örömöt, a kedvet, a színeket. Üvöltözni értelmetlen, akár hangosan, akár magamban. Monoton megeszem, megiszom, amit meg kell. Elköszönök Pétertől, ő marad.
Megyek tovább.
Nihil. Sötét. Cuppog. Dörzsöl. Fáj. Ne gondolj rá. Szorítom a botom. Fáj. Káromkodom. Nem hallatszik ki. Kussban vagyok, még magam előtt is. Fáj a murva.
Ismét Csipi töri meg a agóniát. Kicsit robotosan, de elmellőz, túl sokáig látom. Az elágazónál még összeverődünk, merre az arra. Mindenki a hosszabb táv felé, mert ahogy Csipi mondja: “nem vagyunk buzik”! Mese nincs, ezen már tényleg röhögnöm kell. Nem, nem vagyunk!:D Egy vadcsapáson szalagozáson ereszkedünk le a Zám-patakba, már nagyon vártam, szeretem ezt a bukdácsolóst, ez valami perverzió lehet (majd Vadrózsán…). Gerőcs Zoli utolér, nekem nagyon kényelmes, hogy egy kis fénycsóva előttem pásztáz, nem kell messzire néznem, csak a lábam elé. A vadetetőnél fordulás, majd fel a Z3-ön.
Itt a Muzsla. Megint. Erről. Most. Helló.
Hol erről, hol arról. Átkelünk a köveken, a patakon. Egyszer, párszor, sokszor. Kapaszkodunk lassan, vagy tempósan. Fénycsóvák kúsznak felfelé, nem közelednek és nem távolodnak. Az idő és a távolság súlytalan, alaktalan, megyünk. Csak felfelé egyre. Néha visszanéz a fény, néha visszanézek én is, de megyek folyton. Testetlenné válok, feloldódom…
A csalánerdőbe szakadt kis ösvényen bizsergető az élmény, megerősödött, így édesget, magamhoz térít. Oh, akkor közeledek, már messze a patak, mindjárt itt a nyereg, és a csúcs, a szél is erősödik. Vár a banánfa. A csúcsra érve visszatérek a földre. Emberek, tűz, süvít a szél. Megdolgoztak a banánfáért, hát kihasználom és török róla. Leülnék, de nem esik jól, komolyan fázom, menni kell. Van, aki marad, van aki megy, én megyek. Zsolttal itt verődöm össze, valamiért a végéig kitart velem, ki érti… Lefele is megpaskol kicsit a csalán, sokat erősödött egy hónap alatt, nem rohanok, csak sétálgatok most lefele, mégis hamar eljön a Diós-patak. Nagy frissítő, sok ember, sok megtört, meggyötört ember, itt könnyű itt maradni. Töltekezem, merevség van, baj nincs, menjünk. Dagonya akad, de már beletörődtem. Várom a pirkadatot és János vára foggal-körömmel mászását. Innentől konstans a tempó, a talpam fáj, mint a rohadt élet, hol sikerül kizárni, hol nem. A meredek partfal itt is rendben, végül is köszi eső!:) Világosodik, Kénes-forrás közelít, vajon idén ki vár a csajszik helyett?
Jó képű, szakállas fiú ez a Molnár Zsolti 😀 vár reánk a forrásnál, leváltsunk a rövidebb távra?! Áh, nem engedi, de mi sem gondoltuk komolyan, meg különben is: “nem vagyunk, mi buzik”:D – gondolom. Vagy mégis? Már mindegy, ha felhúztuk magunkat a kötélen a pataktól, már nincs visszaút, megtesszük a kört. Tudom, hogy nehéz lesz, hisz tavaly nagyon megszenvedtem. Akkor a bokám fájt, most csak a talpam. Ez csak bőr, nincs semmi bajom, ugyan hagyjuk a picsogást. Csak a Havastól félek visszafelé, úgy belém égett a tavalyi fájdalom. Megyünk felfelé egyenletesen a sose-fogy-el emelkedőn, szembe forgalom élénkít, aztán mégis elfogy, és pacsi Yoyokával meg Lacival. Várnak vissza. Lefelé leszakad a talpamról egy rész bőr, hát jobban örültem volna, ha fenn marad, de van ez így… sziszegős. Zsolt mentőövét a Flectort Fajzaton elfogadom, segít, nem szenvedni jöttem, ez csak bőr. Megörülök. Tavaly Karcsi várt itt, eszembe jut, megmelenget, most hazavár.
Zsolt is meglepődik kicsit, mennyi hegy van még ebben a körben, de ez adja a zamatát a végén. Káván Lajos fogad családjával, kávéval, kedves emlékekkel. Olyan is eszembe jut, ami neki már biztosan nem, de mind fontos nekem. Tót-hegyesre felhúz a palacsinta emléke és reménye. Várom a srácokat, az arcukat, a palacsintát, Tibi mosolyát… itt is van szembe járat, ez is jó találkozási pont. Tele vagyok hálával, hogy eljutottam idáig, hogy ők is kitartanak a hegyen, elképesztőek! Friss kávé a frissen sült palacsintámhoz 114 km Mátra után. Mit bánja az ember ilyenkor a talpát… aztán a Világos-hegy, Lőw András és a csemeték tálcán hozzák a szendvicskét, lehetetlen nem elfogadni! A látvány pedig… megéri, könnyűvé válnék, hogy a gerincek felett suhanhassak. Innen messze visz a tekintet.
Óvatos ereszkedés az árvalányhaj tengerben, de könnyebb, mint eddig bármikor, tudom, hogy nem fog megcsúszni, most nem. Nem tart soká, már csak beköszönünk Fajzatra, és az utolsó, a Havas vár ismét.
A Mumus. A szenvedős, a fájós, a rettenet, a francba.
Zsolt szerint túllihegem, meglátjuk. A feléig lankásabb tekergés, az rendben van. Ráfordulva a meredekebbre lépek tízet, megállok direkt. Megcsapdos a botjával: “Haladjál már!” A szentséges mindenit, hát jóó, haladok!! Kicsit befordulok, hagyom menjen csak, de meg nem állok, nincs az, ami megállítana, ha ez kell, hát menjünk. Megyünk. Eszembe jut a tavalyi M115. Amikor a testem megtört, mire ideértem. Most egyenletesen haladok, az egyre melegebb emelkedőn. Eszembe jut Gabi is, és az útravalója: az utolsó hegyet told meg! Félmosoly bujkál a szám szegletén, hát peeersze. Ugyan meg nem tolom, de megyek, mint egy lassú, de feltartóztathatatlan áramlat, balra itt a panoráma, lám-lám magasan vagyunk, gps nélkül is tudom, hogy nemsoká felérünk. Más ez, nagyon más, mint tavaly a talpam ellenére.🙂 Hát ezért jöttünk erre a körre, nem másért. Zsolt is feltolja magát, nem mondja, de látom, már tudja miről beszéltem neki. Talán át is értékeli, amit eddig gondolt.
A Havas másodszor megpróbálja az embert, a hitemet is…
Felérve olyan hihetetlen, felfoghatatlan. Ennyi, felértünk, ennyi volt és nem több. Nem az Everest. Nem könnyű, de könnyebb, mint emlékeimben, könnyebb, mint tavaly, könnyebb, mint bármikor. Érthetetlen. Yoyoka megfürdet, hogy csinik és üdék legyünk a célban 😀 micsoda gondoskodás! Lefele. Nem kényelmes, de tart a bokám. Tart a térdem, szaporán, de nem futva, át a mezőn is, máris itt a kötél. Zsolt könnyedén lemegy, én most óvatoskodom, “nehogymármostcsesszemelbármim” érzéssel, inkább gyökkettő. Molnár Zsoltit már nem találjuk, innen már csak 5 km a cél. Tavaly ez is nehezen ment már. Most… Zsolt órát néz, kitalálja, hogy érjünk már be 13 óra előtt. Neeee… te komolyan meg akarsz futtatni a végére?! Azta kutyafülit neked!:D Hitetlenkedem, de OK. Legyen!:D ha ennyi kell a boldogsághoz, felőlem… Végülis együtt botorkáltunk egy fél napot, megteszem, ami tőlem telik. Lássuk. Emelkedik a lábam, kocogunk a patak partján, árnyat vetnek a fák. Nem is rossz. Darabos ez, nem friss a mozgás, de a célnak megfelel, haladunk. Kicsit billegek, ahol keményebb a talaj, ajj jajj talpicsku, mindjárt megkönyörülök rajtad… picit lázadok itt-ott, a szántóföldön telibe ver a nap, na itt nem futok, de jéé emberek előttünk, na jóó, de futok.😀 Zsu, Békalány elénk jön szandálban, hogy biztasson, mi meg elkocogunk előtte, előle, tuti tiszta lükének gondol. Utolérjük Tamást, Zolit, döcögünk, ajj hagyjuk már ezt, jönnek utánunk, utolérnek, lökött egy bagázs, de húzzuk egymást be a célba. Mit érdekel, hogy előttük, vagy mögöttük érünk be, de várnak a Kövek. Hopp, ez már a pincesor, tavaly itt egyedül kóvályogtam, és elvétettem, most abszolút hivatalos szalagozáson közelítünk. Nem futok, azértsenemse, percek kérdése és beérünk. Na jóó, azért ne maradjunk le, kicsit futok.😀 😀 😀 vicc az egész. Pár métert azért hagyjunk, jó is így, legyen mindenkinek befutó képe, Békafiú fotóz, pacsi érte.
Suli, nagykapu, taps, csippantás, Kövek. Kövek. Keresi a szemem, azt az Egyet, de tudom, hogy nem lehet… Nem is… husss…Nincs már itt. Nincs.

A Kövem.
Keresem, melyik fog megszólítani. Melyik lesz az én idei Kövem. Eddig fekete-fehér a kollekció, párjuk lesz? Ez vagy, amaz? Sokat molyolok, valaki kezembe nyom egy sört, azt sem tudom mire való, a Kő, a kövem a fontos. Meglátom. Színes, fák, fenyők, kék ég, életteli, a Kövem. Rám várt, nekem festették. Csodaszép, köszönöm.
Szorongatom a Követ, a lapot. Emberek érkeznek, tapsolok én is. Telve, de üresen. Tétova, tesze-tosza… enni kellene, eszek, de éhes nem vagyok. Le kell venni a cipőt, de nem segít. Ok, akkor fürdés, nehezen megy, de utána is melegem van. Vár rám a szorospataki full service csapat, Jóemberek, hogy haza fuvarozzanak, oh döbbenet. Hála. Nem aludtak, talán keményebb menet volt ez nekik, mint nekem, jól tudom. Furán bicegős, sziszegős, megnézem a talpam. Vízpárnák, ritka ronda, talán még sosem volt ilyen. Tudom, hogy elcsesztem, és ez volt az ár, amit fizetnem kellett. Tanulópénz ez is. De ez csak bőr, kinő, nem ízület, nem izom, semmi komoly sérülés. Ez csak egy kis csomagolás, visszanő hamar. Annyira más volt ez az idei Út! Az időm nagyjából ugyanaz, a talpam meggyötörve, de más, nagyon más. Tavaly megfogadtam, hogy soha többet M115. Idén megfogadtam, hogy 2019 június első szombatja Kisnánán talál majd.
Amikor megszólalnak a dobok, mint a szívek üteme…
Reklámok

Lupus – Mátra115 beszámoló

Posted on Updated on

lupusA Mátra 115 egy akkora ordas nagy szívás, hogy nehezen tudom szavakba önteni. Inkább meg sem próbálom… Mint ahogy azt is nehezen tudom megfogalmazni, hogy mennyire örülök, hogy sikerült nagyobb gond, kezelhetetlen probléma, de főleg sérülés nélkül teljesíteni! Azt hiszem, a fizikai edzésterhelés mellett a mentális, pszichés teljesítmény az, ami most nagyon kellett nekem ahhoz, hogy ne kezdjek el komolyan kételkedni magamban. Úgy érzem, most minden visszakerült a helyére. Már csak azt kéne tudni, hogy mi és hol csúszott félre, mert szerintem a tavaszi pechszériának kell, hogy legyen valami egyéb oka is a nyilvánvalókon (vírus, sérülés) túl is. Vagy lehet, hogy ezen fölösleges agyalni, és inkább csak előre kell nézni?

A szikár számok:
Táv: 127 km; szintemelkedés: 6550 m (a kiírás szerint; én 6200-at mértem, de az is épp elég); idő: 26:52:45; átlagtempó: hagyjuk…; átlag/max pulzus: 120/164.

Ez sokkal inkább volt egy jó tempójú (?) teljesítménytúra, mint terepfutás. Csak azokat a szakaszokat futottam meg, amikről tuti biztosra tudtam, hogy kényelmesen, tartósan tudok rajtuk futni — vagyis inkább kocogni. Az első 40 km-en ez többé-kevésbé sikerült is, de ebben ugye volt egy Kékes és két Galya mászás is. Jó érzéssel, jól haladtam, egyelőre nem volt semmi gond.

A második Galyáról lefelé kezdtem el azt érezni, hogy gyengülök. Először konkrétan nem tudtam behatárolni, hogy mi lehet ez, de abban biztos voltam, hogy nem eléhezés. Mivel az én ízlésemhez mérten igen meleg és párás volt a levegő, erre kezdtem gyanakodni, annál is inkább, mert ahhoz képest, hogy mennyit ittam, alig pisiltem. Rengeteget izzadtam, pedig már az elejétől fogva hűtöttem, vizeztem magam. Az erőtlenség addig fokozódott, hogy a végén jószerivel lefelé is alig tudtam kocogni. Nem hiszem, hogy sóhiány lett volna (ettem elég sósat és a kezemen sem éreztem, hogy ödémásodna), valószínűleg egyszerűen túlhevültem.

Kénytelen voltam spórolós módba visszakapcsolni, ami gyakorlatilag tiszta teljesítménytúrázó üzemmódot jelentett. Azzal biztattam magam, hogy délután 6 körül talán már kezd hűlni a levegő (ekkor 2 felé jártunk), és akkor talán majd felélénkülök. A “B” terv pedig az volt, hogy ha nagyon nem megy, akkor átállok a két rövidebb táv (107 és 92 km) valamelyikére.

A következő négy óra ebben az állapotban telt el: stabilan haladtam, de nem éreztem, hogy velem lenne az erő. Visszatérően csábító gondolat volt a rövidítés, de úgy voltam vele, hogy amíg egyébként nincs olyan bajom, ami megakadályozna a haladásban, addig ezt nem tehetem meg, mert becsapnám magamat is, meg mindenki mást is, aki szurkolt nekem és támogatott. Úgyhogy trappoltam tovább, bár nagyon csoffadt voltam. Mátraszentimrén (60 km) a kocsmában ittam egy pohár sört, ez jól esett és kicsit feldobott, meg talán a levegő is mintha hűlni kezdett volna végre. Mire leértem Szorospatakra (67 km), már megint bele-bele tudtam kocogni.

Az ágasvári mászás meglepően könnyen ment. Biztos segített ebben az is, hogy akadt egy alkalmi útitárs, és beszélgetve jobban telt az idő. Meg az is jó volt, hogy lélekben készültem rá, hogy Ágasvár nagy szívás lesz, és nem ért meglepetésként — hadd dicsekedjek: ez tudatosan alkalmazott, korábban már többször bevált technika volt.

A következő kb. 15 km hullámzó terepen, minimális kocogással, de stabil, jó gyalogtempóban telt. Aztán jött a Múzsla… Készültem én fejben erre is, hogy nehéz lesz, de ilyen szarra valahogy nem számítottam. A CCC-n is voltak nagy mászások, persze, de ott köves volt terep, mindig volt hová fellépni. Itt meg egy rohad meredek, tök sima felületen kellett kapaszkodni. Ha teli talppal álltam rá, azt éreztem, hogy szétszakad az achilleszem. Ha lábujjra/talppárnára léptem, akkor meg a vádlim feszült baromira. Ráadásul — bár már öreg este volt — továbbra is meleg, fülledt volt az idő, szakadt rólam az izzadtság, a botokat is alig tudtam markolni, mert csúsztak. Itt voltam a legközelebb hozzá, hogy rohadjon meg, csak érjek le innét, átállok a 107 km-es távra (a 92-es kiszállási lehetőségen már túlmentem). A csúcson ücsörögtem vagy 10-15 percet, közben azon kaptam magam, hogy a fejemben az jár, mit kellene most ennem, innom, hogy biztosan jó legyek a végéig. Kocogva elindultam lefelé, és már kezdett egész jó kedvem lenni, mikor egy belógó ágcsonk majd’ le nem szakította a bal fülemet (de nem tette).

A Kénes-kútnál (102 km) lehetett volna utoljára rövidíteni, de már eszembe sem jutott, inkább a diadalmas célba érkezés járt az eszemben. Stirlitz ekkor még nem sejtette…

A négy hátralévő “kis pukli” közül az első, a Havas viselt meg a legjobban. Meredek is volt, és már mindenem sajgott, de a nagyobb baj az volt, hogy úgy tűnt, hogy már rég a tetőn haladok, de csak nem akart eljönni az a rohadt EP. Csendben, de elég intenzíven hisztiztem magamban.

Az út hátralévő részét aztán ez a hiszti dominálta, változó intenzitással. Fizikailag (a fáradtságot leszámítva) nem volt bajom, de már nagyon elegem volt az egészből. Napkelte után a levegő is gyorsan kezdett melegedni, az sem tett jót. A Világos-hegy előtt már fennhangon anyáztam, hogy kezdődjön már el végre az utolsó (hahaha! mert utolsó ám, ahogy képzeled!) mászás. Tök jó volt felérni, nagyon számítottam Lőw Andrisra, és nem is csalódtam: volt ott minden: Andris pezsgése, dugi-kóla, jó szavak, biztatás. Most már csak le kell gurulni egy tizest, és vége!

Gurulni egy tizest, mi?! Azt tudtam, hogy a csúcsról lefelé meredek, csúszós szar lesz, csak arra figyeltem, hogy össze ne törjem magam. Miután leértem a lankás részre, jókedvűen kocogni kezdtem, és örültem hogy mindjárt vége, kezdett eluralkodni rajtam a célegyenes-fíling. Aztán jött az utolsó 6-7 km, amiről a rendezők ezt írták:

“Az utolsó 5 km kijelölésén tovább csiszolunk a tavalyihoz képest, célunk, hogy a nagy része erdős-hegyes útvonalon haladjon, a tavalyi aszfaltos, napnak kitett befejezéshez képest.”

Nos, ez azt jelentette, hogy azon a kevés részen, ahol nem szőlők, szántóföldek között, futhatatlan nyomvályús dűlőutakon, tűző napon vezetett az út, ott földből kiálló ágcsonkos, dzsindzsás fiataloson keresztül kellett botladozni. Nem tudom már, hogy miben botlottam meg, de akkorát estem, hogy Stan és Pan sírva könyörgött volna a koreográfiáért. Majd’ szétrobbantam a dühtől, és egy lépést sem próbáltam tovább futni, csak gyalogoltam. Össze-vissza kanyargott az út, azt sem tudtam, merre megyek, milyen messze vagyok a céltól, csak azt láttam, hogy a tűző napon forgolódik körülöttem az árnyékom. Aztán végre beértem a faluba és a célba is, de nem tudtam igazán élvezni, alig láttam a pipától. Medveczky Gyuri jött gratulálni; mikor kérdezte, hogy milyen volt, sokáig kerestem a szavakat, hogy ne bántsam meg. Végül azt mondtam neki, hogy az utolsó szakasszal éppen csak az veszett el, hogy örülni tudjak a célba érkezésnek és a teljesítésnek. És úgy tűnik, nem bennem van a hiba: Speró szóról-szóra ugyanezt mondta nekem — pedig ő megnyerte a versenyt.

Mindegy, most már kipihentem magam, megnyugodtam, és már örülni is tudok a teljesítésnek. Azt gondolom, hogy bár nem sok “futás” volt, de a terhelés jellegében, időtartamában jól modellezte a célversenyt — ahogy tegnap írtam is, ez szerintem konkrétan nehezebb volt, mint a tavalyi CCC. Az UTMB távban és időben nyilván hosszabb lesz, erre majd készülni kell.

Állóképesség: voltak kétségeim, hogy hogyan hatott rám a kihagyás és a terepes edzések szinte teljes hiánya. Ennek ellenére klasszikus holtpont nem volt. Ugyanakkor az is igaz, hogy a sok gyaloglás miatt az intenzitás sem volt olyan, ami igazán kivett volna. Természetesen azért emberesen elfáradtam a végére — de nem merültem ki. Rosszabbra számítottam.

Frissítés: sajátot ittam (Sponser Long Energy), a szervezőkét ettem. Utóbbiból volt rogyásig, elképesztő mennyiségű édes és sós sütemény, meg gyümölcs, zsíros és lekváros kenyér, több helyen leves. Nagyjából azt ettem, amit megkívántam, de arra mindig ügyeltem, hogy legyen benne sós is. Az egyértelmű csúcs az ágasvári túristaházban a friss sajtos pizza és a rizskoch volt. Bárki is csinálta az utóbbit (a nevezési díj ugyebár hozott süti), áldassék a neve bőséggel! Kb. 4-5 óránként toltam még egy ampulla magnéziumot (összesen hármat), illetve az ágasvári és a múzslai mászás előtt egy-egy koffeines gélt. 95 km körül kicsit émelygett a gyomrom, ezt aszalt gyömbérrel kezeltem. Szerintem a frissítés most nagyon rendben volt, ezen biztos, hogy nem múlt semmi.

Fizikai állapot: a térdemet nagyon féltettem, és nagyon reménykedtem benne, hogy ha fájni kezd, csak a legvégén teszi, ahonnét már akárhogy is bemegyek a célba. Aztán rájöttem, hogy jobb, ha nem stresszelem magam ezzel, és tudatosan kizártam a fejemből ezeket a gondolatokat. Arra persze igyekeztem figyelni, hogy a kockázatos lejtőkön (és ezekből azért volt gazdagon) óvatosan, nagyon odafigyelve lépjek, de a sérülés tényleg eszembe sem jutott. És láss csodát: az ilyenkor méltányolható izomlázon és szórványos vízhólyagokon, valamint az eséskor szerzett horzsolásokon túl semmi bajom sincs! Igazából izomlázból többször volt már ennél sokkal rosszabb is (a csúcs ugyebár az, mikor nem tudsz leülni a budira).

Mentális és pszichés állapot: az említett hisztin kívül igazából minden rendben volt. Ilyesmi előfordult már tavaly az UTH, ill. a CCC végén is, bár azok talán rövidebb ideig tartottak. Ezzel lehet, hogy érdemes lenne kezdeni valamit, mert a CCC-n pl. már az is járt a fejemben, hogy beleállítom a botot az előttem szarakodó három spanyol srác hátába, amikor eszük ágában sem volt elengedni, előzni meg vagy fél órán át nem lehetett a szűk helyen. Lehet, hogy rám férne valami stresszkezelő tréning… Azt viszont egyértelmű sikerként élem meg, hogy nem engedtem a rövidítés csábításának.

Ahol még egy kis időt lehetett volna nyerni: a táv második felében többször beálltam ismeretlenek és ismerősök mellé is, csak a társaság kedvéért. Mátraszentimre és Ágasvár (60-72 km) között az ismeretlen triatlonos srác biztosan visszafogott, Ágasvárról lefelé le is maradt. Szabó Béláékkal Diós-patak és Tót-hegyes (95-114 km) között mentem együtt, akkor is jellemzően én húztam. Aztán elléptem, és ők végül 25 perccel utánam értek be. Ennek alapján úgy gondolom, hogy benne hagytam a távban kb. egy órát, ha hízelegni akarok magamnak, akkor talán többet is. De nem bánom, mert sokszor tényleg jobb volt társaságban menni, meg hát nincs is jelentősége. Ettől sokkal többet viszont nem tudtam volna kihozni magamból.
További fejlődési lehetőség lenne, ha ledobnám a rajtam lévő 5-6 kiló fölösleget. Örökzöld téma, a permanens kudarcok terepe. Pontosan tudom, hogy mit és hogy kéne hozzá tennem, mégsem csinálom. Ezen kéne valahogy átlendülni. Talán majd a most gyűjtött motivációval sikerül. Orsi mindenesetre megígérte, hogy nem hoz többé sütit. Én meg azt hiszem, augusztusig nem veszek több sört (de azt az ötöt, ami a hűtőben van, még megiszom!).

Most tényleg megnyugodtam. Az utóbbi időben kezdtem már motivációt veszíteni, de most megint úgy érzem, hogy elérhető, hogy minden döccenő ellenére reális esély van rá, hogy sikerüljön az UTMB. Persze illúzióim nincsenek, benne van egy iszonyat nagy szenvedés lehetősége is. De ez sem baj, csak a célba úgy érjek be, hogy maradjon erőm örülni.

A csatolt képet Kerékgyártó Peti készítette