Debrecen Maraton – Giczei Zsolt, beszámoló

Posted on 2026.04.26. Updated on 2026.04.26.

Egy sötét verem alján ülök. Felnézek a magasba, csak egy apró pontot látok fényleni. Messze van. Úgy tűnik, hogy messze van, így elfogadom a sorsom. Inkább kiáltok, hátha jön a segítség. 2025 október 12-e van.

A szabad ég alatt állok. Igaz, felettem felhőréteg takarja el a napot, de tudom, hogy ott van. Valaki visszaszámol 10-től. A fülemben zene szól. Egy. Elindulok. 2026 március 29-e van. Ez a Debreceni Maraton rajtja.

2019 szeptembere óta nem futottam maratont. Az volt a második, s az utolsó verseny, amin edzői segítség nélkül vettem részt. Azóta aszfalton gyakorlatilag csak edzésen futottam, ha azt az 5 kilométeres december 31-i innsbrucki évbúcsúztatót nem számítjuk. 

Tavaly ősz után új célkitűzések kellettek. Újra értelmet kellett adni a futásoknak. Már előtte is tudtam, hogy akinek a futás szerves része az életének, ott újrakezdésről nem beszélhetünk, csak folytatásról. Mintha visszatöltenénk egy játék utolsó mentését. Szóval mondhatjuk, hogy nem jutottunk el a a bossfight-ig, de remélhetőleg tanultunk az esetből és most nagyobb sikerrel vágunk neki újra a pályának. Nekem ez azt jelentette, hogy pótolnom kellett a kihagyott tutorialt. Sportpszichológus segítségét kértem. 

Újra meg kellett találnom az örömöt a futásban. 
Ki kellett tanulnom néhány kombót is,mint a Mortal Mombat esetében:
Dietetikussal konzultáltam és nekiveselkedtem jobban megismerni a betegségemet, amihez még most is rengeteg türelemre van szükség. A combhajlítómat is kezelésbe kellett venni. 

A magánéletem okozta nehézségeket is fel akartam végre dolgozni, így fordultam Cseke Bettihez.

A keresztedzéseket az eddiginél is szigorúbban kezdtem venni; a kerékpározások alatt tudtam olvasni, duolingozni, filmezni.

A keddi crossfiteken a közösség erejét élveztem. Emellett minden nap próbáltam legalább 15-20 percet mobilizálni.

S a legfontosabb: megtanultam elengedni a maximalizmust. Ha nem jutott időm befejezni az edzés végét, hát lecsíptem belőle 5-10-15 percet. Persze az életet eltervezni nem lehet, így voltak SIBO által megnehezített pillanatok, hasi görcsök, hasmenés, munkahelyi s magánéleti stressz. Robbanások, elcsendesülések. Még a verseny hetében is olyan fantomfájásaim voltak, amikre nem találtam magyarázatot.

A célok nem változtak: lefutni az UTH-t, illetve egy szép napon az UTMB-t, a Kört…de a pszichológusommal egyetértve kellenek edzőversenyek, hogy szokjam milyen ott lenni, alkalmazni amit edzésen gyakorlok. S egyszer csak elém került az “I. Debreceni Maraton”. Sorsszerűnek éreztem, hogy annyi év után egy maraton legyen, ráadásul aszfalton, a szülővárosomban, ahol kipróbálom, hogy össze tudtam-e magam újra rakni. 3:30 alatti maratoni idő amúgyis lebegett mindig előttem, ebben nem voltam nagyravágyó.

Gabi kapott az ötleten, nem kellett győzködni.

Ha ő változtatott is az edzésterven, én ebből semmit sem érzékeltem. Maradtak a hétvégi hosszúk terepen. A frissitést gyakorolgattam, már egy ideje nem túlbonyolítva; házi keverésű iso és paszta valamint SIS Go gélek. Egyre kevésbé voltak hasi panaszaim, s azok is  inkább a SIBO-hoz voltak köthetőek. 

Az egyéb betegségek nagyjából elkerültek, egy náthás-vírusos megfázás kapott el kb egy hétre, de annyira nem akadályozott, hogy ki kellett volna hagynom akár egy futást is.

Viszont hiába volt ez csak edzőverseny, mentálisan mégiscsak tett rám terhet; évek óta nem futottam maratont. Itt nem lehet csak úgy belesétálni mint terepen egy emelkedőn. Nem tudtam hogyan reagál majd az emésztésem sem, hisz’ a diagnózis óta is egy orosz rulett minden erőfeszítésem ellenére is. Meditáltam, stresszoldó légzésgyakorlatokat végeztem, vezettem az edzésnaplót, elképzeltem a célbaérést, tehát igyekeztem mindent bevetni, amit Gabi mentális felkészítő workshopján tanultunk. S emellett igyekeztem jól, s sokat aludni.

A verseny reggelén bemelegítettem, de már akkor láttam, hogy az óra – mert jó ideje pulzusmérő pánt nélkül mozgok – magas értékeket mutat. A rajt utáni első három kilométeren gyakorlatilag kiakadt a mutató, a maximálisan  elérhető felett járt már, ami a tempó miatt is furcsának tűnt, így a folyamatos csipogását próbálva figyelmen kívül hagyni álltam be inkább egy stabil 4:40-4:50 perc/km közötti tempóra. Tudtam, hogy  ezt a sebességet képes vagyok normális frissítéssel tartani. A szembeszelet ekkor még nem kalkuláltam bele, ez minden körben ugyanazon a szakaszon nehezítette a dolgunkat.

Négy körből állt össze a táv. Eredetileg egy nagy kört hirdettek a szervezők, de ezt valamilyen okból végül elvetették. Minden kör végén, ugyanazon a ponton, a rajt-cél környékén várt rám Réka a frissítővel. Ahogy írtam, nem komplikáltam túl; iso, házi zselé és SIS Go. Rengetegszer gyakoroltam. És egyszerűsége ellenére most mégis elrontottam. Nagyjából 50 percre kalkuláltam egy kört és abból számoltam ki a szénhidrátmennyiséget, de túlbiztosítottan 10 grammal többet kevertem be. Ami nem lett volna még nagy tragédia. Ha a SIS Go gélt nem az iso-val kísértem volna le. De ugyebár én a terepes frissítőpontokhoz szoktam s ott saját pohárba kapjuk a vizet, míg itt papírpohárban osztogatták s egy pohárkában nem igen volt több már több két kortynál mire a számhoz került, mert vagy eleve nem volt benne sok, vagy az átvétel erejénél csappant meg a mennyisége.

Tehát a szénhidrát és a kalória egy idő után csak gyűlt a gyomromban és onnan nem szívódott fel.  Kb 25 km-ig minden jó volt. Addig hallgattam a zenét, pacsiztam Rokk Levivel, amikor csak szembe jött velem, integettünk egymásnak Hegedűs Sanyival, Szűcs Palival. Fókuszáltam a célra s élveztem a futást. Ezután az élvezet része megszűnt.  

Az utolsó körre már nem önmagamként fordultam rá. Rékával is kiabáltam egyet, mert félreértettük egymást. Még szerencse, hogy triatlonosként ezt természetesnek veszi. Rekeszizom fájdalmak, hasi görcsök váltották egymást. Émelyegtem. Elhatároztam, hogy elfutok az egyik fordító után lerakott WC-ig. Nem álltam meg. Úgy döntöttem, hogy futok tovább a következő pontig. Egyre lassabb lettem, de nem foglalkoztam már a tempóval. Elengedtem. Megannyiszor olvastuk, hallottuk már, hogy az elme csodákra képes. Akárhányszor megjelent a gondolat, hogy “csak egy kicsit sétálj”, a Parragh Danival belsős poénná vált idézet jutott eszembe a Volt egyszer egy Hollywood c. filmből: “Ne sírj a mexikóiak előtt”. Így küzdöttem el magam a 39. km környékére, a frissítőponttól kb 100 méterre, ahol is életem eddigi leggyorsabb és legintenzívebb hányását produkáltam. Emberi vízköpővé váltam, csak  sajnos ami belőlem jött az inkább színes folyadék volt.

Gabi mindig mondta, hogy a hányás újraindítja a rendszert. Egészen idáig nem értettem miről beszélt. Kilőttem. Újra 5 perc/km körüli tempóban futottam, s meg sem álltam a célig. 

A worst case-nek tervezett 3:30as (3:32:25 hivatalosan) célidőből is kicsúsztam. Lábjegyzetnek szánva, utólag eszméltem rá, hogy a szervezők még egyszer módosítottak az útvonalon, csak hangyányit, kb 100 méterrel hosszabbítva a kört, így történhetett meg az, hogy szinte mindenkinél 5-600 méterrel hosszabb távot láttam.

De boldog voltam. Minden lépés egy szó, minden kilométer egy sor, minden elért frissítőpont egy oldal, minden teljesített verseny egy fejezet életünk könyvében.  S ez a fejezet is tartalmazott újdonságot, új élményeket.

Szokásosan zárom a beszámolót a köszönetnyílvánítással: a szüleimnek, hogy újfent kosztot és kvártélyt adtak mint korábban éveken keresztül tették, Julinak és Andinak a JulAnd-ért és a közös edzésért, Balázsnak és Anitának, hogy mindig érdeklődnek és megismertették és megszerettették velem Innsbruckot és a rövidtávú futóverseny örömeit, az EKI (Elit Könyvintézet) tagjainak a történetekért és az új célokért, Mészáros Zsoltnak, hogy minden verseny előtt (s most után is) kimasszírozza belőlem a fájdalmakat, Laudon Ferencnek a sok-sok kezelésért, Máténak és Nórinak na meg az egész Crossfit Soulmate közösségnek a keddi szeánszokért, Cseke Bettinek és Szabó Nikinek, hogy az elmém különböző területeiben raknak rendet, a legjobb csapatnak, a  Gizionoknak, hogy vannak és természetesen a józan eszemnek, Gabinak és a szívemnek Rékának.

Remélem, hogy a következő megmérettetésemen már egyáltalán nem lesz se hányás, se más emésztési panasz és azt is, hogy már egy új, szebb, szabadabb világban fogok teljesíteni.