életmód

Csathó Tímea – UB beszámoló (vigyázz, sírós)

Posted on

Nem szoktam megosztani a nagy futós teljesítményeimet (főleg azért, mert nincsenek, másrészt meg nincs igényem rá – sem arra, hogy legyenek, sem arra, hogy megosszam őket), de az UB-ra büszke vagyok. Nem elsősorban a futás miatt, hanem arra, amit együtt, csapatként véghez vittünk (a Suhanj! Alapítvány sérült és fogyatékkal élő futóit kísértem guide-ként). Együtt mindenkivel beértünk, mindenkit bejuttattunk a célba. Nem utolsósorban magunkat is.

Az „előzmény” az egy héttel ezelőtti első maratonom volt, amire persze szintén büszke vagyok, csak máshogy. 🙂 Kicsit sérülten készültem és sérülten futottam (ok, erre nem vagyok annyira büszke), fájt is utána a térdem rendesen, két napig nem nagyon bírtam járni, de nem szerettem volna elengedni azt, hogy guide futóként kísérjem fogyatékkal élő sporttársainkat az UB-n (ami nekem amúgy az első volt). Kb 3×10 km-t vállaltam papíron (approved by Gabi), de úgy voltam vele, hogy nekem a maraton után ez már csak jutalomjáték lesz és az volt a terv, hogy addig futok, amíg nem fáj, legyen az csak 2 km vagy 12, mindegy. Ezt jeleztem is az elején a csapatnak, szóval abszolút el tudtam engedni a teljesítmény részét, nyilván ebben segített az is, amit a szervező srác osztott meg a csoportban:

„A legfontosabb: Eshet eső, fújhat szél, tűzhet a nap, mi azért megyünk, hogy együtt jól érezzük magunkat, egymással, egymásért fussunk! Nekünk ez nem verseny! Biztatjuk egymást, biztatjuk a többi futót, és rommá ázva is mosolygunk! :)”

Ha futni nem is, de mosolyogni (meg rommá ázni is) nagyon jól tudok, szóval reméltem, hogy így is beférek a csapatba. Spolier alert!!! Befértem.

Apropó, csapat: 3 látássérült, 1 hallássérült, 7 mozgássérült, valamint egy művégtagos futó jött velünk és nem is tudom, talán 10-12 guide. Szerencsére ez az arány a végére sem változott 😀
Két kerékpáros kísérő jöt velünk (egyikük pihenés nélkül, nonstop tekerte körbe a Balatont a futókkal), és azt hiszem, 7 autó (3 sofőr nem futott). Nem biztos, hogy elhiszitek, ha azt mondom, hogy sikerült összehozni, hogy folyamatosan futott legalább egy fogyatékkal élő és legalább két guide vele (sokszor persze többen is futottunk egyszerre), mindig minden autó eljutott a következő váltópontba, minden nem futónak volt helye valamelyik autóban és minden éppen nem használt futókocsi és handbike is elszállítódott. És nem utolsósorban mindenki kb annyit, ott és úgy futott, ahogy szerette volna (pl. ennyi és ennyi km-t szeretnék futni, éjszaka nem szeretnék futni, emelkedőn fel, ill emelkedőn lefelé nem szeretnék futni, esőben nem szeretnék futni, északi parton nem szeretnék futni, ebben és ebben a a városban szeretnék futni, ezzel és ezzel szeretnék futni stb – a „nem szeretnék” kéréseknek általában technikai okai voltak, szóval nem csak kényeskedtünk, higgyétek el), én pl nem szerettem volna futókocsit tartósan emelkedőn felfelé tolni (saját erőnlétem ismeretében), ennek ellenére valahogy mégiscsak úgy alakult, hogy Badacsonyban a Római úton én toltam fel a 15 éves Andrist, aki közben a szabadkőművesekről tartott igen profi előadást (a témát én választhattam). Azon az úton toltam fel, ahol tavasszal kb csak félútig tudtam saját magam felküzdeni. Nemhiába a Suhanj! egyik szlogenje, az „Erőt adunk”, visszafelé is érvényes… adunk is és kapunk is, mikor melyikre van szükség. Eszméletlen szervezés kellett ehhez az egészhez, összehangolt csapatmunka, nagyfokú rugalmasság és alkalmazkodóképesség. És mégis minden olyan könnyen, erőlködés nélkül ment.

A képen a következők lehetnek: 4 ember, köztük Tímea Csathó, , mosolygó emberek, álló emberek

Persze lelkesen futottunk is, nagyjából mindenki többet ment, mint a tervezett papírforma. Én az első nap 25 km-t több részletben, ami azt jelenti, hogy az aznapi összes futásom tudtam teljesíteni, sőt még egy kis plusz is került bele. Indulás előtt nagyon reménykedtem, hogy legalább egyet tudok majd futni, hogy elmondhassam, hogy része volt a „körbefutottuk”-feelingnek és ez bőven meg is volt, így végül szétázva, átfagyva boldogan zártam a napom (ahh, próbáltatok már látássérültet sötétben, szakadó esőben, hidegben, fáradtan, kátyúk között vezetni? Lifelong experience – ha szerencséd van, csak neked és nem a társadnak). Hajnalban persze nem bírtam lábra állni, rögtön meg is szerveztem, hogy kik futják az aznapi adagom, könnyen elengedtem a futást, nekem szombaton is már minden km ajándék volt. Beálltam crew-nak és kávét szereztem a benzinkútról, szendvicseket gyártottam, szórakoztattam a fiatalkorú népséget stb stb. Nyilván a fáradtságunknak volt köszönhető, hogy bár épp érkeztek futóink a váltóponthoz, de nem volt senki, aki váltsa őket, így eszméletlen sprintet levágva összetrombitáltam a következő brigádot, majd konstatáltam, hogy a rohangálás közben egyáltalán nem fájt a térdem. Ezt nem tudtam értelmezni (azóta sem tudom), de végül bevállaltam az aznapra tervezett szakaszom második felét (kb 6 km), sőt, még a befutó szakasz is belefért.
Nem emlékszem, mikor értünk be (szombaton 8:50-kor rajtoltunk, valamikor vasárnap kora délután értünk be), de mind beértünk 🙂

A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember, álló emberek, fa, égbolt, túra/szabadtéri és természet

Hihetetlen újra és újra megtapasztalni, hogy a fogyatékkal élő embereket leginkább a társadalom teszi „nyomorékká”, nem pedig saját fizikai korlátaik. Ha elfogadjuk őket és lehetőséget biztosítunk számukra, akkor nagyon sok mindenre képesek. Ezen a hétvégén a Balaton körül nem a körülmények szerencsétlen áldozatait, hanem példaértékű sportolókat láthatott az UB népe.
És persze tök jó villogni a képekkel, mert mindenki azt gondolja, hogy guide-nak lenni mekkora menőség (ez igaz) és azt is, hogy hú, mekkora önfeláldozás (ez nem igaz).
De amikor egy olyan lány, akinek a balesete és amputációja után azt mondták az orvosok, hogy soha többet nem fog futni, örüljön, ha járni tud majd, és most futólábbal élete eddigi leghosszabb távját (kb 2×3 km két nap alatt) futja, és ott lehetsz mellette, akkor azt te érzed megtiszteltetésnek (és eléggé más perspektívába kerül egy vízhólyag vagy leesett köröm…). Aztán amikor leírja, hogy neki ez mit jelentett, akkor hálás vagy, hogy ennek része lehetsz:

„Sziasztok!

Mielőtt bedőlnék az ágyba, ránézek az idei éremre és arra gondolok, hogy írok Nektek:
A tavalyi UB-n még nem volt futólábam, de már akkor arról álmodoztam, hogy jövőre futni fogok.
Köszönöm Nektek, hogy bevettetek a csapatba és ez az álom megvalósult, filmszerű élményekben volt részem. Amikor ma vasárnap reggel konstatáltam, hogy mekkora nagy véraláfutásom van a kislábamon, Rátok gondoltam, ezért még kitartottam a 2,8 km-en. Valahogy eltűnik a fájdalom, amikor a cél kiüti a nyeregből. Jövőre már dupla-tripla ennyi távot fogok bevállalni!
Nekem nem a celebek a hőseim, hanem Ti.

Réka”
A képen a következők lehetnek: 1 személy, mosolyog, állás és túra/szabadtéri

Az én térdem azóta sem fáj, meg egyéb más bajom sem lett, és örülök, hogy a pozitív energiát, hálát, örömöt és lelkesedést nem kilóra mérik, mert tuti nem bírnám el az UB-n kapott csomagot (pedig amúgy elég erős vagyok, csak ne futókocsi legyen emelkedőn felfelé ). De azért most egy bestseller tanácsát követve ideje megadnom a császárnak, ami a császáré és pihentetem a tök jó fej térdem, aki amúgy kb 35 km-t futott, de ki számolja? (Ja, a Strava.)

A képen a következők lehetnek: 3 ember, köztük Tímea Csathó, fa, égbolt, túra/szabadtéri és természet
(A képeken a látássérült Esztivel futok; Kata és Réka, két mozgássérült futó; illetve a handbike-os Katát toljuk fel az emelkedőn a cél felé)
Reklámok

UB, BNB trió – Cseke Betti beszámoló

Posted on Updated on

Messziről kezdem a beszámolót, mert hosszú volt az út, ami odáig vezetett, hogy 3 fős váltóban képes voltam körbe futni a Balatont. Ritkán járok versenyekre (évi 2-3), így beszámolókat is ritkán írok, de ezt az élményt most szeretném lejegyezni.
Kis csapatunk a BNB trió másik két tagja a férjem, Bazsi és közös barátunk Noémi volt. (BNB azaz: Bazsi-Noémi-Betti, illetve Balaton-Napsütés-Bor:)) Mindketten gyors futók, edzettek, erősek, és szívósak. Tudtam, hogy remek kis csapat leszünk. 🙂
2018. novemberében szerettem volna életem első maratonját lefutni, de előtte 3 hónappal talpi bőnye gyulladásom lett, kihagytam az augusztus-szeptembert, azaz 2 hónapot, a portoi maraton ment a kukába. Helyette lett egy PB-s 15 km Portoban. Ami után aztán visszajött a talpi nyavalya és kerek 3 hónapot hagytam ki!! Gabival (az edzőmmel) még januárban azt beszéltük, hogy ha februárban újra el tudok kezdeni futni, és sérülésmentes maradok, akkor menni fog május közepén a 70 km az UB-n. Nem igazán hittem el akkor még ezt, meg azt sem hogy rendbe jön a lábam, már olyan régóta fájt! Jártam különféle kezelésekre , kenegettem, de végül csak  lökéshullám terápia segített, hetekig kezeltek míg teljesen rendbe jöttem. Így február elején kezdtem újra futni. Heti 3x mentem ki, nem sokat, heti 20-35 km-eket. Amíg nem futottam, abban a 3 hónapban (illetve már előtte ősztől már) viszonylag sokat úsztam, meg elkezdtem erősítő edzéseket csinálni. Az állóképességemmel tudtam, hogy gond nem lesz. Február elején egy 6 órás úszáson nagyon szépen helytálltam, ez nagy önbizalmat adott a továbbiakhoz.
Szóval belekezdtem az edzésekbe, hétről hétre kicsit többet futottam, kezdett a tempóm is javulni. Egyszer maradt ki egy hétvégi hosszú futásom, mert 3 hétig rettenetesen köhögtem, és csak fél gőzzel mentek az edzések, az úszást is minimálban nyomtam pár hétig, erősítés meg nem is nagyon volt. Izgultam, hogy így hogy lesz meg az UB, alig futok, mind időben, mind km-ben. Azt hiszem, hogy egy hónappal az UB előtt írtam Gabinak, hogy még nehezen hiszem el, hogy ez nekem menni fog. Ő csak annyit írt, hogy rohadtul fog fájni már a végén, de meg tudom csinálni, menni fog! Ekkor vmi átkattant a fejemben és elhittem hogy igen, ez nekem menni fog!
Először is ki kellett találnunk kik legyenek velünk, ki segít majd bennünket, és hol lesz a 3 gyerekünk , amíg mi futunk. Szerencsére vannak olyan barátaink, akikre mindig lehet számítani, Füli és Szilvi <3, így első körben őket kérdeztük meg, hogy vállalnák e a supporter szerepet. Egyből igent mondtak, pedig  ők még csak nem is futók 😀 és nekik is két kicsi gyerek felügyeletét kellett megoldani erre a hétvégére.
A gyerekeket bevállalták az én szüleim, a szállásunk pedig a Bazsi szüleinél volt Ábrahámhegyen, ami ugyan fél óra a balatonfüredi rajttól, de úgy gondoltuk nem gond. Mindent elrendeztünk, már csak futnunk kell.
Az UB előtt 2 (!) héttel elkezdett fájni a bal lábszáram, a sípcsont mellett, napokig jegeltem, kenegettem. Megijedtem, és Gabi is ki volt akadva…elmentem a masszőrömhöz, aki nagyon szépen helyretett, meg én is masszíroztam magamnak, kenegettem és 4-5 nap után rendben voltam.
Eljött az UB hete , amit már nagyon vártam. Viszont elkezdtem lerobbanni, torokfájás, fejfájás, wáááá. Gabinak már meg sem mertem írni (bocs Gabi :P), örültem hogy örül, hogy nem vagyok sérült végre! Szóval hétfőtől kúráltam magam mézzel, fokhagymával, kakukkfűteával, gyógyszerrel, imával, ráolvasással :D, mindennel, de nemhogy nem javult, csütörtökre berekedtem, és egyre jobban fájt a torkom! Mondtam magamnak, oké, ez tuti vmi pszichés hülyeség, izgulok mint állat a hétvége miatt és így jön ki rajtam, de rohadjon meg a torokfájás, akkor is futok és még élvezni is fogom!
Pénteken este fél 7-re értünk le Áhegyre, pizzapartyztunk, meg összekészítettünk mindent, hogy ne a hajnali 3-as keléskor húzzuk az időt. Elég rosszul aludtunk mindannyian, kb 4 órát sikerült aludni, ami azért elég hardcore… Forró tea a termoszban volt a legjobb barátom hajnalban, plusz ettem egy zabkását. Én voltam az első ember, 5.10-kor rajtoltunk. Bazsi, Noémi 5-5 szakaszt futottak, ők gyorsabbak mint én nem is akartak sok részletben futni, nekem viszont 6 etapom volt. Tudtam, hogy max 13 -14 km-t tudok még úgy végigcsinálni, hogy ne nagyon lassuljak, és a végén is legyen erőm nekiindulni mind fizikailag, mind lelkileg. Végül 11-12 km-es szakaszaim lettek, plusz-mínusz pár száz méter. 1 óra 5 perc és 1 óra 20 perc közötti etapokat futottam. Azt hiszem ez így tökéletes volt. Ahogy teltek az órák és a szakaszaim, úgy lettek egyre flow-sabbak a futások. Tulajdonképpen mindegyik futásom egy flow-élmény volt, az első azért mert még tele voltam energiával, és gyönyörű volt a napfelkelte , a második azért mert Áhegyen kellett átmenni ❤ , meg a Varga Pincén, és így tovább. Csak az utolsó szakaszban anyáztam kicsit Kenese és Almádi között, mert volt kn. 3-4 km, amit a vaksötét susnyában kellett futni a bringaúton, semmi kivilágítás, se előttem se utánam nem jött futó, illetve nagyon messze mögöttem egyszer láttam, hogy világít valakinek a fejlámpája, de ennyi. Elkezdtem parázni és ezáltal gyorsabban futni :D, aztán meg az utolsó 2 km-en jött az eső pofaszéllel, de akkor már tudtam hogy mindjárt vége , meglesz a 70 km perceken belül! 🙂
Azt hiszem most nagyon erős voltam fejben, és nem csak én, hanem Bazsi és Noémi is. 100%-os volt a fókusz! Rengeteget röhögtünk és élveztük a segítőink fullextrás támogatását, mindig mindent tudtak, mit mikor adjanak, ne adjanak, etettek, itattak, masszíroztak stb. Mindenki tette a dolgát, senki nem rinyált semmin, nagyon nagy volt az összhang köztünk. Iszonyú sok erőt adott, hogy tudtunk egymásra számítani. Közel 23 óra volt a tervezett köridőnk, de mivel mindannyian kicsit gyorsabbak voltunk végig, így 21:53,56 alatt körbeértünk, hajnali 3-kor lett vége ennek a csodás napnak! Felejthetetlen élmény volt! Ami a legszebb, hogy ugyan közben, kb. 35 km után már a térdeim , bokám fájtak, meg az utolsó 2 szakaszon az elindulás már robotos volt, de így 1,5 nappal utána már csak egy kis izomlázam van a combjaimban, semmi egyéb. Jól vagyok, alig várom, hogy újra fussak és új célokat tűzzek ki magam elé!
Egyébként futás közben volt időm gondolkodni (milyen meglepő! :D), és sokat gondoltam a gyerekeimre, hogy milyen jó hogy ezt a példát látják, hogy anya meg apa sportol, együtt futja körbe a Balatont, és vannak céljaink, amikért küzdünk. Aztán azon is merengtem, hogy mennyiszer elbuktam, és hagytam ki sérülés miatt heteket, hónapokat, de újra és újra felálltam, és mentem tovább, csakhogy elérjem, amit kitűztem célul.
Azon is agyaltam, hogy milyen jó hogy Gizion lehetek, tagja egy szuper futóközösségnek, hogy van egy szuper edzőm, hogy Nagy Krisztát megölelhettem a szárszói váltóponton, hogy Regivel együtt rajtoltunk, hogy Viviel tudtunk párszót váltani kétszer is, hogy fb-on követhettük a csapat egyéni indulóit, és együtt szurkolhattunk. Fantasztikus hétvége volt! Imádtam minden pillanatát, nehéz most visszarázódni a hétköznapokba ! Egy biztos, erősebb lettem ettől a 70 km-től, és jövőre visszamegyünk újra! 🙂
A képen a következők lehetnek: Bernadett Cseke, állás, kalap, túra/szabadtéri és közeli

Compressport 2UP2DOWN – Gerlai Orsi, beszámoló

Posted on Updated on

Compressport 2up&2down
az én órám szerint 45km, 2116m d+
Fél éve készülök erre az egy versenyre.
Előzmények.
Két éve egy régi cimbivel, Kornéllal szintidőn belül teljesítettük a Szimpla Élményt. A Mátrában ekkortájt az egy héttel azelőtt váratlanul lezúdult masszív hó utáni olvadás zajlott. Annyi hó volt, hogy elmaradt miatta a Mátrabérc Trail. Ez a hómennyiség a Szimpla hétvégéjére pont elolvadt és az ösvényeken csordogált lefele. 36km szünetmentes pocsolyában tocsogás, 1600m szint, addigi életem egyik legdurvább élménye, megcsináltam, képes vagyok rá-mondtam akkor. De majd legközelebb.
Egy éve is indulni akartunk. Majd Kornélnak közbejött valami. Nem mentünk.
 Fél éve a Panoráma Trail után a gluténérzékenység nevű energiavámpír kényszerpihenőre ítélt. Eleinte nem tudtam elképzelni, hogy fogok-e valaha még hegyen hosszú távot futni. Decemberben vaspótlás, majd újrakezdtem az edzéseket alapozás helyett rehab üzemmódban. A távok lassan növekedtek csak, télen és kora tavasszal semmilyen versenyen nem indultam. Január óta küzdök a gluténmentes diétával és agyalok azon, hogy hogyan tudok elegendő kalóriát bevinni úgy, hogy nem ehetek bárhol bármit. Ki kellett találni az új frissítést, ami kompatibilis a diétával (GU+ Túró Rudi…). A Szimplára (mert mi még mindig annak hívtuk), beneveztünk, mert az edzések alapján biztató volt a helyzet, és jár nekünk még egy az Élményből. Legalább a Sombokor idén is felfele lesz. A táv ugyan időközben nőtt, de kérem, azóta én is nőttem, az már a lábamban van. A szint meg majd lesz.
A verseny előtti napon eleredt az eső a Mátrában. A verseny reggelén sem hagyta abba. Egész héten nézegettem az időjárásjelentést, az esőt meg a 6C-ot, reméltem, változnak azok a számok jó irányba, ugyan, hiszen még sosem volt rossz élményem, úgysem jön be az időjósok előrejelzése, május van, ugyan. Mostmár mindegy, neveztünk. Azért előző este pontban a záráskor még leütöttünk egy csillagászati árú gyapjú felsőt a Mountexben, mert hátha tényleg hideg lesz.
Gabi megadta a max pulzust, amit ne haladjak meg, hogy végig bírják az izmaim a gyűrődést.
Már a rajtnál álltunk Kornéllal, BAlázs már elindult a saját 35k edzésére, úgy gondolta, ő is aznap és ott fog futni, mi baja lehet. Elállt az eső. Levettem és elcsomagoltam az esőkabátom.)
Hát ilyen snittek szoktak bevezetni egy katasztrófafilmet, vagy thrillert.
Nem tudok részletes, helyszín-nevekkel, távokkal teletűzdelt útleírást adni, mert sosem volt ilyen fényképezőgép-szerű memóriám. Inkább csak benyomások maradtak, meg a frissítőpontok tagolják az élményeimet. Na nem mintha azokból a frissítőpontokból olyan sok lenne egy ilyen “elit” versenyen. Ezen a maratoni távon indul mindenki, élmezőny és műkedvelő egyaránt. Nem is verseny, mondják. Tényleg nem az. Ezt szeretem, sokkal jobb, barátibb a légkör, ha azt lehet egyáltalán még fokozni Csanya versenyein. Inkább csak menjünk egy vidámat. És így is indultunk neki, elállt az eső, melegem is volt, jókedv, viccelődés, öröm, hogy végre ez itt az én napom, amire olyan régóta készülök. Főleg mentálisan fejlődtem az utóbbi időben, úgy érzem. Nőtt bennem az elfogadás, és a korábbi élményeim alapján azt is tudom, hogy vannak bennem rejtett, de szükség esetén nagyon is mozgósítható tartalékok. Magabiztosságot ad ez a tudat. Az első emelkedő a Kékesig visz, itt még tömött a középmezőny, együtt haladunk sokáig ugyanazokkal az emberekkel, néha előzünk, néha valaki minket előz. Kriszta és Ármin utolértek, de aztán mégis elmaradtak, nem is értettem, hol maradnak. Az órámon az evés és ivás idejét is csipogás jelezte, muszáj volt betartanom, hogy a vége ne fájjon, ezt már tudtam. A felsőbb régiókban már sejtelmes köd volt és az eső is eleredt, visszavettem a futózsákomra kívülre az esőkabátot, egyszerűbb volt így. Gyönyörű vidék, harsogó zöld erdő. Jó hangulatban értük el a Kékesen a Síházat, a Gizion Crewtagok vártak már minket, elsőrendű ellátásban részesültünk, én külön is. Köszönet érte itt is. A házból kilépve megborzongtam, mert hűlt a levegő, mi meg vizesek voltunk, de induljunk el, majd felmelegszünk. Trappoltunk lefele a Kékesről, elhagytuk a helyet, ahol két éve kiment a bokám, hejj de jól megy. Csak az a sok víz meg izó ne lötyögne a hasamban, hú, mostmár muszáj egy bokrot keresni. De itt nincsenek bokrok. Aztán csak megálltunk. Sokan elmentek ezalatt a szünet alatt. De ez nem verseny, kérem. Indulunk tovább, behozunk néhány sporttársat, a cipőm remekül fog a sárban, ami időközben kezd mégiscsak tényezővé válni a folyamatos esőben. Hihetetlen. Új részek következnek, amik a korábbi útvonalban nem voltak benne, gyönyörűek. Csak erre a benyomásra emlékszem belőlük. Futunk falubeli aszfalton is, meg szélnek kitett hegygerincen is, ott tudtam, hogy innen gyorsan lejjebb kell kerülnünk és jobb lesz az idő. Mert bőven van hova javulnia. Csipogás, eszem-iszom. Gél, kis kólával felhigított víz, izó. A kezemen az ujjak virsliszerűre dagadtak, nehéz mozgatni, ezt már ismerem. A parádsasvári ellenőrzőpont (27km) sosem akart eljönni. Itt már környékeztek olyan gondolatok, hogy még messze van a vége, és a neheze hátravan. Akkor kitaláltam egy végtelenül egyszerű mantrát: “Menni kell.” Mert itt nem maradhatok. Várnak. A nagymamám jutott róla eszembe, aki kicsi, törékeny néni volt, végtelen szeretettel irántunk, ő mindig azt mondta: “ki kell bírni.” Ilyen egyszerű. Ráadásul pont anyák napja van. És én itt gondolok rá, a mátrai viharban. Szóval menjünk mááárrrr.
Parádsasvári pont. Szegények, ebben az időben. Utólag esik le, hogy a Hegedűs Zsuzsa volt, aki az Utrakék trailt, aki a másik szívem csücske versenyt rendezi. Bénáztunk kicsit a kulaccsal meg az izó tablettával. Kriszta és Ármin már ott voltak. A szakadó esőben Kriszta ott áll egy szál trikóban és rövidgatyában, fülig ér a szája és örvendezik az életnek. Ezt egyszer mindenkinek látnia kell. elindulunk. Én annyira fázom, hogy nekiindulok az emelkedőn, pulzust ezúttal kicsit elengedem, mert valamitől fel kell melegednem. Kriszta utánam szól, majd utolér. Kriszta, mondj valamit, kértem. Hát ő elkezdett sztorizni a Vadrózsáról, amikor ő itt két marcona keményfiúval keringett az éjszakában a kidőlt fatörzsek között, és nem tudták, hol az út. Nézzem meg, ezek a fatörzsek, amik most bezzeg csinosan fel vannak fűrészelve és félrerakva, mekkora királyság, csak fel kell menni. Igazad van, Kriszta, bár azért mentem már fel hamarabb emelkedőn, merthát ez mégiscsak brutál meredek, de hát van lábam, nem fáj, megállni ilyen emelkedőn tilos, mert nekem annyi, szóval menjünk. Azért lehagytak, de mentem. Ja, hogy ebből kettő van??? Hát… legyen. valami Lipótok ezek. Nekem a bolondokháza ugrott be egyből. Hess.
Innentől kezdve a rossz idő is eléggé elszaródott, hogy cizellált  legyek. Hosszú ideig tartott, amíg elértünk a híres Sombokor lábát. (“ez itt már a Sombokor? -Dehogy is. köze sincs hozzá. -Ja jó.”) Kifacsartam egy adagot a híres csokis GU-ból, mielőtt nekikezdtem, és tudtam, hogy itt vagy egy levegővel felmegyek, vagy… nincs vagy. Mentem, megállás nélkül, minden lépésemmel feljebb. Közben azért előztek, ezúttal két lány is, le a kalappal. Valószínűleg a Sombokor sokat kivett belőlem, pedig meglepően rövidnek tűnt az emlékeimhez képest, és a cipőm is tartott, nem csúsztam meg egyszer sem. Nem is féltem.Felértem a tetejére a gyönyörű sziklák közé, és hát egy fotós sem várt. Nahát,pedig itt két éve  a jégesőben milyen klassz képek készültek rólunk. Ez a Sombokor és a Kékestető közötti pár kmnyi enyhén emelkedő, sziklákkal tagolt ösvény az, ahol úgy éreztem, az életemért küzdök. Itt más beszámolók szerint is extra rossz körülmények (havas eső??) voltak. Nem éreztem rendesen a lábaimat, olyan volt, mintha két boton jártam volna. Állatira fáztam, mondtam Kornélnak, hogy menjen, én az életemért küzdök. Óra csipog, zselé be. Minden izmomat feszítettem, csak hogy előre haladjak.  Kornél a lehető legjobb dolgot csinálta, csendben ment előttem, de nem hagyott ott. Aztán egyszer csak azt mondta: “Gyere Orsi, mindjárt itt a Kékes, és ez nemcsak olyan törpapás mindjárt, hanem tényleg”. Nagyon bíztam benne. Menni kell. Fog összeszorít. És egyszer csak tényleg ott voltak a sárga házikók, a semmiből, a ködből tűntek elő. A Síházban ismét Zsófiék, és egy csomó didergő, bőrig ázott futó. Egyből kérdezték, mit szeretnék, nem nagyon tudtam válaszolni. Aztán kértem kólát, Máté lehámozta rólam az esőkabátot, alatta a zsákomból elővette a GU nápolyimat, megeszegettem és elkezdtem melegedni a hősugárzó előtt. Ahogy elkezdtem reszketni (amit addig nem tettem), tudtam, hogy mostmár jól leszek, a szervezetem újra képes hőt termelni. Állítólag ijesztően néztem ki (az arcukról is ezt olvastam le, kérdeztem, hogy ennyire szarul festek?), Kornél felajánlotta, hogy szálljunk ki, de mondtam, hogy kis idő, és  jól leszek. Segítettek felvenni még egy hosszúujjút az esőkabát alá, sapkát vettem, és indultunk tovább. Ezt hamarabb kellett volna.
A képen a következők lehetnek: 2 ember, álló emberek és túra/szabadtéri
Mérsékelten vidáman:-)
A Kékes után nem sokkal elmúlt a szél, elállt az addig folyamatosan zuhogó eső. MIntha egy másik bolygóra csöppentünk volna. Kék háromszög, egy gyönyörű patakvölgy, szalamandra, és a lábaim, mintha mi sem történt volna. Döbbenetes élmény volt. Valószínűleg rendben ment a frissítés, volt erő a lábaimban,  enyém volt a táv, csak az időjárás készítette ki a 48 kilómat. Örültem az életnek, kacarásztunk, szelfit lőttünk, pacsiztunk és irány lefele. Nem rohantunk, nem kockáztattunk, ha már ezt túléltük, akkor érjünk be épen. Egy vízszintes szakaszon megbotlottam egy kőben és kiterültem,mint egy béka. Semmimet nem ütöttem meg, hitetlenkedve, nyakig sárosan álltam fel és röhögve mentem tovább. És végre csak jó volt. Meg a hatalmas katarzis, a “megcsináltam”-érzés. De nagyon közel voltak még a Kékestetőn átélt vihar benyomásai is, valószínűtlen volt az egész.
Könnyű, kényelmes, haladós tempóban értünk be. Szerencsére Döme fotózott, úgyhogy muszáj volt nembőgni.
Életmentő forró zuhany volt a célban. Megölelgettem Krisztát. Visszaért Zsotyek, Zsófi és Máté a Kékesről. Asztalnál ettünk. A világ tökéletesen rendben volt.
Köszönöm, Gabi. A felkészítést, és hogy bíztál bennem akkor is, amikor nem volt velem éppen könnyű. Kinyírtam ezt a nyamvadt gluténérzékenységet is. Kap még pár maratont  a jövőben.
A képen a következők lehetnek: 1 személy, állás, fa, növény, túra/szabadtéri, természet és víz

Futni menő – olvasnivaló

Posted on

Azért csináljuk, mert szeretjük 😉

Nem a fogyás miatt futnak ezek a nők, nekik ez sokkal többet jelent

#bsi #lovemyjob #noifutogala #eedzes

Valentin napi Gizion-párok futásai

Posted on


Hanka és Milán

Böbe és Isti

Orsi és Balázs

Livi és Krisztián

Viki és Laci

Ági és Tomi

És a frissítés sem maradhat el:-)

Panoráma futás, 12 km beszámoló – Rohamcsiga

Posted on Updated on

Szóval ott kezdem, hogy tavaly május óta futok újra. Amig a kisfiam után (10 éves) vissza nem mentem dolgozni, többé kevésbé minden ok volt. Futottam babakocsival meg minden. Aztán eltelt tíz év , folytonos időhiány , és feljött +20 kg. Többször próbáltam újrakezdeni, de egyedül nem ment. Ment egy két hónapig aztán mindig abbamaradt.
Aztán tavaly májusban vettem egy nagy levegőt, irtam Gabinak és gizion lettem. Bekerültem egy inspiráló és támogató közegbe ahova jó tartozni. Az első pár hónap azzal telt hogy megszokjam a rendszeres edzésmunkát és beleépítsem az életembe a futást. Aztán hiányzott a rövidtávú cél, elindultam augusztusban a 8 km-es panorámafutáson (akkor az a táv nekem még csak egyszer volt meg edzésen) . Tökutolsó lettem. Na jó nem , de kb. az utolsó tízben végeztem . Nem voltam tisztában a tempómmal, az erőmmel, nagyon elfutottam az elejét, aztán belehaltam, de végigküzdöttem becsülettel.
Nagyon fontos állomás volt számomra , a 0. kilométerkő , amihez mindent viszonyitok. Aztán nyúltak a távok, nehezedtek az edzések, javult az erőnlét, de még mindig iszonyú lassú volt minden futas. Még csigák között is. Nem is értettem Gabi mér foglalkozik még velem, ha ennyire nem fejlődök.
 Az új áttörést a garmin futósórám hozta meg amit karácsonyra kaptam. A legeslegjobb ajándék ever. Látom akár menet közben is a tempómat, pontosak a távok , az idők, összehasonlithatók a futások, nincs mellébeszélés. Nagyon imádom. Kapom az edzést ,megcsinálom, feltöltöm nem kell agyalni , Gabi mindjárt látja mi van. Nekem csak futni kell. És el nem hiszitek mennyire jól esik, mikor már majdnem
elkeserednék hogy nem fejlődöm semmit, valamelyik gizion likeolja a stravan a futásomat. Irtó motiváló, ha kapok egy kudost Belus Tomitól vagy Balázstól vagy bárkitől tőletek.
 Átfutottam a telet. Január óta asszem nem hagytam ki futó edzést csak kettőt, azokat is orvosi utasításra. Elkezdtem az erősítéseket. Futottam fagyban, hóesésben, bokáig érő latyakban, jeges úton, futottam a Börzsönyben egyedül zuhogó esőben, máskor töksötétben bárhogy. Tavaly óta sikerült leadnom 7 kilót . (Az ugye meg mindig +13 de már nem 20!)
Lett hétvégi futotársam egy régi barátnőm Pen személyében, aki nélkül a hétvégi hosszúk fele ilyen
jók se lettek volna . Minden hétvégén elromlott az idő, de már csak röhögtünk rajta és együtt beszélgetve sokkal kellemesebben teltek az edzések. Pen sokkal gyorsabb mint én, de 3 km-re lakik, így mindig legalább 6km-rel többet fut mint én. Januárban még nem volt célom, a Vivicittat nem mertem bevállalni, mert félő volt, hogy utolér a záróbusz es kiszednek a versenyből. Elhatároztam, hogy az oké hogy a kiserdei mókusokon kívül senkit sem érdekel milyen lassú vagyok , de addig kell gyorsuljak hogy beférjek a 7 perc 30 as szintidőbe egy akármilyen versenyen. Akkor találtam ezt a versenyt , ahol nincs szintidő ,pont a Vivicitta előtt egy héttel, és hát az volt a tervem hogy arra gyúrok hogy belül legyek a Vivicitta szintidején.
 Aztán a verseny hetén szerdán hatalmasat pereceltem a biciklivel . (van nálunk egy kis alagút ahol a jardan mentem ami nagyon szűk és nem figyeltem, lesúroltam a falat) Nőtt két nagy pukli a sípcsontomra és szép lila lett. Innen tudtam , minden rendben lesz a hétvégén, minden valamire való gizion ilyeneket csinál fontos verseny előtt. Pénteken terheléses EKG volt ( ilyen céges szűrővizsgalati csomag része, ezer éve kaptam az időpontot) A szívemmel minden Ok, de szétszadiztak mire kitekertem a max pulzust biciklin. Ennyit a pihiről. Este azért nyújtottam egy hosszút.
A versenyen szombaton tökéletes idő volt,7 fok, alig szél, felhős, csak nehéz volt kitalálni mibe öltözzünk. Esni fog, vagy meleg lesz és kisüt a nap? Féltem a meleg napsütéstől , ahhoz még egyáltalán nem szoktam hozzá. Maradtam a 3/4es gatya, hosszú ujjú technikai póló, baseball sapka kombónál és jó választás volt. Pen barátnőmmel futottunk végig . Taliztunk Zsuzsával és Erikával a többi giziont valahogy sajnos elkerültük. Gabi annyit írt , kezdjek 7p 50-ben, tartsam a tempót és az utolsó két kilin gyorsítsak. Abszolút jó tanács, biztonsági futás , igy biztos nem cseszem el. De én nem akartam biztonsági futást ,én maxon akartam tolni , megelőzni a képzeletbeli záróbuszt, új legjobb időt futni, de úgy hogy ne álljak fejre . Gondoltam meglátom mi lesz , mindenesetre megfogadom a tanácsot és óvatosan kezdek. Verseny előtti hetekben rátaláltam az isostar pezsgőtabira. Pontos keverési arány, semmi ragacsos porozgatás, nem kell egy hatalmas doboznyi port megvenni, pont nekem való. Az isostarról tudni kell, hogy mikor gimiben sífutottam akkor nekünk az isostar volt AZ ital. A csoda. Lehet, hogy azóta vannak jobbak, de nekem annyira beégett a tudattalanomba, hogyha kortyolok belőle és megérzem az ízét mindig szárnyakat kapok. Persze edzésre nem szoktam vinni 12km-re semmit, max vizet, de most iszogattam előtte és vittem egy minikulacsnyit a versenyre. Pont befért a zsebembe. Így nem függtem a frissítéstől, kortyoltam egy kis a saját izot, ha éreztem hogy merül az elem. Ez jó volt igy nagyon.
Jó hátulról indultunk és mikor a kezdeti tötyörgés után szépen elindultunk, beálltunk egy tempóra, vitt a mezőny , majd ránéztem az órámra 6 15! Bakker ez nekem űridő, és nem is éreztem gyorsnak a tempót!  Azért tudtam hogy abban fejreállok 12 km-en, meg a 7p 50-volt az utasítás ,szóval szépen elengedtem az embereket. Aztán a 7 25 -tempó már elég kényelmesnek tűnt, gondoltam beállok rá, ha nem megy még később is mehetek lejjebb. De nem lihegtem, nem volt magas a pulzus, szépen tartottuk a tempót, Pen barátnőm mindig figyelt ha begyorsultam volna. Mert vitt volna a lábam! Ilyeneket mondott pl: – Szerencse hogy Gabi nem online nézi a versenyt, mert kapnál ám egy szemráncolós sms-t:- ))
Tovább a teljes bejegyzéshez RCs oldalára >>

UB-ra KÉSZÜLÜNK 9.rész: Nem elég csak futni a 220 km-ért

Posted on Updated on

Írta: Palyik Andi

Hetente 8 órát edzem. Hogy mikor van ennyi időm? Jó kérdés.
Állandóan szervezkedem, elengedek dolgokat, újratervezem a hetemet. Végül kiderült számomra, hogy nem elég csak edzeni, mert a verseny sikere nem csak a futáson múlik.
Az UltraBalaton felkészülés során hetente 5 edzésem van:
– egy hosszú, „kényelmes” futás, ami nagyjából 3-4 órás;
– két közepes edzés, ami gyakran iramjátékos feladatokat tartalmaz, ezek hossza 1,5-2 óra között van;
– egy rövid futás, 1,5 óra körüli időtartamban;
– és egy regeneráló, ami 30 perc átmozgatást jelent, melyet 20 perc alapos nyújtás követ.

Logisztika minden mennyiségben! 

Folyamatosan tervezek tehát, hogy be tudjam illeszteni az edzéseket a mindennapokba, de vannak alapszabályaim, amikből egyszerűen nem engedek:
A család az első. Nem hagyok ki sem gyerekekkel töltött időt az edzéseim miatt, sem meseolvasást, sem családi kirándulást, sem pénteki randit a férjemmel. Sőt! Megfogadtam, hogy ha túl fáradt vagy ingerült vagyok a sok futás miatt, akkor abbahagyom ezt a mértékű terhelést.
A munka a második. Tehát ha határidős munkám van, vagy ha egy kollégám vár tőlem egy anyagot, akkor azt meg kell csinálnom. Ilyenkor a futás várhat.

A fentiek miatt próbálok délelőtt futni, amikor a gyerekek bölcsiben és oviban vannak. A munkám viszont rugalmas: ha napközben nem végzek vele, akkor tudom éjszaka, vagy hétvégén folytatni. Az viszont komoly nehézséget jelent, ha betegek a gyerekek. Ez év első 7 hetében közel 4 hetet voltak itthon a fiúk, így 50% feletti volt azon napok száma, amikor improvizálnom kellett!

A munkám olyan, hogy megkapom előre a több havi feladatot, amit én magam osztok be. Figyelnem kell a köztes határidőkre, a heti 1-2 megbeszélésre, illetve arra, hogy ha kérdésem van, a kollégáimat munkaidőben tudom elérni. De magam osztom be az időmet, és megspórolom az utazás 2-3 óráját minden nap!

Viszont van egy kimenős napom: a gyerekek minden pénteken a szüleimnél alszanak. Ez egy teljesen szabad délutánt és estét jelent, amibe belefér a hosszú futás, egy randi a férjemmel, és egy átaludt éjszaka (ami nálunk 4 éve nem létező fogalom), majd a kényelmes ébredés (vagy lustálkodás, vagy házi munka, vagy rövid futás), ugyanis csak 10-re kell a gyerekekért mennünk.

Akárhogy számolja az ember, egy nap 24 órából áll, így ezer dolgot el kell engednem. Sokszor az edzés után már nem fér bele a hajmosás, mert rohanni kell a gyerekekért. Emiatt hetente többször igénytelenül nézek ki, amit kénytelen voltam elfogadni. A barátaimmal hónapok óta nem találkoztam. Ők tudják, hogy miért, és megértik. Velük a lyukas óráimban próbálom tartani a kapcsolatot, például abban a 1 órában, amikor autózom be a munkahelyemre. És az apróságok: nincs körömlakkozás (45 perc!), netezés, kütyüzés, mozi… Igazából semmi másra nem marad idő. Ezt az utat választottam, de nem bánom.És van még egy fontos dolog: nem tévézem! Ahány órát én hetente futással töltök, sokan mások annyit ülnek a tévé előtt. Csak az társadalmilag elfogadott jelenség, míg a sportolás gyakran önző időtöltésnek tűnhet mások szemében.

Nem mondom, hogy mindig lelkes vagyok, ha ki kell mennem futni. Néha, amikor megnyitom Gabi levelét, benne a következő heti edzéstervvel, akkor elfog a pánik, hogy „ezt meg hogy?!”. De aztán leülök a naptár elé, végignézem, hogy mi vár rám a következő 7 napban, és tervezek. Néha csak elindulni nehéz, aztán amikor már futok, akkor a helyére kerül minden. És egy teljesített nehéz edzés után állni a tus alatt… igazi sikerélmény! 🙂

Tovább a teljes bejegyzéshez >>