Börzsöny Trail

Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail L táv – Gerlai Orsi, beszámoló

Posted on

Idén a Gizion csapattagok közül én kaptam erre a versenyre a VIP nevezést a Terepfutas.hu-tól, amit ezúton is köszönök, nagyon motiváló volt a felkészülés során. 

Előző napokban sokat aludtam, ezért az óra csörgése előtt már fent voltam. A hajnali csendben vidáman készülődtem, lista szerint pakoltam, mialatt a többiek hortyogtak, vagy hazaértek az éjjeli műszakból. Az odafele vezetés közben meglepődtem, hogy mennyire izgulok, ezen egy kis rádióval hangosan énekléssel segíteni tudtam. A parkolóhelyet a versenyközponttól (emelkedőn) negyedóra tempós sétányira jelölték ki (hiába, a Börzsöny már itt sem viccelt :). Én persze már itt is lehagytam mindenkit, volt egy kis eltévedés is, nemhiába, versenyezni jöttünk. 
A versenyközpontban először Athost találtam meg, majd Zsóka is meglett, ők Crew tagokként és az én életem megmentőiként vettek részt aznap a versenyben. Athos két embertől is remekbe szabott megható rábeszélés árán kicsalta a náluk levő random PET palackot, mivel nem találtam az amúgy a táskám legmélyebb zugában rejtőző kulacsaimat. Szerencsére Kornél cimborám, aki mindig túltolja a pakolást, ezúttal is  két plusz kulaccsal érkezett, úgyhogy végül Athosnak megköszöntem az emlékezetes performanszt, és lett kulacsom. A sajátjaimat –tudtomon kívül– biztonságba helyeztem a csomagmegőrzőben… Zsóka pedig szolgáltatta a rajt előtti szénhidrátomat egy banán formájában, amit mindig megeszek a rajtban. Erőltetett gyaloglás formájában már túl voltam a bemelegítő kocogáson, az iménti közjáték miatt az előírt gimnasztika a wc-sorban ácsorgás idejére maradt, de végül megvolt MINDEN!!!

Kornéllal beálltunk a rajtba, felmértem az első sorban a majdani dobogósokat, majd már indultunk is. Eddig a vicces rész. Az első km-en két meghatározó tényezőt említenék: azonnal bejelentkezett a gyomromban lévő kő, ami már két napja ott lötyögött, ha futottam. Illetve az első km végére időzítettem rutinos módon az órám és rajta a track elindítását is… Már ezen az első kilométeren a környezetem megtelt az emelkedőn fújtatva előző teremtés koronáival, akik nem bírják a rajtot követő stresszt, és elrohannak. Ekkor a beszámolóírók nagy hányada állítólag hagyja, hogy leelőzzék, mert a saját tempójában akar menni… hát nekem nem úgy tűnt. 🙂 Én egyből konstatáltam, hogy ezen az első emelkedőn azonnal az edzői utasítás azon sorát kell alkalmaznom, hogy a megadott kezdő pulzuszónát adaptáljam a körülményekhez, mert hát kevés köze volt a valósághoz. Értsd: gyalogoltam, de a pulzusom még úgy is magasabb volt. Nem, nem egy-két ütéssel. De arra emlékeztem, hogy ez a szakasz itt mindig ilyen, és az én időm nem most jön el.

Szóval felgyalogoltunk az első hosszú (végtelen) emelkedőn, kezdtem kicsit magamhoz térni, a gyomromnak imádkoztam, hogy oké, akkor csak gélt eszem, de azt muszáj bent tartani, különben végem. Szerencsére, működött, pont, mire a gyomrom elbánt a bevitt gél adaggal  és émelygéssel, időszerűvé vált a következő (30-35 perc múlva). Gyakorlatilag érzésre köveket pakoltam a gyomromba, de nem volt ezzel baj hosszabb távon. A korábbi évekhez képest nagyon élveztem, hogy ismerős részek jönnek, amiket végre volt energiám megcsodálni, és az emlékezetemben is megmaradtak. Királyháza előtt a trükkös lejtőkön én is elkezdtem előzni, lányok már akkor sem voltak a környéken, a fiúk előzékenyen előre engedtek. A patak után az első frissítőponton szóltak, hogy negyedik vagyok, először gondoltam, hogy “Peeersze, vicces, Csanya mindenkinek ezt mondja”, de aztán, miután már többedik vigyorgó Crew tag mondta, kezdtem elhinni. Hoppá, akkor kövek ide avagy oda, (rock’n’roll :)), tartsuk ezt meg. El sem tudtam képzelni, hogy hova lettek a többiek, nekem úgy tűnt, sokan mentek el mellettem az elején.

A frissítőponton csak vizet vételeztem, nekem a gluténérzékenységem miatt a frissítőasztal nem jöhet számításba, de a sós GU gélek jól működtek, sótabletta helyett is. Ezután következett némi sűrű sötét, hűvös erdő után a Nagy-Mánára való emlékezetes mászás, az L távosok kiváltsága már. Idén azért is választottam az L-távot, mert ezek az emblematikus pontok mind kimaradtak az M távból, bennem hiányérzetet keltve. Tehát, tempós gyaloglással haladtam felfelé a nekem nyakig érő szedresben és csalánosban, és tudtam, hogy a tetején a mászó elnyeri méltó jutalmát az útvonal egyik legmegkapóbb panorámája formájában. Itt is sikerült előzni, csupa jókedvű előzékeny sporttárs engedett előre. A  Nagy-Mánáról a Nagy-Hideg-hegyig vezető gerinc, majd hegyoldalban kanyargó single track nagy kedvencem, ezért jöttem. Egyes-egyedül, végre futható ösvényen “rohantam”, köszi, Csanya és Crew, ezt az élményt, még ma is felvillanyoz, ha rágondolok. A piros háromszöggel jelzett szakasz szikláit és bükkösét is nagyon vártam. Ezután a Nagy-Hideg -hegyen felfele kapaszkodva lehet szurkolni a már visszafele tartó élbolynak, ez is ad egy kis adrenalinfröccsöt. A hegytetőn a ponton Zsófi és Máté töltötte vízzel a kulacsaimat, és Gábor a verhetetlen szövegével lelki tartalékaimat. Mennyi Gizion, már ezért megérte, eljönni, hogy lássam őket. És máris én voltam, aki lefele futott és biztatta a szembejövőket…

A Csóványost a Nagy-Hideg-heggyel összekötő P-K jelzés is emlékezetes, gyönyörű szakasz, mindkét irányban futottam már versenyen. A Csóványosra felfele kapaszkodva egy sporttárssal megbeszéltük, hogy két dolog segít rajtunk, a mosolygás, meg a lejtő. De én titokban annak is örültem, hogy a lábaim még mindig nem zúgolódtak, és amikor a Csóványosra felfele indulva egy kicsit mégis, akkor egy szerencsés döntésnek bizonyuló sótablettával (“mi nem volt még???) elhallgattattam őket. Tudtam, hogy a csúcson mindenki majd azzal biztat, hogy már csak a lefele zöld jelzés van hátra, de arra is emlékeztem, hogy ennek a zöldnek majd sose akar vége lenni. Amikor meg már igen, akkor egyszer csak majd emelkedni kezd, és ezt olyan későn teszi, hogy minden évben azt gondolom, hogy hátha idén megússzuk. De idén sem úsztuk meg…

Volt pár M távos lány, akivel egyet értettünk abban, hogy ez a szakasz… hát ez a jutalom. Na jó, nem. Még annyit erről a vége Zöld jelzésű szakaszról hogy a verseny közben 5 db gél formájában bevitt “kövek” a rázkódástól egy jó nagy kősziklává álltak össze a gyomromban, amitől lefele futás közben néha jóformán levegőt sem kaptam. Hát nem ezt gyakoroltam a sok lejtőzős edzésen, szerencsére, mert így a lejtőzés része már rutinból ment… 

Aztán csak befutottam, végül tényleg női negyedik lettem.  Persze az órámat le sem állítottam. A célban vártak a Kornél és a CK Peti, a hangulatunkat az elkészült “szomorkás” hangulatú fotók jól demonstrálják, azt hiszem. Bobek pedig vérprofi személyre szabott  dietetikai megbeszélést tartott velem a célban, mialatt még levegőt is alig kaptam, de a lényeg, hogy NAGYON FINCSI VOLT EZ ÍGY IS!!! 

Köszönöm, Gabi, a felkészítést, nagyon élveztem!! Bár az utóbbi másfél évben a rövidebb távokra koncentráltunk, a mostani célkitűzésem teljesült: megerősített ez a verseny abban, hogy talán eljutok az idei célversenyemig, ami életem leghosszabb távja, a Vadlán 50 lesz… 

Köszönet a Terepfutas.hu-nak a VIP nevezésért, a szuper szervezésért, és a képekért!

This entry was posted in beszámoló and tagged , .

Egy hétvége krónikája

Posted on

Mikor Magyarországon vagyok, igyekszem úgy alakítani a programomat, hogy minél több gizionnal tudjak találkozni, hiszen a személyes ismeretséget semmi nem tudja pótolni. Ezért szoktunk szervezni pikniket, kislétszámú találkozókat és persze az edzőtáborokat is.
Minden ilyen találkozó más és más, sokat tanulunk egymástól és a legfontosabb, hogy utána mindig hatékonyabb a köztünk lévő kommunikáció, az együttműködés, ami a versenyeken percekben jelentkezik.

A legeslegnagyobb kedvencem, amikor előzetes egyeztetés nélkül sikerül elmennem egy versenyre, és a helyszínen szurkolni. A meglepetés ereje mindig hatványozott:-) 2019-ben volt már egy Nagy Meglepetés Projekt, amikor az UTH minden rajtjánál, a célban, illetve néhány frissítő pontnál is sikerült felbukkannunk, ezzel motiválva a gizionokat az összes távon. Ilyen hasonló meglepetést még a Börzsöny Trailen sikerült végbevinni.

Idén is terveztünk meglepetést, mégpedig egy egész hétvégét, 3 versennyel. Július 26-27., K&H mozdulj! Futófesztivál, Suhanj! 6, és ismét a Börzsöny Trail lett az “áldozat”.

Az akció szombat délután kezdődött a K&H mozdulj! Futófesztiválon, ahol 3 gizion állt rajthoz a 10 km-es távon.
Turcsányi Ildi és Cser Krisztián hatalmas egyéni csúcsokat futottak, Sáringer Zoli pedig hosszú kihagyás után ismét belekóstolt a versenyzés ízébe.
Cser Krisztián 52:47
Turcsányi Ildikó 52:51
Sáringer Zoltán 01:01:59

Éjjel Szigetmonostorra vettük az irányt, ahol éjfélkor rajtolt a Suhanj! 6 órás versenye. A gizionok motivációi igen vegyesek voltak: első ultra, csak egy hosszú edzés, pörgős 10-esek váltásban, és így tovább. A meglepetés jól sikerült, és a verseny is eredményes volt, mindenkinek sikerült elérni a kitűzött célt.

Egyéniek

Parragh Dániel 57,46 km
Varga Réka 56,77 km
Mohai Péter 50,2 km
Váczi Eszter 50,77 km
Mlinárcsik Kriszta 49,87 km
Németh Szilvi 40 km

Váltók
Páros: Gizionok a gáton, 3. helyezés, 61,59 km (Guber Zsu, Kulcsár Judit, és a táv nagy részén babakocsiból besegített Sára:-))
Trió: #cipőposzt 59,123 km (Neubrandt Józsi, Csathó Timi, Cserta Balázs)

Sajnos az eredményhirdetést már nem tudtuk megvárni, mert indulnunk kellett a Börzsöny Trail rajtjába.
Eddigre a meglepetés ereje tompult, mert körbejárt a hír, hogy ott vagyok mindenhol. Mindenhol is. 🙂 De azért nagyon vártak, mert be volt ígérve a hagyományos gizionos pörgetőszer, a klasszik sportszelet. (Én lehet, hogy le vagyok maradva, de hová tűnt a csomagolásról a diszkoszvető???). Az egyéni intsrukciók kiosztása és a 3 táv rajtja után sikerült kimennünk a patak-átkeléshez, ahol már tavaly is szurkoltunk.  Jöttek sorba a gizionok, igyekeztünk mi is fotózni. A célba sikerült időben visszaérni, mindenkit láttunk befutni, sőt Enikőnek és Nikinek én akaszthattam nyakába az érmet (köszi Berzsó!)

Eredmények:
L táv lányok
6. Hankó-Szilvási Niki 4:20:20
9. Répássy-Szabó Enikő 4:27:53
L táv fiúk
5. Belus Tamás 3:15:50
20. Antal Csabi 3:50:55
35. Koren Miki 4:10:34
M táv lányok
8. Gerlai Orsi 2:38:20
43. Táborosi Anikó 3:19:49

Gratulálok mindenkinek, szuper hétvége volt, még sok ilyet nekünk!
#gizionpower

 

 

This entry was posted in beszámoló, fotóriport, Uncategorized and tagged , , , , , .

Börzsöny Trail – Csathó Timi

Posted on

Timi rendhagyó beszámolója, nem annyira a futásról.

Nehéz egy olyan futóversenyről beszámolót írni, ahol gyakorlatilag nem futottam. Amikor guide vagyok, és leginkább az vagyok a versenyeken, sosem a saját magamért futok, hanem azért, hogy akit kísérek, elérje saját célját. Nekem ez attól függetlenül kihívás, hogy épp futok-e vagy sem, hiszen arra, akit guideolok, akkor is ugyanúgy oda kell figyelni, ha futunk és akkor is, ha sétálunk. Akkor is, ha épp látássérült és akkor is, ha mondjuk autista vagy futókocsiban tolom. Ebben nincs különbség.

Minden ember, helyzet és verseny egyedi, és az együtt futásnál is nagyobb feladat ráérezni arra, hogy most épp mi lenne a legjobb számára egy adott helyzetben.  Hiszen a cél egy fogyatékkal élő vagy sérült sportolónál általában nem a győzelem vagy a dobogó, hanem hogy teljesítse, amit kitűzött maga elé és méginkább, hogy élvezze, amit csinál. És ezt akkor is nehéz ki- vagy eltalálni, ha beszél, hát még akkor, ha szavakkal nem is tudja kifejezni magát.
Vajon meddig tart a “helyes” motiváció és hol kezdődik az “erőltetés”, illetve meddig szól ez a kísért személyről és mikortól rólam? Mi a siker mércéje ebben az esetben Thomasnak és mi nekem mint guide? És vajon mi anyukájának? Szerintem tök fontos ezekre a kérdésekre még indulás előtt válaszolni. Arra jutottam, hogy Thomasnak az, hogy ha jól érzi magát, anyukájának az, hogy ha a fiának sikerül teljesíteni a távot, nekem pedig az, ha Thomas-t sikerül kicsit kirángatni a komfortzónájából és kihívások elé állítani (ami egy autistánál talán még izgalmasabb feladat), anyukájának pedig megmutatni, hogy Thomas is változik és fejlődik, mint bármelyik másik gyerek (SPOILER ALERT! Szerintem mindhárom cél teljesült – még ha csak az “én” céljaim voltak is kivetítve a többiekre :))
És hogy mi kell ahhoz, hogy valaki jó guide legyen azon kívül, hogy jobb állóképességgel kell rendelkeznie és tudnia kell gyorsabban futnia, mint a kísérni kívánt futó – vagy legyen elég ereje futni ÉS tolni a futókocsit?  Még tanulom, de szerintem nem árt, ha az illető mindenekelőtt türelmes és rugalmas és talán elsősorban elég alázatos ahhoz, hogy elfogadja, hogy ez most nem róla szól. Sokat gondolkoztam, hogy ez a jó szó-e ide, és hogy én vajon mennyire vagyok alázatos, mert sajnos nem érzem magam kifejezetten annak, de lehet, hogy ha hiányzik a megfelelő mennyiségű alázat, az erős feladattudat is sokat segít – vagy mondjuk a kettő egészséges egyvelege 🙂 Ha úgy fogom fel a guideolást, mint egy olyan feladat, amiben nekem 100%-ot kell nyújtanom, akkor automatikusan következik az, hogy ez a verseny nem rólam szól vagy nem úgy szól rólam, ahogy a többi futóról.
Nyilván nekem könnyebb, mint sok “rendes” futónak, mert sem távolságban, sem tempóban nem tudok amúgy sem nagyot alakítani, meg az igazi versenyszellem is hiányzik belőlem (ok, mondjuk pl a Scrabble-t nagyon komolyan tudom venni),  és nekem valóban az okoz örömet, ha van kivel megosztani (kivéve, ha Scrabble, ott több ty betűs szót ismerek, mint ami A magyar helyesírás szabályai szerint létezik… 🙂 és nyilván, amit kapok cserébe, szavakkal nem kifejezhető (akkor ennyit a Scrabble-ről…).
Thomassal is így indultunk neki, ezekkel az opciókkal, hogy a hangulatától függően
– el sem indulunk
– elindulunk, de félúton kiszállunk
– teljesítjük, de szintidőn kívül (volt nálunk érem, hogy ha nem kapnánk emiatt, Thomasnak akkor is legyen)
(- szintidőn belül teljesítjük –> nem igazán volt reális opció)
És hogy ezt nem előre döntjük el, hanem majd az adott pillanatban kell az esetleg addig felállított tervet megváltoztatni. Végül elindultunk, pár száz métert futottunk, majd séta. Utolsónak indultunk, hogy Thomast ne zavarja a tömeg, így nem csoda, hogy elég hamar senkit nem láttunk magunk körül. Próbáltuk rávenni Thomast (az anyukája futott még velünk), hogy fusson kicsit, de pár lépés után újra sétára váltottunk. A kontrollfutó srácot kértük, hogy azért az erdőben ne szedje össze előlünk a szalagokat 😀
Az erdőben sem lett jobb a helyzet, Thomas alapvetően nehezen kezeli az emelkedőket és a lejtőket. Ideális terepfutó-jelölt 🙂  De rendületlenül gyalogolt, talán felfelé könnyebben, lefelé kicsit óvatosabban, ott előfordult, hogy szembefordultam vele és mindkét kezét megfogva lépdeltünk lefelé (igen, hátrafelé is tudok terepfutni, meg minden irányba is). Nagyobb gyökerek, sziklák és lépcsők előtt kicsit gondolkodott, hogyan is oldja meg, de kis biztatásra szinte folyamatosan tudtunk haladni. És így kb. ez volt végig.
Ugyanúgy “audiovizuálisan” narráltam a környezetet és az eseményeket, mintha látássérülttel futottam volna, a frissítőpontnál még szintidőn belül voltunk. A célba végül is futva érkeztünk, és bár pár perccel kicsúsztunk a szintidőből, kaptunk érmet is, ebédet is, többen jöttek oda hozzánk, hogy minden rendben volt-e, kaptunk-e érmet, hogy ment és hogy Thomas milyen ügyes. Ez nekem is nagyon jó érzés volt, hogy figyeltek ránk 🙂 Thomas anyukája sírva borult a nyakamba (örömében, nyilván). És hogy minek örült?
– hogy az időjárási frontra érzékenyen reagáló, rosszul alvó fia elindult élete eddigi leghosszabb és egyben első terepfutó versenyén a két lábán
– hogy türelmesen végigvárta a sort a wc előtt
– hogy elviselte a zenét és a viszonylag sok embert
– hogy nem adta fel útközben
– hogy egyszer térdre esett, de nem akadt ki
– hogy egyszer nagyon megbotlott, de ügyesen visszanyerte az egyensúlyát
– hogy számára nagyon meredek emelkedőkön és lejtőkön gyalogolt rendületlenül
– hogy a frissítésnél hajlandó volt 3 kocka csokit elfogadni tőlem
– hogy mosolyogva futott be a célba
– hogy ülve ette meg az ebédet
Thomas 12 éves autista, értelmi fogyatékos és mozgássérült, 3 évesen még nem tudott járni, most pedig teljesítette élete első terepfutó versenyét.

This entry was posted in beszámoló and tagged , .