Tailwind Börzsöny Trail, M – Giczei Zsolt, beszámoló

Posted on július 17, 2023

Mióta megérkezett a nyár, folyton csak aludni tudnék…a legtöbb napon már a szokásos két kávé sem elég, be kell iktatnom egy harmadik adag koffein infúziót is. Vasárnap is szívesebben aludtam volna tovább, főleg az előző napi pincefelújítás végett. Mindkét karom izomlázas volt és még a jobb térdemmel is levettem egy ajtót véletlenül. 

Az előző hét is kicsit pechesen alakult, kezdve a megelőző vasárnap estén történt attrakcióval: El akartam kapni egy dőlő borospoharat, ami sikerült is, csak hát a pohár már nem volt egy darabban, mire elkaptam, így azóta is érzéketlen a jobb hüvelykujjamat bekötve indultunk Diósjenőre.

Réka autója is váratlanul defektet kapott, s pótkerék híján csatlakozott hozzám, hogy Bánkon tudja le a bringás ráfutós edzést, amíg én a börzsönyi fák közt hűsölök. 

Ahogy megérkeztünk már ismerős arcokba botlottam: Bajusz Rosival és Pintenics Győzővel beszélgettünk a rajtszám átvételéig. Rajtuk kívül is még sokakkal sikerült váltanom jó pár szót verseny előtt s után is, pl. Üsztöke Andival még egy közös Gizion-fotó is készült, miután kölcsönzött nekem a kullancsriasztójából, de gratulálhattam Szabó Dávidnak is az S táv megnyeréséhez, vagy Orgoványi Petrának a szintén S távon elért második helyezéséhez, míg Fazekas Évivel a terepfutás szépségeiről diskuráltunk közvetlenül indulás előtt és a jelenleg talán leggyorsabb fiatallal, Juhász Patyesszel ebéd közben beszélgettünk a jelenlegi életünkről. A futás szeretete összeköt bennünket (by Zsolt Coelho). 

A bemelegítés előtt még átvettük a Tailwind-es rendelésünket és kihasználva a lehetőséget kóstolgattunk is Rékával, mert Dani és Gábor ilyen jófejek, sőt olyannyira azok, hogy a kis flaskámba kaptam is a citromosból a versenyre. Folyóügyek elintézve, bemelegítés letudva, s a rajtvonalnál szokásos középen elhelyezkedve vártam, hogy 10:30 legyen. 

Nem indultam erősen, mégis hamar felszökött a pulzus, egy kicsit a kiírt értékek fölé…emelkedőn nekem amúgyis hajlamos magas lenni, bizonyára mert gyenge vagyok mint a verébfing, -mert még csak nem is izgultam most – plusz a hőmérséklet is kezdett szépen emelkedni, így próbáltam óvatosan haladni, felfelé szépen sétálgatva, vagy lassan kocogva, beállva valaki vagy valakik mögé. A meleg miatt már az elején bevizeztem a csősálamat és ezt az összes frissítőpontnál megtettem később is. A folyadékpótlásra is ugyanígy gondosan ügyeltem: az első 10 km-ig, mindkét flaska tartalmát magamba ürítettem, összesen 7,5 decit s ugyanennyi fogyott a 18. km-ig is. 3 darab sótabletta és ugyanennyi zselé is elfogyasztásra került, ami miatt büszke is voltam magamra – ilyen akkurátusan kellett volna a Mozarton is figyelni a frissítésre…csak a pulzus nem akart beállni. Lefeléken, szépen beállt –  bár a technikás részeken nagyon óvatosan közlekedem továbbra is a térdem miatt (ami persze egyszer meg is fájdult lejtmenetben) s a f*sosságom miatt is – , felfelé, mindig a kiírt értékek felett állapodott meg, de éreztem, hogy nem lesz gond, mert nem nyomtam neki sületlenül, nem mentem bele f*szméregetésekbe sem, csupán próbáltam tartani egy könnyed tempót az utolsó checkpointig, ahonnan már végig lejtett a terep s a célig tartó utolsó km-eket közepes tempóval tartani. Szépen előzgettem így ki az embereket, még valakivel kicsit diskuráltunk is az erdő szépségéről pár percig, s emlékeim szerint csak az L távosok hagytak le a végén, bár sokáig azt hittem az egyikükre, hogy az M-en indult. Minden jól is ment, bár az utolsó kb 100 méteren, ami aszfalton vezet a célig, ismét begörcsölni kezdett mindkét vádlim. Minden évben ez történik, valószínűleg jól jött volna még egy sótabletta,  a meleg, s a gyors tempó kombinációja miatt lehetett. 

 A pulzuskontrollt még minden bizonnyal gyakorolnom kell, főleg ilyen időjárási körülmények mellett, s várnom kell a térdem gyógyulására is, de összességében nagyon elégedetten fejeztem be a futást, élveztem az egészet, a Börzsönyt, az ismerős arcokat.

Tailwind Börzsöny Trail, L – Üsztöke Andi, beszámoló

Posted on július 16, 2023

Versenynevezés felkészülésre is lehetne a címe.
Avagy hogyan ronts el gyakorlatilag mindent, hogy októberre jobb legyél (i hope so…)
Vaaaagy “Útmutató kisokos kezdő terepversenyzőknek”

Biztos mindenki ismer egy-két “celeb” futót, aki a rosszul sikerült verseny után mindent is kiír Instára, hogy miért is nem sikerült jól a versenye. Na! Most ez jön, csak celebség és instaság nélkül.

Verseny előtt 2 hétig elég keveset aludtam. Anyósomat ápoltam egy hétig, utána meg betört a meleg.
Itt el is érkeztünk a második sirámhoz.
Neeeeem bííírom a meleget. 25 fok felett nekem már forróság van! (Lehet hangosan röhögni és térdet csapkodni, hogy akkor én miért is gondolkodom spanyolországi költözködésben…)
Arról nem is beszélve, hogy nyílván láttam nevezéskor, hogy nem szeptemberben, hanem július közepén kerül megrendezésre a verseny.
Mindegy, nem az eszemért szerettek!
Csapjunk még a kifogásokhoz egy kis izomletapadást a hamstringjeimen.
Talán az előzmény-kifogás ennyi.

Amit a versenyen elrontottam, azt csak azért írom le (a teljes szégyenérzettől azóta is a sarokban kuporogva…), hogy mások tanulhassanak belőle! Bár tudom, hogy ti mind okosak vagytok, és sosem követnétek el ilyen baklövéseket!

Szombaton feljöttek vidékről futós barátaim, hogy tőlünk indulhassunk vasárnap a versenyre. (Igen, Ági barátnőmet is behúztam, ne egyedül érezzem már szarul magam!!!)
Dióék is átjöttek este, hogy bandázzunk kicsit. Iszogattunk, eszegettünk, beszélgettünk. Nem gondolom, hogy arra a 2-3 italra rá lehetne fogni bármit is, de legyen! Igen! Ittam alkoholt!
Reggel útban Diósjenő felé túlzott drukk fogott el, nem is értettem miért. Tudtam, hogy nehéz lesz, durván jó versenytársakkal, nem helyezésért  dobogóért megy a küzdelem(helyezésért mindig megy, csak ki tudja, hanyadikért??). Tanulni mentem. (Van mit…)

Egyre több az ismerős a versenyeken, ami nagyon jó érzéssel tölt el! Találkoztam Enikővel, Zsolttal meg sok más (most még…) nemGizionossal .
Jöjjön az első 2 (3) hiba!
-nem vizeztem sapit…(pedig menő, új sapim van! )
-nem melegítettem be
– +1 hiba: nem ésszerűen pakoltam mellényt
A rajt jó hangulatban telt, előtte tudtam beszélgetni kicsit Enikővel (nagyon jó futónak tartom, és emellett mégis elképesztően visszafogott és szerény!).
Az első 11-2 km jól telt, egy érzésre középső bolyba kerültem, ami a végéig nem is változott. Ugyanazokkal az emberekkel kerülgettük egymást. Most már nagyobb az önbizalmam ezen a téren. Tudom, hogy felfelé cefet gyenge vagyok (annnnnnyira jó lenne, ha ez tudna változni!!!!!!!), viszont most már tudom, hogy lefelé elég jó! Ezt is lehet még fejleszteni, de az átlagnál bátrabb és jobb vagyok (Rebeka meg nem átlagos!).
Szóval haladgatunk felfelé (érzésre ebből állt az útvonal 80%-a), tűz le ránk a nap, gondoltam ideje lenne sótablettát bevenni. Nem akart a kezem ügyébe kerülni. Még kétszer próbáltam megtalálni egy picike zsebben, amiben a személyim, egy zselé, papírzsepi, ragtapasz MEGASÓ is volt…mindhiába. No problem, úgyis mindjárt jön az első frissítő állomás.  Még egy hiba! Készülj fel a pontok elhelyezkedéséből is! Én azt gondoltam, hogy ha 3 frissítő lesz, akkor azt biztos arányosan helyezik el. Khmm…hát nem. Meg milyen cuki már! “Azt gondoltam…” Amúgy teljesen jó helyekre rakták a pontokat, csak nem ott volt az első, ahol én számítottam volna rá.
Szóval 12 km után nem vártam tovább, megálltam kipakolni a motyót. Vicces, hogy milyen pici helyre be tud férni ennyi minden! Utána már elöl volt a sótabi. Csak későn…
A verseny nagyon szép helyen futott, bár gyönyörködni sehol nem álltam meg, de abszolút átéreztem, hogy milyen szép helyen vagyok! Egy patakon átkelve tudtam is (abból az egy börzsönyi futásból), hogy hol vagyok. Itt vezet fel a Nagy Mánára az útvonal. UTH-s Vörös-kő mászás, csak tűző napon! Érzésre jobban bírtam, mint áprilisban. A fekete leves még nem itt jött, de már alapozott…
A Nagy-Hideg hegy előtt valamivel, a verseny 2.-3. órájában történt, hogy ha ittam pár kortyot, utána hányingerem lett (és csak hogy tudjátok! fogszabival kb semmilyen futós kütyüből nem lehet értelmes mennyiséget fogyasztani!). Nagyon szomjas voltam, folyamatosan csak ittam volna, de nem akartam hányással energiát veszíteni. Így nem ittam eleget. Közben az órám is megviccelt, mert a kiírt szintemelkedést Nagy Hidegen már elértem. Gondoltam innen már csak lefelé visz utam.
Másik nagy hiba…KÉSZŰLJ FEL A PÁLYÁBÓL!!!
Még a Csóványosi pont hátra volt. Mentálisan teljesen kiborított, hogy az 1400 helyett már 1500-öt, aztán 1600-ot mutatott az óra. Csanya itt már egyáltalán nem volt fehér ember számomra. Meg se fordult a fejemben, hogy az órám is lehet szar. Teszem hozzá, soha nem fordult elő még ilyen!
Csóványos alatt 200 méterrel annyira rosszul voltam, hogy le kellett ülnöm egy fatörzsre. Itt lenyomtam egy zselét (meleg és ragadós, sok kedvem nem volt hozzá), mert azt már tapasztaltam, hogy ez csak átmeneti, túl leszek rajta, csak muszáj energiához jutnom. Elmentek mellettem páran, mindenki szeretett volna segíteni! Cukik voltak! Eltelt 5 perc és én is jobban lettem. Nem túl vicces hangulatban, de felkecmeregtem a hegyre. Itt már 1675 m szintemelkedést mutatott az órám…Innen már tényleg lejt! Végre!!
Pár pillanat múlva vissza is előztem azt a pár lányt. Mondták, hogy adjak a cuccból, amit nyomtam! Nem gondolta egyikük sem, hogy így feltámadok!
Az utolsó ponton már csak csippantani álltam meg, bár csábított, hogy itt jég is volt. Kb 2 km volt csak hátra, mikor megelőztem még két lányt a lejtőn.
Petiék hatalmas kolompolással vártak a célban, a staff pedig hideg vizes törölközővel! Mindkettő nagyon jól esett!!!
És hogy a legeslegeslegvégére is hagyjak hibát…kb 17 órakor ettem először beérkezés után. Gabitól ezúton is elnézést kérek, és szépen kérem, hogy szégyenében ne rúgjon ki a csapatból!!! Nem ő tehet róla, mindent elmondott, csak hát…Erre nincs is mentség. Talán pillanatnyi (úgy 17 órányi) elmezavarra még próbálhatnék  hivatkozni, hátha elhiszi!
A versenyből nagyon sokat tanultam, hiszem, hogy beépül! 

Börzsöny Trail – Pappné Mike Tündi, beszámoló

Posted on július 6, 2022 Updated on július 6, 2022

Furcsa dolognak tűnhet egy szintidőn túl teljesített versenyről boldog beszámolót írni, pedig most az következik. 

Az UB után egyeztettem Gabival az év további terveit, és hosszú távú céljaimat, egyrészt mert nem volt újabb célverseny a láthatáron, másrészt mert számomra rosszul sikerült futásaim voltak az UB-n és nagyon kerestem a helyem. Nagyon hamar kikristályosodott a stratégia, és közeli célnak a Börzsöny Trail-t néztük ki. Abban maradtunk, hogy nevezéskor megnézzük, milyen állapotban vagyok, hogyan haladok az edzésekkel, és eldöntjük, hogy M vagy L táv lesz. Pár héttel később volt egy elbliccelt hetem az edzések tekintetében, és Gabi csak annyit írt: “Kitaláltam, legyen L!” Én meg vettem a lapot, és majdhogynem dicséretnek vettem, hogy kinézi ezt már most belőlem… (dehogy, csak motiválni akart, tudta, hogy tudom, hogy ez kemény edzések nélkül nem fog menni…), és onnantól valóban odatettem magam, amikor tudtam. (néha egészségügyi dolgok sajnos beleszóltak, de hát ez mindenkivel megesik.) A nevezés pillanatában így nem is egyeztettem Gabival, beneveztem az L távra, holott nagyon nem gondoltam magam erre késznek, de úgy voltam vele, hogy ez most engem is nagyon motivál. 

Ahogy közeledett a verseny, egyre többször éreztem azt, amit eddig sosem: félek, nem fog menni, 1500 m szint 30 km-en. Még ha edzek is terepen, az maximum domb, nem szedek össze sosem ennyi szintet… A 6 órás szintidő azért elég barátinak tűnt, hát hogy ne érnék be 5 km / óra tempóval. Az már majdnem túra… 

3 héttel a verseny előtt Zsuzsi barátnőmmel elmentünk a Kis Szénás körre, amit én nem mertem megtolni, de elégedetten nyugtáztam, hogy jó időt mentünk futókirándulásnak, és nem adtam bele mindent. A hétközi edzéseim a meleg beköszöntével egyre nyögvenyelősebbé váltak. Küzdöttem a Hármashatárhegyen, a Farkas-erdőben, néha esténként, vagy délelőtt a kút körül az aszfalton. Nem volt flow, nem volt öröm, csak kemény munka, de úgy voltam vele, ez is beépül. Igyekeztem minden edzést megcsinálni, vagy legalább elkezdeni… Volt, amikor egy hosszú futást rövidre kellett váltani, mert néha vacakolt a térdem. 

Az utolsó hétre a félelem, ami már tapintható volt bennem a közeli hozzátartozóim által is kezdett átcsapni tudatos készülésbe, és ezt én jó jelnek vettem. 1 héttel a verseny előtt elkészítettem a saját kis itineremet, a szintrajzot átmásoltam, ízlelgettem, nézegettem a csúcsok magasságait, és számolgattam. Megvolt, hogy mikor szeretnék az első frissítőponton lenni, és mikorra kell felérnem a nagy mászásból a Nagy-Hideg-hegyre, majd onnan át Csóványosra, hogy biztonságban beérjek a szintidőn belül. Reális volt a terv, minden nap megnéztem, Gabinak is megmutattam, ő az utolsó részt vélte jobban futhatónak, de azt a térdem miatt nem akartuk jobban megnyomni. 

A verseny előtti héten még volt egy nagyon motiváló hajnali futásom Verával. Végre igazi flow és futás élmény újra, nagyon kellett ez, feltöltött…

És aztán eljött a verseny hétvégéje. A férjem többször megkérdezte, ne jöjjenek-e el, nem tudna-e esetleg valahol segíteni, nincs-e szükségem rájuk, de úgy éreztem, hogy ebben most nem tudnak segíteni. Ez nem egy UTT, vagy UB, ahol ott tud bringázni mellettem, annak meg nem láttam értelmét, hogy ott várakoznak a célban hosszú órákon át. Nyugodt szívvel küldtem őket strandolni, én meg lázasan készülődtem. Mindent szépen összepakoltam már előző nap, nehogy valami otthon maradjon. 

Sikerült jól aludnom, jól keltem, reggeli, indulás, korán odaértem a versenyközpontba, ahol még elcsíptem Gabit, akik akkor készülődtek a Királyházi frissítőpontra. Kaptam egy nagy ölelést, és még egyet, utolsó tanácsokat (vizezzem be rajt előtt a pólóm, fejem, sapkám, meleg lesz.) Így is történt. Rajt előtt bevettem az első sótablettát, friss, hideg vízzel feltöltöttem a tartályomat, az isom már hűtve volt a derekamnál, előkészítettem az első 2 gélt, amit a frissítőpontig meg kell ennem, és indulás. 

Meglepően kevesen voltunk a rajtban, utólag néztem az eredménylistát, és jól saccoltam, hogy 100 fő alatt indultunk az L távon. Így az első 500 méteren sikerült az utolsó helyre kerülnöm, ez annyira nem lepett meg (mindig a mezőny utolsó harmadában megyek), de azért nem is volt túl jó érzés, hogy a végén kullogok. Láttam magam előtt az utolsó előttieket, de nem tudtam lefaragni az 1-200 méteres hátrányomból, és legszívesebben 1 km után visszaslattyogtam volna a rajtba. Minek vagyok én itt? Mentem-mentem felfelé, futásról szó sem volt. A szintrajzot nézve végig a Királyháza-Magasfa közötti 600 méteres szintkülönbségre koncentráltam, azt nem figyeltem, hogy itt is közel 300 méteres mászással kezdünk, majd hullámzunk az első 3 csúcson, és igen, ez nem a Budai-hegység, de még csak nem is a Pilis! Tudtam ezt én, csak nem sejtettem… 🙂

Az első dugókás ponton megnyugtattam az ott állókat, hogy utánam már ne várjanak senkit, és igyekeztem nem elhagyni a látótávolságomból egy lányt, aki többször is görnyedezve állt meg felfelé menet. Én egyenletesen haladtam, de nem közeledtem hozzá. Egyszer csak, kb 3 km-nél hátraszólt, hogy bevárjalak? Megyünk együtt? Naná, mondtam, már én is kiáltottam volna neked, hogy várj meg, de gondoltam, ki tudja, hátha most akarsz kilőni. Innentől hosszú km-eken keresztül sorstársakká váltunk, neki ez már a 3. Börzsöny Trailje volt, de most nem érezte, hogy ez menne, én meg hát, csak el akartam jutni Királyházáig. 

A 30 perccel utánunk induló M-es mezőny eleje kb 5 km-nél ért minket utol, innentől azzal szórakoztattuk magunkat, hogy előre engedtük őket, és mondtuk nekik, ki hányadik, na meg persze mi is próbáltunk haladni. Királyházára 1 óra 40 perc alatt terveztem érni, ez kb a 8. km-nél telt le. Nem voltam boldog. Viszont a sok emelkedő után jött egy kellemes lejtő, és mire beértem a frissítőpontra, összeszedtem magam. Gabi megpuszilt, megbeszéltük gyorsan, hogy nem lesz meg a szintidő, de megyek tovább. Feltöltöttem magam minden földi jóval, a kovászos uborka valami mennyei volt, és indultunk tovább. Anita, a sorstársam itt amúgy az M-re váltott volna, ahogyan tavaly is tette, de végül jött velem, aminek nagyon örültem, mert nem tudom, hogy egyedül neki mertem volna-e vágni a nagy mumus mászásnak, ha tudom, hogy az égvilágon nincs mögöttem senki. Bár a szalagokat végülis valakinek le kell szednie majd, nem? 

Mentünk, mentünk, mendegéltünk, haladtunk, ha lassan is, de igyekeztem nem megállni. Végül elértünk egy jól futható, enyhén lejtős szakaszhoz, ahol én futásra váltottam, a társam néha bele-bele sétált, de így utólag nem érzem, hogy nagyon feltartott volna. Lehet, hogy itt pár perccel gyorsabb is lehettem volna, de ki tudja, azt utána hol veszítem el? 

Egy idő után arra lettünk figyelmesek, hogy eltűntek a szalagok. Hogy-hogy? Már leszedték volna? Azért ennyire nem vagyunk későn??? Track volt nálunk, tudtuk merre kell menni, így jutottunk el a Nagy-Hideg-hegyig, ahol a frissítőpont már eltűnt, de a crew még ott volt, kaptunk kólát, Anita, a sorstársam itt kiszállt, én jól megmostam magam, feltöltöttem a vízkészleteimet, és elindultam, nyomomban, az innen induló szalagszedőkkel.

Várt még rám kb 10 km, benne egy utolsó nagy mászás a Csóványosra, és aztán egy erős lejtő, be Diósjenőig. A szalagszedők már Csóványos előtt 1 km-rel beértek, én innen már nem tudtam rendes túratempóban sem felmenni, de mosolyogva elköszöntünk egymástól, akkor még azt reméltem, majd lefelé utolérem őket (de lefelé ők is futottak, így erre nem volt esélyem). 

Csóványostól lefelé kocogásra tudtam váltani, a térdem szerencsére bírta a lejtőt, nem feledkeztem meg a frissítésről, és lassan, de fogytak a km-ek. Időnként szalagok híján ellenőriznem kellett a tracket, és nagyon kellett figyelnem a gyökerekre, kövekre, ezekből volt bőven az úton, néhányszor bele is rúgtam, de legalább nem estem el. 🙂 A 6 órás szintidő valahol 28,5 km-nél ért, majdnem megsirattam, de valahogy mégsem, nade amikor a célhoz befordulva rámdudáltak Zsófiék, akik Nagy-Hideg-hegyen még segítettek nekem továbbindulni, ott már kicsordult az első örömkönny.

Megcsináltam. Itt vagyok, bent a célban. A célban, amit már bontottak, de mindenki egy pillanatra megállt, felemelte a tekintetét, és tapsolt. Nekem, aki kicsúszott a szintidőből, nem kicsit. Odaszaladt Gabi, Orsi és Zsóka, leadtam a célban a dugókámat, és a nyakukba ugrottam, és sírtam. Nagyon hálás voltam, hogy Gabi ott van, hogy azonnal meg tudjuk beszélni, mi történt, hogy hova tegyem magamban ezt a versenyt, és hogy ne kudarcnak fogjam fel. Még érmet is kaptam Orsitól, aki amúgy a 3. helyezett lett, és hadd ne mondjam, micsoda értéke lett ennek az éremnek a számomra. 

Nem ez volt életem versenye, és mégis. A Börzsöny nem viccel, tartja a mondás, és valóban. A meleg sem. Engem érezhetően lassít a meleg, hiába készülök rá, edzek melegben, valahogy nem megy, a 25 perces időtúllépes biztosan részben vagy egészben a meleg számlájára írható most, de hát másnak is ilyen melege volt, nem? Mindezek ellenére ebben a 6 óra 25 percben számtalanszor küzdöttem le magam, egy ideig magamon kívül mást is motiváltam, hogy haladjunk, az utolsó 10 km-en egyedül mentem, és mégsem bizonytalanodtam el, hogy itt a helyem. Ha hosszabban, hát hosszabban, de nekem most ezt kellett csinálnom. Sok mindent elemezhetek még, és biztosan fogom is, de a legfontosabb az, hogy nincs kudarcélményem, nincs hiányérzetem, mert odatettem magam, és ami bennem volt, azt kihoztam. 

Köszönöm Gabi, mert nélküled nem is álmodnék néha nagyokat, és ha nem vagy ott, feladom! 

1 nappal a verseny után pedig egész jó a mozgásom, vár még néhány hengerezés és nyújtás, de a térdem is rendben van, és igen, fogok a héten futni. 🙂