Börzsöny Trail – Pappné Mike Tündi, beszámoló

Posted on július 6, 2022 Updated on július 6, 2022

Furcsa dolognak tűnhet egy szintidőn túl teljesített versenyről boldog beszámolót írni, pedig most az következik. 

Az UB után egyeztettem Gabival az év további terveit, és hosszú távú céljaimat, egyrészt mert nem volt újabb célverseny a láthatáron, másrészt mert számomra rosszul sikerült futásaim voltak az UB-n és nagyon kerestem a helyem. Nagyon hamar kikristályosodott a stratégia, és közeli célnak a Börzsöny Trail-t néztük ki. Abban maradtunk, hogy nevezéskor megnézzük, milyen állapotban vagyok, hogyan haladok az edzésekkel, és eldöntjük, hogy M vagy L táv lesz. Pár héttel később volt egy elbliccelt hetem az edzések tekintetében, és Gabi csak annyit írt: “Kitaláltam, legyen L!” Én meg vettem a lapot, és majdhogynem dicséretnek vettem, hogy kinézi ezt már most belőlem… (dehogy, csak motiválni akart, tudta, hogy tudom, hogy ez kemény edzések nélkül nem fog menni…), és onnantól valóban odatettem magam, amikor tudtam. (néha egészségügyi dolgok sajnos beleszóltak, de hát ez mindenkivel megesik.) A nevezés pillanatában így nem is egyeztettem Gabival, beneveztem az L távra, holott nagyon nem gondoltam magam erre késznek, de úgy voltam vele, hogy ez most engem is nagyon motivál. 

Ahogy közeledett a verseny, egyre többször éreztem azt, amit eddig sosem: félek, nem fog menni, 1500 m szint 30 km-en. Még ha edzek is terepen, az maximum domb, nem szedek össze sosem ennyi szintet… A 6 órás szintidő azért elég barátinak tűnt, hát hogy ne érnék be 5 km / óra tempóval. Az már majdnem túra… 

3 héttel a verseny előtt Zsuzsi barátnőmmel elmentünk a Kis Szénás körre, amit én nem mertem megtolni, de elégedetten nyugtáztam, hogy jó időt mentünk futókirándulásnak, és nem adtam bele mindent. A hétközi edzéseim a meleg beköszöntével egyre nyögvenyelősebbé váltak. Küzdöttem a Hármashatárhegyen, a Farkas-erdőben, néha esténként, vagy délelőtt a kút körül az aszfalton. Nem volt flow, nem volt öröm, csak kemény munka, de úgy voltam vele, ez is beépül. Igyekeztem minden edzést megcsinálni, vagy legalább elkezdeni… Volt, amikor egy hosszú futást rövidre kellett váltani, mert néha vacakolt a térdem. 

Az utolsó hétre a félelem, ami már tapintható volt bennem a közeli hozzátartozóim által is kezdett átcsapni tudatos készülésbe, és ezt én jó jelnek vettem. 1 héttel a verseny előtt elkészítettem a saját kis itineremet, a szintrajzot átmásoltam, ízlelgettem, nézegettem a csúcsok magasságait, és számolgattam. Megvolt, hogy mikor szeretnék az első frissítőponton lenni, és mikorra kell felérnem a nagy mászásból a Nagy-Hideg-hegyre, majd onnan át Csóványosra, hogy biztonságban beérjek a szintidőn belül. Reális volt a terv, minden nap megnéztem, Gabinak is megmutattam, ő az utolsó részt vélte jobban futhatónak, de azt a térdem miatt nem akartuk jobban megnyomni. 

A verseny előtti héten még volt egy nagyon motiváló hajnali futásom Verával. Végre igazi flow és futás élmény újra, nagyon kellett ez, feltöltött…

És aztán eljött a verseny hétvégéje. A férjem többször megkérdezte, ne jöjjenek-e el, nem tudna-e esetleg valahol segíteni, nincs-e szükségem rájuk, de úgy éreztem, hogy ebben most nem tudnak segíteni. Ez nem egy UTT, vagy UB, ahol ott tud bringázni mellettem, annak meg nem láttam értelmét, hogy ott várakoznak a célban hosszú órákon át. Nyugodt szívvel küldtem őket strandolni, én meg lázasan készülődtem. Mindent szépen összepakoltam már előző nap, nehogy valami otthon maradjon. 

Sikerült jól aludnom, jól keltem, reggeli, indulás, korán odaértem a versenyközpontba, ahol még elcsíptem Gabit, akik akkor készülődtek a Királyházi frissítőpontra. Kaptam egy nagy ölelést, és még egyet, utolsó tanácsokat (vizezzem be rajt előtt a pólóm, fejem, sapkám, meleg lesz.) Így is történt. Rajt előtt bevettem az első sótablettát, friss, hideg vízzel feltöltöttem a tartályomat, az isom már hűtve volt a derekamnál, előkészítettem az első 2 gélt, amit a frissítőpontig meg kell ennem, és indulás. 

Meglepően kevesen voltunk a rajtban, utólag néztem az eredménylistát, és jól saccoltam, hogy 100 fő alatt indultunk az L távon. Így az első 500 méteren sikerült az utolsó helyre kerülnöm, ez annyira nem lepett meg (mindig a mezőny utolsó harmadában megyek), de azért nem is volt túl jó érzés, hogy a végén kullogok. Láttam magam előtt az utolsó előttieket, de nem tudtam lefaragni az 1-200 méteres hátrányomból, és legszívesebben 1 km után visszaslattyogtam volna a rajtba. Minek vagyok én itt? Mentem-mentem felfelé, futásról szó sem volt. A szintrajzot nézve végig a Királyháza-Magasfa közötti 600 méteres szintkülönbségre koncentráltam, azt nem figyeltem, hogy itt is közel 300 méteres mászással kezdünk, majd hullámzunk az első 3 csúcson, és igen, ez nem a Budai-hegység, de még csak nem is a Pilis! Tudtam ezt én, csak nem sejtettem… 🙂

Az első dugókás ponton megnyugtattam az ott állókat, hogy utánam már ne várjanak senkit, és igyekeztem nem elhagyni a látótávolságomból egy lányt, aki többször is görnyedezve állt meg felfelé menet. Én egyenletesen haladtam, de nem közeledtem hozzá. Egyszer csak, kb 3 km-nél hátraszólt, hogy bevárjalak? Megyünk együtt? Naná, mondtam, már én is kiáltottam volna neked, hogy várj meg, de gondoltam, ki tudja, hátha most akarsz kilőni. Innentől hosszú km-eken keresztül sorstársakká váltunk, neki ez már a 3. Börzsöny Trailje volt, de most nem érezte, hogy ez menne, én meg hát, csak el akartam jutni Királyházáig. 

A 30 perccel utánunk induló M-es mezőny eleje kb 5 km-nél ért minket utol, innentől azzal szórakoztattuk magunkat, hogy előre engedtük őket, és mondtuk nekik, ki hányadik, na meg persze mi is próbáltunk haladni. Királyházára 1 óra 40 perc alatt terveztem érni, ez kb a 8. km-nél telt le. Nem voltam boldog. Viszont a sok emelkedő után jött egy kellemes lejtő, és mire beértem a frissítőpontra, összeszedtem magam. Gabi megpuszilt, megbeszéltük gyorsan, hogy nem lesz meg a szintidő, de megyek tovább. Feltöltöttem magam minden földi jóval, a kovászos uborka valami mennyei volt, és indultunk tovább. Anita, a sorstársam itt amúgy az M-re váltott volna, ahogyan tavaly is tette, de végül jött velem, aminek nagyon örültem, mert nem tudom, hogy egyedül neki mertem volna-e vágni a nagy mumus mászásnak, ha tudom, hogy az égvilágon nincs mögöttem senki. Bár a szalagokat végülis valakinek le kell szednie majd, nem? 

Mentünk, mentünk, mendegéltünk, haladtunk, ha lassan is, de igyekeztem nem megállni. Végül elértünk egy jól futható, enyhén lejtős szakaszhoz, ahol én futásra váltottam, a társam néha bele-bele sétált, de így utólag nem érzem, hogy nagyon feltartott volna. Lehet, hogy itt pár perccel gyorsabb is lehettem volna, de ki tudja, azt utána hol veszítem el? 

Egy idő után arra lettünk figyelmesek, hogy eltűntek a szalagok. Hogy-hogy? Már leszedték volna? Azért ennyire nem vagyunk későn??? Track volt nálunk, tudtuk merre kell menni, így jutottunk el a Nagy-Hideg-hegyig, ahol a frissítőpont már eltűnt, de a crew még ott volt, kaptunk kólát, Anita, a sorstársam itt kiszállt, én jól megmostam magam, feltöltöttem a vízkészleteimet, és elindultam, nyomomban, az innen induló szalagszedőkkel.

Várt még rám kb 10 km, benne egy utolsó nagy mászás a Csóványosra, és aztán egy erős lejtő, be Diósjenőig. A szalagszedők már Csóványos előtt 1 km-rel beértek, én innen már nem tudtam rendes túratempóban sem felmenni, de mosolyogva elköszöntünk egymástól, akkor még azt reméltem, majd lefelé utolérem őket (de lefelé ők is futottak, így erre nem volt esélyem). 

Csóványostól lefelé kocogásra tudtam váltani, a térdem szerencsére bírta a lejtőt, nem feledkeztem meg a frissítésről, és lassan, de fogytak a km-ek. Időnként szalagok híján ellenőriznem kellett a tracket, és nagyon kellett figyelnem a gyökerekre, kövekre, ezekből volt bőven az úton, néhányszor bele is rúgtam, de legalább nem estem el. 🙂 A 6 órás szintidő valahol 28,5 km-nél ért, majdnem megsirattam, de valahogy mégsem, nade amikor a célhoz befordulva rámdudáltak Zsófiék, akik Nagy-Hideg-hegyen még segítettek nekem továbbindulni, ott már kicsordult az első örömkönny.

Megcsináltam. Itt vagyok, bent a célban. A célban, amit már bontottak, de mindenki egy pillanatra megállt, felemelte a tekintetét, és tapsolt. Nekem, aki kicsúszott a szintidőből, nem kicsit. Odaszaladt Gabi, Orsi és Zsóka, leadtam a célban a dugókámat, és a nyakukba ugrottam, és sírtam. Nagyon hálás voltam, hogy Gabi ott van, hogy azonnal meg tudjuk beszélni, mi történt, hogy hova tegyem magamban ezt a versenyt, és hogy ne kudarcnak fogjam fel. Még érmet is kaptam Orsitól, aki amúgy a 3. helyezett lett, és hadd ne mondjam, micsoda értéke lett ennek az éremnek a számomra. 

Nem ez volt életem versenye, és mégis. A Börzsöny nem viccel, tartja a mondás, és valóban. A meleg sem. Engem érezhetően lassít a meleg, hiába készülök rá, edzek melegben, valahogy nem megy, a 25 perces időtúllépes biztosan részben vagy egészben a meleg számlájára írható most, de hát másnak is ilyen melege volt, nem? Mindezek ellenére ebben a 6 óra 25 percben számtalanszor küzdöttem le magam, egy ideig magamon kívül mást is motiváltam, hogy haladjunk, az utolsó 10 km-en egyedül mentem, és mégsem bizonytalanodtam el, hogy itt a helyem. Ha hosszabban, hát hosszabban, de nekem most ezt kellett csinálnom. Sok mindent elemezhetek még, és biztosan fogom is, de a legfontosabb az, hogy nincs kudarcélményem, nincs hiányérzetem, mert odatettem magam, és ami bennem volt, azt kihoztam. 

Köszönöm Gabi, mert nélküled nem is álmodnék néha nagyokat, és ha nem vagy ott, feladom! 

1 nappal a verseny után pedig egész jó a mozgásom, vár még néhány hengerezés és nyújtás, de a térdem is rendben van, és igen, fogok a héten futni. 🙂

Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail L táv – Gerlai Orsi, beszámoló

Posted on július 8, 2021

Idén a Gizion csapattagok közül én kaptam erre a versenyre a VIP nevezést a Terepfutas.hu-tól, amit ezúton is köszönök, nagyon motiváló volt a felkészülés során. 

Előző napokban sokat aludtam, ezért az óra csörgése előtt már fent voltam. A hajnali csendben vidáman készülődtem, lista szerint pakoltam, mialatt a többiek hortyogtak, vagy hazaértek az éjjeli műszakból. Az odafele vezetés közben meglepődtem, hogy mennyire izgulok, ezen egy kis rádióval hangosan énekléssel segíteni tudtam. A parkolóhelyet a versenyközponttól (emelkedőn) negyedóra tempós sétányira jelölték ki (hiába, a Börzsöny már itt sem viccelt :). Én persze már itt is lehagytam mindenkit, volt egy kis eltévedés is, nemhiába, versenyezni jöttünk. 
A versenyközpontban először Athost találtam meg, majd Zsóka is meglett, ők Crew tagokként és az én életem megmentőiként vettek részt aznap a versenyben. Athos két embertől is remekbe szabott megható rábeszélés árán kicsalta a náluk levő random PET palackot, mivel nem találtam az amúgy a táskám legmélyebb zugában rejtőző kulacsaimat. Szerencsére Kornél cimborám, aki mindig túltolja a pakolást, ezúttal is  két plusz kulaccsal érkezett, úgyhogy végül Athosnak megköszöntem az emlékezetes performanszt, és lett kulacsom. A sajátjaimat –tudtomon kívül– biztonságba helyeztem a csomagmegőrzőben… Zsóka pedig szolgáltatta a rajt előtti szénhidrátomat egy banán formájában, amit mindig megeszek a rajtban. Erőltetett gyaloglás formájában már túl voltam a bemelegítő kocogáson, az iménti közjáték miatt az előírt gimnasztika a wc-sorban ácsorgás idejére maradt, de végül megvolt MINDEN!!!

Kornéllal beálltunk a rajtba, felmértem az első sorban a majdani dobogósokat, majd már indultunk is. Eddig a vicces rész. Az első km-en két meghatározó tényezőt említenék: azonnal bejelentkezett a gyomromban lévő kő, ami már két napja ott lötyögött, ha futottam. Illetve az első km végére időzítettem rutinos módon az órám és rajta a track elindítását is… Már ezen az első kilométeren a környezetem megtelt az emelkedőn fújtatva előző teremtés koronáival, akik nem bírják a rajtot követő stresszt, és elrohannak. Ekkor a beszámolóírók nagy hányada állítólag hagyja, hogy leelőzzék, mert a saját tempójában akar menni… hát nekem nem úgy tűnt. 🙂 Én egyből konstatáltam, hogy ezen az első emelkedőn azonnal az edzői utasítás azon sorát kell alkalmaznom, hogy a megadott kezdő pulzuszónát adaptáljam a körülményekhez, mert hát kevés köze volt a valósághoz. Értsd: gyalogoltam, de a pulzusom még úgy is magasabb volt. Nem, nem egy-két ütéssel. De arra emlékeztem, hogy ez a szakasz itt mindig ilyen, és az én időm nem most jön el.

Szóval felgyalogoltunk az első hosszú (végtelen) emelkedőn, kezdtem kicsit magamhoz térni, a gyomromnak imádkoztam, hogy oké, akkor csak gélt eszem, de azt muszáj bent tartani, különben végem. Szerencsére, működött, pont, mire a gyomrom elbánt a bevitt gél adaggal  és émelygéssel, időszerűvé vált a következő (30-35 perc múlva). Gyakorlatilag érzésre köveket pakoltam a gyomromba, de nem volt ezzel baj hosszabb távon. A korábbi évekhez képest nagyon élveztem, hogy ismerős részek jönnek, amiket végre volt energiám megcsodálni, és az emlékezetemben is megmaradtak. Királyháza előtt a trükkös lejtőkön én is elkezdtem előzni, lányok már akkor sem voltak a környéken, a fiúk előzékenyen előre engedtek. A patak után az első frissítőponton szóltak, hogy negyedik vagyok, először gondoltam, hogy “Peeersze, vicces, Csanya mindenkinek ezt mondja”, de aztán, miután már többedik vigyorgó Crew tag mondta, kezdtem elhinni. Hoppá, akkor kövek ide avagy oda, (rock’n’roll :)), tartsuk ezt meg. El sem tudtam képzelni, hogy hova lettek a többiek, nekem úgy tűnt, sokan mentek el mellettem az elején.

A frissítőponton csak vizet vételeztem, nekem a gluténérzékenységem miatt a frissítőasztal nem jöhet számításba, de a sós GU gélek jól működtek, sótabletta helyett is. Ezután következett némi sűrű sötét, hűvös erdő után a Nagy-Mánára való emlékezetes mászás, az L távosok kiváltsága már. Idén azért is választottam az L-távot, mert ezek az emblematikus pontok mind kimaradtak az M távból, bennem hiányérzetet keltve. Tehát, tempós gyaloglással haladtam felfelé a nekem nyakig érő szedresben és csalánosban, és tudtam, hogy a tetején a mászó elnyeri méltó jutalmát az útvonal egyik legmegkapóbb panorámája formájában. Itt is sikerült előzni, csupa jókedvű előzékeny sporttárs engedett előre. A  Nagy-Mánáról a Nagy-Hideg-hegyig vezető gerinc, majd hegyoldalban kanyargó single track nagy kedvencem, ezért jöttem. Egyes-egyedül, végre futható ösvényen “rohantam”, köszi, Csanya és Crew, ezt az élményt, még ma is felvillanyoz, ha rágondolok. A piros háromszöggel jelzett szakasz szikláit és bükkösét is nagyon vártam. Ezután a Nagy-Hideg -hegyen felfele kapaszkodva lehet szurkolni a már visszafele tartó élbolynak, ez is ad egy kis adrenalinfröccsöt. A hegytetőn a ponton Zsófi és Máté töltötte vízzel a kulacsaimat, és Gábor a verhetetlen szövegével lelki tartalékaimat. Mennyi Gizion, már ezért megérte, eljönni, hogy lássam őket. És máris én voltam, aki lefele futott és biztatta a szembejövőket…

A Csóványost a Nagy-Hideg-heggyel összekötő P-K jelzés is emlékezetes, gyönyörű szakasz, mindkét irányban futottam már versenyen. A Csóványosra felfele kapaszkodva egy sporttárssal megbeszéltük, hogy két dolog segít rajtunk, a mosolygás, meg a lejtő. De én titokban annak is örültem, hogy a lábaim még mindig nem zúgolódtak, és amikor a Csóványosra felfele indulva egy kicsit mégis, akkor egy szerencsés döntésnek bizonyuló sótablettával (“mi nem volt még???) elhallgattattam őket. Tudtam, hogy a csúcson mindenki majd azzal biztat, hogy már csak a lefele zöld jelzés van hátra, de arra is emlékeztem, hogy ennek a zöldnek majd sose akar vége lenni. Amikor meg már igen, akkor egyszer csak majd emelkedni kezd, és ezt olyan későn teszi, hogy minden évben azt gondolom, hogy hátha idén megússzuk. De idén sem úsztuk meg…

Volt pár M távos lány, akivel egyet értettünk abban, hogy ez a szakasz… hát ez a jutalom. Na jó, nem. Még annyit erről a vége Zöld jelzésű szakaszról hogy a verseny közben 5 db gél formájában bevitt “kövek” a rázkódástól egy jó nagy kősziklává álltak össze a gyomromban, amitől lefele futás közben néha jóformán levegőt sem kaptam. Hát nem ezt gyakoroltam a sok lejtőzős edzésen, szerencsére, mert így a lejtőzés része már rutinból ment… 

Aztán csak befutottam, végül tényleg női negyedik lettem.  Persze az órámat le sem állítottam. A célban vártak a Kornél és a CK Peti, a hangulatunkat az elkészült “szomorkás” hangulatú fotók jól demonstrálják, azt hiszem. Bobek pedig vérprofi személyre szabott  dietetikai megbeszélést tartott velem a célban, mialatt még levegőt is alig kaptam, de a lényeg, hogy NAGYON FINCSI VOLT EZ ÍGY IS!!! 

Köszönöm, Gabi, a felkészítést, nagyon élveztem!! Bár az utóbbi másfél évben a rövidebb távokra koncentráltunk, a mostani célkitűzésem teljesült: megerősített ez a verseny abban, hogy talán eljutok az idei célversenyemig, ami életem leghosszabb távja, a Vadlán 50 lesz… 

Köszönet a Terepfutas.hu-nak a VIP nevezésért, a szuper szervezésért, és a képekért!