triatlon
Nagyatád, 2009 – Korányi Balázs, beszámoló
Egy hét múlva felcsendül Gyékényesen a Tűzszekerek, így épp aktuális egy kis utolsó motivációmorzsának Balázs első és utolsó Ironmanjének története még 2009-ből.
Első ironman-em igaz hiteles története
Egy tücsökciripelős, borozgatós augusztusi estén kiráncigáltam a bringámat a sufniból. Nem tudom miért. Hónapok óta pakoltam ide meg oda, hogy elférjen mellette a fűnyíró, de inkább befelé tuszkoltam, mint kifelé.
Kicsit szerelgettem, olajozgattam, törölgettem, majd másnap betekertem az irodába. A Nánási úton gurulva az jutott eszembe, hogy ez nagyon jó móka.
Másnap feltekertem a HHH-ra, átgurultam a hegyen és Solymár felé menet az jutott eszembe, hogy ez annyira jó móka, hogy akár 180 killométer is simán lecsúszna.
Este, miután kiment a lábamból a remegés, pakolgattam a szekrényben és beszélgettem Gabival:
– Mit csinálsz?
– Keresem az úszószemüvegem.
– Te komolyan gondoltad ezt a Ironman dolgot?
– Azt hiszem. Addig még van 10 napom.
– Te hülye vagy.
Rögtön tudtam, hogy jó úton járok. A bizonyosság kedvéért még felhívtam Ákibácsi barátomat, az Önszopató Egylet (Self Sucking Club) egyik alapítóját és neki is elmondtam a tervet. Azt mondta sima ügy. Ismét egy helyes válasz. Megkérdeztem még B784-et, de Ő már a kérdést sem értette csak sorolta, hogy melyik szakaszon mit fogok menni. Rendben, háromból három helyes válasz. (További reakciók: Berzsó: unatkozik a szopónaplód? valamint: mehetek veled katasztrófaturistának? Chino: Gabinak igaza van. Bringához értő kollega: Hát te hülye vagy.)
Első körben a tudásbeli hiányosságaimról készítettem leltárt.
– 2004 óta nem úsztam és egyébként utálok úszni.
– Idén már kétszer betekertem az irodába és vissza. Ezzel gyűjtöttem 72 kilométert.
– A legtöbb amit valaha egyben tekertem az kb. 110 kilométer de az is 1986-ban volt (vagy 1985-ben?) egy négy sebességes Favoriton.
– Nem mellesleg sosem indultam még egyéniben triatlon versenyen és valójában a verseny szabályairól csak halvány fogalmaim vannak. Állítólag kell depózni meg ilyesmi.
Rendben. Viszont vannak bizonyos tárgybeli hiányosságaim is. Erről is csináltam leltárt:
– Nincs országúti bringám
– Nincs pedálom és cipőm
– Nincs bringás nadrágom és trikóm
– Nincs neoprene-m
– A dioptriás úszószemüvegem több darabban van
Ezt végiggondolva a napnál is világossabbá vált, hogy kell egy terv. A terv minden cselekvés gerince, a siker esszenciája. Úgyhogy összeállítottam egy listát az azonnali teendőkről:
– Társadalombiztosításnál ellenőrizni a jogviszonyom érvényességét
– TB kártyát bringás trikóra jól látható helyen felvarrni. (Előtte trikót beszerezni.)
– Megérdeklődni a nagyatádi kórházban a vasárnapi menüt
A tervezésből Chino zökkentett ki, amikor azt mondta, hogy a hullákat nem a kórházba viszik és enni végképp nem adnak nekik.
Értem én, értem. Mindenesetre kell egy edzésterv, elvégre nem vágunk bele egy ilyen giga projektbe csak úgy rippsz-roppsz. Egy ilyen terv elkészítéséhez 2-3 nap kellett volna, de az idő rövidsége miatt elvtelen kompromisszumot kötöttem és azonnal megcsináltam. Volt még 10 napom felkészülni. Vagyis nem. Egy versenyre illik rápihenni, ami mondjuk 5 nap, tehát volt 5 nap a felkészülésre. Kérdés, hogy ebbe a felkészülési ciklusba kell-e pihenőnapot beiktatni? Némi morfondírozás után úgy döntöttem, hogy valószínűleg nem. 🙂
Ezért a következő tervet készítettem:
– Az időbe belefér három úszás. Elsőre úszom 1 km-t, másodikra kettőt, a harmadikra hármat.
– Munkába bringával járok és esetleg vasárnap tekerek egy hatvanast. (Feltéve, hogy a szombati lagziból kellőképp fel tudok épülni.) Ebből összejöhet akár 350-370 km is. Ez nagyon sok. Nagyatádon csak 180-ra lesz szükségem. (Állítólag van aki 5000 kilométernél is többet tekert már idén, de ez szerintem valami tévedés, ennyi kilométer a világon nincs.)
– Futásra nem nagyon van idő, de azért érdeklődöm a Self Sucking Club-nál az éppen aktuális akciós ajánlataikról.
A terv készítése során Oláhtamás emlékeztetett arra, hogy amikor a megnyitón a felkészülés hosszú és rögös útjáról beszélnek, kellőképp süssem le a szemem.
A frissítés még egy kardinális kérdés. Egy darabig gondolkodtam azon, hogy miért ne lehetne túrós és nutellás palacsintával frissíteni. Nem találtam ellenérvet. Rendben, ezt gyorsan megoldottam. Azért még bedobok powergeleket meg őszibarack befőttet, biztos ami biztos alapon. (Gabi önfeláldozóan péntek hajnalban lesütött nekem 20 palacsintát. Ezt az elkötelezettséget! Azért jó, hogy a családban van legalább egy ember, aki mindent megtesz az ironmanem sikeréért. Köszönöm.)
A felkészülést augusztus 6-án a hajnali órákban kezdtem meg a margitszigeti sportuszodában. Letoltam 2 kilométert 50 perc alatt. Tessék, már az első edzésen 100%-al túlteljesítettem a tervet. Ez nagyon bíztató kezdet! El is gondolkodtam azon, hogy úszás szempontjából lezárnak tekintsem a felkészülést, de végül mégis a forma további csiszolása mellett döntöttem. Másodikra már 48 percet úsztam és itt már tényleg azt gondoltam, hogy ez maga a tökély, úgyhogy a 3. úszóedzésemet töröltem a programból.
A szervezésbe is gőzerővel belevetettem magamat. Verseny előtt 8 nappal már 3 országúti bringára kaptam felajánlást. Állítólag egyik jobb, mint a másik, de mindegyiket kell tekerni. (Micsoda gagyi.) Kaptam még pedál és cipő valamint neoprene felajánlást is. És szállást is szerveztem. Mindezt 2 nap alatt. A maradék 8 nap alatt akár egy Everest expediciót is meg tudtam volna szervezni, de nem akartam túlzottan villogni. 🙂
A verseny előtt hat nappal megtartottam A Biciklis Edzésemet is. 70 kilométert mentem egész jó ritmusban. A saját városi Trek bringámon nyomtam, mert még nem kaptam meg a csodaparipát, de kicsit tesztelni akartam magam, meg állítólag ezt így kell csinálni.
Miért 70 kilométert? Miért nem féltávot? Ennyi fért bele ebéd előtt és mint tudjuk a helyes táplálkozás a lelki és testi egyensúly lényege. Mindenesetre az edzés megnyugtatott, hogy az első 10-15 kilométer nagyon könnyedén fog menni…
Az ironman előtti hétfőn Viktorino leszállította a csodagépet. (Egy hétig mindenki megkérdezte, hogy milyen. Milyen, milyen?! Fekete és piros.) Amikor ráültem, azt hittem vége mindennek. A nyereg hátulról belémállt és mindent, amit ott lent hordok, a torkomban éreztem. A kormány annyival alacsonyabban van, hogy a hátam már akkor reccsent, amikor lehajoltam. Ahhoz, hogy előre kilássak, olyan abnormálisan kellett emelnem a fejem, hogy egy csigolyám ki is ugrott a helyéről. Ekkor jöttem rá, hogy az egész tesztelés semmit sem ért és amúgy meg nagy bajban vagyok.
A felkészülést Nagyatádon, a verseny előtti délután fejeztem be, amikor Robogótól megkaptam a neoprene-t. Ezzel alig 14 órával a verseny előtt a felszerelésem utolsó darabját is beszereztem. Sima ügy.
Na, de ne szépítsük a dolgot. Ennyire felkészületlenül vélhetőleg ember még nem indult Nagyatádon. Vagyis, ez ebben a formában nem biztos, hogy igaz. Edzetlen voltam, ez tény. De 22 év sport, ebből 6 év ultrafutás, csak felkészített valamire. Két lefutott és egy feladott Spartathlon, hét lefutott Kinizsi Százas és még sok hasonló hétvégi kikapcsolódás csak jó valamire.
Abban bíztam, hogy az évek során megtanultam, hogy miről is szól ez az egész. Hogy mit jelent szívni, megborulni, szétesni, majd az árokból a saját hajamnál fogva kicibálni magam. Megtanultam befelé fordulni, a szervezetem visszajelzéseit figyelni, a hibákat korrigálni és tovább menni akkor is, amikor nagyon fáj. Megtanultam, hogy mire hogyan reagálok és, hogy mikor mire van szükségem. Ha ez nem elég egy ironmanhez, akkor nekem végem.
Igazából abból a feltételezésből indultam ki, hogy az igazán hosszútávú állóképességi sportok alapja ugyanaz és ezért lényegtelen, hogy az ember triatlonozik vagy ultrát fut. Mindkettőnek az alapja a belső egyensúly, mély meditáció, folyamatos koncentráció és összhang a saját testünkkel.
Pénteken délután Berzso társaságában legurultam Nagyatádra, ahol egy tucat embertől megkaptam még, hogy hülye vagyok (bocs, sorszámot kell húznod) és még egy tucat tudni akarta, hogy melyik váltóban futok. Volt aki külön feljegyezte a rajtszámomat, hogy tudja kit kell kiröhögni.
Egész péntek este kínosan vigyáztam arra, hogy ne süssem el az „edzés a gyengék orvossága” poénomat. Nehéz volt. 🙂 Inkább csak a Terep Százas szlogenjeit ismételgettem: Sima ügy, meg nem fáj, csak másképp jó…
Gyékényesen több komoly problémát kellett megoldani egyszerre, ráadásul mindezt szombat hajnalban. Első harci feladat: kideríteni, hogy hol lehet kávét szerezni. Ákibácsival, Kékvirággal és Berzsoval beültünk a helyi vendéglátóipari egységbe és egy nagyon finom reggeli kávét szürcsöltem el. (No kofi-no lauf.) A kávé eszembe juttatta a másik problémát: a neoprene-t. Az rendben, hogy ez egy jó dolog. De hogy kell felvenni? Melyik az eleje, melyik a hátulja? Melyik fele van belül és melyik kívül? Ákibácsit lehívtam a tó partjára segíteni, ami azért is jó ötlet volt, mert Robogó vagy 15 kilóval könnyebb nálam és recsegett, ropogott a dressz, ahogy ráfeszítettük az elhízott birkózó testalkatomra.
Lesétáltam a tóhoz, becsekkoltam és elvonultam a sarokba kicsit egyedül lenni. Becsuktam a szemem és végigsuhantam a tavon, a bringapályán és leróttam néhány nagyatádi futókört is. Nem láttam gubancot. A futástól tartottam kicsit, de az a megoldható kategóriába tartozik.
A verseny előtti titkos tervem: 1:40, 6:30, 3:45 plusz 15 perc a depoban. Ez annyi mint 12:10. Ez egy nagyon optimista verzió. 13 óra körüli a publikus, reálisabb terv. A kettő közé lenne jó belőni magam.
Kinyitottam a szemem és még mindig Gyékényesen álltam. Bakker. Hát rendben, gondoltam, jöjjön aminek jönnie kell.
(Reggeli SMS Summer Comforttól: A tóban gondold végig a hülyeséged, lesz időd rá.)
Az úszásról igazából csak benyomásokra emlékszem. Meleg volt a víz és meglepően tiszta. A mezőny nem engedte, hogy túl keményen kezdjek, szépen türelmesen ki kellett várnom réseket, hogy menni tudjak. A legvégén rajtoltam, nem bízván az úszótudásomban, de messze nem én voltam a leglassabb. Az iránytartásom továbbra sem j, de a szokásosnál apróbb cikkeket és cakkokat tettem az egyenesbe. A dioptriás úszószemüveg sokat segített. Néhányszor fejbe rúgtak, de ez még elviselhető volt. Csapásokat mérünk, csapásokat szenvedünk.
Az első kör végét nagyon vártam. Nem tudom miért. Az első körrel csak jogot szerzel arra, hogy visszamenj szívni. Az időm jó volt és megnyugodtam, hogy érdemes volt edzeni. 🙂 A második kör nyugis volt. Mentem, mendegéltem, cikk-cakkoltam. A legnagyobb gondom az volt, hogy pisilni kellett. Ezt a legegyszerűbben a tóban lehet elintézni, de úszás közben nem tudok. Ha megállok és lebegve nézem a többieket, mindenki tudja mit csinálok és akkor azért nem megy. (Hallod Robogó, nem pisiltem a neoprene-be!) A célegyenesben viszont rámtört egy kőkemény hányinger. Émelyegtem és a reggeli kávét böfögtem fel. Vajon miért? A hullámzástól? Ideje már kijönni ebből a vízből, gondoltam. 1:24-en állt az óra amikor partot fogtam.
A füvön előbb az egyensúlyomat volt nehéz megtalálni, utána pedig a neoprene-el szenvedtem. Pont Ispi mellett ültem le a sátorban. Ispi látszólag koncentrált és két udvarias mondat után már a bringán ült.
A biciklin a legnagyobb kihívás a pedál volt. Amíg sikerült a cipőt beakasztani, lement a nap. Ja nem, csak előttem sötétült el a világ. Szóval ideje kajálni. Zsebeimből elővettem minden mozdíthatót és elmajszoltam. Meg ittam és ittam és ittam.
A ritmust szerencsésen elkaptam. Gyorsan kezdtem, de kényelmesen. Órát direkt nem raktam a bringámra, mert úgy gondoltam, hogy az csak fölösleges nyomás. Ha 30 fölé megyek szétaggódom az agyam, hogy túl gyors, ha pedig alá, akkor sírok, hogy lassú. Nem, ez nem kell. Megyek érzésre és a végén nézek órát, az úgy pont jó lesz. Jól eső gurulás volt. Előzgettem, előzgettek és szépen mentek a kilométerek. A gép meg csak vitt és vitt. Egy bő óra után kezdtem azt hinni, hogy ez menni fog, ezzel nem lesz gond; beletaláltam egy fenntartható ritmusba, amivel szépen végig tudok gurulni.
Amikor elkezdtem hinni abban, hogy jó vagyok, elkezdett lekörözni az élmezőny. Hö hö. Vicces gyerek vagyok én.
A T alakú pálya nagyon bejött. Mindegyik szára olyan rövid, hogy a következő cél belátható távon és időn belül volt. Sosem a verseny végéig kell eljutni, hanem a következő frissítőig vagy állomásig. Itt pedig bőven voltak részcélok.
A második kis körben voltak csak gondjaim. Már nagyon leszálltam volna. Fájt a talpam, combfeszítőm, a nyakam és a hátam. Ráadásul egy kulacs iso italt szerencsésen végigöntöttem magamon, meg egy darázs is fejbe csípett. No persze, basszus, még mit nem. Egy darázs nem darázs, ennél többre lesz szükség! És a fenekem sem fáj, vagyis biztos nem tolom eléggé, úgyhogy inkább biciklizzünk rendesen!
A bringáról 6:06-os idővel szálltam le. A 2 pisi és 2 kajamegállást leszámítva az pont 6 óra tekerés. Legyen, elfogadom.
A frissítést a bringa utolsó órájában elkezdtem átvariálni. 30+ fokban a bringán elviseli a gyomor a szilárd kaját, de futás közben ez már nem fog menni. A futás annyival intenzívebb, hogy ugyanilyen igénybevétel mellett az emésztés minimálisra fog csökkenni és az tuti hasmenés. A szilárd kaját elhagytam és folyékonyra váltottam. Az izoitalt sikerült nagyon hígra kevernie a rendezőknek, ami egy nagy érdem. Kóláztam, ettem egy gélt is és egy pici darab banánt is bepróbáltam.
Előzetesen azt gondoltam, hogy sírva fogok leszállni a bringáról és az utolsó körön csak azt tudom majd ismételgetni, hogy Neogranormon, Neogranormon. Ehhez képest szinte elérzékenyültem, amikor kivették alólam a gépet és elvitték. Integettem neki. Jó volt hozzám. De tényleg.
A depoban nem akartam leülni. A leülés precedenst teremt. Inkább beálltam a sarokba és ott rendezgettem a csomagomat. Amit a depoban láttam, arra nem voltam felkészülve. Mintha kártyapartin lettem volna. Emberek dumcsiztak, kajáltak, zuhanyoztak, lábat mostak. Miért zuhanyozol egy maraton előtt?
A futás nehezen indult és a tempóválasztást erősen elrontottam. Fájt, nehezen ment és gyors is volt. De nem tudtam visszavenni. Elment 3-4 kör értelmetlen tempóban és kezdett homályosodni a világ. Ez így agyatlan. Inkább megálltam. Sétáltam pár percet. Újragondoltam az egész maratont és újratöltöttem a szoftvert. Amikor újból elindultam sikerült egy sokkal ésszerűbb, normálisabb, lassabb tempót felvennem. Ez az átkozott futás! Ugye ez a „saját” sportom. Úgyhogy nem tudtam elengedni magam. Folyton az órámat buziztam és görcsöltem a másodpercek miatt. Azt kellett volna itt is mint a bringán. Órát a kukába dobni aztán majd a célban szólnak, hogy mennyi lett. Mert őszintén, nem mindegy, hogy mennyi a vége?
A szoftver újratöltés után újra ment a futás, de az eddigi sporttevékenység nem múlt el nyom nélkül. Hullámzott a teljesítményem. Többször éreztem, hogy kezd esni a vércukrom, de ezeket egy-két perc alatt el tudtam kapni. Többet gyalogoltam, mint szerettem volna, de szerencsére ez nem egy maraton, itt ez nem számított.
Nem tudom, hogy a dinnye jó frissítő-e, de a végtelen jéghideg dinnyekínálat mennyei volt. Csak ettem és ettem. Plusz ez jó ürügy volt arra, hogy belesétáljak. Nem baj, volt már rosszabb pótcselekvés is.
Ákibácsi féltáv körül bekiabált, hogy 11:30-on belül is lehetek. Na, már csak ez hiányzott. Hogy időért fussak. De legyen. Elkezdtem számolgatni és tényleg egész jól álltam.
De a frissítésemet valahol menet közben elrontottam. Rettenetesen szomjas voltam. Körönként 3-4 decit ittam. Plusz a dinnye és néha plusz iso. Ennyi folyadékra nem lehet szükségem. A bringán ittam túl keveset és kiszáradtam? A meleg megtévesztett? Vagy ez is csak pótcselekvés? Berzso mindenesetre lankadatlan szorgalommal adogatta a kólát és a szénsavas vizet. Ezt ezúton is köszönöm. Próbáltam önmérsékelni, főleg a táv második felében, de nem mindig ment.
A pálya melletti fáradhatatlan szurkolók viszont sokat lendítettek a helyzetemen. Nem tudom külön-külön megköszönni mindenkinek a bíztatást, mert annyi kedves szót kaptam, hogy akaratlanul is kihagynék valakit. Az utolsó körben akinek tudtam szóltam, hogy már nem jövök többet, ezért köszönöm, hogy megtisztelték futásomat egy kis bíztatással. Jól esett. A maratont 3:39 alatt futottam.
A célban 11:20-at mutatott az óra. Aztapaszta. 50 perccel a titkos célon belül. Az úszáson hoztam 14 percet a tervhez képest, a bringán 24-et, a futáson 6-ot és a depon 4-et. Úgy tűnik az úszóképességem mértem fel a legrosszabbul a verseny előtt, de az jó, hogy nagyjából pontosan saccoltam milyenek lesznek a futóműveim egy ilyen, eddig ismeretlen biciklis kaland után.
Mit is mondhatnék erről a versenyről? Sima ügy; nem fáj, csak másképp jó; meg se izzadtam; és más ember lettem a végére.
A célban deklaráltam, hogy soha többé ironmant. Jó, ilyesmit már sokszor mondtam, de ez most más mint a többi. Ez pont a fordítottja a szokásosnak. Ez annyira jól és zökkenőmentesen ment, hogy ha egy évet készülök rá se biztos, hogy jobbat tudok. Felkészülés nélkül soha többé nem tudok ilyet és ezdéssel sem biztos, hogy ezt meg tudom dönteni.
Lehet, hogy rögtön a duplára kéne készülnöm? Most, hogy még nálam van Viktorino bringája… 😀
u.i.: A Fekete Lovag mindig győz! 🙂
ICON Livigno Xtreme Triathlon – Hegedűs Ákos, beszámoló
Tavaly a versenyt a rajt előtti este jelentkező hirtelen betegség miatt az úszás és 140km bringa után fel kellett, hogy adjam, akkor ezt írtam a beszámoló végére:
‘…meggyászoltam, feldolgoztam, túltettem magam rajta és beneveztem a jövő évi versenyre, ez azért így nem maradhat. Nincs bennem semmi bosszúvágy vagy ‘majdénmegmutatom!’ érzés, de remélem, hogy a kapufáról legközelebb befele pattan és a sors legalábbis döntetlenre játszik.’
Akinek nincs kedve sokat olvasni: befele pattant (vagy inkább csont nélküli bombagól). 
Idén is készültem szorgalmasan, április végéig az Ultrabalatonra, reméltem, hogy ezzel kb a futás felkészülés nagy része meg is lesz. Onnan jött a bringa, átlag 1000km-es hónapok, júliusban csináltam egy Everestinget (pontosabban 10000m szintet egyben), hogy elmondhassam, hogy az ICON bringázáskor ennek ‘csak’ a felét kell mászni. Meg úszkáltam is, elfogyott 10 alkalmas bérletből kettő és még a Balaton is átúsztam. Mindezek után a versenyre megint a ‘sosem voltam ilyen jó formában’ érzéssel mentem, a bringán kifejezetten erősnek éreztem magam. (csakúgy, ahogy tavaly)
Jöttek persze nehézségek felkészülés közben, a bringám első kerekében kétszer volt küllőtörésem, jobbnak láttam inkább új kerékszettet venni a saját nyugalmam érdekében, de azért vittem a versenyre egy tartalék kerékszettet is, túl élénkek voltak még az emlékek az edzésről, ahogy állok egy törött küllővel az út szélén és onnan nincs tovább, mert nem forog el a kerék.
A verseny előtt 2-3 héttel újabb probléma adódott, megvolt az esélye, hogy Szabó-Pénzes Gábor Larzen barátom nem tud jönni kísérni, pedig elég összeszokott csapat vagyunk már, tavaly az Iconon, két éve a Swissmanen is ő kísért, sőt már 20 évvel ezelőtt is a support team tagja volt egy triatlonversenyemen (meg mentünk együtt már nagyon sok versenyen, a híres Larzen&Ákibácsi módszer). Hosszú casting után NedyBali vállalta (volna) a supporter szerepet, ez elég megnyugtató volt akkor, hálás is vagyok neki ezért, de végül Larzen mégis tudott jönni így maradt az eredeti felállás.
És persze az utolsó hetekben már a lábaim is lázadtak a terheléstől, mindenféle fájásokkal jelezték, hogy ők valahogy inkább kimaradnának a buliból, de jól ismerem már ezt, nem kell komolyan venni őket ilyenkor.
Ilyen előzmények után érkeztünk Livignoba, volt egy elég jól kiforrott frissítési tervem, ami az UB-n már bevált, volt egy 18 órás időtervem nem túl bonyolult részidőkkel, 2 óra az úszás + depó, 10 óra a bringa + depó, 6 óra pedig a bruttó futás. Két éve a Swissmanen 18 órát mentem, de az Iconon 20 kilivel hosszabb a bringa és 1400 méterrel több a szint benne, szóval ha ugyanolyan időt megyek, az elég jó. De az időterv inkább csak a részidőkhöz illetve a limitidőkhöz kellett, az egyetlen igazi cél az a Carosello3000 célbaérés és a fehér Finisher póló volt.
Úszás (kb. 3500m):
Negyedszerre úsztam ebben a tóban, mindkét évben a szerdai bemelegítő úszást és a tavalyi versenyt. Mindegyikre szükség volt, hogy kitapasztaljam a felszerelést, az alkalmazkodásom a 12-13 fokos vízhez, gyakoroljam a tájékozódást és szépen össze is álltak a dolgok, már nem paráztam rajta annyira, hogy vajon menni fog-e. 1:45ös úszást terveztem és 15 perc depót, mert ennyi volt tavaly, de azért reméltem, hogy egészségesen jobban fog ez menni és építek egy kis előnyt már az elején. Larzen kérdezte, hogy mi a legoptimálisabb érkezésem, amire bemondtam neki az 1:30-at.
Az úszás eseménytelen volt, sok gyaloglás az elején a sekély vízben, majd mellúszásban hozzászokni a hideghez, onnan kettes levegővel gyorsban úszni végig, mert hiába úszok hármas levegővel medencében, itt összenyomódik a tüdőm és nincs annyi levegőm, ezt is elfogadtam szép lassan. Tavaly csak a távoli fordító bója volt kirakva és kivilágítva, most közben is volt még kettő és a part felé úszást is sokkal jobban jelezték egy erős fénnyel egy csónakról, úgyhogy a tájékozódás sokkal könnyebb volt. Visszaérve azért eléggé meglepődtem, amikor az órámon 1:20-at láttam, azért reméltem, hogy Larzen ott lesz már a parton, amikor kijövök a vízből, de szerencsére pont akkor érkezett. (úszás 1:22:08, 71. helyezés)
(Depózás 17 perc, 72. helyezés), vizes cucc le, száraz rétegesen fel, közben kaja, folyadék, elment vele az idő, de sokat spóroltam a későbbiekre azzal, hogy jól sikerült kiválasztani a kezdő ruházatot és nem is kellett megállnom vetkőzni kb. 70km-ig.
20 perc előnnyel indultam el bringán, mennyivel jobb érzés volt ez, mint tavaly már 15 perc mínusszal kezdeni.
Bringa (198km/4800m):
Álom volt. Mondjuk a Stelvio tetejéig, azaz 150km-ig. Jól ment, jól voltam felöltözve, jól frissítettem és ezzel az egésszel belehergeltem magam valami pozitív flowba. Egyre inkább úgy éreztem és mondogattam is magamnak, hogy ez az én napom, bármit meg tudok oldani, ha gond adódna, de nem fog. Szépen növeltem az előnyöm az itinerhez, egy órával jártam a tervezett idő előtt a Stelvio lábánál és még a csúcson is. Azért ahány kép készült a bringán, annyiféle ruhában vagyok, szóval volt, megállás, frissítés, öltözködés, de minden nagyon flottul ment.
A Stelvio lábánál már látszódtak gyanús felhők és az előrejelzés is mondott esőt. Ez volt a harmadik Stelvio mászásom, azt szerettem volna, ha az összes Strava szegmensen a legjobb időmet érem el, ez azért nem jött össze, de azért elégedett vagyok így is. A felsőbb részeken már kezdett esegetni az eső, majd valami dara is, fent a csúcson pedig jégeső.
Gyors felöltözés után a lefelé menekülés volt az egyetlen lehetőség, minél gyorsabban leérni, ahol melegebb van és inkább csak eső. Azért ez a lejtőzés nem volt egy leányálom, 2-3 fokos időben, full vizes cuccokban (mindent felvettem, csak az esőkabátot nem, a téli vastag kabát nem vízálló, bár a vízálló gatya ugyanúgy átázott), szétfagyott kézzel fékezni próbálni a kanyarokban a felnifékes bringával, amin persze alig fog a fék, a fékgumi viszont érezhetően kopik, mert egyre jobban be kell húzni a fékkart, hogy legyen valami lassulás. Egyszer megálltam, hogy feszítsek a bowdenen, de esélytelen volt a fagyos kezeimmel eltekerni a bowdenfeszítőt.
Egy örökkévalóságnak tűnt, pedig a 19,5km-es ‘Stelvio Descent’ szegmens 35 perc volt, azaz 33,6-os átlag még így is, és ennél korábban csak 5-6 perccel jöttem le gyorsabban, szóval olyan nagyon sokat nem is vesztettem itt el.
Lent a síkon jött egy nagy megálló, 20 perc. Rá kellett jönnöm, hogy az összes ruha vizes rajtam és nem fogom tudni kifűteni és a frissítésem is elromlott mert az időjárás elvitte a fókuszt, pedig volt még innen 25km bringa 1000 méter mászással és utána egy maraton. Szerencsére szinte az összes bringás ruhám a kocsiban volt, így teljesen szárazba tudtam öltözni, még pót bringás cipő is volt, meg betoltam pár extra zselét is, innen megújulva tudtam továbbindulni. Valahol itt mondhatta Larzen, hogy írtak a szervezők a Supporter chat-be, hogy az autós kísérők lehozhatják a bringásokat a Stelvioról és csak a lejtő alján kell visszaülniük a bringára. Ez mondjuk egy órával azután volt, hogy én fent voltam, teljesen hülyeségnek is tartottam, de utólag látva a fenti fényképeket, hogy milyen havas volt az út fent, megértem a neutralizálást. (bringa 10:06:37, 49. helyezés)
(depózás 11 perc, 22. helyezés) Larzenre kicsit várni kellett, mert autóval messzebb lehetett csak megállni, de még így is elég jó depóidő lett, viszont a Stelvion még meglévő 1 órás előnyöm valahol több részleteben, de teljesen elveszett, elázott. Pontban 17:00-kor indultam el futni harangozáskor és az itinerben is pont ez szerepelt, de legalább időben vagyok.
Futás (42km/1600m):
Egyetlen cél, hogy a 29,5kmes pontot elérjem este 9 óráig, mert ez a limitidő arra, hogy a verseny eredeti céljába, a Carosello 3000 felvonó tetejére felengedjenek és ezzel fehér Finisher pólót kapjak. Aki limitidő után ér oda, az Livignoban futja le a maradék távot a maratonhoz és fekete finisher pólója lesz. 29,5 km-re 4 óra, íróasztal mellől nem tűnik nagy vállalásnak, még ha van is benne kb. 600 méter szint. De ott és akkor azért már máshogy mozognak a lábak.
Mindegy, futottam, 12,5km-nél pont a tervezett idővel érkeztem (1:20), a 18,3km-hez már 10 percet kicsúsztam, a 23km-hez pedig még egy kicsit kijjebb. Forszírozni kellett a futás akkor is, amikor már nagyon nem kívántam, az emelkedőket meggyalogoltam, de a többit erőltettem. Végül 20:50-re, 10 perccel limitidő előtt értem oda (bár az időjárás miatt 21:15-re kitolták ezt, de én az eredetivel számoltam). A lényeg tehát megvolt, maradt még 12 km, benne 1000m szint és volt rá 4 óránk. Innen Larzennek kellett jönnie velem és együtt mentünk a célig.
Itt elengedtem már, az enyhén lejtős sétálóutcán ugyan lehetett volna futni, de már nem nagyon volt miért, bandukoltunk. Az utolsó 4,5km-en 800 méter szint, az átlag meredekség 17% volt, 20perces kiliket mentünk, de már nem számított, bírni kellett cérnával de ez már zsebben volt. (futás 6:50, 67. helyezés)
Összegzés:
Ha minden igaz, 200 induló volt a versenyen, ebből 80 beérkező volt a fenti célban a Carosell 3000-en, 50 beérkező Livignoban a lenti célban és 70 fő adta fel. A fent beérkezők közül a 65. helyen értem célba, éppen az első harmadban 18:47:06 idővel, amivel teljességgel elégedett vagyok. Ideálisabb időben a 18 óra körüli idő nem lett volna irreális, bár az utolsó 12 km-en így is benne hagytam vagy 30 percet a pályában, de tök mindegy.
Amit tavaly elvett tőlem az a betegség, azt most teljes egészében visszakaptam. Ez így volt kerek, utólag még a jégesőnek is örülök, emlékezetessé tette.
Lehet, hogy tényleg minden okkal történik. Tavaly nem voltam ennyire jó formában, mint idén, egy kicsit gyengébb úszással és lassabb bringával lehet, hogy nem lett volna meg a 29,5km-es limitidő és bár teljesítettem volna egészségesen, de egy Livignos célbaéréssel és egy fekete finisher pólóval maradt volna bennem egy kis hiányérzet.
Így viszont vissza kellett jönnöm, még jobban felkészülni és elhozni a fehér pólót. Nincs már több dolgom itt, új kalandok várnak.
Köszönöm Larzennek a segítséget, nagyon jól ment ez most is együtt.
Gabinak a felkészítést, a tavalyi tapasztalatokat az edzésmunkába is beépítettük, sikerrel.
A családnak meg, hogy elviselnek.
És köszönöm a biztatást, szurkolást és gratulációt mindenkinek, mindenféle csatornán keresztül.
Fotók: ICON
eXtremeMan Nagyatád – Földi Zsuzsi, beszámoló
Egy páros váltóverseny, és az az utáni gondolatok
Sokat gondolkodtam az elmúlt 2-3 napban, hogy írjak-e bármit is a hétvégi versenyről. Nagyon vegyes érzések kavarognak bennem még mindig – az öröm, eufória és büszkeség mellett ott van a csalódottság, a szomorúság, a cserbenhagyottság.
Először úgy gondoltam, hogy csak a nagyon száraz tényeket írom le a versennyel kapcsolatban, de nem így lesz (kicsit rá is beszéltek, hogy ne így legyen). Ez volt a második nehéz döntés, az első az volt, hogy egyáltalán leüljek a géphez. Átrágva magamban a dolgot, azt gondolom, hogy nagyon tanulságos a történet, több szempontból is.
Nem fogok megszokott versenybeszámolót írni, minden részletre kiterjedően, ez most nem erről fog szólni.
„Röviden” a történet:
Péterrel (BEAC Triatlon egyesületi csapattárs) még év elején találtuk ki, hogy csináljuk meg kétfős váltóban a Nagyatádi ExtremeMan-en a hosszútávot – én már voltam tavaly, és imádtam, ő még nem volt, de szívesen jönne. Beosztás már rögtön meglett: úszás (3800m) és bringa (180km) felezve, futás (42,2km) az enyém teljesen.
A verseny vasárnap volt, én csütörtöktől már Gyékényesen/Nagyatádon voltam, Péter szombat este jutott csak le Atádra.
Korai rajttal mentünk, 7:20-kor indultak a fun race kategóriában (nem) versenyző csapatok, így mi is. Az úszás végül teljesen az övé lett, ezt nagyjából a rajtban döntöttük el. A váltások és az utána való logisztika P-nek már extra stressz volt, nekem meg nem okozott gondot, hogy aznap kihagyok egy kör úszást, szerencsére a héten már úsztam a csoda Gyékényesi tóban, hiányérzetem nem volt, P meg sokkal nyugodtabban indulhatott úszni.
A bringa felosztása az én kérésem szerint úgy volt, hogy én viszem az első 92 km-t (Gyékényes-Nagyatád 62km, és egy 30km-es kiskör), utána P levált, és nekem így lesz 3-3,5 órám pihenni a maraton előtt. Így is volt, 90-nél váltás, megbeszéltük, hogy a hűtőtáskám a jéggel a korabban megbeszéltek szerint a futópálya melletti csapatsátornál van, a futócuccom és a táskám a bringapálya melletti csapatsátornál.
A bringás csapatsátornál pihentem kb 25 perce, amikor jött egy üzenet P-től: defektje van. Felhívtam, nem volt jó állapotban. Mondta hogy belsője nincs, így ragasztja a defektet, és hátha jó lesz. Végül abban maradtunk, hogy kibringázok hozzá, viszek egy belsőt, az a tuti. Közben mondta, hogy oké, de ő max ezt a kört fejezi be, elege van, nem csinálja tovább (korábban, az előző hetekben már több gondja is volt defekttel, itt most besokalt). Telefonon már jeleztem neki, hogy na nem, nem adjuk, vagyis én nem adom fel, rengeteg idő van a pályazárásig, legfeljebb én letekerem a maradékot (maradék: 80km, plusz a 8km amit kibringáztam a defektjéhez), aztán futok.
Már eleve úgy indultam ki hozzá a pályára, hogy 99%-ig biztos voltam benne, hogy megnyertem a maradék bringát, de hát ez van, szerencsére tök jól voltam, a meleget bírom (37-38 fok volt, később, du 5-6 körül még 37 fokot mutatott a telefonom, de komolyan mondom, olyan durván nem volt melegem
), legfeljebb lassabban tekerek, hogy ne csapjam szét magam a kelleténél jobban a futásra.
Hát végül ez lett, chipet és rajtszámot átvettem tőle, és nekiugrottam a maradék 3 körnek. Az utolsó kiskörre indulásom előtt ért vissza Péter a bringás csapatsátorhoz (ahol az én futócuccom és Mózes frissítésén kívül már senki és semmi nem volt), kértem hogy vagy próbálja meg bekönyörögni a futós depóba a futócuccom, vagy ha nem megy, a futóruhákat vigye a futós csapatsátorba, és a futós váltóhelyen adja oda a futócipőm, mert nem akartam még 200m-t sem futni mezítláb az 50 fokos aszfalton a sátorig. (szerencsére sikerült berakatnia a depóba).
Ezután közölte, hogy felvitte a cuccaimat a szállásra az autójából, és ő hazamegy Bp-re, itt már úgysincs semmi dolga, és egyébként is hajnalban ment volna haza, korán reggelre haza kell érnie. 150km bringa után erre csak annyit tudtam erre mondani, hogy hát jó.
Sem energiám, sem kedvem nem volt diskurálni arról, hogy hát azért lenne dolog, pl segíteni a frissítésben, meg hogy csapat vagyunk, vagy mi… Az utolsó kört meg akartam csinálni, és indulni végre futni, amiről csak valami halvány elképzelésem volt, hogy ott vajon mi lesz. Életemben egyszer tekertem csak ilyen hosszút (pár héttel a verseny előtt, és az is szinte véletlen volt), soha hosszú bringa után nem futottam, nemhogy 42, de még 5 km-t sem… De úgy voltam vele, hogy futottam már baromi fáradtan nagyon sokat, és hát lesz egy csomó időm a bringa után éjfélig, addig így vagy úgy, de összehozom azt a 8 kört a futópályán.
Bringáról futásba elszöszöltem kicsit a depóban (mire meglett a futócucom, az volt vagy 5 perc 
), és őszintén szólva a „kapja be a világ, én nem fogok ma megdögleni, ha fun race, akkor legyen fun race” hozzáállással kisétáltam a depóból, hónom alatt egy nejlonzacskóval, elkocogtam a csapatsátorig, ott tovább szöszöltem az izóm bekeverésével, a jég magamra pakolásával, stb. 16:30 körül kezdtem a futást, nagyjából 5 órára tippeltem bruttó időre, egyáltalán nem érdekelt hogy mennyit fogok tökölni a frissítésemmel, ahogy ott a „van cél, terv?+ kérdésre válaszoltam is: „pályazárás előtt befejezni és nem beledögleni”
Az első kört nem szerettem, aztán tök oké lett minden, majd a 4 körben bevillant: upsz, a francba, a szálláskulcs… Az a P autójában levő cuccaimban van, és ha P elment, bezárta a szállást és leadta a kulcsát a szállás tulajának, akkor nagy sza…., izé, gondban vagyok. És bingó. P ont így volt.
A következő szűk 2,5 óraban a futás mellett a fó programom a „hogyan jutok be verseny után a szállásra, vagy ha nem, akkor hol alszom, mi a fene lesz velem éjjel” megoldása volt. Iszonyatosan kimerítő volt rohadt fáradtan minden kör végén telefonálni, kitalálni, hogy vajon a szálláson van-e a cuccom, vagy a kocsimban…?
Itt muszáj megemlítenem, hogy milyen elképesztően jó fej csapattársaim és úszóedzőm van, Tomi és Virág a kisbabájukkal együtt mentek este szállásadóhoz kulcsért, keresték az én kulcsom, a többiek a saját versenyzőjük frissítése mellett segítettek nekem, etettek-itattak, ölelgettek, amikor már elsírtam magam a tehetetlenségtől, dühtől és a cserbenhagyottság érzésétől.
A 30. km-nél még úgy volt, hogy a szállás tulaja nem jön el a szálláshoz amikor én végeztem, mert késő van, majd reggel kinyitja nekem a szállást, addig meg….. addig meg passz, oldjam meg. Tényleg úgy éreztem, hogy nekem most elég, bassza meg, kurvára elég. Fáradt vagyok, kicsi vagyok, kurvára egyedül vagyok hagyva, nem bírom.. Aztán persze bírtam, és futás közben a 7. körben kitaláltam, hogy mivel a szállás nagyon közel volt a futópályához, az utolsó körömön elmentem a szálláshoz telefonnal és kocsikulccsal, megnéztem, hogy az autóban vannak-e esetleg a cuccaim- hát nem, tehát akkor 100%, hogy a kulcs a szálláson van benn. Újra hívtam a tulajt futás/gyaloglás közben (mi vesztenivalóm van? Legfeljebb megint nemet mond), hogy akkor legalább azt beszéljük meg, hogy reggel mikor jön nekem kinyitni a szállást – és végül belement abba, hogy ha gyorsan végzek, akkor eljön még a befutásom után. Ja, és közben meg persze ment a matek, hogy oké, befutok, visszagyalogolok a szálláshoz, megvárom a tulajt, fel a lakásba, kulcs, vissza, és vissza a versenyközpontba – de ez megvan-e annyi idő alatt, hogy Mózes befutójáig visszaérjek. Meglett a kulcs, és vissza is értem
A sztori kb ennyi.
Van viszont néhány tanulság számomra a történetben.
Az egyik, hogy mindig, mindent, még a számomra tökegyértelmű dolgokat, azokat is, ami 10-ből 9 ember számára szintén tökegyértelmű, tisztázni, megbeszélni, egyeztetni kell, és így utólag azt mondom, már a nevezés elküldése előtt.
Kérdés 1.: Egy csapatverseny azt jelenti-e mindenki számára, amit nekem is: a verseny végéig ott maradok, nem megyek haza, nem megyek bulizni, nem lépek le sehova, és legfőképpen nem megyek haza. Ez alól kivétel persze kórházba kerülés, vagy pl családi gond, amit nélkülem nem lehet megoldani. Ha ilyen nincs, akkor is ott maradok a csapattárs(ak) célba éréséig, ha a pályán nem tudok kinn lenni – segítek a frissítésében, cuccok pakolásában an, bárakármiben.
Kérdés 2.: : Úgy gondolod-e te is, mint én, hogy versenyt „nincskedvem” okból nem adunk fel, mert ha egy ember kiesik a csapatból, a többiek szívnak – és az ugye mindenki számára logikus, hogy minél kisebb létszámú a csapat, annál nagyobbat tudnak szívni a többiek. Mint feljebb írtam, ha a pályán nem is maradok, a versenyen viszont igen– együtt rajtolunk, együtt fejezzük be.
Ha nem ugyanazt jelenti minden csapattag számár a „csapatban versenyzés”, akkor bele lehet futni egy ilyen helyzetbe, mint én a múlt hétvégén. Mondjuk csináltam egy majdnem-ironmant. Akár meg is köszönhetném a lehetőséget a csapattársnak. (Konkrétan sajnálom is már, hogy nem úsztam 
)
Óriási tanulság, vagy inkább tapasztalat, hogy _mindig_ vannak és lesznek emberek, akik segítenek, mellett állnak. Akkor sem vagy egyedül, amikor úgy érzed, hogy rád omlott a világ. Köszönöm Tomi, Virág, Betti, Robi, Anita, Hella anyukája, Hella testvére, Gellért, Gábor 
És extrán köszönöm neked Mózes, hogy többször is mondtad még a verseny előtt, hogy „Te már most is simán megcsinálnád a hosszútávot”. Ezt a mondatod többször is újra és újra lejátszottam fejben, amikor a bringa közben összeszorult a gyomrom a futásra gondolva
Egyébként meg ismét csak #iamfckingawesome. És #fckngstrong, mert ezt a majdnemiron távot az elmúlt 5 év ultrás futóedzéseiből és abból csináltam meg, hogy fejben is nagyon erős vagyok. Nem volt se bringás edzés (1x 180km, 1x 100km, 1x 65 km, meg pár apró 30 körüli valami), se triatlonos edzés (ráfutás a bringára, meg ilyenek). Futás volt, edzettem rendesen :)))
Arról meg már nem is beszélek, hogy mentálisan mennyi adott ez (és így) a pályán töltött 13 óra az őszi 24 órámhoz, és a jövő évi UB-hoz. Köszi Gabi a mentális és fizikális felkészítést, amit az már lassan 8 (NYOLC!!! 
) éve kapok tőled
A mindenféle száraz adatok, ha valakit érdekel:
Bringa 1 91,11km 3:21:02 27,7 km/h
Bringa2 87,6km 3:56:25 24,3 km/h
Futás 41,68km 5:07:57 7:23 p/km (itt a nettó 4:24:04, 6:20 p/km)
BEAC Blue Hearts váltó célidő: 14:22:50
- 1
- 2
- …
- 5
- Következő →
baratrunning.com 