önismeret

Gizionos aranyköpések

Posted on Updated on

A legvidámabb barakk ismét jelentkezik, jó szórakozást!

“A hét kicsit több lett összességében, mint a kiírt, de csak a lassúakból toltam rá (a 13 az 17 lett), meg kicsit átvariáltam a napokat”

“7 km váltogató. Az első km-en megálltam a banknál pénzt felvenni”

“A szombati edzés kicsit másképp sikerült mint a terv, időben hosszabb lett, km-ben kevesebb, szintben több. A pulzus meg az emelkedőkhöz igazodott.”

“Hahahaha, tudom, hogy megpróbáltál kinyírni, de bibibááá, nem sikerült :)Az összes edzést megcsináltam és még élek 🙂 🙂 :)”

“A mai futásom emlékére szeretnék egy szobrot magamról a Margitszigeten. Ember nincs, aki -1 fokos hidegre, és a hétfői munka utánra halasztja a hosszú futását. Ultráztam, mert ultra sz*pás volt az egész, amúgy 17 km”

“Egész nap el akartam menni futni, de először havazott, utána olvadt, aztán sötét lett, majd késő.”

“Tegnap keresgéltem merre nem csúszik, de nem találtam. Ház körül kis köröcske, megvan a 6k épp ott ahol akartam a Temető előtt 😉 ÉMÁSZ-os villanyszerelők nagy kocsival épp rám látnak vagy 4-en. Sebaj csapassuk! Megyek fel-le, a 4. után már az összes szerelő az ablakban, és bambul rám.:D nem zavartatom magam, egyszer csak meglesz a 10. A 6. után kezdem érezni, hogy ennek a fele sem tréfa, pulzus már nem megy vissza, és hol van még a vége. A 8. után… lassan az életemért küzdök, és néha kikapar a láb a jégen… a villanyosok szemében félelem és rettegés:D én haldoklom.”

“Egyhangú szavazással az év legszarabb futása. Bokáig érő latyakban csúszkáltam végig az egészet, ennél többet nem akarok róla beszélni.”

” A csúszós úton1 km-en előadtam egy rövid részletet a Hattyúk tava urbánus verziójából.”

“A nyújtás, egyre jobban megy, már szó szerint nem kell szemüveg, hogy lássam a padlón a port olyan közel van! :)”

“Hol felette hol alatta voltam. Nehéz volt tartani. Össze vissza pittyegett szerencsétlen óra. Nem volt türelmem hozzá. Másfél kili után elkezdtem sprintelni mint az állat, “na most csipogjál **%!+** !”.”

„A temetőnél futottam. Egészen szürreális élmény, ahogy zakatol a szívem, és a ködből felsejlik a Feltámadunk felirat a bejárat felett és én ott a kapuban zihálok.”

„Teljesítettem a pihenőhetet, ügyes voltam és fegyelmezett, nem rohantam, mint szoktam. Néha úgy érzem magam, mint egy rossz kutya, minden mellettem elhaladó biciklis után akarok menni, ha más futóval találkozom, akkor le akarom hagyni őket. De legalább nem ugatom meg egyiket sem.”

“A terhelést úgy növeltem, ahogy írtad, de 2 hét alatt elfogyasztottam a 3 heti edzéstervet.”

„Gondoltam összerakom a jövő évi futó naptárat, de kijött a Volt fesztivál, a Nova Rock, a Firenze Rock is a lineup-al. Plusz Ozzy és a Guns is Európai turnéra indul. Itt feladtam.”

„A gyógytornász még mindig szadista. Befizettem újabb 10 erősítő edzésre nála.”

„A max. 143 kicsit elcsúszott, remélem nincs harag…(158-ra…)”

„Az első kettő lett a lendületes, főleg azért mert későn vettem észre, hogy km/h helyett mérföld/h-ban kell megadni a sebességet.”

„Eggyel kevesebb kaját vittem magammal, mert elfelejtettem, hogy felszippantottam a keddi edzés után…”

„Csütörtökön csináltam meg a hosszút, akkor sem úgy, ahogy kérted. Tudom, én se szeretem, ha valaki egészen egyértelmű utasításokat nem képes betartani.”

„A mai edzésen azon gondolkodtam, hogy hogyan írjam le a múlt heti ámokfutásomat úgy, hogy annyira ne verje ki a biztosítékot. Felmerült bennem az is, hogy elsunnyogom, mintha minden a terv szerint ment volna, de egyrészt utálok kamuzni, másrészt kit is akarok átverni… szóval ha nem vagy valami jó kedvedben, akkor légyszi ugord a következő sorokat.”

„Mellette volt még bringa, regeneráló futás, úszás a strandon (ugye kigyúrt felsőtesttel, de lassan, rózsás úszósapkában.”

„Elvittem a csopimellényt a fél literes betétekkel egy hosszúra és basszus, nem tudom honnantól kezdődik a C kosár, de menet közben újraértékeltem mindent, amit eddig a női futásról gondoltam. Jártak a kulacsok jobbra, balra, meg mindenhova és a végére majd leszakadt a hátam. Különösen pikáns volt, hogy a saját szilikon betéteimet kellett nyomkodnom ahhoz, hogy inni tudjak.”

„Most az a rész jön, ami téged gondolom nem nagyon érdekel, a magyarázkodás ”

“A 2. gyors km után pedig majdnem elbőgtem magam kínomban. – Csak azért nem tettem, mert nem kaptam rendesen levegőt.. ”

„A kutya elég értetlenül nézett, hogy miért kell egyszer lóhalálában vágtatni (persze ezt szigorúan magamhoz képest mondom ;-)), máskor meg egyhelyben ácsorogni”

„Bár voltak távok, amikre nagy szemekkel néztem, de mikor lefutottam őket mindig az járt az eszembe, hogy te nyugodt voltál, amikor leírtad.”

„Az erős szakaszról elfelejtkeztem. Futás közben gondoltam is, hogy megnézem telefonon az emailed, de tartottam tőle, hátha írtál benne valami gyakorlatot, ezért nem tettem.”

“Rettenetesen sajnáltam magam, nehogy elolvadjak az esőtől, ezért teremben futottam. Elhasználtam két futópadot (az első kb 10K-nál kiállt hibaüzenetre) és 10 fő után nem számoltam, hány ember dőlt ki mellőlem.”

„Még élek. Lehet hogy csodálkozol is.”

„Az elmúlt két hétből két olyan emlékem is van, hogy este felöltözök futócuccba, és reggel abban ébredek. De anélkül, hogy futottam volna.”

„Úgy érzem, hogy egész jól rendbe jött a bal térdem is, most már csak akkor érzek feszülést, ha leguggolok, ill. ha csavarodik, ezért mellőzöm pl. a piruettet.”

„A hosszú szenvedősre sikeredett, nem tudtam egyáltalán tartani a pulzust. Persze az se segített hogy a pulzuspántot fűzőnek használtam, és csodálkoztam, hogy miért nem kapok levegőt és hogy miért lilul a fejem.”

„13 km-nek indult, de amikor kiléptem az épületből és vízszintesen csapta az esőt a szél, azonnal rájöttem, hogy alulöltöztem a projektet, és nem éreztem magamban a Hankát hozzá, úgyhogy csináltam inkább egy gyors ötöst belőle.”

„Az órán csak a pulzusomat néztem, hogy ne legyen magas. Persze ha ránézek, egyből felmegy 5-öt.”

„Nem fogok menni ultratávra, csak max. 50-55 km-ig.”

„A pénteki feladatos alatt az jutott eszembe, hogy eddig mi olyan jóban voltunk, én tökre bírlak téged, és úgy érzem, te most már engem ki akarsz nyírni… Nem baj, nem hagyom magam…”

„Azt hiszem, az utolsó, 16 km/h-s dombnál nem csak a saját, hanem a futógép komfortzónájának a legvégső határát is elértem! ”

“Átlag pulzus 130, de ez itt nem pontos, mert maxnak 235-öt mért.. Nem kaptam szívrohamot közben, csak összeakadt a pánt a melltartómmal.”

Családi edzés – pillanatképek ❤

“6 km-ből két rolleres gyerekkel egyfajta futókirándulás lett a kiserdőben, gyorsabb-lassabb részekkel, megállással, amikor terméseket kellett gyűjteni”
“A repülőkből 7 db lett meg, egy db rolleres nyúl alkalmazása mellett, ami rengeteget gyorsított rajtam.”
” Tegnap a biciklis futótárs alkalmazás perecelt egy hatalmasat, így haza kellett menni”
“Fagyasztott borsóval a lábamon aludtam el, a férjem szedte le rólam. A legdurvább, hogy meg sem lepődött.”

 

Reklámok

Belus Fruzsi – évértékelő

Posted on

2017 az elfogadás éve volt, 2018 a törekvésé lesz

Már régóta szerettem volna írni egy értékelőt a tavalyi évről, de egészen idáig nem sikerült időt szakítani rá: decemberben vagy otthon pörögtem a családom körül, vagy a munkahelyen húztam az igát, és a karácsony előtti teendők is rendesen megterheltek. Aztán egyszer csak eljött a várva-várt karácsony, ami nálunk mindig nagy csinnadrattával jár. Egyfelől a kicsi gyerekeink életkorukból fakadóan nagy rajongói ennek az ünnepnek, mi pedig komoly gasztronómiai köröket futunk a párommal (műgonddal megkomponált menüsor, hozzá illő borválogatásokkal, és  fejedelmi pezsgőkkel. Idén sem volt ez másként, csak megfejeltük azzal, hogy a szüleim és anyósom is nálunk töltötték a Szentestét, így aztán tényleg volt mi után nézni.

A legjobb családi képünk avagy “Fiú fúróval”

Közvetlenül az ünnepek után pedig egészen egyszerűen jó volt együtt punnyadni, és noha az edzéseket rendben megcsináltam, de írni már nem volt kedvem. Ahogy eljött az újév, jött vele az ilyenkor szokásos január eleji letargia, ami köszönhető annak a szomorú ténynek hogy véget ért a szabadságunk és vissza kell térni a szorgos hétköznapok nem éppen felemelő világába. Persze hamar túltettem magam ezen a kis krízisen, és újból bizakodva tekintek a jövőbe, hisz rengeteg dolgot lehet ám várni. Na de ne ugorjunk ennyire előre…

Először az elmúlt évre térnék ki pár bekezdés erejéig, aztán szólok az idei tervekről is. A múlt évem tulajdonképpen a gyerekszülést követő munkába történő visszatérésről és az ebből fakadó problémák megoldásáról szólt. Összesen három és fél évet töltöttem itthon, ezalatt szültem két csemetét, és mire már észbe kaptam, már újra a munkahelyen találtam magam. Nem tagadom, hogy volt egy olyan bő fél évem, mikor megbántam, hogy ilyen hamar visszatértem, pedig számos indok alátámasztotta a döntésemet. Az elmúlt év ugyanakkor arról is szólt, hogy megbékéltem ezzel a választással és már nem agyalok a mi-lett-volna-ha dolgokon. Szerintem alapvetően nehéz kisgyerekes anyaként újra 8 órás munkába állni, pláne ha a gyerekek miatt még éjszakázni is kell. Meg is szenvedtük a párommal a múlt évet rendesen, de túl lehet élni. Na de hogyan lehet mindebbe belepasszírozni a futást? Ezt is megoldottam, végtelen kreativitással, mások ötleteinek hasznosítása révén, és azt hiszen kiválóra vizsgáztam. Legalábbis önfegyelemből biztosan. Sajnos néha túl is hajszoltam magam, aminek megfizettem az árát, de szépen kikecmeregtem ebből a gödörből is a párom segítségével. Az elmúlt év nagy eredményeként azt könyvelem el, hogy sikerült a család-munka-futás hármasát kellően harmonikusan összehangolni, és a kényes egyensúlyt megtartani. Néha ide-oda billent a mérleg nyelve, de nem voltak nagy kilengések alapvetően. Viszont a futás kapcsán az igazi motiváció valahogyan mégis hiányzott. Kis Mirkó születését követő egy évben valahogyan jobban akartam bizonyítani magamnak, és egy kicsit másoknak is. Tavaly ez nem volt meg bennem, megcsináltam mindent, ahogy kellett, de egy plusz löket hiányzott, mivel erre már nem maradt mozgósítható kapacitás. Amit tulajdonképpen egyáltalán nem bánok, ez a szép ebben az egészben, hogy ahogy változik az életünk, a futás helye is változik, néha egy kicsit ilyen, néha meg homlokegyenest másmilyen, de ez nem jelenti azt, hogy jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen más.

Az alapozásom egyébként egészen jól sikerült, szorgalmasan csináltam a Barát Gabi, az edzőm által küldött edzéseket, aztán a március végi Vértes Terepmaraton úgy lettem ötödik, hogy azért még jócskán lett volna bennem, de nem kicsit éheztem el köszönhetően a rakoncátlankodó gyomromnak. Sajnos az első félévre betervezett célversenyemet, a Mátrabérc Trail-t olyan időpontra halasztották, hogy így legnagyobb bánatomra nem tudtam részt venni rajta. De ott volt a Kaptárkövek Trail 13 km-es távja, amin sikerült egy harmadik helyet megcsípni, a június eleji Szentendre Trail-en pedig hozzávetőlegesen 10 perccel 7 órán belül értem be, ami azért  valljuk be őszintén eléggé feldobott. Ahhoz képest hogy nyáron nem szeretek versenyezni, a Suhanj 6! órás versenyre mégis rá tudtak beszélni, jól is tettem hogy elmentem, mert 64 km lefutásával a harmadik helyen vágtattam be. A Wizzair félmaraton letoltunk a Váczi Eszter Quartettel egy derekas váltót, önmagában hatalmas megtiszteltetés futni két olyan zenei géniusszal, mint amilyen Eszter és Iván. A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán az L távon az előkelő második helyet csíptem meg, aztán jött a Piros 85, ami egyértelműen a hab volt a tavalyi évi tortán. Annyira fantasztikusan jól éltem meg éltem első közép távú terepultráját, hogy ez egyértelműen az edzőm tervező munkáját dicsérte. Az év végére a dolgaim is kisimultak, így a decemberi Budai Trail-re tulajdonképpen öröm-futni mentünk, bár azért odatettük magunkat derekasan.

Tesómmal és édesanyámmal a Vértes Terepmaratonon

A Kaptárkövek Trail dobogósai

A kicsikkel a Szentendre Trail céljában

A Suhanj! 6 órás után feszítünk Gabival, az edzőmmel és a testvéremmel

Váczi Eszterrel és Gátos Ivánnal

A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán 

a Piros 85-ön 10 óra 20 perc futás után

Tovább a teljes blogbejegyzéshez >>

Budapest Maraton beszámoló – OutsideRB

Posted on

Nekifutás No. IV/42,195, Budapest, 2017

És akkor a zombi megrázza magát. Harákol egy jót, letörli a vért a pofájáról, elrúgja rozzant testét a talajról, és megint fut.

Belehúz. Belehúzok.

Az előző részek tartalmából. A szerző 2014-ben vágott neki első maratonjának. Hiába az óvatos tempó meg a sok banán, 30 km-nél megszűnni érezte a lábát, lebotorkált pályáról és felborult. Utóbb maga sem tudta, hogyan, de elvergődött az első kínai büféig és besörözött. Röviddel ezután átgondolta életét, és úgy döntött, gizionizál. További egy évig készült, és benevezett megint. Jól belekezdett, persze 32-nél összeomlott, négykézláb ment végig a Margitszigeten, ettől felfrissült és 4:19-es idővel célba tolta magát. Jött egy év magános edzés, minden ugyanúgy, épültek befele a kilométerek. 2016 októberében a lendület kitartott már 37-ig, akkor kénytelen volt megpihenni a Lehel úti lomtalanításban. Nagyon szeretett volna kidobott fotel lenni vagy elterülni, mint egy penészes szőnyeg, de erőt vett magán és valahogy mégis beért, 4:07 körül. Maradjanak velünk.

Nehogy már nem. Háromszáz méter lehet még. Már. Még. Hosszú lépések, pótrugó, nézzenek oda, megy ez.  Mi az, hogy megy, azanyátok, repülés. Utolsó előtti kanyar, belső íven előzök, még egy balos, célegyenes, balra tarts, száguldok, tribün, gyerünk, fiúk, ott fent, mondjátok szépen a nevem, hadd halljam, de nem mondják, pont most nem, mindegy, még mindig repülök, bent vagyok, stopper állj, cövek, erre készültem 4 éve, beérni 4 órán belül, megvan. Most mi legyen?

Midőn ezt futottam, tiszta volt ég. Finom, hűvös októberi reggel. Lehetett tudni, hogy a végén felmegy majd 20 fok fölé, de azért jó lesz. A napon már 8-kor is rövidujjas alul-felül. Sok a rizsa, lássuk a szettet. Már megint ugyanaz? Azok kedvéért, akik fekete-fehér készülék előtt ülnek: a nagy esélyes keletnémet kislány, gyönyházszín mintás, strasszokkal díszített, égkék ruhában fut ki a jégre, appardon, tévedésből másik filmet fűztünk be. Nekem itt ez volt felírva. Surrog a vetítő, villan a vászon, Városliget, sokaság. A magyar fiú szokásos visszafogott összeállítással tüntet. Szerintem ez valami demonstráció. És tényleg ugyanaz, édesanyám, ne hagyj el. Várj, megint megmagyarázza. Ébenfa és elefántcsont tökéletes harmóniában. Mert mindennek az alapja a jellegtelen, középbő, fekete rövid alsó, miszerint sort, felül pedig az idei versenyeken már megismert fehér, áramvonalas modell. A PB-trikó. Aki azonban jól megnézi, kiszúrhat egy merész újítást. Dehogyis megint ugyanaz, hiszen ezúttal a zokni is fehér, Michael Jackson emlékviselet, amely pompás összhangban áll a piros, mert végre, végre, végre megint piros Saucony talpcsík-fehérjével és rüszt logójával. A cipőt tavasszal vettem kőkorszaki, sudribunkó módon a Spuriban, akciósan tizenkilencezerért. Vettem egy Adidast is ugyanott, ugyanakkor. Az se rossz, megkedveltem. Havonta váltogattam őket. Örültem, hogy októberre a Saucony jött ki. Messze a legolcsóbb és egyértelműen a legjobb cipőm. És piros. Mert valahogy meg kell jelenni.

Lépcsőzetes célok. Megírtam Gabinak mit szeretnék, a legalábbtól az álmodozósig: 1. végigFUTÓS maraton, a fenébe is, ne kelljen már leállnom, gyalogolnom 5-tel a vége előtt. 2. Legyen PB, azaz 4:07:54-nél gyorsabb 3. Végre érjek oda 4 órán belül. 4. – a többit nem mondom el. A három lépcső inkább csak egy, ha egy megvan, megvan a többi is. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyik egyszerű lenne. Az eddigi szűk négyéves futókarrier felületes tapasztalata ugyanis az volt, hogy én kb. 3 óra 15-30 percig tudok értelmesen futni, utána menetrendszerűen jön a vég. Valahogy hirtelen elfogy minden. Láb kampó, kedv, remények, lillák zokogva, balra el. A rövidebb, versenyszerű futásokon alapuló predikciók mind egyet értenek abban, hogy meg kellene futnom a 3 óra 45-öt, simán, mint a koca malacát, de még annál is jobbat, hej regő rejtem, csakhogy ez még eddig nem jött össze. Pedig vízhólyag elkerül, gyomrom vasból, évi bő kétezer km pipa, boka tart, mégsem. Kész szerencsére. Így lehet apránként fejlődni. Mindig magasabbra.

Gru: Elloptuk a Szabadság-szobrot!

[a minyonok tombolnak]

Gru: … A kicsit, Vegasból!

[a minyonok elszontyolodnak]

Gru: És 5 perccel javítottunk félmaraton PB-t… tudjátok, ’17-ben, Budaörsön.

 

Téboly. Állok Demeter Balázsék nappalijában, csatakosan, a söröm még meg sem ittam, mégis szédülök, és komolyan mérlegelem, hogy kölcsönkérjek egy alsógatyát Balázstól. Magamban persze röhögök, elkérhetném a borotváját is vagy belefekhetnék az ágyába: most találkozunk először, hogy csodálkozna. Orsival kedvesen beinvitáltak ebédre a verseny után, zuhanyozzunk is, meg minden, csakhogy a versenyközpont mellett parkoló kocsiból nem a megfelelő táskát hoztam el. Tele van szirszarokkal, de gatyó nincs benne. A zuhany nagyon jól esett, aztán megkockáztattam az egyetlen lehetséges megoldást, egy belső hálós megoldással megfejelt futónadrágot, meg valami csoffadt pólót.

 

Nem csoda, hogy kibillentem. Utolsó hosszabb felkészülési futásom igazából 24 lett volna, benne 10 km gyors, de mondok magamnak, benevezek erre a budaörsi 21-re. Majd előtte futok hármat, a feladatot meg beszúrom. Jó lesz. Rajt előtt ment a műsor a színpadon ezerrel, csak éppen arról nem szóltak a népnek, hogy hülyék-marhák, mucikáim, szét ne szakítsátok magatokat, csináljatok örömfutást vagy fussátok meg a feladatot, akinek van, oszt csill. Félmaratont majd máskor futtok, ez itt most nem az lesz. Kigórtunk pár kilométerjelző táblát a gyanútlan bambák beszopatására, de ez egy másodlagos frissességű pálya-kimérés. Ezt mind nem tudtuk, én meg csörtettem izomból, boldog révületben. Hihetetlen tempóban fogyott a táv, a 10 gyors után még rátettem nyolc lapáttal, őrült PB lesz, most vagy soha. Ha nem csak egy stopper van kéznél, vagy néha előveszem a telómat, akkor rájöttem volna, hogy valami nem stimmel, de így csak a célban vakargattam fejem. Miféle 19.95 km? Kész. Vatafaka. A vörös seggű ördög rúgja szájon. Megfogadtam, hogy ha Balázsék rásegítenek némi szervezéssel, jövőre is megyek és bosszút állok. És hátha akkor majd ebédre is ott maradhatok. A maratonra mindenesetre felpaprikázva érkeztem.

 

Biztosan meglesz. Lubics doktornő szíves közlése volt ez, mikor kértem, hogy adjon egy mancsot bátorításul. Mondtam neki, mi a szitu. Kacsintott. Meglesz. Ernával taktikus rotációban kiálltuk a sportétel- és könyvmegvevős meg a dedikáló sort, neki a könyv, nekem a magnézium kapszulák, utóbbiakat rövidesen gallér mögé döntöm, előbbit meg majd kölcsönkérem. Biztosan meglesz. Gabi 3:45-48 közötti célidőt írt ki. Ez nagyon tetszett. Elhatároztam, hogy a futás alatt, a válságos szakaszban majd Hankásat játszom, mintha mondjuk a Spartathlon kétharmadánál tartanék. Semmi sem állíthat meg, Natin gonosz tapasz. Aztán, ha bejön, amit Gabi kitűzött, akkor jövőre megpróbálok, mondjuk Erényi Tomira ragadni, cél a 3:30. Ezt el is újságoltam neki, mármint Gabinak, az ötös rajtzóna bejáratánál, a Gizion találkozópontban. Udvariasan félrenézett, nem kommentálta.

És személyesen igazította el rajtszámomat. Ez egyébként plusz tíz fókuszforint volt, és nagyon jól jött. A végső elszámolásnál. Biztosan meglesz.

Többszörös identitásban voltam aznap. Sok mindent kellett fejben tartani és megszervezni. Volt a magánszámom, közben meg Ernával a maraton párban. Vagyis plusz egy csip, ezt 21-nél átadom neki, elfutok, a célban meg majd megvárom. Továbbá csapatvezetőként Orsi lányomékat is beneveztem, ők négyes váltót futottak, velük is találkoztam még a ligetben. Megbeszéltük, hogy a célban majd keressük egymást. Lenyújtok és várok, hívjanak, ha ők is beértek.

Csorgató-, melegítő- és ivókörök, rajtba állás, mindig ugyanaz, kivéve, hogy Erna most megvárt, és a kordonon túlról bátorítólag kacsingatott. Előttem olaszok vagy tízen. Kétpercenként körbepacsizgattak, meg jó szerencsét kívántak egymásnak. Meleg volt nagyon a tömegben. Számban az adrenalin íze. Gyere, maraton, ma megeszlek. Az olaszok lenyomtak még két szerencsekört, már cuppogott a cipőm a szirup tócsában. Aztán nagy nehezen elindultunk. Nem néztem se jobbra, se balra, két markomban óvatosan egyensúlyoztam a 100 darab egyforintost, hogy el ne ejtsek egyet se. Tolongás, kocogás, dobok, kapu, csak a fókusz. A világ urának éreztem magam. Mondjuk úgy tíz méteren át, amikor minden előzmény nélkül, orvul rám tört, hogy rögvest bepisálok. Hopszasza.

Hátha kiizzadom, mondogattam magamban, de hittem is meg nem is. Vagy menet közben diszkréten elengedem. Nincs idő pepecselni, majd jól-rosszul megszáradok. Ez is egy lehetőség. Túl kell ezen is esni egyszer, mi? Hősök tere vége, Andrássyra kanyarodás, egyenleg 74 forint. Inkább futni kéne. Stabil 5:20, ma ezt a tempót kell tartani, mi sem könnyebb. Kilégzés három lépésre, harmadik megnyomva, belégzés kettőre. Fújtatós, szerintem a körülöttem haladók nem örülnek neki. Fél óránként betoltam egy gélt, minden állomáson ittam valamit, nem fáztam, nem volt melegem. 8 kilométernél megtámadtam az egyik neogót, műanyag látványpiszoárt, megállapítottam, hogy nem véletlenül álltam meg, és fél kilóval megkönnyebbedve rongyoltam tovább. Negyven másodperc bukó, ez van, 21 kilométerhez 1:53 körül kell majd érkeznem. Érdekes, éppen ennyi az első félmaraton versenyemen futott időm. Jól haladtam, terv szerint. Nagyon vártam a Jászait, és vadul kalimpáltam, hogy Hanka mindenképpen észrevegyen. Ebben nem is volt hiba. Felzúgott az ismerős, bársonyos-karcos alt, gyerrrrünk, Balázs, csak keményen, húzzál bele, és akkora pacsit kaptam, hogy még a margitszigeti szökőkútnál is csípte a tenyerem.

A féltávot pont időben értem el. Messziről hallottam Orsiék csapatnevét, előttem váltottak jó fél perccel, ezek szerint kiválóan haladnak. Orsi lesz a harmadik, most szállt be, hamarosan tehát utolérem, hurrá.

Aztán feltűnt Erna, lekaptam magamról a páros rajtszámot, amit már csak egyetlen luk tartott a derékgumin, jó hogy el nem hagytam. Kezébe nyomtam, és elszaladtam. Legalábbis ez volt a terv, de valójában még egy kilométer múlva is előttem futott. A maraton második fele kezdett felkapaszkodni a hátamra, szőrös karját a nyakam köré fonva. Kis elnehezedés jött, de rendületlenül pörgettem a pozitív gondolatokat. Orsit vizslattam. Mindig tök feketében fut, ilyen kevés van, észre kell vennem. A finom lassulás nem nagyon aggasztott, mert a fő célhoz már elég előnyt szedtem össze. Ha el nem pusztulok, hazaérek. A 30. kilométer még 5.30-al ment, aztán innen 39.-ig szigorúan monoton fogyogattam. Orsit végül 30 és félnél értem utol, nagyot ment, de már alaposan el volt tikkadva. Együtt hörögtünk egy darabig, aztán még a Műegyetem rakparton szétváltunk. Nyomni tovább. Biztosan meglesz.

Meglesz, de döcögősen. Mire Pestre visszaértünk, futásom minden délcegséget nélkülözött már. Hankáztam, Gabiztam magamban erősen, meg számolgattam, hogy állok. A második Zsil utcai fordulónál jó lesz a 3:50, az Bajcsyn elmélkedve a 3:53 is. Tavaly ugye 37-nél álltam le, most túllendültem ezen, vagyis már távolsági egyéni csúcsban voltam. Éppenséggel meg tudtam volna állni, de egyrészt nem éreztem erre ellenállhatatlan, akut késztetést, másrészt az összes következmény áttekintése után a továbbfutás sokkal értelmesebb opciónak tűnt fel. Két lábam, két kis nyomikáim, ki ne csesszetek velem, most már. A Ferdinánd híd alatt lecsúszott két-két pohár víz és kóla, de menni kellett. Hogy van, Dottore? Köszönöm jól. És az egészsége hogy szolgál? Nincs okom panaszra. És minek húzza azt a kötelet maga után? Az a nyelvem. A Dózsa György úton végre beért Erna, a legjobbkor. Látta a mozgásomat, hátba vágott és közölte, hogy most már bevisz a célba. Így is lett. Adott némi sebességet, de főleg reményt, hogy a zombiságnak egyszer csak vége szakad. Ez az összefutás sokkal több volt sima befutónál. Ernának köszönhetem, hogy 2014-ben bicikliről futásra váltottam, ő csinált kedvet a személyre szabott edzéstervezéshez, amit onnantól párhuzamosan nyomtunk, és most személyesen ért ide, éppen időben, hogy berángasson a nagy célba, a nagy napon. Meseszerű. Gilisztaszerű tekergéssel haladtam, és két nyögés között még tudtam óvatosan röhögni is, ahogy fölényes lazasággal föl-le ingázott mellettem. 41-nél próbáltam erősíteni, de ez csak kábé 15 lépésig tartott. Sokan szurkoltak az út mellett, ismeretlenek ordították a nevemet, hogy menjek, toljam, meglesz, és ez baromira jól esett. Közben néztem az órát, a fene egye meg, adják ide azt a rohadt 3:55-öt, ha már idejöttem, de ahhoz most már nagyon igyekezni kell. És 300 méterrel a vége előtt megtörtént a kisebb csoda, beröffent valami tartalék motor, és mégis tudtam hajrázni egyet. Erna persze így is simán lefutott, és a célegyenesben megélt száguldásom is elég vicces billegés volt a befutófilm tanúsága szerint. De. De egyértelműen rá tudtam gyorsulni. Most akkor maradt még bennem valamennyi? Hat forint? Kettő? Ötven fillér? Becsszó, nem tudom. Ez messzire vezet.

Pár perccel később Gabi lába előtt heveredtem le, a nagyszínpad mellett. Fizikailag meg átvitt értelemben is. Maratonista lettél – írta nagylelkűen pont két éve, amikor a közepesen elhülyéskedett verseny végén először célba másztam. Maratonista lettem – most már én is fenntartás nélkül aláírom. És köszönöm. Meleg volt a végén, itt éreztem igazán, a kockakövön elnyúlva, és talán ez el is vitt az egészből 5 percet vagy 8-at. De kit érdekel. Közben megjöttek Orsiék is, vagyis ott voltak már rég. Azt hittem, megelőzöm őket, de befutottak a 915 férfi váltóból 69. helyen, bő félórával előttem. Pedig az egyik fickó futás közben a verseny előtt benyakalt ingyen joghurttól még hányt is. Mint a legnagyobbak.

3:54:57. Nem egyszerűen célverseny volt, hanem az év versenye, sőt, nekem négy év, vagy ha úgy tetszik, minden idők legfontosabb futása. Az lett, azzal, hogy sikerült. 13 perc 57 másodperccel az eddig PB-n belül. Szerintem ez nem rossz. Végig futottam. Az 4 órás álomhatárból faragtam még kövér öt percet. Nyakamba akasztották az érmet, és akkor kicsit meg kellett állni, jól megnézni a földet, és pár másodpercre szakszerűen hüvelyk- és mutatóujjam közé fogni az orrnyergemet. Nem bőgtem, azt nem tudok, csak szemembe esett egy vastag téli irhakabát.

 

OutsideRB

Spartathlon 2017

Posted on

Jövőheti könnyű program, kiruccanás Görögországba:-)

2005-ben már kipróbáltam magam kísétőként, akkor sikerrel (férjem, Korányi Balázs teljesítette akkor először a versenyt), remélem, hogy most is hasonló eredménnyel zárunk.

Ezúttal Hanka lesz az “áldozat”, felkészüléséről bővebben ITT

– Mit érdemes rólad tudni azon kívül, hogy futsz?
– 33 éves vagyok, Budapesten élek a két Milánommal, a naggyal, aki a szintén ultrás férjem, és a kicsivel, az 5 és fél éves óvodás sprinter energiabombával.  A Centrál Médiacsoportnál dolgozom, szerkesztő és újságíró vagyok, leginkább életmód témában olvashatók cikkeim online és magazinokban. Hobbim az írás, a blogolás, és nagyon szeretem a sorozatokat is.

– Mióta futsz, mióta ultrázol?
– Kézilabdázóként még utáltam és nem is tudtam futni, de amikor 17 évesen abbahagytam a kézit, mégis a futás lett az a sport, ami mozgásban tartott, azóta futok kisebb-nagyobb kihagyásokkal. 2008-ban futottam az első félmaratonomat, 2010-ben az első maratonomat, 2011-ben pedig Sárváron a 12 órán debütáltam az ultrások között – bár a mai napig nem értem, hogy hogy mertem egyáltalán elindulni, mert mindössze 2 hónapot szántam a felkészülésre. Igazából csak ki akartam próbálni az ultrázást, mert kíváncsi voltam, hogy Milán mit érez közben, hogy aztán jobban tudjak neki segíteni a pálya széléről – de aztán én is a pályán ragadtam. 🙂 A komolyabb ultráimat a kisfiam születése óta teljesítettem, 2013-tól kezdve.

– Mire vagy a legbüszkébb eddigi futóéletedben?
– Az eredményeim közül a két Ultrabalaton teljesítésre, a 24 órás országos bajnoki bronzérmemre, és az OptiVita Ultrafutó Kupa összetett 2. helyére. Ezen kívül arra, hogy a futás által erősebb, magabiztosabb lettem, és elhiszem magamról, hogy bármire képes vagyok, amit el szeretnék érni. És arra, hogy a kisfiam beleszületett a sport és az egészséges életmód szeretetébe, és természetes neki, hogy a szülei és ő is sportolnak.

– Van-e edződ, vagy egyedül készülsz?
– 2011 februárja óta Barát Gabriella az edzőm, neki köszönhetem, hogy egyáltalán túléltem az első ultrámat, és azóta is szeretek és akarok futni. Mindenben támogat, mellettem áll, és egyengeti az utamat az edzésterveivel és a tanácsaival az általam választott egyre hosszabb távok felé – nem csak edzőként, hanem barátként is.

– Hányadik Spartathlonod lesz? Mi a célod a versenyen?
– Az első Spartathlonom lesz, célba szeretnék érni.

– Van-e valamilyen kabalád, babonád?
– Nem vagyok babonás, de azért minden verseny előtt a „Death before DNF” kabalapólómat veszem fel. 😛 Mivel imádom a lila színt, mindig van rajtam valami lila futócucc, szerencsére jó nagy a készletem. Ugyanabban a már egyáltalán nem fekete sapkában futok edzéseken és versenyeken is, még egy hosszú utat ígértem neki együtt, aztán talán nyugdíjazom szegényt. És van egy Főnixem, ami minden pillanatban képes emlékeztetni arra, hogy még a legmélyebb gödörből is ki tudom magam vakarni.

– Kik lesznek a kísérőid?
– A férjem, Milán, aki a másik felem és mindenkinél jobban ismer, és Gabi, az edzőm, aki szintén mindent tud rólam futásilag.

– Jellemezd magad 3 szóval!
– Elszánt, maximalista, harcos.

A versenyt a facebookon követhetitek ITT

 

A seprű

Posted on Updated on

Ami a futóknak a záróbusz, az a teljesítménytúrázóknak a seprű. Ugyanolyan teljesítő, de egyúttal rendező, az utolsó a menet végén, aki ha utolér, hátbavág, és azt mondja stipi-stopi kiestél 😉 mellesleg ha bajba kerülsz nem hagy magadra, és szedi a kihelyezett útjelző szalagokat.
Milyen, amikor 100+ kilométeren keresztül nem a saját tempódban mész?
Nagy Kriszta írása az Eger csillaga 115-ről

Már egy éve tudtam, hogy itt leszek ezen a túrán. Mert itt ünneplem majd a szülinapomat, mert Egerbe költöztem, mert egyszeri rendezés, mert nagyon szeretem a test- és lélekformáló hosszú túrákat. Lehet futni is, na de ennyit? Az nem az én asztalom. Ellenben megbízhatóan hozom a saját tempóm, vég nélkül, egyenletesen, és amit mondtam, megmondtam. Valahogy így lettünk seprűk: Karcsi (a párom), és én. Közösen eltöltött, tartalmas időnek sem utolsó, ajánlom mindenkinek. 

Mint minden hosszú előtt, most is végigbogarásztam a térképen az útvonalat, mint egy rendes Mitfahrer. Nem marad meg minden infó, de összekötöm a már ismert részeket, és átlátom legalább akkor, egyben a túra vonalvezetését. Az áprilisi károk miatt kimarad a Szalajka-völgy – Istállóskő morcos szakasz (2,15km; 489m szint), helyette Gerennavár felé lazázunk fel a fennsíkra. Feltűnt, hogy mennyi aszfaltos, vagy murvás út lesz, elmerengtem, milyen jó is lesz 115 km-en keresztül. Tudom, hogy ez is jellemző a Bükkre, de furcsállottam, hogy ilyen nagy arányban tartalmazza az útvonalunk. Részletes táblázatot kaptunk előre milyen frissítésekre számíthatunk, ez mindig megnyugtató. Alapból csak a vízvételi pontokat szoktam nézni, de ezen a távon már hagyatkozom a szervezőre is ebből a szempontból.

A túra előtt szokatlanul izgatott vagyok, pedig nem az első hosszúm, de most seprek először 100+ túrát. Még Gabinak is jelzem, hogy izgatottság van, nem is kicsi. Más lesz ez, nagyon más. Mi zárjuk a pontokat, ápoljuk az elcsoffadt túrázó szívét-lelkét. Megbízhatóan teljesítünk saját tempóban, de ezt most elfelejthetjük, mást követel tőlünk a feladat. Volt még valami, ami kuriózumnak számít: esti indulás. Vannak érvek mellette, ellene, de tény, hogy a reggeli indulás a megszokott kis hazánkban, ebben a műfajban. Cseheknél az éjfél a menő.

A megbeszéltek szerint a tömegrajt előtt jóval ott tolongunk mi is a rajtban, Felsőtárkányban. Rengeteg az ismerős, van néhány ismeretlen. Remélem egyiküknek sem lesz szüksége ránk. A legjobb az lenne, ha kettesben eltúrázgatnánk, beszélgetnénk. Csupán 13 perccel a rajt előtt értesülünk a parkolási rendről, ezért Karcsi sofőrszolgálatot játszik. 19:00 visszaszámlálás és nekiveselkedik 100 lelkes ember a Bükknek! 2 perc múlva már a hosszú utcán sincs belőlük semmi, csak az emlékük. 40 perccel utánuk mi is elporoszkálunk. Nem akarunk sietni, véletlenül sem akarjuk őket utolérni, mert akkor várni kell. Szintidőkihasználós seprést kértek, hát legyen. Az 1.ep a Pes-kő ház (9,4km), egyenletes emelkedés, haladós tempóban, traxpace adat nem megy fel, itt senkinek semmi térereje sincs. Ez a jelenség is gyakori a Bükkben. Pár szem édes és sós keksz maradt, rágcsálunk, bár még nem vagyunk éhesek, de kell ez. Kólát már kérnünk kell, épp jut még 2-2 dl. A forrásban megfürdünk, iszunk is egy kicsit. A ház belseje igen ötletes, és élhető. A következő pontig intenzívebb emelkedőt küzdünk le, kódot vadászunk az Őr-kő tetején (2.ep 11,5 km) és telefonálni is tudunk épp. Gyönyörködöm az éjszakai fényekben, kiélvezem minden pillanatát. Ismerjük milyen gyönyörű ez a hely nappal. Innen legurulunk Szilvásváradra (3.ep 20,5 km) egy murváson. Még itt útközben ér minket Dóri és Robi, akik a mezőny után 2 órával indultak rohamléptekkel.😀 Annyi út lett volna, de mi egy jellegtelen dózeren csorogtunk lefele a Katonasíroktól és még csak nem is siethettünk… Van víz és izo, és vajas popcorn. Mi ez autós mozi?? Ha ez van, ezt esszük, ilyen kis csomagokban a támogatóktól. Jó ez, legalább sós. Kalória kellene, valami tömörebb, de sebaj, megoldjuk a zsákból.

Innen a fennsík aljáról ismét nekiveselkedünk, hogy visszamásszunk Bánkútig. Gerennavár felé emelkedünk ismét valami aszfalton, és murván, de maga a vár kimarad. A Holló-kői-elágazásban elmerengek, milyen közel is van Bánkút, és vajon hány ember rövidített erre… De bízva a résztvevőkben az ajánlott utat járjuk be Olasz-kapu fele, és beletesszük a kacskaringót a kéken még a pont előtt. Milyen közel van Tar-kő, szinte érzem a lelkemben a Zsidó-réten, ahogy hív, de nem látnék többet, mint Őr-kőről. Csillagok, csillagok szikráznak, a Hold éppen szégyellős, bújkál… A bánkúti síház (4.ep 33,1 km) előtt 3 lámpa jön szembe. „5 perc múlva zár a pont! Tudjuk, mi fogjuk bezárni!:) Egyszerre vicces, és annyira mégsem, utolértük a mezőnyt, túl korai ez. Még egy tévelygő, gerincét fájlaló feladó is beesik, utánunk! Hát ezt meg, hogy a manóba csinálta?! Letért az útvonalról… Már nagyon vártam, hogy végre egyek valami meleget, főttet, sóst. Most, hogy nem futok, a gyomrom szinte kiabál, hogy adj már valamit! Ha már ennyire kiabál, meg is kapja a jussát. A hideg zöldséglevest agyonsózom, és utána küldök egy rétest, meg egy kis őszilevet a büféből. Só és cukor, nyami, nyammi… utólag néztem, mennyi minden kaja volt ide kiírva, de minket már csak száraz rágcsával kínált a pontőr jó szívvel. Sebaj, nagyjából egyenesbe jöttem, de nem indultunk minek, itt vannak előttünk. Ha meg kell álljak, megfagyok. Karmelegítőben és trikóban vagyok jó izzadtan.

Nem esik jól kimenni a melegből, húzzuk az időt, de csak nekilendülünk. Tájékozódási túrák emlékei köszönnek vissza nekem kora tavaszról, mennyi szépet láthatnánk, ha… így csak bandukolunk ráérősen Jávorkút és Ómassa felé. „Emlékszel itt hoztalak fel benneteket toronyiránt, és hogy utáltatok érte!:D” Most a tracken kanyargunk le, majd fel a Szentléleki Fogadó felé a kéken. A kedvenc szakaszom kimarad, a Szuszogó, ha erre jártok, ki ne hagyjátok!;) felérünk a ponthoz (5.ep 43 km), és a csudába, ismét utolértük a mezőnyt, bár mintha megilletődnének jöttünkre. Kényelmesen lekuckózunk, közben teljesen ránk virrad, miközben a porszáraz, kemény perececskét is tolom, kell, kell. Pár korty kóla jut kettőnknek, na ez nem jött jól… Örülök a világosnak. Az éjjel véget nem érő érzése, amikor a tested pihenni vágyik, végigkísért bennünket. Bár most frissebbeknek kellett volna lennünk, hiszen alig indultunk, de nem, ez nem jött be. Még az elején voltunk, és ólmosak a tagjaim, mi ez már… amikor erőt is fordítasz rá, mégse megy a szekér… nagyon furcsa. Sokat üldögélünk a pontokon, elképesztő mennyiségű az állásidőnk.

Dekoncentráltan indulunk, így vissza is futok!! mert azt hittem ott maradt az itiner, de nem. Furcsán jól esett, hogy kizökkentett a monotonitásból, és ismét előnyt adtunk a túrázóknak. Még a Magoskőre is kitérünk, egy ismerős mesélt róla, és végre szeretnék látni a világosban, körbenézni, megérdemeljük, és olyan kicsi pluszt kell érte tenni. Ezek ellenére már Csókásnál ismét utolértük a bandát, hajajjj. Megállunk az Udvarkői-barlangnál, nézelődünk, mesélek milyen volt, amikor lemásztam. A túrázók elszelelnek, majd nyugisan bedöcögünk a Hámori-tó mellett Lillafüredre a kisvasúthoz (6.ep 53,8 km). A meglepi az, hogy sehol a banda, akit követtünk… na ne már, hova lettek? Várunk, és közben a maradék 6 db aprócska gumicukorból megeszek egyet, hogy maradjon nekik is. Pontzárás után 3 perccel beesnek lihegve, futva, eltévedtek, hogyan tudtak nem tudom, jól jelzett volt az út. Dilemma. Kizárjuk őket? Most tényleg legyek a szívtelen, aki 3 perc késésért bezárja a bazárt? Hmm, egész jól jöttek, amikor a nyomukban haladtunk, ha azt tartják, akkor még rendben lesznek. Hát menjenek… de menjetek!! Nem terveztük, de leülünk kávézni. Időnk, mint a tenger, töltekezünk, ismerem az utat, most kimászunk a Fehérkőlápához. Van libegő is, mesélek, nemrég jártam erre. Felmászunk, erdőjáró apóka köszön, hogy hosszú a séta. Bizony az.

Image may contain: sky, mountain, nature and outdoorImage may contain: sky, mountain, nature and outdoor
Magos-kőről a kilátás

Kellemes szintúton teli kellemes emlékkel érkezünk meg Bükkszentkeresztre az iskolába (7.ep 60,0 km). Már nem lepődöm meg, ismét utolértük a bandát, de már csak 2 srác cövekel az asztalnál. Nem érzem bennük az erőt, nincs bennük a láng, nincs akarás. Nem fognak végigmenni, de még időben, utolsó percben eliszkolnak. Mit tehettünk volna, hát menjenek… eszünk a kemencében sült krumpliból, hagyma is volt még, de így nekem porszáraz, a vaj már elfogyott. Sózom a krumplit erősen, sótabit is eszegettünk, de lehet kevés lesz kettőnknek, próbálom beosztani. Megérkezett a meleg, mosakszunk a kútban, előkerülnek a kendők, iszunk, töltünk. Van víz, de olyan furcsa néha. Hiába iszom, nem oltja a szomjam, kezd felborulni a gyomrom. Oh, Uram kólát adj, vagy szénsavasat, vagy őszilét, vagy valamit, ami nem víz, és nem izo… A változatosság kedvéért a Transzbükki úton aszfaltozunk és csudák csudájára igen hamar ott bandukol előttünk a két srác. Nézem a járásukat, nem lesz ez így jó. Még messze a messze. Eddig a lemaradás taktikája volt, most próbálunk beszélgetni, beszéltetni őket, hogy eltereljük a figyelmüket a fájdalmukról. De egy idő után képtelen vagyok ilyen lassan menni. Botoznak, de mintha nem tudnák tehermentesíteni fájó talpukat, lábukat. Szurkolok nekik, de nem megy, ez így nem fog menni. Aszfalt és murva vég nélkül, nem kíméli a lábukat, egyre csapágyasabban mozognak, de hitetgetik magukat, hogy még időben vannak. Hát nem, nincsenek, de itt a semmi közepén elég nehéz nekik ezt beadni. Természetesen nem hagyhatjuk őket ott, és még olyan messze Répáshuta, így pláne. Karcsi is szenved, meg én is a totymorgástól. Előbb azt gondoltam húzzuk őket, de nem, már nem. Akkor hagyjuk, hadd menjenek, de már nem mennek, sokszor megállnak. Ha megállunk, akkor ők is. A Tebe-rétnél már végük van 3 km/ó-nál is lassabban haladunk, te jesszus sosem érünk Répáshutára. Itt már tudják, hogy Répáshuta számukra a cél. Nehezen fogadták el, megszenvedték, és mi is. Még nagyon soká érjük el a falu szélét, a temetőt, ahol elköszönünk tőlük, miután letelefonáljuk nekik a mentést. Értük jönnek autóval, mégpedig a következő pont pontőre a Bánya-hegyi elágazóból.

Ismét kettesben vagyunk Répáshután (8.ep 73km, kód). Ha eddig szenvedtünk a totyogástól, most attól, hogy rohannunk kell. A tűző napon, felfelé ki ismét a Transzbükki útra. Vennénk egy kólát, de nincs idő, menni kell. Hátha, hátha elérjük a következő pontot. Ott van gumicukor, ropi, csoki, hátha… Látom, hogy Karcsi szenved, menne, de nem megy neki. Mennék, de nem hagyom magára, olyan nincs. Telefonálunk, hogy megvárjanak, nem várnak meg. Kicsit fennakadok magamban. Azt hittem… rosszul hittem. Nem baj, megpróbáljuk, hátha, hátha, menjünk, csak menjünk… a mentés után hátha elkapjuk a pontőrt, és lesz nála valami. Valami, ami segít továbbmenni. A telefonban megnyugtatnak, ne aggódjak, nem baj, ha kicsúszunk, csak írjuk fel az időnket, és menjünk tovább, a pontok bezárnak időre, nem várnak meg. Mi?! Valószínűleg tényleg nyugtatni akartak, de nem az lett belőle. Még hátra van több, mint 40 km, és nem várnak meg?! 80 km-nél van a depónk, az egyetlen, amit küldhettünk. Ott lett volna kaja, csereelem, minden… el kell érnünk… mondom, hogy sietünk, ahogy csak tudunk, és tényleg. Meg fognak várni, jön az infó, de már oda a nyugalom. Sikerül tényleg elcsípni a bezárt pont pontőrét visszafelé (9.ep 75,3 km), de csak pár kocka olvadt csokija van, meg víz. Jajj ne, csak víz… akkor menjünk, menjünk… csak érjünk már fel a Török-útra, onnan kellemesen hullámzó… Nem, ez Karcsinak már határozottan nem kellemes… nem veszem tudomásul, biztatom. Nincs jól, látom, érzem, tudom.

Végül Tamás-kútjára (10.ep 80,7 km) pár perccel a zárás után érünk, ami nekünk még bőven szintidőn belül van. Leroskadunk, de pattanok, hogy a kaja után nézzek. A pontőrök kajájából kapunk a chilis babból, egyszerűen teli vagyok hálával ezért. Csípős, Karcsi nem tud enni belőle. Ajánlgatom, isszuk az alkoholmentes sört, végre valami, ami nem víz, és nem izo. Megiszom a depónkból az energiaitalt, megeszem a banánt, és csak eszek, amennyi csak fér. Muszáj, és muszáj. Karcsinak nem megy ennyire, de ő is próbálja életre enni magát. Úgy eszem, hogy tudom, lehet ez az utolsó lehetőségem erre a túrán, meg természetesen, ami a zsákban van. Felkészülök erre is fejben, ha nem várnak meg a pontok…

Pontzárás után bőven indulunk neki a kopár emelkedőnek. Nem könnyű, és még lesz jópár ilyen. Felérünk, nem gyorsan, de mégis megdöbbenek, amikor fenn nem tér magához Karcsi. És nincs mese, menni kell, tempózni kell, késésben vagyunk, nem várnak meg, de ha meg is várnak, akkor ne várjanak sokat… és akkor… azt mondja: visszamegy. Elsőre nem hiszem el. Az nem lehet. Az nem… de tudom, hogy igen. Küzdök, hogy merre… vele menjek vissza, vagy előre… nem hiszem el. Teli a szemem, ezt nem hiszem… nem hagyhatom magára… ideadná a vizét, a kajáját, de nem kell. Semmi nem kell, ha nem lesz velem. Inkább gyorsan elindulok, ő meg vissza a pontra, hogy elérje a pontőröket, vagy a buszt, vagy bármit. Távolodunk, de még látom. Magára hagytam…

Rohanjak? Fussak, kocogjak? Mindegy, vagy mégsem?! A tempós gyaloglás mellett döntök, nem purcanhatok ki, egyedül vagyok, számítanak rám. Hosszú, és eseménytelen ereszkedés a Hór-völgyi elágazóig (11.ep 85,9 km), ahol izomból letépem a zsírkrétás pontot. Mintha a papír bármiről is tehetne. Már csak végig a völgyön, hogy elérjem Ódorvár lábát, és nekifordulhassak direktbe a hegynek. Nem gondolok semmire, a völgyben már nincs elég fény, menni, menni kell, minél később érjen utol a sötét. Előző éjjel nagyon sok állattal találkoztunk, azt hiszem farkas is volt köztük. Nem fognak megtámadni, de mégis van bennem valami ösztönös ódzkodás, amit most nehezebben veszek. Elérem a kék romjelzést, és előttem a feladat. Ismerem, és kedvelem, ez olyan hely, ahol nincs más, csak a hegy, a barátom, ahol annyira érzem, hogy élek. Úgy érzem jól jöttem eddig, de itt is takarékosan kell mennem, még mindig messze az a messze. Csak a saját szintidőmben vagyok még, és lehet, hogy ez a pont sem várt meg… a Zsilibes-forrásnál ezért inkább iszom egy jót, és megmosakszom. Felérek a szintútra, és gyerekzsivaj fogad. Csak nem… mégis… és úgy megörülök nekik, az emberi szónak. Ők az első pont, akik úgy, ahogy mondom, körbeugrálnak. Sütő Laci annyira tudja, mire van szükségem, és sajnálja, hogy egyedül vagyok. Kávét is kaphatok, elfogadom, mindjárt itt a sötét. Van sós, eszem a saját sóóós virslijüket, kolbászukat, ehetek, jó szívvel adják, és én el is fogadom. Kicsit sokat időztem itt, de nem bánom, szükségem volt rá minden tekintetben.

A piros romjelzésen még gyönyörködöm egy utolsót a szép kilátásban, és utána ismét nekiindulok lendülettel, hogy minél később kapcsoljak lámpát. Völgyfő-ház, és a Török-út enyhe hullámai kísérnek, de a Vasbánya-nyeregben már lámpáznom kell. Olyan közel lenne ide Várkút! Kissé szívatás érzésem van, de tegyük csak meg azt a vargabetűt Síkfőkútra, hátha ad valami pluszt, még sosem jártam arra. Mondjuk, sokat nem fogok látni, de sebaj. A parkolóban keresgélem lámpával a felírós pontot, látszik, hogy abszolút idiótának néznek az emberek, ahogy egyedül végiglámpázok. Sebaj, mindjárt Várkút, hátha utolérek a ponton valakit, akivel kicsit beszélgethetek, vagy lesz végre a ponton valami, ami nem izo, és nem víz. Gyorsan elérem a kis tavat, és az Attila-forrást, a partján lámpácska fogad, nocsak, megörülök. Utolértem a mezőnyt, Lacit ráadásul ismerem is. Ő jobban ismeri ezt az emelkedőt, és a maradék utat, ráadásul megtudom, hogy Editék sincsenek messze. Gyorsan felpattanunk a Várkúti Turistaházhoz (12.ep 103,1 km), még itt találjuk a társaságot, de már indulóban, nekik is nagyon örülök. A Turistaházban nagyon kedves, és segítőkész a büfés, a saját sajtjából vág nekünk pár kockát, és veszek, illetve vennék kólát. Nem engedi, hogy kifizessem, az Isten fizesse meg akkor, és egy nagy mosollyal hálálkodom. Mindkét ellátmány életmentő, és eddig nem sok részem volt bennük.

A hivatalos pontzárás környékén távozunk, így 4,6 km-re van 1 óránk, majd utána az Egedtől meg még három. Kicsit aránytalan, de szerintem oda fogunk érni az utolsó pontra, kicsit meggyorsítom a Lacit, de rohanni meg nem engedem, nehogy itt haljon ki nekem. Még sosem mentem ki a keresztig, vagy a kilátóig, remélem, hogy ott lesz a pont és tényleg. Kicsit már fáradt a talpam, ezek a kövek már eléggé belevágnak a talpicskuba, de tudom ez már a végjáték. Ilyenkor már semmise fáj. Nem érdekel a tempó, innen már beérünk, bár nem sokat fogunk bent hagyni. Laciban bízom, így ismertem meg, menni fog ez. Pár perccel a zárás után érkezünk a kilátóhoz (13.ep 107,7 km). A srácok már menetkészek, gondolom hosszú napjuk volt nekik is. Már csak csippantunk, és szélnek eresztjük őket. Kis rekreáció, de aztán mi is elindulunk. Már csak le kell jutni, üzenek a célba, nem rohanok Laci után, de útnak indítom.

Nézem a csillagokat, milyen éles a fényük, és mennyien vannak, messze, de ha akarnám, elérhetném mindet… annyi minden történt ezen az úton, tele vagyok, és üres… ücsörgök, és olyan megfoghatatlanul testetlenné válok. Itt ülök, vagy egy csillag peremén… majd elindulok és megtörik a varázs. Bandukolok komótosan, de egyszer mégis feltűnik a Laci lámpája, lassacskán, de haladunk. „Mennyi még?” – kérdezi, de jó szokásomhoz híven inkább felülbecsülöm a távot, inkább örüljön, ha hamarabb odaérünk. Lassan haladunk, de meg nem állnék már, lehet, hogy Laci szeretne, vagy erős neki a tempó, de már nem megy lassabban. Legvégül elhagyom, de már tényleg közel a faluház, és egyedül leesek a focipálya szélére. Valaki mintha ácsorogna az utca túlsó végén a faluház előtt. De muszáj megvárnom a Lacit, nem mehetek be nélküle, de csak nem jön. Már aggódni kezdek, amikor feltűnik a fénye. A cél előtt 400 méterrel még megállt, ezt azt javítani magán.😀 ilyen nincs!:D Együtt indulunk a cél felé, és az utca végén álldogáló alakját vizsgálom, de tudom, hogy nem kell. Karcsi! Ha bármi lenne a kezemben, elhajítanám, de nincs, így csak szimplán odafutok hozzá, és odabújok. Köszönöm!!! Megérkeztünk.

Image may contain: mountain, sky, nature and outdoor
Magos-kőről a kilátás 2

Hanka – UTT beszámoló

Posted on

EGY ÚJABB TÓ KIPIPÁLVA: 111 KILOMÉTER A TISZA-TÓNÁL

Az Ultrabalaton feladása egy kicsit jobban megütött, mint amire számítottam. A bokám hamar helyrejött, de a lelkemnek kicsivel több idő kellett, hogy magához térjen. Tudom, hogy jó döntést hoztam, de azt is tudom, hogy milyen amatőr hibákat követtem el, és mennyire dekoncentrált voltam. Kellett egy újabb hosszú futás, ami egy kicsit helyreráz, amiből erőt meríthetek, és amire tudatosan odafigyelhetek, és “kijavíthatom”, amit korábban elrontottam.

Az Ultra Tisza-tó 111-et már az UB előtt kinéztem, hogy jó lesz hosszú nyári futásnak, hőségben, úgyhogy szépen beneveztem Gabitámogatása mellett, Milánnal egyetemben. A felkészülés mondjuk nem ment valami fényesen, nyögvenyelős, küzdős futásaim voltak, nem ment túl jól, pedig arra vágytam, hogy jóleső edzéseim legyenek, amik kicsit erősítik az önbizalmamat. Végül pár hétnyi szenvedés után elkezdtem javulni, fejben is helyretettem magam, hiszen most már csak pozitív hozzáállásra és magabiztosságra van szükségem, ha én nem bízok magamban, akkor ki fog? Szóval aránylag összeszedtem magam, és különösebb hype és izgulás nélkül készültem a Tisza-tóra.

A frissítés ugye az én leggyengébb pontom, az UB után úgy döntöttem, hogy muszáj lesz gatyába ráznom. Szarka Dorottya, a Panhellen dietetikusa nagyon sok hétköznapi étkezési tanáccsal ellátott, elmondta, hogy már a verseny hetében mire figyeljek kajaügyileg, mit egyek és mit ne, és a frissítésemet is összerakta, amit aztán egy rövidebb hosszú futáson kipróbáltam, működött, úgyhogy átültettük a 111 kilométerre is, óránkénti bontásban. Eldöntöttem, hogy ez most működni fog, mert működnie kell élesben is, a gyomromnak be kell fogadnia mindent, nem lehetek rosszul, és olyan nincs, hogy nem eszem-iszom meg, amit meg kellene. Ha már úgyis minden fejben dől el, akkor én most ezt is eldöntöttem. Víz, Hammer gél, és az izó keverék Panhellen Carbo 100-ból, BCAA-ból és Sponser porból, kiegészítve sótablettával és magnéziummal, plusz kólával és sós falatokkal a frissítőállomások kínálatából.Azt is eldöntöttem, hogy ez lesz az a verseny, ahol egyedül fogok végigmenni a zsákommal a hátamon, előre leadom a frissítőm utánpótlását a nagyobb pontokon, nem kell segítő, nem kell kísérő, egyedül kell elboldogulnom, nem lesz kinek nyafizni, egyedül kell megoldani minden problémát. De mivel aránylag antiszociális vagyok, tudtam, hogy ez menni fog.

Tibi egyébként eljött velünk, nagyon rutinos már, ha minket kell istápolni, és szeretjük is érte nagyon! Milánt kísérte biciklivel, úgyhogy hárman alkottuk most a csapatot. Pénteken késő délután érkeztünk Tiszafüredre, felvettük a rajtcsomagjainkat, leadtuk az előre elkészített frissítőcsomagjainkat, vacsora, majd pihenés. Tűrhetően sikerült aludnom, és aránylag pihent voltam, jó hangulatban készülődtünk reggel, 5 óra 20 perckor reggeliztem!, majd magunkra öltöttük a teljes menetfelszerelésünket, és irány a rajt.

A rajt előtt puszi-pacsi az ismerősökkel, megölelgettem Eszterkémet, aki szintén egyéniben indult, és nagyon izgult, lőttünk pár fotót, majd indulás. Milán szokás szerint ellépett, én meg bedugtam a fülembe a zenét, és igyekeztem megtalálni a ritmusomat. Ez könnyen és gyorsan ment, jó kis 5:40-5:50-es tempóra álltam be, és volt kedvem futni. Ez hiányzott az UB-n, ott már az első méter szar volt, és kedvem sem volt miatta futni. Most viszont összeszedettnek és jókedvűnek éreztem magam. Az elején egy kicsit haladtam Csákány Krisztával, megbeszéltük, ki hogy van, hogy halad a felkészülés, majd Kolluti Margittal futottam, vele szintén jót beszélgettem, mindketten jönnek majd a Spartathlonra. Aztán egyedül haladtam, de ez nem volt rossz, hiszen mindig volt feladatom: tartani a frissítési tervet, és megenni, meginni az éppen aktuális frissítőmet. Nézelődtem is, bár az első szakaszon a Tisza-tóból nem sok látszott, de ettől még szép helyen haladtunk. Oké, a gát nem túl ingergazdag környezet, de van ilyen, és én most pont azt jöttem tanulni, hogy milyen is ez. Hallgattam a zenét (ez mondjuk a Spartathlonon nem lesz majd), énekelgettem magamban (ezt majd ott is fogok), és egészen jól haladtam. Előztem is pár futót, és elkezdtek lassacskán csorogni a hátunk mögül a csapatok és a bringások. Ami az UB-n nekem eddig mindig hiányzott, az itt most megvolt, szurkoltak, drukkoltak, hajráztak az elhaladók, és ez nagyon jólesett. Hamar odaértem Abádszalókra az első nagyobb pontra, előtte a strandon áthaladva eszembe jutott az a 2-3 nyaralás, amit tiniként a pásztói barátokkal itt töltöttem, majd később Milánnal és a főiskolás barátokkal is voltunk itt.

Tovább Hanka blogjára

Era, Panoráma futás – beszámoló

Posted on

Az edzők hajlamosak mindig azokat a tanítványokat előtérbe helyezni, akik szuper eredményeket érnek el, dobogón végeznek, vagy valami rendkívüli távot futnak. Nyilván ezekre az eredményekre nagyon büszkék vagyunk, sok benne a munka. De ne feledkezzünk meg azokról a lassabb futókról, akik ugyanúgy beleteszik a sportba a maguk részét, és minden nap, minden versenyen meghaladják magukat.
Era a lassabb tanítványaim közül való, speciális frissítéssel működik, és nagyon büszke vagyok azokra az eredményeire, amiket eddig együtt elértünk. Az ő beszámolója sok olyan futó számára lehet inspiráló, akik rendszeresen a záróbusz elől menekülnek! 

Panoráma futás 12 km

Hivatalos idő: 1:23:11. Ezzel a 273 célbaért versenyző közül a 219. lettem, nőknél pedig 140/103..

Mikor leértünk Szobra, láttuk, hogy előzőleg esett az eső. Nekem erről csak annyi jutott eszembe, hogy nem baj, legfeljebb ha megint elered, legalább hűt majd egy kicsit. Arra, hogy ez esetleg párával jár, a párom hívta föl a figyelmem. Én elintéztem annyival, hogy „egész hűvös van, mit számít egy kis pára! :-)” Hát persze.

A templomnál volt a rajt, cca 150 m múlva fordultunk rá a Duna mellett lévő bicikliútra. Balról szép, dús lombkoronájú fák, jobbról susnyás. Levegő alig, a páratartalom –érzésre- 100%. Mintha egy akváriumban kellett volna futni. Szörnyű volt; még a melegnél is rosszabb. Mikor az órám zizegett 2 km-nél, én már a halálomon voltam 🙂 2,35 km-nél belesétáltam. 2,5 km-nél föl akartam adni az egészet. De aztán belegondoltam, hogy ugyanitt visszasétálni a rajthoz? Háát, akkor inkább a futás tovább. Meg emlékeztem, hogy Zebegénynél már fönt megy a bicikliút az út mellett, és tudtam, hogy ott már biztos lesz elég levegő.

A 4. és a 8. km-nél volt frissítőpont. Mindkét helyen csak egy pohár vizet ittam, egy másikat meg a fejemre borítottam. Ez így egész jól működött. 🙂 (A kocsiban teleettem magam zabkeksszel, napközben meg nem csináltam gyakorlatilag semmi mást, csak ettem..)

A futást a 4. km-től kezdtem el élvezni. Ekkor már nem volt akkora pára, és a levegő is hűlt egy kicsit, nagyon jó volt. A rajtnál most is az utolsó sorból indultam, és innen kezdtem előzgetni is. Nagyon büszke voltam, mert elég sok embert megelőztem, és senki sem előzött vissza. 😀

A leveledben azt írtad, hogy ha jól megy, akkor adjak ki magamból mindent. Az elején ugye nem ment jól, mikor kezdtem jól érezni magam, azt gondoltam, hogy az utolsó 2 km-en mindent bele, annyit biztos kibírok teljes gőzzel.

Kicsivel a 10. km előtt nekirugaszkodtam, hogy most aztán hajrá! Léptem két pörgősebbet, majd szépen, látványosan, hangosan káromkodva elterültem :-). Azért gondolom, hogy látványos lehetett, mert előttem, és utánam is azonnal megálltak, hogy jól vagyok-e. Nem tudom, miben estem el. Volt fejlámpám, láttam rendesen, az úton pedig nem volt semilyen burkolati hiba… A jobb tenyeremről nagyon-nagyon- nagyon, az ujjaimról jócskán lenyúzódott a bőr. Összeszedtem magam, mentem is tovább, de igazán gyorsan ezek után már nem mertem futni. Az utolsó km-en ráadásul csőtörés miatt fel volt bontva a bicikliút, füvön is kellett futni – erre a rajt előtt is felhívták a figyelmünket, meg a helyszínen önkéntesek is szóltak. Belegondoltam, hogy én a tök sima, jól megvilágított úton képes voltam spontán elesni, akkor itt inkább nem kockáztatok.

Az útvonal elképesztően gyönyörű volt, a szervezők tök kedvesek, az elsősegélynyújtó lány pedig a célban, mikor „fertőtlenítés” címen a maradék bőrt is lenyúzta a tenyeremről, nagyon lelkiismeretes.

De a legeslegjobb az volt, hogy nem kellett azon aggódnom, hogy én leszek az utolsó 🙂