önismeret

UB egyéni – Poór Péter

Posted on

mikor egy “álom” valóra tud válni…

2018

Kellett a kudarc abban az évben, hogy helyre rakjon. Igazából mit is akarok én ettől az UB-tól… Mit keresek egyáltalán… magamat, a helyemet?! Miért is kell ez nekem?!

2019

Erre az évre egy cél volt… odamenni és elhozni a szalagot.
Nagyon jól beindult a futás, élveztem minden edzést. Az utóbbi időben minden FLOW volt. Sokat gyorsultam az utolsó hónapokban is, és így okom nem volt a panaszkodásra. Állóképességem is nagyot lépett előre. Nagyban motivált ez a dolog, hogy van mit keresnem itt. Fejben sokat erősödtem, tudtam hogy ebben kellett is. De még mindig van mit fejlődni. A fogaim is egyre jobb állapotba kerültek (GABI) 🙂

Kicsit más volt mint a tavalyi év. Most jobban vágytam rá az egész dologra. Talán jobban is akartam. Tudtam, hogy most a végsőkig elfogok menni, bármi is legyen az. Ez megalapozta az utolsó napokat, amikor már nem maradt sok hátra a rajtig.

Szokásos izgalmak nélkül indultam útnak. Tartoztam magamnak, és a páromnak is. És mindenkinek. Nem akartam magyarázkodni, okokat keresni, hogy most miért nem sikerült.
A meleg nem a legjobbkor jött, ezért kicsit tartottam is tőle, tudtam most emiatt még okosabban kell menni. Próbáltam minél lazábban menni, hogy az már majdnem fájt, de tudtam hogy ez az egyetlen dolog most ami számít. Az első 3 órában semmi különös dolog nem történt, de utána már igen. Nekem itt kezdődött meg az UB.
30 km után éreztem hogy valami nincs rendben a talpammal, nagyon fájnak, és ez így nem lesz jó. Azonnal megálltam, és egy új zoknit kértem, és letöröltem a vazelint. Nem értettem, mindig ezt használtam, a zokni meg nem volt új. Égett a talpam, és teljesen felázott, de nem volt más választás, menni kellett tovább. 35 km környékén éreztem hogy a vízhólyagok megjelentek, és elviselhetetlenné teszik minden lépésemet. Megtörtént a baj…de mi lehetett a gond?! talán sok volt a vazelin?!
Próbáltam nem ezen agyalni, nem foglalkoztam vele, tudtam egy dolgot tehetek. Közben felvágtuk a hólyagokat, és megyünk tovább vele. Minden lépésnél rá kell hogy terheljek, mert ha nem akkor lefogok sérülni. Innentől minden lépéskor lábanként 5-5 vízhólyagra léptem rá. Ha nem éreztem, akkor már máshogyan terheltem. Miden lépéskor fájdalmat kellet okoznom magamnak.

Szépen teltek a kilométerek, annak ellenére hogy ilyen állapotban voltam. Hiszem azt, hogy erre a versenyre , csak az tud körbe érni, akkor van esélye valakinek, ha 200 % állapotban tud elindulni, mert ez akkora táv, hogy itt a féltávnál nem lehetsz fáradt, nem lehetnek gondok. Mert ha van is akkor olyan sok van hátra, hogy azt lehetetlen teljesíteni. “Folyamatosan fogy a testünk, több nem leszünk, csak kevesebb”

Vártam hogy leérjünk a Balaton partra, tudta hogy onnantól könnyebb lesz. Vártam a felét, kíváncsi voltam milyen állapotban vagyok, tudok még könnyedén futni. A jókedv az végig megvolt..mosolyogtam, élveztem hogy mennek a lábaim, élveztem mindent Flow volt. Feléhez érve egyre elviselhetetlenebb volt a talpam. Kezdett nem szép állapotba lenni, de a futás még mindig ment. Nagyon sok időt elvett a láb rendbe tétele, ápolása, de most ez volt a feladat amit meg kellett oldani. Azért mindenki tudta, jobb nem lesz, csak romlani fog.
Az első felét elég egyenletesre sikerült megfutnom. Szépen jöttem fel, nem mint ha ezzel foglalkoztam volna, csak furcsa volt, hogy ilyen sok embert előzők meg, úgy hogy nincs minden rendben.Vártam az estét, mert szeretek sötétében futni, és elég jól is szokott menni. Vártam a fejlámpás üzemmódot is, amikor kicsit nyugisabb lesz minden. Vártam a csendet…a békét, azt az állapotot amiért csináljuk mindannyian.
Eközben már háromszor meg kellett állni, a hólyagokat rendbe tenni.

Sötétedés után hamar eltelt pár óra, és éreztem, hogy valami nincs rendben a bal vádlimmal. 140 km körül járhattunk, és bele sem mertem gondolni, hogy milyen sok van hátra. Mindig a következő pontra fókuszáltam.
Éreztem, hogy nagyon berövidült a mozgástartomány, megpróbáltam nyújtani. A fókusz továbbra is megvolt, különösebben nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy lesznek kemény szakaszok, amiket ki kell bírni lábon. Készültem erre is, tehát egy lehetőségem volt, tovább menni, csak még fegyelmezettebben, figyelni minden lépésre.

150 km körül elkapott minket a vihar. Esett, de nem kicsit, hanem nagyon. Készültem erre is, mondtam a segítőimnek, hogy azonnal üljenek be a kocsiba, elég hogy ha én ázok szarrá. Haladásomkor nem zavart az eső, inkább a talpamnak nem tett jót. Tudtam, hogy ennyit eljöttem vele, és most ez az esőtől teljesen szarrá fog menni az a talpam ami már szarrá ment. Ekkor az jutott eszembe hogy Gabi az első beszélgetésünkkor megkérdezte milyenek a fogaim?! Na ez az idő is eljött, és próbára kellett tenni, hogy most mennyire tudom összeszorítani, mennyre tudom csikorgatni. Meddig tudok elmenni mentálisan?! Milyen új dolgot tudok előszedni, hogy a tovább haladást segítsem. Mire vagyok képes, amikor már fáj mindenem, amikor nem esik jól?! Amikor kín lett minden lépés.

150 km körül megfordult a fejemben az a gondolat, hogy még 70 km van hátra, és kezd nagyon messze lenni a vége. Hiába fogytak a kilométerek, egyre nehezebben tudtam járni. Egy pillanatra azt éreztem, hogy soha nem lesz vége, és kezdi értelmét veszni az egész. Még nem mondtam ki, csak ez a gondolat járt a fejemben. Segítőim profi módon cselekedtek, látták hogy baj van. Én elkezdtem panaszkodni, erre Ők azt mondták, “tessék ülj be a kocsiba, add fel, de tuti hogy 15 perc után megbánod az egészet.” Elgondolkodtam, és magamba szálltam. Leszegett fejjel továbbmentem a kocsi mellett. Arra gondoltam, hogy ha kiszállok, és utána hetekig, hónapokig fog fájni, maga a gondolat, hogy feladtam, csak azért, mert itt-ott fájt. Hiszen mindenkinek fáj valamije. Erre készültem, most kell élni a lehetőséggel.

Végignéztem magamon, és fizikálisan rendbe vagyok. A talpam fáj, de nagyon. A bal vádlim be van gyulladva, de ha nagyon akarok, tudok futni. Azért jó lenne 180 km-ig eljutni, ha már eljöttünk ide.  (szerk. 2018-ban Péter 180-ig jutott.)
Eltelt pár kilométer, és mondtam a segítőimnek, hogy kellene egy meleg leves, és valami szilárd étel. Pár kilométer múlva már a forró levessel vártak, megittam és indultam is tovább. Hajnali 5 óra körül ott jártunk, ahová tavaly már nem jutottam el. Jó volt ott lenni, és még nagyon lassan, de futni is tudtam. Rájöttem, hogy nincs két egyforma verseny, két egyforma nap. Akkor sokkal másabb volt, akkor a feladás utáni időszak jobban fájt, mint a mostani állapot.

Vártam hogy kivilágosodjon már, mert elég volt a sötétből . Reggel 7-kor 170 km-t futottam le, a szintidőhöz képest jól állok. De egyre elviselhetetlenebb volt minden lépés. Már nagyon fájtak a lábaim, és tudtam, hogy az emelkedők azok most jönnek majd. Már több volt a gyors séta mint a futás, de ha annyira akartam akkor tudtam azért belefutni pár kilométert.

180km..190km..195 km…Na ekkor már kezdett kisütni a nap, és ott volt egy nagy frissítő pont.
Mondtam a segítőimnek, hogy készüljenek, átöltözök, vegyék elő az UB-s pólómat. Ez volt az a pont, ahol elhatározás elérte a célját. Ez volt az a pont, ahol láthatóvá vált a cél elérése. Tudtam, hogy innen már megfogom csinálni, még az is opció volt, hogy nem fogok beérni a szint időn belül, dee tartoztam magamnak annyival, ha már itt vagyok, akkor végig csinálom, még ha a szintidőn kívül is.

De persze jó lenne beérni , és azt a szalagot az enyémnek mondhatni. Közben azt hittem , hogy a talpam már nem lehet szarabb állapotban, pedig lett. Elkezdtek maguktól kiszakadni a vízhólyagok, éreztem, hogy most kell vele futni, hogy az adrenalin miatt ne érezzem annyira. 205 km-nél körül az egész egy nagy szenvedéssé vált át. Minden lépés annyira fájt, hogy nem mertem a lábaimra terhelni. A szintidő egyre csak szorított mindenkit, és jó volt látni, ahogy mindenki összekaparja magát. Mozgósítani tudja az utolsó energiákat. Foggal, körömmel azért küzdünk, hogy be érjünk szintidőn belül. Rájöttem, ezek az energiák már nem fizikális dolgok, ez már azon túl vannak. Ezek már emberfeletti küzdelmek, harcok. Harc egy “olyan valamiért”, amihez én már kevés vagyok, hogy elmeséljem. Az az érzés amikor rájössz, hogy az utolsó 10 km-ben futni kell, különben nem lesz meg a szalag. Mégpedig én ragaszkodom ahhoz a szalaghoz. Ott van a cél, ott van egy álom, ami meg valósulhat, ha nem adom fel. Nem adtam fel, bíztam magamban, hogy még valahogyan de tudok futni.

Csopak környékén tényleg elkezdtem futó mozgást csinálni, fájt, de már nem érdekelt, tudtam, hogy hamarosan befogok érni a célba. Kísérőim, már nagyon örültek, már ünnepeltek, hogy most akármi is fog történni, de célba fogunk érni. Jött a köves út, és megfogtam a kezüket, és mondtam nekik, hogy akkor most futunk vagy sem?! Hiszem futni jöttünk… 🙂
Megláttam a célt. Egy pillanatra megtorpantam előtte. Nagy csatát vívtunk ma meg, de én jöttem ki győztesként. Nem adtam fel, amikor simán feladhattam volna.
Olyan érzelmek, és élmények értek a célban, hogy még a mai napig nem tudom feldolgozni. Ez valami felfoghatatlan számomra, hogy mit műveltem a testemmel, és az elmémmel 31 óra 34 percen keresztül. Megöleltem Anikót, és csak annyit mondtam neki, megcsináltuk, és köszönök mindent. Neki ez az első érme amit valaha kapott, nagy nehézségek árán, de megvan.

Mit adott ez az út, hogy idáig eljutottam?! Más ember lettem, olyan ember aki máshogyan látja a világot. Megtanultam küzdeni, és megtanultam akkor is erősnek  lenni, amikor már nem látjuk értelmét az egész dolognak. Kitárult elém az, hogy mire is vagyok képes, mi emberekben milyen sok van, ha azt igazán akarjuk. Ha el akarjuk igazán érni a célt, ha minden beleadunk, akkor olyan nincs, amit nem lehet elérni. Most már elhiszem azt is, hogy ha eltudod képzelni az egészet, akkor meg is tudod valósítani. A tudat, az elménk, az képes rá, csak ezt el kell vele hitetni.

Köszönettel tartozom Gabinak, aki mindig biztatott, bízott bennem. Akiben én is megbízhattam. Gabit én ezzel a céllal kerestem meg, hogy szeretnék futni egy UB-t. Most hogy ez megvan, nem is tudom miként, hogyan legyen tovább… Az biztos, nem köszönök még el Gizionok… Még szeretnék nagy csatákat vívni! 🙂

Nem foglalkoztat a kérdés, hogy lehetett volna jobb az időm. Most ezek a problémák voltak, ezeket kellett megoldani ezen a napon. Erre a napra ez jutott, ebből kellett építkezni.

Reklámok

Gutenberg Marathon, Mainz – Csathó Tímea, beszámoló

Posted on

Hát, nem mondhatom, hogy nagy sztorim van az első maratonomra.

Két dolgot tudtam: hogy fájni fog és hogy tuti végigfutom (a “tudtam” lehet, hogy erős kifejezésnek tűnik, de komolyan ezt gondoltam)

2018 márciusában kezdtem el futni és muszáj megemlítenem az első nagy sikerem, a 3,5 km-t. Előtte nem hittem volna, hogy én tudok egyben ennyit futni. Oké, egyszer meg is kellett állnom közben az első alkalommal, de pár hét alatt tökélyre fejlesztettem a 3,5 km-es Suhanj!-körös futást, a végén már beszélgetni is tudtam mellette, így bele mertem vágni a szigetkörbe is. Onnan meg már csak egy ugrás a maraton. 🙂

Jó volt, hogy külön zónából rajtoltunk (szerk: Gabival külön), mert így egyedül lehettem a saját tempómmal és nyűgömmel és jó volt, hogy tudtam, hogy ott vagy te is a tömegben valahol, mert így nem voltam egyedül mégsem. Háromszor is találkoztunk, direkt kerestelek.

Az eleje jó volt, kb 15 km-ig nem is igazán fájt a térdem, amúgy azt képzeltem, hogy alkut kötöttem az ördöggel: vagy jó idő lesz és fáj a térdem vagy szél és eső, de cserébe nem fáj a térdem. Mivel a jó idő sok embernek jó, a térdem meg csak nekem fáj, ezért az előbbit választottam (én, a hős), így duplán örültem minden fájdalommentesebb km-nek, mivel ugye ez csak egy bónusz a deal mellé (avagy hogyan ideologizáljuk meg, hogy a térdfájás kifejezetten az én beleegyezésemre történik, én választottam, csak hogy a többieknek jó legyen…). Még nem fájt a térdem, amikor egy fordítónál egy „külső sávban” kanyarodó fickó úgy rálépett a lábujjamra, hogy perceking azt vártam, hogy mikor vérzik át a cipőm (végül is csak a zoknim vérzett át, mint utólag kiderült). Amúgy normális volt, elnézést kért, én meg nem vagyok haragtartó típus, annak meg kifejezetten örültem, hogy arra a lábamra lépett rá, ami úgyis fájni fog, legalább nem kell majd kétfelé sántikálnom. 😀

Amíg nem fájt a lábam, elég jól elmozizgattam ott a tömegben, nézegettem az embereket, utcákat, meglepődtem, milyen sok frissítőpont van, az első kettőt pl csak utólag vettem észre. Futottam egy jó ideig két fickóval, akikre lufi volt kötve, aztán láttam, hogy a lufikra 4:00 van írva, nahát, milyen jó, az a vágyuk, hogy 4:00-án belül beérjenek, hát remélem, sikerülni fog nekik, sok sikert kívánok, meg ilyen kis kedves gondolatok cikáztak bennem, aztán a zászlós hátizsákos iramfutók látványához szokott kis agyamnak leesett, hogy ez a két ember nemcsak, hogy szeretne, de be is fog érni 4:00-ra, én pedig nem, úgyhogy nagyvonalúan elengedtem őket, sőt, még a 4:15-ösöket is valahol később 30 km körül. Nyilván ha kell, akkor a 4:30-asokat is elengedtem volna, így első maratonon, sérülten nem az idővel versenyeztem, de azért mégsem bánom, hogy a 4:30-asok valahol mögöttem landoltak végül. 🙂

15 km-nél elkezdett rendesen fájni a térdem, de még egy pár km-en keresztül vállalható volt. 25 km előtt volt valahol egy frissítőpont, ahol utoljára megálltam (nem tudok pohárból futás közben inni, ez lehet egy későbbi improvement area), na ott már alig bírtam elindulni, úgyhogy akkor ott úgy döntöttem, hogy már SOHA TÖBBET nem állok meg a célig. Innentől akkor már a frissítés miatt nem kellett aggódni, elég költséghatékonnyá váltam az addig elfogyasztott két géllel, meg 3 pohár vízzel 😀

Szóval átkapcsoltam robotpilótára és úgy képzeltem magam kívülről, mint egy morcos manó, aki összeráncolt homlokkal sántikálva, meg kis lépésekben, de továbbra is FUTVA halad előre (voltak kétségeim, hogy valóban futás volt-e vagy csak toporgás, de Balázs is megerősítette később, hogy tuti futottam végig, az időeredmény alapján) és akkor sem áll meg és néz hátra, ha házak dőlnek össze mögötte. Na, hát aztán így mentem végig.

A km-számolós taktika az volt, hogy 36 km-t már futottam, szóval addig jó vagyok, onnan még futok egy km-t, hogy meglegyen az alltime táv-rekordom, de onnan meg már csak egy szigetkör, nyilván akkor nem állok már meg, szigetkört bármikor futok.  Amúgy örülök, hogy nagy arccal meg szoktam jegyezni, hogy én egy félmaratont már fél lábbal is… merthogy erre most igen nagy szükség volt a táv második felében 😀

Persze 40 km felett valami történt az addig nem fájós lábamon, azt hittem, hogy egészben ugrott le egy körmöm, alig bírtam futni (utólag kiderült, hogy SEMMI nem történt, nekem ez azóta is olyan wtf dolog, hogy akkor mi volt???).

Na mindegy, azért fájós térddel, de csak beértem életem első maratonján 😀

A célban semmi bajom nem volt (ok, a térdem, az meg nagyon, de ezt tudtuk), alig voltam fáradt, nem fájt a gyomrom a creepy frissítés (vagy annak hiánya) ellenére sem, meg kb semmi. Azért ez elég jó szerintem. Azóta is jól vagyok, most nem azért, de elég jó lehetett a felkészítés 😉

Igazoltam magamnak az elméleteim, miszerint a hosszútávfutás (mármint nekem ez már hosszú) egy bizonyos edzettségi szint megléte mellett elsősorban fejben dől el – a vége felé kilométerenként hoztam meg a döntést, hogy most sem állok meg és bár minden egyes útszéli mentőnél elgondolkodtam, hogy beülök a helyes fiúk közé, de sejtettem, hogy újat nem fognak tudni mondani és a végén még bort sem kapnék 🙂 Szóval szerintem elhatározás kérdése, hogy nem állsz meg – és akkor jön a másik elmélet, miszerint a futás „csak” annyi, hogy nem állsz meg, amíg nem teljesítetted a célod. Márminthogy bebizonyítottam magamnak, hogy a sok edzés mellé talán még nagyobb mentális edzettségre van szükség. Legalábbis nekem.

És akkor itt elő lehet venni a mentális 100 forintost, nekem több is van, egyet mindenképpen kaptam tőled, meg hát azért van egy anyutól is. Az egyik pánikroham light akkor tört rám, amikor már nagyon fájt a térdem és alapvetően racionális emberként az volt bennem, hogy meg kell állni, ez azért nem oké így, és azonnal az anyukámat akaroooom, hogy mondja meg, mit csináljak, de ő persze nincs itt, és különben is, anyák napja is van, és már nem tudom majd neki elmondani, hogy lett egy maratonfutó lánya és már soha többet nem lesz rám büszke. Aztán eszembe jutott, hogy ezt a maratont én akartam, és hogy úgy vállaltam önként, hogy tudtam, hogy fájni fog a térdem. És bármikor kiszállhatok. Ő sosem akart beteg lenni, szó nélkül vállalta a kezeléseket és a műtéteket, soha nem panaszkodott és egy percre nem fordult meg a fejében, hogy feladja.

Remélem, hogy most már saját jogon is tehetek egy mentális 100-ast a perselyembe, hogy majd tudjak adni annak, akinek szüksége lesz rá.

Úgy érzem, hogy a körülményekhez képest kimaxoltam ezt a futást, de sérülés nélkül, rendes frissítéssel, túl már egy elsőn, van még ebben lehetőség mind tempó, mind pedig élvezeti szint mértékének szempontjából.

Nem nagyon cifráznám tovább, nekem ez jó volt, a sérülésmentességtől eltekintve semmi extra kívánságom nincs a jövőbeli maratonokra nézve.

És persze nem mondhatom elégszer, de köszönök mindent eddig is. A lábaimnak is köszönöm, hogy nem álltak meg 🙂

 

Compressport 2UP2DOWN – Gerlai Orsi, beszámoló

Posted on Updated on

Compressport 2up&2down
az én órám szerint 45km, 2116m d+
Fél éve készülök erre az egy versenyre.
Előzmények.
Két éve egy régi cimbivel, Kornéllal szintidőn belül teljesítettük a Szimpla Élményt. A Mátrában ekkortájt az egy héttel azelőtt váratlanul lezúdult masszív hó utáni olvadás zajlott. Annyi hó volt, hogy elmaradt miatta a Mátrabérc Trail. Ez a hómennyiség a Szimpla hétvégéjére pont elolvadt és az ösvényeken csordogált lefele. 36km szünetmentes pocsolyában tocsogás, 1600m szint, addigi életem egyik legdurvább élménye, megcsináltam, képes vagyok rá-mondtam akkor. De majd legközelebb.
Egy éve is indulni akartunk. Majd Kornélnak közbejött valami. Nem mentünk.
 Fél éve a Panoráma Trail után a gluténérzékenység nevű energiavámpír kényszerpihenőre ítélt. Eleinte nem tudtam elképzelni, hogy fogok-e valaha még hegyen hosszú távot futni. Decemberben vaspótlás, majd újrakezdtem az edzéseket alapozás helyett rehab üzemmódban. A távok lassan növekedtek csak, télen és kora tavasszal semmilyen versenyen nem indultam. Január óta küzdök a gluténmentes diétával és agyalok azon, hogy hogyan tudok elegendő kalóriát bevinni úgy, hogy nem ehetek bárhol bármit. Ki kellett találni az új frissítést, ami kompatibilis a diétával (GU+ Túró Rudi…). A Szimplára (mert mi még mindig annak hívtuk), beneveztünk, mert az edzések alapján biztató volt a helyzet, és jár nekünk még egy az Élményből. Legalább a Sombokor idén is felfele lesz. A táv ugyan időközben nőtt, de kérem, azóta én is nőttem, az már a lábamban van. A szint meg majd lesz.
A verseny előtti napon eleredt az eső a Mátrában. A verseny reggelén sem hagyta abba. Egész héten nézegettem az időjárásjelentést, az esőt meg a 6C-ot, reméltem, változnak azok a számok jó irányba, ugyan, hiszen még sosem volt rossz élményem, úgysem jön be az időjósok előrejelzése, május van, ugyan. Mostmár mindegy, neveztünk. Azért előző este pontban a záráskor még leütöttünk egy csillagászati árú gyapjú felsőt a Mountexben, mert hátha tényleg hideg lesz.
Gabi megadta a max pulzust, amit ne haladjak meg, hogy végig bírják az izmaim a gyűrődést.
Már a rajtnál álltunk Kornéllal, BAlázs már elindult a saját 35k edzésére, úgy gondolta, ő is aznap és ott fog futni, mi baja lehet. Elállt az eső. Levettem és elcsomagoltam az esőkabátom.)
Hát ilyen snittek szoktak bevezetni egy katasztrófafilmet, vagy thrillert.
Nem tudok részletes, helyszín-nevekkel, távokkal teletűzdelt útleírást adni, mert sosem volt ilyen fényképezőgép-szerű memóriám. Inkább csak benyomások maradtak, meg a frissítőpontok tagolják az élményeimet. Na nem mintha azokból a frissítőpontokból olyan sok lenne egy ilyen “elit” versenyen. Ezen a maratoni távon indul mindenki, élmezőny és műkedvelő egyaránt. Nem is verseny, mondják. Tényleg nem az. Ezt szeretem, sokkal jobb, barátibb a légkör, ha azt lehet egyáltalán még fokozni Csanya versenyein. Inkább csak menjünk egy vidámat. És így is indultunk neki, elállt az eső, melegem is volt, jókedv, viccelődés, öröm, hogy végre ez itt az én napom, amire olyan régóta készülök. Főleg mentálisan fejlődtem az utóbbi időben, úgy érzem. Nőtt bennem az elfogadás, és a korábbi élményeim alapján azt is tudom, hogy vannak bennem rejtett, de szükség esetén nagyon is mozgósítható tartalékok. Magabiztosságot ad ez a tudat. Az első emelkedő a Kékesig visz, itt még tömött a középmezőny, együtt haladunk sokáig ugyanazokkal az emberekkel, néha előzünk, néha valaki minket előz. Kriszta és Ármin utolértek, de aztán mégis elmaradtak, nem is értettem, hol maradnak. Az órámon az evés és ivás idejét is csipogás jelezte, muszáj volt betartanom, hogy a vége ne fájjon, ezt már tudtam. A felsőbb régiókban már sejtelmes köd volt és az eső is eleredt, visszavettem a futózsákomra kívülre az esőkabátot, egyszerűbb volt így. Gyönyörű vidék, harsogó zöld erdő. Jó hangulatban értük el a Kékesen a Síházat, a Gizion Crewtagok vártak már minket, elsőrendű ellátásban részesültünk, én külön is. Köszönet érte itt is. A házból kilépve megborzongtam, mert hűlt a levegő, mi meg vizesek voltunk, de induljunk el, majd felmelegszünk. Trappoltunk lefele a Kékesről, elhagytuk a helyet, ahol két éve kiment a bokám, hejj de jól megy. Csak az a sok víz meg izó ne lötyögne a hasamban, hú, mostmár muszáj egy bokrot keresni. De itt nincsenek bokrok. Aztán csak megálltunk. Sokan elmentek ezalatt a szünet alatt. De ez nem verseny, kérem. Indulunk tovább, behozunk néhány sporttársat, a cipőm remekül fog a sárban, ami időközben kezd mégiscsak tényezővé válni a folyamatos esőben. Hihetetlen. Új részek következnek, amik a korábbi útvonalban nem voltak benne, gyönyörűek. Csak erre a benyomásra emlékszem belőlük. Futunk falubeli aszfalton is, meg szélnek kitett hegygerincen is, ott tudtam, hogy innen gyorsan lejjebb kell kerülnünk és jobb lesz az idő. Mert bőven van hova javulnia. Csipogás, eszem-iszom. Gél, kis kólával felhigított víz, izó. A kezemen az ujjak virsliszerűre dagadtak, nehéz mozgatni, ezt már ismerem. A parádsasvári ellenőrzőpont (27km) sosem akart eljönni. Itt már környékeztek olyan gondolatok, hogy még messze van a vége, és a neheze hátravan. Akkor kitaláltam egy végtelenül egyszerű mantrát: “Menni kell.” Mert itt nem maradhatok. Várnak. A nagymamám jutott róla eszembe, aki kicsi, törékeny néni volt, végtelen szeretettel irántunk, ő mindig azt mondta: “ki kell bírni.” Ilyen egyszerű. Ráadásul pont anyák napja van. És én itt gondolok rá, a mátrai viharban. Szóval menjünk mááárrrr.
Parádsasvári pont. Szegények, ebben az időben. Utólag esik le, hogy a Hegedűs Zsuzsa volt, aki az Utrakék trailt, aki a másik szívem csücske versenyt rendezi. Bénáztunk kicsit a kulaccsal meg az izó tablettával. Kriszta és Ármin már ott voltak. A szakadó esőben Kriszta ott áll egy szál trikóban és rövidgatyában, fülig ér a szája és örvendezik az életnek. Ezt egyszer mindenkinek látnia kell. elindulunk. Én annyira fázom, hogy nekiindulok az emelkedőn, pulzust ezúttal kicsit elengedem, mert valamitől fel kell melegednem. Kriszta utánam szól, majd utolér. Kriszta, mondj valamit, kértem. Hát ő elkezdett sztorizni a Vadrózsáról, amikor ő itt két marcona keményfiúval keringett az éjszakában a kidőlt fatörzsek között, és nem tudták, hol az út. Nézzem meg, ezek a fatörzsek, amik most bezzeg csinosan fel vannak fűrészelve és félrerakva, mekkora királyság, csak fel kell menni. Igazad van, Kriszta, bár azért mentem már fel hamarabb emelkedőn, merthát ez mégiscsak brutál meredek, de hát van lábam, nem fáj, megállni ilyen emelkedőn tilos, mert nekem annyi, szóval menjünk. Azért lehagytak, de mentem. Ja, hogy ebből kettő van??? Hát… legyen. valami Lipótok ezek. Nekem a bolondokháza ugrott be egyből. Hess.
Innentől kezdve a rossz idő is eléggé elszaródott, hogy cizellált  legyek. Hosszú ideig tartott, amíg elértünk a híres Sombokor lábát. (“ez itt már a Sombokor? -Dehogy is. köze sincs hozzá. -Ja jó.”) Kifacsartam egy adagot a híres csokis GU-ból, mielőtt nekikezdtem, és tudtam, hogy itt vagy egy levegővel felmegyek, vagy… nincs vagy. Mentem, megállás nélkül, minden lépésemmel feljebb. Közben azért előztek, ezúttal két lány is, le a kalappal. Valószínűleg a Sombokor sokat kivett belőlem, pedig meglepően rövidnek tűnt az emlékeimhez képest, és a cipőm is tartott, nem csúsztam meg egyszer sem. Nem is féltem.Felértem a tetejére a gyönyörű sziklák közé, és hát egy fotós sem várt. Nahát,pedig itt két éve  a jégesőben milyen klassz képek készültek rólunk. Ez a Sombokor és a Kékestető közötti pár kmnyi enyhén emelkedő, sziklákkal tagolt ösvény az, ahol úgy éreztem, az életemért küzdök. Itt más beszámolók szerint is extra rossz körülmények (havas eső??) voltak. Nem éreztem rendesen a lábaimat, olyan volt, mintha két boton jártam volna. Állatira fáztam, mondtam Kornélnak, hogy menjen, én az életemért küzdök. Óra csipog, zselé be. Minden izmomat feszítettem, csak hogy előre haladjak.  Kornél a lehető legjobb dolgot csinálta, csendben ment előttem, de nem hagyott ott. Aztán egyszer csak azt mondta: “Gyere Orsi, mindjárt itt a Kékes, és ez nemcsak olyan törpapás mindjárt, hanem tényleg”. Nagyon bíztam benne. Menni kell. Fog összeszorít. És egyszer csak tényleg ott voltak a sárga házikók, a semmiből, a ködből tűntek elő. A Síházban ismét Zsófiék, és egy csomó didergő, bőrig ázott futó. Egyből kérdezték, mit szeretnék, nem nagyon tudtam válaszolni. Aztán kértem kólát, Máté lehámozta rólam az esőkabátot, alatta a zsákomból elővette a GU nápolyimat, megeszegettem és elkezdtem melegedni a hősugárzó előtt. Ahogy elkezdtem reszketni (amit addig nem tettem), tudtam, hogy mostmár jól leszek, a szervezetem újra képes hőt termelni. Állítólag ijesztően néztem ki (az arcukról is ezt olvastam le, kérdeztem, hogy ennyire szarul festek?), Kornél felajánlotta, hogy szálljunk ki, de mondtam, hogy kis idő, és  jól leszek. Segítettek felvenni még egy hosszúujjút az esőkabát alá, sapkát vettem, és indultunk tovább. Ezt hamarabb kellett volna.
A képen a következők lehetnek: 2 ember, álló emberek és túra/szabadtéri
Mérsékelten vidáman:-)
A Kékes után nem sokkal elmúlt a szél, elállt az addig folyamatosan zuhogó eső. MIntha egy másik bolygóra csöppentünk volna. Kék háromszög, egy gyönyörű patakvölgy, szalamandra, és a lábaim, mintha mi sem történt volna. Döbbenetes élmény volt. Valószínűleg rendben ment a frissítés, volt erő a lábaimban,  enyém volt a táv, csak az időjárás készítette ki a 48 kilómat. Örültem az életnek, kacarásztunk, szelfit lőttünk, pacsiztunk és irány lefele. Nem rohantunk, nem kockáztattunk, ha már ezt túléltük, akkor érjünk be épen. Egy vízszintes szakaszon megbotlottam egy kőben és kiterültem,mint egy béka. Semmimet nem ütöttem meg, hitetlenkedve, nyakig sárosan álltam fel és röhögve mentem tovább. És végre csak jó volt. Meg a hatalmas katarzis, a “megcsináltam”-érzés. De nagyon közel voltak még a Kékestetőn átélt vihar benyomásai is, valószínűtlen volt az egész.
Könnyű, kényelmes, haladós tempóban értünk be. Szerencsére Döme fotózott, úgyhogy muszáj volt nembőgni.
Életmentő forró zuhany volt a célban. Megölelgettem Krisztát. Visszaért Zsotyek, Zsófi és Máté a Kékesről. Asztalnál ettünk. A világ tökéletesen rendben volt.
Köszönöm, Gabi. A felkészítést, és hogy bíztál bennem akkor is, amikor nem volt velem éppen könnyű. Kinyírtam ezt a nyamvadt gluténérzékenységet is. Kap még pár maratont  a jövőben.
A képen a következők lehetnek: 1 személy, állás, fa, növény, túra/szabadtéri, természet és víz

Futni menő – olvasnivaló

Posted on

Azért csináljuk, mert szeretjük 😉

Nem a fogyás miatt futnak ezek a nők, nekik ez sokkal többet jelent

#bsi #lovemyjob #noifutogala #eedzes

Kulcsár Judit – Mátra Trail M, beszámoló

Posted on Updated on

Összességében nagyon-nagyon örülök, hogy elmentem, bár tudod, hogy azért olyan hű, de nagy kedvem nem volt.  Rájöttem már odafele menet is, hogy nekem kellenek a komfort zónán kívüli élmények, mert különben nagyon begubózom a magam kis kényelmes világába. Már az odafele vezető út is komfort zónán kívül volt, keveset vezetek, főleg ismeretlen helyeken, főleg egyedül, főleg szakadó esőben. De rendben volt.

Aztán bandáztunk a többiekkel az elején, megkaptam a Gizionos karkötőt, fel is vettem, naná hogy. A többiek cukik voltak, Tapír, Eszter, Hanka, Milán, Zsotyek, stb. Erős Gábortól kaptam egy töltő kábelt kölcsön, szóval jól indult minden.

A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember és közeli

Induláskor láttam, hogy az órám nem töltődött fel teljesen, de láttam, hogy azért valszeg kibírja.

Elrajtoltunk és mentem. Azt mondtad, hogy menjek végig és élvezzem, szóval igyekeztem. Szép volt az őszi erdő, mentem, ahogy bírtam. Az emelkedőkön gyalogoltam lendületesen, ahol tudtam futottam. Ezt váltogattam. Nekem sok helyen nem volt futható, rengeteg volt a kő, kidőlt fatörzsek, patak. Mondjuk, ha sár lett volna, nem tudom hogy oldok meg néhány helyet, de valahogy gondolom sikerült volna. Örülök, hogy nem volt sár, az eső esegetett, de nem vészesen és a szél is csak kicsit fújt, szóval nekem való körülmények.

Gondolkodtam azért útközben, amikor tudtam és nem a lábam elé figyeltem, nekem a futás elsősorban egészség megőrzés és súlykontroll, semmiképpen nem akarom az eredményeket és az időket hajkurászni, futni akarok, elfáradni, feszegetni a határaimat, de semmiképpen nem senior pb-ket futni (bár gondolom ezeket tudod).

 

A képen a következők lehetnek: 1 személy, mosolyog, állás és túra/szabadtéri

 

Fotó: Intersport terepfuti

 

Lynx Trail – Koren Miklós, beszámoló

Posted on

Jó lesz – gasztroélmények a Börzsönyben

Tanulságos volt két hete bejárni a Lynx Trail Nagy-Hideg-hegy és Királyrét közti szakaszát, mert megtudtam, mire számítsak. Meleg lesz, izzadni fogok, és meredeken kell fölfele kaptatni. El is bizonytalanodtam, hogy miért akarom én ezt. Simonyi Balázsnak a TEDx videója segített átlendülni ezen a holtponton. Azért, mert együtt lehetek önmagammal 15 órán keresztül. Azért, mert kikapcsol. Azért, mert feltölt.

A rajtban már egyáltalán nincsenek kétségeim. Jó itt lenni. Gyönyörű a kilátás a nógrádi várból. Kevesen vagyunk, jó a hangulat. A hosszától se félek, várom, hátha valami újat tanulok magamról.

https://www.facebook.com/plugins/post.php?href=https%3A%2F%2Fwww.facebook.com%2Fdynafitlynxtrail%2Fphotos%2Fa.266447307480536.1073741832.143188289806439%2F266459304146003%2F%3Ftype%3D3&width=500

Őzikelakig kétszer tévedünk el, egyszer én viszem tévútra a bolyt. “Milyen tájfutó az ilyen,“ de elég hamar el tudom engedni. Innen ismerős mászás. Pontosan időre érkezem a Foltán-kereszthez, kicsit csalódottan, hogy nem nyertem a kitűzött 15-órás időhöz képest. Na, majd a Spartacus-kulcsosházhoz lefele. Ott sem. Itt sok folyadékot töltök, és elkezdek mászni a Rakodó felé. Meleg van, nagyon izzadok. Megint nem nyerek időt, na majd lefele, megint nem.

A Rakodó északi oldalán hónaljig érő csalános. This is Börzsöny, minek bosszankodjunk ilyenen? A Csóványosra fölfele megelőz Nedus, nagyon durva tempóban futva. Kicsit éhesnek érzem magam, de a vizem elég lesz. Gyurcsó Andreát és még valakit a Csóványoson előzöm meg. Lefele single track a zöldön, ez az én terepem, Diósjenőre majd nyerek sok percet. Megint nem.

A diósjenői pont az első harmad (30km), mitikus frissitőként lebeg a szemem előtt. Hűtés, mosdás, frissítés, tervezem magamban. A pont a napon van a kocsma mellett, se mosdás, se hűtés. Idő előtt érkezem és idő után távozom. Eddigre elfogadtam, hogy jók ezek az idők, csak fókuszálni kell és menni. Csalódás, hogy nem tudtam megmosdani. Utólag bánom, hogy nem mentem be a kocsmába hideg italért, a kámori kaptatón nagyon melegem van.

Tovább a teljes beszámolóhoz Miklós oldalára >>>

Mátrabérc Trail beszámoló – Nagy Locusta Kriszta

Posted on Updated on

A kezdetektől dolgom van a Bérccel…

2007. Hanák Kolos túra – A Bérc Kékestől

Ez volt a legelső teljesítménytúrám, azt se tudtam mi fán terem. Volt némi küzdősportos kondim, meg nagy arcom. Mindkettőt erősen túlgondoltam. A Csörgő-patak völgyébe már elmerevedett térdekkel, és fájósan értünk, oly annyira, hogy el kellett engednünk a szintidőt. Leültünk a patak partjára és kicsit jegeltünk a talpainkat. 9:50 (szintidő: 9 óra) alatt értünk be a célba, ahol nagyjából kinevettek, mit is keresünk ott. Hazafelé stoppoltunk, felvettek, mert olyan kis szerencsétlennek néztünk ki.:D A Keletiben 5 percig távolodtunk a túratárssal egymástól, és még láttuk egymást… Soha többet.

 

2012. Mátrabérc 2.0 – Visszavágó

Már tudtam mi is az a Bérc, de majd én megmutatom, hamm bekaplak. Kirándulgattam, fotózgattam gyakran az erdőben, ritkán Kékeztem. 3-an indultunk, egyikünk egy becsípődés miatt offolt, a másik kikészült, de én végigmentem, mert olyan nincs, hogy nem. Erősen szintidő végén voltam Mátrakeresztesen, de ha sikerülne a Muzslát megtolni… küzdöttem, de nem. A térdem nem akarta, több mint két óra volt csak az ereszkedés lefele a faluba. Amikor hívogatón látod a célt magad előtt fentről, de lefelé minden lépés kínszenvedés, és nem akar közeledni. Majdnem sírtam, amikor 13:41 (szintidő: 13 óra) alatt beértem a célba, és csak szánakozó pillantások vártak. Fájt, fájt a térdem, de… megcsináltam, de… Soha többet.

2015. MB – Az okosan beérős

Fordítottam egyet a mentalitáson, 2013-tól fokozatosan növeltem a távokat, a túrateljesítményeket, amire szükség is volt a térd- és vállműtétek után. Élveztem, ésszel mentem, fotózgattam, gyűjtöttem az élményeket, ismerősöket. Minden élmény új volt, segített, vitt, felvillanyozott. Bubuval 2015-ben ismerkedtem meg, sokat mesélt, sokfelé mentünk, sokat tapasztaltunk együtt. Ismertem a gyengeségeimet, féltettem a térdem, és bizony féltem egy újabb csalódástól a Bércen. Botot tuti viszek, és Bubu is egy garancia, mivel sokszoros teljesítő. Végig okosan frissítve, sehol sem rohanva, szinte kényelmesen, fotózva, örülve értünk be 11:58 alatt Szurdokpüspökibe. Nagy örömmel, de nem volt bennem semmi abból a dicsőségvágyból, ami korábban hajtott. Elmúlt. Csak hálát éreztem, hogy a Hegy átengedett, és megtanított egy leckére.

2016. MB – A felszabadult saralás

A tavalyi kicsit meleg idő után kaptunk egy kis esős élményt. Kisebb táskával, és Kékesig filózva, hogy kell-e az esőkabát, de addigra már mindegy lett.:) Másztam, csúsztam, saraztam, csepegett rólam a víz, a hajamról, vagy belőlem ki tudja… Ismerősöket értem utol, beszélgettem, nevettem, olyan intenzíven haraptuk a ködöt. Egy posztapokaliptikus zombifilm jelenetei elevenedtek meg, árnyékok bukkantak elő az erdő mélyéről, a hangokat hol felerősítette, hol elnyelte a pára. Szalamandrák bújtak elő, patakok csörgedeztek itt-ott. Botot nem vittem, de lefelé kisegítettek vele, felfele elhajigáltam minek nekem az.:D 11:31 alatt értünk száraz fedél alá könnyedén nevetve. A bőröm is bizsergett az intenzív élménytől.

2017. MB – Az optimális pacsizós

Az előző év hosszú túrái után, úgy éreztem lazulni jövök a Bércre, az idő optimális, kívánni se lehet jobbat, mégis vittem botot. Meglepetésemre ekkor értem legkésőbb a rajtba, pedig a legközelebbről indultam. De ha lúd, legyen kövér… elengedtem mindenkit, és a rajt után majdnem egy órával indultam, hátha nem lesz tömeg. Nem is volt Kékesig.:D Rohantam, haraptam a magasságot, fel-fel, egyre feljebb, borzasztó gyorsan felértem, de el is pusztultam. 30 percig csak a pacemakerem állítgattam, meg a vastüdőt. Tovább csorogtam, és egyre maradtak el az emberek. Puszi, pacsi, hello de menni, menni vágytam. Ágasváron azon kaptam magam, hogy egészen korán indult ismerősökkel pacsizom, de az a meredek ereszkedés még mindig nem barát. Életemben először nagyon megszenvedtem a Muzslára felfelét, itt éreztem meg, mennyire elrohantam az elejét. Itt már egyáltalán semmi kedvem nem volt rohanni, de volt két szenvedő srác, annyira sajnálták magukat, hogy inkább tempósan bevontattam őket a célba, hogy ne az önsajnálatuktól legyen hangos az erdő. 10:10 alatt csapódtam be a suli kapuján mindenemen sós érzéssel.

2018. MBT – A fókuszált haladós

A MB Trail – az Álom. Legyen?! Hát legyen. Annyit tanultam, annyit kaptam a Mátra gerinctől. Ez nemcsak egy útvonal, egy túra, egy futás… ez maga a kihívás, a fejlődés, az élet… Lüktető, élő, életteli, küzdelem. Fel és le, csak előre, vissza ne nézz… Ha megvan a cél, vezet oda út is.

Beszélgettem ismerősökkel, és az utam Barát Gabihoz vezetett. Első konzultáció, megnyugvás: a cél reális lehet. Nehézkes kezdetek, jajj, de meleg van, jajj, de emelkedik a szőlődomb, jajj, mi az a fartlek, és mennyi egyáltalán 200m?!:D OK, ez vicces, így utólag, de akkor… óra se, cipő se. Az sokat segített, hogy az évet az MSTSz teljesítménytúra bajnokságában indulásra tettük fel, ami tempós 50-es túrák teljesítését jelentette. Feszegettem a határaimat a csapat érdekében, futottam amennyit tudtam. A felkészülés elején Gabi meggyőzött mennyire hasznos lenne egy személyes találkozás az erdőbényei edzőtáborban. Én, aki sose futottam, elmegyek egy futó edzőtáborba… annyira abszurdnak tűnt, hogy belementem.

Az első meglepetés. Gabi kiadta a feladatot, és én örömmel csináltam, és jééé ment, döbbenet. Futottam. A pulzusom a plafont verte néha, az órát kezelni se tudtam (most se :-)). DE élveztem az egészet, és a Gizionok támogató és baráti közege a tenyerére emelt. Nem is értettem, mivel szolgáltam rá, egyszerűen csak örültünk egymás sikereinek. Motivált, hogy néha másnak is nehéz. Tanulgattam a házikat, igyekeztem mindig a lehető legjobban követni az utasításokat. Törekvés elvtársak!

Csak 1-1 alkalom volt, ami igazán megpróbált. A dombfutásokra rendesen rá tudtam parázni, sőt a téli hosszúakra is, amik néhány esetben túlélő túrába fulladtak. Dagonya, hó, patak, sötétedés, egyedül. Tanultam, és tanultam. Tanított a Hegy. Mindnek célja és eredménye volt, mind egy építőelem és nemcsak az izmaimban éreztem a hatásukat. A melóban is élesedett a helyzet, egyre stresszesebb helyzetekben álltam, és megálltam. No, lám… Annyira kifizetődő, ha beleteszed az energiát valamibe. Néhány versenyre is eljutottam, és döbbenet élményekben volt részem.

Futottam. Értitek?! Igen, futottam! Már el is tudtam hinni, hogy ez tényleg az.

A MBT előtt főpróba a VTM is ment, kb. úgy ahogyan elképzeltem. Túl léptem a határaimon… azért vannak, hogy leomoljanak. Ennek ellenére maradt bennem egy apró kisördög. Biztos ez, menni fog, kell ez nekem, nem sétagalopp, de szeretem azt a gerincet… mi lesz, itten kérem szépen?! Valahogy nehezen pozícionálom magam a futók között, de igazából nem is érdekelnek mások, én a saját határaimat feszegetem, és lépek rajtuk keresztül. Az MBT előtti utolsó kemény dombfutás után éreztem, hogy a munka bevégeztetett, jöjjön, aminek jönnie kell. (Némi para maradt azért.)

Összeraktam a ruhát, a frissítést, a sótabikat, meleg lesz, nagyon meleg, ezt számításba kell venni, de hozzászokni már nem tudok, hirtelen jött. Nincs az az isten, hogy botot vigyek.:) Vendégek jönnek, takarítás, de a fókusz már a Mátrában, a lábam már az ösvényen jár. Korán reggel lett, de minden kéz alatt, gyorsan Sirokon találom magam. Pár ismerős, sok ismeretlen, itt a Belus Tomi pacsi, kemény vagyok, mi más lennék?!:D Fotó így, úgy, amúgy, köszönöm! Megismerem Sanyi Giziont is, örülök nekik, csak feszült vagyok. 30 percet csúszik a rajt, sebaj, én már befelé zombizok, vár a Mátra gerinc.

 

Eldördül egy pisztoly, összerezzenek nagyon, akkor most tényleg elindulunk?! A tömeg elhullámzik, valahol becsatlakozom, Peti szerint kicsit hamar is, Tomi szerint későn. Visz a lábam, közben a szemem előre tekint, te Jézusmária mindenhol ember, hogy én mennyire utálom az ilyen nyomort. Áh, biztos hamar szétszakad a mezőny, lemaradok, elhúznak, és én mendegélhetek egyedül. Ismerőst keres a szemem, de nem talál, sehol senki. Kicsit erős a tempó, de azért érzem a határaimat, ebből még nem lesz baj. Kalapos-tető, Gazos-kő sorban köszönnek nekem, csodásak a panorámák, fotózom, de csak egyet, olyan gyorsan történik minden.

Emlékek rohannak meg, amikor hárman jöttünk itt először a túrán, és már itt meg voltam halva, jajj, de ciki. A hírekkel ellentétben a Jóidő-kútban van víz, a szomjhaláltól megmentene, de nem szorulok rá, cipelek vizet bőséggel. Szederjes-tetőn a csúcskő üdvözöl, majd az egyik kedvencem a Jagus. Annyit jártam én már ezen mindkét irányban, télen és nyáron. Domoszlói-kapu (1:29, 10,2km), hopp egy chippanás lent, és egy pohár víz. Most tűző napon és felfelé török itt, ellentétben a Vadrózsával, amikor a Kedves várt itt rám. Oroszlán-vár kaptatója igen meleg, ránk tekint a napocska, lentről felhallatszik egy kedveskedő cukkolás: Na, hogy haladtok?:D Fenn túrázók szuszognak, mi lendületből tovább megyünk. Cserepes-tető, Szár-hegy tesz próbára, a lejtőkön még mindig hátrányban vagyok, de az a fura, hogy annyira nem, mint régebben. A szemem előrébb jár, a lábam tudja, hogy hol tapad. A Markazi-kapunál odabiccentek a havas Ilona-völgyi vízesés emlékének, majd Disznó-kő után jön az első meglepetés. Mintha Sanyi ülne a gerincút oldalában, de jöttömre felpattan. Hmm, baj lehet… Görcsölget. A franc, korai még ez, biztos túltolta a melegben a kaptatót, de magnéziumot nem kér. Egy lépéssel járok csak előtte, gondolom, együtt felkaptatunk már a Kékesre. Sötét-lápa nyereg is kedves nekem, de fel, csak feljebb. Kerepelőt hallok, megörülök neki, pláne mikor meglátom, hogy Csipi az. Megint kapok tőle egy ajándékot: „Jéé, hát te? Csak nem itt maradtál a múlt heti túráról?” Őszintén elröhögöm magam, két szuszogás közt, de meg is dicsér, hogy jól haladok. Nézem az órám és tényleg.

Kékes (kb 3:05 be, 19km; pontról ki 3:12)

Épp időben, épp jó a tempó, kb ennyi volt a terv, amit a Tomi tippelt nekem. Ez a legfontosabb, eddig kellett nagyon okosnak lenni, mert ha eddig elcseszem, nehéz lesz folytatni. Tolom a banánt, Tomi ugrik, cseréli a kulacsom, jesszus otthonra is kellene egy ilyen segéderő :D. Megeszek egy sós ubit, rám szól, hogy ne zabáljak össze-vissza és húzzak már a p*csába.:D pislogok nagy szemekkel, lécci… de nincs kegyelem vár Sombokor juhéé!:D akkor csapassuk! Lendületesen vágok neki, a felső lejtő nem akaszt meg annyira, az alsó már inkább, utolérnek páran, pattog a fülem mellett a lerúgott kő, nem örülök neki. Nem sérülök meg, nem, nem… a keresztbe dőlt fa elég hamar eljön és irány a Mátra-nyereg, mutatom az utat a srácoknak és neki a Csór-hegynek. Ez utóbbit, hogy utálom… majdnem megfulladtam egy almától az oldalában vagy 10 éve és odaver az oldalába a nap is. A kilátó maradványait mellőzve hullámozunk és emelkedünk, jobbra lent Parádsasvár felé kalandozik szemünk. A közút mellettünk párhuzamosan húzódik, néhány kísérő autó vár, és egy fotós is kattintgat. A nyílt részeken a nap nem kímél bennünket, Rudolf-tanyai elágazás, innen 2 km Galyatető kis sunyi emelkedők leküzdése után.

Galyatető (4:42, 29,3km)

Full-service Tomi fogad, teljes az ellátás. Evés-ivás, azt hittem a zsákomból kifogyott az innivaló, de csak pisimeleg, Tomi ezt is kicseréli, angyal. A fürdésben is segít, jól esik nagyon a hűvös víz. Gyulát még itt lelem, meglepődöm rendesen, nem értem, ott is baj lehet. Indulok is tovább, Tomi futó mozgásra noszogat, naa a kép kedvéért, hát jó. Fel Péter hegyesére a kilátóhoz, ahol a turisták elképedten nézik a viharvert futóbagázst. Innentől kellemes pihenő vár ránk, és nagyon szép is. Elhagyjuk a Galyavár-kör letérőjét (nemsoká jövök ide;)), lágyan hullámzunk a Csillagvizsgáló alatt. Meglátom Gyulát, most már biztos, hogy gond van, ha ilyen gyorsan utolértem. Még Mátraszentlászló előtt félreáll és elenged, értetlenkedek kicsit, ezt most minek, de fáj a térde. Sajnálom nagyon, de tudom, hogy be fog érni, csak lassabban. Elhagy az Ihász Vera is, róla Gyula mesélt, rájövök, hogy szinte az elejétől kerülgetjük egymást. Síkon, és lefele általában jobban megy neki, nekem meg a felfelék. Elhatározom, hogy ha tudok, akkor rátapadok, persze nem minden áron.  Ágasvárig egész rendesen lehet haladni, hát használjuk ki, és energiával is jól állok. Laza kötelékben megyünk, hol látom az előttem futót, hol nem. Szinte minden kőhöz van egy emlékem, egy történetem: túrázás, geoláda, pontőrködés. Például mikor életem első Mátra115-jét a pontőr a nevemen szólított Ágasvár tetején, vagy a naplemente a csúcson lévő eldőlt fatörzsön üldögélve. Az ágasvári ereszkedés sosem jött be, egyértelműek itt is a talajerózió nyomai, évről évre szélesedik, porosodik, csúszik ez a meredek lejtő-kaptató. Előkerül a „nem sérülök meg” mantra, haladok, ahogy csak megy, hiszen annál hamarabb vége. A turistaháznál a csap alá dugom a fejem, de ennyi, menjünk tovább. Verát már nem is látom, nyugisan nekiindulok a Csörgő-patak völgyébe lefele. Ez már kevésbé meredek, de fárasztó, sosem akar vége lenni, dolgozik a combom derekasan. A szűk vályúban lesben álldogál a fotós, hátha elkap egy dekoratív piruettet, de nálunk nem. Lenn a patak mellett meglepődöm, előttem két futó, jééé mégse maradtam le sokkal lefelé döcögve. Innen még jó 2km a patak vonalát követve, együtt vonatozunk be a faluba.

Mátrakeresztes (6:33, 41,1km)

Legnagyobb meglepetésemre Tomi fogad, azt hittem már nem találom itt, mert siet a célba, de itt van, és én úgy örülök neki! Nagyon örül ő is nekem, a mosolya körbeéri a fejét.:) valahogy nagyon bazsalyog, mint aki már sejt valamit, vagy csak örül, hogy lám eddig még nem pukkantam ki. Itt is kapok vizet a tarkómra, banán-kóla kombó, sótabi, magnézium, dínom-dánom. Még emberes a Muzsla mászása, ki kell tartania az energiának. Tomiból kitör a kisördög, légkondis kocsival megkísért, na neee.:D nem képzelheti… „megyek már, megyek, de én felfele már csak sétálok, jó? Jó. Csak menjél! Megyek.” Kikísér, fotózik, felfele kerepel egy szurkoló lány a meredek emelkedő elején, de nem bírom megfutni. Ismerős szakasz ismét, sokszor járt, pontosan tudom hány hupli az a Muzsla, minimum három lesz az. Utolérem Verát, és elé lépek, bár sok erőm nincs, és lefele úgyis elhagy majd. Picit matekozok, de csak a felfele km-eken, mennyi van még a csúcsáig. Nehezen megy, mégis az előttem lévő nagyobb társaság egyre közeledik. Még 3km és sosem akar eltelni… Döcögök, gyaloglom tempósan, össze-vissza lélegzem, és kontrollálom, de bármit teszek, a pulzusom beáll fix 140-re és nem moccan. Furán vagyok, még ilyet nem éltem, erő, dinamizmus nincs, tudat tiszta, de a testem már nagyon megköszönné, ha békén hagynám. Muzsla-nyeregbe meglepetés vízzel és izóval kinálnak, elfogadok egy pohárral. Lefele a nap szemközt fog minket kapni jó hosszan. Utolsó erős felfele a csúcsra, csörlőzöm lassan, de biztosan. Tetején fotós néz szembe: „no photo please!” nyögöm, kifacsarok egy talán mosolyt, és fenn vagyok. A tetején, a csúcskő mellett.

Elindulok lefele, már csak lefele 7km.

Ez az, amiért jöttem. Ezt a pillanatot láttam magam előtt olyan sokszor, ahogy ereszkedem a Muzsláról. Megnéztem a csúcson az órát, kíváncsi leszek mennyi lesz lenn, most biztos nem 2,5óra. Emlékek, minden lépésnél emlékek… Most még kicsi a csalán oldalt, június elejére megnő majd. Most bírja a térdem a lefele kocogást, néha ki is engedhetem a féket, ha a poros talajt biztonságosnak érzem. Most nem vagyok rágörcsölve az apró megcsúszásokra, és nem döfködik a térdemet késsel. Most élvezem, benne vagyok a pillanatban. Mit bánom én, hogy hány percesekkel futok lefelé, ez az én időm, az én pillanatom, kiélvezem fenékig, szinte nem is akarok leérni, mert akkor vége szakad. Sokkal hosszabb szakaszokra emlékszem, és sokkal meredekebbre. Most barátként enged le a hátáról a Hegy. A Koncsúrok emelkedői is kedvesen üdvözölnek. Nem üldöztem őket, de utolérem az előttem lévő társaságot, aztán még egyet. Kiérek a napfénybe, kicsit éget, de ez is benne van a pillanatban, jár hozzá, így kerek. Balra fordulunk, hiszen mindjárt itt a Diós-patak… jajj ne, ilyen hamar?! A patak kicsi, könnyű a kimászás, könnyű lettem én magam is. Már csak a dűlők között visz az út a pincéken át be a faluba. Messze előttem egy hátizsák fordul balra, a templom előttem, szél lebben. Valóság vagy álom? Tényleg itt és most ez történik?! A pincesoron kisgyerek vágtázik „szelíd motorosként” félreugrom, minden kis sejtem nevet. Itt a suli, de a hátsó bejáraton közelítünk, kolomp hallatszik, futok. Azt hiszem, futok.:D befordulok és ott a kapu. Chippantás, beértem.

Szurdokpüspöki (8:36, 54,1km)

Mondják a rajtszámom, a nevem: gratulálnak. Előttem jópár ismerős kicsit megzuhanva, akik nem sokkal előttem értek be. Kicsit bambán nézek ki én is a fejemből, lecsüccsenek a cél mögé. Aztán mégse, félek, hogy fel se bírok majd állni, szolidan görcsölget a vádlim, ha behajlítom. Felszedem a befutó csomagot, megvan Tomi is. Nyakon öntenek, és után egyből fotó, na kösszi!:D Beértem. Élveztem minden percét, a nehezét, a sűrűjét, azt, hogy élek, hogy élhetek, hogy van lábam, még ha defektes is, amik messzire visznek. Leértem a csúcsról 52 perc alatt. Vera is beért, nagy meglepetésemre 2 perccel utánam, nem ért utol lefelé. Gratuláltunk egymásnak. Olyan kerek, befejezett lett ez a történet.

8 hónapja kezdtem futni, hogy ismét tanítson a Hegy, csak most másképp, és én szívesen tanulok. Egy motiváló és biztató közösség tagjává váltam, remek embereket ismertem meg.

Köszönöm Gabi, hogy segítettél az álmomat valóra váltani!