teljesítménytúra

Kinizsi 100 – Ficzere Juli, beszámoló

Posted on Updated on

Talán 15 évvel ezelőtt a tévét nézve, egy természetjáró műsorban hallottam először a Kinizsi 100-ról. Magam sem tudom, hogy miért, de megérintett a téma, pedig akkor még Kanapé Juli voltam és a sport csak nyomokban volt jelen az életemben. Ati értetlenül nézett rám, amikor felvetettem, hogy meg kéne csinálnunk ezt a túrát. Ma már tudom, hogy ez akkor irreális elképzelés volt.

Először akkor gondoltam, hogy valós lehet a teljesítés, amikor tavaly augusztusban végigmentem a Nagy Szénás 75-ön. Ahogy közeledett a Kinizsi 100 startja, egyre eltökéltebben csináltam az edzéseket és a lelkem mélyén egyre jobban éreztem, hogy ezt meg fogom csinálni. Végül eljött a nap, Gabi mondta, hogy kijön a rajthoz, így ő nem volt meglepetés, Szilvire viszont nem számítottam. Fülig érő szájjal, rövidujjúban, papucsban jött, míg én szélkabátban, karszárban várakoztam. Elővette az útravalót, amit nekem szánt, egy 100 forintost. 😊

Beálltam az egyik sorba és perceken belül indították is a túrát. A rajtcsomagban kapott kartonlapot kellett átadni, ami egyesítette a múltat és a jelent. A kartonlapra régimódi pecséttel rányomták az indulás idejét, a hátuljára ragasztott kártyát pedig lecsippantották. Az út során az ellenőrző pontokon végig ezt a metodikát követték.

Gabival megbeszéltük a pulzustartományt, így komótosan indultam neki. Az első 20 kilométer teljesen ismerős volt a két héttel korábbi bejárás miatt. Ahogy elértük az erdőt és megindultunk a Nagy-Kevélyre, az ösvény egyre szűkebb lett, egymás után mentünk libasorban. Sokan elővették a túrabotokat, amihez abszolút nem volt hely, ráadásul sokaknak gondot okozott a botok helyes használata. Ijesztő volt, ahogy esetlenül hadonásztak előttem a hegyes botokkal. A Csobánkai temető előtt végre kiszélesedett az út, szétoszlott a tömeg, sikerült megnyugodni. Két sráccal kezdtem beszélgetni, szóba került, hogy milyen fontos a saját tempóra figyelni. Elmondták, hogy miért jönnek vissza újra és újra, aztán néhány kilométer után szépen lassan elhagytak. Az út során többször volt ilyen rövid beszélgetésekben részem. Így aztán voltak túratársaim is meg nem is, mint a népmesékben.

Szépen haladtam a Bilik Keresztig, ahol először kaptam frissítést Atitól, majd nekiindultam a Trézsi-kút érintésével a Pilis-tetőre vezető szerpentinen. Ez az egyik kedvenc utam a Pilisben, a kanyarokban csodaszép kilátásban gyönyörködhet, aki erre jár. A Pilis-nyereg után, Kesztölc felé közeledve, a Pálos Gyógynövénykertnél találkoztunk újra.

Itt beütött a meleg, ráadásul elfelejtettem mosakodni frissítéskor, de szerencsémre a faluban volt egy helyi család által üzemeltett vízvételi lehetőség, ami az utcára kihúzott slagot jelentette.

Dorogra érve, egyre inkább csak az előttem lévő Nagy-Getére tudtam gondolni.

A bejáráson megtapasztaltam, hogy a tetőről lefelé egy baromi meredek ösvény vezet a völgybe. Több mint egy maratonnal a lábamban, már nem volt egy vidám dolog ez. 😊 Egy fiatal srác mögé álltam be, aki fantasztikusan jó tempót diktált, ráadásul mögöttem is jöttek többen -nem volt lehetőség szöszölni- így nagyon gyorsan leértünk. Ez a gyors és könnyed lejutás óriási megkönnyebbüléssel töltött el. A tokodi buszfordulóhoz érve az ismert kék kútnál alaposan lemosakodtam. A következő 6 km teljesen ismeretlen volt számomra. Azt tudtam, hogy lesz benne egy kis emelkedő, de én úgy éreztem, mintha újra megmásztam volna a Getét. Alig vártam, hogy a Kő-hegyen túl beérjek Mogyorósbányára (51 km). A terv szerint, itt tartottam egy hosszabb szünetet. Cseréltem pólót, zoknit, ettem sushit és felpakoltam az előttem álló 26 kilométeres szakaszra Vértestolnáig. Ati itt már szólt, hogy nem eszem eleget. Ez engem is aggasztott, mert volt már feladásom rossz frissítés miatt. Ennek a szakasznak a közepe felé már untam magam, igyekeztem az erdő szépségeire figyelni, Pusztamaróton és Péliföldszentkereszten a látnivalók segítettek ebben.

Aztán átléptem a 75 kilométert. Ennél messzebb még sosem jártam, de mégis jól voltam, így a Vértestolnai pontra vidáman és viszonylag dinamikusan érkeztem. A kezem aggasztóan hideg és ödémás volt. Ati nyomatékosan kérte, hogy egyek mielőtt tovább indulok.

Óriási meglepetésemre megjelent Neubrandt Józsi a hófehér paripáján, itt a semmi közepén.😊 Ő volt az, aki a Nagy Szénás 75-ön meglepetésként futotta velem az utolsó 35 kilométert és hatékonyan próbálta elterelni a figyelmem a fáradtságról, Romhányi verseket szavalva.

Szerintem mosolyogni itt mosolyogtam utoljára. 😊 Elköszöntem a fiúktól és már el is nyelt az erdő sötétje. Nekem az út innen abszolút komfortzónán kívüli volt. Bevallom, félek a sötét erdőben, annak ellenére, hogy a frissítőnél még szürkület sem volt. Az erdőben átmenet nélkül borult rám a sötétség. Otthon még arról beszélgettünk Atival, hogy az 1400 indulóból többen is lesznek, akik mellé majd csatlakozhatok. Hát nem így lett. Mint kiderült, az utolsó 90km-es pontál a 99. helyen érkeztem, tehát a tömeg mögöttem volt. 😊

Ritkán láttam magam előtt fejlámpa fényét és még ritkábban előzött meg valaki, aki persze sokkal gyorsabb volt nálam és nem tudtam tartani vele a tempót. A sötétség mellett jelentkeztek az elfogyás jelei is, a kezeim dagadtak és jéghidegek voltak. Igyekeztem időnként lenyomni néhány falat pogácsát és inni valamicske ISO-t, de egyik sem esett már jól. Percenként nézegettem órám, nehogy eltévesszem az útvonalat. Az órám ekkora már lemerült. Erre persze készültem és rákapcsoltam egy powerbankra, de amíg az óra újraindult, elővettem a telefont, hogy lássam, merre járok. Ekkor láttam, hogy Ati hívott, de nem ért el. Éreztem, hogy fáradok és tudtam, hogy lassulok, lemerült az órám, nincs térerő és hogy még fokozzam, életemben először mind a két talppárnámon vízhólyag nőtt. Az egyik ki is fakadt még menet közben, olyan érzés volt mintha tűpárnákon sétálnék.

Mindezek ellenére egy percre sem felejtettem el, hogy miért jöttem. Egy percig sem volt bennem a feladás gondolata. Minden problémát inkább csak nyugtáztam, minthogy bosszankodjak rajta. Ahogy többen már tanították, csak az a lényeg, hogy egyik lábat a másik után kell tenni. Másnap pedig megfürödve, kipihenve a kanapén fekve mit mondtam volna magamnak vagy Gabinak? Bocsi, de elfáradtam?

Ati az utolsó 1 kilométerre elém sétált és együtt mentünk végéig a Tatai ifjúsági táborba. Szürreális élmény volt a célba érkezés, egy terembe kellett bemenni, ahol hideg neoncső világított és bent síri csönd fogadott. Pecsét a lapomra, lecsippantva a kártya, majd egy kézfogás és megkaptam a teljesítésért járó kitűzőt. Meghatódtam, de nem volt sírhatnékom. Azt gondolom azért, mert tudtam, hogy képes vagyok erre a teljesítésre. Büszke voltam, hogy jól viseltem a végén a megpróbáltatásokat. Atira nézve pedig végtelen szeretetet és hálát éreztem, amiért nap mint nap támogatott és végül szívből örült a sikeremnek.

Magas-Tátra Átkelés

Posted on Updated on

Antal Csaba és Belus Tamás a Magas-Tátrában jártak, ahol a Szent Jakab Zarándok Egyesület szervezte idén is az Átkelést. A táv 40,2 km, a szint 3860 m, a szintidő 16 óra. Nem elírás, ilyen távra, ilyen szinttel 16 óra! nem véletlenül.

Tomi szűkszavú beszámolója a sportolói oldalán található, Csabi beszámolójából pedig kiderülnek a miértek.
Magas-Tátra Átkelés Prológ (péntek)
15k d+ 1450m 15:10/km
Megérkeztünk a Magas Tátrába Tomival és a többiekkel (Anita, Juci, Tamás), majd egy túrát tettünk a Nagyszalókira.
Nem volt erőltetett menet, felfelé sem, lefelé sem siettünk. Azért nem egy hazai terep, nagyon köves, sziklás egyenetlen ösvényeken mentünk, nekem nagyon tetszett. Másnap délután az Oszterva-hágóra
felfelé azért szidtam magam, hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt az Átkelés előtti napon ez a túra, de nem maradhattam a szálláson.

Magas-Tátra Átkelés (szombat)
43,5k d+ 3280m
Óriási élmény volt, minden pillanatát szerettem, még azokat is, amikor mindkét combom összes izma görcsben állt :))) De kezdem az elejéről…
Épphogy az általad mondott minimális 5 óra alvás után (hajnal négykor ébresztő) elkocsikáztunk hatan a busz indulási pontjára, amivel a rajtba, Zakopanéba szállítottak minket, még egy óra buszozás, lezárt szakasz miatti elterelés után kb. hétkor indultunk egy kb. 1100 m-es mászással, szépen, normálistempóban, a nem sziklás részeken bottal, együtt hatan (Anita, Tomi, Juci, Viola, Fanni meg én, akik egy szálláson voltunk), ott találkoztunk Anikóval is, aki szintén velünk jött végig a továbbiakban. A végén volt láncos rész is, ahol a sorban állást elkerülendő a könnyű részeken a sor mellett kapaszkodtunk fel. A lefeléket nagyjából futottuk, ahol lehetett, így a Zawrat hágó után is. Egy kisebb emelkedőt követően meredek lejtőn mentünk le a Morskie Oko menedékházhoz, ott frankó almás pitét vettünk, a zloty-t a pontőr adta a túra résztvevőinek.

Innen jött a legnagyobb kb. 1100m -es szintemelkedésű mászás a Rysy csúcsáig, ahol sok láncos szakasz volt, ezek nagyon tetszettek, sok helyen elmentünk a láncon lógó sorok mellett. Az ereszkedés innen seggen csúszós volt az első szakaszon, onnan hol gyalogolva, hol kocogva haladtunk a hullámzó, futható részen a Poprádi tóig, itt frissítőpont volt, ettünk mindenfélét, én pl. májkrémes kenyeret uborkával,
szörppel, paradicsommal.

Idáig szépen együtt tudtunk haladni többé-kevésbé, innentől indult az utolsó durva emelkedő, az Oszterva hágó, ami egy cikkcakkos emelkedő sok-sok fellépéssel, mint valami szabálytalan lépcső. Itt mondták azt a combjaim, hogy elég volt, görcsöléssel nyomatékosítva. Ezért többször le kellett ülnöm egy-egy percekre, így le is maradtam a többiektől. Egy ponton a botokat is elővettem, bár a talaj elég sziklás volt, de a fellépésekhez minden kis segítségre szükségem volt. A hágón átjutva volt még hátra vagy 13 km kb. 200m szinttel, ami szerencsére már nem fellépősdi volt,
hanem inkább rézsűs, ott és a lejtőkön a combom magára talált és tudtam haladni. Innentől magamnak kellett tájékozódni, jól ment, nem tévesztettem utat. A Sziléziai házhoz eljutva kicsit keresgéltem a pecsételő pontot (a hotel recepcióján volt), aztán elkezdtem az utolsó 6,5 kilit lefelé előbb egy patakmederben, néhol kis vízzel, aztán pár száz méter után köves-gyökeres-törpefenyős szenvedős keskeny ösvényen, amit már nem nagyon kívántam, így próbáltam minél gyorsabban kocogva lejönni.

Az utolsó másfél km aszfalt volt, rég nem örültem aszfaltnak ennyire :). A célban vártak a többiek, kb.
tizenöt percet kaptam, azt hittem több lesz, nem tudom, mit csináltak 🙂
Összességében tizedik lettem a kb. 90-ből, de inkább annak örülök, hogy végig tudtam menni.


Konklúziók:
– Előző nap nem biztos, hogy kell egy közel négyórás túrát tennem 1500 szinttel
– Vizet ittam vagy hat litert, de gélt keveset vittem (4 db és egy fél liter iso), az szerintem segített volna
az utolsó mászás előtt, hogy legyen az izmoknak energia, persze itt ettem sokminden más kaját is, ropit,
kekszet, pitét, csokit, kenyeret
– Nem hajtottam szét magam, egy-két kisebb vízhólyag, közepes izomláz maradt, ez jó jel
– Magashegyi tapasztalatot nem lehet a környéken megszerezni, el kell menni legalább évente párszor,
végül is közel van, pár óra út

Másnap (vasárnap) felsétáltunk egy étteremhez és lefelé pár száz métert kocogtam, minden rendben lesz egy-két
napon belül, működtek a lábaim, bár kicsit merevek voltak még:)
Jövőre újra menni kell!

Táborosi Anikó – Téli Mátra, L

Posted on

Ébresztő: 4:20-kor. Lelkesen készülődés, jöttek értem 5-re. Időben leértünk Mátrafüredre, sőt még korán is…
7-kor indultam neki egy ismerőssel, akit az első 5 méteren elhagytam:-) Végig egyedül mentem, és ez most nagyon jó volt, saját tempó, gondolatok, itt-ott küzdés. Kb. 30 kiliig nem is volt gond, valahogy erősnek éreztem magam. Volt hó, de jég nem.
A letaposott hó futható volt, a porhó nem annyira, illetve az persze inkább a szűk, kis ösvényeken volt, ami nem volt kijárva. Ott a lábam bicsaklott jobbra-balra, haladni is nehéz volt.
A frissítés érdekesen alakult, mert viszonylag sokat ittam, annak ellenére, hogy hideg volt, izzadtam a tempós haladástól. Viszont étvágyam nem nagyon volt, összesen 3 gél fogyott a 40 kilin, 2 frissítőponton töltötem forró teát, az jól esett, mert a kulacsaim is befagytak, ott legalább kiolvadtak, és a szám is:-)
A tempós haladás a Kékes alatti ellenőrzőpontig tartott. Ott értem utol a 25 kilis turista mezőnyt… Nem lehetett tőlük haladni, eleve jött a Gabi halála, csak fel és fel… Ez itt nehéz volt, kétszer is nekimentem hátulról gyalogosoknak, mert hirtelen megálltak előttem az út közepén, sokan bottal kalimpáltak, szóval ez a rész nagyon idegőrlő volt, plusz a meredek fel, no, az is.. Azt hittem, sosem érek fel.
És jött a lefelé, ahol egyrészt gondoltam, hogy innen simán leérek… Aha!!! 😀 Attól függ, mivel akarunk lemenni. Hát itt nagy hó volt, alatta jég, minden csúszott. Volt olyan rész, ahol konkrétan hátast dobtam, majd úgy lecsúsztam:-D Újfajta futótechnika, de übergyors 😀 Szóval megküzdettem lefelé, haladtam, nagyon gyorsan, de a kesztyűm átázott a sok hóban tenyereléstől, kapaszkodástól. Az ujjaim kezdtek lefagyni. Mindenem tiszta hó volt. Alig vártam, hogy leérjek Füredre. Leértem, majd a 4 fok lépcsőn is seggen csúszva ment le mindenki, úgy le volt fagyva:-) A város már rendben volt, végig nyargaltam, hogy itt vagyok, és világosban, és ez de tök jó volt!!!!
A célban virslievés, és viszonylag gyorsan indulás haza.
Otthon már mindenem éreztem. A lábaim, combom, vádlim, fenekem. A derekam, sőt a vállamban is izomláz van:) 2 napja csak nyújtok:) Ma reggel is korán keltem, jógázás, majd kis core izom torna, de végre most érzem, h alakulnak  már vissza a testrészeim:)