Budapest Maraton

Real Nature 30 km beszámoló – Joó Fruzsina

Posted on

Nagyon nagy szerencsénk volt, mert végig sütött a nap, és pont jó idő is volt.

A 12. km-nél csatlakoztam be a maratoni futókhoz, és a 3-4. zónásokhoz, és ez sokat dobott a teljesítményemen, mert vitt a lendület. Meg is lepődtem a 4-5. km felé, hogy 5.30-as átlaggal futok, mert idáig kb. kétszer fordult elő, hogy sikerült edzéseken ezt elérni.

Nagyon érdekes volt, mert végig azon izgultam, hogy mikor fog ez a lendület elfogyni és mikor kell kiállnom a pálya szélére sétálni, de az a durva, hogy nem volt ilyen. Volt két mély pontom, az egyik akkor, amikor futottunk fel az Árpád-hídra (kb 18-19 km), akkor kezdett elegem lenni, bár nem tettem fel magamnak olyan kérdéseket, hogy “miért csinálom én ezt az egészet?” meg nem kezdtem el magamat, szidni, hogy milyen hülye ötleteim vannak stb. 🙂
A másik az úgy 23 km-nél kezdődött, bár apukám videózott és mondta, hogy olyan szépen és lelkesen futottam 🙂 szóval jó volt hallani, hogy nem mindig látszódik kívül, ami belül van 🙂

Ez a nehezebb szakasz egészen a 28 km-ig tartott, amikor beért az egyik iramfutó, és mindenkit körülötte elkezdett biztatni, meg technikákat mondott még, hogy hogyan fussunk 🙂 szóval nagyon hálás vagyok neki, megadta a végső löketet.

Nem mondom, hogy nem fájt a combom, a vádlim, az Achillesem :), de összességben jó volt. A szervezés is szuper volt, jól jöttek egymás után a frissítők, meg pont amikor kezdtem volna bezuhanni, mindig pont jött egy furulyaszó vagy dobszó, vagy egy random arc bekiabálása a nézők közül, hogy: “a fájdalom csak egy érzés, mindjárt elmúlik” 🙂

30 km-t, végül sikerült 2.56 perc alatt abszolválni, amivel teljesen elégedett vagyok (fél éve a félmaraton volt 2.18 perc).

Reklámok

Budapest Maraton beszámoló – OutsideRB

Posted on

Nekifutás No. IV/42,195, Budapest, 2017

És akkor a zombi megrázza magát. Harákol egy jót, letörli a vért a pofájáról, elrúgja rozzant testét a talajról, és megint fut.

Belehúz. Belehúzok.

Az előző részek tartalmából. A szerző 2014-ben vágott neki első maratonjának. Hiába az óvatos tempó meg a sok banán, 30 km-nél megszűnni érezte a lábát, lebotorkált pályáról és felborult. Utóbb maga sem tudta, hogyan, de elvergődött az első kínai büféig és besörözött. Röviddel ezután átgondolta életét, és úgy döntött, gizionizál. További egy évig készült, és benevezett megint. Jól belekezdett, persze 32-nél összeomlott, négykézláb ment végig a Margitszigeten, ettől felfrissült és 4:19-es idővel célba tolta magát. Jött egy év magános edzés, minden ugyanúgy, épültek befele a kilométerek. 2016 októberében a lendület kitartott már 37-ig, akkor kénytelen volt megpihenni a Lehel úti lomtalanításban. Nagyon szeretett volna kidobott fotel lenni vagy elterülni, mint egy penészes szőnyeg, de erőt vett magán és valahogy mégis beért, 4:07 körül. Maradjanak velünk.

Nehogy már nem. Háromszáz méter lehet még. Már. Még. Hosszú lépések, pótrugó, nézzenek oda, megy ez.  Mi az, hogy megy, azanyátok, repülés. Utolsó előtti kanyar, belső íven előzök, még egy balos, célegyenes, balra tarts, száguldok, tribün, gyerünk, fiúk, ott fent, mondjátok szépen a nevem, hadd halljam, de nem mondják, pont most nem, mindegy, még mindig repülök, bent vagyok, stopper állj, cövek, erre készültem 4 éve, beérni 4 órán belül, megvan. Most mi legyen?

Midőn ezt futottam, tiszta volt ég. Finom, hűvös októberi reggel. Lehetett tudni, hogy a végén felmegy majd 20 fok fölé, de azért jó lesz. A napon már 8-kor is rövidujjas alul-felül. Sok a rizsa, lássuk a szettet. Már megint ugyanaz? Azok kedvéért, akik fekete-fehér készülék előtt ülnek: a nagy esélyes keletnémet kislány, gyönyházszín mintás, strasszokkal díszített, égkék ruhában fut ki a jégre, appardon, tévedésből másik filmet fűztünk be. Nekem itt ez volt felírva. Surrog a vetítő, villan a vászon, Városliget, sokaság. A magyar fiú szokásos visszafogott összeállítással tüntet. Szerintem ez valami demonstráció. És tényleg ugyanaz, édesanyám, ne hagyj el. Várj, megint megmagyarázza. Ébenfa és elefántcsont tökéletes harmóniában. Mert mindennek az alapja a jellegtelen, középbő, fekete rövid alsó, miszerint sort, felül pedig az idei versenyeken már megismert fehér, áramvonalas modell. A PB-trikó. Aki azonban jól megnézi, kiszúrhat egy merész újítást. Dehogyis megint ugyanaz, hiszen ezúttal a zokni is fehér, Michael Jackson emlékviselet, amely pompás összhangban áll a piros, mert végre, végre, végre megint piros Saucony talpcsík-fehérjével és rüszt logójával. A cipőt tavasszal vettem kőkorszaki, sudribunkó módon a Spuriban, akciósan tizenkilencezerért. Vettem egy Adidast is ugyanott, ugyanakkor. Az se rossz, megkedveltem. Havonta váltogattam őket. Örültem, hogy októberre a Saucony jött ki. Messze a legolcsóbb és egyértelműen a legjobb cipőm. És piros. Mert valahogy meg kell jelenni.

Lépcsőzetes célok. Megírtam Gabinak mit szeretnék, a legalábbtól az álmodozósig: 1. végigFUTÓS maraton, a fenébe is, ne kelljen már leállnom, gyalogolnom 5-tel a vége előtt. 2. Legyen PB, azaz 4:07:54-nél gyorsabb 3. Végre érjek oda 4 órán belül. 4. – a többit nem mondom el. A három lépcső inkább csak egy, ha egy megvan, megvan a többi is. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyik egyszerű lenne. Az eddigi szűk négyéves futókarrier felületes tapasztalata ugyanis az volt, hogy én kb. 3 óra 15-30 percig tudok értelmesen futni, utána menetrendszerűen jön a vég. Valahogy hirtelen elfogy minden. Láb kampó, kedv, remények, lillák zokogva, balra el. A rövidebb, versenyszerű futásokon alapuló predikciók mind egyet értenek abban, hogy meg kellene futnom a 3 óra 45-öt, simán, mint a koca malacát, de még annál is jobbat, hej regő rejtem, csakhogy ez még eddig nem jött össze. Pedig vízhólyag elkerül, gyomrom vasból, évi bő kétezer km pipa, boka tart, mégsem. Kész szerencsére. Így lehet apránként fejlődni. Mindig magasabbra.

Gru: Elloptuk a Szabadság-szobrot!

[a minyonok tombolnak]

Gru: … A kicsit, Vegasból!

[a minyonok elszontyolodnak]

Gru: És 5 perccel javítottunk félmaraton PB-t… tudjátok, ’17-ben, Budaörsön.

 

Téboly. Állok Demeter Balázsék nappalijában, csatakosan, a söröm még meg sem ittam, mégis szédülök, és komolyan mérlegelem, hogy kölcsönkérjek egy alsógatyát Balázstól. Magamban persze röhögök, elkérhetném a borotváját is vagy belefekhetnék az ágyába: most találkozunk először, hogy csodálkozna. Orsival kedvesen beinvitáltak ebédre a verseny után, zuhanyozzunk is, meg minden, csakhogy a versenyközpont mellett parkoló kocsiból nem a megfelelő táskát hoztam el. Tele van szirszarokkal, de gatyó nincs benne. A zuhany nagyon jól esett, aztán megkockáztattam az egyetlen lehetséges megoldást, egy belső hálós megoldással megfejelt futónadrágot, meg valami csoffadt pólót.

 

Nem csoda, hogy kibillentem. Utolsó hosszabb felkészülési futásom igazából 24 lett volna, benne 10 km gyors, de mondok magamnak, benevezek erre a budaörsi 21-re. Majd előtte futok hármat, a feladatot meg beszúrom. Jó lesz. Rajt előtt ment a műsor a színpadon ezerrel, csak éppen arról nem szóltak a népnek, hogy hülyék-marhák, mucikáim, szét ne szakítsátok magatokat, csináljatok örömfutást vagy fussátok meg a feladatot, akinek van, oszt csill. Félmaratont majd máskor futtok, ez itt most nem az lesz. Kigórtunk pár kilométerjelző táblát a gyanútlan bambák beszopatására, de ez egy másodlagos frissességű pálya-kimérés. Ezt mind nem tudtuk, én meg csörtettem izomból, boldog révületben. Hihetetlen tempóban fogyott a táv, a 10 gyors után még rátettem nyolc lapáttal, őrült PB lesz, most vagy soha. Ha nem csak egy stopper van kéznél, vagy néha előveszem a telómat, akkor rájöttem volna, hogy valami nem stimmel, de így csak a célban vakargattam fejem. Miféle 19.95 km? Kész. Vatafaka. A vörös seggű ördög rúgja szájon. Megfogadtam, hogy ha Balázsék rásegítenek némi szervezéssel, jövőre is megyek és bosszút állok. És hátha akkor majd ebédre is ott maradhatok. A maratonra mindenesetre felpaprikázva érkeztem.

 

Biztosan meglesz. Lubics doktornő szíves közlése volt ez, mikor kértem, hogy adjon egy mancsot bátorításul. Mondtam neki, mi a szitu. Kacsintott. Meglesz. Ernával taktikus rotációban kiálltuk a sportétel- és könyvmegvevős meg a dedikáló sort, neki a könyv, nekem a magnézium kapszulák, utóbbiakat rövidesen gallér mögé döntöm, előbbit meg majd kölcsönkérem. Biztosan meglesz. Gabi 3:45-48 közötti célidőt írt ki. Ez nagyon tetszett. Elhatároztam, hogy a futás alatt, a válságos szakaszban majd Hankásat játszom, mintha mondjuk a Spartathlon kétharmadánál tartanék. Semmi sem állíthat meg, Natin gonosz tapasz. Aztán, ha bejön, amit Gabi kitűzött, akkor jövőre megpróbálok, mondjuk Erényi Tomira ragadni, cél a 3:30. Ezt el is újságoltam neki, mármint Gabinak, az ötös rajtzóna bejáratánál, a Gizion találkozópontban. Udvariasan félrenézett, nem kommentálta.

És személyesen igazította el rajtszámomat. Ez egyébként plusz tíz fókuszforint volt, és nagyon jól jött. A végső elszámolásnál. Biztosan meglesz.

Többszörös identitásban voltam aznap. Sok mindent kellett fejben tartani és megszervezni. Volt a magánszámom, közben meg Ernával a maraton párban. Vagyis plusz egy csip, ezt 21-nél átadom neki, elfutok, a célban meg majd megvárom. Továbbá csapatvezetőként Orsi lányomékat is beneveztem, ők négyes váltót futottak, velük is találkoztam még a ligetben. Megbeszéltük, hogy a célban majd keressük egymást. Lenyújtok és várok, hívjanak, ha ők is beértek.

Csorgató-, melegítő- és ivókörök, rajtba állás, mindig ugyanaz, kivéve, hogy Erna most megvárt, és a kordonon túlról bátorítólag kacsingatott. Előttem olaszok vagy tízen. Kétpercenként körbepacsizgattak, meg jó szerencsét kívántak egymásnak. Meleg volt nagyon a tömegben. Számban az adrenalin íze. Gyere, maraton, ma megeszlek. Az olaszok lenyomtak még két szerencsekört, már cuppogott a cipőm a szirup tócsában. Aztán nagy nehezen elindultunk. Nem néztem se jobbra, se balra, két markomban óvatosan egyensúlyoztam a 100 darab egyforintost, hogy el ne ejtsek egyet se. Tolongás, kocogás, dobok, kapu, csak a fókusz. A világ urának éreztem magam. Mondjuk úgy tíz méteren át, amikor minden előzmény nélkül, orvul rám tört, hogy rögvest bepisálok. Hopszasza.

Hátha kiizzadom, mondogattam magamban, de hittem is meg nem is. Vagy menet közben diszkréten elengedem. Nincs idő pepecselni, majd jól-rosszul megszáradok. Ez is egy lehetőség. Túl kell ezen is esni egyszer, mi? Hősök tere vége, Andrássyra kanyarodás, egyenleg 74 forint. Inkább futni kéne. Stabil 5:20, ma ezt a tempót kell tartani, mi sem könnyebb. Kilégzés három lépésre, harmadik megnyomva, belégzés kettőre. Fújtatós, szerintem a körülöttem haladók nem örülnek neki. Fél óránként betoltam egy gélt, minden állomáson ittam valamit, nem fáztam, nem volt melegem. 8 kilométernél megtámadtam az egyik neogót, műanyag látványpiszoárt, megállapítottam, hogy nem véletlenül álltam meg, és fél kilóval megkönnyebbedve rongyoltam tovább. Negyven másodperc bukó, ez van, 21 kilométerhez 1:53 körül kell majd érkeznem. Érdekes, éppen ennyi az első félmaraton versenyemen futott időm. Jól haladtam, terv szerint. Nagyon vártam a Jászait, és vadul kalimpáltam, hogy Hanka mindenképpen észrevegyen. Ebben nem is volt hiba. Felzúgott az ismerős, bársonyos-karcos alt, gyerrrrünk, Balázs, csak keményen, húzzál bele, és akkora pacsit kaptam, hogy még a margitszigeti szökőkútnál is csípte a tenyerem.

A féltávot pont időben értem el. Messziről hallottam Orsiék csapatnevét, előttem váltottak jó fél perccel, ezek szerint kiválóan haladnak. Orsi lesz a harmadik, most szállt be, hamarosan tehát utolérem, hurrá.

Aztán feltűnt Erna, lekaptam magamról a páros rajtszámot, amit már csak egyetlen luk tartott a derékgumin, jó hogy el nem hagytam. Kezébe nyomtam, és elszaladtam. Legalábbis ez volt a terv, de valójában még egy kilométer múlva is előttem futott. A maraton második fele kezdett felkapaszkodni a hátamra, szőrös karját a nyakam köré fonva. Kis elnehezedés jött, de rendületlenül pörgettem a pozitív gondolatokat. Orsit vizslattam. Mindig tök feketében fut, ilyen kevés van, észre kell vennem. A finom lassulás nem nagyon aggasztott, mert a fő célhoz már elég előnyt szedtem össze. Ha el nem pusztulok, hazaérek. A 30. kilométer még 5.30-al ment, aztán innen 39.-ig szigorúan monoton fogyogattam. Orsit végül 30 és félnél értem utol, nagyot ment, de már alaposan el volt tikkadva. Együtt hörögtünk egy darabig, aztán még a Műegyetem rakparton szétváltunk. Nyomni tovább. Biztosan meglesz.

Meglesz, de döcögősen. Mire Pestre visszaértünk, futásom minden délcegséget nélkülözött már. Hankáztam, Gabiztam magamban erősen, meg számolgattam, hogy állok. A második Zsil utcai fordulónál jó lesz a 3:50, az Bajcsyn elmélkedve a 3:53 is. Tavaly ugye 37-nél álltam le, most túllendültem ezen, vagyis már távolsági egyéni csúcsban voltam. Éppenséggel meg tudtam volna állni, de egyrészt nem éreztem erre ellenállhatatlan, akut késztetést, másrészt az összes következmény áttekintése után a továbbfutás sokkal értelmesebb opciónak tűnt fel. Két lábam, két kis nyomikáim, ki ne csesszetek velem, most már. A Ferdinánd híd alatt lecsúszott két-két pohár víz és kóla, de menni kellett. Hogy van, Dottore? Köszönöm jól. És az egészsége hogy szolgál? Nincs okom panaszra. És minek húzza azt a kötelet maga után? Az a nyelvem. A Dózsa György úton végre beért Erna, a legjobbkor. Látta a mozgásomat, hátba vágott és közölte, hogy most már bevisz a célba. Így is lett. Adott némi sebességet, de főleg reményt, hogy a zombiságnak egyszer csak vége szakad. Ez az összefutás sokkal több volt sima befutónál. Ernának köszönhetem, hogy 2014-ben bicikliről futásra váltottam, ő csinált kedvet a személyre szabott edzéstervezéshez, amit onnantól párhuzamosan nyomtunk, és most személyesen ért ide, éppen időben, hogy berángasson a nagy célba, a nagy napon. Meseszerű. Gilisztaszerű tekergéssel haladtam, és két nyögés között még tudtam óvatosan röhögni is, ahogy fölényes lazasággal föl-le ingázott mellettem. 41-nél próbáltam erősíteni, de ez csak kábé 15 lépésig tartott. Sokan szurkoltak az út mellett, ismeretlenek ordították a nevemet, hogy menjek, toljam, meglesz, és ez baromira jól esett. Közben néztem az órát, a fene egye meg, adják ide azt a rohadt 3:55-öt, ha már idejöttem, de ahhoz most már nagyon igyekezni kell. És 300 méterrel a vége előtt megtörtént a kisebb csoda, beröffent valami tartalék motor, és mégis tudtam hajrázni egyet. Erna persze így is simán lefutott, és a célegyenesben megélt száguldásom is elég vicces billegés volt a befutófilm tanúsága szerint. De. De egyértelműen rá tudtam gyorsulni. Most akkor maradt még bennem valamennyi? Hat forint? Kettő? Ötven fillér? Becsszó, nem tudom. Ez messzire vezet.

Pár perccel később Gabi lába előtt heveredtem le, a nagyszínpad mellett. Fizikailag meg átvitt értelemben is. Maratonista lettél – írta nagylelkűen pont két éve, amikor a közepesen elhülyéskedett verseny végén először célba másztam. Maratonista lettem – most már én is fenntartás nélkül aláírom. És köszönöm. Meleg volt a végén, itt éreztem igazán, a kockakövön elnyúlva, és talán ez el is vitt az egészből 5 percet vagy 8-at. De kit érdekel. Közben megjöttek Orsiék is, vagyis ott voltak már rég. Azt hittem, megelőzöm őket, de befutottak a 915 férfi váltóból 69. helyen, bő félórával előttem. Pedig az egyik fickó futás közben a verseny előtt benyakalt ingyen joghurttól még hányt is. Mint a legnagyobbak.

3:54:57. Nem egyszerűen célverseny volt, hanem az év versenye, sőt, nekem négy év, vagy ha úgy tetszik, minden idők legfontosabb futása. Az lett, azzal, hogy sikerült. 13 perc 57 másodperccel az eddig PB-n belül. Szerintem ez nem rossz. Végig futottam. Az 4 órás álomhatárból faragtam még kövér öt percet. Nyakamba akasztották az érmet, és akkor kicsit meg kellett állni, jól megnézni a földet, és pár másodpercre szakszerűen hüvelyk- és mutatóujjam közé fogni az orrnyergemet. Nem bőgtem, azt nem tudok, csak szemembe esett egy vastag téli irhakabát.

 

OutsideRB

SPAR Maraton beszámoló – Ficzere Juli

Posted on Updated on

A tavaly márciusban futott első félmaraton után hamar megfogalmazódott a következő cél, mihamarabb szeretnék maratont futni. Az egész év jól ment októberben könnyen, jó hangulatban meglett a 30 km. Akkor olyan megállíthatatlannak tűnt a folyamat. Aztán decemberben egy kisebb balesetben részleges keresztszalag szakadást szenvedtem, így az idei tavaszi maraton odaveszett. A három hónap teljesen futás mentes időszak nagyon nehéz volt, és persze utána az állóképesség újraépítése még inkább. Aztán szépen lassan beindult minden, nyárra már mind mentálisan, mind fizikailag nagyon jó erőben voltam.

Aztán eljött a maraton hete. Fejben és térképen végigfutottam a teljes távot, végiggondoltam a frissítéseket. Azt is elterveztem hogy szeretnék egy napot pihenéssel, nyújtással tölteni. Ez végül szombatra adatott csak meg, ráadásul az egész hetem nagyon erős lett munka szempontjából. Szombaton Atival kimentünk átvenni a rajtszámokat, és persze kicsit rá akartunk hangolódni a vasárnapi  versenyre. Lubics Szilvit is meg kellett látogatnom, hiszen az első félmaratonnál is találkoztunk. Egész héten izgultam a verseny miatt hol jobban, hol kevésbé. A Gizionoktól kapott mantrák sokat segítettek: „lehetnék Hanka és szophatnék 246 km-en, de szerencsére én Juli vagyok és csak 42 a küzdelem tárgya”, gondolj arra, hogy te egy “kib.szott futógép” vagy, “ügyesen, csak kezdj el futni és állj meg, amikor szólnak. Elég egyszerű sport.” Szombatra úgy éreztem megnyugodtam. Kicsit meleg lesz de lesz de azért megcsináljuk. Aztán ahogy Szilvinek kimondtam hogy az első maratonra szeretném dedikáltatni a könyvét eltört a mécses. Még jó hogy ott vele

m Ati és befejezte a mondatom. Aztán találkoztam Gabival, lelkes volt, megöleltük egymást biztatott hogy minden rendben lesz. Szombat estére úgy éreztem akitől kellett megkaptam a kellő erőt a versenyre, ezzel feküdtem le.

Egész éjjel jól aludtam, reggel minden zökkenőmentesen ment, a verseny előtti rutin is lezajlott. Még egy utolsó ölelés Gabival és Ernával a rajtban és már indultunk is. Terv szerint haladtam kb. 12 km-ig ahol eléggé összezuhantam mentálisan és egy kicsit fizikálisan is. Hol van még a vége, mit csinálok én itt? De persze rögtön megpróbáltam kontrázni is ezekre a negatív gondolatokra kevés sikerrel. Közben persze a lábam vitt és így hamar odaértem a 16km-hez ahol megláttam az út szélén Hankát. Nem tudom elmondani mekkora öröm volt számomra. Azonnal széttártam a kezem és egyenesen felé futottam és megöleltem. Ez volt az a pont ahol egy új esélyt kaptam a maraton teljesítéséhez. Köszönöm Hanka! Hatalmas energiát kaptam a folytatáshoz. Annyira belelkesedtem, hogy a szigetre felkanyarodva túl is húztam a pulzust, vigyorgó arccal néztem az órán a 180 körüli pulzust. Ajaj nem lesz ez így jó, kénytelen voltam egy kicsit belegyalogolni hogy rendezzem a soraimat. 25 km-ig sikerült ebben a szellemben továbbmenni. Ott már várt az egyik kollégám aki hatalmas mosollyal és buzdítással fogadott amint észrevettük egymást. Itt egy kicsit tudtam panaszkodni, hogy fáradt vagyok meg ilyenek, na de dolog van, mennem kell tovább. A rakpartól tartottam leginkább és alig vártam, hogy elérjünk a 30 km-nél lévő fordítóhoz. Azt éreztem, hogy ha odáig eljutok, onnan már meglesz. Atival éppen itt találkoztam nagyon fájt a lába, elég rosszul mozgott. Váltottunk néhány szót és mentünk tovább. Kicsit izgultam ,hogy a lábfájás miatt ne kelljen feladnia. A 34 km-nél végre feltankoltam kólával ami szokás szerint meg tudott lökni valamennyire. A Westendnél még egy jó adag kóla ami a Dózsa György út környékén el is kezdett hatni. Ahogy megláttam a Hősök terét rögtön elsírtam magam, hiszen mindjárt itt a vége megcsináltam, nem hiszem el. Az utolsó 200m-nél pedig megláttam Atit előttem bicegve. Rákapcsoltam ahogy csak bírtam, hátha kéz a kézben futhatunk be. Ahogy toltam neki a cél előtt meghallottam a nevem újra kicsordult a könnyem és cél után végül Ati karjaiban álltam meg. Mérhetetlenül boldog voltam és nagyon-nagyon fáradt.

Holnap a Futás Ünnepe

Posted on Updated on

Holnap, október 15-én, 32. SPAR Budapest Maraton, a hozzátartozó betétszámokkal, 30 km, 4 fős és és kétfős váltókkal, 10 km-rel.

2017-ben az e-edzés keretein belül rengeteg futót készíthettem fel, hogy ezen távok valamelyikét megtegyék, azt csak tippelni lehet egyelőre, hogy a több, mint 5000 (!) feliratkozóból valójában mennyien követték az edzéstervet és közülük mennyien lesznek ott holnap reggel a rajtban. Mindenesetre sok sikert kívánok és remélem, hogy a 39 hetes közös munka meghozza a gyümölcsét és mindannyian a várva várt idővel érnek célba.

Az első bálozóknak különösen szorítok, nem csak azért, hogy sikerüljön, hanem, hogy felejthetetlen pozitív élményben legyen részük!

A Gizionok pedig:

Maraton
– Erényi Tamás
– Ficzere Julianna – első maraton!
– Farkas László Lupus, 5 órás iramfutó
– Hegedűs Ákos
– Réffy Balázs
– Sárközi Zsolt – első maraton!
– Szigetvári-Surányi Edina Barbara – első maraton!
– Zentai Andrea

30 km
– Sári Nóra

Váltók:
– Sári Erna
– Váczi Eszter
– Nagy Nicol

Reggel f9 és n10 között egy utolsó puszira, ölelésre, tanácsra várom az arra járókat az 5-ös rajtzóna bejáratánál! ❤

 

BSI E-edzés

Posted on Updated on

Rég volt szó a BSI-nél végzett munkámról, gyorsan hiányt pótlok ez ügyben.

Jelenleg futó mass-edzéstervek, amikre feliratkozhatsz a http://www.futanet.hu oldalon:

 

További info

És ezúton is szeretném megköszönni a Sportkontroll szakértő gárdájának a közreműködését!

 

Belus Fruzsi – Vértes Terepmaraton 2017, beszámoló

Posted on

Kezdjük ott, hogy utálom ezt az egész óraállítósdit, nekem, akinek kicsi gyerekei vannak, elég kardinális kérdés az alvás, különösen azóta, hogy egyre kevesebb jut belőle. Persze a hozadékát már szeretem, de a Vértes Terepmaraton előtti vekkertekerés nekem elég nagy érvágás. Na de most magamra vessek, hogy nem bírtam aludni, mert a férjem a versenyemre való tekintettel a nappaliban a kanapén vert sátrat, hogy én nyugodtam alhassak egyedül a hálószobában, anélkül, hogy bármelyik porontyhoz fel kellett volna kelnem éjszaka. Nade. Felébredtem régi idő szerint 4.10-kor, és onnantól nem sikerült visszaaludnom egyáltalán, és az így összehozott 5 és fél óra nem volt éppen elegendő. Miután fetrengtem vagy fél órát, az indulásig tartó időt New Girl részek nézésével töltöttem el, legalább volt a napomban valami szórakoztató is. 🙂

Tomi és anya fél 8-kor vettek fel: a tesóm a maratoni távon, anya pedig a minimaratonon állt rajthoz, így igazi családi kirándulást hoztunk össze. A kocsiban Tomival átbeszéltük a szintrajzot, most én készültem, ő nem, pedig fordítva szokott lenni. Száron a szokásos rajtcsomagfelvétel, gyors öltözködést követően váltottunk pár szót néhány ismerőssel, aztán pikk-pakk a rajtban találtuk magunkat. Azt le kell szögeznem, hogy a mit-vegyünk-fel-a-versenyre-guru én vagyok a családban, de a családom futótagjai sose hisznek nekem, ezért rendszerint túlöltözik a dolgot, és hűledeznek, hogy csak ennyi ruhában hogy vagyok képes futni. Aztán persze 500 méter után rájönnek az igazságra. Na de Tomi kivételesen most hitt nekem, és a póló alól a rajt előtt levette az aláöltözőt, anya bezzeg még melegebb felsőt vett fel, gondolom csakazértis. 🙂

Igazából a verseny első felét visszafogottabban, a második felét pedig orrvérzősen kellett volna teljesíteni. Illetve az edzői utasítás így szólt: a táv második felétől ne tökölj, hanem daráld be a mezőnyt hányásig. 🙂 Na ez jól indul. A tavalyi vétéemen sikerült nagyon jól beosztanom az erőmet, és bár kicsúsztam a 4 órából, mégis szinte az év egyik legjobb versenyeként tartottam számon. Idén is valami hasonlót szerettem volna produkálni, de egy-két dolog sajnos közbeszólt. Na de ne szaladjunk előre.

Kilőttünk, és szépen nagyon figyelve kezdtem futni: tudtam hogy az első 7 km viszonylag szintes lesz, és nagyon nem akartam elfutni. Egész visszafogottan haladtam, koncentráltam folyamatosan a levegőre, a pulzusra. De már az elején éreztem, hogy valami nagyon nem százas, nem éreztem a lábaimban a megszokott erőt. A negatív gondolatokat gyorsan elhessegettem, és próbáltam csak nagyon magamra figyelni, de addigra már ott duruzsolt bennem alattomosan valami, hogy nem lesz ez így jó. Elég sok folyadékot vittem magammal, ezért nem is terveztem mindenhol megállni. Ez alapvetően tök jó ötlet volt, a cipekedést is gyakoroltam, plusz a szolid lendületemet legalább ez nem törte meg. Tomi az első emelkedő végén ért utol, volt némi pszichológiai hadviselés, majd ott hagyott a “farkasoknak”. Érdekes, máskor – már ha éppen bekövetkezik egyáltalán – ez a momentum nem szokott megviselni, de most valahogy érzékenyen érintett. Na mindegy, menni kell, futni jöttem. Alapvetően eseménytelenül telt a verseny, a lefeléket azért megküldtem, próbáltam szépíteni a kevésbé megfutott emelkedőket. Azt hiszem a lejtőzésem elég sokat fejlődött tavaly óta!
Tovább Fruzsi blogjára a teljes beszámolóhoz >>>

 

Ficzere Julianna – Budapest Maraton/30 km beszámoló

Posted on

juli10 hónappal az első futóedzésem után lefutottam a Coca-Cola testébresztő 30km-t ami életem leghosszabb versenye volt. Ha valaki decemberben ezt mondja nekem, biztos nem hiszem el. Még most is csaponganak a gondolataim az ámulás, csodálkozás valamint a megdolgoztam érte persze hogy jól sikerült között. Legjobb versenyem volt ez (az eddigi ötből). Nagyon jól voltam fejben, ki voltam pihenve, remek volt az idő, nem hagytam eléhezni magam.

 

Ha jól tudom, az egyik alapszabály ne próbálj ki semmi újat a verseny napján. Nos vasárnap reggelire tonhalas tésztasalátával és nutelás kenyér kombót választottam amit soha még nem próbáltam. Utólag kiderült számomra ez a jó verseny előtt. Reggeli után gyors öltözés és irány az Árpád híd. Az 1-es villamoson már rengeteg futó tartott a rajtzóna felé, ami emelte az egyébként sem alacsony pulzusomat. A rajt előtti fél óra kicsit fázósan indult, aztán elkezdtek jönni a maratoni táv első futói és megindult a tapsolás és biztatás. Lubics Szilvi is elviharzott:-) Mire tudatosult, hogy hamarosan futni fogok már a rajtban álltam, és egy-két perc múlva már indultunk is. A tervem az volt, hogy a sebességet 6 alatt tartsam úgy hogy a Gabi által adott pulzusértékeket is tartsam valamint, hogy ne álljak ki minden frissítőpontnál.

A szokásos pisilhatnékom persze néhány kilométer után rám jött, most már tudom az izgalom teszi. Az első frissítőnél ki is álltam, de néhány perc várakozás után sem jutottam be a kék dobozba így inkább tovább mentem. Végül a célig nem is kellett:-)

Az első 5-7 km a saját tempóm megtalálásával telt így azon vettem észre magam, hogy visz a tömeg, a pulzusom pedig az egekben. Mire a Margit hídhoz értem már beállt a tempó, és már vártam, hogy az első Gizionnal pacsizhassak, de sajnos Hankát elszalasztottam. Még szombaton becsukott szemmel lefutottam a teljes távot, így tudtam, hogy a budai rakpart lesz a legunalmasabb szakasz. Időnként ránéztem az órámra, hogy tartsam a tempót, gyönyörködtem a városban, a lényeg az volt, hogy jelen legyek. Észrevettem, ahogy nem voltam tudatos olyan érzésem volt mintha bealudtam volna, nem tudtam mi történik körülöttem és fokozatosan lassultam. Erre a tudatos jelenlétre a táv végéig figyeltem.

Az ízületi fáradság első jeleit  a Szabadság hídhoz érve éreztem először, itt ettem egy gélt és ittam kólát és arra gondoltam, hogy délután és a jövő héten más dolgom sem lesz mint kipihenni a fáradalmakat. Szóval abba kell hagynom a nyavalygást és oda kell tennem magam a hátralévő részben.

A legmeghatóbb pillanat a pesti rakparton a Erzsébet hídnál ért amikor átléptem a félmaraton távját. Néztem az órán az időmet, újabb egyéni csúcs (2:07). Vigyorogtam egy nagyot és az eddiginél nagyobb lendülettel futottam tovább, sorozatban előztem. Elkezdtem matekozni. Lehet mégis meglesz a titkon remélt idő? A Bajcsy-Zsilinszky útra fordulva már vártam, hogy Katival találkozzam, és ráébredtem csak 8 km és célban vagyok. A Ferdinánd híd alatt feltöltöttem magam kólával, szőlőcukorral, mert már nem akartam később megállni frissíteni. Meglepő volt, hogy a hátralévő részen mennyi futó sétált, és milyen sokat tudtam előzni. A Hősök terén a rengeteg ember és a zene adta az erőt, hogy a még bennem rejlő energiák segítségével a lehető leggyorsabb tempóban érjek be. Erre annyira koncentráltam, hogy a célban elfejlettem mosolyogni a jó célfotóért. Néhány könnycsepp is kigördült, amikor a nyakamba akasztották a befutóérmet. Amikor néhány perc múlva megérkezett az sms az eredményemről (03:05), már igazán tudtam örülni. Szuper verseny volt!

Utólag végiggondoltam miért is sikerült jól ez verseny. Úgy érzem a sok feltétel közül a leglényegesebb, hogy végre hittem magamban, hittem az elvégzett edzésmunkában. Ez adta az erőt, hogy futás közben túl tudjak lendülni a holtpontokon. Végül egy Giziont sem vettem észre, ebben még fejlődnöm kell:-)

Verseny után a beszélgetés Gabival, és a Gizion csoport beszámolói tették még felejthetetlenebbé ezt a napot.