Budapest Maraton

SPAR Budapest Maraton – Bán Andi, beszámoló

Posted on

Részt vettünk a bemelegítésen, futottunk kicsit lassan a tömb körül, majd be a zónába.
4 gélt, fél liter isot és pár sótabit vittem magammal. Nagyon jól voltam, jól éreztem magam, kortyolgattam az isóból, majd kb 9 km-nél megittam az első vizes zselét, amire nem kellett inni, de 10-nél elvettem egy pohár vizet, egy korty és futottam is tovább.

14 után volt a következő pont, ahol egy pillanatra megálltam, amíg bevettem vízzel a sótabit. Minden nehézség nélkül mentem tovább. Ekkor már arra gondoltam, hogy a 33-as futásnál, igaz, hogy magasabb pulzuson kellett akkor futnom, de 16 után erősen elfáradtam, és vajon itt majd mikor jön el ez a helyzet, hogy elfáradok, meddig megy így ez a tempó ezen a pulzuson. Majd úgy éreztem, hogy a tervezett 20 előtt beveszem a következő zselét, amire már inni kellett, ez kb 18-nál volt. Tehát itt is volt egy pillanatnyi megállás, majd ezután 20-nál, vagy 22-nél vettem be a sótabit vízzel, itt is volt egy kicsi leállás. Majd szépen ment tovább a futás, még mindig az eddig tartott 5:40 körüli tempón a megadott pulzuson. Ezek után azon gondolkoztam, hogy 27-28 körül be kellene vennem a következő zselét, amihez kell víz, de nem tudtam, hogy lesz-e vajon ott pont, mert eredetileg 31-re terveztem.

Az első hosszabb emelkedő az eddigi hidak után itt volt a visszafordítónál, ahol két éve, mikor itt futottam, nem tudtam már felfutni, most simán, de figyelve a pulzust, baromi jó érzés volt. Ez volt az a pont, ameddig akkor megállás nélkül bírtam futni. Majd arra számítottam, hogy 27 körül van váltópont, akkor biztos lesz víz is, így bevettem a zselét, és bár nekünk nem volt kirakva víz, csak kicsit beljebb a várakozó futóknak, odamentem, és ittam egy pohárral, itt kicsit le kellett mennem az útról, de nem volt túl sok idő, rögtön futottam tovább.

Az Árpád hidat szintén simán megfutottam (két éve itt is sétáltam), majd a szigeten már nem volt saját isom, ezért ott ittam azt, kicsi séta, ezután felfutás a Margit hídra, ami elég hosszú, de szintén simán ment. Talán ezután, kb 34 körül kezdtem érezni a lábaim, hogy fáradnak, de ezenkívül minden ok volt, minden más bírta. Számolgattam mikorra érhetek be ilyen tempót tartva (baromira örültem, hogy szinte fáradás nélkül futok egy egyenletes tempót), és tudtam, hogy így kb 4 után 1-2 perccel, aminek nagyon örültem, hiszen sokkal jobb annál, mint amire számítottunk (4:10). Az mondjuk igaz, hogy úgy éreztem, gyorsítani nem tudok már úgy ahogy mondtad, innen fokozatosan. Arra gondoltam, hogy tök jó ez a tempó, ha így marad, majd az utolsón erősítek, ha tudok.

És itt talán jutalomként, vagy tényleg nem tudom miért, de megengedtem magamnak kicsit hosszabb sétákat a frissitőpontokon, 35 után, majd 38 után, ott két pohár kólát is ittam, amit addig nem. Pedig éreztem, hogy jobb lenne a lábamnak futni, mint megállni és újra indulni, és mégsem tudom miért nem küzdött bennem a versenyszellem, hogy behozzam 4 alá?! Arra gondolok, hogy ez annyira nem volt opció, el sem képzeltem ilyen lehetőséget, és olyan baromi büszke és elégedett voltam az addigi futásommal, pedig még azt is gondoltam, hogy bánni fogom, de akkor meg rögtön azt gondoltam, hogy miért bánnék egy ilyen szuper (nekem) eredményt, na ez elég paradox így leírva, biztos nem is érthető, úgy, mint a fejemben. Most persze már bánom, jó a lábaim tényleg fáradtak voltak, de megálltam még egyszer 40-nél vizet inni a sótabira, hát nóóóórmális?!  De ezután simán visszaálltam a tempómba, majd az utolsót meghúztam 5:20 körül. Basszus tuti meglett volna 4 alatt, ha nem vagyok a végén ilyen fegyelmezetlen, ezért is nem vagyok jó tanítónőnek, mert nem vagyok elég következetes, amellett, hogy nem tudok 30 gyereket túlkiabálni 🙂

Na, hát ilyen volt, azért nagy boldogság van!!!! De amilyen hülye vagyok már attól félek, hogy úgysem fogok tudni többet ilyen jól futni, és akkor itt jön be, hogy akkor meg miért nem vittem be 4 alá?! Nagyon szuper futóidő volt, felhős, 14 fok körül, néha esett, hol jobban, hol kevésbé. Erről jut eszembe, a nedves aszfalton csúszik a Nike Vomero. Ezt már tudtam, tapasztaltam, csak elég fura, hogy egy ilyen cipőnél erre nem figyelnek, más márkánál nem tapasztaltam még ilyet. Mikor esett, akkor minden lépésnél, illetve elrugaszkodásnál éreztem a csúszást, mikor egy kicsit felszáradt már nem, a felfestéseken meg szabályosan csúszkált. Ezzel egyébként nem foglalkoztam, csak megjegyeztem.

Nagyon hálás vagyok Gabi, mert szuperul formába hoztál, még így is, hogy az utolsó két hétben a takonykór miatt nem tudtam mindent beleadni az edzésekbe, és ez eléggé meg is viselt lelkileg így a verseny előtt.

SPAR Budapest Maraton – Takács Gábor, beszámoló

Posted on

A Gizionok idén két iramfutót állítottak ki a SPAR Budapest Maratonon. Takács Gábor a 4 órás, míg Farkas Lupus László az 5 órás időre vágyókat igyekezett besegíteni a célba.

Íme Gábor beszámolója

Régi álmom valósult meg tegnap: mégis iramfutó lehettem a 35. SPAR Budapest Maratonon. Nyáron írtam a BSI-nek hogy szívesen beállnék, de sajnos már be volt töltve minden poszt. Aztán múlt hétfőn – egy nappal az UB után – kaptam egy üzenetet, hogy sérülés miatt két hely is megüresedett: 3:45-ös és 4:00-ás időre kellene ember. A négy órásat választottam, részben mert egy héttel az UB-n futott miniultra után nem akartam túlerőltetni magam, részben pedig azért, mert talán a négy órás célidő a legfontosabb a mezőnyben, ezt nagyon sokan célozzák meg.

(Kép forrása: fb.me/GergelyZakanyPhotography)

Egész héten készültem a feladatra – most nem is annyira edzésekkel, mint inkább mentálisan. Iramfutónak lenni úgy vélem hatalmas felelősség, itt messze nem az önös érdekek számítanak. Sokan, főleg kezdő futók, első maratonjukra készülők alapozzák az iramfutóra a tempót, ezzel feltéve mindent: az egész éves felkészülést, a sok-sok edzésmunkát, stratégiát, frissítést az iramfutó vállára. Fejben nagyon együtt kell lenni a mezőnnyel, végig megfelelően motiválni kell a velünk futókat. Ezt tudtam, de egy dolog tudni, és egész más dolog mindezt átélni, megélni.

Még rajt előtt, ahogy mászkáltam a sátrak között, hallottam ahogy a nevem említik mint iramfutó. Mámoros érzés volt, hihetetlen. Aztán Attila arról kezdett beszélni a mikrofonba, hogy nem véletlenül vannak párban az iramfutók, hiszen ők is emberek, előfordulhat hogy egyikük lesérül, kiesik, problémája támad. Kissé összeszorult a torkom, mert bár jó formában éreztem magam, és a négy órás maraton azért különösebb erőlködés nélkül megy, azért csak nem akartam én lenni a rossz példa akit aztán majd emlegetnek. Igen, jó formában voltam, azonban két nappal a maraton előtt egy lassú 5 kilométeres futáson sikerült összeszednem némi vádligörcsöt. Vasárnap reggel ez még érezhető volt, de semmi komoly.

Az iramfutó társam Karlowits-Juhász Tamás, Carlos lett. Tapasztalt iramfutó, végig nyugodtan, izgalom vagy rágörcsölés nélkül futottunk. Remélem ebből minél többet éreztek a futóink is. Elég korán beálltunk a rajtzónába, szinte még teljesen üres volt. Utánunk kezdtek jönni a többiek, sorra ökölpacsiztunk, Carlosnak is és nekem is sok ismerősünk futott velünk. Még rajt előtt megállapodtunk hogy picit felülírjuk a kapott iramtáblázatot, és finoman lassuló profilt fogunk futni. Általában ez a jellemző a négy órás maratonistákra, főleg az elsőbálozókra. Igen ritka hogy ilyen célidővel valaki két egyforma 21km-t fusson, esetleg 10-20 másodperc különbséggel. Így viszont picit gyorsabban, 5:25 – 5:30 közötti tempóval kellett indítanunk. Az elején ennyi belefér, ez messze van a klasszikus elfutástól, így is úgy kellett visszafogni a futók lendületét, hogy ne rohanjanak a lelkesedéstől.

(Kép forrása: fb.me/GergelyZakanyPhotography)

Rajt! Nagyjából 8 perccel indultunk kilenc óra után. A lehető legtökéletesebb futóidőt kaptuk: erősen felhős ég, minimális légmozgás, 12-13 fok, olykor kis permetező eső, de épp csak annyi hogy kellemesen lehűtse az átforrósodott izmokat. Kívánni sem lehet jobbat. Az első pár kilométer eseménytelenül telt, páran futottak előttünk, mögöttünk viszont hatalmas tömeg gyűlt össze. A terv szerinti 5:25-öt futottuk egészen a negyedik kilométerig, itt jött egy frissítőpont, ahol kicsit visszalassítottunk, igyekeztünk minél rövidebb megállásra bíztatni a többieket. Mondjuk itt még nagyon könnyű dolgunk volt. Jött az Attila út, majd az alagút, ahol jó kis zajt csaptunk, ami átragadt a többiekre is. Addig jó amíg a hangulat jó, és őszinte a mosoly.

A grafikonon szépen kirajzolódnak a frissítőpontok, ilyenkor fokozottan oda kellett figyelni a többiekre. Nincs megállás, víz, ISO, banán elvesz, felszív, fut tovább! Carlosszal annyira lassultunk le, hogy a tömegből minél több futót tovább tudjunk vinni, aztán uzsgyí utánuk. Eléggé az elején voltunk még, nagyjából egyben maradt mögöttünk a tömeg, belesétáló futó itt még nem volt.

Tovább a teljes bejegyzéshez Gábor blogjára >>>

SPAR Budapest Maraton – Sári Nóra, beszámoló

Posted on

Egy augusztusi szombat estén, lefekvéskor:
– Mikor kelsz? Futsz?
– 5:15-kor.
– Hát, te hülye vagy.
Ekkor dőlt el, hogy megpróbálom. Harmadszor.
De jó sok időbe telt, mire ismét enyém lehetett a maraton.
Hat éve estem át a tűzkeresztségen, 4:48-as idővel, egy pokolian meleg októberi napon.
Aztán Gabi lett az edzőm, aztán szültem egy gyereket. Sokáig nem készültünk ilyesmire.
Két éve viszont a rajt előtti utolsó pillanatban fújtam visszavonulót a MaratonFürednél, mivel a köhögésem nem múlt; aztán az Ultrabalaton, majd a Sárival lezajlott történések egyszerűen elsodortak.
Olyannyira, hogy bár rész-sikereket elértünk (mégicsak lenyomtam egy sub3 órás 30-ast), nem tudtam kibontakozni.
Hiányzott az a sikerélmény, ami akkor jött, amikor Gabival kezdtem a közös munkát: 2015 tavaszán produkáltunk egy 1:55-ös félmaratont. Erre rácsodálkoztam.

Az elmúlt években lelkiismeretesen gyűrtem az edzéstervet minden héten, de mindig úgy sejtettem, hogy több van bennem – csak nem most van itt az ideje, hogy ez ki tudjon jönni. Örökké fáradt voltam, és az elmémet bizonytalanságérzet uralta.
Ez a futásaimat is beárnyékolta. Gabi akárhogy igyekezett belőni, de az egyébként belőhetetlen pulzusaimra (melyek fekvése örökké változott a leterheltségem és az időjárás függvényében…) lehetetlen volt optimális terveket készíteni. Ahhoz viszont nem bíztam eléggé magamban, hogy RPE (Rate of Perceived Exertion) szerint fussak.
Szóval, így elszórakozgattunk.

Tél előtt jött a gondolat, hogy akkor csak meg kellene próbálni a távot, mielőtt majd túl melegre fordul az idő.
Ismét edzettem a tavaszeleji balatoni maratonra. De ide sem jutottam el, pedig a felkészülésem 95%-a lement. A családot letarolta az influenza, nekem antibiotikumot is rendelt az orvos.
Átneveztem egy április 20-ai rábaközi helyszínre, de azt meg elvitte a covid. Nem mintha felépültem volna addig annyira, hogy lefussak 42 km-t.
Hát, elkedvetlenedtem piszkosul. Mi ez, szerencsejáték? Kétszer is becsülettel felkészülök, nagycsalád mellől… és semmi??
Ráadásul bejött ez a karanténosdi, ami idegileg rendesen próbára tett, mint mindenkit.
Nem részletezem, mert mindenki átélte, aki otthonról próbált boldogulni sulis-ovis gyerekek mellett.
De tény, hogy futni ekkor kezdtem el normálisan.
Mi történt?
Ahogy Buddha mondja (nem szó szerint): „akkor kezdesz el élni, amikor elengedsz dolgokat”
Először is, el kellett engedjem a pulzuskontrollt, mert beláttam, semmi értelme. (Gabi már korábban mondta, de nem tudtam meglépni.) A hosszúra nyúlt lábadozás feje tetejére állította a ketyegőmet meg légzőkémet.
Aztán én annyira, de annyira tele voltam frusztrációval, hogy amikor eljutottam futni, szó szerint robbantam az aszfalton. Dehogy nézegettem én az órát!
Tét pedig nem volt. Mikor lesz itt egyáltalán verseny, 2021 végén, mire lesz vakcina?
A heti négyből örültem, ha eljutottam háromra, az erősítést szinte elfelejtettem.
Röhejesen, tökéletesen káoszosnak tűnt ez az egész!
Elkezdtem szárnyalni, szó szerint. Félő volt, kifulladok, de csak egyre jobban ment. Gabi azt írta: „helló, végre megérkeztél?”
Május végén lezajlott egy sokkoló rosszullét Sárival. A legtöbb szülő nem, vagy nem igazán gondol a legeslegszörnyűbbre, ami megtörténhet, de minket megcsapott akkor ennek a szele.
Azóta nem ismétlődött meg, hála istennek. De ez a pár nap kórház, és a szembesülés azzal, hogy Sári helyzete komplex törődést igényel és tartogathat még meglepetéseket, szó szerint térdre kényszerített.
A futást folytattam.
Éreztem, hogy szükségem van keretekre, amik segítenek megtartani. A lelkem elzsibbadt, de a lábaim vittek.
Nem lehetett tudni, hogy mikor lesz verseny, vagy hogy lesz, jön-e még kórházas epizód, ezért különösebben nem is érdekelt. Nem volt céldátum, semmi, csak hétről hétre haladtunk.
Átíródott bennem a kód: tegyél meg mindent ma, de ne idegeskedj a holnapon, a jövő héten, mert úgysem tudod, hogy mi jön. Az élet zajlik: te ne hagyd, hogy a gondolataid megbénítsanak. Milyen egyszerűen hangzik, igaz? Csak az embereknek egy élet (fele) kell, mire ezt megértik.
Közben elengedtem ezt a túlfrissítést is, rájöttem, hogy a kevesebb több. Mekkora segítség volt! Akinek háborog állandóan a gyomra, ne egyen szilárdat, előtte se, és bízzon kicsit jobban magában. Teljesen rászoktam a Vitargo löttyre, és felfedeztem a sótablettát, minden 5 km-re bekaptam egyet. Működik.
És szerelmes tulajdonosa lettem időközben egy Hoka cipőnek is. Mi a fenének nem vettem meg korábban? Mert azt hittem, hogy nem is vagyok igazi hosszútávfutó…?
Eltelt a nyár, ráfordultunk az őszre. Két pénteken futottam meg a két leghosszabbat, a kétszeri 35 km-t. Bitang hosszú volt, de simán kibírható. Látni való volt, hogy össze vagyok rakva.
Már csak el kellett menni letolni mind a 42-őt.
Itt megint volt egy kis varia, az áprilisról szeptemberre áttolt alkalmat is törölték, úgyhogy nem volt mit tenni, maradt a rakpart-futam, a rendszerint túl meleg SPAR. Imádom a vénasszonyok nyarát, de nem versenyen és nem betonon. Viszont tudtam, hogy „odamész oszt lefutod” Tamás fog frissíteni, ő pedig a szikár egyszerűségével tovább lök akkor is, ha lankadnék.
Igazság szerint még a múlt héten sem voltam meggyőződve, hogy erre sor kerül. Picit jól jött nekem, hogy az ország a tesztelési kapacitásainak végére ért, legalább nem tudtak már rekordok dőlni… nem fújták le a versenyt.
Az idő most tökéletesnek bizonyult, 15 fok sem volt. A nap is kegyeskedett a fenekén maradni a felhők mögött, akik viszont időről időre engedtek egy kis hűsítő vizet ránk. (Pedig mennyire zokon szoktam venni az esőben futást)
A maratonról sokat nem tudok írni. Mert amit írnék, arra a régebbi énem is azt mondaná, hogy lóf.szt, ilyen úgysincs.
De az igazság az, hogy nem sok szenvedés szorult bele. Átlag 5:50-es tempóban egyenletesen, stabilan végigmentem rajta, a 32.km-en a Margitszigeten hangosan dudorásztam a „Killing me softly”-t, és hülyéskedtem Zákány Gerivel, a fotóssal.
Vártam, hogy időről időre találkozhassak Tamással, minden befutó üzenetet elolvastam a mobilon (a gyerekeknek válaszoltam is – Gabi ne kapj agyvérzést légyszi, de egy mentális forintocska sem gurult el eközben), nem volt kapkodó légzés, sem rossz gondolat, csakis pozitív, a felszabadult magabiztosság, hogy ez bizony jól megy, és jé, a 4:15-ös iramfutók még mindig mögöttem vannak (bár róluk meg is feledkeztem aztán).
Biztos, hogy a pár nappal azelőtti turbó infúzió is közrejátszott abban, hogy a 31-32. kilin korábban rendszerint tapasztalt fáradás is kitolódott valahova 36. környékére! Hihetetlen volt, hogy a rettegett holtpont nem jön, pedig a tavalyi 30-ason is volt benne részem, tudom milyen. Szépen vittek a lábak, egy-kettő, egy-kettő, trap-trap, dibb-dübb, előzgettem, esőnél fejkendőt igazgattam, hajat rázogattam, bámészkodtam ide-oda. Semmi becsavarodás.
Ha volt hibázás, akkor ott rontottam, hogy hiába próbálkozott Tamás a 38. és 40. km-nél is, már nem tudott rávenni a frissítésre. Addigra felkavarodott a gyomrom, erősen vágytam a kaland végére, emiatt az utolsó 1-1.5 kili már kissé kínlódósra sikeredett – de ennyi igazán belefér. Ugye? Szóval, ezt még lehet gyakorolni, hogy a fináléra is maradjon erő.
Nagy meglepetés volt 4:08-on belül beérni. Csak pislogtam a célban, gondoltam, beragadt a kijelző óra, vagy összekeveredett a fejemben a matek, bruttó idő vagy nettó vagy mi van. Valahova 4:22 környékére vártam magamat. Ezek szerint mégis megtanultam ismét futni.
Nem szóltak a fanfárok, nem integettek le a fürtös hajú angyalkák az égi oltárról és megüdvözülés sem jött. A szélsőségesen intenzív érzések egy ideje elkerülnek, és ez teljesen rendben van.
Egyszerűen csak örültem, örültem, és mély hálát éreztem, hogy végre sikerült…
ui: másnap az éveim számra is 42-re kerekedett – kaptam is egy új Hokát.