beszámoló

SPAR Budapest Maraton – Takács Gábor, beszámoló

Posted on

A Gizionok idén két iramfutót állítottak ki a SPAR Budapest Maratonon. Takács Gábor a 4 órás, míg Farkas Lupus László az 5 órás időre vágyókat igyekezett besegíteni a célba.

Íme Gábor beszámolója

Régi álmom valósult meg tegnap: mégis iramfutó lehettem a 35. SPAR Budapest Maratonon. Nyáron írtam a BSI-nek hogy szívesen beállnék, de sajnos már be volt töltve minden poszt. Aztán múlt hétfőn – egy nappal az UB után – kaptam egy üzenetet, hogy sérülés miatt két hely is megüresedett: 3:45-ös és 4:00-ás időre kellene ember. A négy órásat választottam, részben mert egy héttel az UB-n futott miniultra után nem akartam túlerőltetni magam, részben pedig azért, mert talán a négy órás célidő a legfontosabb a mezőnyben, ezt nagyon sokan célozzák meg.

(Kép forrása: fb.me/GergelyZakanyPhotography)

Egész héten készültem a feladatra – most nem is annyira edzésekkel, mint inkább mentálisan. Iramfutónak lenni úgy vélem hatalmas felelősség, itt messze nem az önös érdekek számítanak. Sokan, főleg kezdő futók, első maratonjukra készülők alapozzák az iramfutóra a tempót, ezzel feltéve mindent: az egész éves felkészülést, a sok-sok edzésmunkát, stratégiát, frissítést az iramfutó vállára. Fejben nagyon együtt kell lenni a mezőnnyel, végig megfelelően motiválni kell a velünk futókat. Ezt tudtam, de egy dolog tudni, és egész más dolog mindezt átélni, megélni.

Még rajt előtt, ahogy mászkáltam a sátrak között, hallottam ahogy a nevem említik mint iramfutó. Mámoros érzés volt, hihetetlen. Aztán Attila arról kezdett beszélni a mikrofonba, hogy nem véletlenül vannak párban az iramfutók, hiszen ők is emberek, előfordulhat hogy egyikük lesérül, kiesik, problémája támad. Kissé összeszorult a torkom, mert bár jó formában éreztem magam, és a négy órás maraton azért különösebb erőlködés nélkül megy, azért csak nem akartam én lenni a rossz példa akit aztán majd emlegetnek. Igen, jó formában voltam, azonban két nappal a maraton előtt egy lassú 5 kilométeres futáson sikerült összeszednem némi vádligörcsöt. Vasárnap reggel ez még érezhető volt, de semmi komoly.

Az iramfutó társam Karlowits-Juhász Tamás, Carlos lett. Tapasztalt iramfutó, végig nyugodtan, izgalom vagy rágörcsölés nélkül futottunk. Remélem ebből minél többet éreztek a futóink is. Elég korán beálltunk a rajtzónába, szinte még teljesen üres volt. Utánunk kezdtek jönni a többiek, sorra ökölpacsiztunk, Carlosnak is és nekem is sok ismerősünk futott velünk. Még rajt előtt megállapodtunk hogy picit felülírjuk a kapott iramtáblázatot, és finoman lassuló profilt fogunk futni. Általában ez a jellemző a négy órás maratonistákra, főleg az elsőbálozókra. Igen ritka hogy ilyen célidővel valaki két egyforma 21km-t fusson, esetleg 10-20 másodperc különbséggel. Így viszont picit gyorsabban, 5:25 – 5:30 közötti tempóval kellett indítanunk. Az elején ennyi belefér, ez messze van a klasszikus elfutástól, így is úgy kellett visszafogni a futók lendületét, hogy ne rohanjanak a lelkesedéstől.

(Kép forrása: fb.me/GergelyZakanyPhotography)

Rajt! Nagyjából 8 perccel indultunk kilenc óra után. A lehető legtökéletesebb futóidőt kaptuk: erősen felhős ég, minimális légmozgás, 12-13 fok, olykor kis permetező eső, de épp csak annyi hogy kellemesen lehűtse az átforrósodott izmokat. Kívánni sem lehet jobbat. Az első pár kilométer eseménytelenül telt, páran futottak előttünk, mögöttünk viszont hatalmas tömeg gyűlt össze. A terv szerinti 5:25-öt futottuk egészen a negyedik kilométerig, itt jött egy frissítőpont, ahol kicsit visszalassítottunk, igyekeztünk minél rövidebb megállásra bíztatni a többieket. Mondjuk itt még nagyon könnyű dolgunk volt. Jött az Attila út, majd az alagút, ahol jó kis zajt csaptunk, ami átragadt a többiekre is. Addig jó amíg a hangulat jó, és őszinte a mosoly.

A grafikonon szépen kirajzolódnak a frissítőpontok, ilyenkor fokozottan oda kellett figyelni a többiekre. Nincs megállás, víz, ISO, banán elvesz, felszív, fut tovább! Carlosszal annyira lassultunk le, hogy a tömegből minél több futót tovább tudjunk vinni, aztán uzsgyí utánuk. Eléggé az elején voltunk még, nagyjából egyben maradt mögöttünk a tömeg, belesétáló futó itt még nem volt.

Tovább a teljes bejegyzéshez Gábor blogjára >>>

Rotary Maraton Debrecen – Juhász Erika, beszámoló

Posted on

 A visszatérés

A mai maratonom márciusban lett volna, de mint tudjuk ember tervez…

Most már nem is bánom,hogy így történt, mert felkészültebb lettem testileg a műtétek után. Nem volt biztos, hogy megtartják, így bebiztosított a lányom egy virtuális Berlin maratonnal is. Ha ez elmaradna, akkor kinéztem egy szép
utat és Nagykőrösig pont meglett volna a maraton egyedül, Feri frissítésével. De jobb így,emberek,futótársak között végig futni.

Reggel 5-kor keltünk, 6-kor indulás, 8 előtt jó parkolót találtunk és elmentünk a rajtcsomagért, amit hétközben átvettek helyettünk. A csomag késett, így dőlt minden, de beálltunk a rajtba Balázzsal, ahol  kiderült, hogy a chip külön van, ami a kocsiban van a rajtcsomaggal együtt. Mindez rajt előtt fél perccel. Huuu ideg, meg minden, telefonom Ferinél, szóltam a szpíkernek, hogy mi legyen, azt mondta menjek el érte és rajtoljak, ha visszaértem. Megkerestem Ferit menjen el érte, de nem győztem várni és én is mentem,felraktuk a cipőmre és a fm rajtja előtt
befurakodtunk és gyiiii.
Az volt Gabi kérése, hogy semmi idő cél, csak jól essen és az utolsó kört toljam meg /8kör volt/. Így én titkon bíztam csak a 4.15-ös eredményben,a csuklómra feltettem a km célokat amit szerettem volna tartani.
10 km-nél már bő 3  perccel jártunk előre, ami erőt adott, de gondolkodóba is ejtett. Ha így marad, akkor meglesz a 4 óra 15 perces álom idő.
Ehhez képest csak jobb lett 4 majd 5 végül 6 perc is az órám szerint.
Már az 1.körnél tudtam, hogy nem lesz teljes maratoni táv az óra szerint, pedig nekem a Berlin maratont evvel kell igazolnom. Így mikor beértem a 8 kör után, kaptam az érmet és tovább futottam, hogy tuti
meglegyen a 42.2. Hallottam amikor mondja a szpíker,hogy “Horváthné Juhász Erika a célban, de ő fut tovább! Szólni kéne neki, hogy vége a versenynek!” De én csak kocorásztam és jött egy másik futótárs is, aki ugyanígy volt, mint én, teljes maratont akartunk.

A hivatalos végeredményem 4:01:38, de a hozzá futott szakasszal 4:08:54, ami rontott az átlagon, mert nagy kedvem nem volt már hozzá igazság szerint. Az erőm még bírta volna, mert tényleg tudtam gyorsulni a végén és lehagyni olyanokat, akik majd 8 perccel korábban indultak normál verseny helyzetből, nem rástresszelve a chip miatt.
Addig nem is tudtam kik a maratonisták, míg nem csak mi maradtunk a pályán.

Mindent összevetve a térdemnek megköszöntem a haza úton, hogy engedett futni és nem kínoztam magam. Feri szuper egyéni frissítést rittyentett az útszélén, amit nagyon köszönünk (Balázs is). Izó, víz, gél, gumicukor és
pár szem kisperec vitt végig a visszatérő utamon.

Azt mondják a nagyok, hogy maraton után mindig legyen újabb cél, hogy ne égj ki (így voltam az 1. után, nem tudtam hogyan tovább).
Nekem már rég megvan a következő cél, amit részletesen kibeszéltünk a nyaralás alatt Gabival, de én is és Ő is ettől a mai futástól tettük függővé! Remélem elhárul minden akadály és a térdem is igent mond a továbbiakban.
Gyorsan megírtam mielőtt elmúlik a varázs és jönnek a szürke hétköznapok újra. Nagyon elégedett és boldog vagyok!
Köszönöm Gabi a sok-sok türelmet és csitítást mikor beindultam volna.

SPAR Budapest Maraton – Sári Nóra, beszámoló

Posted on

Egy augusztusi szombat estén, lefekvéskor:
– Mikor kelsz? Futsz?
– 5:15-kor.
– Hát, te hülye vagy.
Ekkor dőlt el, hogy megpróbálom. Harmadszor.
De jó sok időbe telt, mire ismét enyém lehetett a maraton.
Hat éve estem át a tűzkeresztségen, 4:48-as idővel, egy pokolian meleg októberi napon.
Aztán Gabi lett az edzőm, aztán szültem egy gyereket. Sokáig nem készültünk ilyesmire.
Két éve viszont a rajt előtti utolsó pillanatban fújtam visszavonulót a MaratonFürednél, mivel a köhögésem nem múlt; aztán az Ultrabalaton, majd a Sárival lezajlott történések egyszerűen elsodortak.
Olyannyira, hogy bár rész-sikereket elértünk (mégicsak lenyomtam egy sub3 órás 30-ast), nem tudtam kibontakozni.
Hiányzott az a sikerélmény, ami akkor jött, amikor Gabival kezdtem a közös munkát: 2015 tavaszán produkáltunk egy 1:55-ös félmaratont. Erre rácsodálkoztam.

Az elmúlt években lelkiismeretesen gyűrtem az edzéstervet minden héten, de mindig úgy sejtettem, hogy több van bennem – csak nem most van itt az ideje, hogy ez ki tudjon jönni. Örökké fáradt voltam, és az elmémet bizonytalanságérzet uralta.
Ez a futásaimat is beárnyékolta. Gabi akárhogy igyekezett belőni, de az egyébként belőhetetlen pulzusaimra (melyek fekvése örökké változott a leterheltségem és az időjárás függvényében…) lehetetlen volt optimális terveket készíteni. Ahhoz viszont nem bíztam eléggé magamban, hogy RPE (Rate of Perceived Exertion) szerint fussak.
Szóval, így elszórakozgattunk.

Tél előtt jött a gondolat, hogy akkor csak meg kellene próbálni a távot, mielőtt majd túl melegre fordul az idő.
Ismét edzettem a tavaszeleji balatoni maratonra. De ide sem jutottam el, pedig a felkészülésem 95%-a lement. A családot letarolta az influenza, nekem antibiotikumot is rendelt az orvos.
Átneveztem egy április 20-ai rábaközi helyszínre, de azt meg elvitte a covid. Nem mintha felépültem volna addig annyira, hogy lefussak 42 km-t.
Hát, elkedvetlenedtem piszkosul. Mi ez, szerencsejáték? Kétszer is becsülettel felkészülök, nagycsalád mellől… és semmi??
Ráadásul bejött ez a karanténosdi, ami idegileg rendesen próbára tett, mint mindenkit.
Nem részletezem, mert mindenki átélte, aki otthonról próbált boldogulni sulis-ovis gyerekek mellett.
De tény, hogy futni ekkor kezdtem el normálisan.
Mi történt?
Ahogy Buddha mondja (nem szó szerint): „akkor kezdesz el élni, amikor elengedsz dolgokat”
Először is, el kellett engedjem a pulzuskontrollt, mert beláttam, semmi értelme. (Gabi már korábban mondta, de nem tudtam meglépni.) A hosszúra nyúlt lábadozás feje tetejére állította a ketyegőmet meg légzőkémet.
Aztán én annyira, de annyira tele voltam frusztrációval, hogy amikor eljutottam futni, szó szerint robbantam az aszfalton. Dehogy nézegettem én az órát!
Tét pedig nem volt. Mikor lesz itt egyáltalán verseny, 2021 végén, mire lesz vakcina?
A heti négyből örültem, ha eljutottam háromra, az erősítést szinte elfelejtettem.
Röhejesen, tökéletesen káoszosnak tűnt ez az egész!
Elkezdtem szárnyalni, szó szerint. Félő volt, kifulladok, de csak egyre jobban ment. Gabi azt írta: „helló, végre megérkeztél?”
Május végén lezajlott egy sokkoló rosszullét Sárival. A legtöbb szülő nem, vagy nem igazán gondol a legeslegszörnyűbbre, ami megtörténhet, de minket megcsapott akkor ennek a szele.
Azóta nem ismétlődött meg, hála istennek. De ez a pár nap kórház, és a szembesülés azzal, hogy Sári helyzete komplex törődést igényel és tartogathat még meglepetéseket, szó szerint térdre kényszerített.
A futást folytattam.
Éreztem, hogy szükségem van keretekre, amik segítenek megtartani. A lelkem elzsibbadt, de a lábaim vittek.
Nem lehetett tudni, hogy mikor lesz verseny, vagy hogy lesz, jön-e még kórházas epizód, ezért különösebben nem is érdekelt. Nem volt céldátum, semmi, csak hétről hétre haladtunk.
Átíródott bennem a kód: tegyél meg mindent ma, de ne idegeskedj a holnapon, a jövő héten, mert úgysem tudod, hogy mi jön. Az élet zajlik: te ne hagyd, hogy a gondolataid megbénítsanak. Milyen egyszerűen hangzik, igaz? Csak az embereknek egy élet (fele) kell, mire ezt megértik.
Közben elengedtem ezt a túlfrissítést is, rájöttem, hogy a kevesebb több. Mekkora segítség volt! Akinek háborog állandóan a gyomra, ne egyen szilárdat, előtte se, és bízzon kicsit jobban magában. Teljesen rászoktam a Vitargo löttyre, és felfedeztem a sótablettát, minden 5 km-re bekaptam egyet. Működik.
És szerelmes tulajdonosa lettem időközben egy Hoka cipőnek is. Mi a fenének nem vettem meg korábban? Mert azt hittem, hogy nem is vagyok igazi hosszútávfutó…?
Eltelt a nyár, ráfordultunk az őszre. Két pénteken futottam meg a két leghosszabbat, a kétszeri 35 km-t. Bitang hosszú volt, de simán kibírható. Látni való volt, hogy össze vagyok rakva.
Már csak el kellett menni letolni mind a 42-őt.
Itt megint volt egy kis varia, az áprilisról szeptemberre áttolt alkalmat is törölték, úgyhogy nem volt mit tenni, maradt a rakpart-futam, a rendszerint túl meleg SPAR. Imádom a vénasszonyok nyarát, de nem versenyen és nem betonon. Viszont tudtam, hogy „odamész oszt lefutod” Tamás fog frissíteni, ő pedig a szikár egyszerűségével tovább lök akkor is, ha lankadnék.
Igazság szerint még a múlt héten sem voltam meggyőződve, hogy erre sor kerül. Picit jól jött nekem, hogy az ország a tesztelési kapacitásainak végére ért, legalább nem tudtak már rekordok dőlni… nem fújták le a versenyt.
Az idő most tökéletesnek bizonyult, 15 fok sem volt. A nap is kegyeskedett a fenekén maradni a felhők mögött, akik viszont időről időre engedtek egy kis hűsítő vizet ránk. (Pedig mennyire zokon szoktam venni az esőben futást)
A maratonról sokat nem tudok írni. Mert amit írnék, arra a régebbi énem is azt mondaná, hogy lóf.szt, ilyen úgysincs.
De az igazság az, hogy nem sok szenvedés szorult bele. Átlag 5:50-es tempóban egyenletesen, stabilan végigmentem rajta, a 32.km-en a Margitszigeten hangosan dudorásztam a „Killing me softly”-t, és hülyéskedtem Zákány Gerivel, a fotóssal.
Vártam, hogy időről időre találkozhassak Tamással, minden befutó üzenetet elolvastam a mobilon (a gyerekeknek válaszoltam is – Gabi ne kapj agyvérzést légyszi, de egy mentális forintocska sem gurult el eközben), nem volt kapkodó légzés, sem rossz gondolat, csakis pozitív, a felszabadult magabiztosság, hogy ez bizony jól megy, és jé, a 4:15-ös iramfutók még mindig mögöttem vannak (bár róluk meg is feledkeztem aztán).
Biztos, hogy a pár nappal azelőtti turbó infúzió is közrejátszott abban, hogy a 31-32. kilin korábban rendszerint tapasztalt fáradás is kitolódott valahova 36. környékére! Hihetetlen volt, hogy a rettegett holtpont nem jön, pedig a tavalyi 30-ason is volt benne részem, tudom milyen. Szépen vittek a lábak, egy-kettő, egy-kettő, trap-trap, dibb-dübb, előzgettem, esőnél fejkendőt igazgattam, hajat rázogattam, bámészkodtam ide-oda. Semmi becsavarodás.
Ha volt hibázás, akkor ott rontottam, hogy hiába próbálkozott Tamás a 38. és 40. km-nél is, már nem tudott rávenni a frissítésre. Addigra felkavarodott a gyomrom, erősen vágytam a kaland végére, emiatt az utolsó 1-1.5 kili már kissé kínlódósra sikeredett – de ennyi igazán belefér. Ugye? Szóval, ezt még lehet gyakorolni, hogy a fináléra is maradjon erő.
Nagy meglepetés volt 4:08-on belül beérni. Csak pislogtam a célban, gondoltam, beragadt a kijelző óra, vagy összekeveredett a fejemben a matek, bruttó idő vagy nettó vagy mi van. Valahova 4:22 környékére vártam magamat. Ezek szerint mégis megtanultam ismét futni.
Nem szóltak a fanfárok, nem integettek le a fürtös hajú angyalkák az égi oltárról és megüdvözülés sem jött. A szélsőségesen intenzív érzések egy ideje elkerülnek, és ez teljesen rendben van.
Egyszerűen csak örültem, örültem, és mély hálát éreztem, hogy végre sikerült…
ui: másnap az éveim számra is 42-re kerekedett – kaptam is egy új Hokát.