beszámoló

Sümeg Trail – Zsubrits Gábor

Posted on

Igazából az egész héten a verseny járt a fejemben, az előkészületek közé tartozott, hogy újra végignéztem az útvonalat. Kiszámoltam, mekkora átlagot kell futnom ahhoz, hogy meglegyen az előzetesen meghatározott célidő.
A pályát négy részre osztottam (nem egyenletesen elosztva, hanem inkább egy-egy nagyobb emelkedőt letudva) és a szintet, meg a fáradtságot figyelembe véve belőttem, hogy milyen sebességgel teljesítsem az adott szakaszt. Ebben segített, hogy végigjártam korábban az egész útvonalat. Ezt többször elővettem, próbáltam megjegyezni, a tempót, és hogy hol vannak a szakaszváltások. Ezen kívül még amennyire tudtam korábban feküdtem, meg többet ittam, és kicsit sósabban is étkeztem, hogy valamennyire feltöltsem a szervezetem. A furcsa az volt, hogy a több alvástól fáradtabb voltam, mint máskor. A csütörtöki és pénteki napot pedig ahogy elő volt írva úgy teljesítettem.
A rajt 10-kor volt, nekem sikerült fél 10-re beérkezni. Gyors öltözés, a maradék időt pedig a bemelegítésre használtam. Annak ellenére, hogy nem volt meg a 15-15 perc a bemelegítésem teljesen jól sikerült, nem éreztem semmi olyan problémát a versenyen, hogy jobban kellett volna bemelegíteni. Meleg nem volt, az égen pedig felhők. Egy fél literes vizet és squezzy gumicukrot vittem magammal, amiből párat még előtte elrágcsáltam. A rajt előtt fontos információk a szervezőktől, itt derült ki, hogy módosítottak az útvonalon, mert a korábbi napok esőzései miatt az egyik lejtő nagyon balesetveszélyes (ez amúgy egy jó döntés volt, ott még a nyári pályabejáráskor is kézzel-lábbal tudtam csak lemászni, pedig jártam az évek során pár meredek helyen). Nem szokásom, de most az elejére álltam a mezőnynek, és ez jól is jött. Elrajtoltunk, egyből a mezőny elejéhez csapódtam, és kerestem a megfelelő iramemberemet, fel is vettem az előre meghatározott tempómat. Próbáltam nem elfutni, de közben jó iramban is haladni, közben néha-néha láttam az órámon, hogy 5 perc/km a sebességem, fáradtság nem volt, teljesen kényelmesnek is éreztem az egészet. 1,5-2 kilométernél rátapadtam egy srácra, és ő húzott pár kilométeren át, majd lelassult, így váltottam egy másik emberre, hogy segítsen feljutni az első emelkedőre. Őt követve értem el az első frissítőpontra, ami 4 kilométernél volt. Itt vált le a legrövidebb táv és ment vissza a városba, én tovább kanyarodtam az erdő felé. A frissítőpontnál pár korty víz a többit a fejre és haladtam is tovább. Az első szakaszomat itt le is tudtam, ezt a tervek szerint sikerült is teljesíteni. Itt egyedül maradtam, de nem is volt baj, mert nem kellett másra figyelnem csak magamra és a következő 2 kilométerig nem is volt semmi komolyabb emelkedő, sőt inkább lejtmenetbe érkeztünk meg a visszafordítóhoz. A 6. kilométer után egy jobbra kanyar és be az erdőbe, innen kezdődik a legnagyobb emelkedő. Itt csatlakoztam újra egy sráchoz, majd később csatlakozott hozzánk pár versenyző a félmaratoni távról. Futva kezdtem neki az emelkedőnek, de hamarosan gyors gyaloglásra váltottam. Igazából lemásoltam az előttem levőket, ha ők futottak, akkor én is, hogy le ne maradjak, de ha gyalogoltak, akkor szintén csatlakoztam. Így utólag belegondolva ez jó ötlet volt, mert egész jó tempóban haladtunk viszont nem futottam el magam feleslegesen. Illetve nem is ment volna végig futva. Eddig nagyjából a terveknek megfelelően haladtam, viszont a gondok nagyjából 7 kilométertől kezdődtek. Először enyhén megszédültem, ez sikeresen kibillentett a koncentrációból. Majd rá nem sokkal kezdtem úgy érezni, hogy kezdek kifogyni az erőből, minden végtagom egyre fáradtabb lett, és a kisebb szédülésekkel párosítva a mozgásom kezdett bizonytalanná válni. Nem is éreztem a talajfogásokat magabiztosnak, és párszor meg is csúsztam vagy megbotlottam, ez plusz igénybevételt jelentett főleg fejben. Kétségbe nem estem, mert egy-egy komolyabb túrán voltam már hasonló helyzetben, de a motivációnak nem tett jót, és a komolyabb rosszullétet elkerülve kicsit visszavettem a tempómból. Ennek ellenére nem szakadtam el a csoporttól, akikkel már a domb elején összejöttem, bírtam a tempójukat és néha még gyorsabb is voltam valamelyiküknél. Az egyik gyalogos szakaszon felfelé gyors vettem a számba pár gumicukrot és ittam a nálam lévő vízből, biztos ami biztos. A dombra felérve valamivel könnyebb volt a helyzet, de még nem az igazi. Innentől volt a megváltozott útvonal. Az út végre lefelé vezetett, leérve pedig szinte sík volt. Nagyjából idáig tudtam használni az előre eltervezett tempómat, mert a továbbiak nekem is ismeretlenek voltak, az órámat nem is nagyon nézegettem már, mindent érzésre csináltam. A következő frissítőpont 9,5-10 kilométer környékén lehetett. Mivel még mindig nem voltam teljesen rendben, ettem egy karika banánt meg ittam vizet és locsoltam is magamra, majd gyorsan tovább. Pár száz méter után viszont kezdtem érezni a javulást, és hirtelen egyszer csak jól lettem. A fejem kitisztult, és magabiztosan robogtam a város felé, mintha nem is lett volna az a nagyjából 3 kilométernyi “szenvedős” szakasz. Azt, hogy mi hozott helyre nem tudom, lehet kezdett felszívódni a gumicukor, vagy a banánszelet esetleg, hogy korábban félig-meddig letüsszentett Lubics Szilvia miközben megelőzött, és ezzel kapott a szervezetem valami pluszt. De innentől már élveztem is a dolgot, sajnos eddigre elég sok hátrányt szedtem össze, bármennyire is igyekeztem, és a maradék táv már rövid volt ahhoz, hogy visszahozzam. A csoport, akikkel tartottam szétszakadt, mert többen a hosszabb távon folytatták. De szerencsére helyette jött egy másik futótárs, akinek igen jó tempója volt, és nagyon meghúzta az én sebességemet is, a további 1-2 kilométeren keresztül, egészen a várig. A várhoz érve, ami a 12. kilométernél kezdődött. Futva indultam neki, de a végén már bele kellett sétálnom, fáradtnak éreztem magam, de azért megpróbáltam megküzdeni vele, és nagy részben sikerült is futva végighaladni a várfalon, majd le a várból. A várból leérve már csak pár száz méter választott el a céltól, innen már sík volt az egész a végén egy kicsi, de annál meredekebb emelkedővel. Itt éreztem, hogy a lábaim már fáradnak, de a célhoz közeledve teljesen felbuzdulva repültem a célba.
Az időm 1:27:10 lett, amivel a mezőny első harmadában végeztem. Itt most nagy felzárkózás, meg előzgetés nem volt. Ahova az első kilométereken beálltam, szinte az egész verseny során ott is haladtam. A célba érkezés után beszélgettem egy ismerősömmel, aki szintén ezen a távon indult, és vele is egy az egyben ugyanez történt, mint velem. Ugyanott, ugyanúgy érezte magát kevésbé jól, szédüléssel, és elgyengüléssel. Így utólag belegondolva, pont a dombra mászáskor sütött ki a nap, és az esős erdő egyből el kezdett párologni, amitől igencsak párás lett a levegő. Emlékszem azon a szakaszon különösen folyt rólam a víz, és levegő sem igazán volt, az ellenőrző pont után, pedig már frissebb  hideg levegő csapott meg, szinte már fáztam. Illetve többektől hallottam, hogy mennyire levegőtlen volt az a domb felfelé, kicsit fura is volt, hogy mások nálam sokkal jobb erőben lévő futok sem tudtak elszakadni tőlem igazán azon a szakaszon. Közben gondolkodtam, hogy vajon elfutottam-e az elejét, vagy a vérnyomásom esett-e megint le (de ezen a mozgás azért segíteni szokott inkább), esetleg nem ittam eleget. Éhes nem voltam, pont jól éreztem magam, és ettem is előtte rendesen, szomjas sem és közben mindig ittam, illetve ilyenkor a fejem is szokott fájni, az egyáltalán nem volt. Én szerintem ez a párás, oxigénhiányosabb erdőrész viselt meg jobban. Ezért kicsit felemás érzéseim voltak a verseny után. A mezőnyben jó helyen végeztem elől mentem és örülök, mikor nincs tele a cél futókkal mire én is beérek. Amiért kicsit elégedetlen az pont ez a középső rész, ahol tudtam volna talán fogni másokon. A célba is jó állapotban érkeztem, fáradtak voltak a lábaim, de fejben most nagyon is friss, ez egy új dolog volt számomra, mert a tavalyi 8 kilométer után nem annyira voltam képben. Összességében élveztem, ez egy kicsit másfajta verseny volt, mint az előzőek. Igazi versenyzés mások ellen, ma nem nagyon volt részemről, inkább kicsit magammal küzdöttem meg, és azzal hogy tartsam mások tempóját és ne szakadjak le.
Reklámok

TDS – Belus Tamás

Posted on Updated on

A végtelen lejtők versenye

VÁLTOZÁSOK

2018. őszén érkeztek az első hírek, hogy nagy változások lesznek az UTMB (Ultra-Trail Du Mont Blanc) egyik távján, a TDS-en. Tavaly 121 km volt a hossza, 7100 méter szintemelkedéssel, amit most 25 km-rel toldottak meg, és még egy hosszú lejtővel és emelkedővel bővült az egyébként is félelmetes hírű pálya. A tavalyi verseny egész jól sikerült, de maradt még benne tennivaló bőven, és valahogy nem akartam kimaradni ebből, ott akartam állni a rajtvonalon az „új” TDS-en. Regisztráltam tehát, abban bízva, hogy a nehezített útvonal kedvét szegi majd sok lehetséges nevezőnek és így nagyobb eséllyel kerülök fel én is a rajtlistára. Nem így történt. Több mint kétszer annyi regisztráló gyűlt össze, mint ahány rajthely volt, így elég nagy szerencse kellett a sorsoláson is. Aztán január elején jött az e-mail, kisorsoltak, kezdődhet a móka. Azzal a lendülettel ki is ragasztottam otthon az új pálya szintrajzát és innentől az épp aktuális versenyek mellett a TDS is mindig ott járt már a fejemben. Sosem mentem még százmérföldes versenyt, és bár a táv most is elmaradt tőle, de a nehézsége miatt a TDS-t már nyugodtan sorolhatom ezek közé. Szóval volt miért izgulni…

 

2019

Mozgalmasan teltek a hónapok. Egy nagy eltévedés után is harmadik lettem a Bükki Hardon, majd egy részleges bokaszalag szakadás tett partvonalra majd két hónapra. Május elején tudtam csak elkezdeni a minőségi edzéseket, mellette pedig folyamatosan csináltam az előírt gyógytorna programot, aminek aztán egy egész jó Vipava30, egy UTH győzelem, és egy nagyon tanulságos Ultradolomites futam lett a jutalma. A július és az augusztus már csak a TDS-ről szólt, Barát Gabi (az edzőm) irányításával szépen alakult a forma, idén is kijutottam pár napra a Magas-Tátrába, és végül sikerült minden szükséges felszerelést is időben beszereznem. Így került a kezemre a Sarkcsillag Sportboltnak köszönhetően egy Garmin Forerunner 945 (ami nem merült le, és a térképes navigációja is nagyon hasznos volt) a fejemre pedig egy új generációs Petzl Nao+ (hála a futocipoteszt.hu-nak), aminek a fénye szinte alagutat fúrt az éjszakába. Az kérdés sem volt, hogy most is Compressport cuccokban futok majd tetőtől talpig.

INDULÁS

Már vasárnap elindultam kis csapatommal, édesapámmal és anyukámmal (ők segítettek tavaly is, már nagyon rutinos supporterek) és hétfőn délután egy év után újra Chamonix utcáit koptattam. Itthon sokszor érzem azt, hogy amit csinálok, az azért nem teljesen normális. Odakint, a száz országból érkezett több mint 10 000 elvetemült terepultrás között viszont teljesen helyénvalónak tűnt, hogy egy bő napon keresztül fussak, másszak, ereszkedjek az Alpok hegyei között. Hétfő este még teszteltem egy kicsit a Nao+-t, ekkor döntöttem el azt is, hogy ezzel rajtolok majd szerda hajnalban és nem a tartalék lámpának betett pici Petzl Bindivel (ami nagyon praktikus kis darab, csak attól tartottam, hogy az első technikás lejtőn nem lesz elég erős a fénye). Kedden már csak a rajtszám felvétel várt rám és a cuccaim összepakolása. A rajtcsomag átvételnél a tavalyi rutin miatt nem olyan nagy volt a sorban a gyomorgörcs, ráadásul összefutottam a fél magyar delegációval. Jól esett látni az ismerős arcokat. Este próbáltam még pár órát aludni, hajnalban pedig a közeli szállásnak köszönhetően kényelmesen elsétáltam a transzfer buszmegállójához.

 (A magyar TDS induló fiúk egy része. Kassai Zoltán, Belus Tamás, File Balázs, Szabó Béla, Keresztes Csaba)

A RAJT ELŐTT

Csípett a reggel, kabátban-pulóverben dideregve vártuk a buszokat, közben Pap Tündivel beszélgettünk a pályáról, a tervekről, reményekről, hogy mennyire nem tudni semmit az új részről, meg amiről ilyenkor beszélgetni szoktak a közeli nagy feladattól kissé megilletődött futók. A Mont Blanc alagút még a szokottnál is rövidebbnek tűnt, a buszról leszállva pedig gyors összepakolás után felsétáltunk Tündivel a rajtba. Még majd háromnegyed óra volt a startig, de máris közel 1000 futó szorongott a rajtzónában. Másszunk be itt, mondta Tündi a kordonokra mutatva. Jól van, végül is magyarok vagyunk, mondtam én, majd a túloldalon állók rosszalló tekintetétől övezve átszuszakoltuk magunkat a túloldalra. Percek alatt lekerült rólunk a kabát, úgy felfűtötte az utcát az 1800 izgatott futó pattanásig feszült teste. Kellemetlenül éreztem már magam a nagy tömegben, vártam a rajtot, ami a szokásos hatásos felvezetés után pontban reggel négykor el is érkezett.

 

A TÚL GYORS ELSŐ 50

A megszokott nagy nekiiramodással indult meg a mezőny, amiből én sem maradtam ki, szerettem volna valamelyest előrébb elkezdeni a hegyet a tavalyinál. Bár az első 7 km-en még nagyon kevés az egynyomos ösvény, de előzni azért így sem könnyű a nagy tömegben, ezért szerettem volna annyi pozíciót javítani a városban, amennyit csak lehet. Az emelkedőt elkezdve mindenkinél előkerültek a botok, kivéve néhány bot nélkül próbálkozó különcöt. Ilyen volt a bolgár Ivan is, ő még kap szerepet később ebben a történetben). Tavaly még én sem bottal mentem, de idén már nem követtem el azt a hibát, egy négy részes karbon Gipron Mont Blanc bottal igyekeztem támogatni a combjaimat. Ütemesen kopogtak a köves úton a wolfram hegyek és hosszan kanyarogtak fel előttem a fejlámpák fénycsíkjai. Itt-ott beszélgetés, nevetgélés, egy kínai srác (a vicces nevű X-Ray Qi) a messze mögötte lévő barátainak kiált hátra valamit ékes mandarin nyelven. Megállom, hogy bele-bele fussak a könnyebb részekbe, próbálom önmérsékletre kényszeríteni magamat. A kényelmes és könnyű Nao+ lámpa közben a rajt óta reaktív módba állítva világítja meg az utat. Olvastam, hogy a tárgyak és terep távolságához igazodó automatikus fényerő zavaró lehet nagy tömegben, de én ezt nem érzékeltem. A lámpa tökéletesen szolgálta ki az igényeimet, könnyű volt és kényelmes, aksit is csak a biztonság kedvéért cseréltem benne 6-7 óra intenzív használat után. Két problémám volt csak vele, de egyik sem volt vészes. Az egyik, hogy kicsit körülményes volt felvenni a második éjszakára, mert össze gabalyodott a keresztpánt, a hátsó tartó pánt és az aksi vezetéke. Ki kell tapasztalnom, hogy hogyan tegyem el, hogy legközelebb ne kelljen ezzel bíbelődnöm. A másik, hogy a jelzőszalagok fényvisszaverő csíkjairól visszaverődő erős fény elég gyakran zavarta össze a lámpa reaktív vezérlését, és ilyenkor hirtelen jelentősen visszavette a fényerősséget. Ez nem túl kellemes, főleg egy tempós lejtőnél, ezért egy idő után már tudatosan próbáltam nem “ránézni” közelről a jelzőszalagokra. Mindent összevetve zseniális lámpa ez, és nagy előrelépésnek érzem a korábbi Fenixhez képest.

A 7 km-re lévő első itató pontra (Checrouit, 6.8 km, 4:59, +767 m szint) egy órán belül érkezem, picit gyorsabban, mint tavaly. A pulzus remek, a kedvem határtalan és szépen tervszerűen elkezdtem a frissítésemet is, amit a Hammer Nutrition állított össze, és ami Hammer gél Heed izóból és Hammer Bar energiaszeletekből állt, illetve három kapszula, az Endurolytes Extreme (a só és ásványi anyag pótlásra), az Anti-Fatigue (a felesleges ammónia lebontására, a fáradtságérzet csökkentésére) és az Endurance BCAA+ (a szükséges aminosavak bevitelére) kombinációjából. A verseny előtt fél órával egy Fully Charged-et is megittam, ami egész jó felébresztett a hajnal egy órai kelés ellenére. Az első pont után folytatódik az emelkedő a Mont-Favre felé. Itt már egynyomos az ösvény, tulajdonképpen egészen a Combal-tónál lévő második frissítő pontig szinte lehetetlen az előzés. A tó felé vezető lejmentnél is így van ez, de nem bánom egyáltalán, jobb is, hogy nem lőjük el a puskaport ennyire az elején. Néhányan azért előzgetnek, ami elég veszélyes, de őket is megértem, senki sem szereti, ha nem a saját tempójában kénytelen haladni. A pont előtt pár km sík következik, jól futható szép széles út egész sok szurkolóval. Bár még nem látszanak tisztán, de lassan elősejlenek a sötétből a hosszú völgyet két oldalról övező meredek hegyek körvonalai.

A második ponton (Lac-Combal, 15,3 km, 5:45, +1337 m szint) csak vizet töltök és gyorsan bekeverek egy izót, minden más úgyis van nálam. Elmajszolok pár részletben egy Hammer Bart, közben azon töröm a fejem, hogy mi baj lehet a tempómmal, mert egyre többen közelítenek meg a mögöttem érkezők közül. De nem volt azzal semmi baj, 5-10 perc múlva alábbhagy az üldözőim lendülete, sőt még nekem kell visszafognom magam a Chavannes hegy előtti újabb vizes-zsombékos sík szakaszon. A hegyet már a 135. helyen kezdem meg, tavaly itt kezdtek el görcsölni a combjaim, ami kisebb fajta sokként ért, hiszen több mint 100 km volt akkor még hátra. Most a botokkal könnyedén húzom fel magam az egész nap legmagasabb pontjára. Előzésekre is jut az energiából, pedig a szűk, itt-ott oldalazós mászós ösvényeken nem sok alkalom adódik rájuk. 2600 méteren bukik át az út a Chavannes-n, fent a nyergen a katasztrófa védelmisek sátra mellett épp felszáll a mentőhelikopter, bizakodom, hogy nem egy sporttársamat viszi le éppen. Az időjárás mesés, még a nyeregponton sem fázom, pedig a szél élénkebb is valamelyest. A magaslatról szétnézve mindenhol ezeket a nem túl vastag bánatos szürke felhőket látni csak, csapadékot nem ígér egyik sem, csak kellemes árnyékos futóidőt. Elteszem a botokat, iszom pár kortyot és megkezdem az Alpettáig tartó széles dózerútat, ami az egész nap leggyorsabb szakasza. Próbálom fogni a lovakat, de így is 4-4:30 közötti kilométerekkel csorgok le a völgy felé és egyre több futót hagyok le, ahogy bemelegednek a lejtőzős rendszereim. Alpetta előtt a patakhoz egy vizes-füves meredek vezet le, ahol többször is majdnem orra esek. A lejtőzésem még mindig nem az erősségem (pedig sokat fejlődtem benne), megváltás az újabb emelkedő, és tulajdonképpen így lesz ez egész nap. Innentől folyamatos finom hullámzással emelkedik az út egészen a Kis-Bernát hágóig, ami szerintem a pálya egyik legszebb része, főleg a hágó alatti Verney-tó vidéke varázsol el, ahogy a tökéletesen tiszta vízben kirajzolódnak a környező csúcsok ikertestvérei. A sűrű törpefenyősben felfelé kanyargó szűk ösvényen én keveredek előre, meghúzom a sort becsülettel, bár kicsit nehéz tenni a botot a keskeny köves ösvényen. Egyre több a szurkoló, allez, vamos, go-go Támász ahogy közeledik a frissítőpont (Petit St Bernard, 35,6 km, 8:48, + 2504 m szint) 6 perccel érkezem hamarabb, mint tavaly, és persze itt sem időzök sokat. Csak megtöltöm az egyik kulacsot meg eszem pár falat kenyeret és meg is kezdem a hosszú ereszkedést Bourg Saint Maurice-ig.

Tovább a teljes beszámolóhoz >>>

Bükk Kapu Trail

Posted on Updated on

Bükk Kapu Trail 24k / 1100m D+
Antal Csabi, Somorjai Ármin és Táborosi Anikó képviselték a Gizionokat a versenyen. Alább Csabi beszámolója, , illetve Ármin és Anikó is hozzátett pár sort.
Antal Csabi- Az idős, a magas, meg én 🙂
Átlag 173bpm / 5:56/km
RPE 8/10 TSS 207
Abszolut 4. Korcsoport 1. (77 induló)
Előzetes elképzelésem szerinti terv az volt, hogy az elején az első tízben próbálok elhelyezkedni és majd a tempó és az ahhoz tartozó pulzus megmondja, hogy tudok-e haladni ebben a csoportban, vagy visszább kell pozicionálni magam.
A rajtnál ennek megfelelően előre mentünk Árminnal. Az első kétszáz méteren hárman kilőttek, vagy 50 m előnyre már ott szert tettek, megvolt a dobogó 🙂 Mondjuk pl. a későbbi győztes Szabó Sándor magyar terepfutó válogatott, azt gondolom, hogy nem velük kell egyelőre versenyeznem a helyezésekért. Álljon itt a tisztesség kedvéért a másik két dobogós neve is, Milata Patrik lett a második, a bronzérmes pedig Khoór Bence.
A pálya vezetése elég furán nézett ki, több hurkot is leírva, három csúccsal, azaz a Kövesdi kilátóhely (590 m) mellett mentünk el háromszor, váltott irányokban.
A pulzust tartottam az utazó zónaként megadott 165-168 bpm alatt, de egy nagy mászással kezdtünk, eléggé nehezen ment. Az viszont működött, hogy az első tízben tudtam maradni. Egy csoportban voltunk olyan öten-hatan, én időnként power walkra váltottam, volt, aki futott folyamatosan, viszont nagy tempókülönbséget nem tudtak felmutatni, tartottam a távolságot, illetve előztem is egy-két pozíciót. A lefelékben nem volt gond, sikerült jó tempót menni, hárman elszakadtunk a többiektől és egy második csoportot alkotva olyan száz méteres távolságon belül haladtunk. Ekkor a hármas csoport utolsó embereként mentem, elöl ment egy idősebb srác, ő végig, azaz a felfeléken is futó mozgással haladt, valamint az első lejtőzésnél előzött meg egy magas srác, jó hosszú léptekkel, ő szintén inkább gyaloglásra váltott a felfeléken, akkor tudtam közeledni hozzá. A három csúcstámadás közül a másodikról való lejtőzés közben utolértem az idősebbiket, akit időközben szintén megelőzött a magas és kiderült, hogy ő már a következő korcsoportban van, kicsit beszélgettünk, aztán kezdődött a harmadik mászás, amely a meredekebb irányból vezetett és igazán kellemetlen volt, megkezdésekor olyan ötven-száz méter hátrányban voltunk a magas mögött. Azt a taktikát ajánlotta az idősebb, hogy ő majd felfelé futva “felhúz” a magasra és aztán a végén a lejtőzésben pedig megtartva az előnyömet mindketten a saját korcsoportunkat hozzuk (spoiler alert, így lett 🙂 ). Közbeszúrnám, hogy a pulzus ebben a szakaszban már inkább a versenyhelyzetben javasolt max. 178 bpm környékén állandósult, hiszen versenyhelyzetben voltam vagy egy órát folyamatosan 🙂 Innentől viszont, ahogy elkezdtem futni felfelé, 180+ környékére emelkedett, de nem akartam küzdelem nélkül elengedni azt a helyezést. Amikor utolértük a magas srácot, akkor kiderült, hogy az én korcsoportom, tehát mögöttem kell tartani mindenképpen. Felérve a harmadik emelkedőre szólt az idősebb, hogy innentől enyém a pálya, toljam meg a lejtőt a célig, volt vagy ötven méter előnyünk a magassal szemben. Legurultam elég durva pulzussal és tempóval (legalábbis számomra), amit a vádlim kezdett nem szeretni olyan 3 km-rel a cél előtt és nemtetszésének görcsölgetéssel adott nagyobb nyomatékot. Úgy láttam, hogy sikerült némi előnyt kialakítani, ezért egy kicsit visszavettem a tempón és sikerült elejét venni annak, hogy a görcs be is rántsa a vádlijaimat.
A frissítésről eddig nem szóltam, a vízbevitelt próbáltam komolyan venni, húsz-huszonöt percenként ittam másfél-két dl-t, lehetett volna több, mert baromi meleg volt, de két kis soft flask-ot vittem csak magammal, nem terveztem hosszúra a pályán eltöltött időt. Ezen kívül két High5 Isogel-t fogyasztottam, meg 3 db fél banánt, ami elég volt szh pótlásként, vízből lehetett volna még több, na, majd legközelebb.
A pálya hátralévő szakaszán már csak magammal versenyeztem (meg a pulzussal, végül max. 190bpm-et is hoztam a végén, kellett a helyezés 🙂 ) és sikerült a negyedik helyen beérkezni olyan egy perc előnnyel a korcsoportomban lévő magas srác ( Galamb Gábor 5.) előtt, aki – mint kiderült- szintén megelőzte a lejtőzésben az időset (Vörös József 7.), közöttük ért be a női első helyezett (Posztós Kitti 6.).
Örülök az eredménynek,  azt gondolom, hogy kezd visszajönni az az energiabefektetés, amit beleteszek a futásba. Nem tudom elégszer megköszönni neked, szuper, ahogy működik ez a közös munka, az edzőtábor pedig egy további óriási lökést adott nekem.
Somorjai Ármin:
2:36:40
Kat. 4.
Reggel felkelve még nyújtottam kicsit, mindkét térdem patent állapotban volt, éreztem, hogy még gyengék, de nem fájtak nem húzódtak. Rajt előtt kis kocogás gimnasztika, majd Go! Jól ment, igyekeztem tartani a kért pulzust, felszerelésben is minimális volt nálam, egy fél literes kulacs a freebeltben meg két gél, amiből csak egy fogyott el, pontokon kóla, víz banán. Második felében nem tudtam annyira nyomni, hogy menjen a 170, de azért nagyon igyekeztem, végig dübörgött a fejemben a “Futóverseeeeny!!!” amikor lassultam volna. felfelé 1-2 ember előzött, lefelé simán otthagytam mindet. Volt egy 60+-os hölgy, olyan szépen előzgetett felfelé, nagyon csodáltam. Ennél a versenynél volt meg az az érzés, hogy most tényleg terepfutok 😀
7 perc alatti átlagom még sosem volt terepen, szóval örömködés van.
Táborosi Anikó
3:18

Reggel indultunk a Bükk Kapu Trailre, amely a fejemben is össze lett szépen rakva. Edzőverseny, plusz, amikor végeztem megyek még 14 kilit a környéken. Ehhez képest semmi nem így alakult.

Szépen bemelegítettem, lassan nekiindultam, és már jött is egy nagy mászás. Ugyanis ez a verseny egy jó nagy szívás, főleg ilyen melegben. 24 kilin van 1100 m szint, amire még Szabó Sanyi is azt írta, h nem sok ilyen verseny van itthon. Szóval mászás, izzadás, 10-kor rajtoltunk nem kevés fokban, megdöglés. Ez így ment 24 kilin át…
Brutál volt, ittam, mint egy ló, a lábaim bírták a terhelést, de a pulzusom magas volt, a szint csak jött-jött, másztam, és megint és megint… Nem toltam neki, de nem is bírtam volna.

Megpurcantam, ahogy beértem. Levegő nuku, hányinger, erő semmi. Álltam egy darabig, és gondolkodtam,h kimenjek-e a plusz 14 kilire… Majd elengedtem, h nem, ekkor kb. fél 2 volt, és 34 fok…Szóval inkább beálltam a kút alá, mert a plusz 14 kili szép kis séta lett volna kint. Aztán persze fél óra múlva bántam, hogy de béna vagyok, gyenge, menni kellett volna…
A versenyről szépen hazaautóztunk, de bennem volt, h a plusz 14 kilit azért sem engedem el, és azt a pulzust is be lehet tartani:) Elég konok tudok ám lenni:-D
Szóval este 7 körül fogtam magam, és jó pulzuszónában, rohadt lassan, de megcsináltam.

Magyar Bankok Sporttalálkozója, 2019 – Kormány Alexandra

Posted on

Tavaly vettem részt először a Magyar Bankok Sporttalálkozóján. Emlékszem, borzasztóan izgultam, egyrészt mert hosszútávfutóként a 400 m sprint teljesen idegen terep volt (vissza is sírtam a nyugis félmaratonokat a halálzónában töltött pályaedzéseken), másrészt mert pár „Csiribiri Bermuda-háromszögben” töltött év után visszatérve a Bankba szinte senkit sem ismertem a résztvevők közül. Végül minden a legjobban alakult: legnagyobb riválisunkat utcahosszal verve értünk célba és aranyéremmel távozhattunk. A hangulat fergeteges volt és kétségtelenül az MKB dicsekedhetett a leglelkesebb szurkolótáborral – igazán jó volt egy ilyen csapat része lenni.

A tavalyi sikeren fellelkesülve a váltóban idén is az első hely volt a cél. Időközben azonban két csapattárs máshol folytatta pályafutását, valamint az utolsó pillanatban egy sérülésből fakadóan még maga az indulás is veszélybe került. A csapatkapitányunk mentette a helyzetet és szerencsére talált olyan vállalkozó kedvű kolléganőket, akik hajlandóak voltak velünk tartani a megmérettetésre.

Az UB után én is megkezdtem a felkészülést. Vártam is és nem is az új feladatot, mert azért még voltak emlékeim a tavalyi hányás közeli, halálhörgős edzésekről és ebből kifolyólag elég nagy gombóc volt a torkomba, ha az atlétika pályára gondoltam. Ez csak még nagyobbra nőtt, amikor Gabi előállt az ötlettel, hogy mi lenne, ha felkészítés idejére átadna Balázsnak. (Korányi Balázs – szerk.) Hogy engem??? Hogy jövök én ahhoz, hogy egy ilyen ikon eddzen? Persze előtörtek az aggodalmak: mi van, ha béna leszek, nem tudom végrehajtani a feladatokat és ami még rosszabb, kudarcot vallok a versenyen és ezzel nem csak magamat égetem be, hanem a közös munkánk eredményességét is megkérdőjelezem….

Aztán elkezdődött a munka és nem volt időm ezen agyalni. Az edzéstervet próbáltam szigorúan venni, de előfordultak a korábban már tőlem megszokott túltolások, amiket Balázs udvariasan, de határozottan állított le 🙂 Mivel látta, hogy hosszabb futás nélkül nem tudok meglenni, beépített a 4 edzés mellé egy opcionális ötödiket, ahol megengedetten „bűnözhettem”, általában max 60 perc erejéig (viszont ezért cserébe tényleg nem nyitogattam tovább a pofonládát 🙂 ).

Ami számomra a legmeglepőbb volt, hogy edzésen 400 m-t nem is futottam, csak akkor, amikor felmérőztünk. Helyette 50/100/150/200, max. 300 m-es sprintek voltak. Az elején nagyon furcsa volt, hogy a hosszú távnál megszokottaknál ellentétben itt pont arra kellett törekedni, hogy minél előbb felpörögjön a pulzus (ami valljuk be, hogy a leggyakoribb edzésidőmben, hajnali 5-kor azért elég nehéz). Mindenesetre a júliusi felmérőn salakon, sima futócipőben mért 1:11.2 bizakodásra adott okot (tavaly a versenyen szögesben, rekortánon 1:11.6 volt az időm, ami a célirányos edzések nélkül mért 1:21-hez képest hatalmas eredmény volt). Persze azóta eltelt egy év, leginkább hosszú futásaim voltak, teljesen más lett a tempó, úgyhogy itt is kb. nulláról kellett kezdenünk az edzésmunkát.

Időközben kiderült, hogy két fronton is helyt kell majd állnom, ugyanis a teniszcsapat is női játékos hiánnyal küzdött. Őszintén szólva voltak kétségeim a nem túl hosszú múltra tekintő teniszjátékom miatt: mindössze két éve került nálam képbe ez a sport, ami remekül kiegészíti a hosszútávfutást (robbanékonyságot és tempót adva annak, miközben a futásban szerzett kondit a teniszpályán remekül lehet hasznosítani), valamint visszavezetett a régen oly szeretett labdajátékokhoz, amit egy, a kosárpályán történt bokatörés miatt kellett megszakítanom. Úgy gondoltam, ha vállalják a kockázatot egy ilyen kezdővel, akkor nem illik visszautasítani a kihívást 🙂

A találkozót idén Miskolcon rendezték. Futásból az elődöntőre péntek este, a döntőre szombaton került sor. A mérkőzések azonban már kora délután kezdődtek, a 400 előtt még egy egyéni és egy vegyes páros meccsen is helyt kellett állnom. Ez szerencsére sikerült is, mindegyik mérkőzést nyertük, úgyhogy meglehetősen feldobódva kocogtam át az atlétika pályára. Ezután következett a futó elődöntő, ahol elvileg csak a futam győzelemre kellett törekedni, amivel sima út vezetett a másnapi döntőbe. Bár tudtuk, hogy nem kell beleadni mindent, de ha fent van a rajtszám és ott vannak a versenytársak, akkor szerintem mindegyikünk a legjobb formáját akarja hozni. Ez sikerült is, az OTP mögött minimálisan lemaradva jutottunk be a másnapi döntőbe. Nagyon örültem, mert a csapatedzőnk mérése szerint 70 mp-et futottam, ami egyéni rekordot jelentett és bíztam benne, hogy a döntőben még jobb lesz (bár az előttem álló egész napos teniszverseny miatt azért efelől voltak kétségeim).

A futam után visszarohantam a teniszpályára és csak bízni tudtam abban, hogy még ebben a késői időpontban is lejátszhatjuk a futással ütköző meccseket. A rivális bank játékosai fair-play díjat érdemelnének, mert nem használták ki a helyzetet, hanem megengedték, hogy utólag lejátszhassam az egyéni meccset, majd megmérkőztünk vegyes párosban is. Mindkettőben nyertünk, így én is nyugodtabban vágtam neki a másnapnak (nyilván addig sem a társam, Zalán elképesztő szereplése adott okot az aggodalomra 🙂 ).

Másnap 9 órától délután 4-ig a pályán voltunk. 3-3 egyéni és 3 páros meccset játszottunk – a versenytársainkhoz képest annyi hátránnyal, hogy sem férfi, sem női versenyző cserénk nem volt – de legalább nem kellett azon taktikázni, hogy ki játssza a következő meccset. A bronzéremért a Raiffeisen csapatával kellett megmérkőzni, akiket végül párosban 6:3-ra vertünk, ezzel kiharcolva a III. helyezést.

Sok idő azonban nem volt örülni, mert egy óra múlva már az atlétika pályán kellett lenni, készülve a döntő futamra. Bár pihenés kevés volt, de legalább nem is tudtam sokat aggódni a futás miatt. Igyekeztem magam azzal nyugtatni, hogy ez „csak” egy kör a pályán, de sajnos túlságosan élénken élt még bennem az előző napi elődöntő élménye, amikor elsavasodva nyúltam végig füvön, és tudtam, hogy fájni fog, de azért jöttünk, hogy mindent beleadjunk és igyekezzünk a legjobb eredményt elérni. S bár meggyőződésem, hogy mindannyian a maximumot nyújtottuk (Ákos például 57 másodpercet, ami a torna leggyorsabb futójának időeredményével egyezett), de sajnos idén az OTP csapata verhetetlennek bizonyult. Próbáltam a lehető legjobban összeszedni magam, de 200 m után éreztem, hogy vészesen fogy az erő és kb. 3 percnek éreztem az időmet, mire végre könnyes szemmel átestem a célvonalon – ehhez képest a 73 mp nem volt olyan rossz, de mégis csalódott voltam, mert éreztem, hogy pusztán a futásra fókuszálva jobb eredménynek kellett volna születnie. Azonban az én döntésem volt, hogy megosztom az erőt és a teniszben kiharcolt bronzéremmel azért értelmet is nyertek a futásban „elvesztett” másodpercek (a váltó arany pedig jóval nagyobb távolságban volt idén, mint az a 4-5 másodperc, amit a legjobb formámat nyújtva tudtam volna esetleg adni).

Tudjuk, hogy sírni csak a győztesnek szabad, de azért kimondatlanul is maradt mindannyiunkban egy hiányérzet – amiből fakadó motivációt remélhetőleg jövőre értékes másodpercekre tudjuk váltani a pályán és visszavesszük az első helyet.

Mindazonáltal nagyon büszke vagyunk a csapatunkra és a többi résztvevő kolléga teljesítményére is, mert a 15 bank közül összetettben idén is a rangos III. helyet tudtuk megszerezni – bár olyen szuper szurkolótáborral, mint amilyen a miénk volt, ez a minimum, amit megtehettünk (beleértve a fb-on a fejleményeket követő Gizion társakat is, akiknek irtó sokat jelentett a biztatása) 🙂

Köszönöm szépen Balázsnak a felkészítést, Gabinak pedig, hogy biztosította ezt a lehetőséget és remélem, hogy jövőre újra nekivágunk ennek a sprint távnak – amitől egyrészt már most gyomorgörcsöm van, másrészt viszont nagyon izgalmas kirándulás a komfortzónán túlra! 😉

Mauerweglauf 100 (Berlini Fal 160 km) – Neubrandt József

Posted on Updated on

Berlin 1.0
Ülünk a vonaton és jövünk hazafelé.
Gabi (sokat fogom emlegetni a következőkben remélem nem fog csuklani) arra kért, hogy mielőbb írjak beszámolót, amíg az élmények frissek. Szerintem így rosszabbul jár, de Ő tudja. 😀

Két és fél évvel ezelőtt kezdtem futni. Akkor a saját fejem után mentem, és mivel “kocka”vagyok, úgy fogtam neki, hogy amit találtam az interneten, azt elolvastam futás témakörben. Így találtam rá Simonyi Balázs blogjára, a “nem azé aki fut” -ra. Ott olvastam először a Mauerweglaufról, a berlini 100 mérföldes futásról. Akkor kb. olyan távol állt tőlem, mint a horgolás vagy a lótenyésztés.

Úgy alakult, hogy egy éve a Deseda ultra számomra is meglepő módon sikerült (140k-t futottam, akkor már Gabi “keze alatt” 30 óra alatt), ekkor döntöttem el, hogy megpróbálom Berlint. Gabi rábólintott, és gyakorlatilag egy évig csak ezen dolgoztunk. Ezért mentem Sárvárra, 12 órát edzeni, meg keltem hajnali 3-kor, hogy “fáradtan menjél futni”. Köszi. 🙂

A képen a következők lehetnek: túra/szabadtériA Második Világháború után kettéosztott országban, olyan sokan szöktek át a nyugati részre, hogy az NDK lakossága évi 3-400.000-el csökkent. Ezért 1961-ben úgy döntöttek, hogy ezt meg kell állítani. A terv része volt, hogy falat húznak Nyugat Berlin köré. Az először csak szögesdrót, később már kettős betonkerítés hivatott meggátolni, hogy az emberek elhagyhassák az NDK-t. Sokan megpróbáltak átjutni a falon, alatta alagútban, felette kifeszített kötélen, vagy csak átmászva. A “demokratikus” oldal vezetői helyénvalónak gondolták, hogy német határőrökkel lövessenek német emberekre. A fal fennállása alatt összesen 125 szökés végződött halállal. A fal nyomvonalán megtalálható az áldozatok fotója, és pár sor halálának körülményeiről. A fal építésének kezdetére, 1961 augusztus 13-ra szervezik a Mauerweglauf elnevezésű emlékfutást. Minden évben egy-egy újabb áldozatra emlékezve.

Az idén azt kérték tőlünk, hogy Dieter Wohlfahrt emlékére írjunk pár szót, és hagyjuk halálának helyén.

 

A képen a következők lehetnek: égbolt és túra/szabadtéri

Maga a verseny augusztus 17-én reggel 6-kor kezdődött.
Eredetileg úgy készültem, hogy csak ketten leszünk Zsuzsával, a feleségemmel, aki eljön két-három pontra meglátogatni. Én pedig előre küldök mindent amire szükségem lehet a következő kb. 24 órában: ruha, cipő, kabát, zselé, lámpa stb.
Régebben említette Gabi, hogy eljön a versenyre. Azután augusztus elején írta is, hogy megvette a repülőjegyet. Ekkor ugrott be hogy írt erről valamit a honlapján: “…ha tehetem, szívesen frissítelek, és legendásan szigorúan tartalak a pályán.”
Gondoltam, ez nem fog ártani.

A képen a következők lehetnek: 4 ember, , köztük Cserta Balázs, Zsolt Hantosi és Gabi Gizibé Barát, , mosolygó emberek, ülő emberek, asztal és túra/szabadtéri

Az igazi meglepetés akkor ért, amikor vártuk őt a rajtnál, és megláttam a fiúkat is, Balázst, és Zsotyeket. Ügyesen titkolták, fel sem merült bennem, hogy jönnek. Itt is köszönöm nekik, tényleg jó, hogy ott voltak. Autóval szinte az összes pontra el tudtak jönni, és így Gabi is folyamatosan tudta érvényesíteni legendás szigorát. 🙂
Az edzői utasítás kb. az volt, hogy maradjunk 134-es pulzus alatt kb 60-70k-ig. Később mehet lassan feljebb, de nem ragoztuk túl, Gabi úgyis jön, majd mondja.
Kb. 95k-ig láttam előre, hisz annyit már futottam egyben. A maradék 65k vakrepülés lesz.

Egy év készülés után, szombat reggel 6 kor elindultunk.
Az 528 egyéni induló hosszan kígyózott ki a városból. Az első pontra nem lett volna értelme jönni, így a másodikon találkoztunk először. Itt nagyjából ki is alakult a dolog menetrendje: a fiúk kereplőznek, Zsuzsa aggódik kissé, Gabi kikapja a kulacsot az övemből, megtölteti sima vízzel amíg körülnézek az asztalon, majd visszateszi az övembe,
és megkérdezi, hogy miért is nem megyek már. Később (70k körül) ez annyiban módosult, hogy szereztek jeget, és a fiúk intézték közben a hideg kólát, sört. Igen sört, mert ez Németország. Itt volt üveges sör sok helyen, sőt néhol csapolt is. Az egy-egy deci nem árt meg alapján ittam is. De nem csak azt, hanem izót, almalét, tejet, és folyadékpótlásnak ettem a görögdinnyét is.
A képen a következők lehetnek: asztal és ételA 24 ponton változatos volt a kínálat, pici szendvicsek, paradicsom, gofri, édes, sós cuccok, gyümölcsök, magvak,
ésszel összerakva, persze szőlőcukor nélkül. 🙂
A második ellenőrzőpont (13k) után elfogyott a város, és követtük a fal nyomvonalát a változatos burkolatú, többnyire aszfaltos, de néhol murvás, vagy kockaköves bicikliúton.
Ekkor még az ég is felhős volt, ideális időben lehetett szépen, nyugodtan haladni a fák között. Szép volt az út.

Az eredeti terv szerint 33k-nál váltottam volna pólóról trikóra, ez eltolódott a 62k-s pontig,“Págel és barátai”-ig. Itt volt online kamera is, és Máté fiam telefonált Oslóból, hogy lát minket. Ez egy ilyen világ. (Hei Gulleråsen! – Gabi )
Itt volt tészta, és meleg leves is, így kértem Gabitól 2 percet.
Szerintem másfél után kérdezte, hogy…akkor mehetünk? Ilyenkor szépen jött velem, kivezetett a pontról, elvette az üres poharamat, és jelezte, hogy “mosolyog a futó”, meg szeretne futómozgást látni. 🙂

Tímea írta a facebookon, hogy délután 5-től velem fut. Gondoltam, Ő biztos gyorsabban halad. De nem siettem sehová, az órámon direkt csak a pulzus, és a megtett távot kapcsoltam be. Biztosra akartam menni, végül is ez az első igazi ultrám.

Az eredeti tervem szerint a 103k-s pontra a 13. és 14. óra között akartam érkezni. Ezzel szemben 12:40-re ott voltam. Megjavítottam a sárvári 12 órás eredményemet is, ez immár 97k. Itt vettem volna fel a lámpát, mellényt, de kikalkuláltuk, hogy van még 2 pontnyi időm. Itt némi közjátékot okozott a meleg, fűszeres leves, ami 2 perc
benntartózkodás után jelezte, hogy jobb lenne kinn. Szerencsére Balázs értett a pillantásomból, és közelebb hozta a kukát, minek következtében a művelet mások számára észrevétlenül zajlott. Zsotyek hozott közben hideg kólát, Így a tervezett időnél később (5 percet kértem, tehát kb. 10 percnél) el is hagytam a pontot. A csapat kb. 3 perc múlva dudált rám, gondolom örömmel látták, hogy futok. Ekkor azért már nehezebben mentek a dolgok. Váltogattam a futást, meg a gyaloglást. De haladtam.

Lakott területre beérve, abszolút külvárosi hangulat fogadott Egy néni, autója motorháztetejének támaszkodva kínált kólát. Később vagy 8-10 ember, gondolom szomszédok, ült a kerítés előtt, székeken, és beszélgetett nagy hanggal egy asztal mögött, az asztalon kóla, almalé, meg sör. Közösségi programként kínálgatták a futókat. Berlinen kívüli részekre jellemző volt, hogy a sétálóktól kaptunk egy-egy biztató szót, tapsot.

A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember, álló emberek, túra/szabadtéri és étel
A csapat elment vacsorázni, így a következő pontot kihagyták. Én meg ott elbénáztam néhány percet. (Gabi nem hagyta volna.) Az egyik önkéntes épp akkor kezdett neki egy dinnye felszeletelésének, de nagyon lassú volt. Ő ráért. Gondoltam, kiveszem a kezéből a kést, és megcsinálom magam. De győzött a lustaság.
Lustaság. Ezen sokat gondolkodtam gyaloglás közben. Nem fáj semmim, nem is vagyok nagyon gyenge, miért gyalogolok? Nem jöttem rá igazából, azt a magyarázatot adtam magamnak, hogy nem elég erős bennem a vágy a jobb helyezésre, a jobb időre. Ekkor látszott már, hogy a tervezett időn jóval belül járok, ha nem csinálok valami hülyeséget, nem lesz gond. Így sokszor engedtem a kísértésnek, és gyalogoltam a következő fáig, oszlopig. Esetleg egy picit tovább…

Azután sötét lett. Néhány bokatörős helytől eltekintve, sötétben is jól lehetett haladni. Egy városi részen követtem az előttem 100 méterrel haladó csapatot, amikor feltűnt, hogy rég láttam jelet. Az órámban volt track, így kiderült, hogy eltévedtünk. Vissza kellett mennem, vesztettem néhány száz métert. A többiek is rájöttek, mert később elém
kanyarodtak. Volt egy német srác, aki duóban futott, ő futotta a második, 90k-s felét az útnak. Rá kétszer szóltam, hogy rossz fele megy. Így jobbnak látta, ha velem marad, nagyjából az utolsó 30-at együtt futottuk.

A képen a következők lehetnek: éjszaka és túra/szabadtéri
Nagyon vártam a sok erdő után a várost. Végre beértünk. Hajnali 2 körül elfutni az East Side Gallery előtt, meg a Check Point Charlie előtt, elég menő dolog.150 után feltámadtam egy kicsit, egyszerűen mert azt akartam, hogy hamarabb vége legyen.

Az utolsó ellenőrző ponton gondolom mindenkit megleptem azzal, hogy nem álltam meg. Nem lett volna értelme, vizem volt, enni már nem kívántam, elindulni úgyis nehéz, inkább haladjunk. Gabi ekkor már mindig mondta, hogy a következő pontig hány zselét, sót egyek. Már azt sem kívántam.

Azután feltűnt a stadion, és szinte hirtelen lett vége.

Kicsit nagy a káosz az időméréssel kapcsolatban. De ami biztos: a tervezett 24 óra helyett 22 óra 27 percet futottam. A versenyt 468 csapat és egyéni fejezte be összesen, ebből én a 229. vagyok, megelőzve csapatokat is. (hi…hi). Az M55 (nyugdíjas) kategóriában a 14. vagyok a 65 indulóból. Ez nem ment volna a Gabi, Zsotyek, Balázs és Zsuzsa nélkül. Nagyon hálás vagyok nekik ezért.
A versenyt 105 egyéni vagy csapat adta fel. Köztük a versenyben kb. fél órával vezető holland Lantink is, aki 108k – nál kiállt, mert kiütötte a 27 fok. (Ő tartja a pályacsúcsot 13:39-el.) Hja kérem, akinek nincs ilyen csapata, mint nekem…
A minap megkaptam, hogy “kocka” vagyok, mert a “milyen volt” kérdésekre úgy válaszolok, hogy jó volt, mert minden a tervek szerint haladt, és nem valódi érzésekről beszélek.
Nyugodtan álltam a rajthoz, mert azt éreztem, hogy megtettem amit Gabi kért. (Izguljon inkább Ő.) Vártam az élményt, és a kalandot. Tudtam, hogy lesznek nehéz szakaszok, de azt is, hogy megoldom. Az első 70-75k úgy múlt el, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy Berlin külvárosában, az erdő szélén futkározok. Zsófi írta a minap egy beszámolóban, hogy Zen érzés. Valami olyasmi volt. Lehetne emlegetni a “flow”-t is,
de ez más, nekem ahhoz az érzéshez nagyobb tempó kell. Ez csak olyan “világbéke” érzés volt.
Azután ezt, 100k felett a nyűgösség elnyomta, de szerencsére éjjel, 150 környékén, az üres városban, a szemerkélő esőben visszajött az érzés “minden úgy jó, ahogy van.”
És Gabi, nem az edzésterveket, nem a határozott (khm…khm 🙂 ) kísérést, nem a gondoskodást köszönöm, hanem azt, hogy ezt az élményt átélhettem.
A záróceremónián a folyosón sétálva, rámosolyogtam egy hasonlóan darabosan mozgó, de egyébként vidám emberre, aki csak annyit mondott “The pain is temporary”.
Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy szerencsére az élmény az örök.

A képen a következők lehetnek: 1 személy

Suhanj! 6 órás – Poór Péter

Posted on

Az igazi hősök nem mi voltunk…

Szigetmonostor…. Kicsit kimozdultam a megszokott dolgoktól. És most másik irányba tartottam, futni egy jót. Egy hosszú edzésre indultam el a nagy útra. Meg találkozni a többi csapattárssal, a Gizionokkal.

Az UBóta semmilyen hosszút nem futottam, és nem is vágytam még rá, csak élveztem a gyorsulást, a Flow érzéseket.
UB után Gabival beszéltem, és kérdezte miként hogyan tovább… Mit szeretnék.. Mi legyen a cél. Fülembe tette a bogarat, mert elmondta, hogy fussak egy jó 100 km, és azt megnézzük mire lesz elég.. “akár a Spartathlonra is”.
Egy egy röpke jó kis gondolat volt, de különösebben nem foglalkoztam vele, mindaddig amíg a hosszú edzéseken csak eszembe jutott, “eljátszottam” a gondolattal. De azt is tudtam, hogy most kevés vagyok ehhez, meg kell nekem ez a megfeszített tempó? Kell ez a rohanás? Ezért döntöttem a Suhanj 6 órás mellett….

Este 8 óra körül érkeztem a verseny helyszínére. Balu, Csilla, Alex már ott voltak. Gyorsan letelepedtünk, és megbeszéltünk hogy itt lesz a Gizionos  tábor. Szépen lassan jött mindeki…

A képen a következők lehetnek: 8 ember, , köztük Poór Péter és Kormány Alexandra, , mosolygó emberek, álló emberek

Mit akartam ettől a futástól? Miért jöttem? Mi a cél?…
A célom az volt, hogy  az első 3 órában minél lazábban fussak, de mellette tartalékoljak. Mert a verseny második felében akarom előszedni a tartalékokat.

Rajt….
Egyből Alex mellém csapódott, és kérdezte nem gond, hogy ha ha velem tart az első 3 kör alatt?! Mondtam neki nagyon meglepődve, nem dehogy… De én lassan kezdek… Ahhoz képest 5:00-5:20 közötti ezrekben telt az
első fél óra. Tudtam, hogy itt kell tartalékot szerezni, úgy hogy közben nem szakadok szét.
Fél óra után egyedül maradtam… Egyedül a gondolataimmal, és egyedül a feladattal. Tudtam, hogy csak edzés, de azt is szeretem komolyan venni. Nincs alibi, nincs kifogás, nincs sajnáltatás nincs semmi… Csak a fókusz…
Balu volt az egyik segítő, de amikor Ő futott akkor más. Ezt ezúttal is köszönöm neki/nekik, mert nélkülük nehezebb lett volna a futás.

Egy dolgot néztem,  a pulzus. Nem érdekelt más, és tudtam, ha az végig jó marad, akkor a 62 km-es PB is, elérhető lesz…
Az első 3 órában semmi különös nem történt, nagyon élveztem a futást, és a lábaim is pörögtek. Ezt a futást úgy fogtam fel, mint amikor egy keskeny gerincet mászom valahol az Alpokban. Azt a fókuszt, koncentrációt akartam itt is átélni. (utólag a többiek mondták hogy nagyon ott voltam). Közben  egyedül is éreztem magam, de valaki mindig kizökkentett ebből az állapotból. Hol Csillu biztatott szavaival, hol a Gizion táborból valaki, hol Alex pacsizott mindig ahol találkoztunk. Sokat segített naaa 🙂
A 3. óra után meg akartam indulni egy picit, de tudtam hogy ez a tempó nekem még új, és ahhoz sok van hátra még. Közben Veress Bélával szinte végig egymást kerülgettük. Elmeséltük egymásnak az “élet gondjait” 🙂
A 4. órában még mindig nagyon nehéz volt visszatartani a lovakat, mert Gabi azt mondta hogy csak az utolsó órában mehetek 173 fölé..
4:30 sajnos idáig bírtam ki, mert innentől kicsit elkezdem fokozni a tempót. Tudtam hogy ezt már bárhogyan is, de végig tudom csinálni azon az intenzitáson. Időközben kezdett pirkadni, és kezdtem élvezni igazán a
futást, hogy mennek a lábaim, és hogy még azt is lehet fokozni. (azt hiszem ez a futásban a fejlődés…)

Egész futás alatt nem érdekelt hogyan állok, hogy ki van előttem, ki van utánam. Nem gondoltam a helyezésre sem, mert az nagy nyomást helyezne rám, ami elvenné a fókuszt…
A helyezés helyett inkább a feladatra koncentráltam, mert tudtam ha azt jól végrehajtóm, akkor emelt fővel tudok lejönni a pályáról.  Azért küzdök, hogy milyen élményeket kapok az adott kihívástól, mit adok én a versenynek magamból, és mit kapok cserébe.

5. óra után kezdtem elérni a megadott pulzuszóna határát. És egyre furcsább volt, mert akik egyénik voltak nagyon nézték, hogy mit csinálok. Hogy sorba dolgozom le azt hátrányt,de még mindig nem tudtam hogy hogyan állok. Én csak élveztem hogy az utóbbi időben a végén jobban megy a dolog mint régen. ” Gabi tud valamit”.. :=)
5:30 körül megvolt a 62 km PB-m. Ennek nagyon örültem, és annak még inkább hogy 30 percet javultam ezen a távon.Tudtam, hogy most jött el az idő hogy beleadhassak mindent. Ez az a pillanat volt amikor kirázott a hideg, és a flow-érzés átjárta minden sejtemet. Innentől nagy öröm volt a futás. Pacsizgattam a gyerekekkel, gratuláltam nekik, de közben megnyílt egy új világ, hogy mennyit tudok még futni a maradék fél órában. Mennyivel tudom megdönteni eddigi legjobbamat. 66.33 km mért az én órám. Elégedett voltam a végén. Nem volt az, hogy mi lett volna ha…
Ezen a napon ennyi volt bennem, és ennyivel be is érem.

Az eredmény hirdetés közepén nagy meglepetésemre szólítottak, hogy én vagyok a 3. Örültem neki, de annyira még sem tudtam. Mert 6 órán keresztül végig nézni ezeket a fogyatékkal élő srácokat ahogy küzdöttek, ahogy nem adták fel, ahogy kitartottak ahhoz képest amit én csináltam az semmi nem volt. Ők az igazi győztesek!
Nagyon jó dolognak tartottam hogy mi nem kaptunk semmi ajándékot.

A képen a következők lehetnek: 3 ember, álló emberek, égbolt, túra/szabadtéri és természet

Családos edzőtábor Bernecebarátiban

Posted on Updated on

Sebestyén Ági, a házigazdánk beszámolója

 

Az Öregerdő turistaház  idén is vendégül látta  Barát Gabit és futós tanítványait, a Gizionokat. Most első alkalommal voltam résztvevő is .

A napok szokásos menetrend szerint teltek. Közös reggeli, kávé a reggeli napsütéses a kertben, álmos csevej és ezerrel pörgő, csapatban nyüzsgő gyerekek, Ari az óriás schnauzer, aki mindig beszökött a konyhába, Gabi aki szerint a tejeskávé NEM reggeli, készülődés a futásra. Mindenki megkeresi a futós párját és nagyot sóhajtva elmegy a neki kiírt edzéseket lefutni.A reggeli álmos nyirmogás csak addig tart, mig  elindulunk. Onnan csak a futás van.  Ezekhez a gps track-eket szállásadónk Pali csinálta aki nemcsak a Börzsöny szerelmese, de tagja a Börzsöny Természetbarát es Hegymászó Egyesületnek, akik a jelzések festését és karbantartását végzik. Igy pontosan ismeri a környék majd összes útját. Különböző nehézségű,  szintemelkedésű, hosszúságú pályákat állított össze, külön figyelve , hogy szép utakon vigyen minket.

A jelzések jól követhetőek és futhatóak voltak, egy igazi kivétel a kék kereszt. Benőtt utak, dzsindzsa, szederbokor, kidőlt jelzések , szűk jelzetlen letérés, Juditék kalandokat akartak, és meg is kapták.

A csapat tudásszintje nagyon vegyes volt, spartathlon teljesítőktől kezdve az olyan csigákig mint én, mégis mindenkinek jutott futótárs. Én Balázzsal futottam aki sérülés miatt csak gyalogolt, és ugyanazt a tempót nyomta mint én.Próbáltam elvonatkoztatni ettől, amikor  170 -es pulzussal hörögve szedtem a levegőt, ö meg mosolyogva szelfizett  közben.😊  Azért sokkal jobb volt így együtt, a tájékozódásnál az én helyismeretem és az ő gps-es órája nyerő kombináció volt.

Azt hiszem kicsit beleszerettem  a túrafutásba. Na nem az elején, de ha letelt a szint és visszaesett a pulzus, érkezett az oxigén akkor  már csak az eufória maradt. A Börzsöny újra és újra elvarázsol szépségével.

Mig a szülők futkorásztak, Judit néni összegyűjtötte a gyerekeket, és kiapadhatatlan kincsesládájából mindig új ötleteket előbányászva kötötte le őket. A nagyok legtöbbször társasoztak, pinpongoztak, lézerharcoltak,bújocs-káztak, vagy Arit kergették,   a kicsik megtanultak szívószállal M&M cukorkákat szállítani, jégkrémpálcából repülőt építeni, köveket festeni.

A kora délután pihenéssel telt , a szerencsésebb felnőttek kihasználták az időt egy gyors szundításra, az ügyeletben levők fél szemüket a gyerekeken tartva ugyanezt próbálták a kinti padokon ülve.

Egyszer Eszti , aki maga is 3 gyerek anyukája, vagy tíz gyereket magához gyűjtött , és elvitte őket a falu körüli kis mini tanösvényre. Boldog békés másfél óra következett be, mialatt az otthon maradt kicsik békésen szinezgettek. Hálám jeléül, meghívtam egy sörre😊

Máskor,ha túl nagy lett a zsivaj , Ildi elkiáltotta magát: -Ki szeretne csillámtetoválást? Hosszú kigyózó sorokban , csillogó lelkes gyerekek válogattak a minták közül, ahol a halálfejtől a hello kitty-ig  minden minta megvolt. Természetesen a gizionok jele volt a legnépszerűbb.

Amikor a gyerekek már mindent magukra rakattak, jöhettek az anyukák, de itt már az alterósabb minták hóditottak. Nagy harc ment a lila és a türkiz koponyáért, szerencsére az én rohamcsigámat nem akarta lenyúlni senki.

Délután következett a második edzés. Ehhez átvonultunk az iskola  udvarára, a konyhásnénik nagy örömére. Nem gyakran látnak ennyi őrültet, akik a zuhogó esőben páros lábbal ugrándoznak, meg szlalomoznak a focipályán.
Az eső csak az edzés alatt szakadt, ahogy sétáltunk hazafele még a nap is kisütött. Ari jött velünk és ha csak lehetett széttrollkodta az edzést.

A kajáról még nem meséltem. Szinte hihetetlen, hogy nem szedtem fel egy kilót se. Igy nézett ki a hűtő a nyitónapon 😊

Bográcsolás, pizza, palacsintahegyek, csilingelő fagyisautó a ház előtt, pillecukor sütögetés. Lőw Andris , megtanította a gerekeket fénnyel festeni, és rögtön meg is mutatta nekik Picasso fénnyel festett képeit.  Nos a mieink se lettek éppen rosszak.
A szabad tűzű grillezés  gázlángon valósult meg a zuhé miatt. A gizionpower itt is működött , összehangolt munkával sikerült hamar megetetni az egyre éhesebb gyerekcsapatot. Szerencsére a ház elég nagy ahhoz, hogy esőben is elszéledjünk, és az étkezőben is elfért a teljes csapat.
A hős lánglovagok nem hagyták kialudni a lángot és végül  az égiek megkegyelmeztek, elállt az eső igy a a szokásos esti tűz  zárónapon sem maradt el.

Végül mikor sikerült ágyba dugni az utolsó “mégnemisvagyokálmos” gyereket ,maradt egy kis idő a tűz melletti borozós beszélgetésekre is. Jóóóóóóóóó volt, remélem lesz ilyen még!