beszámoló

Skyrunning Világbajnokság – Belus Tamás, beszámoló

Posted on

(daganat) – Idén már nem futsz egy normálisat!
(én) – Fogd meg a sörömet!

Vénségemre (41 múltam májusban) magyar válogatott lettem, és a nemzet színeiért futhattam a spanyolországi Skyrunning Világbajnokságon. Régi álmom vált ezzel valóra, amit már bő három éve kergetek. Ki a fene gondolta volna ezt márciusban, amikor azzal a hatalmas varrattal a hasamon feküdtem, és hetekkel később sem tudtam kiegyenesedve járni, nemhogy futni. Szerintem még Gabi Gizibé Barát (az edzőm) és Tatár Szilvi sportrehabilitáció, masszázs (a felépülésemet irányító rehabilitációs tréner) sem, pedig nekik elég élénk a fantáziájuk. Egyébként meg örültem, hogy éltem, és ezt túlzás nélkül állíthatom. A rehabomról most nem írnék, ott van minden ez előzményekben, a lényeg, hogy nem gondoltam túl a dolgot, csináltam amit a lányok mondtak és kész.

A javulás gyorsabb volt, mint gondoltuk, vagy legalábbis mint én gondoltam, a torna és a bringa után már április végén elkezdtem az óvatos futásokat, május végén pedig már mindenféle korlátozás nélkül kaptam az edzéseket, talán csak a lejtmenetekben voltunk óvatosabbak. A hegem még bőven éreztem, a felső része eléggé érzékeny még most is, de a heg kezeléseken Szilvi megnyugtatott, hogy ezzel már futhatok, akár már versenyezhetek is, úgyhogy a június 12-i Nagy-Hársas Ultrán már ott voltam a rajtban.

A Hársasról írtam elég részletesen, kegyetlen kemény egy pálya sok szinttel, kövekkel, csalánnal, hazai viszonylatban abszolút méltó terep egy skyrunning világverseny válogatójának. Egész jól sikerült a verseny, főleg az előzményeket figyelembe véve, szerintem elsősorban ennek volt köszönhető, hogy Oszaczki Géza az MSTSZ-től azzal a hírrel hívott fel, hogy hívnak a magyar Sky csapatba, természetesen a 68 km-es ultra távra. Meg persze annak is, hogy Józsa Gábor nem szeretett volna a hosszún indulni, és különböző okok miatt a nálam sokkal jobb Szabó Áron, Allaga Tomi, Pálffy Marci trió sem jöhetett számításba a csapat összeállításában.

Az elmúlt 3+ évben talán bármikor máskor jobban késznek éreztem volna magamat egy ilyen kihívásra. Ott volt a műtét, ami után még nem volt elég idő, hogy felépüljön a forma, meg a nagy vérveszteség miatti nem ideális vérminőség. Ja és a bizonytalan mozgásom a technikás terepen, márpedig ha valahol technikás a terep, az egy skyrunning verseny. Oh és a plusz 3-4 kg, ami még a nemfutós hetek eredménye, és ezt ledolgozni sem volt még elég időm. A VB-ig pedig nem volt csak három hét. Kemény. Kértem egy napot Gézától, azonnal hívtam Lizát és a szüleimet, hogy vajon meg tudjuk-e oldani a szabadságok átszervezését. Úgy tűnt, hogy menni fog, úgyhogy gyorsan igent is mondtam a dologra.

A következő napok tervezgetéssel, pakolással és csendes parázgatással teltek, gyorsan el is szaladt az idő, kicsit túl gyorsan is. A súlyom maradt amennyi maradt, tudtam, hogy ezen már nem tudok javítani a versenyig, úgyhogy elengedtem a dolgot. Próbáltam lélekben a hosszú busz útra (para), a másokkal együtt alvásra (még nagyobb para) és a durvának kinéző pályára készülni (szupermegapara).

A skyrunning a terepfutás egyre népszerűbb szakága. Arról lehet megismerni, hogy versenyeit kemény, technikás terepen rendezik: sok benne a sky és kevés a running. A legnagyobb kihívást a nagy szintkülönbségek, a meredek emelkedők és jajjjj – a meredek lejtők jelentik. Szigorú szabályok rögzítik, hogy melyik távnak mennyi szintemelkedést kell legalább tartalmaznia (sokat), mekkora hányadának kell 2000 méternél magasabban vezetnie (túl soknak), illetve hogy a táv egy megadott részének legalább 30%-os emelkedésűnek és lejtésűnek kell lennie (hát köszi). Plusz kötelező hegycsúcs(oka)t is érintenie. Szóval a sky meredek és technikás, ami pont nem az, amit én tudok és szeretek ebben a sportágban. Szívás.

Tovább a teljes bejegyzéshez a facebookra

Turul Trail félmaraton – Göndöcs Eszter beszámoló

Posted on

Tavasszal, az egyik első nagyon meleg napon futottam le először a Turul Trailt. Nem néztem meg előtte az útvonalat, gondoltam lesz egy gyors, laza félmaratonom. Andi (Környei-Beszedics Andi, a szervező – szerk) figyelmeztetett, hogy a végén van egy izgi emelkedő, de úgy voltam vele, hogy legyűrjük, láttunk már ilyet. Hát, amire én azt hittem, hogy az izgi emelkedő, az csak a bemelegítés volt és a végén tényleg jött az arculcsapás emelkedő, ott haltam meg, álltam az emelkedő közepén és nem értettem, hogy lehet ezt a track végére betenni, én innen sehova nem bírok eljutni.

Úgy jöttem el akkor, hogy nekem ezen a trailen meg dolgom lesz, ezt a két emelkedőt sokkal jobban meg kell futni és javítani kell a terep félmaratoni időmön.

Hétfő reggelre időzítettük Gabival a visszavágót, azt szerettem volna, ha enyém a pálya, nem kell kerülgetni a turistákat, magamban futhatok a magam örömére, minden emberi interakció nélkül. Jelentem, ez tökéletesen sikerült, végig egyedül voltam, iszonyat élveztem  a magányos futást. Az élményfaktort növelte, hogy vasárnap vihar volt, így sáros, nedves volt az egész pálya. Emelkedőn nagyon jól tapadt, érdekes, hogy lejtőn sokat csúszkáltam, de én imádom, amikor ilyen jellegű a kihívás.

Vizet, iso-t egész sokat vittem, kaját most úgy döntöttem, hogy előtte szendvics, kávé, péksüti. Volt nálam gél és energiaszelet, de azt szerettem volna, hogy a kiadós reggeli elég legyen és ne kelljen űrkaját ennem mellé. Végül azért a gélt közben megettem, jól esett, az energiaszelet meg már a célban volt az ajándék.

Azzal indultam neki a távnak, hogy javítani szeretnék az időmön, amit úgy tudok elérni, ha az emelkedőket több helyen futom meg, a viszonylagos síkokon meg tolom amennyire bírom. A lejtőkön egyelőre nem tudok tovább gyorsulni, a folyamatos koncentráció a kövek, gyökerek miatt fejben nagyon lefáraszt és most még a sár is rátett. Szóval egész dinamikusan haladtam 16 km-ig, minden nagyon egyben volt, élveztem, futottam. Jött az első nagyobb emelkedő és azt vettem észre, hogy ez nem is nagy, haladok rajta, élvezem, pipa, mehetünk tovább. Az ezutáni lejtőn jött a lassulás, sok benőtt bokor, ami csupa víz volt, ömlött a nyakamba a hideg víz, a talaj gyökeres, köves, hordalékos, folyamatosan kellett figyelni, hogy hova lépek. De ezt is imádtam, csak gyorsabb szerettem volna lenni, mert erőm még volt, de a technikázás és a hidegvizes bokrok lassítottak.

Aztán jött a mumus utolsó emelkedő, ami nem is volt mumus, annyit döntöttem el, hogy pillanatra sem állok meg rajta, egyszerűen csak felmászok és kész. Így is lett, hamar túlestem rajta, izomzatilag azért lefárasztott, de nagy örömet adott, hogy le lehet ezt gyűrni félelem nélkül is.

Javítottam 11 percet a tavaszihoz képest, nagyon boldog voltam.

Strava szerint 20.70 km, 2:26 óra, 601 m szint. Ennyire boldog, összeszedett, jó futásom a Csákvár Ecotrail-en volt utoljára és most ez a futás került az első helyre. 😊

Ultra Tisza-tó 65km – Parragh Dániel beszámoló

Posted on

A félmaratontól az ultráig

16 hónapja dolgozunk együtt Gabival. Tavaly, amikor kezdtük egy tipikus félmaratonos ember voltam. Se több, se kevesebb.
Aztán Gizion lettem és jött egy vállalható Suhanj6, 1-2 maraton, majd az ötlet, hogy benevezek az UTT 65k-ra.
Gabi ennyit mondott: “a táv megvan, a tempót intézem“.
Én egyrészt szerettem volna végigfutni az egészet, másrészt 60k fölött akartam menni 6 óra alatt.


Kellemes hűvös szombat reggel volt. 6:15-kor volt a rajt, de kicsit korábban mentem, hogy tudjunk még pacsizni, fotózkodni Gáborral.

Peti kísért bicajjal. Tele van a CV-je mindenféle durva versenyekkel, ahol nálam jobb futókat frissített mindenféle eszement távokon.
Meg ismerjük is egymást már ezer éve, így biztos voltam benne, hogy itt nem lesz gond.
Az italokat lefagyasztottuk és Peti folyamatosan engedte ki őket. Végig hideget ittam úgy, hogy a frissítőasztalokra rá sem néztünk.


Az edzői utasítás így szólt: “utazó pulzus 150-153, az utolsó 10-15 kilin lehet tolni feljebb, ha van erő”

Nagy tömegben kicsit kocogós volt az első km, de meg volt beszélve, hogy lassan kezdek. Aztán beállt egy jó kis utazó tempó, 5:40-es ezrekkel.
Petivel a frissítés kb. 30 perc után úgy működött, mintha évek óta engem frissítene heti kétszer. Flottul ment.
Negyedóránként jött a Só+víz / müzli+víz / izó / gél+víz. Jól ki lett találva, hogy mindenből csak óránként jött a következő adag, így nem untam meg semmit.A gyomrom nagyon jól működött, pedig tartottam tőle, hogy gond lesz.
Nem volt túl meleg és felhő is volt bőven. Így az első bő 25 km-t sikerült az előírt pulzus alatt futni.
Aztán hallottam, hogy az egyik sporttárs a napot emlegeti. Nem vagyok babonás, de ő tehetett róla, hogy elkezdett az idő tisztulni és melegedni.
Innentől muszáj volt hűteni, amit Peti meg is tett. Szórófejes, pumpás spricnit használtunk. Mellkas, hát, fej, karok. Kb. 20-30 percenként hűtött.

Kiskörétől már nem lehetett tartani az előírt pulzust, vissza kellett venni a tempóból.
Kértem Petit, hogy telefonon hívja fel Gabit és beszélje meg, hogy kicsit magasabb pulzuson mehessek. De kiröhögött és nem hívta fel. (és milyen jól tette:-) – Gabi)
Szépen daráltuk tovább a kilométereket. Elég hihetetlen volt, hogy minden ilyen jól működik. Pulzus nem ment el az égbe, frissítés/hűtés folyamatos, gyomor patent.

Kisköre strandnál ráköszöntem Krisztára (külső szemlélők ráordításnak mondanák), aki épp elég elfoglalt volt. Fotóra nem volt idő, nem akartam megállni.
Innentől Sarudig 6 percen kívüli ezrek jöttek. Vártam, hogy elérjük végre az 50-et, hogy egy kicsit jobban lehessen menni. Nagyon jól működtek a lábaim.
Peti kapcsolt zenét, beszélgettünk és haladtunk szépen.
A hűtést itt már jóval gyakrabban csináltuk. Ez azt hozta magával, hogy a nadrágom és alsónadrágom felszívott 1-2 liter vizet ami nem akart száradni.

Sarud és Poroszló között jött az 50k. Innentől megint 6 percen belül tudtam futni egészen a végéig. Jó érzés volt, hogy 50 után még tudok gyorsulni.
Jött Poroszló, ami mindig a legjobb frissítő pont. Király hangulat, zene meg minden…
Maradt egy laza 10-es. Közelítettük a 30 fokot, de olyan közel volt a vége, hogy már nem nagyon számított.
Simán meg is lett a 60 km 6 órán belül. Poroszló és Tiszafüred között olyan jó a bicajút, mintha nem is Magyarországon lennénk.
Szuper volt itt futni, fel a hídra, le a hídról. Előztem is párat.
800 méterrel a vége előtt jött szembe Gábor. Ordibáltam neki is egy kicsit. El nem tudom (még) képzelni, hogy milyen érzés lehet ott visszafordulni és elindulni a másik irányba.
A strand előtt a fák alatt már üvöltöttem Petinek, hogy “ezt ledaráltam, ba….”.A vége: 6:19:18
A célban pedig ott várt az egész család. Extázisban voltam, mintha én nyertem volna a versenyt 🙂

Örök hála Gabinak a felkészítésért. Tényleg intézte a tempót. És kihozta belőlem az eddigi amatőr futó pályafutásom legjobb teljesítményét.Köszönet Petinek a frissítésért. Végig nagyon profi volt amellett, hogy jól is éreztük magunkat. Nélküle ez nem sikerülhetett volna.