beszámoló

Verőce Éjszakai Trail – Páll Attila

Posted on Updated on

Spoiler alert!

2. hely

Nyomorúságos UTH után kellett valami, ami elhiteti velem, hogy van értelme bármit is elhinnem. Nyáron. Nappal. Biztoshogynem.
Így jött a tavaly is tervbe vett trail.

Persze UTH után alig futottam.
Megint a kalapácsos emberrel vívtunk egyenlőtlen küzdelmet. Csak órákra, fél napokra kerekedtem felül, többnyire a nyakamon tartotta a lábát. Ha épp nem agonizáltam, akkor viszont tényleg suhanós volt a fíling.
Rájöttem, hogy ha a kánikulában végzett munka közben izóval és sótabival frissítem magam, akkor egész jól végig tudom élni a napokat. Ez alatt azt értem, hogy nem ájulok el estére, csak szimplán nagyon elfáradok. Ez nagy haladás!

Az utolsó pillanatban Frdidi is bejelentkezett – ennek még később jelentősége lesz 🙂 !

Sajnos a tavalyi TDG óta barátságunk kristálygömbje megrepedt, a reparáláshoz meg nem nagyon láttunk hozzá… Ennek az állapotnak persze az sem tesz jót, hogy idén Sperot kísérem majd. (Nyugodtan mondtam igent Speronak, hisz Fridi határozottan kijelentette, hogy biztos nem indul…)

Na, de megint sok a rizsa!

Ja, majdelfelejtem!!!
Bemelegítettem. Én. Komolyan. Nemhiszemel. Olyan profi vagyok, hogy, hogy, hogy…

Kevesen voltunk a rajtban, gyorsan ellőtték.
Élbolyban mentem.
Figyuzod?!?!
Élboly.
🙂
Ízlelgessük csak 🙂 !
A mezőnyben volt olyan, aki már futott terepen és ennek ellenére képes voltam az élbolyban menni. Ezkész… Megérte az a röpke 12 év 🙂 !
Ennek örömére már a 2. kilinél közösen beszoptunk egy elágazást. Nyolcan három felé…

Rögtön emelkedővel indult a dolog és bár éreztem, hogy ez Megint nem Az A nap (éjjel), de próbáltam mantrázni, hogy 12-13, 12-13, 12-13…

Az történt, hogy kértem Gabit, hogy írja meg nekem, hogy melyik RPE, milyen távhoz tartozik. Nagy meglepetésemre az 50 kilihez a 12-13-at rendelte. Huhhhh… gondoltam, az komoly, én ennél sokkal jobban szoktam vigyázni magamra :))))) !

Nem volt mit tenni, ebbe sok minden belefért és tolni kellett.
Ment, de nem libbenő lábakkal.
Körülöttem a megszokott zihálás, vérköpés, ááánemfutjaelazelejét….
Mivel igen előkelő helyen voltam próbáltam számolgatni hanyadik is vagyok.
Élboly ugye…
6, 7, 8, 7, 6, 7, 6, 5 (nebazzzz!), 6, 7, 8…
Aztán volt pár komoly kanyar, meg hullám és lassan szétszakadoztunk.
Olyan 4-6 körül lehettem.
Végre kicsit szellősebben! Talán 7-8 kili kellett ehhez? Frankó.
Az első frissítőig még ráfutottam egy csókára, aki úgy értelmezte a szitut, hogy most dől el a befutó sorrendje, de ráhagytam. Aztán el.

Frissítés!
Vittem két fél liter Verofitot és 6 zselét. Az volt a terv, hogy
1.: az első frissítőig kicsit kiiszom a kulacsokból, így teljesen feltöltve majd lesz két hígabb löttyöm amikhez jól jön majd a zselé.
2.: Nem nézem folyton az órám, mint UTH-n de azért a célom az volt, hogy a pontokra száraz kulacsokkal érkezzem.
3.: Vittem még egy 1,5dl-es kis kulacsot sűrű izóval. Ez arra volt jó, hogy a fél oldalamon folyt a piros lé és mindenem ragadt. Okos…

Fissítőpontok: 8-22-31-40 kiliknél
A 8-22-t éreztem rázósnak, főleg , hogy full hegymenet.
Az láttam, hogy átmegyünk Nógrádon és pár éve jártam arra, így emlékeztem egy lassan csordogáló kútra… ‘Meg hátha lesz vmi nyomós’, gondoltam.
Az első pont után rögtön libbentem, a két üldözőből csak egy jött.
Széles dózer, enyhén emelkedik. Nyammmmdeszeretem! Kicsit cikk-cakkban kellett futni, mert régről maradt sárgödröket kellet kerülgetni, de ment a darálás.
12-13, 12-13, 12-13
Csak ezt mantráztam és próbáltam tartani.
Lefelé 4:30 körül, felfelé meg 5:30-7:00-ig szórva ment.
És ment. (Klasszikust idézve: medzsik! )
Nem voltam kirobbanó formában és kicsit tartottam a kalapácsostól, de valahol legbelül úgy éreztem, hogy mára tűzszünetet kötöttünk.
Nógrád előtt volt egy bazi susnyás, magas füves rész ahol nehéz volt tolni, de azért forszíroztam.
A falu szélén megtaláltam a forrást is, de tényleg baromi lassan csordogált. Mindegy, töltöttem és ittam is. Az átlagom megy egyre csak javult! 6:30-as átlag nem lett volna rossz a 25 kilinél lévő fordítónál és 6:09-nél jártam! Ez a nézegetés, számolgatás, mantrázás jól el is vitte a figyelmemet, hipp-hopp a 21-es pontra értem. Gyors kulacstöltés után szóltak, hogy Fridi 10 perce ment el és szarul nézet ki. Bezzeg én! 🙂 !
Eszembe nem jutott, hogy Fridi előtt nincs senki. Gondoltam, hogy 1-2 ember meg még előtte járhat…
Innen aztán a Foltán-keresztig persze jöttek a gyaloglós, szedres, benőtt részek, de egész tűrhetően haladtam.
Pont 25,00kilinél volt a fordító.
Börzsöny Éjszakai-ról jól ismert ösvényre fordultunk, csak most lefelé ereszkedtünk. Az eleje haladós, de a Spartacus-házhoz közelítve szigorodik. 7-8 perces lefelék… Mivaaaaan?
Aztán a mini szintmetszeten nem látszott, hogy felküldenek minket a kék négyzeten. Ez nem esett jól. Amatőr hiba volt nem megnézni!
Innen 5p-esnél gyorsabban, de olyan kőtengerben, hogy minden lépés felért egy halálugrással. És persze mindezt fejlámpával…
Királyrét kicsit nehezen jött és nem is kellett igazán bemenni, de a frissítő pont jókor volt jó helyen! Tápolásügyileg minden rendben ment. A zseléket kifejezetten kívántam. Néha megpróbáltam a kis kulacsból is fogyasztani, hogy ne az oldalamon csorogjon végig, de csak mérséklet sikerrel jártam.
Innen aztán egy hosszú, darálós, változó szélességű és talajú lejtő jött. Nem sokra emlékszem belőle, csak arra, hogy Gabi néha benyögi, hogy ‘Baszki, Honi Kati lehagy papucsban!’. Ez általában hatott…
Itt elmentem a vérengző fenevadok előtt, amire Miki az eligazításon felhívta a figyelmünket – örökhála!!! Kicsit felébredtem.
Emlékeztem, hogy 2-3 bucka lesz a vége előtt. De hogy 2 vagy 3 és hogy melyik nagyobb, hosszabb??? Pedig készültem 🙂 !
Mindegy, egy megvolt. Rövid, gyaloglós. Annyira bele is merültem az utána következő lejtőbe, hogy egyszer csak egy kerítésnél találtam magam. Szalag sehol. Jajjjj…. pedig jó kis lejtő volt… Kis hátraarccal megoldottam, de nem esett jól. Főleg, hogy már 6:30 körül járt az átlagom. Vagyis sikerült lefelé lassulnom?!? Ezmiez?!
Az utolsó ponton teljesen feltankoltam és egész szépen kilőttem 4:00-4:30-ra magam, mivel azt mondták, hogy Fridi most ment el. Kinek mi a most, ugye…? És mennyire csak biztatni akar…?
Rövid szintút után kacskaringós, és egyre meredekebb aszfalt jött. Fridi persze sehol. Forszíroztam kicsit, mert innen nincs mire tartalékolni, de azért már kijött, hogy a héten főleg csak a kalapácsossal kergetőztem… Nehezen jött egy lejtő is de olyan meredek, hogy inkább lassított, mint gyorsított. Verőcére beérve még próbáltam szedni a csülkeimet, de az 5 óra körüli álomidő távolodása azért mély nyomokat hagyott a lelkierőmön…
Aztán persze ahogy az elején a hegymenet váratlanul jól ment, úgy a végén az egyre csak emelkedő ‘lejtő’ kikészített. Gyalogoltam. Töredelmesen be kell valljam. Nincs enyhítő körülmény. 2,5 kili nyúlós emelkedő. Nagyon nem ment. Tutira vettem, hogy hátba csap valaki, de végre az uccsó lejtőn már nyugodtan gurultam le.
A célban senki nem volt, gőzöm nem volt hanyadik lettem.
Jött egy csóka, adott egy befutóérmet, aztán el is tűnt.
Később, a fürdőt keresve beszéltem Fridivel és ő mondta, hogy második lettem.

Tanulság, hogy van olyan lehetetlen időpontban (csütörtök éjjel) szervezett, mások által még nem felfedezett verseny, amin dobogóra tudok állni 🙂 .
Csak szervezés kérdése…

Reklámok

UTH, Szentendre Trail, Répássy-Szabó Enikő

Posted on

Ez itt, kérem szépen, egy viszonylag új Gizion életének első nyilvános versenybeszámolója. Magam is meglepődtem, hogy Gabi kérésére közzétehető állapotúra gyúrtam, mert nálam a futás, főleg, ha hosszú, többnyire a teljes kiürülés állapotában zajlik. Néha leltározom magam út közben (csípő, térd, izmok, gyomor stb.), de a magvas gondolatok rendszerint elkerülnek.

Tavaly szeptemberben, a közös munka kezdetekor, a Szentendre Trailt tűztük ki célversenynek. Az első hónapok edzései egy utóbb vaklármának bizonyult egészségügyi probléma miatt elég döcögősen haladtak, aztán mire belejöttem volna, január közepén egy csúnya lumbágó vetett vissza ismét pár hétre. Február közepétől már rendes tanítvány módjára edzettem, heti kilométerszámra kevesebbet, de jóval változatosabban és strukturáltabban, mint korábban, a saját fejem szerint.

A verseny előtt minden optimálisan alakult, feltöltődve, jó fizikai állapotban álltam rajthoz.  Ugyan előző héten elég demotivált voltam – így visszafejtve talán azért, mert nyomasztott, hogy rajtam kívül más is figyelni fogja a teljesítményemet –, de ez elszállt, amint felvettem a rajtcsomagot szombaton. Vasárnap reggel óriási meglepetés volt Gabi a rajtban, nem kevés plusz lendületet adott, ráadásul így a köztudottan varázserejű #gizionpower karkötővel a csuklómon indulhattam útnak.

Az órámon nem sikerült beállítanom a tracket, mint indulás után nem sokkal rájöttem, de nem foglalkoztam vele. Arra emlékeztem, hol szaladtam el legutóbb (2017-ben már teljesítettem ezt a távot), az útvonal többi részét meg nem ítéltem veszélyesnek eltévedés szempontjából. Azért az elején sikerült pár száz métert rossz irányba futnom egy hosszabb konvojban, ahol az első benézte a szalagot, de ez sem hatott meg. Pilisszentlászlóig minden tökéletes volt. A megadott pulzus simán ment, lazán haladtam volna gyorsabban is, de visszafogtam magam. Pár lánnyal előzgettük egymást. A lankás emelkedőket futottam, a meredekebbeket gyalogoltam. A lejtőkön mondjuk csúfosan lassú voltam szokás szerint, ott mindig lehagytak páran, de aztán gyorsan utolértem őket.

Azt kaptam feladatul, hogy Pilisszentlászlóig fogyjon el a zsákomból a 1,5 liter izó, ez eléggé lekötött, mert nem szoktam ennyit inni. Kiszámoltam, hogy 5 percenként kell 3 kortynak elfogynia, ezzel jól elvoltam Szentlászlóig. Sikerült, flottul ment az újratöltés, haladtam tovább. Gyönyörű volt az Apátkúti-völgy, a pálya legszebb szakasza, faleveleken átszűrődő napfény, patakátkelés ide-oda, nagyon élveztem. Visegrádon ittam egy kis vizet, vettem jeget, de nem töltöttem újra a zsákot. Ez hiba volt, azt hittem, kitart a muníció a Papp-rétig, de 5 km-rel előtte elfogyott. 20 km után vacakolni kezdett a gyomrom, nem volt vészes, de sem inni, sem enni nem volt kedvem. A régi, jól bevált Sponser helyett bevetettem az új kedvenc csokis GU-gélt, hátha jobban ízlik, de nem. Ezután estem egy jó nagyot – megbotlottam egy magas fűben megbúvó alattomos sziklatömbben, lehorzsoltam a térdem, a vádlim is begörcsölt, de hamar összeszedtem magam, és mentem tovább. Meggyőztem magam, hogy talán nem is baj, hogy nincs izó, így rendbe tud kicsit jönni a gyomrom a Papp-rétig.

Szentlászlón lett volna a feladatom, hogy találjak valakit, aki húz magával, és jó tempóban tudok haladni utána. Kicsit később ugyan, de rátaláltam az emberemre, pont jó volt a tempó, beszélgettünk. A Papp-réten jött a feketeleves. Egy kedves önkéntes újratöltötte a zsákomat, közben ittam vizet, vettem jeget, de ahogy visszacsatoltam a zsákot, és kipróbáltam a szelepet, nem jött a folyadék a csövön. Szerencsére felismertem, és gyorsan le is támadtam Zsotyeket. Neki rögtön volt tippje (ezúton is köszönet érte) – a por összeragadt a cső és az ivózsák találkozásánál, és eltömítette a csövet. Segített kiszedni, indulhattam tovább.

A nyulam közben sajnos elszaladt, egyedül maradtam. Hamarosan újra jelentkezett a gond, nem oldódott fel a csomó. Megint le kellett szednem a zsákot, fejre állítani, rázogatni, csőbe fújni. Végül sikerült elhárítani a dugulást. Bosszankodtam, mert elég sok idő elment, de tudtam, hogy muszáj megoldani a problémát, mert nem fogok tudni frissítés nélkül haladni. Nagyon kellett figyelnem, hogy ne tévedjek el, mivel nem volt előttem senki, és óvatosan is mentem, mert éreztem, hogy nem emelem már rendesen a lábam – nem akartam kockáztatni még egy esést. Ekkor elszaladt mellettem egy fiú, és egy méretes faágat visszaengedett rám előzés közben. Észlelte a bajt, bocsánatot kért (valamilyen szláv nemzet fia lehetett, angolul beszéltünk). Amikor látta, hogy vérzik az állam, megkérdezte, van-e tapaszom, majd a nemleges válasz hallatán elszáguldott. Mondjuk úgysem tudott nagyon mit tenni ekkor már, de vicces volt – ha van tapasza, miért nem ad, ha meg nincs, miért kérdi? Módosult tudatállapotban volt biztosan már…

Közeledett az útvonal végén a két tüske, mindkettő aljában megálltam a forrásnál, itt is vesztettem időt, mert mindig volt előttem más, de úgy gondoltam, ez megéri, sokat jelent a pár korty jéghideg víz meg a vizes kendő a mászás előtt (az arcomat is szerettem volna hűteni, mert nem láttam, mekkora a sérülés). A Vöröskő kínlódósabb volt, utána sem tudtam igazán tempósan haladni, a második már könnyebben ment. Itt utolértem az egyik lányt, akivel az elején kerülgettük egymást, utána kaptattam felfelé, jó volt, hogy nem kell nézni, hova lépek, csak mentem szépen a nyomában. A gyomrom egyre gyanúsabban viselkedett, de tartottam magam az 5 percenként 3 kortyhoz, és az utolsó gélt is megettem, bár már öklendeztem tőle. Elhatároztam, hogy az aszfaltig tartalékolok. Éreztem, hogy van még erőm, de az erdőben már semmiképpen nem akartam egy harmadik sérülést összeszedni.

A Skanzennél a szokásos menet: víz a nyakba, jég a kézbe, és itt már csak a soft palackot töltöttem fel. Ezután már rendben voltam, tudtam tempósan haladni végig, bár brutális volt a hőség az árnyéktalan aszfalton. Nagy öröm volt a célban látni Gabit és Zsuzska lányomat, aki a középső gyerekek rugalmasságával, az érettségi pánik közepette is vállalta, hogy elkísér.

Tanulságos verseny volt. Az biztos, hogy jó volt ennyit innom, végre nem jelentkezett a szokásos fejfájás, ami hosszabb távok után, főleg melegben, eddig mindig meggyötört. Érdekes módon a közel hét óra alatt egyszer sem kellett kiállnom, azaz az összes elfogyasztott folyadékot felhasználtam. A frissítésben hiba volt Visegrádot kihagyni, de összességében véve működött, a hányinger ellenére végig jó erőben haladtam. Az izmaim szépen, egyenletesen fáradtak, nem fájt semmim, a végére sem fogyott el az erőm. Ebben nagy szerepe volt a jól felépített edzéstervnek, még sohasem álltam ilyen felkészülten rajthoz, ezért nagy hála Gabinak! Az esés után talán túlóvatoskodtam a dolgot, ott maradt tartalék, és a zsákszerelésre is közel tíz percem ráment. Szóval van még miben fejlődni.

A két évvel ezelőtti időn (6:51) ugyan nem javítottam, de 6:55-tel, 7 órán belül beértem, ugyanúgy a nyolcadik helyen. A hirtelen jött meleget és az egyéb történéseket figyelembe véve elégedett vagyok. A zsákos bénázást sajnálom, de a terepfutás ilyen műfaj, mindig akad váratlan helyzet. Ha nem ez, lett volna más…

Szép élmény volt a „terepfutás ünnepe”, lassan a sebeim is beforrnak, és hogy Zsotyeket idézzem: „Jövőre veletek ugyanitt!”

UTH – Belus Tamás

Posted on Updated on

HOGY LESZ EBBŐL UTH?

Amikor a lábam a gödör széléről abba a lyukba csúszott még a reccsenést is hallottam. Fájt, persze, de a fájdalomnál sokkal erősebb volt a kétségbeesés, a lábszárig érő jeges vízben elúszni láttam az összes tavaszi versenyt, a végén a legfontosabbal, az UTH-val, amin tavaly kicsit magamat is meglepve harmadik lettem. Ahogy vártam Tóth Attit, hogy kimentsen abból a kis walesi faluból, volt egy kis időm, hogy átgondoljam a dolgot. Az ízület a helyén, el biztosan nem szakadt a szalag, legalább is nem teljesen, és még majdnem három hónap van az UTH-ig. A diagnózist már itthon kaptam meg, részleges szakadás, pár hétig nincs futás, utána is max bokarögzítővel. A rehabot nem részletezem, legyen elég annyi, hogy ugyanolyan elánnal csináltam, mint az edzéseket szoktam. Gyógytorna, spinning, kondi, a futás eleinte rögzítővel majd ragasztással, és legalább volt időm foglalkozni az útvonallal, a frissítéssel, a mezőnnyel és egyebekkel. A Primaverát sajnos el kellett engednem, a Bércre csak szurkolni és frissíteni jutottam el, de az edzőmmel, Barát Gabival abban maradtunk, hogy a Vipava 30k-s versenyét már megpróbálom. Ez volt a teszt. Hogyha azt a bírja a bokám, akkor mindent bírni fog. Ha nem, akkor elengedjük az UTH-t és a Lavaredo lesz a „tavaszi” célverseny. A bokám bírta, bár itt még le volt ragasztva (ha nem is olyan brutálisan mint Verigának) és a forma is elég biztató volt, mert ilyen rövid távon is csak 1,5 percet kaptam Török Andristól.

cel.jpg

A Ultra Trail Vipava Valleyn

Mérsékelt optimizmus lett úrrá rajtam, bár azért az időim picit elmaradtak a tavaly májusiaktól, ráadásul megjött az esős évszak, ami megnehezítette a cipőválasztást is. A nagy sárra készülve vettem egy Speedcross 5-öt és a Mozgásvilágnak hála egy Mizuno Hayate is számításba jöhetett. A saras útvonal bejárásokon mind a kettőt próbálgattam, de bármilyen jól is tapadtak, a derekamat komolyan megviselte a Hokához képest szerényebb csillapítás, így maradt a Speedgoat és persze a reménykedés, hogy nem lesz nagy sár (mert nagy sárban a SG nekem teljesen használhatatlan). Nagy sár nem lett, sőt, a sár szinte egyáltalán nem volt faktor a versenyen, úgyhogy legalább emiatt nem kellett aggódnom. Az utolsó 3 hétben már nem ragasztottam a bokám, ami egyre jobban működött már a lejtmenetekben is, és tulajdonképpen a sérülésem a versenyen eszembe sem jutott. Bölcső hegyről lefelé volt egy kisebb csavarodás a sérült bokámmal, ez volt talán az egyetlen pillanat, akkor hangosan ki is mondtam párszor, hogy figyelni figyelni, de ennyi. Erről nem is álmodtam még pár hete.

CUCCOK ÉS FRISSÍTÉS

A felszerelés alapja tehát már megvolt: Speedgoat, az ezeréves Fenix lámpám két új 3600-as aksival, plusz a megszokott Salomon zsák. A pár hónapos Garmin Instinctem tulajdonképpen nem szerepelt rosszul, bár a Skanzennél lemerült és hiába a másodperc alapú trackelés, látványosan elnagyoltabb lett az útvonalam, mint sok már teljesítőnek, és a navigációs megoldásai is elmaradnak a Fenix 5-től. Szóval jó kis óra ez, de hosszú távon muszáj lesz befektetnem egy prémium Garminba. A Compressport magyarországi forgalmazójának hála (köszi Tomi) összeállt az is, hogy miben futok majd. A Compressport Racing SS póló nem is volt kérdés, hihetetlen könnyű és eszméletlen gyorsan szárad. Kicsit féltettem a sérülékeny anyagát, de végül szakadás nélkül megúszta a versenyt és a zsák sem dörzsölte ki jobban, mint általában bármilyen pólót. Csillagos ötös! Spiderweb ultralight Visor került a fejre, a rajtban megfordítva a lámpa miatt, később már normál állásban a napellenzésért. A hőségben később zárt sapkára cseréltem, azzal hatékonyabb volt a hűtés és jeget is tudtam pakolni alá. A Compressport Performance rövidnadrágot sajnos nem tudtam kipróbálni legalább egy hosszabb edzésen, úgyhogy maradt egy régi jól bevált darab, plusz egy szár, egy új Mid Compression zokni és egy Freebelt Pro szintén a svájci márkától.

A frissítésem alapjának Hammer és GU géleket terveztem vegyesen, néhány Hammer Bart, illetve az asztalokon lévő Hammer Heed izót. Raktam el még ezeken kívül pár GU Roctane izót is, amit főleg a melegebb részeken igényelt a szervezetem. Meg persze a két leveses ponton egy-egy pohár meleg leves és Lepencén egy szalámis vajas kenyér, ez a kombó tavaly is bejött J Időtervet nem csináltunk most Gabival, a tavalyi részidőket viszont bemagoltam rendesen. Erősebb kezdést terveztem a tavalyinál, a középső részen a tavalyihoz hasonló tempót, a végére pedig kis visszaesést, mert a vége legutóbb parádésra sikeredett, és nem igazán reméltem, hogy a jósolt kánikulában 4 perc körüli tempót tudok idén is menni. Hát nem is mentem, de erről majd később.  Helyezés…na ez már keményebb kérdés volt. Úgy gondoltam valahol a 2-6. hely között lehetek, és ha a tavalyi 12.45 körül futok, az elég lehet ahhoz, hogy idén is a dobogóra álljak. Artur Jendrych külön minőséget képviselt a mezőnyben, de utána elég nagy tülekedést vártam. Kormos Krisztiánnak és Madarász Ferinek jó éve van és nagyon erősek (együtt tévedtünk el a Bükki Hardon, szóval ezt saját szememmel is láttam) Nyakas Gabi az Nyakas Gabi egy héttel a Mátra115 után is, Vajda Zoliból meg mindent kinéztem, akár azt is, hogy megszorongassa Arturt. Aztán ott volt még a két Balázs (Rév és File), Biriki Atti, a mindig erős Oszaczki Géza, Oli, és azok az ismeretlenek, akik ezen a versenyen robbannak majd be az élmezőnybe. (Tavaly ez én voltam, idén Kovács Dávid) Szóval jó mezőny volt, és én tudtam, hogy kitől nagyjából milyen futás várható.

A RAJT ELŐTT

Az éjféli rajt előtt egy órával már kint voltunk a tesómmal, Fruzsival a zónában (ő is a 112k-s versenyen indult), ahol hatalmas meglepetésemre az edzőm, Barát Gabi is kint várt minket egy hatalmas öleléssel, sőt néhány pontra is ki tudott jönni. Nagyon örültem neki, nem számítottam rá, hogy hazajön a versenyre, nagy volt az öröm 😀 Persze sikerült eldumálnom már megint az időt, Gabi úgy szólt rám, hogy húzzak a sorba, ami már akkorra jó 20 méter hosszú volt. A crew persze most is tudta a dolgát, pillanatok alatt átesett mindenki a kötelező felszerelés ellenőrzésén és kezdődhetett az ácsorgás a rajtban. Eljátszottam a gondolattal, hogy kifutok egy picit a pályára melegíteni, de végül maradt egy kis gimnasztika, valahogy nem volt kedvem pörgetni még a lábaimat. A rajt előtt Nyakas Gabival, Bazsival beszélgettem, paráztam egy pár percet a nem teljesen oké gyomrom miatt (biztos csak az ideg) jött a szokásos fejlámpás móka a rajt előtt, visszaszámoltunk és elindultunk végre. Egy hete ezt vártam már, olyan voltam, mint egy versenyló az állásban, napok óta csak fújtattam és toporogtam.

Gabival és Fruzsival a rajt előtt

A RAJT

Klassz volta a hangulat, tapsolt a sok turista és a kísérők csoportjai. A szentendrei részen Yann (Le Saux) húzta meg a mezőnyt, mögötte Kormos Krisz de én sem akartam lemaradni nagyon, szerettem volna látni és kontrollálni a mezőny elején a dolgokat. Persze figyeltem a pulzust, nehogy már itt kikeveredjek a zónámból, de ettől messze jártunk a lendületes tempó ellenére is. Vajda Zoli zárkózott fel hozzánk, mondta, hogy jön tanulni a fiataloktól. Hangosan felnevettem, na persze Zoli, Kinizsi 100 harminchatszor és te akarsz tanulni tőlünk :D. Mondtam Krisztiánnak, hogy jól nézze meg Zolit, mert ő pont így fog menni majd a végén is. A kedélyes beszélgetést az órám rezgése szakította félbe. Lejöttünk az útról? De hát itt volt a szalag még az előbb! Kiabálunk Yann-nak hogy vissza, nem jó helyen vagyunk. Valaki átköthette azt a bizonyos szalagot az elágazás másik oldalára (nincs az a szalagozó, aki figyelmetlenség miatt oda szalagot kötne) Fordulunk, és már látjuk is a távolban a fejlámpák hosszú sorát, éppen ott kanyarodnak fel, ahol nekünk is kellett volna, mi meg majdnem a mezőny legvégére tudunk csak visszaállni. Nyugtatom Krisztiánt, semmi gáz, ne kapkodjunk, ha eddig gyorsabbak voltunk náluk, akkor ezután is azok leszünk, majd utolérünk szép lassan mindenkit. Zoli még feszültebb, ő ritmust vált és igyekszik hamar visszaszerezni a pozíciót. Nekem szemem az órán, még véletlenül sem akarom, hogy épp most, épp emiatt szálljon el a pulzusom, még nagyon az elején vagyunk úgyis. Lassan őrlöm fel a mezőnyt, köszöngetek, néha egy-egy mondat, hogy picit elkavartunk, ilyesmik. Kő-hegyről lefelé szárazak a kövek, egész jól haladok, néha beragadok egy lassabb futó mögé, de ez most egy cseppet sem zavar. A K+-on növelem a tempót, megkockáztatok egy kicsit magasabb pulzust, szeretem ezeket a futható közepes dőlésszögű emelkedőket. Köszönök Tinkának, Gézának, egyre kevesebb előttem a fejlámpa, lassan visszaérek a mezőny elejére. Közeledve Lajosforráshoz utolértem Artur Jendrychet, meg is szólítom, kicsit ismerkedünk, te hányszor voltál már? 5x. Én is először…Not first, fifth! Kérdezi, akkor hogy tévedtem el, de ezen csak nevetek. Lajosforrásnál (10,4 km, 1:02) mondják, hogy mi vagyunk az első kettő. Meg nem lepődök azért, de ez új infó, hiszen az elkavarás után nem tudhattam pontosan, hogy éppen hol járok a mezőnyben. Elkezdtük felfelé az emelkedőt, pár másodperc múlva megint jár a pontőrök kereplője, áhh szóval nincsenek messze a többiek. Artur viszi a sort, jó tempót megy, de nem maradok le nagyon. Ő botokkal megy, az enyéim még Gabóéknál várják, hogy a Prédikálószékhez érjek, addig úgy döntöttem nem használom őket, nem segítenénk sokat.  A Sikáros-rét most is csodálatos, kinyílt a tér és csak a magas fű és a finom pára verte vissza a fejlámpánk fényét. Fel a Dobogóra a középső meredek részen gyalogolunk, de egyébként szépen megfutjuk az emelkedőt, már nem beszélgetünk, láthatóan Artur is szeretné leszakítani az üldözőinket. Dobogó előtt oldalra állok picit a dolgom végezni, de a pontra majdnem teljesen ledolgozom az összeszedett hátrányt. Kicsit már bánt, hogy nem foglalkoztam a betét-versennyel, érdemes lett volna megnyomni azért a fejlámpáért az utolsó 1-2 kilométert, így is csak 16 másodperccel maradtam le a róla. Az a helyzet, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy ez az a szakasz. Majd jövőre…

A rajt

 

Tovább a teljes beszámolóra

UTH, Szentlászló – Somorjai Ármin

Posted on

    Tavaly kacérkodtam a Szentendre trail után, hogy milyen lenne kipróbálni következő évben a Szentlászlót. Persze a Szentendre 54 km-e is kellően kicsinált, de valahogy szerettem volna tovább haladni. Ezen a ponton jöttem rá, hogy nem tudom, mit is csináljak. Szükségét éreztem egy edzőnek, mert hosszabb ultra távokra már magamtól nem tudok felkészülni, nem is látom át, és szerintem kétszer annyit is futnék, mint kellene. Keresgéltem, nézelődtem, majd Belus Tomival beszélgetve kicsit, rájöttem, hogy nekem bizony Gabi kell, mint Főnéni. Írtam is neki, vártam, hogy kezdődjön a közös munka, ami szeptember elején meg is indult. Megtárgyaltuk, hogy a Szentlászló elérhető cél, ha minden jól megy, menni fog.

Októberi maraton PB-m után jött egy IT szalag sérülés (eskrima edzés közben), ami több mint két hónapra kispadra ültetett, két nagyon várt versenyt is el kellett engedni. Ebből összevakartam magam, mehet tovább a munka. A huzamosabb átterhelés miatt hamar megadta magát a másik térdem, vissza a kispadra, VTM ultra távja is elengedve.
Térdem összeszedte magát, dolgozzunk a célért tovább. Itt azért már, lelkileg kicsit megrogytam, de Gabi és az otthoniak is tartották bennem a lelket, van még esély a Szentlászlóra felkészülni.

Eljött a Compressport 2up2down amin egy igazi, hegyi gépezet (zöld amazon) futótársat kaptam, Nagy Krisztát, aki után bizony kellett menni, nem volt mese. Biztató, a térdeim bírták, kegyetlen időjárási feltételek, kihűlés, de meglett. Csak meglesz az a Szentlászló. Persze, a kisördög már ott volt egy jó ideje „nem készültem eleget, sok kihagyás, nincs jó forma, nem is bírok.. stb…”. Mentek tovább az edzések, csináltam mindent, ahogy kell, esőben, kánikulában, mindegy mi volt, ha ki volt írva én lenyomtam, legjobb tudásom szerint. Június 5-én, még telefonon beszéltünk Főnénivel, kicsit helyrerakott fejben, nagyon nem hittem még benne, hogy én ezt végig fogom tolni (85 km érted? 85!!! meg 3100m+ szint! nem haza pálya :D).

8-án kis páromat és engem felszedett Csabi és a húga Adrienn, mehetünk is, megvan minden. Meg persze… Nyíregyháza határában jutott eszembe, hogy a kabátom otthon maradt (kötelező felszerelés, tehát kell). Nyomás vissza, majd indulás megint.
Szentendrén a rajtközpontban már ment a nyüzsgés, Runnabe sapit is szereztem, pár gélt még (fujj!!! később kifejtem), rajtcsomag fel, depós cucc lead, Tomival meg Gabóval kicsit bandáztunk még, majd irány egy Tesco és Szigetmonostor, ahol a szállásunk volt. Remek, nyugodt kis apartman pont ami ilyenkor kell. Elkezdődött a pakolászás, mit tegyünk hova, zacskózgatás (mindent lezárható fóliába, különben szétázik), kindertojásnyi sótabletta és BCAA, másik kindertojás hasfogó meg fájdalomcsillapító (sosem lehet tudni ugye). Mindent kikészítettünk, éjfélkor ébredni kellene és menni a rajtzónába. 21:00-tól megindult a forgolódás, mert aludni azt nem sokat tudtam, teljes extázisban pörgött az agyam. Valahogy, valamikor sikerült elaludni, de úgy keltem fel az ébresztőre, mintha bomba robbant volna mellettem, rendesen felriadtam. Gyors fogmosás, öltözés, reggeli (de hülyén hangzik ez éjfél után), mindent összeszed és indulás.

Csabiék még útközben egyeztetik a frissítéseket, nekem egy ponton lesz ott a párom, ami Visegrád, utána már csak a célban találkozunk, feltéve persze, ha eljutok odáig, mert hát 85, ember!!! Parkolóban kiszállás, cucc felvesz, séta a rajthoz. A padon egy ismerős arc, nem is egy, hanem kettő! Főnéni és Cserta Balázs vigyorognak ott, főleg azon az arcon, amit szerintem vágtam 😀 Ölelkezés, nagy örömök, azt mondta nem jön, de mégis itt van, végre személyesen is. Rengeteget dobott a hangulaton, persze meglepi, nem szólhatunk másnak, hogy itt van, de akkor is 😀 Érdekes dolog ez a rajt előtti időszak. Kicsit olyan ez, mint egy divatbemutatón a kifutó. Mindenkin csupa drága felszerelés, mindenféle színben és formában, mindenhol egy kisebb vagyon (olcsó móka a futás, szokták mondani), majd amikor az ember eljut a skanzenhez, már nem modellként jelenik meg, hanem a kiélt leharcolt dívaként, akit bedarált a szakma és 4 féle drog annyira, hogy a tetovált sminkje is lefolyt (85 km-en van ideje az embernek hülyeségeken gondolkodni).

Rajtzónába lépve az ellenőrzés után, megérkezett Athosz is, gyors köszönés meg fotó és ment is tovább előre, mi pedig ráleltünk a Futóbolondra, Leventére, együtt is indultunk el hárman bele az éjszakába. 2-3 km után el is engedtem őket Csabival, ez most nem az én tempóm, nem szabad most ennyire mennem, bár jó, ha van társasága az embernek, akivel húzhatják egymást előre, én most viszont inkább lennék visszahúzó, így magammal kell kijönnöm az elkövetkező órákban, és valamiért a gyomrom sem az igazi. 40 percenként gél, mindenhol víz meg iso töltés a kulacsokba, amit kívánok egyek, só is menjen menetrendszerűen, járt mindez a fejemben, miközben ámuldoztam az éjszakai Pilis szépségén. Botjaimat hamar elkezdtem használni,  ne terheljük szét a lábainkat, ha már ilyen ügyesen meggyógyult mind a kettő. Tervezett időn belül elértem Dobogókőt, aminek nagyon örültem, bár nem éreztem magam százasnak egyáltalán, a nem-alvás éreztette kellemetlen hatásait, hasam is nyugtalankodott, de azért csak toltam magamba mindent menetrend szerint. Fantasztikus ahogy indul a reggel. Világosodik, madarak egész kórusa köszönti a fényt, gyönyörűek a színek, minden szép. Már csak ezért is megérte.

Dömösre leérve, ott találtam Főnéniéket meg Gabót is, marha álmos vagyok, legszívesebben leheverednék valahova, gélek sem esnek jól. 26 km-nél ez nem a legszerencsésebb dolog. Gondolom látták is rajtam, hogy valami nem száz, küldtek is tovább gyorsan, koffeines dolgok vannak nálam, tolni kell befelé. Elindulva a pontról egy segítő mutatja az irányt, itt tovább fel… aha …. itt… fel… meredek, szikla, én álmos, nem vicces. Én lennék a kaszáspók, felmászok… inkább úgy festett ez az egész, mint egy álkaszáspók mozgása (az álkaszáspók teste különbözik a rendes kaszáspókétól, illetve jóval ügyetlenebbül mozog). Valahogy csak felkapaszkodtam a Vadálló kövekhez, útközben Belus Tomi beér és előz, váltunk pár szót, első helyen van, nyomjad neki! Elértem Prédikálószékre, ahol Nedy Baluék pörgették a népet. Ejj, minden mennyire szép innen lenézve! Na, de versenyen vagyunk, nem kirándulás, haladjunk hát tovább! Mindjárt itt van Lepence 36 km-nél, ahol magamhoz vehetem a hátralévő távra jutó géleket meg egyéb vackokat. Valamiért a depópontot kötöttem össze a levessel is fejben, pedig nem itt lesz, mindenesetre mindenkinek bereklámoztam, akivel csak találkoztam, utólag is bocs!

Nem esnek jól a gélek, a kedvenc mogyoróvajas Hammer nem akar csúszni, majdnem vissza is jön, minden sűrű és túl édes. A GU waffel is túl édes most. Hajaj, hosszú lesz ez így! Jöhet a magnézium meg a só, kulacstöltés, atomkirály szalámis szendvics a pontról (abban a percben a világ legjobb szendvicse címet kapta, szerintem tényleg az is volt), irány Pilisszentlászló. Meleg van, de kegyetlenül. Lassulok, volt már mászás eddig is bőven, a meleg rátesz, néha kerülget a hányinger a gélektől, van még High5, ami folyékony és gyorsan lecsúszik, de azokat a végére tartom, így küzdök tovább az édes vackokkal. Pilisszentlászlón jön a paradicsomleves, rizst kérek bele, jaj de jó! 3 kanál után kapcsolok, hogy mennyire felnyomja a savam a paradicsomleves úgy általában, lehet, nem most kellene 19-re lapot húzni! 😀 kaptam jó adag hideg vizet a fejemre, jég hiányában jól beáztatták hideg vízbe a jégzsákos kendőmet, ami megmentett attól, hogy kinyírjon a meleg. Na, irány tovább Visegrádra, ott vár a párom is pár cuccal, ha esetleg cserélnék vagy valami egyéb hisztim lenne, na meg egy csomag GU Roctane Summit Tea amire nagyon vágytam most, bár eddig sosem ittam, de ismeretlenül is nagyon vágytam rá.

Emlékszem erre a szakaszra tavalyról, nagyon tetszett, idén sem volt másképp. Jobbra-balra át a patakon, fantasztikus élmény, sajnos ilyenkor nincs idő nagy nézelődésekre. Amire elértem Visegrádot végre, a gyomrom összekapta magát, párom a pont előtt tapsol, kiabál, csak ideértem, vártam már, hogy lássam. Egy ideje alapból volt egy gombóc a torkomban néha, nem tudom min érzékenyültem el sokszor, de ez az élmény kitartott végig. Nem tudom hova tenni, mint azt sem, hogy miért ment az Adams Family zenéje a fejemben, amit néha sikerült dudorászni meg fütyörészni is, szintén érdekes hozadéka a versenynek 🙂 Megkaptam a teám a ponton, másik kulacs víz, kendőbe sok jég, fejre víz, menjünk tovább. Fáradtak a lábaim nagyon, de nincs hólyag, gyomor is okés, nem dörzsölt ki semmi, nem is sérült meg semmim, mégis a fáradtság kissé bedarál. Még 31 km kb 1200 m szinttel. Már legszívesebben leülnék, ennél nagyobb távot még sosem mentem, innen lépünk be kedves hallgatóim az alkonyzónába.

Felfelé a lépcsőkön, tavaly sem szerettem, most sem élvezem, de nincs most tele turistával, ez is valami. A jég a tarkómon hihetetlenül jó, áldom magam a kendő kitalálásáért. Meg a szervezőket a jégért. Megmentették vele a versenyt. Pap-rét csak 10 km, de nagyon lassan haladok, felfelé már minden fáj, a lábam nem akar menni, nem tudom mi visz felfelé, csak lépegetek, és kapaszkodom a botjaimba. Lefelé már sok a gyaloglás, közben jár az agyam, hogy közeledik a Vöröskő és a Nyerges. Most nem tudok menni, azokon, hogy másszak fel? Atyaég! Pap-réten fogok kiesni? A francokat! Mindent beleadtam a felkészülésbe, amit csak tudtam, mind fizikailag, mind anyagilag, a hozzám közel állók is türelemmel voltak velem végig és mindenben mellettem álltak, nem tehetem meg sem velük sem magammal szemben, hogy nyávogva kiszálljak, ha valójában a fáradtságon kívül nincs semmi más bajom. Főnéni is megmondta „A vége fájni fog, de nem látom akadályát annak, hogy meg tudd csinálni!” Ez a mondat rengeteget ment a fejemben végig, tudtam, hogy azért még van bőven a szintidőből, be kell érnem, ha kell bekúszok, de megcsinálom.

Valahogy eljutottam Pap-rétre, saját démonaim kis felhőjében. Itt jött egy nagy öröm Zsotyek személyében. Nagyon örültem neki, segített is frissíteni, dobáltam még jeget a kendőbe, és megindultam Vöröskő felé. Nyomom a sót, gélt, iso-t és vizet, nagyon unom már az édes ízeket, mindjárt jöhetnek a hígabb gélek, micsoda felüdülés! Vöröskő alján töltök a forrásnál vizet, amire odaértem kifogytam, brutális a meleg! Ez a szörnyeteg meg nagyon meredek és magas, Ármin és Góliát vagy mi?! Fogak összeszorít, botok leszúr és húz! „Húzzad magad felfelé!” ugye. Valahol félúton Büki Ádám eltúrázik mellettem felfelé egy marha nagy szendviccsel a kezében vigyorogva (provokátor :D), én csak szépen túlélő üzemmódban megyek felfelé. Feljutottam, körülöttem mindenki szenved, 80%-ban hányinger és egyéb problémákkal küzdve, mi voltunk a zombi horda, ami lassan hömpölyög előre. Szerettem volna lefelé egy kis időt visszanyerni, de egy két bizonytalanabb és balesetveszélyes lépés után elengedtem, és tempósan (höhö tempó… gyors nem volt, de ennyit engedett a szervezetem akkor) gyalogoltam lefelé.

Jött a Nyerges. Atyaég, hát Vöröskő is megevett és kiköpött kétszer, erre még itt van ez is. Fel kell menni, utána már nincs fel, csak le, Skanzen után már jön a vége, annyit már négykézláb is, csak ezen az izén kell átjutni. Megküzdöttünk, nyertem, de bedarálta a maradék energiámat is. Gyorsan még sót, jöhetnek a híg gélek, vizem már szinte nincs, és nagyon meleg van, menni kell mert nem lesz jó vége. Skanzen felé becsatlakozott mellém egy másik Szentlászlós szenvedő, biztatgattuk egymást, már nincs sok. 450 méterre a ponttól egy futó ül a fűben eléggé kivan, külföldi srác, kéri, hogy küldjünk valakit a pontról hozzá vízzel, mert kiszáradt és nem tud továbbmenni. Küldtünk is, nagyon rendesek voltak a ponton, rögtön ment valaki bringával meg flakonnal érte. Itt utolsó töltés, botokat segítettek elrakni a zsákomba, jeges kóla a poharamba, víz a fejemre, 6 km hajrá!

Hajrá… az! Életem leghosszabb 6 km-e volt 😀 dögmelegben, aszfalton. Menni kell, várnak a célban. Ha beérek megcsináltam, már pedig beérek. Kocogás, gyaloglás, kocogás, gyaloglás. Egy-két futóval elpoénkodunk itt a végén, egy háznál valaki csinált párakaput a kerítése és egy fa közé húzott csőből, kis lyukakon locsolva a vizet, nem tudom ki az, számomra akkor egy ismeretlen hős volt. Patakpart és csippantás, már csak 800 méter, na gyerünk, ellőttünk már mindent, most elnyomjuk még a holnapit is! Közeledünk, sok a szurkoló, kiabálnak, ott van Belus Tomi is, szurkol kérdeztem, hogy nyert e, mondta igen, még jobb lett a kedvem, utolsó emelkedő, na, akkor adjuk meg a módját!

Tempó maxra, ez már a holnaputáni erőm, de azt is ellövöm, megcsináltam, itt a vége. A célban vár és tapsol a párom, puszi, ölelés (szerintem került rá vagy 3 kg só egy öleléssel :D) főnéni is vár, elfogyasztottam mind a 100 mentális forintomat. Orsi és Döme is ott van, Csabi, Adrienn, Anikó is befut közben, kisebb buli alakul ki ismét, bár én kicsit kívül érzem magam mindenen, még magamon kívül is.

Lassabb voltam, megszenvedtem, de ami bennem volt az kiadtam magamból. Kemény buli volt ez. Legközelebb nem viszek annyi édes gélt magammal, egy idő után baromi émelyítő tud lenni, viszont rájöttem, hogy akkor is be tudom nyomni ha egyáltalán nem kérem. Tudtam, hogy rengeteg múlik azon, hogy frissítsek rendesen. Még szigorúbban kell ezt vennem a későbbiekben, illetve valahogy, többet kellene tudni aludni verseny előtt. A nagyját fejből csináltam, mert a testem már régen nem akarta. Érdekesség viszont, hogy tavaly az 54 km másnapján sokkal rosszabb állapotban voltam, mint most. Ez több volt és nehezebb, mégis jobb formában talált a reggel, ez mindenképpen pozitív dolog.
Jövőre jobb idővel, ugyan ezt a távot megint! Mindenkinek nagyon hálás vagyok aki, ott volt segített, szurkolt, közben a szurkolós sms-ekért is, amikre válaszolni nem válaszoltam, de az órámon mindig megjelentek, és rengeteg erőt adtak.
Köszönöm Gabi, hogy felkészítettél erre, és nem engedted, hogy lelkileg ledaráljam magam előtte.
„Soha többé nem futok…Holnapig!”
    

UTH – Athosz és a kifogások

Posted on Updated on

  Egész sokáig szerettem beszámolókat írni.
Monnyuk egész sokáig filmeket is szerettem összekalapálni…
Aztán jól ráuntam magamra.Egy beszámoló, vagy film is olyan (meg talán maga az élet is), hogy van eleje, vége, van benne egy ív, ami összefogja. Ezek persze nem látszanak, csak olyan összeszedett lesz tőlük a produktum.
Először persze az ívet kell megszülni. Az néha nehéz, néha meg magától jön. (Ez lehet az ihlet, vagy mi?!)
Beszámoló ügyben sajnos nálam az ívet egyre többször a ‘kifogás’ húzza.
Nem mondva csinált kifogások. Komoly, férfi emberhez mérten is indokolható, igazolható dolgokról beszélek. Van alapjuk, jogosultságuk. Legitimek! (Jajjj, de jó, hogy megtaláltam ezt a szót!)
Szóval nincs itt hiba. (És ezt most nem ironikusan írom ((Tudom, hogy ‘és’-el nem kezdünk mondatot)).
Ez viszont nem gyengíti azt a tényt, hogy ‘ráuntam magamra’. Mondhatnám, hogy ‘volt valamikor egy utolsó csepp a pohárban’. Aztán a cseppek azóta is gyűlnek, de a tanulságok poharát már nem tudják tovább tölteni – bár talán kárba nem vesznek.
Mint amikor a kutya orrát saját piszkába verik. Ezt az önmagam orrba verését valahogy nem sikerül, vagy nem tudom megunni. Lehet, hogy ez vmi biológiai program nálam. Csak leírva látni – meg megírni – unalmas.

Van, hogy a gyomrom, a csípőm, a térdem, a felkészültségem, a sok munka, a vérképem, a mikroelemek… A lényeg az, hogy van kifogás. (Itt tényleg komolyan hangsúlyozom, hogy olyan dolgokról beszélek amik valódi! okok!. Amiket érvként felhozva a  többség megadóan és őszintén szánakozva igazolja az újabb és újabb betlit.)

Pedig én még csak sokat sem várnék el önmagamtól. Engedékeny vagyok és szélesre tárom a kaput az élvezetek előtt 🙂 !
Hanka kérdezte abban a rövid Hoka-s cikkben, hogy melyik futásomra vagyok büszke? (Itt rögtön didaktikai problémám van, ugyanis nem tudom értelmezni a ‘büszke’ szót. Mióta nekem szegezte ezt a kérdést, azóta próbálom kibogozni ennek szónak az értelmét, de nem sikerült. Nem röhög, tényleg így van. Fűnyíró tolás közben ilyeneken agyalok. (A másik ilyen szó a ‘megsértődni’, de ezt lehet, hogy azért nem tudom megfejteni, mert összefüggésben van a büszkeséggel?!?!))

Mit is várnék el?
Ez olyasmi mint lejtőn futni.
Hiszem, hogy minden lejtőnek és lejtőzőnek megvan a ritmusa. Lejtőn nem gyorsan kell futni. Nem. Lejtőn pont úgy kell futni, hogy ritmusban legyünk. Ha ritmusban leszünk, akkor pont ott lesz egy hely a lábunknak, ahol kell, pont ott nem billeg a kő ahol kell és még a lélegzetünk is erre a ritmusra fog beállni. Ez tapasztalat. Ha azt érezzük, hogy ‘toljuk’, akkor gond lesz. Inkább a közös frekvenciát kell levadászni.
Ha egy futásnak is megvan a maga íve és ritmusa, akkor az egy jó futás. Szükségszerűen jó futás, nem tud nem az lenni. Ritmusban leszünk. Ritmusban lesz a tüdőnk, a gyomrunk, a lépéseink. Lesz időnk befogadni a környezetünket és mivel ezek szinte maguktól működnek, így marad egy csomó energiánk, amitől meg nagyon erősnek fogjuk magunkat érezni. Amitől aztán nagyon erősek is leszünk.
Ennyi.
Egyszerű.
Igen, ez lehet a flow.
Persze ezt nem adják ám ingyen! Sok munkát kell belerakni ahhoz, hogy egy komolyabb futás ilyen legyen. A már megénekelt ‘kásahegy’, amin átrágva magunkat jutunk el egy-egy ilyen élményhez. Ha egy célversenyen ilyet éreznék, akkor rögtön jelentkeznék Hankánál a cikk helyesbítése végett 🙂 !
De egyelőre nem hogy flow közelébe nem kerülök, de egy izzadságszagú, ‘iparos munka’ minősítésű teljesítést sem sikerül összehozni! Egy ilyen korrekt, munkás – mondhatni ‘férfias’ – futás legalább vállalható eredmény – lenne.
A vállalható eredmény kapcsán meg rögtön beleütközünk a feladni/nem feladni kérdésébe.
A tegnapi példánál maradva.
Lupus erőszakoskodott velem Pap-réten, hogy továbbhaladásra bírjon.
Nem kérdés, volt egy csomó időm, tehát simán begyalogolhattam volna a célba.
És?
Lett volna egy érmem és felkerültem volna a teljesítők listájára. Ennyi.
De én nem ezért jöttem.
Ha valaki azért vág bele egy versenybe, mert minden áron teljesíteni szeretné, akkor ez annak opció. Nekem meg nem.
2016-ban már besétáltam. Fájt mindenem, alig éltem. Besétáltam. Megcsináltam. Tudom, hogy képes vagyok rá. (Mint ahogy már többször beszenvedtem magam célokba. Leszakadt csonthártyával a Kinizsi céljába, vagy  22 órás agóniával a CCC céljába.) Tudom , hogy tudom. Bármikor felállok egy fotelből és monnyuk 18 óra alatt megcsinálok egy százast. Tudom. Nem akarom ezt többször bebizonyítani önmagamnak. (Bakancslista pipa?! 🙂 )
Persze van akinek ez a cél és abszolút el tudom fogadni és tisztelni, szeretni ezért.
De én nem ezért jöttem!
Most azért mentem, mert azt hittem, erősen hittem, hogy írhatok egy helyesbítésért Hankának. Azért mertem hinni mert Gabi befogadott, rendezetté tette a felkészülésemet, rövid és kérész életű hullámhegyekkel és hosszú és keserves hullámvölgyekkel teli munka állt mögöttem. Mert van több mint 30.000 kilométernyi futótapasztalat a testemben, a lelkemben. Mert el tudom hinni, mert Újra és Újra el tudom hitetni magammal, hogy most majd nem lesz kifogás.
Most. Most meg lesz! Most elkapom.!
Nem futom el, nem rúgok bele, nem tévedek el! Most figyelni fogok az ivásra, evésre, a sporttársakra, a napsütésre, a sárra, a tócsákra, a hűsítésre, a pálya ívére a lejtő és ösvény ritmusára. Okos leszek és tudatos, hideg fejű számító, és pillangókat reptető, virágszirmokat számláló érzelgős lény egyszerre. Tuti lesz.
Mondom. Sőt, mi több, hangsúlyozom 🙂 : nem időért és nem helyezésért megyek!
Nem. (Szélesre tárt élvezetek kapuja, ugye..)

Azt szoktam mondani magamnak, meg néha másnak is hogy kb. 10 méter után pontosan érzem, hogy milyen is lesz az aznapi futás. Tulajdonképpen elég lenne ezt a 10 métert lefutni ahhoz hogy Gabinak beszámolót írjak. Az ezen felüli mennyiséget csak becsületből szoktam teljesíteni 🙂 !

Tegnap is már Szentendrén belül éreztem, hogy ‘rendes, becsületes ipari munka’ kategóriába sorolható futásom lesz. Ez nem leszólás. Egy ilyenért kutya keményen meg kell dolgozni. Egy kovácsolt vas gyertyatartó (milyen szép hasonlat..) szakmányban gyártva is munkás dolog. Korrekt munka, de nem összetévesztendő egy egyedi, művészi gyertyatartóval (van ilyen?). Az utóbbi elkészítése lehet, hogy nem is annyira keserves, csak hát benne van az a plusz…
Szóval éreztem, hogy ebben nem lesz meg az a plusz…
Ettem, ittam, figyeltem, akartam.
Lehet, hogy nagyon akartam?
Pedig ez ott van nálam a ‘Best of’ -ok falán.

Nem is lényeges. Ez már a múlt. Van ok, indokolható, talán lesz megoldás is és megint egy betli.
Van egy kedvenc könyvcímem, ami ide teljesen klappol. (Maga a könyv is jó, de a címe, maga egy életfilozófia.)
Édenkert a sarkon túl.
Tehát maga az éden! És nincs messze! Csak itt a sarkon kell befordulni! Nem kell messzi menni érte, szinte belátható és hát maga ‘Az’ éden…
Most, most még nem jó, de mindjárt jó lesz.
A kutya orra elé lógatott csont 🙂 …

És befordulsz a sarkon és rájössz, hogy nem ez a sarok az, hanem a következő, ott nem messze és milyen szerencse, hogy már csak egy sarok…
Csak hát ez már a huszonötödik sarok és megint átbasztak.

Fáradsz.
Egyre gyanakvóbb vagy, de hiszel abban az édenben, hisz látod, hogy mások megtalálták és megtalálják a magukét, tehát nagy eséllyel neked is eljön a sajátod. Lehet, hogy gyorsabban kéne menned! Vagy lassabban? Nem lényeg. Inkább csak az hogy higgy benne!Én hiszem, hogy lesz egy sarok – lehet, hogy tér és idő görbületen túl 🙂 – befordulok és utána tuti írok egy levelet Hankának.

Fotók: Cserta Balázs és Terepfutás.hu

Oslo Eco Trail – Pataki-Bíró Zsolt

Posted on

Mielőtt rákanyarodnék a versenyre, talán jobb ha felidézem a felkészülést.

Nos igen ez a három pont ami jelzi azt mennyire nem éreztem magam késznek erre a feladatra.
A téli hótaposás, a tavaszi latyakban fürdés és a március/április meg kicsit a május eleji motivációs válság, nem éppen ad szilárd alapot egy ilyen verseny teljesítéséhez, inkább egy jó nagy pofára esés biztos kiinduló pontja lehet. Magam sem értettem, miért mentek jobban a hajnali futások -15 – -20 fokban, de sokkal jobbak voltak. Lehet a tavaszi fáradtság? De igazából mindegy is. Nem volt 100 Forintom a versenyre. Igazából meg is örültem, mikor azt mondtad, hogy a max pulzus 150 körül legyen, de felette, ha lehet ne.
A verseny előtti estét egy kollégámnál töltöttem, egy egyszemélyes felfújható ágyon… Ezt kb éjfél körül felváltottam a bőrkanapéra, de olyan 1-fél 2 körül elkezdett dübörögni a fejemben az adrenalin, a dob meg a basszus…basszus – mondtam magamban – mikor ránéztem az órámra és már négy volt…világosodott (ilyen ez a Norvégia). Még forgolódtam kicsit, de tudtam, hogy ez az alvás kb. ennyi volt. Legalább volt időm összerakni a cuccom.
A start egy kis parkban volt Oslo belvárosában, nem kell sokra gondolni, maga az esemény kicsi, így a körítés ehhez mérten szerény. Lufikapu, meg egy bemondó sátor. Egy perccel az indulás előtt felsorakoztunk, és uccu, megindul a csapat.
Az első 5-8 kili az Akers-elva mentén haladt, ismertem a terepet, ez jót tett a kezdeti izgalmaim és félelmeim kezelésére. A tempó sem volt veszett, együtt volt a csapat, kb 143-145 pulzussal haladtam felfelé. Szépen elhagytuk a várost, nem volt gondom. Már a startban elhatároztam, hogy azt a beállítást választom az órán, ami nem mutatja a kiliket, csak a teljes idő és a pulzus ketyegett, nem akartam stresszelni azon, hogy éppen 10 vagy 12 kilit haladtam. Csak a frissítésre (fél óránként gél+izó és sókapszula az időjárásnak megfelelően 1-1,5 (2) óránként) koncentráltam. Viszonylag egyszerű volt a terep, az első sérülést kb 13. kilinél szereztem, ahol sikerült belerúgnom egy éles sziklába a jobb lábammal. Rohadtul fájt. Mire elmúlt sikerült a bal lábammal is eltalálni egy követ…Gondoltam OK. a körmeim úgyis úgy néznek ki mint egy leprásé, no para, a fájdalom elmúlik, a köröm meg majd leesik, ha le akar esni…16 körül volt az első frissítőpont (csak iso vagy víz) megtöltöttem az egyik kulacsom (mint utólag kiderült jobb lett volna mind a kettőt) és mentem tovább…az első csúcs 18 körül volt, kaptatós, de nem vészes, még friss voltam fejben/lábban, viszont több folyadékot vittem be, mint kellett volna, így kb. kifogytam az iso-ból és mire a második frissítőpontra értem már nagyon szomjas lettem… a probláma oka inkább abban rejlett, hogy a sóra többet kellett innom, amivel nem számoltam… Nem volt vészes, de azért már vattát köptem, mire megint magamhoz tudtam valamit venni. Ez kb. a 30. kili körül volt, amikor felértem a Holmenkollenre. Itt ettem/ittam, rendeztem a sorokat, elővettem a zsákból a friss géleket, eltettem az üreseket. Nem volt gond. Csodálkoztam is, hogy ennyire rendben vagyok. Sajnos a Holmenkollenről indították az 50 km-es csapatot, amit én úgy, ahogy volt telibe kaptam… ettől a ponttól több száz ember próbált osztozkodni egy saras-mocsaras ösvényen, néhol akár percekre is meg-megállva…borzalmas volt… Ettem a kefét, hogy nem haladok, persze a jobb lábammal megint eltaláltam egy követ, ami most már hatványozottam jobban fájt. Nem tudom pontosan mennyi idő telt el, de volt biztos egy jó fél óra – óra mire szétrázódott a tömeg. Persze ők rohadt frissek voltak még, és úgy mentek el mellettem minta én csak állnék…Talán ez volt az egyik legjobban megterhelő része a versenynek. Fejben… 50 kili(b+)…és a talpam elkezdett fájni (tudtam, hogy már szarrá van ázva, mert már rég feladtam pocsolyák kerülgetését, egyszerűen értelmetlen volt, egyszerűbb volt átgázolni, mint ösvényt találni és kikerülni).
Mentem tovább…fél óra gél+iso, még egy fél óra gél+iso…mivel kicsit esett is, meg eléggé felhős is lett időközben a sót kivettem a napi menüről.
60. jéééé 60…frissítő állomás…Ettem valami süté-félét, aminek a krémes teteje beragadt a fogaim közé… elvoltam vele egy darabig mire lenyeltem… ha nem is nagy tempóban, de elkezdtem futni kb 65.-ig, itt volt talán a legtechnikásabb része a versenynek…keskeny saras, csúszós ösvény, ahol jó esetben csak a bokádat töröd ki, rossz esetben pedig egyszerűen belecsúszol a folyóba, ami kb 15-20 méterrel alattad morajlik…itt belassultam rendesen…minden lépésre oda kellett figyelni…
70. innen behúzom, nincs mese. Visszatért belém az élet, egyeneseken futottam, emelkedőn séta. Végre a pulzust is vissza tudtam tornászni 143 fölé (ez ugye a lassú tempónak köszönhetően kb 35-től nagyon leesett 136-138-ra kb). Az utolsó 5 kilin meg azt lehet mondani, hogy futottam is, sorra mentem el az emberek mellett, ami nagyon jó érzés no…
Összefoglalva:
Egy jó kis verseny volt. Szép időben és környezetben. A szervezés se volt rossz, leszámítva, hogy a célban nem lehetett sehol sem zuhanyozni és átöltözni…
50 kili terepen kb 1 órát javítottam a két évvel ezelőtti terepversenyemhez képest, amit mindenképp jó. Nem értem be 10 óra alatt ami mindenképp kudarc.
Taktikailag, nagyon nagy hiba volt belefutni az 50 kilisek csoportjába, talán jobban tettem volna, ha az ott elvesztegetett perceket regenerálódásra szánom ahelyett, hogy taposom valaki ki sarkát a mocsárban.
A frissítés nagyon jól ment, nagyon fegyelmezett voltam és szigorú magammal.
A talpammal kezdeni kell valamit, mert nem volt elég az a kencefice amit a boltban ajánlottak.
Nagyon jól jött az utolsó beszélgetésünk, talán Gabi biztatása és bizalma lendített át a ki nem mondott félelmeimen…
Köszi Gabi a felkészítést, ez a verseny kirántott a motivációs válságból…összeszedtem a mások által eldobált Forintokat!:)

UB 2019 – összefoglaló

Posted on

A 2 napot 32 éremmel és 4 szalaggal zártuk.
Köszönjük a remek szervezést, minden futónak a részvételt, és a kísérők áldozatos munkáját.

Az egyéni teljesítők beszámolói:

Veress Béla 

Hantosi Zsolt

 

Evetovics Milán

 

Poór Péter

 

Gizionos csapatok
– B2B: Balazs HupkaKorányi Balázs
– Gizionok Baráti Köre: Judit KulcsarIldikó VargaVivien Makra
– KPBE: Piroska TorkolyKatalin HoniErdős BorbálaEszter Molnár
– MulaTóKör: Cserta BalázsEszter BenkőKormány AlexandraCsilla AndorAndrea Lung

Egyéb csapatokban:
– Mérföldfalók: Krisztina Mlinárcsik
– BNB: Bernadett Cseke
– #SzéntablettaGergelyné Verebes Regina
– Run 4 Tresorit: Böbe Hartung-MarjaiIstván Hartung
– M’Ági’c moms: Maknicsné Ablonczy Eta
– FTC Champions: Lívia Pálfi
– Szomjas lumpok: Németh Szilvia
– Suhanj! guide: Tímea Csathó
– 5 Elem: Szűcs-Somogyi Szilvia
– Zsámbék Angels: Eszter Göndöcs
– Eurofleet: Alexandra Lámer-Sujtó
– Ott vagyunk már!: Gábor Zsubrits
– CEU Economics: Koren Miklós
Fruzsina Joó

Szárszói frissítőponton: Kriszta Locusta Nagy

A célba érések mögött sok a munka, és elismerésre méltó az elszántság, és a fókusz.
Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy hiába minden, ha az a nap mégsem a tiéd, és – bár mindent megtettél – meg kell hozni a döntést a feladásról.
A döntés nehéz, és a feladást követő néhány nap maga a pokol, még akkor is, ha észszerű volt a kiszállás.
Hanka beszámolója a feladásról

Gratulálok még egyszer mindenkinek!

Jövőre #otttali 🙂