beszámoló

Egy év rehab – Juhász Erika

Posted on

Előre szólok hosszú lesz, mint amilyennek éreztem is az elmúlt egy évet.
2019. május 13-án kaptam újra edzéstervet Gabitól, ami így nézett ki: 5x(1 perc kocogás és 3 perc gyaloglás)=20 perc
Az első heti összesítés 83 perc.
2020. május 11-i héten 74 km össztáv, benne 38 km-es hosszú.

Kicsit messzebbről:
2018. október 7-én a SPAR Budapest Maratonon koromnál fogva szerettem volna megfutni a legjobb időmet, ami eddig 3:58:57 volt. Készültem rá becsülettel, de az élet keresztül húzta a számításainkat. Az első km-en reccsent a térdem és vége lett az álomnak, mentő vitt el, majd műtét egy hónap múlva. Műtét után gyógytorna, porcfeltöltés… majd mivel december volt, csak edzőteremben erősítés, biciklizés, kocogás.
Készültem szép lassan a BSZM-re, de éreztem valami nem jó. Gabi kimondta nincs BSZM. Majd újabb orvos, újabb műtét, ahol kiderült ott volt a leszakadt porc, amit az első orvos nem talált.
Műtét másnapján ezt mondta az orvos: “Át kellene gondolni ezt a futás dolgot, mert amit bent láttam az alapján már nem fog futni, legalábbis maratont biztos nem.”
Nem volt elég, hogy fájt, minden bajom volt, teljesen sánta voltam (most is megszokásból többször bicegek), még ez is.
Újra gyógytorna, újra kínzás, de éreztem jó lesz. Májusban írtam Gabinak, hogy jó lenne elkezdeni, de nagyon nehezen vette rá magát, hogy ismét dolgozzunk, majd mikor írtam nem maratonra készülök, egyelőre járni tanulok akkor elfogadta.
Így kezdődött újra a mozgásom kint az erdőben, hogy ne lássa senki a kínomat. Kibicikliztem majd megcsináltam,  amit kért – legtöbbször sírva, majd haza tekertem. Csak én tudom mennyi fájdalmat éltem át, hogy
mennyire legyengült a bal lábam, elvékonyodott a combom, de a térdem felett a folyadék ott lötyögött minden mozdulatnál. Állandó jegelés, gyulladáscsökkentők, minden, ami lehetséges. Minden hónapban egy
kis javulás, de tényleg kicsi. Közben az edzéstervek jöttek, soha nem hagytam ki egyet sem, pedig őrületbe kergetett a sétálás minden alkalommal kocogás közben, de ha ez volt előírva, ezt csináltam.
Augusztusban a Balatoni nyaralás alatt elmehettem a Napfelkelte félmaratonra, de csak kocogva bele-sétálva, hogy ne fájjon! Gabi nagyon izgult mi lesz, de végigmentem az első felét kocogva-gyalogolva a második felét gyalogolva, de szintidőn belül így is.
Szeptember 16-ával elmaradt valahogy a gyaloglás rész az edzéstervekből, de még mindig perc alapon.
Közben túrázni jártam, többek közt teljesítettem a Fjallraven 5 napos vándortúrát, és körbe tekertem 4 részletben a
Balatont az eredeti UB útvonalán. A súlyom nagyon lassan, de kezdett csökkenni, de a térdem még mindig nem volt az igazi.
Eljött a Chicago Marathon október 13-án, amikorra már 6:30-6:45 között tudtam kocogni, erre is kocogás-gyaloglás kombót terveztünk. Minden a terv szerint ment, és az amerikai hetek megkoronázásaként hasonlóképpen teljesítettük a NYC Maratont, ami újra hatalmas élmeny és meghatározó esemény a futóéletemben, sőt benne van a top 3-ban. Nagyon jól sikerült, végig mozgásban óriási energiával húztam be a fiam a célba!!
Itthon újra a dolgos hetek, de egyből feltűnt, hogy november 18-tól eltűntek a perc alapú edzéstervek, jöttek végre a km-ek, de még 30 km/hét alatt, aztán decemberre edzésben elértem a hétvégi 20 km-t.
Február már 60 km heti futással és 40 km Téli Margita túrával kezdődött, reálissá vált egy március végi maraton (Debrecen)
Nem szoktam ledöbbenni hétfő hajnalban, mikor olvasom a heti tervet, sőt kv-t készítek hajnal 4-5 körül és az az első, hogy megnézem, megemésztem a kiírtakat és próbálom beilleszteni a napjaimba.
Március már a maraton jegyében telt volna, ha a vírus mindannyiónk életét felül nem írja.
És most májusra eljutottunk a rehabos futó évem fordulójához, amit a futó barátaimmal töltöttem egy Velencei-tó körrel és plusz 10 km=38 km-rel.
Nagyon sokan felesleges dolognak tartják az edző által írt terveket.
Teljesen túledzett voltam mikor Gabihoz kerültem 2 éve, amit próbált helyretenni és felkészíteni az UTT-re, amit ha
magamtól készülök biztos lefutom előtte edzésként és kidőlök. Az is sikerült, sérülés mentesen felkészülni és lefutni is. Majd a műtétek után ez az év, benne gyógytornász, masszőr, jóga oktató , és Gabi hozott el idáig ismét. Magamtól vagy már abbahagytam volna, vagy menni se tudnék, mert a fokozatosságot nem tartottam volna be.
Ezzel a beszámolóval szeretnék köszönetet mondani, hogy nem csak az edzőm, hanem a lelki támaszom is, aki tartotta bennem a lelket a sérülés, majd a lányom külföldre költözése és férjem betegsége alatt is!
Ez az én sérülés utáni felépülésem története így az 50. évemhez közel.
Boldog évfordulót nekünk. ❤

A Gizionok esete a Szénás körrel

Posted on

A múlt héten a gizionok ellepték Perl Gergő játszóterét, és a Szénás-kört választották többen is, egy kis lendületes hosszú futásra.

A kis körön (31 km) Juhász Erika (4:11:08) és Bán Andi (4:10:04) futott, a nagy körön (75 km) pedig Belus Tamás repesztett hatalmas pályacsúcsot 6:53:52-vel.

A Szénás körnek köszönjük a lehetőséget, hogy ebben a verseny nélküli időszakban is feszegethetjük a határainkat!

 

 

Yellowrun félmaraton – Takács Gábor

Posted on

Otthon, de mégis közösségben?
Futópadon, de mégis versenyen?
Taki beszámolója a Yellowrun félmaratonról:

Nem akartam rekordot futni, a cél “mindössze” az 1:30 alatti 21.1km volt.
Ezeken a meetupokon általában az elejét lassan, közösen kezdjük, hogy lehessen király sárgapólós screenshotokat készíteni. Ma 500 métert mentünk együtt 9km/h-val, majd utána elkezdtem lassan, fokozatosan gyorsítani. Az eleje ment tehát a levesbe, 5:36 lett az első km, ezért úgy terveztem, hogy nem 21, hanem 22.1 km-t fogok futni, így lesz majd egy tiszta félmaratoni időm az első km után.
Az ötödik kilométerig fokozatosan gyorsítottam, km-enként 0.2km/h-t hozzáadva. Kb. 4:16-ra gyorsultam fel, ezt viszonylag könnyedén tudtam tartani, terv szerint nagyjából félútig. Az 1:30-hoz 4:15 kell, de szokás szerint negatív splitekben szándékoztam futni, így emiatt nem aggódtam. Ezt a tempót tartottam a 12. kilométerig, onnan finoman tovább gyorsítottam. Itt teljesen jól éreztem magam, nem volt semmi kínom, nem fájt semmi, maximum amikor törölköztem vagy frissítettem és kicsit kiestem a ritmusból, utána volt kissé nehéz visszatalálni. De ezek csak másodpercre éreztették a hatásukat, nem volt gáz.
A 14. kilométeren már 4:10 alatt voltam, innen két kilométerenként szándékoztam tovább fokozni. Itt már azért kilógott a nyelvem, bár beszélgetni tudtam, de határozottan nem esett jól. Kb. RPE 15-16 környéke volt. A két kilométerenkénti fokozó azért csak ment, versenyként éltem meg, ahol bele kell adnom apait-anyait, szóval odatettem magam.
19-nél utolértem egy német srácot, és ahogy megjelentem mögötte, elkezdett gyorsítani. Nagyjából 500 métert futottam mögötte, közben picit gyorsítottam, de lereagálta, ő is gyorsított. Na itt jött elő igazán a versenyhangulat, mondom nehogy már innen ne nyomjam le! Azt terveztem, hogy kb. 20.5 környékén előveszem a gyilkos 3:45-ös vagy 3:40-es tempóm, és azzal elviharzok mellette. De ő is dűlőre szerette volna vinni, úgyhogy 20.2 körül picit tovább gyorsított. Na akkor gyerünk, felvettem a tempóját és 3:54-re fokoztam tovább – itt ő határozottan visszavett, valószínűleg ez már sok volt neki és inkább hagyott elmenni. Mögöttünk percekre senki nem volt, szóval megtehette. Ezzel a 3:54-gyel abszolváltam a 21. kilométert, de a végére annyira elkészültem, hogy mondom ebből nem lesz 22.1, hagyom a vérbe, elég volt ennyi. Az RPE skálán határozottan a 19-nél voltam. Viszont pont a 21.1 előtt lett 1:30 az időm, na mondom ha ezt itt abbahagyom, annyi az előzetes tervnek. Nem tudom honnan, de sikerült erőt merítenem, és végül ezt a 3:54-et sikerült még egy teljes kilométeren át tartani. Mondanám hogy anyáztam közben, de valójában a túlélésért küzdöttem, olyan érzés volt hogy közel járok az ájuláshoz. Amikor átgördült a 22, majd nagy sokára a 22.1 (életem leghosszabb 100 métere volt basszus), tényleg úgy éreztem hogy a családomnak kell lehámoznia a padról, még 100 méter már nem ment volna. Nagyon régen nem készültem ki ennyire, de baromira büszke vagyok magamra. 😀 Jó volt!
A tiszta félmaratoni idő így végül 1:28:21 lett.

17. Mairaton

Posted on

Május 17. Norvégia nemzeti ünnepe.
Mindenki ünneplőben, felvonulnak, zenélnek, délután pedig hatalmas kerti partikat tartanak.

Idén a járvány miatt másképp alakult.
Az Oslo Maraton szervezői meghirdették a 17. Mairaton virtuális versenyt, az indulók 10 km, félmaraton és maratoni távok közül választhattak.
A Gizionok norvégiai különítménye is becsatlakozott erre az eseményre és a hétvégi edzését mindenki a hozzá legközelebb álló távon teljesítette.

 

10 km

Orosz Eszter 1:09:14

Hankó-Szilvási Nikolett 54:36

Félmaraton

Horváti Eszter 1:38:18

Maraton

Pataki-Bíró Zsolt 3:54

 

Gratulerer med dagen Norge!

FélBSZM – Földi Zsuzsa beszámoló

Posted on

A 4 napos Balaton kerülő verseny 2 napos betétszáma: szombaton Badacsonyból el kell futni Balatonfüredig, másnap pedig Füredtől Siófokig. 43,6 és 51,3 km.

Gabival megbeszéltük, hogy a BSzM FélBalaton az idei főversenyeimre pont jó edzés lesz – négy nap lehet, hogy sok lenne, de ez a két nap klassz lesz  (spoiler: az lett)

Jöhetne a klasszik beszámoló, hogy mikor foglaltuk el a szállást, átmozgató futás, mit reggeliztem, milyen pulzussal kellett futnom, szakaszokra lebontva hogy mikor mi történt, de nem ez a fontos.
Nagyon vártam ezt a hétvégét, jól ment az alapozás, nagyon egyben éreztem magam – erős vagyok, kicsit gyorsultam is, találkozunk sok Gizionnal, szuper két nap lesz, éreztem 
Füredre pénteken lementünk Gáborral, a frissítés a lehető legegyszerűbbre vettem, <i:am> energy+mineral drink, 20 percenként váltogatva vízzel. Óránként kapom majd a teli kulacsokat, ezzel sem kell foglalkozni, csak a futással.
Szombat reggel Badacsony – amíg Gábor fut, pacsi Tomival, találkozom a Gizionokkal és (futó)párjaikkal – Zita és Hajni, Zsófi és Máté, Gabi, Eszter, Balu, Józsi, Timi 

Futás Füredig – a napról az maradt meg bennem leginkább, hogy minden kerek, minden úgy jó, ahogy van, és nagyon rendben is van minden. A szél is, a hullámvasút, a Balaton, a túlpart (valahol ott van Berény, ott szoktam futni nyáron, át Máriára, vagy Keszthelyre, mikor merre), a szuszogós emelkedők, a pulzusra figyelés, óránként Gáborral tali – kezembe nyomja a teli kulacsot, elveszi az üreset, jaj de nagyon jó ez így! Csak futni kell, és én nagyon szeretek futni, ez egy tökéletes nap!

Füreden Gábor a befutás után kezembe nyomja a söröm, a turmixom, hajrá recovery, Gizionokkal a Hatlépcsősben húsleves és velős pirítós (kinek mi), úristen de finom
Este Tomi lemasszíroz, vacsorázunk Gáborral, másnapi frissítés megbeszélése (tök jó volt így, holnap legyen ugyanígy), nekem semmi dolgom, G már tudja hogy mikor hova kell mennie, én csak fussak, nincs más dolgom.
Vasárnap reggel hideg van, maradjon a széldzseki, csontig hatol a szél. De süt a nap, és megint futhatok, jól esik, pulzus nem megy föl, tuti az elem az övben…(nem). Nem baj, akkor érzésre, azért dolgozzunk, de ne haljunk bele, majd a végén, addig is el kell jutni. Ha nem pofába kapom a szelet, annyira nem fázom, de nem baj, ez pont így van rendben, jobb láb, bal láb, ismétel – majd elesik. Két térd, meg a tenyerek – tenyér fáj, de nem sebes, térd kicsit sziszegős, egy óra múlva – jé, már véres is . Nem fáj, futni meg jó  10 km – Gáborral tali, jó látni.
Belemászom egy kis gödörbe – de sok van még, fáradt vagyok, szegényzsuzsi – aztán hamar kihúzom magam belőle: edzés, csak fuss szépen, fogsz te ennél sokkal többet futni még az évben, élvezd . És élvezem. És jé, nincs szél, észre se vettem, hogy már nem (nagyon) fúj, meleg van, ott a Balcsi, és továbbra is: mennyire jó ez az egész így, ahogy van.
20 km, 30 km, 40 km – Gábor adja a kulacsot, jók ezek az óránkénti találkozók nagyon, és jó, hogy nem kell beszélni: csak nyomjad, hajrá, köszi, menj csak, majd tali 
Frissítőpont, tábla – 9,5 km már csak. Akkor nyomjuk meg, és jaj de jó, mennyire szuper, hogy nem fáj semmi, hogy jól esik kicsit gyorsabban futni. Tavaly itt nagyon fájt, most meg vigyorgok. Hálás vagyok, hogy nem fáj, hogy könnyű, hogy jól esik. És itt várt tavaly Zsófi, együtt futottunk innen, mennyire jó volt, és mennyire fájt. Gyorsítok, holnap úgysem kell futni, futok végig a parton, a célkapu előtt Gábor, Zsófiék, Gabiék, de jó volt ez is ma! Tomival is pacsi, Gábornak ölelés, puszi, köszönöm.
Érem, fotó, búcsúzás Gabitól és Gizionoktól, sietni kell haza.
Éjjel álmomban még futok, kár hogy vége, jövőre is ott a helyem, ez már (megint) biztos!

Ja, és a száraz tények: 95 km 9:21:21, női 6. hely, és bár nem díjazták külön, de kategória(W40) 3. hely

Bükki Kilátások, Hard – Somorjai Ármin

Posted on Updated on

Amikor megemlítettem Gabinak, hogy a Bükki kilátásokon szeretnék indulni, Hard vagy Funrun távon, valahol azért reméltem, hogy a Funrun-t fogja ajánlani. Kicsit mellényúltam, mert bizony Hard lett 😀 Szóval, meg is indult a készülődés szépen lassan. Barátkoztam a szintrajzzal, nézegettem az útvonalat, bár nagyrészt ismeretlen számomra. Szentlászló Trail az idei célverseny, úgy gondoltam ez egy jó próbája lesz annak, hogy hol is állok a felkészüléssel. Nos, ez nem egy sima próba volt, hanem egy hardcore ultrakemény verseny.

Csütörtök este már átmentem Miskolcra a páromhoz, hogy a péntek már csak a versenyre készüléssel telhessen. Ez teljesen jól is működött. Megvolt az átmozgató futás, nyújtás, feltöltés, felszerelés összerakása. Vittem magammal mindenféle időjárásra ruházatot, így össze is tudtam válogatni, szombatra a megfelelő szettet.

Szombaton korán reggel indulnom kellett, így 5:00 órára már mindent behajigáltam a kocsiba és a kijelölt parkolót keresgéltem a térképen Felsőtárkányban. Korán reggel keresztülvezetni a Bükkön elég élvezetes volt, viszonylag hamar (6:05) oda is értem. Kiszedtem a cuccaimat és megindultam a tó felé, aminek a túloldalán várt a versenyközpont. Nem voltunk még sokan, valójában nem is lettünk sokan később sem. Megszoktam már, hogy ilyenkor nagy a nyüzsgés, de ezen a távon messze nem indulnak sokan. 71-en indultunk összesen. Itt már erősen gyanús kezdett lenni, hogy ez tényleg nem lesz egy egyszerű verseny. Tudom, ott van a nevében, hogy Hard, de akkor is. 😀 Kis gimnasztika meg futás rajt előtt, hogy minden jól indulhasson, rövid eligazítás, pacsi Belus Tomival és egy csendes rajt 7:30-kor.

Szépen lassan kezdődött az emelkedés az aszfalton, majd irány be a sárba, amiből azért jutott bőven a versenyen, de nem volt azért tragikus. Az első lényeges pont amit mindenképpen el kellett érni, az Szilvásvárad volt, 19 km-nél egy jó adag hegy túloldalán. Ez a pont 10:00-kor zárt, így nem igazán lazsálhatott az elején senki. Jól éreztem magam, ettem, beszélgettem a többi futóval, az időjárás is kegyes volt.

Szilvásvárad után megfogadva Tomi tanácsát, Istállós-kőig nem kezdtem el nagyon menni, az aszfalt engedte volna, nem emelkedett durván, de tartalékolni kellett. Atya ég, ami ezután jött! 2,4 km masszív felfelé mászás egyhuzamban. Szerintem életem leghosszabb 2,4 km-e volt. 45 percembe került felmászni az Istállós-kőre, ami a Bükk második legmagasabb csúcsa a maga 958 méterével.

Amire felértem kb. két kanál zselé volt a lábaim helyén. Nagyjából 26 km ment le a 66 km-es versenyből, de már a szint 2/3-a majdnem megvan. Azért ez erős 😀 Innen irány vissza az Őrkő-házhoz, majd fordulás Cserepes-kő irányába. Fantasztikus Cserepes-kő is, a pontőrök fent aludtak a barlangszálláson, be is kukkantottam, jól befűtöttek, klassz lehetett. Kaptam egy müzliszeletet, és irány tovább. Brutál fáradtak voltak itt a lábaim, fejben is kicsit szétestem, tudtam, hogy még van bőven a távból, viszont nem haladok éppen valami gyorsan. Mondjuk amennyi fura kő volt itt a tracken, nem is bántam, ha nyugodtabban megyek. Gél-Iso-víz ment menetrend szerűen, de így is ki voltam éhezve kicsit, nem volt százas a dolog, keksztől, ropitól meg fulladtam meg 😀

Fel kellett volna mennem Tar-kőre, ami egy balos kanyart jelentett volna, viszont volt jelölés tovább egyenesen is. A balra lévő ösvényről rám is kiabált két fickó, hogy melyik távon megyek, miután látták, hogy haladok tovább egyenesen. „Hard!” kiáltottam vissza, mire érkezett a válasz: „Jaaa, jól van!”. Valamiért abban az állapotban úgy gondoltam szervezők lehetnek, később kiderült, hogy két túrázó volt a Classic-ról. Így haladtam szépen tovább a Funrun útvonalán lefelé. Kb. 2 kilométerrel később találkoztam végre egy másik futóval, aki meg ellenőrzőpontnak vélte a kirakott bóját, így szóba elegyedtünk. Ekkor jelezte számomra a rajtszámomat meglátva, hogy nagyon nem vagyok ám jó helyen. Néztem az órán a tracket, atyaég, totál lejöttem róla! Botozás közben szerintem nem éreztem, hogy jelez az óra. Itt volt egy kisebb kiborulás, ugyanis vissza kellett másznom felfelé a kereszteződésig, 20-25 percembe került ez a mutatvány.

Így már a mezőny végébe csatlakoztam vissza, és ott is maradtam a végéig, nem tudtam már előrébb jutni. Tar-kőről fantasztikus volt a panoráma, még a Mátra is látszott a távolban. Úgy éreztem elfogytam. Az eltévedés, fejben nagyon betett, igyekeztem nem foglalkozni vele, de ott volt, és nem is hiányzott a plusz táv és szint.

Elég gyengén haladtam a Nagy-mezői síházig, közben utolértem a két túrázót, hallottam is ahogy mögöttem megszólal az egyik, hogy „Hú, remélem nem ment sokat mellé”. Fáradt voltam belekezdeni a mondandómba, így inkább haladtam tovább. A ponton volt meleg leves! Jó ég! Meleg tea! Húúúú! Ezek nagyon sokat adtak, elmeséltem közben, hogy elég fura volt a kereszteződés amin félrementem, de a pontőr mondta, hogy jártak náluk Funrunosok is. Nem irigyeltem őket. Jó lett volna ott egy Funrun->, <-Hard, tábla. Itt azért megkérdeztem, ha kiszállnék, hogy jutok el Felsőtárkányba, de túl nagy macera lett volna, meg azért nem akartam kiszállni igazából, bár még 24 kili hátravolt a versenyből, én meg kicsit romokban.

Elindultam, lesz ami lesz, Hór-völgyig egész jó volt, kicsit összeszedtem magam, még az utolsó nagy mászás is korrekt volt Ódor- várig, onnan viszont jobban megzuhantam mint kellett volna. Völgyfő-házhoz nem értem oda valami gyorsan, illetve utána is lassan haladtam gyalogolva. Nagyon lassan indultak újra a dolgok, de eldöntöttem, hogy a célig futni fogok, így valahonnan mélyről merítettem még egy merőkanállal és elkezdtem futni. Leértem a tóhoz vissza, már szürkült erősen. Na, itt még egy kör, és cél. 10 óra 21 perc 07 másodperc. 53. férfi a 60 indulóból, utolsó előtti célba érkező. 6 DNF. 9 óra volt a célom, legrosszabb esetben 10. Ezek nem lettek meg, sok dolog kavargott a fejemben, és igen, ez a verseny tényleg durva. Tudom, min kell még javítani, ezeket már összegeztem. Jövőre visszatérek a 9 órán belüli teljesítésemért.

 

 

 

Téli Tihany Trail – Zsubrits Gábor

Posted on Updated on

Már tavaly is szemeztem vele, mikor feltűnt a Facebookon, mint ajánlott esemény, de az idei versenynaptárból már nem maradhatott ki.

Célidőnek 1:30:00 körüli időt terveztem, és mivel már hetek óta jó formában éreztem magam, úgy gondoltam nem lehet akadály ezt elérni.
A verseny napján nem tipikus január eleji időjárás fogadott, mert 6 °C és szép napsütés volt, a kemény mínuszok helyett. Most kipróbáltam a verseny előtti napokban a Squeezy Carbo Load termékét, ami segít minden hasznos anyaggal feltölteni a szervezetet a nagy igénybevétel előtt. A frissítést nem gondoltam túl, a már jól bevált dolgokat vittem magammal, így egy kis üveg vizet szorongatva, zsebemben gumicukorral álltam rajthoz, ahol próbáltam a mezőny elejében elhelyezkedni, nehogy beragadjak már az első kilométereken. Az útvonal aszfalton, de enyhe lejtővel kezdődik, viszont pár száz méter után máris terepre vált és bekanyarodik az erdőbe. Innen indult az igazi terepfutás, és habár a verseny előtt elolvastam az útvonal leírását, hogy legyen kis ismeretem a pályáról, de az első 5 kilométer után, nem igazán emlékeztem merre is járok. Mindjárt az elején egy elég erős emelkedővel indítottunk, amit sikerült belesétálás nélkül teljesíteni, közben figyelve, hogy ne is fussam el magam mindjárt a verseny első részében.
A mezőnyben is hamar sikerült elhelyezkedni, végig ugyanazokkal a társakkal futottam, a nagy előzések, felzárkózások és igazi versenyzés most elmaradt. Az emelkedőn felérve erősen lejtős szakasz következett, itt sikerült pár embert megelőznöm és a saját tempómat felvenni, illetve jó lendületet adott az újabb emelkedős részhez.
Bármennyire is szerettem volna elkerülni, hogy beragadjak más mögé, a szűk ösvény miatt az előzések nem igazán voltak lehetségesek, így itt sikerült pár másik futóval együtt beszorulni. Szerencsére ez nem tartott sokáig, így az újabb lejtőn már mindent beleadva lehetett folytatni a versenyt, ami egy viszonylag egyenletes szakaszon folytatódott. Közben kezdtem úgy érezni, hogy lehet mégiscsak sikerült túltolni az elejét, és valamiért nem is volt túl kényelmes érzetem futás közben, de ezek ellenére próbáltam koncentrált maradni és fejben végig a versenyre figyelni. Az előttem futók ebben nagy segítségre voltak, mert az ő tempójukra ráállva nem veszítettem a sebességemből. A verseny első harmadát ezzel sikerült is teljesíteni, és még az általam vágyott célidő közelében is maradtam, hiszen az első 5 kilométer kicsit több, mint fél óra alatt sikerült magam mögött tudni.
Innen kezdődött a legnehezebb, egyben a legszebb  és számomra legélvezetesebb része a tihanyi félszigetnek. A szép kilátást csak módjával lehetett élvezni, hiszen egészen közel vezetett az út széle a meredek sziklafalhoz, így egy megbotlás a kavicsos, sziklás úton nagy gondokat tud okozni, de volt akiknek közben az is belefért, hogy pár fényképet készítsen. Ezután viszont alaposan visszaesett a sebességem, mert egy komolyabb sziklás emelkedőn kellett átverekedni magamat. Előtte volt található az első frissítőpont, ahol a már jól bevált, és többször is sokat segítő banánt kerestem. Gyorsan le is csaptam rá, és pár karika elfogyasztása után már mentem is tovább. Nem tudom mit tartalmazhat, de most is igen hasznosnak bizonyult. De kellett is, hiszen egy igen meredek rész következett, ahol a futás szinte lehetetlen volt a szűk, és sziklás út miatt, így beállva a többiek mögé a sorba lépésben haladtunk, amit én annyira akkor nem is bántam, habár az órámat nézve már sejtettem, a célomat most valószínűleg nem sikerül elérni. Próbáltam utána a lejtmenetben valamennyi időt visszanyerni, de a sár miatt, amit már előttem jó páran szét is tapostak csak módjával lehetett „száguldozni”. Itt reméltem, hogy már túl vagyok a nehezén de akkor következett egy még magasabb, és hasonló emelkedő, mint az előző, így újra beállva a sorba törtettem felfelé.
Itt már tudtam, hogy az előre eltervezett 1:30-as időtől egyre jobban távolodok, ennek ellenére nem akartam elengedni a dolgot, és próbáltam a maximumot kihozni belőle. A csúcsot megmászva lefelé újra nagy lendületet vettem, de itt még nagyobb sár fogadott, ami a cipőmre ragadva sem könnyítette meg a dolgomat. A 10. kilométernél újabb frissítő pont, és már messziről kereste a szemem a banános tálkát. Itt kiért a pálya az erdőből és a bicikliút mellett haladt és egy jól elnyújtott emelkedővel ért vissza a faluba. Több embert sikerült megelőznöm, de itt már kezdtem érezni, hogy a végét járom az energiáimnak. Emiatt néha-néha már a futást leváltottam gyaloglásra.
A szervezők a végére is tartogattak egy meglepetést, mivel egy éles kanyar után újra egy meredekebb dombra lehetett felmászni, amit már csak becsületből, de kocogva teljesítettem. Innen már nem volt messze a cél, és végig síkon haladt, de már kezdtem nagyon érezni a megtett kilométereket, így a végén hol futva, hol kocogva, vagy gyalog, de beértem a célba. Na oda azért futva érkeztem, ha már futóversenyre jöttem.
Az időm végül kereken 1:43:00 lett, és ami a helyezést illeti továbbra is a mezőny első harmadában foglalok helyet. Összességében elégedett vagyok az elért időmmel, és az különösen, hogy érződött az év közben befektetett munka eredménye. Azt nem mondom, hogy mind a 15 kilométerét maradéktalanul élveztem, illetve ez számomra nehéz is volt, pontosabban mondva nem teljesen ilyenre számítottam, de az útvonal nagyon tetszett. Ha közelebb lenne hozzám, máskor is szívesen futnék rajta. Az viszont nem lehet kérdés, hogy jövőre is helye legyen a versenynaptáramban.