beszámoló
Sopron Trail – Huszti György, beszámoló
Picit messziről indítok és lehet nem is teljesen a versenyről szól, de azért leírtam a gondolataim 😀
Azt hiszem most megint húzhatunk egy képzeletbeli vonalat. Nem csak azért, mert eltelt az év fele, hátrahagyva a tavaszt és előre tekintünk az őszre, hanem azért is, mert úgy érzem, hogy jött egy esemény, amivel méltó módon lezárhatom ezt az időszakot és kinyithatok egy újabb fejezetet a kis futós karrieremben.
A soproni kaland végére nem csak egy jó eredménnyel lettem gazdagabb, hanem egy olyan élményfutással is, amire már nagyon rég vágytam.
Sokszor emlegetem, hogy egy verseny az a pont, az a néhány órás időszak, amikor a hosszú ideig tartó edzésmunka során tanultakat alkalmazzuk. Legalábbis én így élem meg. Persze nem mindig úgy jön ki a matek, és én is voltam már picit csalódott verseny után. Belepakolni mindent egy felkészülésbe, aztán a „vizsgán” nem úgy szerepelni, ahogy azt várom, ez nem olyan jó érzés. De meg kell tapasztalni, én is jártam így, és ilyenkor rájövök ismét, hogy a futás mennyire tanítja az embert. Elképesztő, hogy mennyi összetevője van egy sikeres teljesítésnek, de mindig arra jutok, hogy ha fejben gondok vannak, sajnos el tud rontani mindent. Viszont ez nem úgy van, hogy akkor innentől kezdve csak mentálisan fejlesztem magam, hogy ha olyan eredményt akarnék elérni, ami elégedettséggel tölt el. Sőt!
Munka, alázat, kitartás.
Továbbra is abban hiszek, amit eddig csináltam. Dolgozom az edzéseken keményen, figyelem magam, írom rendületlenül a heti beszámolókat és abból Te meg mindig tudod, hogy a soron következő héten mi lesz jó nekem. Az elmúlt több mint fél év is így telt. A könyök műtét utáni felépülés, visszatérés a futóedzésekbe magamtól biztos nem ment volna ennyire jól. Hosszú ideig tartott, amíg az edzések nehezen mentek, és nem csak egy-egy résztáv, hanem már elindulni is nehéz volt, sokáig nem éreztem magam jó fizikai állapotban. Aztán rájöttem, hogy ez adott igazán extra erőt ahhoz, hogy teljesítsem a VTM50-et. Utána viszont vérszemet kaptam, beneveztem két hegyi terepes versenyre (WTF BRZSNY 33km, Sopron Trail 26 km), bent ragadtam az erdőben, egyre több mindent tanultam erről a műfajról.
Egyszerűen fáradhatatlan voltam, egyfolytában mozogni akartam valamit, a futóedzések mellé beiktattam egy csomó kerti munkát, könnyű kerékpározást és újrakezdtem a rendszeres kettlebell-t. Egyre jobbak voltak az alvások és lehet bármennyi trükk a regenerációra, az alvás a legjobb. Így ezzel folyamatosan jó állapotban éreztem magam. Idei célom volt, hogy az aszfaltos maratonok mellé végre hegyi terepen is legyen maratoni teljesítésem, a VTM50-nel ez extra volt, hogy az első ultra táv is meglett. És hogy halmozzam az élvezetet az edzéstervbe belekúszott egy privátban futott hegyi terepes maraton is, aminek teljesítésével bátran kimertem mondani, hogy nem csak három napos csoda történik velem, hanem valami baromira összeállt.
Ezzel az előzménnyel vártam a Sopron Trailt.
A nevezéskor előzetesen egy élvezetes, élményfutást kívántam magamnak, aztán a maraton után már vérszemet kaptam, versenyezni is akartam, nem csak magammal. A verseny előtti hetekben még tanultam új dolgokat annak érdekében, hogy ne csak gondolati síkon versenyezzek. Elkezdtem minden téren elemezni, előre tervezni. Bár az utolsó 1-2 hét a finomhangolás volt, az egyik legfontosabb dilemma a cipőválasztás volt, és ez a döntés volt az egyik kulcsa a versenyzésemnek. Tudtam, hogy a 26 km nem olyan hosszú, hogy kényelmesre vegyek bármit is, itt szinte minden percnek jelentősége van, hogy ha elégedetten akarom elhagyni a pályát.
Az utolsó edzéseimet is ennek szellemében teljesítettem. Az időjárást figyelve elég hűvösre kellett számítani, úgyhogy bármennyire is szeretem a meleget, eszem ágában sem jutott melegben futni az edzéseket.
Magabiztosan, önbizalommal teli vártam a soproni hétvégét.
ŰMár két nappal a verseny előtt elutaztam Sopronba, ami azért is kellett, hogy a legfontosabb kérdésben döntést tudjak hozni. Bár a teljes távot nem tudtam bejárni, de a verseny előtti két napon néhány km-t túrázva meglestem a helyszínt. Mind a két nap volt meredek rész is, ahol tudtam a cipőket tesztelni. Azt gondoltam korábban is, hogy sokat kell még fejlődnöm, hogy a meredek szakaszokon jobban teljesítsek. Mert hiába futok jó tempóban aszfalton, síkon, azért a hegyi terep egy teljesen más világ.
A 26 km-es útvonalon csupán néhány száz méter volt kemény zúzottkő, vagy a faluban aszfalt, az erdei utak többnyire földutak voltak, de sok sziklatörmelékes/földes vegyes rész volt. Ekkor dőlt el, hogy egy olyan cipőben fogok versenyezni, aminek nincs nagy csillapítása, ugyanakkor nagyon jól kapaszkodik és bíztam abban, hogy kellően magabiztos leszek a lejtős szakaszokon. Már azon a néhány túrázva megtett km-en is tömény gyönyör volt az erdő, szuper futótalaj volt, és azt gondoltam, hogy itt csak szuper jót lehet futni. Egy csomó képet is lőttem gyorsan, és eldöntöttem, hogy verseny közben egy pillanatra sem állok meg fotózni, bármennyire is lélegzetelállítóan szép helyeken haladtunk, a fókusz teljes egészében a versenyen lesz.
Szóval kellemesen telt a verseny előtti nap, „luxizós” wellness is volt még a vacsora előtt. Időben kerültem ágyba, nagyon jót sikerült aludni. Reggel persze már izgatottan vártam az indulást, volt picit izgulás is. Szerencsére nem volt gond a parkolással, így bőven jutott rajt előtt mindenre idő.
Figyeltem ugyan a reggelire, nehogy túlegyem magam, de picit sikerült rontani a helyzetet azzal, hogy túl sokat ittam, telítve éreztem magam. Nem ijedtem meg tőle, de azért számolnom kellett azzal, hogy ha megtolom a futást, akkor figyelnem kell majd a gyomromra is. Elkezdtem melegíteni gimnasztikával, majd kicsit kocogtam is. Pár ismerőssel azért sikerült találkozni a rajt előtt. A rajban eléggé szellős volt a mezőny, nem akart a rajtkapuhoz közel menni senki, én meg nem akartam nagyon messze állni, úgyhogy eléggé elölről rajtoltam végül. A start pisztoly dördülés után valósággal „kilőttek a zergék”. Az első kétszáz méteren még tartottam is a lépést, de a hosszú meredek szakaszon a pulzusom is repülőrajtot vett, ezért muszáj volt fegyelmezettnek lennem, hogy ne fussam el az elején magam teljesen feleslegesen. Nem számoltam hányan haladnak el mellettem ezen az emelkedőn, az járt a fejemben, hogy a türelem rózsát terem és eljön az ideje, amikor majd behozom a kezdeti lemaradásom. Az első emelkedő után jött az első lejtő, itt már szinte teljesen széthúzott a mezőny, úgy döntöttem nincs miért óvatoskodni, muszáj valaki mögé kerülni, hogy tudjam az első harmaddal tartani a lépést. Még a lejtő vége előtt beértem valakit, akit az első ellenőrző pontig követtem. Itt jött egy keményebb emelkedő. Csak figyeltem, hogy néhányan milyen gyors tempóban haladtak felfele, miközben én „gyökértől-gyökérig” – ben gondolkodtam. Ezzel a módszerrel felgyorsultam én is, majdnem négykézláb haladva eszembe jutott a 25-ös Vörös-kő mászásomról készült fotó is. Hát persze, hogy itt is volt egy fotós és megörökítette ezt a szexi pózt, persze most el is hangzott, hogy ez +18 – as karikás már.
Az erőteljes emelkedőt picit lankásabb rész követte, de jó hosszan emelkedett még a terep. Az elmúlt hetekben pont erre készültem, arra számítottam, hogy ha itt tudok valami jó technikával gyorsabban haladni, akkor nem lesz nagy gondom. Gyakorlatilag a fartlek, ami bevált és csak a pulzust figyelve 3-4 ütés közt tartva haladtam felfele. A Béka kilátónál még bőven nem voltunk a táv negyedénél sem, de akiket itt megláttam magam előtt, nem engedtem szem elől csak akkor, amikor már megelőztem őket. Igen, mert elkezdtem kozmetikázni a kezdeti lemaradásomat, a fantasztikus környezetben egyre jobban élveztem a futást, a cipő tette a dolgát lejtőn és emelkedőn egyaránt, az előttem lévő emberek közeledtek, majd tapadtam szélárnyékban és végül előztem. Pulzusom közben 145-148 közt mozgott, foggal körömmel ragaszkodtam ahhoz, hogy ne kényelmesedjek el, hittem magamban, hogy 3 órán át képes vagyok egyenletesen tartani ezt a tartományt.
Közel féltávig egy lejtő végéig 3-4 futót értem utol és az emelkedőn már tapadtam a következő kiszemeltre. Közben meg is feledkeztem a kezdeti teltségérzésről, ki tudtam valahogy zárni, pedig folyamatosan ittam a vizet és fél óránként ment be a sótabi is. Jött egy frissítőpont ürült a kulacsom, úgyhogy muszáj volt megállnom vizet vételezni, közben gyorsan banánt is ettem, a gél és a szilárd cucc, ami nálam volt, maradt is a mellényben. Kicsit lemaradtam attól, akit elkezdtem üldözni, közben viszont örültem, hogy senki sem előzött vissza, míg depóztam.
Gyönyörű volt továbbra is az erdő, ekkor egy kanyargós ösvényen haladtunk, sűrű és sötét fenyőerdőben. Emelkedett a szakasz végig, de a pulzusom tartva jól haladtam, nem hősködtem még, de lőtávolban volt előttem két újabb futó. Egy lejtős szakaszon kezdtem előzésbe, megjött az önbizalom, a bátorság. Hohó, persze ez nem tartott teljesen a lejtő aljáig, mert volt benne patakátkelés többször, egy kis sár is és vizes sziklák, úgyhogy udvariasan magam elé engedtem az egyik srácot, akit előztem. Jött még egy frissítő, megálltam banánért, aztán haladtam tovább. Jött az utolsó nagy emelkedő, ahol nagyon nehezen lehetett felfele haladni. Itt picit torlódott is a mezőny, aminek örültem, mert itt még 3-4 embert sikerült utolérni és innentől az volt a célom, hogy ezt meg is tartsam, ne engedjek magam elé már senkit.
Sokáig így haladtam, aztán az utolsó 5 km-en leszakadt az ég. Ami nem is lett volna akkora baj, de a szemüvegeseknek ez nem túl jó, ablaktörlőt sajnos még nem találtam a kukkolómhoz. Sajnos el kellett tennem a szemüveget és innentől már csak érzésre mentem, mert sokat nem láttam abból, hogy hova lépek. A választott cipő viszont jó döntés volt itt is, a megázott agyagos talajon lejtőn is nagyon jót tapadt, de azért itt már volt bennem egy pici óvatosság és egy ember vissza is előzött. Az utolsó kilit még azért megtoltam, összességében nagyon jó kis verseny lett. Most nem jött vádligörcs a lejtőzés után, aminek kifejezetten örültem. Különleges, békás érmet akasztottak a nyakunkba.
Végig jó kedvvel futottam, iszonyatosan boldogan, 2:53:47-es idővel, 21/65. helyen értem célba (26,5 km, 875 m szint). A részeredményeket látva minden ellenőrző ponton javítottam a helyezésemen, de most nem is ez volt a legfontosabb. Végre úgy versenyeztem, ahogy azt kell. Türelmes voltam, figyeltem magamra, jó döntéseket hoztam és amikor kellett, mertem kockáztatni is. Sajnálom, hogy nincs itt maratoni táv, gyönyörködnék még a tájban. Persze ami késik, nem múlik, azt hiszem ide vissza kell térnem.
BUFF/ CEUS 24 h – Szabó Roni, beszámoló
2 hét telt el a 24 órás ultrám után, 2 hete írom a beszámolót, ami hosszú lett, de remélem azért nem 2 hét lesz elolvasni…
Én azóta is fürdőzök a számok csodás érzésében, és még mindig nehéz elhinni:
24 h 0 min
221,6 km
Női 1.
Minden okkal történik… szokták mondani.
Nekem ezt 2 nappal az UltraBalaton után, a Balaton-partján sétálgatva-sírdogálva kevésbé volt könnyű magamban tudatosítanom. Akkor minden fájt, tele voltam rossz érzésekkel, kétellyel, tombolt bennem a saját magam megkérdőjelezése, félelem az egészségemmel és a Spartathlonnal kapcsolatban. Nem éreztem odaillőnek magam, úgy éreztem kudarcot vallottam valamiben, amit nagyon szeretek, és amiben „JÓNAK KÉNE LENNEM”, hisz bíztam magamban, bízott bennem az edzőm, felkészültem, beletettem, amit csak kellhet.
Aztán a hét eleje sem telt jobban, de az olasz kiruccanás, a szurkolás, a tengeri levegő, a testem gyors alkalmassága a regenerációra, a finom tengeri herkentyűk és a prosecco kilendítettek az önsajnálatból, és újra versenyeken, távokon járt az eszem. Így került megint elém a BUFF versenyhétvégéje, ami iránt korábban érdeklődtem, hisz a Balcsi remélt 209 km-e után ideálisnak éreztem egy 6 órást akkor még.
Aztán így, a megváltozott körülményekkel ment az fejben feljebb is… 
Első gondolat a 12 órás volt, de hamar elvetettem, mert kb. annyit futottam volna rajta, mint amennyit az UB-n, és hát igenis hiányzott az a 200 plusz a Spárta előtt. Nem volt hát nehéz meggyőzni magam egy jó 24 órás versenyszámra, főleg, hogy amúgy is szemeztem ezzel a formulával már régebben is, de a felkészülési profilba valahogy nem fért bele idén.
Apukám is sokat mondogatta, hogy milyen jó lenne majd együtt rajthoz állni, meg hogy mennyire jó kis versenyek ezek a körözős, rövid pályás számok. Azért ezzel kapcsolatban voltak kételyeim. Bár a Papi- földeken is 1200 m-es tó körül edzek, azért a 898 m olyan kis csonkának tűnt, de fejben mondom erős vagyok, közben meg biztonságos is az egész, jó lesz ez. 
Nevezés pipa, ráadásul volt kis házikónk is, oh ez szuper, minden egy helyen, van wc, hűtő , a kísérőim tudnak pihenni is, és lehet melegen enni mindig a sós rizst is, többek között, a sok előny elején állva… 
Az UB és a BUFF 24 h közt 5 hét volt, kicsit bár kevés ugyan, de Gabinak nem volt ellenvetése, és hát nem is ez alatt az 5 hét alatt készültem fel rá.
Meg aztán ebben a kiszállós UB – ben is megataláltam a szépséget, tökéletes verseny lett arra, hogy áttranszformálódjon bennem utolsó hosszú „edzéssé” a maga 123 km-ével. Így ebben az 5 hétben az egészségügyi kivizsgálásaim mellett túlzásba nem vittem a futást, cserébe amit futottam, azt nagyon élveztem. Fontos szempont volt, hogy mellette hasznos idő is legyen, hiszen sokat tanultam közben a 2. féléves szakvizsgáimra is – fülemben ment az előadásanyag. 
Próbáltam nem az UB előtti hibába esni, nem feszülni, hanem könnyebben venni a dolgokat. Ennek eredményeképp a verseny előtti kedden sikeresen abszolváltam a vizsgákat, úgyhogy last minute-ként 3 nap hangolódás és frissítés összeírás jutott nekem, persze az alap életem, munkám és mindennapjaim mellett. Nem sok, de nálam ez már luxus.
Az UB után elkezdtem magammal / magamon mentálisan is foglalkozni, úgyhogy a nagy nap előtt még Gyöngyivel is sikerült átbeszélni a stratégiát, hogy fejben erős legyek. Az UB-vel ellentétben, ahol az utolsó héten még a lépcsőn is alig vonszoltam fel magam, most nagyon energikusnak és feltöltöttnek éreztem magam.
Pár embert avattam csak be igazán a hétvégi terveimbe, de nyomatékosan megkértem mindenkit, hogy semmilyen pressure-t ne helyezzen rám, mert ez most csak arról szól, hogy kell a Spárta előtt 200+, és ha lehet, legyen is meg a 200+, a többi már csak hab a tortán. Így a versenytervezet excelbe is feltüntettem a várható „legrosszabb” és legjobb órára levetített kilométereket. Persze közben mertem nagyot álmodni, de nem akartam mindenáron, görcsösen.
24 óra alatt a 180 km-t szerettem volna minimum futni, és valahol a nagyon álomtávot 220-225 közé lőttem be.
Szombat délben volt a rajt, ami nekem kicsit komfortzónán kívüli élmény volt, mert eléggé a reggeli futásokra vagyok berendezkedve, és egy déli rajt előtt már enni is kell, legalábbis érdemes… Apát felvettem és kényelmesen lecsorogtunk Füredre, arról jól megfeledkezve, hogy 10-ig kellett volna átvenni a rajtcsomagot 
Köszi Máté, hogy nem volt szigor! 
24 órára elcsomagolva a fél ház is, hiszen bármi kellhet. Apropó team. Először úgy voltam vele, hogy ezt a versenyt elviszem nagyjából egyedül, úgyis Hammer lesz a frissítőponton is, majd megoldom. Aztán először az Érd STG-ből Stellával egyeztettük, hogy lejön segíteni este, majd apukám csatlakozott be, hogy lehozza a frissítésem végig. Úgyhogy megint csak luxi körülmények közt, „nekem csak futni kell” érzéssel indultunk neki!
Amikor leértünk, akkor már a 72 és a 48 órás futók is pályán voltak, sőt reggel 8-tól Dóriék a 12 órást is már tolták. Apával egyeztetés, még egy kis banán, majd 12 előtt egyesével szólítottak be minket a rajtba. Tavaly az UB-n 24 órán túl mentem, mégis nagyon izgalmas és ismeretlen volt ott állni életem első 24 órás futama előtt.
Most tényleg minden jó volt az indulásra, kitisztult az agyam, tervek, frissítés, szép álmok összeírva. Tudtam, hogy profi a csapatom is, apukámnál jobban senki sem ismeri, mi zajlik egy futóban 24 órán át. Egy kísérőnek bizonyos szempontból amúgy is mindig nehezebb dolga van, mint a futónak, főleg egy alig 900 m-es pályán, amikor 5-6 percenként mindig jön a sportolója, és valamit tuti tenni kell.
Nem voltunk sokan lányok, de kicsit a holland hozzáállásomat követtem: magamért és a saját céljaimért mentem, kellett az a 200 plusz a lelkemnek. Ez először kb. 3 óra után dőlt meg, amikor elkezdett rám feljönni, aki addig mindig kb. 1 kanyarra volt mögöttem. A pulzusomon is érződött, hogy nem tudom levinni, de persze meleg is volt, inkább mégis lelkileg zavart a dolog. Ami butaság, hiszen egy ilyen távot nem 3 óránál kell sem vezetni, sem megnyerni.
Az első 100-on szerettem volna tartósan a Balcsira kitűzött céltempót tartani: 5:30-5:40 közti utazóval, de a fejvizezés és jegelés ellenére sem nagyon akart 150 alá menni a pulzusom, úgyhogy kicsit kénytelen voltam engedni ebből a tervből, kompromisszumot kötni, és az első 50-60-at 5:50 körül stabilan tartani, a jó állapot reményében. Belus Tomi is óva intett attól, hogy csak azért, hogy elöl menjek, felesleges gyorsulgatni és ezen stresszelni magamat. Úgyhogy hittem a nálam tapasztaltabbaknak, és engedtem picit.
Az egyik körben vendéget kaptunk, a házunknál ücsörgött Rebeka, aki meglepiből kilátogatott. 
Apát nem kell félteni, ha a pontos dokumentálásról van szó, minden is feljegyzésre került. A Balatonból okulva az elején mérlegelés is volt, aztán az összes pisiszünet után irány a szobamérleg, azt is vittünk, súly könyvel, %-os veszteség kiszámol, adminisztrál. 
Tartottam magam a folyadékbevitelhez víz és izó formájában, és a bevált frissítésen sem változtattam: 45 percenként felváltva gél / sós főtt rizs, óránként sótabi, 2 óránként Anti-Fatigue, 3 óránként BCAA. Ez volt az alap.
Továbbra sem szeretem a maratoni távot, úgyhogy nagy felüdülés volt túllenni az elsőn, de az első igazi áttörést a naplemente közeledte hozta. Mindent átitatott a csendesedés és nyugalom; elvonult egy vihar felettünk, nem csapott belénk a villám, nem fújták le a versenyt sem, a kordonokat is biztonságba fektették a szervezők, nehogy „ránk másszanak” a széltől.
Az este 8 órát amúgy is amolyan első mérföldkőnek éreztem, közeledett a 12 órás futók kiszállása is. Stella is valahogy 8 előtt érkezett meg, szóval egyszerre költözött a lelkembe nyugalom és a változás szele is. Stabilizálódott a pulzusom, stabilan több körrel átvettem a vezetést, de ennek ellenére pont, hogy inkább innen tudtam úgy igazán befelé figyelni.
Még meghallgattam a 12 órás OB eredményhirdetését, aztán 90 km után egy gyors pólócsere, kis zene, és pihi nélkül mentem tovább. Itt már csak magunk voltunk, a fáradt, de töretlenül köröző 48 és 72 órások társaságában. Számomra elképesztő volt az a fegyelem és stabilitás, amit ők közvetítettek. Sok motivációt és erőt adott. Továbbra is fixen 6-os utazó alatt voltam.
Az első megoldandó probléma este 9 körül jelentkezett, kicsit megfájdult a gyomrom, de előtte Hankával pont beszéltünk ezekről a helyzetekről, úgyhogy készültem ginger root kapszulával, ami helyre is rakta hamar.
Aztán 110-120 között jött a fura érzés, hogy már megint pisilnem kell. Aztán megint, és megint, és megint. 
Elkapott a pánik, hogy ugyanaz fog történni, mint az UB-n, és mentálisan nagyon nehéz volt lenyugtatni magam. 10 percenként pisilni jártam, de legalább jártam, és tudtam. Mivel az UB után alaposan kivizsgáltattam magam, és attól nem kellett tartanom, hogy a vesefunkcióval gond lehet, bevettem pár orvosilag hasznosnak gondolt gyógyszert, gyulladáscsökkentőt, görcsoldót, és elkezdtem meleg mentateázni. Legfőképpen pedig csak vártam, futottam és reménykedtem, hogy minden rendben lesz és helyreáll a rendszer. 
Közben éjfélkor meglátogattak Dittiék is, egy-egy ismerős pedig mindig sokat ad lelkileg, főleg, hogy a kis drága mindig pattog és ugrabugrál, Scooter-koncertről érkezve pedig hozta is magával a hangulatot! 
Itt voltam pontosan a közepén, de egyáltalán nem jött ez a „túlvagyok a felén” érzés, hajnali 1 óra körül pedig teljesen bezuhantam. 
Olyan erős mélypont jött, hogy szerintem jó pár körre alvajáró lett belőlem. Korábban el nem tudtam képzelni, hogy becsukott szemmel lehet futópályán közlekedni, de már biztosan állíthatom, hogy futni is lehet így. És közben csak várod, hogy a húgyúti gyulladáscsökkentőben lévő koffein elkezdjen hatni… várod és csak várod, és felettébb szürreálisnak tűnik túlélni minden 900 m-es kört.
Aztán egyszer csak megérkezik, a semmiből jön az a lehetetlen érzés, hogy „oké, köszönöm szépen, ébren vagyok, jól vagyok, akkor futunk végre rendesen?!” 
Stella arcát sose felejtem el, ahogy az egyik körben még kóválygós, álmatag fejjel bámultam magam elé, a következőben pedig már 5-6-os utazóval, vigyorogva érkeztem, és minden jó volt! 
Ezt is túléltük, már azt is tudom, hogy kb. 20-30 perc kell, hogy leérjen. Korábban sose használtam koffeintablettát, a kedvenc espressós gélben lévő 50 mg-nyi volt a max egyszerre bevitt mennyiség, úgyhogy az 50-70 közti különbség érezhetővé vált.
A pulzusomat teljesen stabilan tartottam, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Apát nagy nehezen sikerült 2 körül picit elküldeni pihenni, úgyhogy Stella tömött a kiírt kötelező körökkel, és mindig hozzátette, ha valamire fintorogtam, hogy „azért jöttem, hogy lenyomjam a torkodon ezt a sok szart, úgyhogy megeszed 
” – a “sok szar” alatt kb. a sótabit, BCAA-t értette… 
Egyébként a frissítés teljesen rendben volt, az izófogyasztásom csappant meg, de mindent tartottam a kiírt tervnek megfelelően, és jól is éreztem magam. Kijöttem a gödörből, és nem terveztem visszaesni. Ezt többek közt úgy oldottam meg, hogy ismét célom lett 220 fölött teljesíteni, és amikor azt reméltem, ahhoz már csak kb. 80 van vissza, akkor elkezdtem Stellát állandóan matekfeladatokkal ellátni.
Légyszi számold ki, hogy ha 75 km-re van X órám, akkor hányas utazó alá nem eshet a tempóm, hogy meglegyen. Tudtam, hogy az én mérésem 2-3 km-rel biztosan több lesz, de az elején csak azt akartam, hogy nálam nagy eséllyel meglegyen a 220. Aztán ahogy stabilan teltek a km-ek, már az sem tűnt lehetetlennek, hogy a hivatalos időm legyen 220+… de azért messze volt még a vége.
Eljött az általam nagyon kedvelt 100 mérföldes táv is, az erre jutó idő pedig pont valahol a berlini és a holland verseny közt helyeződött el, szóval nem volt rossz, de nem is volt kritikus Berlinnél jobb, a holland 16 óra 27 percnél rosszabb.
Ez is egy nagy mérföldkő és jellegzetes szakasz tud lenni egy ilyen hosszú távon, jó várni, jó tovább futni rajta.
Ennek örömére itt kb. 30 km-en keresztül 6-os utazóval kezdődött a tempóm, miközben a napocska is ránk kapcsolta a villanyt szép lassan… 
Egy ilyen versenyen nagyon szeretem a napfelkeltét jól megélni, amúgy is ad egy kis plusz lendületet, és olyan hangulatos belefutni, közben pedig hallgatni a csicsergő madarakat is…
6-kor aztán megint történt esemény, csatlakoztak a 6 órás futók. Vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba; korábban 24 órás versenyen csak úgy vettem részt, hogy én magam futottam 6 órát, mindenki más körülöttem többet, szóval nagyon furcsa volt száguldozó embereket magam mellett látni minden körben, mert előtte csak a “nagyon zombi 72 órások ” ( Uristen minden tiszteletem a Tiétek! ) és mi a “kicsitzombik” köröztünk…
Megtiszteltem őket és az utolsó 6 órát egy egészségügyi átöltözéssel és tiszta ruhával, mégpedig az egyik legmenőbb Leonidas-os pólóm vettem fel az utolsó 6 órára… Annyira érdekes az élet, amikor ennek a kollekciónak a modelljévé választottak, akkor egyáltalán eszembe sem volt, hogy nekem valaha Spartathlonos terveim lesznek, azért választottam ezt a felsőt, mert imádtam a színét! 
Most pedig milyen távhoz illő viselet ez, és milyen szeretettel fogom viselni akkor is, amikor majd szeptemberben Athénből nagy útra indulok…
Utólag visszanézve a tempómon annyira szuper volt látni, hogy 7:06-os utazós lett az a „tisztasági köröm”, érzésre ott nagyon sok időt vesztettem.
A reggel 6 másról is szólt; részben megpróbáltam tartani magam a napi rutinhoz. Bár a tejeskávé merész ötlet lett volna, egy espressós gél szépen hozta a reggeli kávé feelinget, és még mellékhatással sem kellett számolni! 
Stella 7-es távozása után átadta a matekházit apukámnak, úgyhogy ő számolta tovább a km / idő / pace egyenletet, de 7-es utazó fölé már nem mentem…
Esküszöm, az „utolsó 70” jobban és stabilabban ment, mint valaha, és mint a hajnal 1 előtti időszak. 7 után előkerült a kóla, a gyömbér és a gumicukor, gluténmentes sós ropi variáció is, de nem azért, mert baja volt a gyomromnak, hanem mert ez esett jól és adott energiát is ! 
Dóriék is kijöttek, bár először annyira el voltam bambulva, hogy azt sem tudtam, tényleg ők állnak és szurkolnak nekem, majd 11 fele csili is megérkezett! 
Nagyon jó érzés volt számtalanszor hallani, hogy „Veronika vezeti a 24 órás nők mezőnyét”, és valahogy már el is tudtam hinni, hogy ez meglehet, a 220 fölötti sikerülhet!
Nem volt szükség arra, hogy a matek szerinti leglassabb „még sikerülhet tempót” tartsam, mert jól esett a 6-7-es utazó közt haladni. Nekem az eddigi versenyeken az utolsó maraton és utolsó félmaraton mindig olyan mumus volt, de most valahogy könnyebb volt átjutni ezen. Olyan jó volt a hangulat is, gyorsan teltek a km-ek, a körülöttem lévők elismerő szavai, szurkolás, élet a pályán, a közelgő 12 órás kürtszó minden fáradtságom elvitte, csak a puszta célok maradtak.
Amikor meglett a 220, akkor sem akartam megállni, még 1 teljes és 1 tört körre is jutott energia. 
… sőt az utolsó métereken az árnyék és Mésziék társasága miatt sprinteltem egy nagyot, mielőtt lefújták a futamot!
224,3 az én órám szerint, 221,6 a hivatalos köridő alapján. Női abszolút első hely, összetett 2., jó alap a szűk 4 hónap múlva esedékes Spartathlonra, jó léleképítő az UB utánra, jó teszt, jó futás, jó érzés, hogy képes vagyok rá, hogy megoldom az elém gördülő akadályokat, sok tanulás, önismeret. Szóval sok mindenre jó volt ez, kellett, a legjobb döntés volt, hogy kipróbálom magam rajta.
Köszönöm az edzőmnek a belém fektetett bizalmat, munkát.
A Hammer Nutritionnak, hogy ilyen szuper termékeknek lehetek a nagykövete!
Köszönöm mindenkinek, aki a testem vagy lelkem rekreációjában részt vesz ! (40 fölött már csak így megy ez… )
Köszönöm a kísérőimnek, akik profi munkát végeztek, nélkületek nem ment volna!
És persze mindenkinek, aki részt vesz életem ezen őrültségeiben kapcsolati/ családi / baráti / kollegiális szinten!
UTH Szentlászló Trail – Üsztöke Andi, beszámoló
Egy UTH teljesítést mindig nehéz szavakba önteni. Idén talán azért is vártam vele ilyen sokat, hogy még dédelgethessem magamban a verseny eseményeit.
Nem is tudom, hogy volt e már ilyen nehéz időszaka az életemnek, mint az elmúlt másfél év. Mondanám, hogy hullámvasút volt, de az azt jelentené, hogy voltak magasságok is. Persze nem kell most azt gondolni, hogy minden napom fos volt. A hozzám igazán közel állókból (akár tudtukon kívül is) rengeteg energiát meríthettem. Viszont rengeteg szerettemmel komoly tragédiák történtek, ami belőlem is sokat kivett. Hogy nehezítsem helyzetemet, egy tanfolyamba is belevágtam. Hét közben hospitálások, szombaton elméleti oktatás.
Borzasztóan elfáradtam májusra. Fizikailag és mentálisan egyaránt. A suli vizsgája az UTH utánra datálódik, ami egy részről jó, más szempontból jó lett volna túl lenni rajta már a verseny előtt. Ami a saját felfogásom szerint hibás hozzáállás, hiszen nem azért kellene dolgokat csinálnunk, hogy “végezzünk” a feladattal, hanem mert élvezzük a vele való foglalatosságokat.
Szóval az elmúlt időszak a pozitív életszemléletem ellenére borzasztóan nehéz volt. Így érkezett el A hétvége…
Gabi valószínűleg megölt volna, ha tudott volna a szombatomról.
Béci barátomat kivittük a Visegrád trail rajtjába, majd kis otthoni pihi után a célbaérkezésére is kimentünk. (Bocsi Gabi!!!) Nagyon jó futó, így a tervek szerint max este 7-re már otthon kellett volna legyek.
A célban tudtuk meg Bécitől, hogy Skanzennél megcsípte egy méhecske. Allergiás rá… Kapott is a ponton orvosi segítséget szuri formájában. Mint később kiderült, azzal ő már nem futhatott volna…1 km-t sem, nemhogy 6-ot! Másfél órát voltunk vele az orvosi sátorban, mire összerakták annyira, hogy haza tudjam vinni. Vezetni nyílván nem engedték. Szóval este 8-ra értem haza… Nem ideális, de nem kellett volna gondnak lennie, de aggódtam érte még később is.
Melinda nálunk aludt, ő az 55-ös távon indult, így azért velem ellentétben tudott aludni.
Sosem volt még ilyen Szentlászlóm. Hiába a hajnali kettes rajt, simán tudok aludni előtte pár órát. Most kb sírhatnékom volt, annyira nem ment az alvás. Szóval ilyen háttérrel indultam neki a távnak. Nem kisebb tervem volt, mint a 12 óra alatti célbaérés, az eddigi 13 óra helyett. Titkon a 11:30 is célba volt véve, de ezt már a rajt előtt elengedtem. A 12 órát meg Dobogókő felé… Annyira fájt a hasam, kemény volt, mint egy kő, hogy eléggé ráparáztam a teljesítésre is. Persze át kellett lépnem a múlt évi sziklán is a 17.km-nél. Úgy ömlött rólam a víz, mint még soha. Ennyit én nem szoktam izzadni, főleg nem 13 fokban. Megkímélem a kedves olvasót és kihagyom az aprólékos leírását szenvedéseimnek, mert azzal simán betelne Gabi weboldala. A lényeg, hogy a táv közel felének minden méterét megszenvedtem.
A dobogókői pontőrök cukik voltak. Ahogy az asztalhoz értem, hangosan felkiáltottak, hogy “Te vagy a szájas lány!”, meg hogy, “Most sokkal jobban nézel ki, mint múlt évben!”, meg ilyenek. Ebből is látszik, hogy a rossz reklám is jó reklám.
Ákos rögtön odapörgött, hogy ő segíthessen. Nagyon jól esett a törődés, mert nagyon mélyen voltam. A tervezetthez képest 4 perccel később értem fel. Úgy voltam vele, hogy mindegy mikor (18 óra a szintidő, igen baráti), csak érjek be. Volt, hogy csak a kövi pont lebegett a szemem előtt, de voltam olyan mélyen is, hogy KONKRÉTAN a lábam előtti útra koncentrálhattam csak, nemhogy 2 vagy akár 10 kilire előre. Csak annyira erőltettem a futást, hogy még kényelmesnek érezzem. Lepencére lefelé menet éreztem, hogy már iszonyat kidörzsölt a sportmelltartó, pedig szemtelen mennyiségű lanolint kentem alá. A ponton kértem leuklopasztot és vizezett colát. Mindkettő az életemet és a versenyt mentette meg. 10 perccel később már jól volt a gyomrom, nem fájt a bőröm.
Versenyhangulatom mééég nem volt, de hamarosan egy hölgytársam kíséretében az is megérkezett. Lecsalt egy kisebb emelkedőt…Nagyon felháborított! 6 kilivel odébb egy sokkal jelentősebb méretű levágást eszközölhetett volna, így nem engedhettem magam elé, hogy ellenőrizhessem minden lépését. Ott csak dühöt éreztem iránta, de ma már hálás vagyok neki. Ha nem így történnek ott a dolgok, akkor valószínűleg lehajtott fejjel, összeszorított szájjal toltam volna le a távot. Így verseny lett belőle. Elképesztően fókuszált lettem. Semmi rinyálás, semmi kényeskedés meg alibibüfézés. Pontra be, csippantás, vizezett cola, víz, JulAnd és már mentem is tovább. Úgy az 50. km környékén elkezdett fájni a jobb csípőhorpaszom. Neeem, nyílván nem kellett sokat várni, hogy bejelentkezzen a ILTB is, onnan egy nyúlfarknyi idő után meg már a térdem is fájt. Akár elítélitek, akár nem, bevallom, hogy nem egy, hanem két flectort is megittam a verseny végéig (van aki imádja az ízét, de én momentán pont rühellem).
A visegrádi ponttól már tudtam matekolni is az idővel. Mivel csúszva érkeztem minden ponthoz, úgy tűnt, hogy 12 óra 10 perc körül fogok beérni, de azért igyekeztem “gyorsan” futni. Ha épp nehéz volt felfelé egy-egy mászás, akkor csak arra gondoltam, hogy az edzésen nyújtott tempómmal versenyezzek, ne mással. Rengeteget tudok az útvonalon edzeni, így minden kicsi és nagy követ, emelkedőt és lejtőt ismerek. Szerintem a bogarak, madarak és a nyulak is ismernek már. Szóval innentől kezdve már pontosan tudtam, hogy mikor hova tudok érkezni, azzal a különbséggel, hogy ezt itt és most, már versenytempóban futom. Betűre minden stimmelt. Pap-rét és Skanzen között még sosem tudtam 2,5 óra alá bemenni(13 km, 550m szintemelkedéssel). Idén 2ó 10p volt a cél. A fájdalom ellenére nagyon jó erőben voltam, csak úgy daráltam be a lányokat (és fiúkat is!) magam előtt. Nagyon motivált ez is, illetve az, hogy ha nem kapkodom a lábaimat, akkor kicsúszok a 12 órás célidőmből.
Hétvályús forrásnál nagyon jó lett volna megmosakodni a hideg forrásvízzel, de egy másodpercet sem akartam veszíteni. Tudtam, hogy csak egy két perces gyönyör lenne. Csaba kútját már inkább azért skippeltem, mert oda le kellett volna térdelni és nem voltam biztos benne, hogy abból az alacsony tömegpontból fel tudok állni. Nyergesre felfelé még három lányt bedaráltam. Felfelé! Aki ismer, az tudja.. Láttam rajtuk, hogy nem akarnak és nem is tudnak visszaelőzni. Itt már tűzött ránk a nap, de 2 kili volt csak a kövi pontig.
9:10-kor hagytam el Pap-rétet és 11:12-kor csippantottam Skanzennél, szóval nemhogy 2’10, hanem 2’02 alatt sikerült lefutnom a szakaszt!
Peti ugyan várt rám ezen az utolsó ponton, készent állt a feltöltésemre, de olyan gyors pit stop-ot kaptam a stafftól, hogy szegény hagyján, hogy dolga végezetlenül maradt, de e miatt a pont miatt minden évben lecsúszik a befutómról. Már komolyan elgondolkoztam azon, hogy valaki más jöjjön az utolsó pontra!
Mondanám, hogy innentől a szar is gurul, de ez a “szar” a melegben kissé ellaposodik, és képtelen kihozni magából azt a 4:40-es tempót, amit máskor (na nyílván nem közel 80 kilivel a lábában) simán kirázna a kislábujjából itt. 6 km a célig. Ebből 4 tűző napon.
Kb 5 kilire a céltól elfutott mellettem Bürge Mariann, a 111 km-es táv első női teljesítője. Jó lett volna vele tartani, de most, miután már megnéztem a befutóvideóját, örülök, hogy nem tettem. Valószínűleg a Bükkös-patakba haltam volna, a cél előtt 1 kilivel. Nekem ott már csak a 6 kilis ezrek estek jól. Ja! Nem! Azok sem estek jól! Idén sajnos a templomhoz kellett felfutni a Duna part helyett. Túristák és babakocsit tolók között. FELfutni. Tibi elém jött, hogy motiváljon ezen az 500 méteres szakaszon. Ha nincs ott, akkor simán csak besétálok. Nagyon jó volt megérkezni. Nagyon! 11 óra 53 perc lett a vége. Ritkán (soha) vagyok büszke saját magamra. Mindig találok valamit, amit szerintem jobban is csinálhattam volna (lásd UB…). De olyan mély és sötét kútból feljönni, ahol én a 40. km-ig voltam, arra méltán lehetek büszke. Meg amúgy is. Sok munka volt ebben. Már most nagyon várom a kövi UTH-t! Még többet szeretnék rá készülni!
És igen. Továbbra is “csak” a 84-es távon!
- 1
- 2
- …
- 211
- Következő →
baratrunning.com 