beszámoló

UB 2019 – összefoglaló

Posted on

A 2 napot 32 éremmel és 4 szalaggal zártuk.
Köszönjük a remek szervezést, minden futónak a részvételt, és a kísérők áldozatos munkáját.

Az egyéni teljesítők beszámolói:

Veress Béla 

Hantosi Zsolt

 

Evetovics Milán

 

Poór Péter

 

Gizionos csapatok
– B2B: Balazs HupkaKorányi Balázs
– Gizionok Baráti Köre: Judit KulcsarIldikó VargaVivien Makra
– KPBE: Piroska TorkolyKatalin HoniErdős BorbálaEszter Molnár
– MulaTóKör: Cserta BalázsEszter BenkőKormány AlexandraCsilla AndorAndrea Lung

Egyéb csapatokban:
– Mérföldfalók: Krisztina Mlinárcsik
– BNB: Bernadett Cseke
– #SzéntablettaGergelyné Verebes Regina
– Run 4 Tresorit: Böbe Hartung-MarjaiIstván Hartung
– M’Ági’c moms: Maknicsné Ablonczy Eta
– FTC Champions: Lívia Pálfi
– Szomjas lumpok: Németh Szilvia
– Suhanj! guide: Tímea Csathó
– 5 Elem: Szűcs-Somogyi Szilvia
– Zsámbék Angels: Eszter Göndöcs
– Eurofleet: Alexandra Lámer-Sujtó
– Ott vagyunk már!: Gábor Zsubrits
– CEU Economics: Koren Miklós
Fruzsina Joó

Szárszói frissítőponton: Kriszta Locusta Nagy

A célba érések mögött sok a munka, és elismerésre méltó az elszántság, és a fókusz.
Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy hiába minden, ha az a nap mégsem a tiéd, és – bár mindent megtettél – meg kell hozni a döntést a feladásról.
A döntés nehéz, és a feladást követő néhány nap maga a pokol, még akkor is, ha észszerű volt a kiszállás.
Hanka beszámolója a feladásról

Gratulálok még egyszer mindenkinek!

Jövőre #otttali 🙂

Reklámok

UB egyéni – Poór Péter

Posted on

mikor egy “álom” valóra tud válni…

2018

Kellett a kudarc abban az évben, hogy helyre rakjon. Igazából mit is akarok én ettől az UB-tól… Mit keresek egyáltalán… magamat, a helyemet?! Miért is kell ez nekem?!

2019

Erre az évre egy cél volt… odamenni és elhozni a szalagot.
Nagyon jól beindult a futás, élveztem minden edzést. Az utóbbi időben minden FLOW volt. Sokat gyorsultam az utolsó hónapokban is, és így okom nem volt a panaszkodásra. Állóképességem is nagyot lépett előre. Nagyban motivált ez a dolog, hogy van mit keresnem itt. Fejben sokat erősödtem, tudtam hogy ebben kellett is. De még mindig van mit fejlődni. A fogaim is egyre jobb állapotba kerültek (GABI) 🙂

Kicsit más volt mint a tavalyi év. Most jobban vágytam rá az egész dologra. Talán jobban is akartam. Tudtam, hogy most a végsőkig elfogok menni, bármi is legyen az. Ez megalapozta az utolsó napokat, amikor már nem maradt sok hátra a rajtig.

Szokásos izgalmak nélkül indultam útnak. Tartoztam magamnak, és a páromnak is. És mindenkinek. Nem akartam magyarázkodni, okokat keresni, hogy most miért nem sikerült.
A meleg nem a legjobbkor jött, ezért kicsit tartottam is tőle, tudtam most emiatt még okosabban kell menni. Próbáltam minél lazábban menni, hogy az már majdnem fájt, de tudtam hogy ez az egyetlen dolog most ami számít. Az első 3 órában semmi különös dolog nem történt, de utána már igen. Nekem itt kezdődött meg az UB.
30 km után éreztem hogy valami nincs rendben a talpammal, nagyon fájnak, és ez így nem lesz jó. Azonnal megálltam, és egy új zoknit kértem, és letöröltem a vazelint. Nem értettem, mindig ezt használtam, a zokni meg nem volt új. Égett a talpam, és teljesen felázott, de nem volt más választás, menni kellett tovább. 35 km környékén éreztem hogy a vízhólyagok megjelentek, és elviselhetetlenné teszik minden lépésemet. Megtörtént a baj…de mi lehetett a gond?! talán sok volt a vazelin?!
Próbáltam nem ezen agyalni, nem foglalkoztam vele, tudtam egy dolgot tehetek. Közben felvágtuk a hólyagokat, és megyünk tovább vele. Minden lépésnél rá kell hogy terheljek, mert ha nem akkor lefogok sérülni. Innentől minden lépéskor lábanként 5-5 vízhólyagra léptem rá. Ha nem éreztem, akkor már máshogyan terheltem. Miden lépéskor fájdalmat kellet okoznom magamnak.

Szépen teltek a kilométerek, annak ellenére hogy ilyen állapotban voltam. Hiszem azt, hogy erre a versenyre , csak az tud körbe érni, akkor van esélye valakinek, ha 200 % állapotban tud elindulni, mert ez akkora táv, hogy itt a féltávnál nem lehetsz fáradt, nem lehetnek gondok. Mert ha van is akkor olyan sok van hátra, hogy azt lehetetlen teljesíteni. “Folyamatosan fogy a testünk, több nem leszünk, csak kevesebb”

Vártam hogy leérjünk a Balaton partra, tudta hogy onnantól könnyebb lesz. Vártam a felét, kíváncsi voltam milyen állapotban vagyok, tudok még könnyedén futni. A jókedv az végig megvolt..mosolyogtam, élveztem hogy mennek a lábaim, élveztem mindent Flow volt. Feléhez érve egyre elviselhetetlenebb volt a talpam. Kezdett nem szép állapotba lenni, de a futás még mindig ment. Nagyon sok időt elvett a láb rendbe tétele, ápolása, de most ez volt a feladat amit meg kellett oldani. Azért mindenki tudta, jobb nem lesz, csak romlani fog.
Az első felét elég egyenletesre sikerült megfutnom. Szépen jöttem fel, nem mint ha ezzel foglalkoztam volna, csak furcsa volt, hogy ilyen sok embert előzők meg, úgy hogy nincs minden rendben.Vártam az estét, mert szeretek sötétében futni, és elég jól is szokott menni. Vártam a fejlámpás üzemmódot is, amikor kicsit nyugisabb lesz minden. Vártam a csendet…a békét, azt az állapotot amiért csináljuk mindannyian.
Eközben már háromszor meg kellett állni, a hólyagokat rendbe tenni.

Sötétedés után hamar eltelt pár óra, és éreztem, hogy valami nincs rendben a bal vádlimmal. 140 km körül járhattunk, és bele sem mertem gondolni, hogy milyen sok van hátra. Mindig a következő pontra fókuszáltam.
Éreztem, hogy nagyon berövidült a mozgástartomány, megpróbáltam nyújtani. A fókusz továbbra is megvolt, különösebben nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy lesznek kemény szakaszok, amiket ki kell bírni lábon. Készültem erre is, tehát egy lehetőségem volt, tovább menni, csak még fegyelmezettebben, figyelni minden lépésre.

150 km körül elkapott minket a vihar. Esett, de nem kicsit, hanem nagyon. Készültem erre is, mondtam a segítőimnek, hogy azonnal üljenek be a kocsiba, elég hogy ha én ázok szarrá. Haladásomkor nem zavart az eső, inkább a talpamnak nem tett jót. Tudtam, hogy ennyit eljöttem vele, és most ez az esőtől teljesen szarrá fog menni az a talpam ami már szarrá ment. Ekkor az jutott eszembe hogy Gabi az első beszélgetésünkkor megkérdezte milyenek a fogaim?! Na ez az idő is eljött, és próbára kellett tenni, hogy most mennyire tudom összeszorítani, mennyre tudom csikorgatni. Meddig tudok elmenni mentálisan?! Milyen új dolgot tudok előszedni, hogy a tovább haladást segítsem. Mire vagyok képes, amikor már fáj mindenem, amikor nem esik jól?! Amikor kín lett minden lépés.

150 km körül megfordult a fejemben az a gondolat, hogy még 70 km van hátra, és kezd nagyon messze lenni a vége. Hiába fogytak a kilométerek, egyre nehezebben tudtam járni. Egy pillanatra azt éreztem, hogy soha nem lesz vége, és kezdi értelmét veszni az egész. Még nem mondtam ki, csak ez a gondolat járt a fejemben. Segítőim profi módon cselekedtek, látták hogy baj van. Én elkezdtem panaszkodni, erre Ők azt mondták, “tessék ülj be a kocsiba, add fel, de tuti hogy 15 perc után megbánod az egészet.” Elgondolkodtam, és magamba szálltam. Leszegett fejjel továbbmentem a kocsi mellett. Arra gondoltam, hogy ha kiszállok, és utána hetekig, hónapokig fog fájni, maga a gondolat, hogy feladtam, csak azért, mert itt-ott fájt. Hiszen mindenkinek fáj valamije. Erre készültem, most kell élni a lehetőséggel.

Végignéztem magamon, és fizikálisan rendbe vagyok. A talpam fáj, de nagyon. A bal vádlim be van gyulladva, de ha nagyon akarok, tudok futni. Azért jó lenne 180 km-ig eljutni, ha már eljöttünk ide.  (szerk. 2018-ban Péter 180-ig jutott.)
Eltelt pár kilométer, és mondtam a segítőimnek, hogy kellene egy meleg leves, és valami szilárd étel. Pár kilométer múlva már a forró levessel vártak, megittam és indultam is tovább. Hajnali 5 óra körül ott jártunk, ahová tavaly már nem jutottam el. Jó volt ott lenni, és még nagyon lassan, de futni is tudtam. Rájöttem, hogy nincs két egyforma verseny, két egyforma nap. Akkor sokkal másabb volt, akkor a feladás utáni időszak jobban fájt, mint a mostani állapot.

Vártam hogy kivilágosodjon már, mert elég volt a sötétből . Reggel 7-kor 170 km-t futottam le, a szintidőhöz képest jól állok. De egyre elviselhetetlenebb volt minden lépés. Már nagyon fájtak a lábaim, és tudtam, hogy az emelkedők azok most jönnek majd. Már több volt a gyors séta mint a futás, de ha annyira akartam akkor tudtam azért belefutni pár kilométert.

180km..190km..195 km…Na ekkor már kezdett kisütni a nap, és ott volt egy nagy frissítő pont.
Mondtam a segítőimnek, hogy készüljenek, átöltözök, vegyék elő az UB-s pólómat. Ez volt az a pont, ahol elhatározás elérte a célját. Ez volt az a pont, ahol láthatóvá vált a cél elérése. Tudtam, hogy innen már megfogom csinálni, még az is opció volt, hogy nem fogok beérni a szint időn belül, dee tartoztam magamnak annyival, ha már itt vagyok, akkor végig csinálom, még ha a szintidőn kívül is.

De persze jó lenne beérni , és azt a szalagot az enyémnek mondhatni. Közben azt hittem , hogy a talpam már nem lehet szarabb állapotban, pedig lett. Elkezdtek maguktól kiszakadni a vízhólyagok, éreztem, hogy most kell vele futni, hogy az adrenalin miatt ne érezzem annyira. 205 km-nél körül az egész egy nagy szenvedéssé vált át. Minden lépés annyira fájt, hogy nem mertem a lábaimra terhelni. A szintidő egyre csak szorított mindenkit, és jó volt látni, ahogy mindenki összekaparja magát. Mozgósítani tudja az utolsó energiákat. Foggal, körömmel azért küzdünk, hogy be érjünk szintidőn belül. Rájöttem, ezek az energiák már nem fizikális dolgok, ez már azon túl vannak. Ezek már emberfeletti küzdelmek, harcok. Harc egy “olyan valamiért”, amihez én már kevés vagyok, hogy elmeséljem. Az az érzés amikor rájössz, hogy az utolsó 10 km-ben futni kell, különben nem lesz meg a szalag. Mégpedig én ragaszkodom ahhoz a szalaghoz. Ott van a cél, ott van egy álom, ami meg valósulhat, ha nem adom fel. Nem adtam fel, bíztam magamban, hogy még valahogyan de tudok futni.

Csopak környékén tényleg elkezdtem futó mozgást csinálni, fájt, de már nem érdekelt, tudtam, hogy hamarosan befogok érni a célba. Kísérőim, már nagyon örültek, már ünnepeltek, hogy most akármi is fog történni, de célba fogunk érni. Jött a köves út, és megfogtam a kezüket, és mondtam nekik, hogy akkor most futunk vagy sem?! Hiszem futni jöttünk… 🙂
Megláttam a célt. Egy pillanatra megtorpantam előtte. Nagy csatát vívtunk ma meg, de én jöttem ki győztesként. Nem adtam fel, amikor simán feladhattam volna.
Olyan érzelmek, és élmények értek a célban, hogy még a mai napig nem tudom feldolgozni. Ez valami felfoghatatlan számomra, hogy mit műveltem a testemmel, és az elmémmel 31 óra 34 percen keresztül. Megöleltem Anikót, és csak annyit mondtam neki, megcsináltuk, és köszönök mindent. Neki ez az első érme amit valaha kapott, nagy nehézségek árán, de megvan.

Mit adott ez az út, hogy idáig eljutottam?! Más ember lettem, olyan ember aki máshogyan látja a világot. Megtanultam küzdeni, és megtanultam akkor is erősnek  lenni, amikor már nem látjuk értelmét az egész dolognak. Kitárult elém az, hogy mire is vagyok képes, mi emberekben milyen sok van, ha azt igazán akarjuk. Ha el akarjuk igazán érni a célt, ha minden beleadunk, akkor olyan nincs, amit nem lehet elérni. Most már elhiszem azt is, hogy ha eltudod képzelni az egészet, akkor meg is tudod valósítani. A tudat, az elménk, az képes rá, csak ezt el kell vele hitetni.

Köszönettel tartozom Gabinak, aki mindig biztatott, bízott bennem. Akiben én is megbízhattam. Gabit én ezzel a céllal kerestem meg, hogy szeretnék futni egy UB-t. Most hogy ez megvan, nem is tudom miként, hogyan legyen tovább… Az biztos, nem köszönök még el Gizionok… Még szeretnék nagy csatákat vívni! 🙂

Nem foglalkoztat a kérdés, hogy lehetett volna jobb az időm. Most ezek a problémák voltak, ezeket kellett megoldani ezen a napon. Erre a napra ez jutott, ebből kellett építkezni.

UB csapat – Kormány Alex

Posted on

Ultrabalaton 2019 – MulaTókör
Tavaly vettem részt először az UB-n és annyira tetszett, hogy úgy éreztem, ez az a verseny, amit nagyon nem szeretnék kihagyni jövőre. A Gizionokból gyorsan össze is állt idei kis csapatunk, amit az erdőbényei edzőtábor emlékére MulaTókörnek kereszteltünk (a Mulató-hegyre kapaszkodva lógott együtt a nyelvünk Csilluval és Balázzsal és itt sírtam vissza igazán a szép kis lapos Alföldet, ahol a Duna-parti sóderrakás a legnagyobb kihívás, ha szintet futna az ember :-)). Csalódás volt, amikor nevezéskor várólistára futottunk, de azért reménykedtünk, hogy hátha nem úszott még el minden… Bíztam benne, hogy a tavalyi kis csapatképünk, ami ott díszelgett a csoportos nevezési infók háttérképén, szerencsét hoz végül (a mobil verziós képet inkább ne említsük :-)).
Amikor kiderült, hogy mégis futhatunk idén, rögtön elkezdődött a lelkes tervezgetés. A tavalyi, ugyancsak öt fős csapatunkat három kocsival utaztattuk a váltópontok között, aminek megvolt az az előnye, hogy hosszabbak voltak a pihenőidők, például még egy laza strandolás is belefért az északi parton. Viszont a hátránya az volt, hogy kevés volt az olyan pillanat, amiről igazából szólt volna nekünk a verseny: hogy együtt legyen a csapat. Csilluval már akkor elhatároztuk, ha sikerül idén is beneveznünk, akkor egy busszal kellene végigcsinálni az egészet. Ezt az ötletet mindenki támogatta, úgyhogy Andi pillanatok alatt kerített egy szupermenő kisbuszt és egy mégmenőbb (és #sohailyentürelmespasitnemláttam) sofőrt, Eszti megterveztette a csapatpólót, Csillu felhajtott egy balatoni panorámás luxusszállást, Balu pedig mindent IS intézett, a kriplik számára pedig – magamat elsősorban beleértve, ugyanis a Balaton körbefutás előtt úgy látszik menetrendszerűen kijár egy influenza és egy bokaficam – távrendelést tartott és kiírta a megfelelő terápiát.
A verseny előtti napok elég zűrösen teltek, péntekre a mentális forintjaim árfolyama jelentősen zuhant, Füredre vezetve még elég borúsan láttam a hétvégét. Aztán megérkeztem a versenyközpontba és minden rossz érzésem elszállt. Összeállt a kis csapatunk, átvettük a rajtcsomagot és nemsokára nagykanállal töltöttük a szénhidrát raktárakat és -persze csak mértékkel – “oldottuk a feszültséget” 🙂
Balu rajtja után szembesültem azzal, hogy nemsokára lehetőségem lesz a Pécsely-Vászoly-Dörgicse szakaszon pótolni az életem első 35 évében kihagyott szintes futásokat – a “Ne anyázz, Te választottad ezt a szakaszt” plakát az 53. emelkedő alján mindent vitt 🙂 Itt azért lehet, hogy Gabi csuklott picit 😉
A “kívánságszakaszom” a Varga Pincészet volt, mert tavaly azt hallottam, hogy nagyon jó buli ott átfutni. Tényleg az volt – tarthatott volna kicsit tovább is, mert jó volt az a kis hűvös a déli melegben -, az ott készült fotón látható széles vigyor egyébként az egész UB idején elkísért!
Öt részletben futottam az 54 km-t és közben végig arra gondoltam, mennyire szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, futhatok, része lehetek ennek a szuper csapatnak és holtpont nélkül, bulifutásként éltem meg az egészet (ehhez azért hozzátartozik, hogy a csapatunkból egyedüliként voltam olyan mákos, hogy egyáltalán nem áztam meg – pont a hajnali fél 1-től 5-ig tartó pihenőidőmben szakadt az eső, nekem csak a váltóponton való várakozáskor jutott egy kicsi belőle).
Azt mindenképpen el kell mondanom, hogy még talán a futásteljesítménynél is büszkébb vagyok arra, hogy hiszti és szemkikaparás nélkül csináltuk végig a közel 24 órát. Mert valljuk be, hogy 4 nő egy buszban összezárva – az idő előrehaladásával némileg fáradva, nyűgösen – tudna olyat művelni, hogy kő kövön nem marad (és még a két végtelenül türelmes pasi sem állíthatná meg őket ebben). De még egy hangosabb szó sem volt, viszont vigyorgás, szelfizés, vigyorogva szelfizés annál több 🙂
Engem totál feltöltött ez a hétvége, tele vagyok élménnyel: a megtett km-ek okozta sikerélmény, a ritkán látott barátokkal töltött értékes percek, a gizionpower, az ismeretlenektől érkező biztatások, a hangulat, a balatoni táj…. És most is biztos vagyok benne, hogy ez az a verseny, amit semmiképpen sem szeretnék kihagyni jövőre sem! Köszönöm, Gabi, hogy felkészülten vághattam neki ennek a kalandnak és a MulaTókörnek – szenzációs sofőrünket is beleértve, aki tiszteletbeli tag lett – illetve a sok Gizion barátnak, akikkel a hosszú út alatt összefutottunk egy pacsira vagy ölelésre, hogy hazavihettem egy olyan emléket, amire mindig örömmel gondolok majd vissza!

UB egyéni – Evetovics Milán

Posted on

Nehéz belekezdnem a beszámolómba, mert még mindig kavarognak a fejemben a gondolatok, és nem tudom pontosan, mit is érzek a versennyel kapcsolatban.

Kezdem az elején aztán majd meglátom mi jön ki belőle.

Péntek délután megérkeztünk sikerült időben lefeküdni és aludni egy egész jót.
Szombat reggel hamar eljött a rajt, a srácokkal 19 kilinél beszéltük meg az első találkozót. Az elején szépen türelmesen mentem, nem kapkodtam az 5:40-6:05 közötti tempóval. Megvolt az első frissítés Dörgicse előtt és nemsokára már Zánkán futottam keresztül. Az időjárás kellemes volt, a frissítés jól ment.  Szinte észre sem vettem és már Salföldet is magam mögött tudtam és ráfordultam a Varga pincészetre. Idáig tartottam a 6 perc alatti futó kilométereket, itt kezdtem egy kicsit kicsúszni a 6 percekből, de nem aggódtam túl a dolgot.

A fiúkkal Badacsonyörs végére beszéltük meg a frissítést. Eddigre az időjárás eléggé meleg lett. Mondtam, hogy vegyenek jeget, ha tudnak a következő találkára. Tördemic előtt vártak, éreztem, hogy jó lenne egy gyors hengerezés és egy kis felfrissülés. Így előre szóltam Nekik, hogy készítsék ki. Balatonedericsnél volt az újabb találkozónk, továbbra is tempózgattam, bár itt megint lassultam egy 10 mp-et kilinként, de fejben teljesen egyben voltam és testileg is rendben voltam.

Vonyarcvashegy, és Keszthely között eléggé kezdtem “becsavarodni” a magánytól, akkora volt a csönd. Csak akkor láttam futót, ha egy váltó elszaladt, éreztem, hogy ez nagyon nem tesz jót, úgyhogy hangosan elkezdtem számolni, hogy halljak emberi szót, miközben számoltam minden 20. számra elsírtam magam (nem tudom miért ilyen szomorúak a 2 és 10 is osztható számok). Minden esetre elszámoltam 221-ig hangosan és már ott is voltam a keszthelyi váltóhely előtt. A srácok már vártak, hoztak sült krumplit a McDonald’s-ból. Miközben megettem hengereztem egy picit, és mondtam, hogy beszéljenek hozzám folyamatosan bármit, mert most erre van szükségem.

Megkértem Mikit kísérjen egy picit biciklivel, mert kell, hogy érezzem, valaki van ott velem. Fenékpuszta előtt éreztem, hogy nem megy olyan jól a futogatás, mert a gyomrom kezdett tele lenni a gélekkel és az izókkal. Nem szívódtak, pedig már kellett volna megint enni.

Az órámat közben Miki töltötte, így lehetőségem sem volt agonizálni, hogy jól megyek-e, de tudtam, hogy nem számít a tempó, a lényeg, hogy futva haladjak. Balatonmáriafürdőn a ponton kértem egy tányér rizseshúst és kértem, hogy locsoljon rá egy kanállal a zöldséglevesből. Először nem értette, de amikor elmagyaráztam a séfnek, hogy így könnyeben csúszik azt mondta nem is vagyok olyan hülye. Menet közben sétálva megettem és utána futottam tovább.

A 100 kili, nem lett 10-10:30 körül, mint terveztem, és a 12 órás eredményem is csak 105 kili lett, de nagyon egyben voltam fejben, és bíztam magamban. Az Alsóbélatelepi pont előtt találkoztunk Tomival, és itt mondta, hogy jön 2 rövid váltópont és utána találkozunk. Itt félrement egy kicsit a kommunikáció, mert előzőleg az volt megbeszélve, hogy Miki Fonyódon visszaül a kocsiba, és onnan egyedül megyek. Az Alsóbélatelepi pont ott volt 3-500 méterre és onnan a Fonyódi 3 kilométerre. Sikerült beérni Fonyódra nem sokkal sötétedés után. De egy picit befáradtam már, elég sok séta volt, mire a Fonyódi pontra beértünk és megint toi-toit kellett keresnem, és az idő is kezdett lehűlni. Tomi viszont nem volt sehol. Nembaj lehet, hogy a következő pontra gondolt (Fonyódliget), és úgy számolta a 2 rövid pontot, mert az is „csak” 3 kilire volt innen. Mentünk hát tovább, de nem igazán ment a futás inkább csak a séta, mert fáradtam és kezdtem fázni is. Nagyon vártam, már hogy meleg ruhát vegyek, hengerezzek egy picit, vegyek be egy hasfogót, és ideje volt bevenni az első koffein kapszulámat mielőtt végleg befáradok.

A Fonyódligeti ponton sem volt, kijöttünk onnan, sétáltam hosszan az utcán és Tomi sehol, innen 2,5 kilométerre találkoztunk, de már hívtam, hogy hol állt meg, és ameddig tud, jöjjön vissza. Itt végre felöltöztem, bevettem a koffeint és a hasfogót, hengereztem és benyomtam 2 gélt egymás után, hogy legyen energiám. Közben Hanka utolért, a fiúk adtak neki izót, mert elfogyott neki, én meg nem ittam szőlő ízűt. Kértem a zenémet, és neki indultam. Egy pici séta, majd fokozatosan elkezdtem futni, szépen bemelegedtem, és 7 percen belüli tempót futottam. Szépen futogattam, amikor éreztem, hogy elkezdett cseperegni, gyorsan hívtam a srácokat merre vannak, mert jön az eső. Mondták, hogy kb. 1,5 kilométerre tőlem. Rákapcsoltam 6 perces futásra, hogy odaérjek, mielőtt bőrig ázom. Gyorsan feladták rám az esőkabátot, és a „szemeteszsák” esőkabátot, és már futottam is tovább.

Szar volt, hogy sötét volt és nem láttam milyen az ég, meddig fog tartani a szakadó eső, de ugyanakkor picit fókuszáltabbá is tett, mert tudtam, hogy mindenkinek ez az időjárás jutott, és hogy ha nem futok, akkor nem termel hőt a testem, amit bent tart az esőkabátom, és pillanatok alatt kihűlök és el fog menni a verseny. Egy dolgot tehetek: folyamatosan futok, amilyen tempóval csak megy.

Földváron sikerült meleg krumplilevest és forró teát kapnom. Ezzel nem sétáltam, hanem a sátorponyva alatt megettem és megittam. Jó volt, hogy egy kicsit átmelegített. Kis séta, majd ismét futásra vissza. Találkozó Tomiékkal újabb koffein tabletta. Séta, futás, séta… Zamárdi homokos Balaton parti út sokadszorra állok meg és öntöm a kavicsokat. Eldöntöm, hogy, ha már a 100 kili és a 12 órát nem sikerült hoznom, akkor megyek a 24 óráért. Siófokon vagyok 161 kilinél járok, és még van hátra 3 órám. Szerencsére a koffein tabletta teszi a dolgát, nem hagy elálmosodni, most beveszem a harmadik és egyben utolsót is.

Siófokon 6:30-cal robogok végig. Az eső most nem nagyon esik már, csak csöpörög. Utána Sóstóig többet sétálok és frissítek –Tomiékkal. Újra elkérem a zenét tőlük, amit letettem, amikor elkezdett esni az eső A tempóm lassul 7:30-at tudok futni, de bele kell sétálgatnom. Jön a balatonvilágosi emelkedő. Persze, hogy elkezd újra szakadni az eső miközben mászok felfelé, de ez most nem tántorít meg, hanem még elszántabbá tesz, világos cél van előttem. Becsekkolok a balatonvilágosi ponton (176.4 km, nekünk 177,4 km), és futok tovább. Van még 45 perc hátra a 24 óráig. Tomiék a pont után várnak, nem állok meg csak szólók nekik, hogy menjenek előre még 3 kilométert. Mire kiérek a világosi partra a hideg, áztató eső és szél, na meg a fáradtság ki fog rajtam és már csak gyalogolni tudok. 23 óra 45 perc Tomiékkal találkozom a 180 kilométeres (nekem 181 kili) felfestésnél. Mondom nekik, hogy egy picit most ünneplek, mert ez ugyan nem beszámolható, de mégis csak egy Spartathlon sorsolást érne. Viszont azonnal öltöztessenek át, mert szétfagytam. Póló, meleg felső száraz kabát és újabb szemeteszsák, ami bent tartja a megtermelt hőt. Tomi még a mellényét is rám adja amíg ott eszek valamit, de azt már nem tudom megmondani mi volt. Azt tudom, hogy kértem és kaptam egy kiflit és azt eszegetve búcsúztam tőlük, illetve megbeszéltük, hogy Tomi kísér Kenesétől biciklivel. Ahogy felmelegedtem a száraz ruhában, ismét van erőm futni. Közben újra számolgatok. 6 óra alatt 40 kili. 3 kili alatt 20 kili, ha 10 percesekben sétálnék az 18 kili, tehát ha közben futogatok, akkor meglehet a 30 órán belüli UB.

Nosza rajta, közben Kenesén csatlakozik Tomi hozzám, és szépen futogatok egész szépen 8 percen belül, néha bele sétálok hosszabb-rövidebb időre. 26:58 200 kilométer, az első rész teljesítve. Időközben újra kisüt a nap és nagyon tűz. Ekkorra tudatosul bennem, hogy az összes energiámat feléltem. Néha belefutok pár száz métert, de igazából már nagyon elfogytak a testi és lelki tartalékaim is. Most érzem igazán, hogy mennyit vett ki belőlem az éjszaka, és ez most bosszulja meg magát. Tomi próbál noszogatni, hogy azért futogassak, de néhány 10 méternél több nem megy. Tudom, hogy be fogok érni, meglesz az UB, de érzem, hogy nagyon hosszú lesz még innen ilyen állapotban. Próbálok nem csüggedni, Tomi tartja bennem a lelket elröhögcsélünk, de már egyre nyomorultabbul érzem magam, ahogy érzem, hogy úszik el a 30 órán belüli célba érés. Eszembe jut az István a király rock opera egyik dala „Oly távol vagy tőlem, és mégis közel…”, majdnem ugyanezt érzem csak pont fordítva: oly közel van a cél, és mégis oly távol.

Alsóörs és Csopak között ránézek az órámra 9 kilométer van még hátra és 1 óra a 30 órából, mondom Tominak, hogy mit veszíthetek, ha meg sem próbálom: 6:40-es tempó. Elkezdek kaszálni a kezeimmel, kapkodom a lábaimat és nekiállok futni: ránézek az órámra 8:30-as tempó, próbálok gyorsítani tovább, csak az utat nézem, de 300 méter után elhagy az utolsó energiám is. Innentől tudom, hogy vége az álomnak, és már csak azt várom, mikor érek a célba. Nagy nehezen eljutok a célig kb. 40 percet javítottam a tavalyi időmön. Hipp-hipp hurrá! Ennek most örülnöm kéne, de nem tudok neki, még most sem. Az fáj igazán, hogy nagyon sokáig kitartott ez az álom, és szó szerint az utolsó kilométereken úszott el, és ez csak rajtam múlott, nem mutogathatok másra.

Tudom, hogy sokat fejlődtem tavaly óta, sokat erősödtem, úgy érzem, hogy végig jó döntéseket hoztam, jókor.

Köszönöm az eddigi felkészítést, és ne aggódj, nem csüggedek, mert nem olyan fából faragtak. Leszegett fejjel csinálom tovább az edzéseket, a fogyókúrát, az erősítést, látom és érzem magamon a változást. Tudom, hogy meg fogom tudni futni, ami bennem van.

UB egyéni – Hantosi Zsolt

Posted on Updated on

Olvasgatom itt az UB beszámolókat, és tudom, hogy nekem is neki kéne állnom, de nehezen jön az ihlet. Még mindig annyi minden kavarog a fejemben…

Az egész egy szép májusi hétfőn kezdődött tavaly. Nem, ennél sokkal régebben kezdődött. Szerintem Gabi sem tudná megmondani, mióta is ismerjük egymást, de az biztos, hogy több mint 10 éve. Úgyhogy amikor tavaly eszembe jutott, hogy ha már idén lépek be a következő X-be, akkor kéne virítani valamit, és ehhez célszerű lenne edzői segítség, hogy az edzéssel eltöltött idő a lehető legjobban hasznosuljon, akkor nem volt kérdés, hogy őt keresem meg. Nem utasított el, a többi meg már történelem. 😀 Na jó, ennél azért kicsit több volt. Az első edzéstervig még várnom kellett 2 ½ hónapot, mert nyáron nem volt érkezése új Gizionokkal foglalkozni, de ennek ellenére „próbaidősként” is részt vehettem az erdőbényei edzőtáborban. Imádtam minden percét! Így utólag. Közben mondjuk egy nyolcadik Mulató kör vagy egy dög melegben lezavart agility tréning nem feltétlenül volt mindig élvezetes, de mindenért kárpótolt a társaság. Ahhoz képest, hogy Gabin kívül senkivel nem találkoztam előtte, baromi jól éreztem magam, ami egy introvertálttól szerintem igen nagy dicséret. 😉 Szuper emberek közé csöppentem, és ez a véleményem azóta sem változott.

No de vissza a történethez. Mikor először beszéltünk Gabival telefonon, természetesen megkérdezte, hogy mégis mi lenne a célverseny. Sejtettem, hogy a kérdés elő fog kerülni, úgyhogy nem ért teljesen felkészületlenül, de azért azt hittem, Gabi kicsit le fog hidalni, amikor meghallja, hogy UB. Egyéniben. Na ehhez képest én sokkolódtam attól a természetességtől, amivel erre Gabi rábólintott. Innen aztán nem volt megállás. Eltelt 9 hónap, amiről ugye mindenkinek ugyanaz jut eszébe, szóval akár azt is mondhatjuk, hogy az UB az én kisbabám… 🙂 A 9 hónap alatt voltak hullámhegyek, voltak hullámvölgyek, emlékeim szerint egyetlen egy kihagyott edzés, amikor hőemelkedésem volt, és bő 2.700 km. Hogy ez sok vagy kevés, mindenki ítélje meg saját maga. Volt ebben a 2.700 km-ben jó néhány 400-as kör, hajnali ½ 3-kor induló 60 km-es futás, edzőtábor Frankfurtban, és még sok minden.

A verseny előtti napon mentünk le Józsival a tóhoz, este még pizzáztunk egyet, aztán ő még a Singer varrógépet is bevetette, hogy a láthatósági mellényt rám szabjuk, szóval nyugodtan  mondhatjuk, hogy mindent megtett a cél érdekében.

Aztán eljött május 11., és ott álltam a rajtban. Megvolt a közös Gizionos fotó az egyéniekkel, akiket sikerült megtalálni, aztán vagy 15 perc késéssel el is indultunk. Itt máris volt egy pozitív élményem, ugyanis eléggé izgulós típus vagyok, és kicsit tartottam tőle, hogy már a rajtban elszáll majd a pulzusom, de nem így történt. Józsival előzetesen azt beszéltük, hogy kb. 10 km-enként találkozunk, és a köztes szakaszokra viszek magammal géleket, amiket a frissítő pontokon betolok, aztán az élet ezt egy kicsit átírta. Józsi olyan volt, mintha világ életében ezt a melót csinálta volna, és nagyon helyesen kitalálta, hogy mindig a pontok után találkozzunk, így ha megtetszik valami a pont kínálatából, ott tudok nyammogni, utána meg ott lesz ő a cuccal. Apropó, cucc: „természetesen” a banánt ott hagytuk a hűtőben a szálláson. 😀 Nyilván nem volt belőle gond, hiszen a pontokon is volt banán, meg aztán Józsi is szerzett valahonnan, csak egy kis adalék.

Szóval elindultunk, a rajtban csak egy kicsit volt hűvös, úgyhogy rövid ujjúban vágtam neki. És nyilván nem kentem magamra naptejet, mert miért is… Hát persze hogy az lett a vége, hogy leégtem, mint a szar. A történet szempontjából ennek persze nincsen jelentősége, csak okulásul mondom. Amúgy mentünk, mendegéltünk, jól éreztem magam, nem is futottam el az elejét. Ami abból is látszik, hogy úgy emlékszem, amikor Gabi először írt be helyezéseket a FB-ra, valahol 100 fölött voltam. Aztán utána szépen jöttem fel. 😉 Olyat nem tudok mondani, hogy hány km-nél éppen mit csináltam, vagy hogy mikor mit ettem, ez az én fejemben teljesen egybefolyik. Amire emlékszem, hogy az elején többször láttam szurkolni egy embert, aki meglehetősen biztos vagyok benne, hogy zilaci volt. Gabi tudni fogja, ő kicsoda. 🙂 Annyira azért nem voltam biztos benne, hogy meg is szólítsam, de szerintem ő volt az. Futogattam, a legmeredekebb emelkedőn gyaloglásra váltottam, rendben ment. Arra emlékszem még, hogy zene nélkül indultam el, aztán egy idő után eszembe jutott, hogy be is rakhatnám a zenét, és úgy voltam vele, hogy ezért külön nem állok meg, majd a legközelebbi frissítésnél, ahol persze megint elfelejtettem, de persze annyira nem hiányzott, aztán végül egyszer jókor jutott eszembe. Azt is tudom, hogy ittam, iszogattam, viszont sok órán keresztül nem pisiltem, de a frissítésem rendben lehetett, mert amikor először megtettem, nem volt különösebben sötét színű, ami kijött. Aztán később már egészen rendszeresen ment a dolog. Valahol 30-40 km környékén kaptam először jeget, és azt ugyan nem tudom, hogy ettől volt-e, de utána jobb érzéssel ment a futás. Ezt párszor megismételtük, aztán később már nem volt szükség rá, volt vízhűtés anélkül is. 😉 Enni főleg géleket ettem. Szilárd kaját nem nagyon kívántam – egyszer kértem egy banánt Józsitól, de nem bírtam az egészet megenni. Néha csipegettem egy kis olívát a frissítő asztalról, egyszer meg, ahogy írta is Józsi, ettem kolbászt és sajtot, de igazából ezek közül is csak a kolbász esett jól, a ragacsos sajt nehezebben csúszott le. Viszont egyszer sem éreztem azt, hogy kevés lenne az energia, szóval a frissítés rendben volt szerintem. Jó lenne tudni, összesen hány gél fogyott el, de ezt esélytelen összeszámolni. Az biztos, hogy sok. 😉 És még a gélekre is igaz volt, hogy a töményebb verzió nehezen csúszott le. Volt egy 15 adagos GU-m, amibe egyszer belenyaltam, de sokkal könnyebben lement Józsi High5 Isogel-je (amit már nem is úgy hívnak). Szóval lehet, hogy legközelebb inkább ilyennel érdemes készülni. Ja, amúgy én kis hátizsákkal futottam, ami Józsi szerint tökéletesen felesleges volt, de valamiben vinni kellett a géleket és a telefont… Az utóbbin fut nekem a Strava, de ami lényegesebb, így mindig megvolt az esélye, hogy fel tudjam hívni Józsit, ha valami gond van. Nem volt. 😀 Ahogy írtam, mindig valahol a pontok után találkoztunk, így nem volt pontosan megbeszélve, hogy hol találom majd meg őt, de mindig meglett. Persze voltak autóval megközelíthetetlen részek, de nem volt para, tudtam, hogy  majd csak összefutunk. Azért ilyen esetekre jól jött, hogy sosem indultam tovább 1-2 gél nélkül, hogy mindig legyen nálam tartalék. Menet közben előzgettük egymást Milánnal, néha láttam Mátét, aztán valahol összefutottunk Csillával és Alexszel, de ha agyonütnek sem tudom megmondani, az éppen melyik helység volt és hány km-nél. Azt hiszem, Keszthelyen találkoztam Hangával, aki szintén gyakori Crew tag Csanyánál, persze ő is lecseszett, hogy miért nem mondtam, hogy indulok. 🙂 A combom fájdogált menet közben, de itt azért még ment a futás. Aztán lassan elértünk Krisztához Szárszóra, amit előzetesen nagyon vártam a #gizionpower miatt is, meg hát ugye itt már majdnem 2/3-nál jártunk. Krisztának és Józsinak itt azt fejtegettem, hogy ha lassan futok, mondjuk 7 percesben, és fáj a combom, akkor ahhoz képest ha gyorsan gyalogolok, mondjuk 8 percesben, és nem fáj a combom, akkor az km-enként csak 1 perc különbség. Annyit pedig megér nekem, hogy kevésbé fájjon. A szintidővel szerencsére nem nagyon kellett foglalkoznom, annál sokkal jobban álltam. És ha azt nézzük, hogy Gabi közvetítése szerint Szárszón 38. voltam (bár azt nem tudom, hogy a fiúk között, vagy abszolút), a gyaloglással nem sokat csúsztam hátra. Hát még ha futni is tudtam volna… Azért a teljesítménytúrás múlt itt nagyon sokat segített. Láttunk pl. egy csókát Józsival, aki tetőtől talpig be volt öltözve, azért maradt meg bennem annyira: nem csak esőkabát volt rajta, hanem nadrág is, és még a cipőjére is nejlon zacskót húzott. Na, ő előttem kocogott, és amikor elkezdtem tempósan gyalogolni, akkor azért sikerült megelőzni. 😀 De vissza egy kicsit: már amikor Krisztánál voltunk, akkor is láttuk a távoli villámokat, és mondtam is valamit, hogy jó lenne elkerülni a vihart, de Kriszta mondta, hogy közeledik. Aztán valamikor odaért. Öltözéskor először a széldzsekit akarta odaadni Józsi, de mire felvettem volna, már annyira esett, hogy inkább az esődzsekit kértem. Innentől ázás volt. 😉 Viszonylag hamar beleléptem egy nagyobb pocsolyába, de mentálisan nem voltam nagyon kuka, mert onnantól fogva remekül oda tudtam rá figyelni, hogy a mélyebb részeket elkerüljem. Persze a cipőm és a zoknim így is átázott, de cserélni nem lett volna sok értelme a zuhogó esőben. Úgy rémlik, valahol Világos előtt volt a kolbászos/sajtos megálló, aztán a világosi vasútátkelő előtt a rövid, de meredek emelkedő. Erő azért még itt is bőven volt a lábaimban, tempósan fel tudtam sétálni. Nem sokkal ezután értük el a 180 km-t. Mikor utána találkoztunk Józsival, már világos volt (Világos után világos, hö-hö), és az eső sem esett, úgyhogy eszembe jutott, hogy akár le is cserélhetném a zoknimat és a cipőmet. Meg is tettem, és persze kb. 3 percen belül elkezdett újból zuhogni az eső. 😀 Sebaj, ment a Relentless Forward Progress, egyik láb a másik elé, lehetőleg minél tempósabban. Megvolt Fűzfő, aztán a 200 km-es felfestésnél várt Józsi. Vicces volt, mert utána kicsivel volt egy frissítőpont, ahol a táblán 199,1 km volt. 🙂 Mindenesetre megnyugtatott, hogy az agyam még rendben van, ha ezt észre bírtam venni. 😉 Aztán Csopak és Füred között találkoztunk utoljára Józsival, közben jött Mag Erika és a céges lánycsapatunk is. Erikát utána utolértem, látványosan sántikált, kérdeztem tőle, hogy neki is a talpa ázott-e szét, de nem, neki csípőproblémái voltak. Nekem a talpam fájt, gondoltam, vízhólyag is lesz rajta (lett), és a térdem is fájt valamitől. A kocogással néha megpróbálkoztam, de nagyon nem esett jól, így inkább nem erőltettem. Arról meg, hogy kinek mennyire fájt: kíváncsiságból megnéztem, és az utolsó 3,6 km-es szakaszon több mint 12 percet vertem Erikára… Elértem az utolsó körforgalomhoz, mindenki tapsolt, útbaigazítottak, a célegyenesben még futni is sikerült, itt is taps, gratulációk, aztán a cél. Megcsináltam.

A célban kaptunk finisher pólót, meleg levest (amit itt gond nélkül meg tudtam enni), Józsi volt olyan drága, és elment a chipjeinket visszaváltani, aztán elindultunk vissza a szállásra. Az egész történetben a céltól az autóig tartó szakasz volt a legnehezebb. 😉 Amúgy a célban nem estem össze, energiám az volt még. Hazafelé azt beszéltük Józsival, hogy ő elég álmos volt, én nem annyira. Jó, hogy sokszor ittam kólát menet közben, de szerintem ez inkább volt az amfetamin adrenalin hatása, mint a koffeiné. Az eredményhirdetésre persze nem mentünk vissza, inkább lefeküdtünk aludni. Józsinak ez jobban ment, nekem kevésbé. Egy idő után fel is keltem, olvastam egy kicsit, de kicsit rázott a hideg (mondtam már, hogy leégtem?), úgyhogy inkább visszafeküdtem a takarók alá. Aztán mikor Józsi felkelt, főzött isteni virslit, és este visszaindultunk Pestre. Persze vasárnap este csak jó messze a háztól találtam parkolót, úgyhogy még sétálhattam is egy jót. Mit mondjak, egy élmény volt. 😉

Hát ennyi. A mentális (és igazi) fél dollárt elvittem, és hiánytalanul haza is hoztam. Előzetesen megfogadtam, hogy ha bármi gond van, csak arra kell gondolnom, hogy van legalább két ember, aki miatt nem adhatom fel: Gabi, aki felkészített, bízott bennem, és aki – remélem – most egy kicsit büszke rám, bár szerintem kimondva-kimondatlanul ő is jobb időre számított, de persze egy ultrán, még ha csak fingfűrészelésről beszélünk is, sosem lehet biztosra menni, és Józsi, aki végigszopta ezt a hétvégét, és ez nem lehet hiábavaló. Józsiról még annyit, hogy vér profin tolta végig, mint aki mindig csak ultrafutókat kísért. Elképzelni sem tudtam volna jobb kísérőt, örök hálám! És akkor még nem is beszéltem a Gizion és egyéb szurkolóimról. Erőt adtatok, köszönök mindent!

A folytatás? Majd meglátjuk… 😉

UB egyéni – Veress Béla

Posted on Updated on

UB teljesítés, nem nagy kunszt (DE!!!!), beszámoló is csak amolyan Béla-módra:-)
“a lényeg, hogy megcsináltam :-)”

Hát egy kicsit elfáradtam a hétvégén.
A “hirtelen” meleggel senki nem számolt és jól szénné is égtem. Vedeltem a folyadékot szombaton literszámra de valahogy mégis dehidratált voltam. Sót óránként ettem ,hányingerem nem volt,gyomrom aránylag rendben volt de 90 után elégé belassultam.  Kajával sem volt semmi gondom (ilyen profi kísérők mellett 🙂 .  Amit éreztem az a túlsúlyom. 3-4 kiló többletet már megérzek magamon. Aztán a cipőm (amit 2,5 hónapja vettem Belgrádra) az miatt is lassultam mert alig csillapított valamit és a jobb lábam is erősen  befelé dőlt. Pedig még 1000 kili sincs benne de ez valahogy nem tartja és csillapítja úgy a lábamat. A talpam már 100 körül éreztem. Olyan volt, mintha mezítláb futottam volna. Az is visszatartott a tempóban.
Aztán éjféltől úgy 8 órán keresztül szakadt az eső, de azzal igazán nem volt gondom. Csak addigra az izmaim már annyira elfáradtak,hogy görnyedt pózban vánszorogtam.  Vagy lehet hogy azért fáradtak el az izmaim idő előtt mert  a cipő miatt a láb/testtartásomat erőszakkal kellett egyenesben tartanom és úgy emelgetni a lábam futás közben ,hogy ne fájjon a talpam. Szerintem ez az utóbbi lehetett.
Szóval megvolt, összességében elégedett vagyok magammal. Az idő 29:04 lett de Fonyódnál nem írtak jóvá kb. 4-5 perc várakozást a sorompónál. Különben megvan 29 órán belül. De ezért nem írtam nekik, a lényeg, hogy megcsináltam 🙂

Lung Andi, UB beszámoló

Posted on

Az Ultrabalaton úgy került a látókörömbe, hogy egy EasyJet utamon az egyik kitalálója véletlenül éppen mellém huppant le és mesélt róla nekem. Addig soha nem hallottam róla, mentségem csak a sok külföldön lehúzott év.
Pár hónappal később mentem Orfűre Andor Csillával és miközben szétfagytunk a nyári fesztiválon és életemben először ittam Fényt, mesélt nekem Gabiról és az Ultrabalatonról és hogy ők bizony meg csinálták és jövőre is mennek. Biztos a Fény miatt, de akkora ötletnek tűnt, hogy azonnal mondtam, hogy “persze menjünk!”…

Az egy percig nem fordult meg a fejemben , hogy messze nem voltam olyan edzett és a futás terén sem olyan ügyes mint Csilla vagy Alex, aki szintén már alapból csapattag volt. Szóval bevettek a kis csapatba, de novemberig kellett várni, mire Gabi tudott velem is foglalkozni. Innentől már úgy gondoltam, ha nekem is ő lesz az edzőm, sima ügy, ő a legjobb (szer: lol), én meg lelkes vagyok, a csajok übercukik, senki nem állít meg. Az villámgyorsan kiderült, hogy semmit sem tudok a futásról, kitartásom van ugyan, de állóképességem semmi. Ezért nem a nulláról, hanem valahonnan a béka segge alól kezdjük a közös munkát. Az, hogy fogalmam sem volt mit vállalok az UB felkészüléssel, egy erős understatement…. Az a felismerés, hogy mennyire sok munkát kell valójában bele tenni egy maratonnyi távba és milyen lassan fejlődik az ember valójában egy kitartást és erőnlétet kívánó sportban, az sokkal később csapott csak arcon, amikor január körül elkezdtek jönni a 60-70-90 perces futások.

Hirtelen gizion lettem és leesett az állam, hogy mi minden van itt a tudáskincstárban. Lett kamáslim. Másik cipőm. Aztán még egy. Kulacsom, fejlámpám, téli futó cuccom. Aztán egy jobb órám. Aztán egy másik cipőm. Aztán nyári futó cuccom, esőkabátom, kompressziós zoknim, sapkám, sporttáskám, zenei gyűjteményem… megtanultam nyújtani, bemelegíteni, hallottam frissítésről, zseléről, versenyekről, mindenről (is)…  

Közben összeállt a csapat, de az első körben, nem jutottunk be az Ultrabalatonra. A többiek bizakodva én némileg megkönnyebbülve vettem tudomásul. Ők remélték, hogy bejutunk, én meg tartottam tőle, hogy igen. Elolvastam mindent amit lehetett, figyeltem mit hogy csinálnak mások és úgy februárra lassan megérkezett a pánik. Lassú vagyok, bazi lassú és keveset tudok futni, nem mennek az emelkedők, milyen sok már amit vállaltam, nem vagyok normális, le fogok égni, régen gyorsabb voltam, nem fejlődők…. Gabi nyugtatott, messze van még május… A nagy lelkesedést felváltotta a racionalitás meg a para. Ráadasul egyszer csak jött a mail, hogy bejutottunk.  A többiek eufóriában, én meg az “úristen, most mi lesz?” és az “uhhhh de menő” között limbóztam. Nagy levegő, nincs visszaút: vállaltam, akkor megcsinálom.

Márciusra már egész jókat mentem, magamat leptem meg igazán, bár arra is rájöttem, hogy egy maraton egyben nekem még nagyon messze van….   De akkor még azt hittem meg lesz az, amit vállaltam szakaszokban. Aztán beállt a nyakam… aztán nem javult. Nagyon nem. Hol tudtam futni, hol nem. Aztán teljesen kimaradt 3 hét. Szerintem a legfontosabb. (szerk.: szerencsére nem) Figyeltem a többieket, ahogy egyre jobbakat mentek. Hiába, beérett az alapozás. Nekem közben gyógytorna, szteroid hetente a nyakamba, egy elég elkeserítő diagnózis, fájdalomcsillapító hegyek. De mentem, legalább rövideket. Beletettem amit tudtam.

Az utolsó két hétben kétszer lett az 5 km PB. Akkor elkezdtem bizakodni. Aztán megkaptuk a szakaszok beosztását. Fele annyi jutott nekem, mint a többieknek. Két perccel lassabb átlag virított a nevem mellett. Harmad akkora szakaszok. Teljesen ciki. De vállaltam, megyek. Az is több, mintha 4 ember futná meg az egészet. Ezzel vigasztaltam magam. Próbálkoztam Gabinál párszor, hogy “esetleg nem-e lehetne-e”, de persze profin lepattintott. 

Nagy szorongva mentem le az UB-ra, mert még soha életemben nem voltam sehol minden szempontból a leggyengébb láncszem. (Legalábbis azt hiszem…) Megszerveztünk közösen mindent, Alex a nevezést, Csilla a szállást,  Eszter és Balu a pólót, én a logisztikát. Igazi csapat voltunk már az UB előtt is. Elmentem Baluért és mire leértünk a Balatonra nagyon megszerettem őt. Esztert elhoztuk a vasútállomásról és akkor már tudtam, hogy itt rendben lesz minden, mert ez egy igazán összeillő “flower power” csapat lesz. Igazam lett. (Csilla nagynénjét extra meg kell említeni, mint tiszteletbeli csapattag, mert nem csak welcome vacsit szervezett, de még arról is gondoskodott, hogy az UB után legyen meleg ebédünk.) A versenyközpontba jött Alex is, és a legnagyobb meglepetésemre ott nagyon sok ismerőssel találkoztam. Elkapott a közösségi feeling és már nem izgultam a másnapon, nagyon örültem, hogy ott lehetek. Megérkezett a 6. tiszteletbeli csapattagunk, Kecsó a sofőr a kisbusszal és egy üveg pálinka a nagynénitől.

Reggel 7.50-kor indultunk. Balu futott először, de erre napokig nem emlékeztem utána, mert annyira izgultam, hogy azt sem tudtam megmondani, hogy ki váltott és mi volt az első szakaszom. Pedig ott futottam egy újabb PB-t a Strava szerint és láttam egy eladó pincét is szőlővel. Aztán beindult a gép és megértettem miről szól az UB. Láttuk Hankát, akit még soha nem láttam személyesen, megismerkedtem Mátéval, összefutottam az otthoni-helyi ultrafutónkkal, aki aztán 180 km körül feladta. Csodáltam a többieket, olyan vérprofinak tűntek, olyan jókedvű volt mindenki, futottak ügyesen, annyira jó volt, hogy együtt voltunk a buszban és senki sem maradt le semmiről.

Táncoltunk a váltópontokon, ettünk lángost, cseréltünk a cuccainkat, én meg csináltam, amit a többiek és igyekeztem úgy frissíteni, ahogy Misi, a testépítő a lelkemre kötötte. Amúgy ez bejött, máskor is konzultálok majd vele, bár nem tudom mit csinálok azzal a több tonna izo és egyéb cuccal, amit UB hozzájárulásként szerzett nekem. Nagyon akartam a része lenni az egésznek, olyanról szó nem lehetett, hogy egyszer csak kidőlök. Minden szakaszom rövid volt és mindegyik másért emlékezetes. Futottam szőlők mellett, hegyen fel, hegyen le, a tó mellett, éjszaka , esőben, tűző napban, valahogy véletlenül a legfontosabb gyerekkori emlékeim helyszínein. Megfutottam az első félmaratonomat szakaszosan ugye, de legalább tudom, hogy bennem van már. Futottam néhány extra km-t, mert Eszter nekem adta és mostantól nekem ez lesz a mentális 100 forintom. Számomra a legjobb futásom az éjszakai leghosszabb szakasz volt, teljes önismereti flow, akkor is ha az volt az egyetlen, amit a várt szint alatt hoztam. Az utolsó szakaszom már nehezen ment, fáradt voltam, elfelejtettem bevenni a pajzsmirigyre kapott gyógyszerem, a nyakam annyira fájt, hogy alig kaptam levegőt és amikor elment mellettem egy ilyen 12 fős gárda frissen vasalt tagja zerge módra szökellve és vigyorogva, erős késztetést éreztem egy laza gáncsolásra. Szóval a nem alvás nem a barátom.

Aztán jött a csopaki lángosos, ahova köt egy nyár tele emlékkel. Tudtam, hogy ez lehet az utolsó kanyar, itt a vége. Befutottam, Csilla váltott és kibukott belőlem a sírás. A Garmin szerint 30 km körül mentem. Ez pont kétszer annyi, mint amit én valaha futottam. De nem is ez volt a lényeg, hanem hogy legalább ezt bele tudtam tenni. Mert az én kiesett részemet a többieknek kellett hozni, és ha több nem is ment km-ben, emberileg mindenképpen helyt akartam állni.

De bennem is sok dolog megfordult ott 24 óra alatt. Az UB vége nálam valami másnak a kezdete lett. Ahogy itthon voltam, két nap alatt összeraktam a legendásan káoszos naptáramat, megreguláztam az elfoglaltságaimat, minden orvoshoz és gyógytornára is bejelentkeztem, hogy semmi ne állhasson a rendszeres futás és az azzal kapcsolatos terveim útjába. Soha nem ment volna ez az UB nekem, ha nincs ez a fantasztikus csapat. (Beleértve a sofőrünket és a hátát, amin fát lehet hasogatni.) Csilla és Alex, akik első szóra elfogadtak csapattársnak és elhozták az életembe Gabit, végig rajtam tartották a szemüket, nagyon sokat segítettek. Nagyon hálás vagyok Gabinak, mert mindent megtett, hogy ott lehessek, akkor is amikor nagyon rosszul nézett ki a dolog. Soha nem lett volna ilyen szép és jó emlék ez az UB, ha nincs egy csupafény Balunk és egy csupaszív Eszterünk, akik mind a ketten végig támogattak és elláttak tanácsokkal. Hálás vagyok, hogy ott lehettem, mert én csak most és ettől a beavatástól lettem igazán Gizion. MulaTÓkör rocks!