Hónap: május 2017

Majoros Misi, HBF Félmaraton, Perth – beszámoló

Posted on Updated on

Pár hónapja voltam 1-2 rövidebb terepversenyen, amik viszonylag jól mentek, így a nagy örömmámorban kinéztem a május végi HBF Félmarathont célversenynek. Persze volt már egy Muzsla a naptárban, ami pont akkor volt, amikor hazautaztunk, de azt a hó végül elmosta. Így jártam, de mindegy, legalább együtt ebédelhettem Sally-vel!
Szóval, ki volt nézve ez a Félmarathon, de mivel olyan régen nem futottam versenyen ilyen távon (cca. 6 éve), hogy fogalmam sem volt róla mire lesz elég az edzés, vagy hogy hogy fog menni. Bíztam Gabiban, csináltam az edzéseket, de volt benne némi vakrepülés, legalábbis számomra, Ő biztos tudta mit csinálunk!  A verseny hetében megkérdezte, hogy pulzust vagy tempót írjon. Úgy voltam vele, hogy ha eddig pulzussal mentünk, akkor ezen ne változtassunk, legyen pulzus, de úgy hogy azért 1:45 alatt legyen a tempó!
Ezek után ezt kaptam:
„Első 10 km-en maxHR 150, 16 km-ig maxHR 153, 18 km-ig maxHR 155, onnan nem az órát nézed, hanem futsz az életedért!” Ennyi!

A versenyről pár szóban annyit, hogy a helyi szokásoknak megfelelően korán indul, amit nyáron még meg is értek, de hogy télen miért kell „hajnalban” indulni az továbbra sem világos. 4, 12 és 21 km-es távok voltak, legkorábban a Félmarathon rajtolt 6:45-kor, a többi meg utána. Mivel az egész alapja a charity nagyon sokan indulnak, idén is több mint 33 ezer ember volt és állítólag összesen több mint 1,1 millió AUD jött össze mindenféle jótékony célra. A rajt a CBD-ben van, onnan szinte rögtön jön egy kis emelkedő fel a Kings Park bejáratához, majd egy kicsit hepe-hupásabb rész körbe a park körül, egy kis folyópart, felüljáró, alagút, megint felüljáró, szintén folyópart és a végén némi belváros és befutó a stadionba. Nem kimondottan egy városnézős futás, enyhén szólva sem törekednek arra, hogy mindent megmutassanak. Ami persze nem baj, valószínűleg nem sok külföldi van, aki gépre száll és ide repül a híres perthi HBF Félmarathonért.

A verseny hetében még beújítottam egy pár cipőre, maradt a Kayano, csak egy frissebb verzió. Szombaton a 20 perces átmozgatáson ki is próbáltam, rendben volt, ezért úgy döntöttem jó lesz a versenyre is.
Mivel hellyel-közzel az egész várost lezárták szóba sem jött, hogy kocsival megyek be, mert ugyan reggel még jó lett volna, de a verseny után nem igazán tudtam volna visszajönni. Szóval maradt a vonat, ami inkább olyan, mint a HÉV. Itt nincs metró. Na de itt jön a csavar, hajnal 1:40 körül elmegy az utolsó és utána 5:50-ig nem jön semmi. A verseny meg 6:45-kor rajtol. Amikor ezt kiderítettem a menetrendből hamar világos lett, hogy nem nagyon fog működni az órákkal előbb kimegyek, kényelmesen készülgetek, meg ilyenek. El kell csípni az első vonatot és akkor lesz idő még bemelegítésre is, nem kell a Barkaszból rajtolni, ahogy anno a kerékpáros barátaim csinálták. Ugyan nincs messze az állomás, de gondoltam időben megyek, ki tudja mennyien lesznek, fel fogunk-e férni, stb. Ennek megfelelően 4:15-kor keltem, laza reggeli, kávé, beleugrottam a kikészített ruhába és indulás. Érezhetően megcsapott a friss, őszi ausztrál hideg amikor kiléptem az ajtón, így gyorsan vissza is mentem egy vékony aláöltözős pólóért.  Alapvetően nem vagyok fázós, meg úgyis bemelegszik az ember, de az 5 fok az 5 fok. És a korai rajt miatt nem is sok esély volt rá, hogy majd baromira fel fog melegedni a verseny közben. Nem akarom ezt az idő dolgot dramatizálni meg túlragozni, de azért azt halkan megjegyzem, hogy a meleg, napfényes Ausztrália baromira nem mindig olyan meleg, sőt ahhoz képest, hogy mit vár a laikus egészen hideg is tud lenni. Kicsit olyan, mint amikor minden könyvesboltban azt látod, hogy „Napfényes Toszkána”, aztán elmész november végén Marathont futni Firenzébe és 4 napig a szakadó esőben leszegett fejjel nyomod a városnézést a verseny végére meg még jégesőt is kapsz.
A lényeg, hogy terv szerint nekiindultam, időben kint voltam az állomáson, ahol futókon kívül más földi halandó nem is volt, mondjuk teljesen meg tudom érteni, hogy másnak nem szottyant rajtunk kívül kedve egy hajnali vonatozáshoz.  6 után értünk be a városba, toi-toi, bemelegítés és már lehetett is beállni a rajtba. Nagy felhajtás nem volt, ereszd el a hajam hangulatot nem csináltak, biztos túl korán volt hozzá.
6:45 rajt, sötétben (!), rögtön jött a már említett emelkedő a Kings Parkhoz fel meg aztán körbe, de figyeltem, hogy 150 fölé azért ne nagyon menjek. Szép nagyon az a park, 4 km2, a világ legnagyobb városban lévő parkja, napokat el lehet benne tölteni, nyáron kertmozi is van, meg kacsák akik odajönnek a film közben kaját kunyerálni.  A parkból kiérve jött a folyópart olyan 7-8 kili felé, ahol azért már bennem volt, hogy biztos nem lenne baj, ha picit túllépném azt a bizonyos 150-et, főleg mert jól futható, sík szakasz volt és 1-2 ember egészen jó ütemben hagyott el, jó lett volna velük menni. DE tartottam magamat az előíráshoz, ha max 150, akkor max 150. 10 km után kicsit engedtem a pulzuson, de ez a tempón nem annyira látszott meg, mert jött a felüljáró meg az alagút és megint egy felüljáró. Amúgy az alagút nem volt annyira gyere be. Olyasmi mint a Párizs Marathonon, de meleg volt és cserébe nem volt levegő, ja és emelkedett is. Mindegy, legalább átfutottam egyszer rajta, ha már minden nap kétszer átmegyek kocsival.  Amúgy más alagút itt nincs is. Ennek pedig az az érdekessége, hogy anno 2×2 sáv volt leállósávval, de a nagy forgalom miatt felszámolták a leállósávot és most 2×3. De arra az esetre, ha valami baleset vagy lerobbanás lenne a csúcs időben mindkét végén van 1-1 Toyota Prado aminek az elején egy spéci rács van és ezekkel tolják (!) ki a karambolos kocsikat, hogy ne tartsák fel a forgalma. A faszinak meg az a munkája hogy benne ül, olvas és várja, hogy történik-e valami.

Kb. ezzel el is telt a max. 153-as szakasz, innen kicsit megszaporáztam, örültem, hogy itt már nem gond a valamivel magasabb pulzus. Szerintem a tempó sem volt rossz, de aztán a nagy hajrá, amit vártam 18 után meg a hatalmas tempóváltás azért nem jött el, kicsit fel tudtam ugyan gyorsulni, de az eszeveszett tempó már nem volt bennem. Még beelőztem 1-2 sporit akik 8-10 között „húztak” el, aztán az utolsó kanyarban kicsit meglószoltam és ennyi. Az én mérésem alapján a táv több volt, 21,46 km jött ki és 1:43:15. Végül a nettő 1:43:08 lett, elhanyagolható a különbség.
Szerintem jó futás volt, fura, de ezen a távon még nem volt olyan versenyem, amit végig szigorú pulzus alapján futottam volna. A görbe szerint egészen szépen tudtam tartani, sőt azért egy fokozó-szerűség is összejött. Nekem bejött, működött a dolog.

Menet közben csak ittam, mondjuk enni nem is tudtam volna, mert szilád kaja nem volt.  Ez azért meglepett, valami pöttyedt banánt meg olvadt csokit kirakhattak volna. Powerade is csak egy helyen volt, a többi frissítőn csak vizet adtak, de azt nagyon lelkesen.  Nekem ez furcsa volt, nem mondom, hogy a Félmarathon gasztro táv, de azért valami komolyabb frissítő lehetett volna. Mindegy, nem hiányzott, jól elkaptam a kajálást is, a laza reggeli után a vonaton ettem még egy banánt meg a rajt előtt egy müzli szeletet. Ami nem kevés, ennél sokkal kevesebben szoktam, de még minden pont időben volt, így nem ülte meg a gyomromat.

Nem mondom, hogy nem fáradtam el, de nem volt sehol holtpont, megzuhanás, fókusz vesztés. Egy jó hangulatú, ugyanakkor odafigyelős verseny volt, ami kellemes emlék marad. Összejött az 5 perce alatti is, ami persze még nem egy hatalmas idő, de úgy voltam vele, hogy ehhez azért csak ragaszkodnék, mert Félmarathont már annyit futottam, hogy azért nem megyek el, hogy csak lefussam. Szóval minden ami 1:45 alatt van az bónusz. Részemről elégedett vagyok, cc. 18 kilót fogytam az elmúlt évben és a fussunk 30 percetből csak eljutottunk a Félmarathonig, nem olyan rossz ez, sőt! Köszi Gabi!
Most majd jöhet a folytatás!

“Rise&Shine” trió, Demeter Balázs – UB beszámoló

Posted on

Az idei év második célversenye. Ehhez képest messze nem éreztem magam csúcsformában. A jól induló felkészülést sérülések miatt meg kellett szakitani, 3 hét kényszerpihenő, után sem volt az igazi, kb. 2-3km után mindig elkezdett fájni a combom, ami kicsit aggasztott. Meg a Baker-ciszta, meg a térdfájás…

Azt mondják, a székelyek keményfejűek. Lehet benne igazság, mert persze péntek délután bepakolt futócuccal robogtunk Aliga felé, még a közös Gizion-csapatvacsora végére is sikerült beesni.

 

Egy régi cimborám jóvoltából szállásom is került, nem győztem neki elég hálás lenni. Persze szarul aludtam, mint mindig a komolyabb versenyek előtt (még kamaszkoromban hosszútávú evezősversenyekre jártam, azok előtt sem aludtam jól soha), csak régen legalább előtte kipihent voltam. Legalább a csapat másik két tagja profi volt, Sally is több hosszú versenyt teljesített, Peti szintúgy, illetve ő már egyéniben is futotta a távot többször. Mindketten meglehetősen nyugodtak voltak, ami rám is átragadt. (Ez a nyugalom végigkísérte az egész versenyt).

Reggel nagy szélben rajtolt a mezőny, nem bántam, hogy nem én kezdtem. Valahogy nem volt “futóhangulatom”. Aztán átautóztunk az első váltópontunkra, kicsit még döglöttem, majd jöttek a versenyzők, fokozódott a hangulat, a kedvem is megjött a futáshoz. Az első szakaszt még zene nélkül nyomtam, lazán, kényelmesen, nézegettem az ébredő Balatont, tiszta giccses volt. A pulzusom is épp csak 145 körül kószált. A tempó sem lett így parádés, de nem is az elején kell ugye ellőni a puskaport!

A második szakaszomra megkaptam az emelkedőket, meg a napsütést. A táj gyönyörű volt, kárpótolt a terep nehézségeiért. Azt hiszem itt futottunk Milánnal (egyéni induló) egy darabig, a 90-es évek diszkóslágereire, menő volt. (Ezúton is leírom, hogy minden tiszteletem az egyéni indulóké -igen, nem csak a teljesítőké- hiszen, szerintem, már az egyéni rajthoz álláshoz is komoly bátorság kell!) Dörgicsén volt néhány lejtő, de egész jól tolerálta a térdem, aztán váltópont, hurrá! Itt eléggé megfáradtam, kijött, hogy a frissítést meglehetősen hanyagul végeztem az első két szakaszon, úgyhogy rövid nyújtás, majd zaba, pihenés. A következő etap előtt henger, nyújtás (ahogy egyébként minden szakasz előtt!). Aztán nyomás a Badacsony körül. Na ez a szakasz különösen fájt. Talán az volt a legrosszabb, hogy másra készültem, ugyanis elnéztem a térképet. Az autós útvonal (kísérő) ment szintben a vasút mellett, a mienk a hegy oldalában kanyargott némi plusz szintet begyűjtve, ami a déli napsütésben finoman szólva is kifejezetten szarul esett, pláne, hogy síkra készültem. Cserébe a távot is elnéztem, így legalább valamivel rövidebb lett a vártnál, ami maga volt a megváltás!

Aztán jött a fordulat. Felkészültem életem leghosszabb 16,6km-ére, 2 órát saccoltam rá. Ezzel szemben benyomtam egy RedBullt, kinőttek a szárnyaim és olyan tempót mentem, hogy magam is meglepődtem rajta. Ráadásul érzésre is fasza volt, sorra daráltam be az embereket, felemelő élmény volt. A végére azért kifejezetten elfáradtam, de már csak alig 19km volt hátra két részletben, kezdtem azt érezni, hogy meglesz. A csapat továbbra is parádésan üzemelt, egyszerűen mindenki tette a dolgát! Fonyódon a yachtklubban sikerült lezuhanyoznom, (amit ezúton is köszönök nekik) nagyot lendített a komfortérzetemen.

Az utolsó előtti szakaszon még volt bennem kraft, ki is futottam rendesen, javítottam az átlagon! Utána hálózsákba burkolózva reszkettem a kocsiban egy darabig, de megérte!

Az utolsó szakaszra a viharos szél mellé megjött a felhőszakadás is, csak hogy érezzük a törődést. Rendesen fájt, ahogy az esőcseppek szinte döfködték az arcom, de -ahogy a csoportban gyakorlottabb sporttársak mondták- “a leghosszabb lóf@sz is véget ér egyszer”, tehát ez is, pont így éltem meg.

Szegény Sally az utolsó szakaszra úgy állt ki, hogy ömlött az eső, nem irigyeltem, de érdemben zokszó nélkül tette.

A közös befutón minden lépés fájt, mégis úsztam a boldogságban!

Összesen (kerekítve) futottam 74km-t, amihez 15 perc híján 8 óra kellett. Sok nyújtással viszonylag fájdalommentesen, “fal” nélkül ment, bár voltak benne nehezebb szakaszok. Valószínűleg a hosszabb szakaszok tényleg nem estek volna jól.

Belekóstoltam az aszfaltos ultrák világába, nem volt rossz élmény, sőt! De ez mégsem az én világom. Az aszfaltot egyszerűen unom! Míg a VTM-en a harmadik óra után esett le, hogy “nini, 3 órája futok”, addig az UB-n már 10km-t is megéreztem.

Belus Fruzsi – Polar Kaptárkövek Trail 15 versenybeszámoló

Posted on Updated on

Bevallom őszintén, már nagyon vártam ezt a megmérettetést, ennek két oka volt. Az egyik az, hogy a Mátrabérc Trail elhalasztása miatt olyan szintű versenyéhségem volt már, hogy egyszerűen alig bírtam magammal az utóbbi időben, kellett valami, ami ezt az igényt kielégítse. A másik pedig az, hogy számomra a 15 km teljesen idegen és szokatlan táv, versenyen nem is tudom mikor indultam ilyen „rövid távon”, azaz de: kábé soha. Mivel a Szentendre Trail 2 hét múlva rá esedékes, ezért – edzői engedéllyel – „csak” a 15 km-es távra tettem le a voksom. De hogy hogyan is kell egy ilyen távot megközelíteni, hogy versenyszituációban mi lehet a megfelelő tempó / erőbeosztás, arról – személyes tapasztalat híján – fogalmam sem volt. Így, annak tudatában, hogy ez itt nekem „nem igazán pálya”, álltam hozzá a dologhoz: „felkészületlenül”, ám de igen-igen lelkesen és éhesen.

Korán reggel Nyíregyházáról indultunk a tesómmal és anyuval, így igazi kis családi kirándulást körítettünk az esemény mellé (#csakapahiányzott). A kocsiban vad poénkodásba kezdtünk, ment a sírva-röhögés ezerrel, jó hangulatban telt az út Eger felé. Hogy egy kis extrát adjunk a dolognak, fogadást kötöttünk: Tomi szerint Német Luca több mint 10 percet ver majd rám, én meg bíztam azért a képességeimben, hogy a köztünk lévő különbség max. 9:59 lesz. A tét a nyertes által tetszőlegesen választott 6-os csomag sör (csakis –Hoegaarden). A testvérem, aki 30 km-es távon állt rajthoz, volt az egyetlen résztvevő, aki már mind az 5 alkalommal indult ezen a megmérettetésen, így a szervezők a lojalitását golden-tickettel jutalmazták (hja, a kis „csókos”), de ennek ellenére azért elutalta a nevezési díjat, valamiből nekik is élni kell jeligére. A tesóm pont a verseny napján lett 37 egyébként, isteni finom túrótortát hozott, amit nagy lelkesedéssel faltunk be a többi sporttárssal a verseny után, na de ne szaladjunk előre.