6 órás futás

Suhanj! 6 órás – Poór Péter

Posted on

Az igazi hősök nem mi voltunk…

Szigetmonostor…. Kicsit kimozdultam a megszokott dolgoktól. És most másik irányba tartottam, futni egy jót. Egy hosszú edzésre indultam el a nagy útra. Meg találkozni a többi csapattárssal, a Gizionokkal.

Az UBóta semmilyen hosszút nem futottam, és nem is vágytam még rá, csak élveztem a gyorsulást, a Flow érzéseket.
UB után Gabival beszéltem, és kérdezte miként hogyan tovább… Mit szeretnék.. Mi legyen a cél. Fülembe tette a bogarat, mert elmondta, hogy fussak egy jó 100 km, és azt megnézzük mire lesz elég.. “akár a Spartathlonra is”.
Egy egy röpke jó kis gondolat volt, de különösebben nem foglalkoztam vele, mindaddig amíg a hosszú edzéseken csak eszembe jutott, “eljátszottam” a gondolattal. De azt is tudtam, hogy most kevés vagyok ehhez, meg kell nekem ez a megfeszített tempó? Kell ez a rohanás? Ezért döntöttem a Suhanj 6 órás mellett….

Este 8 óra körül érkeztem a verseny helyszínére. Balu, Csilla, Alex már ott voltak. Gyorsan letelepedtünk, és megbeszéltünk hogy itt lesz a Gizionos  tábor. Szépen lassan jött mindeki…

A képen a következők lehetnek: 8 ember, , köztük Poór Péter és Kormány Alexandra, , mosolygó emberek, álló emberek

Mit akartam ettől a futástól? Miért jöttem? Mi a cél?…
A célom az volt, hogy  az első 3 órában minél lazábban fussak, de mellette tartalékoljak. Mert a verseny második felében akarom előszedni a tartalékokat.

Rajt….
Egyből Alex mellém csapódott, és kérdezte nem gond, hogy ha ha velem tart az első 3 kör alatt?! Mondtam neki nagyon meglepődve, nem dehogy… De én lassan kezdek… Ahhoz képest 5:00-5:20 közötti ezrekben telt az
első fél óra. Tudtam, hogy itt kell tartalékot szerezni, úgy hogy közben nem szakadok szét.
Fél óra után egyedül maradtam… Egyedül a gondolataimmal, és egyedül a feladattal. Tudtam, hogy csak edzés, de azt is szeretem komolyan venni. Nincs alibi, nincs kifogás, nincs sajnáltatás nincs semmi… Csak a fókusz…
Balu volt az egyik segítő, de amikor Ő futott akkor más. Ezt ezúttal is köszönöm neki/nekik, mert nélkülük nehezebb lett volna a futás.

Egy dolgot néztem,  a pulzus. Nem érdekelt más, és tudtam, ha az végig jó marad, akkor a 62 km-es PB is, elérhető lesz…
Az első 3 órában semmi különös nem történt, nagyon élveztem a futást, és a lábaim is pörögtek. Ezt a futást úgy fogtam fel, mint amikor egy keskeny gerincet mászom valahol az Alpokban. Azt a fókuszt, koncentrációt akartam itt is átélni. (utólag a többiek mondták hogy nagyon ott voltam). Közben  egyedül is éreztem magam, de valaki mindig kizökkentett ebből az állapotból. Hol Csillu biztatott szavaival, hol a Gizion táborból valaki, hol Alex pacsizott mindig ahol találkoztunk. Sokat segített naaa 🙂
A 3. óra után meg akartam indulni egy picit, de tudtam hogy ez a tempó nekem még új, és ahhoz sok van hátra még. Közben Veress Bélával szinte végig egymást kerülgettük. Elmeséltük egymásnak az “élet gondjait” 🙂
A 4. órában még mindig nagyon nehéz volt visszatartani a lovakat, mert Gabi azt mondta hogy csak az utolsó órában mehetek 173 fölé..
4:30 sajnos idáig bírtam ki, mert innentől kicsit elkezdem fokozni a tempót. Tudtam hogy ezt már bárhogyan is, de végig tudom csinálni azon az intenzitáson. Időközben kezdett pirkadni, és kezdtem élvezni igazán a
futást, hogy mennek a lábaim, és hogy még azt is lehet fokozni. (azt hiszem ez a futásban a fejlődés…)

Egész futás alatt nem érdekelt hogyan állok, hogy ki van előttem, ki van utánam. Nem gondoltam a helyezésre sem, mert az nagy nyomást helyezne rám, ami elvenné a fókuszt…
A helyezés helyett inkább a feladatra koncentráltam, mert tudtam ha azt jól végrehajtóm, akkor emelt fővel tudok lejönni a pályáról.  Azért küzdök, hogy milyen élményeket kapok az adott kihívástól, mit adok én a versenynek magamból, és mit kapok cserébe.

5. óra után kezdtem elérni a megadott pulzuszóna határát. És egyre furcsább volt, mert akik egyénik voltak nagyon nézték, hogy mit csinálok. Hogy sorba dolgozom le azt hátrányt,de még mindig nem tudtam hogy hogyan állok. Én csak élveztem hogy az utóbbi időben a végén jobban megy a dolog mint régen. ” Gabi tud valamit”.. :=)
5:30 körül megvolt a 62 km PB-m. Ennek nagyon örültem, és annak még inkább hogy 30 percet javultam ezen a távon.Tudtam, hogy most jött el az idő hogy beleadhassak mindent. Ez az a pillanat volt amikor kirázott a hideg, és a flow-érzés átjárta minden sejtemet. Innentől nagy öröm volt a futás. Pacsizgattam a gyerekekkel, gratuláltam nekik, de közben megnyílt egy új világ, hogy mennyit tudok még futni a maradék fél órában. Mennyivel tudom megdönteni eddigi legjobbamat. 66.33 km mért az én órám. Elégedett voltam a végén. Nem volt az, hogy mi lett volna ha…
Ezen a napon ennyi volt bennem, és ennyivel be is érem.

Az eredmény hirdetés közepén nagy meglepetésemre szólítottak, hogy én vagyok a 3. Örültem neki, de annyira még sem tudtam. Mert 6 órán keresztül végig nézni ezeket a fogyatékkal élő srácokat ahogy küzdöttek, ahogy nem adták fel, ahogy kitartottak ahhoz képest amit én csináltam az semmi nem volt. Ők az igazi győztesek!
Nagyon jó dolognak tartottam hogy mi nem kaptunk semmi ajándékot.

A képen a következők lehetnek: 3 ember, álló emberek, égbolt, túra/szabadtéri és természet

Belus Fruzsi – évértékelő

Posted on

2017 az elfogadás éve volt, 2018 a törekvésé lesz

Már régóta szerettem volna írni egy értékelőt a tavalyi évről, de egészen idáig nem sikerült időt szakítani rá: decemberben vagy otthon pörögtem a családom körül, vagy a munkahelyen húztam az igát, és a karácsony előtti teendők is rendesen megterheltek. Aztán egyszer csak eljött a várva-várt karácsony, ami nálunk mindig nagy csinnadrattával jár. Egyfelől a kicsi gyerekeink életkorukból fakadóan nagy rajongói ennek az ünnepnek, mi pedig komoly gasztronómiai köröket futunk a párommal (műgonddal megkomponált menüsor, hozzá illő borválogatásokkal, és  fejedelmi pezsgőkkel. Idén sem volt ez másként, csak megfejeltük azzal, hogy a szüleim és anyósom is nálunk töltötték a Szentestét, így aztán tényleg volt mi után nézni.

A legjobb családi képünk avagy “Fiú fúróval”

Közvetlenül az ünnepek után pedig egészen egyszerűen jó volt együtt punnyadni, és noha az edzéseket rendben megcsináltam, de írni már nem volt kedvem. Ahogy eljött az újév, jött vele az ilyenkor szokásos január eleji letargia, ami köszönhető annak a szomorú ténynek hogy véget ért a szabadságunk és vissza kell térni a szorgos hétköznapok nem éppen felemelő világába. Persze hamar túltettem magam ezen a kis krízisen, és újból bizakodva tekintek a jövőbe, hisz rengeteg dolgot lehet ám várni. Na de ne ugorjunk ennyire előre…

Először az elmúlt évre térnék ki pár bekezdés erejéig, aztán szólok az idei tervekről is. A múlt évem tulajdonképpen a gyerekszülést követő munkába történő visszatérésről és az ebből fakadó problémák megoldásáról szólt. Összesen három és fél évet töltöttem itthon, ezalatt szültem két csemetét, és mire már észbe kaptam, már újra a munkahelyen találtam magam. Nem tagadom, hogy volt egy olyan bő fél évem, mikor megbántam, hogy ilyen hamar visszatértem, pedig számos indok alátámasztotta a döntésemet. Az elmúlt év ugyanakkor arról is szólt, hogy megbékéltem ezzel a választással és már nem agyalok a mi-lett-volna-ha dolgokon. Szerintem alapvetően nehéz kisgyerekes anyaként újra 8 órás munkába állni, pláne ha a gyerekek miatt még éjszakázni is kell. Meg is szenvedtük a párommal a múlt évet rendesen, de túl lehet élni. Na de hogyan lehet mindebbe belepasszírozni a futást? Ezt is megoldottam, végtelen kreativitással, mások ötleteinek hasznosítása révén, és azt hiszen kiválóra vizsgáztam. Legalábbis önfegyelemből biztosan. Sajnos néha túl is hajszoltam magam, aminek megfizettem az árát, de szépen kikecmeregtem ebből a gödörből is a párom segítségével. Az elmúlt év nagy eredményeként azt könyvelem el, hogy sikerült a család-munka-futás hármasát kellően harmonikusan összehangolni, és a kényes egyensúlyt megtartani. Néha ide-oda billent a mérleg nyelve, de nem voltak nagy kilengések alapvetően. Viszont a futás kapcsán az igazi motiváció valahogyan mégis hiányzott. Kis Mirkó születését követő egy évben valahogyan jobban akartam bizonyítani magamnak, és egy kicsit másoknak is. Tavaly ez nem volt meg bennem, megcsináltam mindent, ahogy kellett, de egy plusz löket hiányzott, mivel erre már nem maradt mozgósítható kapacitás. Amit tulajdonképpen egyáltalán nem bánok, ez a szép ebben az egészben, hogy ahogy változik az életünk, a futás helye is változik, néha egy kicsit ilyen, néha meg homlokegyenest másmilyen, de ez nem jelenti azt, hogy jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen más.

Az alapozásom egyébként egészen jól sikerült, szorgalmasan csináltam a Barát Gabi, az edzőm által küldött edzéseket, aztán a március végi Vértes Terepmaraton úgy lettem ötödik, hogy azért még jócskán lett volna bennem, de nem kicsit éheztem el köszönhetően a rakoncátlankodó gyomromnak. Sajnos az első félévre betervezett célversenyemet, a Mátrabérc Trail-t olyan időpontra halasztották, hogy így legnagyobb bánatomra nem tudtam részt venni rajta. De ott volt a Kaptárkövek Trail 13 km-es távja, amin sikerült egy harmadik helyet megcsípni, a június eleji Szentendre Trail-en pedig hozzávetőlegesen 10 perccel 7 órán belül értem be, ami azért  valljuk be őszintén eléggé feldobott. Ahhoz képest hogy nyáron nem szeretek versenyezni, a Suhanj 6! órás versenyre mégis rá tudtak beszélni, jól is tettem hogy elmentem, mert 64 km lefutásával a harmadik helyen vágtattam be. A Wizzair félmaraton letoltunk a Váczi Eszter Quartettel egy derekas váltót, önmagában hatalmas megtiszteltetés futni két olyan zenei géniusszal, mint amilyen Eszter és Iván. A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán az L távon az előkelő második helyet csíptem meg, aztán jött a Piros 85, ami egyértelműen a hab volt a tavalyi évi tortán. Annyira fantasztikusan jól éltem meg éltem első közép távú terepultráját, hogy ez egyértelműen az edzőm tervező munkáját dicsérte. Az év végére a dolgaim is kisimultak, így a decemberi Budai Trail-re tulajdonképpen öröm-futni mentünk, bár azért odatettük magunkat derekasan.

Tesómmal és édesanyámmal a Vértes Terepmaratonon

A Kaptárkövek Trail dobogósai

A kicsikkel a Szentendre Trail céljában

A Suhanj! 6 órás után feszítünk Gabival, az edzőmmel és a testvéremmel

Váczi Eszterrel és Gátos Ivánnal

A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán 

a Piros 85-ön 10 óra 20 perc futás után

Tovább a teljes blogbejegyzéshez >>

Belus Tomi – Suhanj!6 beszámoló

Posted on Updated on

Vasárnap éjféltől a Suhanj6 hatórás körözős aszfaltos versenyén jártam (tavaly után ismét ide tévedtem a hegyekből). A tavalyi futás rettenetes volt, idén sem adták könnyen most viszont 70km és egy egyéni bronz lett a jutalmam. Írtam róla egy hosszabb beszámolót a futóklubom csoportjába, kiteszem ide is elrettentésképpen 🙂 Vigyázat! Örlődés, kínlódás, káromkodás és testnedvek minden mennyiségben

Szótár az értelmezéshez:
Gabi – ő a főnéni, ez edzőm 😀
Gizionok – így hívják a Gabi által edzett futók közösségét (én is egy Gizion vagyok)
Gabin kívül mindenki más: csapattársaim
Szopóbódé – önszopatás, pl egy spontán hétvégi kemény verseny

Suhanj6 2017.

SZOPÓBÓDÉ – Az hogy én ide (megint) elmentem klasszik szopóbódé építés. Tavaly konkrétan megbántam az egészet, egyedül voltam, kb. 1 óra után a pokolba kívántam az egészet, Gabi előírt céltávja volt az egyetlen, ami kicsit is motivált. Persze szólt mellette néhány elfogadható érv is, a jótékony cél, az erős versenyéhség, az összehasonlítás lehetősége a tavalyi önmagammal és hogy a jó lehetőség újra Gizionokkal találkozni. A másik oldalon meg ott az aszfalt a körözés meg az éjféli rajt. Hankán és Milánon kívül két váltó is elkezdett szerveződni, és valahogy Fruzsi is rávette magát a dologra (hogy is fogalmazott? Teljes agyrém!) úgyhogy igazi Gizion Party lett belőle a végére.

A KÖRÜLMÉNYEK – Újra dübörög a diétám, 4 éve voltam utoljára ilyen kevés kg (86,5 szemben az UTH 91,5 kilójával) amit kezdek a futásomon is érezni. Gabi az egyénik közül egyedül engem küldött úgy pályára, hogy a verseny már két hete fókuszban volt, pihenten (haha), motiváltan (Gabi 70km-et „írt elő” a tervben, hetvenet basszus!!) és koncentráltan álltam oda a rajthoz, ahol az élénk szélen kívül minden abszolút ideális volt. Szerencsére igazi futóidő kerekedett ki a markáns hidegfrontból, pedig zivatarokra, és orkán erejű szélre is volt sansz. Egy kis zápor volt csak valahol 4:30 körül de az is inkább csak jól esett 🙂 A 70km-es terv miatt kaptam az ívet a Gizionos sporiktól, nem tudom volt-e valaki aki komolyan elhitte hogy meg tudom csinálni, de igazából még én sem bíztam benne tökéletesen és fejben már előre mentegettem magam a kudarc miatt. Tavaly egyébként 64km-et mentem itt, ijesztőnek tűnt az a + 6 km (ahhoz 30 perccel gyorsabban kellett a 64k-hoz érni).

KÉSZÜLŐDÉS – Eszméletlen jó volt újra látni a Gizionokat, bár a készülődés miatt sajnos nem volt mód sok beszélgetésre. Gabi frissítő asztalára power és hammer gélből, biotech zabszeletből és gatorade izóból csináltam magamnak összeállítást, amik végig tökéletesen működtek. Sosem hallgatok zenét futás közben (aszfalton sem) de most volt kedvem hozzá, ezért vettem pénteken egy fasza mp4 lejátszót, amit végül mégsem vittem magammal, nem akartam, hogy elvonja a zene a figyelmet a mozgásról és a légzésről. Szerencsére nem felejtettem el használni a kidörzsölődés elleni stiftet, a dörzsölődés az achilles inam, hülye bőröm van és a legfurább helyeken a legjobb anyagok is ki tudnak dörzsölni (most nem 🙂 ). Rövidnadrág, póló (az idei UTH Finisher, minden lelki segítségre szükségem volt 😀 ) shield és a fejlámpa volt a szett, plusz egy 0 km-es Nike Zoom Structrure 20-as stabil aszfalt futócipő, ami még mindig jobb választásnak tűnt mint közel 1000 km-es korábbi Structure. A cipővel egyébként egyáltalán nem volt gond, sőt! A spéci pronálós betétemet viszont nem tudtam belerakni, mert ebből a szériából 45-öst kellett vennem, és ez már nagy lett a betéthez, emiatt lehetett a bal sípcsontom mellett izom duzzanata és fájdalma, de igazából ezt még bőven ki lehetett bírni. Egy gyors fotóra csak sikerült még a rajt előtt összeállni a csapatnak, kicsit még beszélgettünk a start előtt, de aztán hopp már el is lőtték a mezőnyt és kezdődött a 6 órás körözés.

AZ ELSŐ 42 – Ez volt a matek: Ha 70 km-et akarok menni, akkor 10 elszórható percem van az 5 perces km-eken felül összesen a 70 km-re. Tehát volt 600 másodpercem, ezt kellett beosztanom az 5 perces ezresekre. Az volt a terv, hogy megpróbálom az első 42 km-en a teljes tartalékot megőrizni, hogy az utolsó 28 km-en a garantált lassulás már ne tudja felőrölni az előnyt. Ez a terv nyilván erős kezdést igényelt, ezért már az első körtől tolni kellett rendesen. Felszabadító érzés volt elindulni végre, úgy éreztem, hogy szinte belerobbantam az éjszakába. Nagyon jó volt az idő, a szél sem zavart és egészen könnyedén ment a futás. Egymás után jöttek a 4:45-4:50 közötti km-ek, amivel tovább épült az a bizonyos 10 perces előny. Az első 21 km-hez 1:43-ra értem oda és továbbra is minden teljesen klassz és komfortos volt. A tempó a második 21-re sem esett vissza, a 33. volt az első 5 percen kívüli km. Pulzuspántot nem viseltem, nem akartam 6 órán keresztül igazgatni és magamat sem akartam nyomasztani az esetleges baljós adatokkal, de érzésre teljesen rendben volt a dolog. A ritmust csak a rendszeres frissítések szakították néha néha meg, Gabiéktól a gélek és az iso-k, a frissítő pontról a kóla és a víz. Telt az idő, szaladtak a körök és valahogy nem akartam fáradni. 42 km-hez új maratoni PB-vel érkeztem meg (3:28:51), ami egyrészt kurva jó dolog, másrészt pedig megijedtem, hogy mi lesz ebből így. Komolyan tartottam valami gigantikus összeomlástól, el is kezdtem vadul kajálni, egy teljes percet adtam magamnak Gabiékkal az asztalnál, plusz a tempót is visszavettem kicsit – végül is volt 11 perc „előnyöm” 28 km-re.

PROSTAMOL UNO NINCS VALAKINÉL?
Ekkor jöttek a gondok. Először a gyomrom kezdett vacakolni, de nem volt annyira vészes. Nagy rutinom van ennek leküzdésében, nyomtam a kólát, ettem szilárdabb kaját is és igyekeztem kizárni a dolgot. Az előny lassan fogyni kezdett, de olyan sok volt belőle, hogy nem igazán aggódtam. 45 és 50 km között viszont 5 teljes percet töltöttem azzal, hogy próbáltam pisilni, de nem sikerült. Nem untatlak benneteket a részletekkel, de nagyon szar volt. 10 méterenként meg kellett állnom, mert futni nem lehetett vele annyira erős volt az inger – de hiába. Soha nem történt még velem ilyen, fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, ordítani tudtam volna a frusztrációtól. Most akkor igyak? Ne igyak? Futni így képtelenség volt, ott görnyedeztem Gabiéknál, aztán megfogtam egy palack isot, és gondoltam lehúzom az egészet és meglátjuk mi lesz. Maradjunk annyiban, hogy ez viszonylag gyorsan szinte teljesen megoldotta a dolgot 😀

FLÚGOS FUTAM
Ekkorra 4 perc maradt az előnyből és még előttem volt 22 km, és nem voltam már túl jó bőrben. Nehezedtek a lábak, ólmosodtak az izmok és az önbizalmam is romokban. Elment egy km, -20 sec. Még egy, -25 sec. Gyors fejszámolás, ez így kurvára nem lesz jó. A sírás kerülgetett, hogy az nem lehet, már olyan kevés van hátra, ezt még valahogy csak kibírom. Aztán jött Hanka biztatása, Fruzsitól pár Nyomjad!! és átlendültem ezen is. Egyik körről a másikra éltem csak. A lassulás megállt, már csak 10 km volt hátra de az előnyből is csak 2 perc maradt. Az annyi mint 10 db 5:12-es km. Ez semmiség, nem igaz hogy nem tudom megcsinálni! Az éjszakát közben elfújta a hajnal, a szél is megállt, a fáradt futók között pedig igazi száguldásnak tűnt a tempóm. Balázs ért utol, ez már a célegyenes, mondta, nem lesz itt már gond! Fruzsi darálta tovább a km-eket, elpusztíthatatlan ez a csaj, vajon harmadik még mindig? Szegény Milán óriásit küzdött a fájdalmaival, de csak ment tovább, nekem semmi bajom, igaz? Akkor meg nem filózni csak nyomni tovább. Katiék minden körben nyomták már a HAJRÁ TOMIT, Gabi csak űzött hajtott, és már nincs hátra csak 7km…csak 5…csak 4. Számolok megint, a két perc még mindig megvan. Ezt innen már nem tudom elcseszni. Széles vigyorra húzódik a szám, fent is marad már a végéig, Fruzsinak is mondom már hogy meglesz b+!!!!. Az utolsó körben is nyomom, fel a töltésre, nézem az órát, most vált 5:59-re. Nem kell hajrázni, jó lesz ez így, pont elmegyek még a Gizion asztalig, átmegyek a kapun, pár lépés és ott az asztal. Az adrenalin mindennél erősebb most. Jönnek Gabiék, kérdezi mennyi lett? Hát mennyi?? #Hetvenegészleszarom 😀

 

MEGLEPETÉS!
Hát ez meglett. Ott álltunk, ültünk pityeregtünk Gizionok egy halomban, ez is megvolt mégsincs éjf… reggel hét. Beszélgettek még kicsit a boldog hadirokkantak, aztán pakolni kezdtük a cuccainkat és indult ki-ki a dolgára. Tényleg, hányadik lettem? A helyezésem ekkor jutott eszembe először már az autó felé sétálva. Volt pár kinyomtatott eredmény az egyik padon, hopsz azért csak megnézem mit ért idén ez a 70 km (tavaly pl 5. lettem volna vele) Az hamar feltűnt hogy ezek nem a végeredmények, hanem az 5 órai állást mutatják, ezen harmadikként állt a nevem. Óvatos optimizmus lett rajtam úrrá, hiszen az utolsó órában tényleg nagyon jól ment, hátha megmaradt ez a harmadik hely. Néztük a női állást, Fruzsi is harmadik volt, yeeee. Szinte mindegyik lapon ott álltak az első három helyen a Gizionok, úgyhogy hazamenetel elhalasztva, megvárjuk az eredményhirdetést. Amikor bemondta a hangos, hogy 3. lettem, a Gizionos különítmény úgy felüvöltött, mintha én kaptam volna az idei futó Oscart. Nagyon jól esett, köszi  Egymás után hívták ki kis csapatunk tagjait, eszméletlen büszke voltam Fruzsira, óriásit küzdött ő is, olyan jó volt látni a többiek kirobbanó örömét is.

Tavaly azt írtam ez után a verseny után, hogy első és utolsó aszfaltos hosszú, most azt mondom ez volt az idei év legtöbbet adó versenye (pedig ugye UTH is volt) és ki nem hagynám jövőre sem. Persze ehhez kellett Gabi és az ő gizionkái, akik nélkül lehet, hogy ugyanaz a keserves, térdgyilkos körözgetés lett volna belőle, mint tavaly. Hát, most nem az lett