Month: augusztus 2017
Belus Tomi – Suhanj!6 beszámoló
Vasárnap éjféltől a Suhanj6 hatórás körözős aszfaltos versenyén jártam (tavaly után ismét ide tévedtem a hegyekből). A tavalyi futás rettenetes volt, idén sem adták könnyen most viszont 70km és egy egyéni bronz lett a jutalmam. Írtam róla egy hosszabb beszámolót a futóklubom csoportjába, kiteszem ide is elrettentésképpen 
🙂 Vigyázat! Örlődés, kínlódás, káromkodás és testnedvek minden mennyiségben
Szótár az értelmezéshez:
Gabi – ő a főnéni, ez edzőm 
😀
Gizionok – így hívják a Gabi által edzett futók közösségét (én is egy Gizion vagyok)
Gabin kívül mindenki más: csapattársaim
Szopóbódé – önszopatás, pl egy spontán hétvégi kemény verseny
Suhanj6 2017.
SZOPÓBÓDÉ – Az hogy én ide (megint) elmentem klasszik szopóbódé építés. Tavaly konkrétan megbántam az egészet, egyedül voltam, kb. 1 óra után a pokolba kívántam az egészet, Gabi előírt céltávja volt az egyetlen, ami kicsit is motivált. Persze szólt mellette néhány elfogadható érv is, a jótékony cél, az erős versenyéhség, az összehasonlítás lehetősége a tavalyi önmagammal és hogy a jó lehetőség újra Gizionokkal találkozni. A másik oldalon meg ott az aszfalt a körözés meg az éjféli rajt. Hankán és Milánon kívül két váltó is elkezdett szerveződni, és valahogy Fruzsi is rávette magát a dologra (hogy is fogalmazott? Teljes agyrém!) úgyhogy igazi Gizion Party lett belőle a végére.
A KÖRÜLMÉNYEK – Újra dübörög a diétám, 4 éve voltam utoljára ilyen kevés kg (86,5 szemben az UTH 91,5 kilójával) amit kezdek a futásomon is érezni. Gabi az egyénik közül egyedül engem küldött úgy pályára, hogy a verseny már két hete fókuszban volt, pihenten (haha), motiváltan (Gabi 70km-et „írt elő” a tervben, hetvenet basszus!!) és koncentráltan álltam oda a rajthoz, ahol az élénk szélen kívül minden abszolút ideális volt. Szerencsére igazi futóidő kerekedett ki a markáns hidegfrontból, pedig zivatarokra, és orkán erejű szélre is volt sansz. Egy kis zápor volt csak valahol 4:30 körül de az is inkább csak jól esett 🙂 A 70km-es terv miatt kaptam az ívet a Gizionos sporiktól, nem tudom volt-e valaki aki komolyan elhitte hogy meg tudom csinálni, de igazából még én sem bíztam benne tökéletesen és fejben már előre mentegettem magam a kudarc miatt. Tavaly egyébként 64km-et mentem itt, ijesztőnek tűnt az a + 6 km (ahhoz 30 perccel gyorsabban kellett a 64k-hoz érni).
KÉSZÜLŐDÉS – Eszméletlen jó volt újra látni a Gizionokat, bár a készülődés miatt sajnos nem volt mód sok beszélgetésre. Gabi frissítő asztalára power és hammer gélből, biotech zabszeletből és gatorade izóból csináltam magamnak összeállítást, amik végig tökéletesen működtek. Sosem hallgatok zenét futás közben (aszfalton sem) de most volt kedvem hozzá, ezért vettem pénteken egy fasza mp4 lejátszót, amit végül mégsem vittem magammal, nem akartam, hogy elvonja a zene a figyelmet a mozgásról és a légzésről. Szerencsére nem felejtettem el használni a kidörzsölődés elleni stiftet, a dörzsölődés az achilles inam, hülye bőröm van és a legfurább helyeken a legjobb anyagok is ki tudnak dörzsölni (most nem 🙂 ). Rövidnadrág, póló (az idei UTH Finisher, minden lelki segítségre szükségem volt 😀 ) shield és a fejlámpa volt a szett, plusz egy 0 km-es Nike Zoom Structrure 20-as stabil aszfalt futócipő, ami még mindig jobb választásnak tűnt mint közel 1000 km-es korábbi Structure. A cipővel egyébként egyáltalán nem volt gond, sőt! A spéci pronálós betétemet viszont nem tudtam belerakni, mert ebből a szériából 45-öst kellett vennem, és ez már nagy lett a betéthez, emiatt lehetett a bal sípcsontom mellett izom duzzanata és fájdalma, de igazából ezt még bőven ki lehetett bírni. Egy gyors fotóra csak sikerült még a rajt előtt összeállni a csapatnak, kicsit még beszélgettünk a start előtt, de aztán hopp már el is lőtték a mezőnyt és kezdődött a 6 órás körözés.
AZ ELSŐ 42 – Ez volt a matek: Ha 70 km-et akarok menni, akkor 10 elszórható percem van az 5 perces km-eken felül összesen a 70 km-re. Tehát volt 600 másodpercem, ezt kellett beosztanom az 5 perces ezresekre. Az volt a terv, hogy megpróbálom az első 42 km-en a teljes tartalékot megőrizni, hogy az utolsó 28 km-en a garantált lassulás már ne tudja felőrölni az előnyt. Ez a terv nyilván erős kezdést igényelt, ezért már az első körtől tolni kellett rendesen. Felszabadító érzés volt elindulni végre, úgy éreztem, hogy szinte belerobbantam az éjszakába. Nagyon jó volt az idő, a szél sem zavart és egészen könnyedén ment a futás. Egymás után jöttek a 4:45-4:50 közötti km-ek, amivel tovább épült az a bizonyos 10 perces előny. Az első 21 km-hez 1:43-ra értem oda és továbbra is minden teljesen klassz és komfortos volt. A tempó a második 21-re sem esett vissza, a 33. volt az első 5 percen kívüli km. Pulzuspántot nem viseltem, nem akartam 6 órán keresztül igazgatni és magamat sem akartam nyomasztani az esetleges baljós adatokkal, de érzésre teljesen rendben volt a dolog. A ritmust csak a rendszeres frissítések szakították néha néha meg, Gabiéktól a gélek és az iso-k, a frissítő pontról a kóla és a víz. Telt az idő, szaladtak a körök és valahogy nem akartam fáradni. 42 km-hez új maratoni PB-vel érkeztem meg (3:28:51), ami egyrészt kurva jó dolog, másrészt pedig megijedtem, hogy mi lesz ebből így. Komolyan tartottam valami gigantikus összeomlástól, el is kezdtem vadul kajálni, egy teljes percet adtam magamnak Gabiékkal az asztalnál, plusz a tempót is visszavettem kicsit – végül is volt 11 perc „előnyöm” 28 km-re.
PROSTAMOL UNO NINCS VALAKINÉL?
Ekkor jöttek a gondok. Először a gyomrom kezdett vacakolni, de nem volt annyira vészes. Nagy rutinom van ennek leküzdésében, nyomtam a kólát, ettem szilárdabb kaját is és igyekeztem kizárni a dolgot. Az előny lassan fogyni kezdett, de olyan sok volt belőle, hogy nem igazán aggódtam. 45 és 50 km között viszont 5 teljes percet töltöttem azzal, hogy próbáltam pisilni, de nem sikerült. Nem untatlak benneteket a részletekkel, de nagyon szar volt. 10 méterenként meg kellett állnom, mert futni nem lehetett vele annyira erős volt az inger – de hiába. Soha nem történt még velem ilyen, fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, ordítani tudtam volna a frusztrációtól. Most akkor igyak? Ne igyak? Futni így képtelenség volt, ott görnyedeztem Gabiéknál, aztán megfogtam egy palack isot, és gondoltam lehúzom az egészet és meglátjuk mi lesz. Maradjunk annyiban, hogy ez viszonylag gyorsan szinte teljesen megoldotta a dolgot 😀
FLÚGOS FUTAM
Ekkorra 4 perc maradt az előnyből és még előttem volt 22 km, és nem voltam már túl jó bőrben. Nehezedtek a lábak, ólmosodtak az izmok és az önbizalmam is romokban. Elment egy km, -20 sec. Még egy, -25 sec. Gyors fejszámolás, ez így kurvára nem lesz jó. A sírás kerülgetett, hogy az nem lehet, már olyan kevés van hátra, ezt még valahogy csak kibírom. Aztán jött Hanka biztatása, Fruzsitól pár Nyomjad!! és átlendültem ezen is. Egyik körről a másikra éltem csak. A lassulás megállt, már csak 10 km volt hátra de az előnyből is csak 2 perc maradt. Az annyi mint 10 db 5:12-es km. Ez semmiség, nem igaz hogy nem tudom megcsinálni! Az éjszakát közben elfújta a hajnal, a szél is megállt, a fáradt futók között pedig igazi száguldásnak tűnt a tempóm. Balázs ért utol, ez már a célegyenes, mondta, nem lesz itt már gond! Fruzsi darálta tovább a km-eket, elpusztíthatatlan ez a csaj, vajon harmadik még mindig? Szegény Milán óriásit küzdött a fájdalmaival, de csak ment tovább, nekem semmi bajom, igaz? Akkor meg nem filózni csak nyomni tovább. Katiék minden körben nyomták már a HAJRÁ TOMIT, Gabi csak űzött hajtott, és már nincs hátra csak 7km…csak 5…csak 4. Számolok megint, a két perc még mindig megvan. Ezt innen már nem tudom elcseszni. Széles vigyorra húzódik a szám, fent is marad már a végéig, Fruzsinak is mondom már hogy meglesz b+!!!!. Az utolsó körben is nyomom, fel a töltésre, nézem az órát, most vált 5:59-re. Nem kell hajrázni, jó lesz ez így, pont elmegyek még a Gizion asztalig, átmegyek a kapun, pár lépés és ott az asztal. Az adrenalin mindennél erősebb most. Jönnek Gabiék, kérdezi mennyi lett? Hát mennyi?? #Hetvenegészleszarom 😀
MEGLEPETÉS!
Hát ez meglett. Ott álltunk, ültünk pityeregtünk Gizionok egy halomban, ez is megvolt mégsincs éjf… reggel hét. Beszélgettek még kicsit a boldog hadirokkantak, aztán pakolni kezdtük a cuccainkat és indult ki-ki a dolgára. Tényleg, hányadik lettem? A helyezésem ekkor jutott eszembe először már az autó felé sétálva. Volt pár kinyomtatott eredmény az egyik padon, hopsz azért csak megnézem mit ért idén ez a 70 km (tavaly pl 5. lettem volna vele) Az hamar feltűnt hogy ezek nem a végeredmények, hanem az 5 órai állást mutatják, ezen harmadikként állt a nevem. Óvatos optimizmus lett rajtam úrrá, hiszen az utolsó órában tényleg nagyon jól ment, hátha megmaradt ez a harmadik hely. Néztük a női állást, Fruzsi is harmadik volt, yeeee. Szinte mindegyik lapon ott álltak az első három helyen a Gizionok, úgyhogy hazamenetel elhalasztva, megvárjuk az eredményhirdetést. Amikor bemondta a hangos, hogy 3. lettem, a Gizionos különítmény úgy felüvöltött, mintha én kaptam volna az idei futó Oscart. Nagyon jól esett, köszi Egymás után hívták ki kis csapatunk tagjait, eszméletlen büszke voltam Fruzsira, óriásit küzdött ő is, olyan jó volt látni a többiek kirobbanó örömét is.
Tavaly azt írtam ez után a verseny után, hogy első és utolsó aszfaltos hosszú, most azt mondom ez volt az idei év legtöbbet adó versenye (pedig ugye UTH is volt) és ki nem hagynám jövőre sem. Persze ehhez kellett Gabi és az ő gizionkái, akik nélkül lehet, hogy ugyanaz a keserves, térdgyilkos körözgetés lett volna belőle, mint tavaly. Hát, most nem az lett
Hanka és a Suhanj! 6 órás napja…
Az elmúlt hétvégém bővelkedett futásban. Eredetileg a Suhanj6! 6 órás éjszakai futás volt tervben, hogy gyakoroljam kicsit az éjszakai futást (ha már az UB-n nem tudtam éjszakázni), de úgy egy héttel a verseny előtt Gabi írt, hogy kitervelt ellenem egy merényletet: a verseny előtt szombaton kellene futnom egy laza 35-ös edzést. Ennek az edzésnek az a célja, hogy éjjel ne teljesen pihenten induljak el a 6 óráson, hanem legyen pár kilométer a lábamban, ezzel pedig kicsit tudjak készülni a Spartathlon éjszakájára. És ha a főnökasszony azt mondja, hogy ezt kell csinálnom, hát ezt csinálom – mindent a cél érdekében!
Közben a luxi Santa Maria jóvoltából (copyright by Erna) megérkezett a megrendelt Petzl fejlámpám és a Compressport karszáram, ezeket terveztem kipróbálni az éjszakai futáson, hogy milyenek – ha valamelyik esetleg nem jó, még legyen időm újat szerezni. Dorkától pedig begyűjtöttem a kajatippeket, hogy kb. mit és hogy egyek, hogy legyen energiám megcsinálni a két hosszú futást, és lehetőleg ne készüljön ki a hasam sem.
Eljött a “durvulós” hétvége. Szombaton reggel 8 körül vágtam neki az első, 35 kilométeres etapnak, nem volt túlságosan meleg, de azért sütött a nap. A budai rakparton kezdtem, a Kopaszi-gát érintése után a Budafoki úton futottam, majd vissza, el a Bikás park felé, végig a Bartók Béla úton, majd a Villányin, fel a Gellérhegyre (idiótaság volt szombat délelőtt a turisták és buszok miatt), majd a rakparton haza. Sikerült jól kiszámolni a távot útközben, hogy merre menjek még el, hogy ne itthon a ház előtt kelljen még begyűjteni 1-2-3 kilométert. Kényelmesen, jólesően, jókedvűen, fejben nagyon összeszedetten, koncentráltan futottam, elégedett voltam magammal.
A bemelegítés megvolt, jöhetett a regenerálódás. A lábaimat szépen megfürdettem jó hideg vízzel, majd bekentem Perskindollal, és magamra feszítettem a szűkebb Compressport nadrágot, meg a szárat – mondtam Milánnak, hogy jól jönne egy Full leg -, majd vízszintesbe helyeztem magam. Persze az ebéd utáni alvás nem jött össze, egyszerűen nem tudtam elaludni, csak fetrengtem – bezzeg máskor akkor is el tudok, tudnék aludni, amikor nem kell, most nem jött össze. Délután még eszegettem, és készítettem estére is szendvicset, hogy a rajt előtt meg tudjam enni, legyen, ami fogja, szívja a gélt és az italomat.
Megjött anyukám Milcsiszittelni, mi pedig Milánnal 7 óra után elindultunk Szigetmonostorra, a Suhanjra. Hamar kiértünk, de még nem volt túl nagy élet, mindenesetre felvettük a rajtszámot, és ettünk palacsintát a büfében. Én többször meglátogattam a wc-t, valószínűleg pszichésen, az elmúlt három alkalommal szó szerint elszart éjszakai 6 órás verseny miatt, és bíztam benne, hogy most nem lesznek olyan emésztési problémáim, mint korábban.
10 óra felé elkezdtek végre szállingózni az ismerősök, megjött a Gizion lánytrió, Kati, Piroska és Bori, majd Gabi és Balázs is, gyűltünk szépen. Felállítottuk – kisebb tanakodás után – a frissítőasztalunkat, ez lett a bázisunk, végül Fruzsi, Tomi és Zsófi is befutott, teljes lett a Gizion team. Tök jó volt, én eddig mindig irigyeltem a versenyeken azokat, akik egy csapathoz tartoznak, hogy milyen jó kis közösséget hoznak össze, de most végre nekünk is volt egy szuper csapatunk, bár minden versenyen így lenne!
Az idő elég futóbarát volt, a szél sem volt vészes, de azért felvettem a karszárat, hogy mindenképpen kipróbáljam. Éjfél előtt kb. 3 perccel beálltunk a rajtba, majd neki is lódultunk. Hát akkor fussunk! Kíváncsi voltam, a lábaim hogy fognak viselkedni, de meglepően jól reagáltak, hogy megint futniuk kell. Persze nem diktáltam őrületes tempót, 5:50 körül futottam, nem akartam, és nem is esett volna jól ennél gyorsabban menni. Blue-val futottam egy darabig, dumáltunk egy kicsit, majd kilőtt mellőlem, és egyedül maradtam. A zenémbe temetkeztem, és koncentráltam az előttem álló feladatra: végigfutom az éjszakát, és a lehető legtöbb kilométert gyűjtöm be. Igazából eseménytelen volt az egész, jöttek szembe a futók, de a fejlámpák fényétől nehezen lehetett kivenni arcokat, inkább a mozgásról, ruháról ismertem fel embereket. Szurkolásra most nem nagyon akartam az erőm pazarolni, elnézést kérek érte, én sem nagyon buzdítottam senkit, és a kapott drukkokat is inkább egy kis mosollyal (ami valószínűleg nem volt észlelhető), szemkontaktussal próbáltam viszonozni. Befelé akartam figyelni, és ez sikerült is. Egy idő után annyira elmélyedtem, hogy szinte kikapcsolt az agyam, és maximum énekeltem kis szájmozgatással, hang nélkül. Felvettem a “Spartathlonra készülök, nem itt fogok elpusztulni egy gáton” pofát, és mentem. Most volt az első olyan versenyem, ahol már nem akartam más futó lenni, nem akartam Lubics Szilvi, Makai Viki vagy Nagy Kata lenni, akik gyorsak, erősek, elpusztíthatatlanok, mert én most én akartam lenni, és ha nem is gyorsnak, de erősnek és elpusztíthatatlannak éreztem magam.
Kevés kontaktom volt a külvilággal, Gabival váltottam pár szót, illetve Makai Vikivel futottam kicsit együtt, amikor először lekörözött, ő lelassított hozzám, én pedig igyekeztem egy picit gyorsítani, pár száz métert haladtunk együtt és beszélgettünk, ez jólesett, jó volt Vikit újra a pályán látni, lendületes és mosolygós volt – aztán tovaszáguldott.
2 óránál éreztem, hogy kezdek álmosodni, de gyorsan megnyomtam a STOP gombot, nehogy lehúzzam magam, és tudatosítottam magamban, hogy tök jól vagyok, és nem vagyok álmos. A 180 fokos fordítót ekkorra már nem szerettem, nagyon óvatosan vettem be, a csípőm így is megérezte, de kibírta, és nem lett baja.
Belus Fruzsi – SUHANJ!6 beszámoló
Onnan indult az egész, hogy a tesóm – anélkül hogy szólt volna – benevezett, annak tudatában, hogy megígérte nekem, hogy a rá következő héten futunk egy 50-es teljesítménytúrán a Zemplénben. Na, a közös tervünket el is földeltem gyorsan, aztán kezdtem magamban bé terveket gyártani (ebben de jó vagyok, hivatásszerűen kellene foglalkoznom vele), hogy mihez is kezdjek, hiszen a Piros85 előtt azért illene valami szép hosszút menni még. Aztán mikor kiderült, hogy sok edzőtársam megy erre az őrültségre, plusz ott lesz az edzőm is, plusz elutazni sem kell igazán hozzá, ráadásul a gyerekek úgyis húzzák a lóbőrt éjszaka, tehát tőlük sem veszek el időt, hirtelen azon kaptam magam, hogy rákattintok a nevezés gombra. Mikor beneveztem, akkor jött a felismerés: teljes agyrém az egész! Egy 1 km-es útvonalon körözünk 6 órán keresztül, javarészt fejlámpával a fejünkön, küzdve a monotonitással. A kétéves kisfiam szavaival élve, Pipp és Polli után szabadon: „Ó, jaj!” Na mindegy, nem görcsöltem rá: Gabival megbeszéltük, hogy nem versenyként kell ezt felfogni, ennek megfelelően normál intenzitást írt elő rá. Hurrá!
A verseny napján egész nap viharos szél fújt, de ez sem billentett ki a nyugalmamból, kíváncsian néztem a megmérettetés elé, úgy éreztem kellően fel vagyok készülve mentálisan, bár nem igazán tudtam, hogy mire is számítsak. Gabi, az edzőm, 62-64 km elérését tűzte ki célul, illetve azt adta útravalóul, hogy nem kell meghalni a pályán. Szuper, eddig oké. Este hosszasan tanakodtam, hogy mit is kellene felvenni, de végül a rövidnadrág-póló-szár kombináció mellett döntöttem, megfejelve a lassan 1000 km-es aszfaltos-agyonnyűtt Hoka cipőmmel, ami erősen cserére vár (Floridában utód után nézek). Szigetmonostorra érvén az időjárás is enyhébbé vált, a szél sem volt már vészes, vagy csak az adrenalin nyomta el az érzékeinket. Nagyon klassz volt a többiekkel találkozni: a Gizionok közül négyen indultunk egyéniben, és volt két csapatváltónk is, így elég népes csapat gyűlt össze. Gabi vállalta, hogy segít a frissítésben, így elé egy kis asztalra mindenki kipakolta az előre átgondolt csomagját, amit a vigyázó kezeire bíztunk. A rajt előtt még gyorsan csináltunk egy közös fotót, amin még mindenki lelkesen mosolygott.
Mire észbe kaptunk, már a rajtban tülekedtünk, és a tesómat ugrattuk bőszen, akinek aznap éjjelre 70 egész kilométer teljesítése várt. Szegény! Aztán hirtelen meg is indultunk, kicsit helyezkedni kellett a meginduló tömegben, de hamar felvettem a kényelmes utazó sebességemet. Körülbelül 1 km után Makai Viki (ultrafutó-királylány) mellett találtam magam, és meg is szólítottam nagy bátran, hogy gratuláljak a számomra elképesztő Ultra Trail Hungary teljesítése kapcsán. Ennek ürügyén nagy beszélgetésbe kezdtünk, majd ezzel el is ment egy jó bő óra. Miután kiveséztük az élet nagy dolgait, elköszöntem tőle, hadd menjen a gyorsabb tempójában, én pedig egy rövid frissítés után egy leheletnyit visszavettem.
A következő órában próbáltam magam egy kis zenével kikapcsolni, de kábé fél óra után kivettem a fülhallgatót, most azt vettem észre, hogy csak zavar a koncentrálásban. A dolog két óra után kezdett egészen szürreálissá válni: elfutsz a pálya egyik végéig, 180 fokos fordító, újabb 1 km a pálya másik végéig, 180 fokos fordító, és így tovább, hosszú órákon keresztül. A szemben jövők arcát nem látod, mert a szemedbe világít a fejlámpája, csak a testeket és a futómozgásokat silabizálom, és próbálom kitalálni, hogy vajon kihez tartoznak. Sokan vagyunk, megyünk szó nélkül, de néhány bíztató kiáltás mindig elhangzik, főleg a váltósok éppen várakozó tagjaitól, és a fordítónál is mindig hajráznak meg-nem-szűnő-lelkesedéssel. Mindig várom, hogy elmenjek Gabiék mellett is, ott legalább van fény, van látnivaló is. Egész jó tempót tartok, ahhoz képest, hogy éjszaka van, fáradt vagyok és még sosem csináltam ilyet. Kifejezetten pedig nem is pihentem erre rá.
Azt viszont tudni kell, hogy a verseny előtti nap a női mivoltomnak köszönhetően elkezdett dőlni belőlem a vér. Bocs, de ezt muszáj megosztanom, mert ezzel tudom csak magyarázni az egyetlen 9:17-es km-emet, amit a WC-n sorban állással töltöttem (khhmmm) „eszköz-cserére” várva. Ebből adódóan nem voltam csúcsformában éppen, de még így is kellően motivált maradtam a teljesítést illetően. Viszont amint kiment belőlem a rajt előtt bevett görcsoldó hatása, a hasam megint elkezdett erősen fájni, így valahol 35 km után újabb gyógyszert kellett bevennem (amit egyébként sosem teszek). Ekkor hirtelen elmúlt minden pozitív érzésem ezzel az éjszakai futással kapcsolatban, és erősen elkezdett foglalkoztatni egy esetleges kiállás gondolata. 35 km-nek is van sportértéke ugyanis. Mondjuk nem éppen 64, de azért mégis valami. Mindenféleképpen jobb, mint a semmi. Le is fekhetnék valahova. Basszus, de Mirkó háromnegyed 7-re jön, addig mi a túrót csinálok itt. Hmm. Gabinak ezt valahogy fel kellene vezetni. A következő körben előhozakodok vele. Végülis eléggé fáj a hasam, biztos megérti majd. Így is lett (volna), aztán amint Gabihoz érek, egyből súgja oda, hogy „Fruzsikám harmadik helyen futsz”, a mondandómat vissza is nyelem. Kicsit csalódott vagyok, de a harmadik helyről nem szabad kiállni, ez egészen biztos. A rajtszámomon becenévként most SarahConnor van írva. Na nem az énekesnő, hanem a John-Connor-anyja-Sarah. A kigyúrt Sarah, a húzózkodó Sarah, csak én két gyerekkel is elbírok. Marcsi, nyíregyházi barátnőm aggatta rám ezt az elég hízelgő becenevet egy időben, még ősrégen, és már jó ideje nem húztam elő a kalapból. Viszont most, amikor neveztem, hirtelen eszembe jutott, és ezért adtam meg becenévként. Rávilágítok a rajszámra a fejlámpával, és ott áll, kék betűkkel, rajta, aki én is vagyok valahol, és akkor eldöntöm, hogy még megyek, amíg bírok, még megyek egy kicsit, csak egy kicsikét. Megpróbálom kikapcsolni az agyam, és csak menni és menni és nem gondolkozni egyáltalán. Aztán kapaszkodok abba az érzésbe, hogy már csak fél óra és feljön a nap, folyamatosan vizslatom az eget, várva a napfelkeltét. Aztán egyszer csak jön, én pedig egyre jobban vigyorgok. Amikor 50 km-nél járok ,hátba veregetem magam, hogy lám-lám majdnem kiálltál, aztán még mindig futsz, elpusztíthatatlan vagy. Aztán számolgatok magamban, hogy vajon hány km férhet még bele: vajon meglesz-e az előírt táv?
Ahogy világosodik, lekerülnek a fejlámpák lassan, lehet nézni az elcsigázott arcokat, mindenki hajtja magát, de valahogy mégis újult lelkesedéssel. A fény jót tesz nekünk. A szurkolás is egyre hangosabb, mindenhonnan jönnek a hajrák, de már szinte képtelen vagyok oldalra nézni, csak kösziket mormogok, és remélem, hogy próbálok mosolyogni is. Kell, hogy tudjak mosolyogni. Aztán a frissítőasztalhoz érve lerántom magamról a fejlámpát, jön vele a sapkám is, és félig szétjön hajam. Nem baj, kibontom, had lobogjon, néha futok így máskor is, szabadnak érzem magam tőle. Futok lobogó hajjal, és egyre jobban megy, a hasam pedig egy nagy görcs, de bizonyosság száll meg, és nyugalom, a következő pillanatban meg kétségbeesés és fájdalom, aztán ezek felváltva random jelleggel. Folyamatosan küzdök magammal, de úgy érzem, hogy oda kell magam tenni. Gabi buzdít, a Gizionok buzdítanak, Tomi futás közben hajráz, a pálya széléről is nagyon sokan drukkolnak, és együtt szenvedünk sokan, mindenki küzd a saját határaival. És ebből az egészből jön valami egészen különleges aura, aminek mindannyian részesei vagyunk, így együtt. Aztán a 63. km-en jön a flow, egy tökéletes 5:06-os km, magamban pedig ismételgetem, hogy „Halihéhalihóazthiszikhogykiscsikó”. És ahogy az órámat nézem, még pont belefér egy km, meghúzom a végét, és pont beérek a verseny végét jelentő dudaszóra: 64 km. El sem hiszem. Brutális mentális tréning, sosem gondoltam volna, hogy tetszhet egy ilyen körözős verseny, de tetszett. Amellett hogy fájt, élveztem. Aztán persze összegörnyedek, és bömbölök, mint egy dedós, mert annyira jó ezt abbahagyni most. A lelkes Gizionok összeugranak, ölelkezünk, örömködünk, mindenki iszonyatosan odatette magát!
Tovább a teljes bejegyzéshez Fruzsi oldalára >>
- 1
- 2
- Következő →
baratrunning.com 