Hónap: szeptember 2017

Spartathlon 2017

Posted on

Jövőheti könnyű program, kiruccanás Görögországba:-)

2005-ben már kipróbáltam magam kísétőként, akkor sikerrel (férjem, Korányi Balázs teljesítette akkor először a versenyt), remélem, hogy most is hasonló eredménnyel zárunk.

Ezúttal Hanka lesz az “áldozat”, felkészüléséről bővebben ITT

– Mit érdemes rólad tudni azon kívül, hogy futsz?
– 33 éves vagyok, Budapesten élek a két Milánommal, a naggyal, aki a szintén ultrás férjem, és a kicsivel, az 5 és fél éves óvodás sprinter energiabombával.  A Centrál Médiacsoportnál dolgozom, szerkesztő és újságíró vagyok, leginkább életmód témában olvashatók cikkeim online és magazinokban. Hobbim az írás, a blogolás, és nagyon szeretem a sorozatokat is.

– Mióta futsz, mióta ultrázol?
– Kézilabdázóként még utáltam és nem is tudtam futni, de amikor 17 évesen abbahagytam a kézit, mégis a futás lett az a sport, ami mozgásban tartott, azóta futok kisebb-nagyobb kihagyásokkal. 2008-ban futottam az első félmaratonomat, 2010-ben az első maratonomat, 2011-ben pedig Sárváron a 12 órán debütáltam az ultrások között – bár a mai napig nem értem, hogy hogy mertem egyáltalán elindulni, mert mindössze 2 hónapot szántam a felkészülésre. Igazából csak ki akartam próbálni az ultrázást, mert kíváncsi voltam, hogy Milán mit érez közben, hogy aztán jobban tudjak neki segíteni a pálya széléről – de aztán én is a pályán ragadtam. 🙂 A komolyabb ultráimat a kisfiam születése óta teljesítettem, 2013-tól kezdve.

– Mire vagy a legbüszkébb eddigi futóéletedben?
– Az eredményeim közül a két Ultrabalaton teljesítésre, a 24 órás országos bajnoki bronzérmemre, és az OptiVita Ultrafutó Kupa összetett 2. helyére. Ezen kívül arra, hogy a futás által erősebb, magabiztosabb lettem, és elhiszem magamról, hogy bármire képes vagyok, amit el szeretnék érni. És arra, hogy a kisfiam beleszületett a sport és az egészséges életmód szeretetébe, és természetes neki, hogy a szülei és ő is sportolnak.

– Van-e edződ, vagy egyedül készülsz?
– 2011 februárja óta Barát Gabriella az edzőm, neki köszönhetem, hogy egyáltalán túléltem az első ultrámat, és azóta is szeretek és akarok futni. Mindenben támogat, mellettem áll, és egyengeti az utamat az edzésterveivel és a tanácsaival az általam választott egyre hosszabb távok felé – nem csak edzőként, hanem barátként is.

– Hányadik Spartathlonod lesz? Mi a célod a versenyen?
– Az első Spartathlonom lesz, célba szeretnék érni.

– Van-e valamilyen kabalád, babonád?
– Nem vagyok babonás, de azért minden verseny előtt a „Death before DNF” kabalapólómat veszem fel. 😛 Mivel imádom a lila színt, mindig van rajtam valami lila futócucc, szerencsére jó nagy a készletem. Ugyanabban a már egyáltalán nem fekete sapkában futok edzéseken és versenyeken is, még egy hosszú utat ígértem neki együtt, aztán talán nyugdíjazom szegényt. És van egy Főnixem, ami minden pillanatban képes emlékeztetni arra, hogy még a legmélyebb gödörből is ki tudom magam vakarni.

– Kik lesznek a kísérőid?
– A férjem, Milán, aki a másik felem és mindenkinél jobban ismer, és Gabi, az edzőm, aki szintén mindent tud rólam futásilag.

– Jellemezd magad 3 szóval!
– Elszánt, maximalista, harcos.

A versenyt a facebookon követhetitek ITT

 

Oslo Marathon

Posted on

Image may contain: cloud, sky and outdoorPataki-Bíró Zsolt harmadjára veselkedett neki az igen szintes oslói maratonnak. Á, szóra sem érdemes, “csak” 8 perces egyéni csúcs, végre az áhított 4 órán belül.  Egy nyúlfarknyi beszámolót ez is ért:-)

Kb a terv szerinti pulzussal mentem az elején, és 17-ig azt se vettem észre h vmit fáradnék. Itt jött a gyilok domb, de még ezen is viszonylag könnyen átrágtam magam, pulzus is rendben volt, fasza volt minden. Domtetőről lejtő, ahogy tudtam toltam lefelé, vitt a lábam, vitt a szívem, és még mindig nem éreztem magam fáradtnak, bár 18-21 közötti lejtmenet sokat segített…

Jól indultam a második körre,de a 25-ös frissítésnél kicsit megrogytam…nagy vártam már h vége legyen az emelkedőnek…a lejtmenet megint felüdülés volt, erőt kaptam ami 28-30 között nagyon kellett…elkezdtek hullani a versenyzők és ez nagyon demoralizáló hatással volt rám a kikötői részen.
Az Aker-bryggen betoltam a második gélt és indultam a gyilkos dombnak megint…ez már itt tényleg vérfürdő volt, a frissítés olyan meredek utcában volt, hogy a félig üres poharakból majdnem kifolyt a lötyi… ha csak sétálok se tudtam volna inni itt, így vittem magammal a poharat addig, amíg egy laposabb részre nem értem. Kb a lejtős rész 90%-ig “futottam” a maradék séta és nyújtás, hogy az utolsó 4 kilire maradjon még pár forintom… miután leértem a dombról már szépen görcsölt a seggem meg a hátsó combom, de ez kb. 25-től folyamatosan érződött…főleg az emelkedőkön fölfelé. Sajnos a 30kilitől beállított pulzust nem tudtam elérni, lábban elfogyott az erő…
Mikor beértem azt gondoltam, hogy nem lett meg a 4 óra alatti idő, csak kinyomtam az órát. Utána örültem persze, mikor egy kis szusszanás után ránéztem és 3-mal kezdődött a számsor. Szal fasza volt…amúgy végig élveztem és tényleg csak pár percre estem ki a fókuszból.
Image may contain: one or more people and outdoor

WadkanZ Biatorbágy

Posted on Updated on

Dióhéjban:
M táv:
Orsolya, 5. hely, 2:21:13
Balázs, 25. hely, 2:21:37, kategóriában 20.
L táv
Fruzsina, 2. hely, 3:03:47
Tamás, 5. hely, 2:42:01, kategóriában 2.

Részletes beszámoló Fruzsitól

A teljes beszámolót itt olvashatjátok, alább pedig részleteket

Versenyláz? Na az nem volt, mostanában nem is igazán van. Mondjuk a Piros85 előtt majd biztos lesz, azért az kellően nagy falat lesz. Szóval reggel kipihentem ébredtem, gyors készülés és vidám pillantások vetése a szürke, szomorú égboltra, és már pattantam is be a tesóm kocsijába. Ez lehet fura, de tényleg örültem ennek a nyomorult időnek: az előző nap folyamán végig esett, aznapra is esőt jósoltak, így a dagonya borítékolható volt. Az ilyen típusú terephez van egy egészen jó kis cipőm, plusz a tavaly-előtti UTH 55 óta minden ehhez hasonló alkalmat megragadok, hogy sáros körülmények között is gyakoroljak. Szóval játszani készültem, dagonyázni, nem kerülgetni semmit, csak menni bele, ha kell. Volt bennem egy olyan is, hogy Gabi egy „önazonos-Fruzsis” futást várt tőlem, tehát nem-túl-gondolósat, de azért odatevőset.

21985851_1481298478612657_784328710_o.jpgRajt előtt belefutottunk kedvenc Demeter – Gerlai terepfutó-házaspárunkba, Orsi 3 perccel a kilövés előtt felapplikálta a karomra a Gizionos tetkómat (bár a Minion egyik karja leszakadt, még így hendikeppesen is szívet melengető volt ránézni), tök jó fej, hogy rám is gondolt. Ők a félmaratoni távon indultak, így a rajtjuk egy fél órával később volt.

Gerlai Orsi készíti a kabalatetkóm (fotó by Demeter Balázs)

Aztán már el is jött a rajt pillanata és neki iramodtunk. A gyorslábúak egyből előre törtek, a lányok közül, ahogy láttam, én álltam be előre. Egyébként ez abból szempontból nem rossz pozíció, mert noha erősen demoralizáló, ha az embert egy idő után lehagyják, de legalább pontosan tudod, hogy hányadik helyen állsz. Nos, kábé 5-6 km-ig vezettem maximum, mert ekkor beért Szimandl Anita. Na jó, erre igencsak számítottam, tőle kikapni nem lesz éppen szégyenteljes, gondoltam magamban, de azért még egy jó darabig láttam magam előtt.

Az útvonal nagyon szép volt, tulajdonképpen meglepően szép. Biatorbágyi kontextusban eddig csak az outlet volt a lelki szemeim előtt, és rá kellett, hogy jöjjek, hogy kicsit sem ismerem a környéket. Bevallom őszintén, hogy nagyon tetszett a látvány, ami sokszor elém tárult. Az elején egy kicsit jobban bekezdtem, de aztán szépen beálltam egy rendes, hosszútávon vállalható tempóra, amivel még sárban is elég jól lehetett haladni. A cirka 30 km-es távon két frissítőpont volt, ennyi nekem elég is volt, cipeltem a nem is annyira nagyon sok cuccomat, ettem-ittam, mikor szükségét éreztem. Fegyelmezetten futottam komfortzónán kívül, az órámon csak a track volt, a képernyőmre csak ezt állítottam be. Az se érdekelt, hogy hány kilométer telt el, hogy hogy ver a szívem, hogy mi az átlagtempóm, semmi nem izgatott, csak mentem és próbáltam közben élvezni. És jó volt! Néha nagyot nevettem a bénázásomon, ahogy egy agyagos-saras lejtőn leevickéltem. De alapvetően nem sok ember előzött meg egy idő után, sőt még én is előzgettem kicsit.

A versenyen belül volt egy „Kaptató”, ami egy rövid, ámde annál meredekebb szakaszt rejtett magában. Ennek kapcsán az aspiránsok idejét külön mérték az emelkedő alján, aztán a tetején, és a legjobban teljesítő fiú / lány értékes ajándékot nyerhetett. Huszonix kilométer lefutása után azt gondoltam, hogy ez nekem nem pálya (még rá is lehetett volna pihenni egy kicsit), és noha normális tempóban mentem fel, megszakadni azért nem szakadtam meg. Nagy meglepetés volt később, mikor az eredménylistát böngésztem, hogy 8 másodperccel maradtam le az első helyezettől, és a különversenyben második lettem. Így utólag látván, megérte volna egy kicsit jobban megtolni ezt a szakaszt.

Emlékeim szerint az utolsó fél órában kezdett el csak esni az eső, de nem sokat számított a komfortérzetemnek, teljesen jól voltam, magától értetődően térdig sáros, a szemerkélő eső meg tulajdonképpen jól esett. Széles mosollyal az arcomon értem be a célba. 3:03:47, kb. 800 méter szinttel a kicsivel több mint 29 km-ben.

Érem a nyakamban, a telefonomat elővettem, és láttam, hogy Mirkó már írt is, hogy szörnyen büszkék rám a gyerekekkel. Noha az eredménylista alapján harmadik lettem (ez nagy meglepetést okozott, mert csak Anita ment el mellettem), de aztán gondosabb böngészés után viszonylag egyszerűen nyilvánvalóvá vált, hogy az elsőnek befutó lány kihagyott egy ellenőrző pontot, és valahogy levágta az egész útvonalat, és csak így keveredett vissza elsőként a célba. Tehát ki lesz zárva, nyilván. Tekintettel arra, hogy már az első ponton 6 perccel, a másodikon meg vagy 20 perccel volt mögöttünk, ez nem is lehetett kérdés. Az eredményhirdetésnél aztán meglepetésemre harmadiknak szólítottak, Anitát meg másodiknak, az említett lányt meg a dobogó legfelső fokára. Nyilván már ott sem volt, mi meg teljes zavarban álldogáltunk a dobogó nem megfelelő fokán, de azért végülis tudtam vigyorogni. Tomi is kategóriájában második lett, így mindketten feszítettünk az érmeinkkel.

A dobogó nem megfelelő fokán, Anitával pózolós

Tereptesók forevör

 

Aztán mikor hazajöttem, azért írtam a szervezőknek, hogy legyenek szívesek korrigálni az eredménylistát, mert így ebben a formában nyilvánvalóan nem helytálló. Kaptam is gyors választ, hogy még pakolnak, de mihamarabb intézkednek másnap. Egyébként ezt meg is tették, délelőttre kijavították a hibát, és kértek, hogy nézzem meg, hogy így jó-e. Megnéztem, megköszöntem, nekem ettől helyreállt a lelki békém, nem mintha nagyon zavart volna, de szeretem, ha helyükön vannak a dolgok. Szóval már gondoltam is rá, hogy fel kellene vennem a kapcsolatot a valódi harmadik helyezettel, hogy elküldjem neki a jogos érmét, amikor meglepetésemre Rita rám írt. Nna, mondom, ilyen nincs is, működik a telepátia. Szóval Fiedler Rita, aki szintén nagyon szépet ment ezen a sáros terepen, próbálta kibogozni, hogy vajon miért is nem szólították a tegnapi nap folyamán a dobogóra. Ezt sikerült is megfejtenünk, és miután felajánlottam neki, hogy elpostázom az érmét, teljesen meghatódott. Pedig ez teljesen természetes, meg amúgy sem igazán gyűjtöm az érmeket, és valahogy azt éreztem, hogy ez neki jóval fontosabb, mint nekem. Plusz megfosztották az attól az élménytől, hogy a dobogón álljon, pedig megérdemelte volna, és szerettem volna kárpótolni őt legalább ezzel, cserébe meg kértem tőle egy képet az éremmel a nyakában.

 

És még néhány fotó:
Image may contain: 1 person, smiling, outdoor