Month: november 2023
UB Trail, 39 km – Zsubrits Gábor, beszámoló
Tavaly ez volt az első ilyen hosszabb távom, és annak sikerén felbuzdulva nem volt kérdés, hogy idén is ezen a távon fogok indulni, egy jobb eredmény reményében. Egy év készültség után, kíváncsian vártam a rajtot és Gabi által korábban minden jó tanáccsal ellátva léptem be a rajtzónába. Illetve már oda is futva érkeztem, mert a rajt előtti kötelező felszerelés ellenőrzésen kiderült, hogy a bankkártyámat sikerült elraknom a személyigazolvány helyett. Gyors sprint oda-vissza a kocsihoz és pár perc múlva indulhattam is a mezőnnyel.
A megadott pulzustartományt az elején kicsit erősnek éreztem, de ahogy lassan hozzászoktam és találtam a mezőnyben megfelelő húzóembert már annyira nem okozott gondot. Szeretek így versenyezni, húzatni magam másokkal. Főként azért, mivel ezeken a távokon nincs meg az a nagy rutin még és sok energiát spórolok (itt most főleg az útvonal figyelésre, a tempótartásra gondolok, hogy nem kell az órát lesegetnem, stb.) Nyilván, ha belassul és lemarad a követett versenyző, azt már azért nem követem le. Tavalyról egész sok részlet a fejemben volt az útvonallal kapcsolatban, tudtam hol jönnek a nehezebb részek, és ez nagyon jól jött.
Az első felét tavalyhoz képest kicsit keményebbnek éreztem, meg sokkal jobban meg is voltam már izzadva, de a melegebb idő miatt a folyadékpótlásra most még jobban figyeltem. Haladtam az előírtaknak megfelelően, de próbáltam spórolni is amennyire lehet a második felére. A frissítőpontokon a meleg miatt mindig tele töltöttem a kulacsot, és vettem is magamhoz szilárdat is. De erre menet közben is nagyon ügyeltem, hogy ne fogyjak el ilyen téren a verseny közben. Főleg a nyílt részeken éreztem nehezebbnek, de amint beértem az árnyékos erdőbe új erőre kaptam. Itt több futót sikerült megelőznöm, vagy lehagynom, akik addig mögöttem voltak. A féltávot és visszafordulást jelentő frissítőpontot most nagyon vártam. Odafelé szerintem nehezebb a pálya, mert mintha az egészben lenne egy kis sunyi emelkedés, de visszafelé ez lejtővé alakul szerencsére. 18-20 kilométer környékén megvolt a szokásos energiaátállás”, szinte méter pontosan ott kezdődött, mint tavaly. Nem lepett meg, annyira ki sem zökkentett próbáltam minél jobban tovább haladni. Illetve tudtam, hogy itt jön a kedvenc részem, szűk ösvényes, árnyékos lejtő az erdőben végig fák alatt. Ezt a részt próbáltam minél tempósabban megfutni, mert szerettem volna tartani magamat a mezőnyben nem visszaesni, mivel akiket korábban megelőztem újra közeledtek rám. Ezen a részen amúgy fordult a helyzet, mert én húztam magammal azt, aki nekem segített az elején. Végül ő nem sokkal ezután elment előttem, és többet nem is láttam. Itt még 30 kilométerig jól álltam, még örültem is, hogy 3 óra 4 percet mutat az óra, mert nagy esélyem volt így 4 óra alatt beérni. Viszont innentől kezdődtek a gondok, szép lassan csökkent a tempóm és kezdtem érezni némi fáradtságot. Ezután volt pár kilométer ahol nagyon megzuhantam fejben, pedig nem szokott ilyen lenni. Itt aztán minden eszembe jutott, a “hol rontottam el az egészet” érzéstől, a “lehet nem is fog ez ma sikerülni” érzésig.
A futás is egyre nehezebben ment, hasonlított ahhoz, mint mikor évekkel ezelőtt a napon sikerült túl melegednem és csak sétálni tudtam de futni már nem igazán. De azon kívül, hogy most is a futás egyre nehezebb és kellemetlenebb volt, enni, inni tudtam, rosszul nem éreztem magam, és a séta jól ment, csak a futás nem. Innentől már csak azt vártam, érjek már be és mehessek haza. Ilyenkor próbálok mindig rövidebb célokban gondolkodni, frissítőpontról frissítőpontra haladni és az utolsó után megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy már csak a cél van hátra. Az utolsó frissítőponton sikerült rendezni a gondolatokat is és hol futva hol gyalogolva folytattam. Ezen a szakaszon többen visszaelőztek, akiket korábban lehagytam. Belül rosszul esett látni elmenni őket, de a futás már nem ment igazán. (meg őszintén megmondva a kedvem sem volt meg hozzá, hogy utánuk menjek abban a pillantban).
A végén nagyon számoltam vissza a métereket és segített, hogy hallottam a bemondót is messziről. De végül stílusosan futva estem be a célba, 4 óra 16 perc után, amivel a középmezőny közepét sikerült elcsípni. Nem akarom teljesen a melegre fogni, de biztos közrejátszott az is, hogy a végére így kifacsart a verseny, de nemcsak engem ,a körülöttem versenyzőkön is látszott, mennyire meg vannak viselve. Régen voltam ilyen fáradt, mikor beértem. Az UB Trail után napokig még azon jártak a gondolataim, mit lehetett volna másként csinálni. Nem volt életem versenye, de tanultam belőle és fejben nagyon megerősített, kétség sem férhetett hozzá, hogy a következő edzésbe még nagyobb lendülettel vágtam bele.
Szádvár Trail, Kapitány kör (39 km) – Palásti Péter, beszámoló
Ez a beszámoló nyomokban sem tartalmaz olyat, hogy mit hogyan kellett volna másképpen, jobban okosabban csinálni. És ezt nem nagyképűségből mondom, hiszen általában inkább alul, mintsem túlértékelem magam.
A jó verseny alapja a precíz ráhangolódás, valami olyasféle szertartásrend, aminek minden pontja egyaránt fontos. Nem egy esetben volt olyan, hogy ezek a kis lépések nem voltak meg, egyike-másika elmaradt, ami a verseny közbeni komfortomat befolyásolta. Most úgy készültem, mint a sebész egy operációra, már előtte este bepakoltam, kikészítettem a ruhámat, előkészítettem (na jó azt nem én) a reggelimet. Minden percre kiszámítva.
Hárman mentünk Nyíregyházáról együtt (Vincze Enikő, Újvári józsi), az autóból kicsit aggódva néztük menet közben, hogy a Bódva völgye vízben áll, a patak barna sárfolyam, a szántókon áll a víz. De bizakodtunk is, mert a nap kisütött, 13 fokos ideális futóidő volt.
A bemelegítésre elég idő maradt, a pálya befutó szakaszát mértem fel, ami aztán az égvilágon semmire se volt jó, mert épp ez az utolsó másfél kil aszfalt, de legalább azt megtudtam, milyen jó lesz itt tartani majd.
10-kor szépen elrajtoltunk, egy művház-szerű épület udvarából, Csipi volt a hangulatfelelős, és ehhez nem kell sokat hozzátenni 🙂 Mindenkit átjárt a punkrock …
A pálya eleje egy síkabb szakasz kb. hat kili, abban benne van a Bódva átkelés is, szerencsére hídon. Meglepő (nekem), hogy a mezőny legelejét (Milata testvérek, Bacsó Bence, Kovács Máté meg vagy két-három srác) szinte a Bódva átkelésig láttam magam előtt, így annak realitását kezdtem magamban pörgetni, hogy meg lehet-e a 6. hely, ami célom volt, tekintve, hogy csak abszolút értékelés volt, és az első hat a “dobogós”. Persze ekkor még ez nagyon korai agyalásnak számított, de a cél az végig cél, ugye.
A Bódva átkelés után befutottunk Dobódélre, nagyon tetszett a neve, de ezen kívül abszolút semmi emlékem róla. A falut elhagyva kezdődött a “tánc” igazán. A Szalonnai-hegység terepfutás szemponjából jóformán érintetlen, vagyis én így láttam. Az ösvények nem agyonjártak (mint pl. a Budai-hg), ahol van jelzés ott sincs letaposva az ösvény, néhol azt hiszed tájfutsz. Ezen a rendgeteg lehullott levél csak erősített. Fel-le rángattak bennünket a tracken, ami viszonylag jól kijelzett, de én amúgy is úgy figyeltem mint a vadászvizsla az UTH-s tapasztalatok után… A hegységet lényegében széltében-hosszában bejártuk, olyan gyönyörű mohás sziklák kevés helyen vannak mint itt.
A tempó itt nagyon ambiciózus volt, inkább egy erős terep félmaratoni, mintsem egy majdnem maratonra való. Mocorgott is bennem, hogy nem lesz-e ez sok, de végül hagytam a lábamat “dönteni”, úgyis sokat okoskodok feleslegesen.
Átfutottunk egy kolostor romjai között, ahol két apáca (!) várt a kapuban, én komolyan azt hittem igaziak. Olyan komolyan mondták az áldást ránk. Eközben utolértem egy srácot – mint utólag kiderült ő volt a hatodik, amit ekkor még csak sejtettem -, és innentől nem szerettem volna, ha újra elém kerül. A Szalonnai-hegység északi oldalán egy nagyon szép sziklás terület van, azt hiszem ez az Esztramos-hegy, egy valamikori kőbánya (?) maradványaival, és lenyűgöző panorámával Észak felé. De beszéljenek a képek.
Itt éppen ezeken a szikla-morzsalékokon bukdácsolok. Mindenképpen említésre méltó a frissítőpontok bőséges kínálata és a páncélos vitézek (!) véletlenszerű felbukkanása. Le a kalappal a rendezők előtt!
De vissza pályára, innen lefelé el is hagytuk a hegységet és egy viszonylag keserves szakasz következett, síkon, de sárban.
Eleinte próbáltam én okosba’ kerülgetni, szökdécselni, aztán beláttam ennek nem lesz jó vége. El is fáradok, meg előbb-utóbb hasra is esek. Így aztán hagytam a francba, egyenesen át a pocsolyákon, nem volt hideg, még fel is frissítette a víz megtekergetett bokáimat.
Ezután egy látszólag könnyű terep következett, végig a Bódva töltésén. Komoly lassító volt a 30 centi magas burjánzó fű, meg itt már azért éreztem, hogy majdnem 30 erős kili mögöttem van. A bódvaszilasi gyümölcsös kertek között tértünk vissza a hegyi terepre. Ekkor vettem észre az előttem lévő futót és a már említett vadászkutya ösztönével próbáltam felzárkózni csendben.
Tudtam, hogy lesz itt még egy igazi nagyszopó, a Szádvárhoz vezető 370 darab lépcső. Magamba erőltettem még egy gélt, a felfelékben már nem nagyon éreztem az erőt magamban. Így is sikerült utolérni a srácot, közvetlenül a vár lépcsők előtt úgy 300 méterrel. Szlovákiából jött, néhány szót váltottunk, megegyezve, hogy az 5-6 helyen vagyunk, ami mindkettőnknek jó és hogy a lépcső kemény menet lesz. Ő már bejárta, azt mondta. Mielőtt a lépcsőt megkezdtük én kértem a frissítőponton egy kis vizet a kulacsba, ezalatt a srác (Jan Virostko) vagy 10-15m előnyt szerzett. A lépcsősor – így 35 km után – pusztító. Aki itt futni tudott végig az nem emberi lény.
Ez, kb a harmada, ami látszik. Odafent megint kardcsörgető lovagok fogadtak, igyekeztem mosolyogni.
Közben, Jan egyszerűen eltűnt a szemem elől. Megpróbáltam én menni, ahogy még bírtam, hiszen innen szűk 3 kili a célig, de csak a faluba visszaérve tűnt fel, nem befogható távolságban. Becsületből azért még a végéig mindent kifutottam magamból, így csak 15 másodperccel maradtam le mögötte. De emiatt nem bánkódtam 4 órán belül (3:56) sikerült beérni, a következő negyedórára jött, az első Milata Patrik 3:19-cel, tőle messze voltam, de Bacsó Bencétől (4.) “csak” 15 percet kaptam.
Eredmények
Összességében egy nagyon jól szervezett, jó hangulatú verseny volt, ahova érdemes volt eljönni és jövőre visszatérni!
Fotók: Edelényi Futók Egyesülete, Palásti Péter
Piros85 – Wittmann Lilla, beszámoló
Az eredeti célversenyem az októberi UB Trail lett volna, de előtte való héten beteg lettem, úgyhogy ugrott. Valami viszont csak kellett, hogy felmérjem az idei edzéseim eredményét, úgyhogy Gabi javaslatára a Piros85-re esett a választás.
Közel 3 év otthonlét után szeptemberben visszamentem dolgozni, a picike pedig megkezdte a bölcsődét. Egészen idáig szépen tudtam tartani az edzéseket, aztán jött a korán kelés, alig alvás, bölcsődei betegségek hazahurcolása és elkapása, edzések kimaradása, állandó fáradtság. Utólag belegondolva nem kellett volna célidős álmokba ringatnom magam, ilyen körülményekkel/előzményekkel egy tisztes helytállás elég lett volna célnak.
A szokásos verseny előtti nyugtalan alvás után Budaörsre vezettem, ahonnan a transzfer busz vitt minket a rajtba, Csillaghegyre.
Mintha egy osztálykiránduláson lettünk volna, olyan hangulat volt a buszon, csak a szendvicsek hiányoztak.
Csillaghegyen átvettük a rajtszámot, majd ígéretéhez hűen megjelent Főni néni és még 2 csapattag (Juli és Erika), kaptam Gizionos karperecet 
megölelgetett és ellátott jó tanácsokkal, bemelegíttetett minket, majd reggel 8-kor megkezdődött a menet.
Nem csapattam, mert hosszú az út, tartalékolni kell. Julival (szintén Gizionos csapattag) és Tomival (ő nem az :-)) verődtünk össze, beszélgetős tempóban meneteltünk fel a hegyre. Gyönyörű, kellemes őszi idő volt, a nap sütött, csodaszép színes falevelek borították a talajt, és az előző napi esőzés szerencsére nem sok nyomot hagyott.
Dömösig (27 km) egész jól lehetett haladni. Itt feltöltöttem a kulacsaimat, vettem magamhoz pár almaszeletet, majd 7 km emelkedő várt ránk Dobogókőre. Itt azért meg kellett emészteni, hogy még féltávnál se vagyunk, több, mint egy ultra hátra van, viszont a szint fele a lábunkban, ami jó hír, hiszen kevesebb szint maradt több távra, bár így is combos a buli hátralévő része.
Dobogókőről lejtmenet Pilisszentkeresztre, át Pilisszántóra, majd Piliscsaba határában a gyanta illatú fenyőerdőben még világosban csapattuk az ösvényeken. A Kopár csárda parkolójában megláttam Varga Szilvit, akit mint kiderült a férjem szervezett be, hogy ellásson egy kis koffeinnel, és egy pulcsival, de minden más földi jó is volt nála, nagyon örültem neki, jó volt ismerős arcot látni és érezni a törődést.
Pár perc állás után (az egész verseny alatt 10 percet álltam) mentünk is tovább Nagykovácsi irányába, itt előkerült a fejlámpa, az általános rosszkedv és kesergés a sötéttel együtt, még kicsit el is pityeregtem magam, de szerencsére hallgatóságom nem volt (Tomit előre küldtem míg “technikai” szünetet tartottam), így süket fülekre talált. Nagykovácsiban ismét Szilvi várt, újra koffein feltöltés, pár jó szó, mondta, hogy már csak egy közepesen hosszú hétvégi futás jön, kb 20 km.
Az utolsó szakasz a budai hegyekben ment. Az utolsó előtti hegycsúcson a távolban szentjánosbogárként világított az Erzsébet-kilátó. Nehéz volt elhinni, hogy hamarosan elérjük, mert nagyon nagyon távolinak tűnt.
A Szépjuhászné frissítőpont előtt elhagytam Tomit (Juli már Pilisszentkereszt után meglógott előlünk), és egyedül folytattam az utam a sötét erdőben. Itt megelőztem 2 embert és úgy éreztem új erőre kaptak a lábaim. Kanyargós út vezetett fel a kilátóba a sötét ösvényeken, se előttem se utánam nem volt ember, néha mellettem a bokorban egy-egy állat adta tudtomra gyors eliszkolással, hogy megzavartam az éjszakai műszakját. Érdekes mód semmi félelem nem volt bennem, pedig nagyon félek a vaddisznóktól, de most teljes nyugodtsággal mentem vaksötétben a lámpám fényével. A kilátóba felérve tudtam, hogy még azért viszonylag messze a cél, és még egy pici hegyecske is az utamban van, de ez már tényleg a célegyenes.
Fehér, csúszós sziklák borították a talajt, a lejtmenet is nehézkes volt, féltem hogy elesek. Aztán egyszer csak fényt láttam a fák közt, tudtam itt van a település, már tényleg nincs sok hátra. A városba beérve már hasítottam az aszfalton, kifogtam egy piros lámpát, pár perc pihi, majd robogás tovább a célba. Az órámon lévő track pedig egyre kevesebb hátralévő távolságot mutatott, 500 méter, 300 méter, 100 méter… majd megláttam az iskola kapuját, berobogtam rajta, és egy kitörő üvöltéssel beugrottam a célkapuba. A bruttó időm 13:08 lett.
Bár nem világcsúcs, és nem is a terveim szerinti idő, de realizálva az élethelyzetemet teljesen elégedett vagyok vele. Nem volt kérdés egy pillanatra sem, hogy végigmegyek. Az általános önsajnálatot leszámítva végig rendben voltam fejben, a lábam is nagyon jól bírta, a gyomrommal sem voltak gondok (hála a jól bevált frissítésemnek), alapvetően egy teljesen problémamentes futás volt.
Maga a felkészülés kicsit stresszes volt az új élethelyzet miatt, hol csúsztak az edzések, hol kimaradtak, de mindig igyekeztem betartani a tervet, 95%-ban sikerült is. (khmmmm… – a szerk.)
Idén már nem megyek versenyre, gyanítom lassan el is kezdjük Gabival az alapozást. A jövő év még homályba burkolózik, ötletek, tervek vannak, meglátjuk mi valósul meg belőlük. Az elmúlt szűk 3 hónapban bebizonyosodott, hogy 8 óra munka, ingázás, gyerekek/család, háztartás mellett bizony néha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt az ember szeretné.
Summa summarum, én továbbra is készülök Gabi “kezét fogva”, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy úgy alakuljon a jövő év, ahogyan azt elképzelem, és tudom, hogy ebben maximális támogatást kapok.
És hogy az Oscar gála se maradjon le: köszönöm Gabinak az alapos felkészítését, a türelmét, támogatását és megértését, nagyon örülök, hogy hozzá “sodort a szél” És nem utolsó sorban köszönöm Janinak (a férjemnek) szintén a türelmét, támogatását, és önfeláldozását, amiért sokszor (rengetegszer) miattam nem ment ki futni, és a gyerekekkel bajlódott míg én edzettem. Nélkülük egészen biztosan nem itt tartanék ahol tartok.
Fotók: Gizionok, Piros85
- 1
- 2
- Következő →
baratrunning.com 