Month: április 2017

Belgrád maraton beszámoló – Hegedűs Ákos

Posted on április 25, 2017

Jó messziről kezdem.
2016. Október 4-én kezdtem újra a rendszeres edzéseket Gabival, miután kihagytam 7 hónapot sérülés miatt, amit a 2016 tavaszi maratoni felkészüléskor szedtem össze.
A megoldás egy aszimmetrikus talpbetét lett és biztos ami biztos alapon vettem egy Hokát is.
Az első edzés előtt még gyorsan be is neveztem a Keszthelyi féltávra (mert épp aznap nyílt a nevezés) mintegy felmérő állomásként a Nagyatádi Ironman előtt.
Gabival abban egyeztünk meg, hogy hosszú és türelmes alapozást kezdünk, semmi hirtelen mozdulat, lassan növeljük a távot és a tempót, az első célverseny pedig csak fél év múlva.
Bő egy hónap múlva volt az első 30 kilis futás, november végén elkezdtem az úszást is heti egyszer, január közepén a spinninget, február közepétől pedig már a kinti bringás edzéseket is. Február 28 napjából 27-en edzettem.
Közeledett a március 19-i félmaraton Bécsben, az első felmérő az alapozás után. Az előjelek jók voltak, bár nem volt sok kimondottan gyorsító edzés, mégis egész jól ment a tempó, verseny előtt 10 nappal az egyenletes 4:10-es tempót tervezgettem amiből az 1:28-as félmaraton kijöhetett volna.
Időközben azért széttapostam a Hokát, meg a betét sem tartott már úgy, és különbenis, a Hoka (Bondi4) nem egy kimondottan versenycipő, így kerestem az alternatívát, először egy bizonyított – ámde már szerény csillapítású – Adidasban, majd egy nem sokat futott, de valahogy nem a lábamra passzoló Nikeban. Aminek az lett az eredménye, hogy a félmaraton előtti héten megfájdult/meghúzódott a lábszáram-achillesem és már hiába váltottam vissza Hokára, jött a kínlódás. Elvitte az önbizalmat, fókuszt, előtérbe került a megoldáskeresés, krém, nyújtás, masszás, edzések óvatos adagolása, egyensúlyozás a terhelés fenntartása és a még nagyobb vagy hosszabb sérülés között.
A félmaraton egész hetében, a versenyen járt az agyam, rég volt már ilyen, általában pénteken munka után szoktam csak rákanyarodni agyban a hétvégi teendőkre. De régen versenyeztem már, PB-t is akartam futni,viszont nagyon szűk volt a mozgástér, 4 perces tempóval kinyírom magam gyorsan, de 4:15 már kevés. Vagy 4:10 mint a metronóm, vagy kuka és ez stresszelt kicsit és a sérülés sem volt egyértelmű versenyszituációra. A bemelegítés bicegősen indult, de 2 kili alatt nagyjából használható állapotra hoztam a lábam.
Gabi pulzust írt elő, én az egyenletes 4:10-ben hittem. Rajt után 4:00-4:09-4:14-4:09, kerestem a ritmust de nem nagyon leltem, miközben a pulzusmérő meg hülyeséget mutatott. Az első 5-ben 168 lett volna a limit, ehhez képest az óra 158-160 körülit mért, érezhetően alul. Aztán az ötödik km elején felugrott 172-re (ebben kellett volna futni 6-10 között) majd 4,5-nél gyorsan 176-ra emelkedett ( na szuper, ez lenne a 11-15 km közötti sáv) de legalább innen már nem nagyon mászott feljebb és lejjebb sem. Mindeközben a tempó meg 4:12-4:14 között volt, sakkmatt, pulzus sok, tempó kevés, mint egy trabant kettesben üveghangon. Az utolsó negyedben még további lassulás (4:17-4:18), pulzus még feljebb (178) és a nagy hajrá is elmaradt, 183 lett a pulzus teteje, 1:29:31 meg a verseny vége. Az 1:28-tól fényévekre, viszont pulzus alapján erre a napra ennyi volt a versenytempóm, nagyobb teljesítményt nem igazán tudtam kifacsarni magamból, emiatt inkább elfogadtam a helyzetet, nem nagyon búsultam az eredményen.

Félmaraton után inkább úsztam meg bringáztam, a lábam továbbra sem volt jó. Utána már edzegettem ugyan, volt egy 26- meg egy 30 km-es futás a következő hetekben, amik pulzusra is meg tempóra is egész jól mentek, mégis végig a lábammal voltam elfoglalva, új Hoka, kompressziós szár, másik kenőcs, régi Hokába plusz emelés ragasztás, aztán kivétel, maraton előtt gyógytornász, szép lassan leromboltam magamban a hitet és már a hátam közepére sem kívántam az egészet.
Nem izgultam a maraton előtt héten, csak legyek túl rajta, ne sérüljek bele még jobban, utána majd rákanyarodok a triatlonra, csak ezt kell valahogy kibekkelni.
Írtam is Gabinak, hogy talán a 4:30-as tempótól még nem tiltakozik a lábam, ezért abban elkezdem, futok egy 1:35-ös félmaratont, ami után majd megpróbálok egy gyorsabb második felét futni (ja, az csak úgy szokott menni), ő meg rám is hagyta, semmiféle zónákat nem küldött, végülis jó terv, hajrá.
Azért az a mondat folyamatosan ott motoszkált a fejemben, amit a heti emailes edzésadag elejére írt:
“Hát, őszintén sírni volna kedvem, hogy mennyire jó állapotban vagy, és mégsem tudod megfutni majd, amire készültünk:-(”
Aztán csütörtökön még beszéltem Péterrel (lúdtalp), és okkal vagy ok nélkül, de olyan motiváló szöveget nyomott le, hogy teljesen kicserélődtem. Merthogy az ilyen előjelek után szokott valami nagy durranás történni, meg leginkább 5 percben futok, és lehet, hogy az a tempó máshogy terheli a lábam, mint a maratoni versenytempó fogja, és bennem van az edzésmunka, meg nincs vesztenivalóm, el kell kezdeni bátran, hátha mégis megy… Írtam is este Gabinak, hogy azért csak küldjön valami pulzus iránymutatást, meg egy célidő becslést, Réffy Balázs Vivicitta beszámolója után különösen aktuálisnak éreztem megkérdezni, hogy mit is érez az orákulum.
Alig jött válasz, majdnem elsikkadt a rengetegben. “3:08-ra jó lehetnék sérülés nélkül. Pulzuszónák 168 16-ig, 172 32-ig….” Tovább nem is néztem, ha ez megvan, akkor utána már minden mindegy. És a végén a kegyelemdöfés: “(úgyis tudom, hogy megpróbálod, de aztán no rinya!!!)” Hm, ismer valahonnan…
És a verseny.
Vittem a régi és az új Hokát, végül az újra esett a választásom. Ugyanolyan, csak nincs még széttaposva, jobb a tartása. És mivel nincs széttaposva, a lúdtalpbetét + másik betét mellett a jobb kisujjamnak (ahol egy plusz emelés van) már nem igazán marad hely a cipőben. De ez csak hosszabb távon – mondjuk egy maratonon – jelent problémát…
A reggeli készülődés minden mozzanata jól sikerült, éreztem, hogy ez egy jó nap lesz. Kikocogtam a rajtba, leadtam a felesleges ruhákat a csomagmegőrzőbe. Jobb lábon kompressziós szár, mintha ettől picivel jobb lenne.
A félmaratoni és a maratoni mezőny együtt indult. A rajtban nem voltak zónák, így igyekeztem minél előbbre kerülni, a rajt után mégis nagyon sokat kellett még előzgetni a lassan futó, néha sétáló versenyzőket. Az első 2-3 km lejtett, a negyedik meg picit emelkedett, de megnyugtató volt, hogy a tempó 4:30 alatt, a pulzus meg 168 alatt van bőven. Fejben is úgy osztottam a távot, hogy az első etap 16 km-ig tart, amit 168 alatti pulzussal kell futni és kész. Ez gyakorlatilag minden különösebb odafigyelés nélkül ment, többször eszembe is jutott, hogy Gabi vajon hogyan tudja ennyire jól belőni azt a pulzuszónát, ami nekem pont a kezdő maratoni tempót jelenti? Merthogy nem fáradtam, éreztem, hogy ez viszonylag kellemes, de sok van még hátra, kelleni fog majd még az itt megspórolt energia később.
A frissítés sűrűn volt, 3-4 km-ként, nagyon hosszú frissítőzónákkal. Fél literes palackos vizet adtak, ami ugyan nem túl környezetbarát, de a futáshoz tökéletes volt. Nem nyeltem félre, nem öntöttem az orromba, és elég volt egy flakon inni is és később locsolni is, mégsem kellett a tempón lassítani, amit a poharas frissítésnél nem árt megtenni.
Vízen kívül nem is vettem magamhoz semmit (ja de, későbbi pontokon volt Isostar bekeverve, azt ittam néha), vittem magammal két High5 EnergyGelt, két Isogelt (erre inni sem kell), meg két sós Sponser gélt. 45 percnél fogyasztottam el az elsőt, majd próbáltam egyenletesen, kb. fél óránként megenni valamelyiket, öt adag el is fogyott.
Az útvonal egy bevezető és kivezető 4 km között egy kisebb és egy nagyobb körből állt. Nagyon durván lezártak mindent, kétszer három sávos híd totál lezárva (kb mintha az Árpád híd lenne teljes zárral), három sávos utak full lezárva (Hungária krt. jellegű), kétszer két sávos út oda-vissza lezárva (mint a Kerepesi a Pillangó utcánál), pedig csak az egyik sávon futottunk, szóval nem cicóztak. Elég szeles volt az idő, de a pálya kör jellegéből adódóan sok irányváltás volt benne, emiatt ez elvileg nem okozott volna jelentős gondot (érzésre persze mindig szemből fújt…)
18-nál kezdtük a második kört, a félmaratonosok itt már lekanyarodtak a cél felé. Épp egy szembeszeles szakasz jött, a mezőny rendesen megfogyatkozott, egyetlen futó volt előttem szélárnyéknak. Ráfutottam, ezzel el is értem a kívánt 172-es pulzustartományt és 18-25km között utaztam mögötte. Na ő tényleg metronóm volt. 3 km-t mentünk 4:24-es tempóban (19-20-21), aztán még kettőt 4:18-ban. Itt már a pulzus verte a 175-öt, de időközben elhagytuk a félmaratont (1:33, wow!!) és úgy gondoltam, hogy ez most itt _A_ lehetőség, ilyen felvezetéssel addig megyek, amíg csak tudok, lehet, hogy ilyen még egyszer az életben nem adódik.
25-nél aztán leakadtam róla, mert már aránytalanul nagy energia kellett rátapadni. Szerencsére azért nem távolodott nagyon, később be is állt egy stabil távolság. (végül hamarabb értem célba, mert megállt egyszer, túl jól frissített)
Innentől egyedül küzdöttem az elemekkel, szembeszéllel, ha a fáradtság miatt beleültem volna a mozgásba, akkor gyorsan felráztam magam, 30-32 körül már vártam a holtpontot, amit egy jól irányzott géllel gyorsan el is toltam magamtól.
A kislábujjam viszont egyre jobban fájt. Nagyon nem volt már helye, futás közben próbáltam mozgatni kicsit, de már minden lépésnél óvatoskodni kellett vele. A 34. kmben – amikor már a futó nem mindig hoz hirtelen racionális döntést – kitaláltam, hogy megállok, kiveszem a plusz betétet a cipőből, így nem lesz emelés a jobb kisujjam alatt és ezzel több hely lesz neki. Megálltam. leültem egy padkára. Kikötöttem a cipőt. Levettem. Jött az ismerős érzés, amikor egy nagy vízhólyagnak hirtelen több helye lesz. Aztán elgondolkoztam, hogy elég hülyén néznék ki a maradék 8 km-en egy fél pár cipőbetéttel a kezemben. És különben is csak egy vízhólyag, abból meg már átéltem párat. Cipő vissza, megköt, és próbáltam behozni azokat, akik időközben megelőztek, és közben azon gondolkodtam, hogy talán épp ezzel a leüléssel buktam a 3:10-en belüli időt. Ez volt az egyetlen 5 percen kívüli km-em. (33-34-35km: 4:35-5:07-4:34)
Nem volt már sok hátra, energetikailag rendben voltam, pulzus 177 környékén, abszolut versenyfordulatszám ehhez a távhoz. Azért már lassultam, 4:40-4:43, a pulzus meg tovább emelkedett. Időközben a vízhólyag kidurrant, szintén sokszor átélt érzés, először nagyon fájdalmas, de aztán megszűnik a feszülés és így összességében jobb.
40 km környékén egy hídon kellett még visszafutni és kezdődhetett a hajrá. Kezdődhetett volna. Már a hídról lefutás sem ment valami acélosan, majd az utolsó 1,5 km végig emelkedett. És hirtelen akkorát nyilallt a jobb talppárnám, hogy azt gondoltam eltört benne valamelyik csont és nem is tudok normálisan ráállni. Rettenetes bicegéssel és nyögéssel haladtam előre és bár nem néztem az órát, de éreztem, hogy valahol a 3:10 határán billegek. 41. km 4:57 lett, ennyit a nagy befutóról. Fogat összeszorít, ezt már ki kell bírni valahogy, innentől szinte végig emelkedett, már alig vártam, hogy meglássam a célkaput. 3:09-nél még rápillantottam az órámra és éreztem, hogy esélytelen, de azért megnyomtam ahogy csak tudtam. Max pulzus a végén 194 (tényleg az utóbbi évek csúcsa), célvonal, óra áll, 3:10:11. És sírtam. Mert nagyon kihajtottam magam, mert nagyon fájt és mert mégsem lett meg a vágyott 3:10-en belüli idő. (most jöttem rá, hogy az auto start-stop beállítás miatt az órám nem mérte a padkán üldögélést, és így már érthető a hivatalos 3:10:38-as eredmény. Legalább a padka nélkül sem lett volna meg)
A kordonon kívül a család, a gyerekek sztem még sírni sem láttak, nem is értették, hogy fáj, vagy szomorú vagyok, vagy mi a baj. És vigasztaltak, hogy az a 11 másodperc igazán tényleg semmi. Aztán szép lassan rendeződtem és elfogadtam. Tulajdonképpen nem is olyan rossz. Mégiscsak 4 perc javítás az eddigi időhöz. És ez már az enyém. És már csak ezt a cipőt kell kitalálni legközelebbre (és az összes többi dolognak ugyanilyen jól klappolnia)
Járni nem nagyon tudtam, lenéztem a cipőre, akkor láttam, hogy totál vér a gyöngyvászon. Szóval nem vízhólyag volt, hanem vér. Na bumm. Később kiderült, hogy a teljes kisujjamról lejött a köröm és a bőr, képet inkább nem mellékelek…
Két nappal később a kisujjam gyógyul, voltam úszni, izomzatilag meglepően gyorsan regenerálódok, a sérülésem mintha sokkal kevésbé lenne/érezném, és ezen a cipő kérdésen kellene továbblépni a folytatáshoz. (széles legyen, csillapítson, beleférjen két betét, 4 perces tempó kompatibilis legyen, stb) Majdcsak meglesz ez is.
Ha futnék két maraton 3 órán belül (mert egyszer véletlenül is sikerülhet), akkor asszem hagynám a továbbit, de addig foglalkoztat.
Aki idáig elért az olvasással, az mazochista (vagy pagedown-t használ).
Köszönöm Gabinak és Péternek. És a családnak, hogy elviseli ezt a sok edzést.

This entry was posted in beszámoló and tagged aszfalt, maraton, pulzuskontroll.

Sárvár 6 óra, beszámoló – Hanka

Posted on április 25, 2017

Ha Sárvár, akkor 12 vagy 24 órás futás, legalábbis eddig így volt. De idén nem. A két héttel korábbra hozott Ultrabalaton borította az eddig megszokott menetrendet, vagyis a 2014-ben és 2015-ben is sikerrel lehozott Sárvár 24 órás teljesítés – Ultrabalaton célba érés kombót.

Amikor idén év elején megláttam, hogy melyik verseny mikor lesz, és egyeztettük Gabival az éves terveket és a versenynaptárat, akkor tudtam, hogy ebből most 24 órás nem lehet, mert túl közel van egymáshoz a két hosszú és nehéz verseny, a kettőt együtt nem vállalhatom be, főleg a teljesen kihagyott tavalyi év után. Első körben az Ultrabalatonig próbáltam gondolkodni, hiszen a Spartathlon nevezés lutri, vagy sikerül bejutni, vagy nem, de az Ultrabalatont így is, úgy is szeretném teljesíteni.

A Spartathlonra egyébként az esélytelenek nyugalmával neveztem be idén, úgy éreztem, hogy nem lesz még egyszer akkora szerencsém, mint tavaly, de azért teszek még egy próbát, adok magamnak esélyt a bekerülésre – és lássatok csodát, besorsoltak, mehetek. Lehet, hogy Leonidaszhoz eljutott a tavalyi “levelem”, és “belenyúlt” a sorsolásba, hogy még a várólista előtt kihúzzák a nevem a bödönből.

Na de vissza Sárvárhoz. Az UB miatt a 24 óra szóba sem jöhetett, de a 12-t nagyon szerettem volna – arra viszont Gabi mondta azt, hogy szó sem lehet róla, 6 óra. Először 6 óráért el sem akartam volna menni, de aztán Milán (szintén hasonló versenytervekkel nyárig) mondta, hogy de menjünk, jó lesz az. Picit bántam a 12 órát, de aztán ahogy közeledett a verseny időpontja, egyre inkább éreztem én is azt, hogy ez így lesz jó, elég lesz a 6 óra, ott leszek, versenyzek, futok, de nem csinálom ki magam teljesen, nem használom fel az összes energiámat, nem merítem le magam, és idén először úgy mehetek el az Ultrabalatonra, hogy minden erőmmel arra tudok összpontosítani, hogy ott minél jobb legyek. A verseny hetében beköszöntött ítéletidő pedig még inkább megerősített abban, hogy jó lesz az a 6 óra, azon gyorsan túl vagyok még akkor is, ha hideg van, hó vagy havas eső esik, és nem kell még az elemekkel is küzdenem.

Egyébként úgy érzem, hogy jó formában vártam a versenyt, jól sikerültek az edzéseim, jól mentek a futások, lazán, gyorsabban futottam mostanában, mint eddig bármikor. Továbbra is nagyon figyelek a regenerációra, vitaminokat, ásványi anyagokat, aminosavakat szedek, hengerezek, Vandánál is voltam, Kriszhez is járok masszázsra, nyújtok, tényleg mindent megteszek, hogy nehogy lesérüljek, és tisztességesen meg tudjam csinálni ezt az évemet.

Bizakodva mentem a versenyre, és a Gabi által kijelölt 65 kilométerre próbáltam koncentrálni, úgy éreztem, hogy azt meg tudom futni. A készülődést, pakolást magamhoz képest szolidan végeztem, nem vittem a fél házat, csak a legszükségesebbeket, futócuccból és frissítőből is, de úgy, hogy azért minden legyen nálam, ami kellhet (persze utólag már tudom, mit kellett volna még vinnem, de ezeket meg megjegyeztem). A frissítés nálam a gyenge pont még mindig, edzésen rendben van, de versenyen még nem állt teljesen össze, a 100-ason túl sokat vittem be, nem is bírta a gyomrom, most ez el szerettem volna kerülni. Egyébként a bevált cuccaimmal készültem: a Panhellen porokból (Carbo100, Radical, Evolution) és a hányásízű Sponser izóból álló kombót készültem inni, mellé kóla, ropi, gyümölcspürék, pár energiaszelet. Ruhából egy pár lila darab, meg mellé egy kis fekete – nem kisestélyi, hanem nadrág és sapka. 🙂 És végre megvan a lila Hokám, be is járattam az elmúlt két hétben, itt volt a feladat, bele kell tenni egy hosszú futást az UB előtt.

Tovább a teljes beszámolóhoz >>