Hajdú Mária, Ravenna Marathon – beszámoló

Posted on november 25, 2016 Updated on november 25, 2016

Ha valaha lesz tetoválásom, esélyes, hogy a Boriapuka-féle “minél rosszabb a főpróba, annál jobb az előadás” mondat fog végigkígyózni rajtam combtőtől bokáig, természetesen gót betűkkel. Amikor kinéztük még májusban, hogy micsoda csilli-villi mozaikérmet osztogatnak Ravennában a célba érőknek, még olyan napfényes perspektívának tűnt első maratonra. Szó szerint, hát bizonyára lesz 20 fok az olaszoknál, csilli-villi mozaikérem, sík terep, csilli-villi mozaikérem, rég jártam Észak-Olaszországban, csilli-villi mozaikérem, megy egy nagy Gizion-csapat, jó buli lesz, csilli-villi mozaikérem, most már eljött az ideje, csilli-villi mozaikérem, szóval minden szükséges motiváció megvolt. Aztán egy hónappal ezelőtt, amikor A Hosszú Futás full extrás nyirmogással és a kanapén zokogással végződött, akkor már annyira nem mozgott bennem a vágy, hogy kéne menni. De hát ez volt az idei második célverseny, az UB előtt fizikálisan több volt a bizonytalanság, hogy a térdem rendben lesz-e, most mentálisan sokasodtak a kérdőjel, nemigen akartam én elhinni, hogy fel vagyok rá készülve, pedig nem volt sérülés, nem volt betegség és nemigen maradt el futás.

Már csomagolni se volt kedvem, és ahogy láttam, a többiek is nyűglődtek, a korábbi történéseket ne is említsük. Teljes mértékben azonosulni tudtam vasárnapra a “délelőtt lesz valami futás, lehet kimegyek, megnézem :-)” főnökasszonyi tervvel, főleg, ha valaki valahogy megbugázza nekem a csilli-villi mozaikérmet. Péntek reggel 6:30-kor:

“gyerekek, ennek jonak kell lennie vasarnap ennyi elozetes faszsag utan ma reggel arra ebredni, h meghalt Leonard Cohen az i-re a pont most mar csak futni kelljen…”

De az még odébb volt, addig még épültek a szopóbódék. Reggel 4 fok, zuhogó eső, a frizura tart, akkor is, amikor a busz is késik. 50 percet vártam a bezárt benzinkút előtt, mivel mint utóbb megtudtam, november 11-e a belgáknál a fegyverletétel napja, nemzeti ünnep volt. Hogy stílszerűek legyünk: hallelujah. De legalább a reptérig kiolvadtam. Charleroi harmadik otthonomnak mondható, kiszámoltam, hogy 10 napon belül az ötödik jelenésem volt ott, kicsit figyelni is kellett, hogy reflexből ne Budapestet nézzem. Kötögettem, olvasgattam az útra kelt többiek bejelentkezéseit, elütöttem az időt. Majd a szememet a beszállókártyával. Élével nyilván, bele a balba frontálisan, hogy másként, vajon retinasérüléssel lehet futni? Inkább nem gugliztam le, leszálláskor még mindig könnyezett és szúrt, de látni láttam. Mondjuk Gabit épp nem, de őt a jobb szememmel se, aztán mikor teremtettem netet, értesültem arról, hogy nem kaptak felszállási engedélyt, késik a gépe. Aztán csak befutott, elbuszoztunk a központi pályaudvarhoz, megküzdöttünk a jegyautomatával, és letudtuk a Bologna-Ravenna szaunával egybekötött vonatutat is. Ravennában ugyanaz a zuhogó eső és hideg fogadott, mint Bolognában, márpedig egész határozottan emlékeztem arra, hogy 10-12 fokot és száraz időt jósoltak péntekre és szombatra is. Megtaláltuk a szálláshelyet, és megjöttek a többiek is, 9 óra autózással nekik is fincsi napjuk volt. Giuseppe beengedett minket, a “limited English”-e hamar rákényszerített a húsz éve nem használt olaszra, amibe helyenként ügyesen kevertem a franciát. Moes és Erna jutott szobatársnak, azon belül Ernuska – mondhatni szokás szerint – ágytársnak, lepakoltunk és mentünk is vacsorázni meg szülinapos Nicolt ünnepelni. Este hazatérve nagy volt az öröm, hogy nincs igazán melegvíz a zuhanyzóban. Jégkockák éppen nem csörgedeztek, de sziszegős projekt volt, elég gyorsan végzett is mindenki. És akkor jött az utolsó, ámde legkeményebb pénteki csapás. Erna felhajtotta az ágytakarót, majd lesápadt. Én pedig követtem a jó példát, mert azonnal tudtam, mit talált ott:

– KÖZÖS TAKARÓ?!?!

– AZ.

– NEBAAAAASSSZ!!!

És a teljes kétségbeesés. Ezt azok, akik nem a Külön Takaró Mindig Minden Körülmények Között Klub tagjai, nem érthetik, de a #CsSM természetesen ebben is stimmel. Ott omlottunk össze szinkronban, és néztük, hogy mit lehetne tenni, de az ágytakaró túl vékony volt ahhoz, hogy az egyikünknek jó legyen, ezért azon túlmenően, hogy közös erővel kirángattuk a begyűrést (lásd még: Gyűlöljük A Szállodákban Betűrt Takarókat Klub), mást nem.

Szombat reggel fej-, orr-és torokfájásos ébredés, hát helló, megfázás, szia megfázás, szeretünk, megfázás. De legalább a bal szem működőképesre pihente magát, mindenesetre délelőtt a jobb kezdett el azonosíthatatlan okból viszketni és duzzadni. Gyógyszertárat kifosztottam, tömtem magamba a paracetamolt, a C-vitamint, a kalciumot, a magnéziumot, és közben azon töprengtem, vajon ha a megfázást sikerült időben elkapni, akkor most mennyire cseszem szét a gyomromat? Ezt leszámítva klasszul eltelt a nap, sok mozaikkal, extra desszertekkel, és délben már az eső is elállt. Amikor pedig ebédnél átsüvített a rég hallott “gecipók!” az asztal fölött, megnyugodva hátradőltem, hogy rendben vagyunk, jó lesz ez, lehet, hogy másként jó, de jó lesz 🙂

Domenica, D-day. Megfázás múlni látszott, legalábbis nagy akadályát nem éreztem a futásnak. Azt leszámítva, hogy semmi kedvem nem volt hozzá. Feküdtem reggel a Közös Takaró alatt, és csak az járt a fejemben, hogy ezt most miért kell? Réffy kolléga szavai is felködlöttek – Gizionnal lenni azért is jó, mert minden futós helyzetre bevillan valami bölcsesség/mantra/baromság a csoportból -, miszerint: “Félmaratonokkal is lehet teljes életet élni, uram, higgye el, sőt.” Nagyon sőtnek tűnt. Persze nyilván én vagyok az a lúzer elsőbálozó, akinek az edzője is részt vesz ugyanazon eseményen, és hát oké, fél az ember attól a 42,195 km-től, de van az a Gabi, akitől még jobban :). Úgyhogy nagy sóhajtások közepette, de csak fel kellett öltözni futóancúgba. Ami erős dilemmákat okozott. A visszaeső hazudozó app 10 fokkal kecsegtetett, délelőtt némi napsütéssel, délután felhősen. A pillanatnyi állásra 3 fokot írt, reggel 9-re 6-ot és csak későbbre a 10-et. Gabi azt mondta, ez rövidujjús futás, én abban biztos voltam, hogy nekem ez kizárt, baromi fázós vagyok, inkább azon ment a dilemma, hogy hosszú+hosszú vagy hosszú+rövid. Az ablakot kinyitottam, besüvített a jegec, úgyhogy hosszú + termo hosszú lett a döntés. Aztán elindultunk. És éreztem, hogy sok lesz. Inogtam, hogy menjek-e vissza lecserélni a termót rövidre vagy csak simán ledobni, de menni kellett a rajtba, nem volt sok idő, magamon hagytam. Ott Ernuska elrobogott, hogy bedobja a táskáját a ruhatárba, inogtam másodszor, hogy bízzam-e rá. Nyilván az a 2 másodperc tétovázás el is döntötte a kérdést, Űrnát utolérni reménytelen lett volna. Elköszöntem a csapattól, beálltam a toitoi elé egy utolsó körre 9:08-kor. Az olaszok többször húzogatták kifelé azt a bizonyos gyufát az elmúlt napokban, de hogy még lassan is pisilnek – nők, férfiak egyaránt -, az már sok volt a jóból. 15-en álltak előttem, ahogy a 2 perc/fős szintidő mutatta, alakult a probléma. Ugyan idővel összekapták magukat, de elég sokat elmond, hogy Műriát megéljenezték, amikor kilépett a fülkéből :). Lám, ma se keltem fel hiába :). Mindenesetre maradt 4 percem a rajtig, ennyit az 5-6 perc bemelegítő futásról és a 10 perc gimnasztikáról, azt hamar felmértem, hogy a rajt hagyományos megközelítési útvonala már járhatatlan, hát mentem a másik oldalról. Hogyaszondja piros a rajtszámom, ezért értelemszerűen a piros gumikapunál másztam kordont. Aztán szétnéztem és gyanúsan mindenkin kék papír virított körülöttem, vagyis a leggyorsabbak közé sikerült bejutnom. Nononononono, olyat nem játszunk, kordonon kimászás, alakul mégis ez a bemelegítés, gyorsan hátra a fekete kapuhoz. Ahol a zöldek sorakoztak, hogy fordulnának fel a taljánok a káoszukkal, végül a zöld kapunál megláttam a 4:45-ös iramfutókat, na, abból baj nem lehet, kordonmászás újra. Aztán nagyon másra nem volt idő, még ugráltam ott egy kicsit, de ellőtték a rajtot, meglepő módon pontosan.

Azt nem mondanám, hogy különösebben túlagyaltam volna az egész versenyt, két dolgot fogadtam meg előzetesen: 1) a pulzusértékeket szentírásként követem, 2) csak a pulzuskijelzőt nézem az órán, nem kapcsolok át, nem matekozok, nem frusztrálom magam tempóval, idővel. Reggel megkaptam az útravalót is: “ügyesen. csak kezdj el futni és állj meg, amikor szólnak. elég egyszerű sport :)”, és végülis tényleg, ennyike :). Az elején ugye mindig a tömeg a nehéz, és a szombati városnézés arra jó volt, hogy lássuk: szűk utcákon fogunk hosszasan kacskaringózni. Korányi sporttárstól idézném a projekttervet: “A maratonnak van egy szokásos koreográfiája. 20-ig mosolygás, 30-ig grimasz, onnantól meg se kép, se hang, illetve különböző tisztátalan fogadalmak tétele.” Ennyire nem kívántam még előretekinteni, úgyhogy az első célkitűzés az 5 km volt, maximum 145-ös pulzussal.

Nem tudom, más is olyan irgalmatlan balfasz-e, hogy az első kilométerjelző táblánál megengedi magának azt a belső sátáni kacajt, hogy “már csak 41,195 km”, én mindenesetre megörvendeztettem magam ezzel a csodálatos megfigyeléssel, de azonnal jött a fogadalom, hogy az elkövetkezendő KINEMSZÁMOLODBASZKIKINEMSZÁMOLOD szóval időszakban ezt soha többet.

Utána először egy dörmögő hang megállapította mellettem, hogy ez a huszonegyedik félmaratonja – köszöntem Imrének és Krisztiánnak -, aztán főnökasszony alakja bukkant fel előttem. Ha már amúgy is szepukkura adtam a fejem, akkor adjunk neki: elhaladtam mellette és megpaskoltam a hátsóját, hátha szerencsét hoz (don’t try this at home). Meg is kaptam a beosztásomat azonnal, hogy mit keresek itt hátul, azonnal menjek előre. Igenisértettemmárittsevagyok. Aztán elhaladtam Elena mellett, aki a 4 óra 30-as iramfutó volt – nem baj az, ha mögöttem van. Melegem volt, sütött a nap, agyaltam, hogy mi legyen ezzel a rajtam ragadt termóval, tegyem le valami olyan helyen, ahol később felszedhetem vagy dobjam el, vagy kössem a derekamra, de aztán győzött a lustaság, meg hogy át kéne operálni az órán, így hagytam. Pulzusra figyeltem, és vártam a második kilométerjelzést, ami nem akart jönni, ámde egyszer csak frissítőasztal bukkant fel a láthatáron. Ami 5 km-enként volt beígérve, de hát ugye ezek olaszok, mit lehet tudni. Gyorsan átnyomtam egy másodpercre az órát, és csak a megtett távra vetettem egy pillantást, de tényleg annyit mutatott. Miután futni jöttem, nem birkózni, az asztalt megrohamozó tömeget kikerültem és mentem tovább, emésztve a döbbenetet, hogy ilyen gyorsan és észrevétlenül lement ez a táv. Hát szerencsére ez a probléma itt körülbelül meg is szűnt, pulzust emeltem 152-re, és a mosolygós 20 km helyetti mosolygós 6 km kipipálva.

Innentől jöttek a kis nyifi-nyafiságok. 7 km-nél kényelmetlennek éreztem a bal cipő nyelvét, de nem álltam meg megigazítani, vuduztam, hogy elmúlik. Oké, elmúlt. Nagyjából a napsütés is, ez legalább pozitív volt, a termo elviselhetővé vált, meg egy kicsit végre kezdett szétrázódni a mezőny. Elkezdtem érezni a bal térdemet 8-nál, vudu, lám, a cipőnyelv is helyrejött, térd is helyrejön, ez felsőbb utasítás. Helyrejött. 9-nél valami fém pattant a talpamnál, három lépéssel később ért utol az infarktus: AZ NEM LÉTEZIK, HOGY MÉG EGYSZER, NEMNEMNEMNEEEEEM! És kaptam a nyomorult rajtszámhoz, amire a szervezőzseni olaszok a chipet erősítették, egy darab mini befőttesgumival. Halálhörgés, siralom alábbhagy, ez Ravenna, nem Földvár felé félúton, a szél fúj, a frizura és a chip tart. 10-nél újabb frissítőasztal, morogva konstatáltam, hogy az 5 km-es asztalnál látott papírpoharak helyett itt – és innentől végig – műanyag van, a Tomator-féle szívószálas technikához a segédeszköz az éjjeliszekrényen maradt, sebaj, jó lesz ez prüszköléssel is. Frissítésként egyébként 8 db Kinder Schokobont pakoltam a zsebembe, mert egyelőre a kindercsoki vált be a legjobban CH-utánpótlásként, ez meg kvázi ugyanaz, csak kisebb és egyesével fóliába csomagolták, tehát jobban bírja a strapát. Ja. Hát amivel nem számoltam, az a mogyorós rész volt, de nem probléma, egy kilométerre mindig adott feladatot az apró darabkák kibányászása a fogaim közül. Összesen hármat bírtam belőle megenni, a harmadiknál már utáltam az egészet úgy, ahogy volt.

Elhaladtunk a 10,5 kilométeresek célkapujától nem messze, ahol ökölbe szorult kézzel megállapítottam, hogy moes mindjárt végez és megy zuhanyozni meg száraz ruhát húzni meg kávézni, a többi pillanatnyilag barátilag erősen utált negyedmaratonista Gizionnal együtt, hogy szakadna rá mindegyikre a zuhanyrózsa. Nekem meg még KINEMSZÁMOLODBASZKIKINEMSZÁMOLOD szóval sok van hátra. Próbálkoztam egy ideig a Koren Miklós-féle vadászós technikát, számolgattam a leelőzötteket, de aztán amikor a hatból három visszaelőzött, úgy döntöttem, maradjon ez meg a professzor úr játékának. Megindultunk délnek, a pálya lenti oda-vissza nyúlványára. Persze már jöttek szembe a gyorsabbak, legalább megállapíthattam, hogy a 4 órás iramfutó srác, akit előzetesen szemlélgettem, nem az az eye-candy, mint aminek a fotón tűnt. Kicsit próbáltam az előttem haladó férfifelhozatalt mustrálni, Bori tárgyilagos hangja néha megállapította a fejemben, hogy “jó segg, jó vádli”, de ez se kötött le. Néztem a szembejövőket, gondoltam, hátha Űrna belehúzott és lepacsizunk, te vagy a fény az éjszakába/gyere szembefutni Ravennába, kibaszott futógépek vagyunk meg minden, de Ernuska csak nem akart nekem segíteni. Végre frissítőasztal, 15 km-en túl, pulzust tartom, fordító, most már én vagyok a szembejövő. Láttam Imrét, főnökasszonyt, Gabrit, örültem nekik, igyekeztem fittnek, frissnek, fiatalosnak látszani, mindegyiknek elővettem a kilométerenkénti maximális kettő darabos szókészletemet, amire nekem futás mellett futni szokta, hogy lám, még levegő is akad a tüdőben.

Aztán elértünk a 18 km-hez, ahol a félmaratonisták haladt tovább előre, rendületlenül az igen közel lévő céljukhoz, a nyomorult mazochisták meg elfáradtak jobbra, a tengerpart irányába egy újabb, laza 20 km-es oda-visszára. Hát nem volt könnyű lekanyarodni, erősen nézegettem, hogy mi lenne, ha ottfelejteném magam az előresávban, de ugye Gabit nem sokkal korábban láttam és nem éreztem, hogy nagy lenne az örömködés, ha egy újabb találkozót összehoznék záros határidőn belül. Inkább futunk tovább, erősen megtizelődött társaságban, nesze a hosszútávfutó magányossága, amire előzetesen kicsit vágytam is, hogy rámfér a gondolataim rendezése. Jött a 20 km-es frissítőasztal, aztán nem sokkal később a 21 km-es tábla. Félpálya, ahol ökölbe szorult kézzel megállapítottam, hogy Erna mindjárt végez és megy zuhanyozni meg száraz ruhát húzni meg kávézni, a többi pillanatnyilag barátilag erősen utált félmaratonista Gizionnal együtt, hogy szakadna rá mindegyikre a zuhanyrózsa. Itt azért már éreztem a lábamban, hogy talán praktikusabbnak bizonyult volna nem gyalogolni 11 km-t szombaton, és hogy tulajdonképpen kiegyeznék én is a félmaratonnal, de itt már mindegy volt.

A verseny előtt az egyetlen nagy teoretikus dilemmám az volt, hogy le lehet-e futni egy maratont (jó, akár itt is kitehetném a pontot, úgyhogy akkor kettő) pisiszünet nélkül. Mert hát a falusi környezetben mindig meg lehetett oldani egy-egy megállást a hosszú futásoknál, az utolsó hetekben azért már igyekeztem visszafogni a folyadékfogyasztást. Még itt sem volt baj, de nem tudtam felmérni, meddig fog tartani ez a móka. Először egy csodálatosan informatív netes cikk jutott eszembe, miszerint ha szexre gondol az ember, az elmulasztja a pisilési ingert. Próbálkoztam a gyakorlatba való átültetéssel, de ebben az időszakban mellém csapódott egy 65-70 év közötti, csacsogós bácsi és a multitasking látványosan csődöt mondott, mikor elkezdett kacsintgatni rám, hogy megyünk ám a tengerpartra, de ő nem hozott fürdőgatyát… Így inkább átterveztem, hogy a meglévő gyűjteménytől szabaduljunk meg, biztos, ami biztos. És lehetőleg még 30 km előtt, amíg még képes vagyok felegyenesedni. Úgyhogy a következő etap nagyrészt helyszínvadászattal telt, a bácsitól szabadulásra, valamint a megfelelő takarás és a megfelelő terep kombinációjára egészen 27 km-ig kellett várni, de a projekt 34 másodperc alatt letudva (taps), felállni is sikerült, kiváló. A pulzust már lehetett volna feljebb ereszteni 158-ra, de éreztem, hogy én ettől gyorsabban itt nemigen fogok futni, a cél a túlélés.

Innentől indult a Mária-féle Mitigációs Maraton. A megelőző hónapokban a hosszú futások alatt kicsiszolt technika lényege, hogy ne tessen nyugtalankodni, ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot. A várható szíváskupacot picit szépítjük, nem esünk egetrengető túlzásba, ügyesen kell egyensúlyozni, ne legyen teljesen irracionális, ámde léleksimító hatást generáljon. Első lépésként a hátralévő távot csak 40 km-ig számoljuk (tartsd meg az aprót, te mocskos állat). Onnantól már valami majd csak lesz, ha kell, négykézláb, de momentán nem foglalkozunk vele. Ugye máris jobb. Eztán pedig minden más kalkulációnál a kulcsszó a gyakorlatilag. 28 km-nél például megállapítható, hogy gyakorlatilag egy bő tízes van hátra, ami gyakorlatilag bő egy óra. Ez azért tekintettel arra, hogy 33 km-nél többet egybe még sose futottam, még így mitigáltan is kurva szarul hangzott, úgyhogy léptéket váltottam: nézzük a 29-es kilométert és semmi mást. Huszonkilenc, huszonkilenc, mikor jön mááár a huszonkilenc, mindjárt jön a huszonkilenc, még egy kicsit kell futni és itt a huszonkilenc, de most már tényleg hamar itt lesz ez a drága huszonkilenc, ott mindjárt a kanyaron túl elő fog bukkanni, de legkésőbb az utca végén, hopp, hopp, hopp, hamarosan itt van… Jeeee! Ott sárgállik, 29! Megvan! Nnnna. Jöhet a 30. Harminc, hol vagy, harminc, hol vagy, jöjj hát, gyere, gyere, jöjj hát, egye fene, ajajajaaaajaaaaaj, ajajaaaaaaj… Harminc, harminc, mindjárt itt a harminc, lesz frissítőasztal is, fuj, narancs, fuj, kockacukor, fuj, víz, fuj, iso, de lesz asztal a harmincnál, ami mindjárt itt is van, de tényleg, már csak egy pár lépés és előkerül a kis huncut harminc. És egy kilométer múlva tényleg előkerült :). Elenával együtt. Nem állítom, hogy felhőtlen öröm töltött el, amikor felbukkantak a lufik, de szerencsére leállt az asztalnál, és kvaterkázott az illetékes elvtársnővel, hogy akkor most tényleg a három darab kitett félliteres üvegkorsó egyikéből (olaszok, említettem már?) igyák-e az isót, de a néni bólogatott, hogy persze, a bicchieréből, úgyhogy Elena lemaradt vedelni. Jöhetett a 31. Miközben nagyon vártam már, hogy mikor indulunk visszafelé a városba.

Én ismerem el elsőként, hogy a tájékozódási készségem, hát… fejlesztésre szorul. A Duna Plázában bármelyik bejáraton belépve, tetszőleges szinten elég 5 perc, hogy halvány fogalmam ne legyen arról, honnan jöttem és hogy lehet visszajutni oda. A Zord Külvilágban pedig hasonlóan sikeres vagyok, a rutinos gyerekeim már minden szülinapi bulira fuvar előtt kissé gyanakodva kérdezik meg a kocsiban, hogy mama, most tudod, hova kell menni? Mama mindig tudja, csak nem mindig talál oda elsőre és/vagy a kiszemelt útvonalon az analóg leírás alapján, de szerintem igazán nincs probléma azzal, hogy az út szélén vészvillogó mellett próbálkozunk a térképolvasással vagy Vágó úrtól telefonos segítséget kérünk. Na, hát futóversenyen szerencsére sokat segít, hogy egy csomó hasonló rajtszámos emberrel fut az ember együtt, így el nem tévedtem.

A tengerpartnál – amiből egy négyzetcenti nem sok, annyit se láttunk – volt ugyan egy kanyarítás, meg szőnyeg is, de felfelé vittek más utcákon, nem egy sima körforgóban megfordulás volt. És úgy éreztem, északra haladunk ahelyett, hogy már ráfordultunk volna a visszára. Ez utóbb a térképet megtekintve igaz is volt egy pár száz méterig, de aztán csak visszakanyarítottak arra a főútra. Na, hát ez az, amit én a nagy kilométervadászatban nem észleltem. Úgyhogy néztem, néztem, egyre kevesebben jönnek szembe, és vártam, hogy mikor fordítanak már rá végre a visszafelé vezető útra. 29, 30, 31 – hát mi már sose fordulunk meg? 31 után láttam a túloldalon egy frissítőállomást, hátrafordultam, hogy valami nem stimmel, a 35-ösnél sárga kaput láttam idefelé, itt nincs kapu, hát hova fordítanak? 25 volt kiírva mellé. Hát ezek az olaszok vagy síkhülyék vagy nagyon viccesek. A 33. kilométernél esett le a tantusz, amikor az ostorral pattogtató (wtf?) szórakoztatóipari egységek mellett haladtunk el, hogy az nem létezik, hogy ezekből két szettet raktak össze, EZ már a visszafelé út.

Ez felvidámított, és arra nagy szükség volt, mert egyrészt innentől kezdve jött az Ismeretlen, a soha nem futott táv. Másrészt Elena ismét utolért és jó tempóban el is húzott a búsba. Meg se próbáltam tartani vele a lépést, elengedtem, fejben is, majd legközelebb. Két olasz pasi is elhaladt mellettem, kedélyesen cseverészve, hogyaszondja majd jön az il muro a trentacinque. Meg az apátok fasza, az. Van nekem itt millió bajom, hogy csak egyet említsek, folyamatosan futnom kell, nekem ilyen úri huncutságokra se időm, se energiám, úgyhogy se trentacinque-nél, se trentasei-nél, se később nem lesz il muro. Harmincötnél sárga kapu jön, nyuszik, meg frissítőasztal. Ennyike. De az a két kilométer még istentelen hosszú és lassú volt. 34-nél ünnepélyesen feltettem a virtuális koronát a fejemre, én innentől kezdve hivatalosan is királylány vagyok, akármi lesz a hátralévő gyakorlatilag 5 kilométeren. Amit gyakorlatilag bő húsz perc alatt le lehet kocogni. Mondjuk Larzennek, de a mitigálásnál fontos, hogy a zavaró részletekbe nem szabad sose elmerülni. 35-nél lőn sárga kapu és frissítőasztal, nem lőn fal, de már gyűlöltem mindent, amit kipakoltak, nem mintha ez baromi nagy választékot jelentett volna (olaszok…). Haladjunk tovább, futómozgást megtartjuk, jöhet a 36. Valaki kiszúrta rajtam a Zolitól kapott “2012 ULTRABALATON” feliratos rajtszámtartó övet, cintura ultrábáláton, jegyezte meg a pasi, ahogy lehagyott, igyekeztem hős egyéni teljesítőnek kinézni (azt most hagyjuk, hogy 2012-ben az első újrafutásom 3,25 km volt), végülis lila felső, fekete sapka, akár össze is keverhetnének Hankával. Akiről – ha már eszembe jutott – meg is állapítottam, hogy egy gyakorló elmebeteg, egy istenverte hülye, egy sült(futó)bolond. Maaaaaaaargit, noooooormááááális, hát hogy a tökömbe lehet ezt a távot 5,5x egymás után egyfolytában végigfutni?!?!?!

Harminchét környékén jöttek a torokgombócok, a három hete bennragadt sírógörcs úgy érezte, hogy kiváló ötlet lenne éppen most előmászni, de nem értettünk egyet, ha elbőgöm magam, ottmaradok, finito, roló lehúz, úgyhogy próbáltam elterelni a figyelmemet. Mondjuk magam körül nem sok vidámító pozitívumot tapasztaltam, egyrészt egy rakás fotóst raktak ide a végére, az erősen megritkult futótábor mellett meg nyilván kattintgattak mindenkit ezerrel, én meg mérsékelt sikerrel próbáltam hősiesen mosolyogni, miközben legszívesebben átharaptam volna a torkukat. Másrészt ekkor már elég sokan gyalogoltak, őket vágyakozva néztem, de tudtam, hogy ha csak egy picit pihenjünk címmel megállok, nem indulok el újra. És mivel gyakorlatilag mindjárt itt a negyven, gyakorlatilag bő tíz perc, inkább mentem tovább, bázis hívja harmincnyolcat, harmincnyolc, harmincnyolc, jelentkezz. Majd kérdés csendült fel a hátam mögül: – Errefelé kell az Ultrabalatonra menni? – Lívia ért utol. Négy hete varrták a térdét, kérdőjeles volt, hogy tud-e futni, erre

a) nem fut, suhan

b) mosolyog,

c) beszél,

d) hatszótagú szavakra is futja a tüdejéből, egyben kimondva,

e) csacsog: – Nem baj, hogy megyek tovább? Szerencsére rendben van a térdem. Majd szólok a többieknek a célban, hogy mindjárt jössz.

f) ismétlem: csacsog. 38 kilométernél, baszki, összevarrt térddel.

g) ismétlem még egyszer, mert hajam letettem: csacsog, nem zihál, mosolyog, mutáns, bőrlégzik,

h) visszadugja a fülébe a fülhallgatót és egyenletes mozgással szépen elhalad a messzi távolba.

Megyünk tovább Lívia kihűlt nyomai után, célt említett, gyakorlatilag ugye már itt van, csak előbb az a fránya 39. Aminek a tábláját KINEMSZÁMOLODBASZKIKINEMSZÁMOLOD szóval még délelőtt láttam a parkban, tehát 39 és a park, 39 és a park, mindjárt itt a 39 és a park, még egy kanyar, jön a park, még egy utca, jön a 39, tralala, tralala, pritty, pretty, prütty. Megy a bal, megy a jobb, recseg a bal, recseg a jobb. Lőn park, lőn 39. És lőn a parkban újra az aprókavicsos út, amire veszettül figyeltem 5-7 km között, hogy szépen emeljem a lábamat, ne rugdossam a földet, ne kerüljön a zúzalék a cipőmbe. 39-nél ez már annyira nem működött – emelni?! – úgyhogy hamar féltucatnyi kis morzsanagyságú kövecske meghitt társaságában folytattam az utat. Megállni nem lehetett, maradt a fogcsikorgatás az olaszokra és próbáltam az új lakókat legalább lábujjkörnyékre navigálni. És közben mantra: gyakorlatilag utolsóutolsóutolsóutolsó (hármassal kezdődő) kilométer, a park túloldalán látszik a frissítőasztal is, hát délelőtt picivel rövidebbnek tűnt ez a táv…

40. Nem tudom, lehet, hogy jövő októberben nem leszek ugyanettől a számtól ilyen boldog, de itt felhőtlen az öröm, különös tekintettel az aprókavicsos szakasz végére. A betonon viszont a jobb Mizuno furán elkezdett kopogni, próbáltam csusztikolni a lábamat, hogy kijöjjön, ami beleragadt, de nem akart. Utólag láttam, hogy mit kaptam ajándékba.

Közepesen magas barna nő felemás cipővel. Remek. Plusz belül a kavicsok. Plusz egy emelkedő. Plusz megint a macskaköves utcák a belvárosban. 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41 , 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41, 41 , 41, 41, 41. És ha elégszer elmondja az ember – meglepetés! -, csak előkerül a bőszen hiányolt szám.
Itt már sokan jöttek szembe éremmel a nyakukban, mindent megbocsátottam az olaszoknak, mindenki kiabált nekem, hogy brava, bravissima meg grande, meg dai, dai, küzdöttem újra a torokgombóckákkal, kussoljatok már idióták, így sose érek be, szaporábban futottam, és kerestem az utolsó, nem gyakorlatilag, hanem ténylegténylegténylegténylegutolsó sárga táblát. És előkerült. És mögötte megláttam a piros, zöld és fekete gumikapukat az utca végén. Aztán kénytelen voltam kicsit előrébb figyelni, mert egy tucatnyi, szemlátomást zuhanyrózsa-leszakadás vudut túlélt, száraz ruhás, bizonyára megkávézott, őrült, idióta, imádnivaló Gizion üvöltött teli tüdőből és ugrált ott nekem.

Nem tudom, volt-e a világtörténelemben ember, aki 42 km 100 méternél feladta volna a maratont, én elég közel jártam hozzá, a gombóckák kiütéssel győztek, a kedves edzőm vezetésével a kedves csapattársak majdnem megtorpedózták a befutómat :), én semmit nem láttam a végéből, még jó, hogy a szőnyeget érzi az ember a lábával, ott lenyomtam az órát, aztán jött Nicol, akinek a nyakába lehetett borulni folytatni a bőgést.

4 óra 34 perc 25 másodperc.

Egy kibaszott maratonista futógép vagyok 🙂