Kékes Csúcsfutás

Fel és más semmi – Kékes 2017

Posted on Updated on

1935. Az nem tegnap volt, hanem jó rég. Ötven éves szegény Kosztolányi, Karinthy köszönti fel a Nyugatban, nota bene még van Nyugat, még él bőven Babits, ő és a lap majd együtt múlnak el.

 

 

Május 25-én Jesse Owens 45 perc leforgása alatt megdönt három világcsúcsot és beállít egy negyediket. Megszületik Elvis Presley és Pavarotti, Törőcsik Mari és Őze Lajos.

 

 

És ebben az évben látja meg a napvilágot Fehér Károly és Kis György, akik idén, 82 évesen is felfutottak Mátrafüredről a Kékestetőre. Osztály, vigyázz! Tudom, hogy sokan ismerik őket, de én csak most csodálkoztam rájuk. Ilyen nagymenőkkel versenyeztem a Kékes-csúcsfutáson.

 

 

 

 

Az év versenye volt. Fene tudja, miért. Olyan, mint amikor egyedül ülsz be egy jóféle, halzsíros skandináv művészfilmre, ami annak ellenére megragad, hogy nem történik benne semmi. Lassú tempó, kanyar után kanyar, tompa várakozás, óranézegetés és fokozódó szenvedés, de mégis jó. Először futottam itt, ezért előre nem tudtam, mire számítsak, és ugyanígy nem tudtam, hogy mire számítsak 10 km-nél sem. Kaptam merész célidőt, minimális célom pedig az volt, hogy egy métert se kelljen belesétálni.

A rajt szokatlanul kaotikus volt. Az elkordonozott szűk és kurta folyosó hamar megtelt, így jó sokan kint rekedtünk, és hering módjára tömörültünk a mátrafüredi bazársoron. Elengedték az első hullámot, de azon a fertályon, ahol én álltam, semmi mozgás. Nem akartam, hogy a szuperfókusz bemelegítés után elmerevedjek, ezért egy helyben folyamatosan dzsoggoltam. Azt játszottam, hogy megpróbálok minél több körülálló sporttárs gyomrába könyökölni vagy a lábára ráugrani, bocs, jaj, bocs, bocsi, hehe, oppábocsesz. Jó fejek voltak, nem vertek meg. Mikor futunk már.

Dombfutásban elég kitartó vagyok, ezért reméltem, hogy ha nem követek el nagy marhaságot, akkor egyben felmegyek. Ésszel kell csinálni, el ne fussam az elejét, nyugi. Elrajtoltunk mi is végre.

És innentől nincs mit mesélni.

Ment a film, lehet, hogy nem is skandináv, hanem Tarr Béla eltűntnek hitt zsengéje még színesben és mindössze bő egy órában. Trappoltam, mindig szigorúan a legbelső íven, kis lépésekkel, takarékosan, mert mit lehet tudni, mikor terít le az emelkedőmedve, mikor kapja el a lábam a zsibbadásrozsomák, vagy a belsőségevő hópárduc mikor kéri el a lépemet. De nem történt semmi ilyen.

Az a helyzet, hogy én a nem túl bonyolult, nem túl hosszú futásokat szeretem. Nem túl bonyolult, azaz nem kell tüdőszakadásig vágtázni, és nem túl hosszú, azaz legfeljebb 4 óra elteltével már sört adnak. A csúcsfutást nekem találták ki. Komótosan megyünk felfelé, légzésre odafigyelve, ne essen szét, a végére gondolva, aztán a 11,6 km-nek csak vége lesz egyszer. Mátraháza után meredekség-akció, egyet fizet kettőt kap alapon, ha nem vigyázol, könnyen rálépsz az orrodra. Meglassúdtam itt, de mentem tovább. Óvatos tempóban, lassan, de biztosan. És sajnos eléhezve és az eléhezésre tejesborjú módra marhára rácsodálkozva. Nagy eszemmel semmit nem vittem magammal, csak vízzel frissítettem, pedig egy gélecske nagyon jól jött volna (frissítés: Gabi szerint nem gél, hanem sókapszula meg plusz víz hiányzott). Hát így, de azért felértünk egyszer csak, parkoló, sípálya, mondták a nevemet, ettől majdnem repülőfázis a falon, aztán levegőbe kapaszkodás és őrült lihegés a célban, ó, sosem volt még ekkora, 1:13:24.

Az első 5 km óvatoskodásával bukhattam másfél percet, az eléhezés miatt még legalább egy felet. Most már tudom. Ha ezek nincsenek, simán meglett volna a Gabi-féle szintidő. Szóval jól volt az kiírva, jövőre megcsinálom, mert jó eséllyel jövőre is megyek. Majd megpróbálok szelfizni Károly és Gyuri bátyámékkel. És megpróbálom utánuk csinálni. Ha összejön, 2052-ben is ott leszek, meg remélem, ők is.

Lefelé azért jól megszívtam. Kocogással kezdtem, de lilára verte a mellemet az érem, és a túl nagyra tömött hátizsák is baromi kényelmetlen volt. Maradt a kilépős séta, ami így kb. háromszor tovább tartott, mint ami jól esett volna. Mátrafüreden, a pizzázóban, szűk 4 órával a rajt után megvolt az életmentő sör, csapolt barna Staropramen. A késő délután már a pesti Duna-parton ért, itt pihegtem ki végleg magam, elüldögélve a szelíd májusi nap végtelen, kézmeleg sugarában.

Jövök még biztos.

Ja és funfact: azt hittem, a vádlim fog fájni még napokig, de aztán nem az fájt, hanem a seggem.

OutsideRB

 

Reklámok

19. KPMG Kékes Csúcsfutás – edzésterv

Posted on Updated on

kekes_logo_vektor

Ismét fel lehet iratkozni egy általam készített edzéstervre, ezúttal egy hat hetes formába hozóval jövök. Ennek segítségével a június 4-i versenyen érhetsz a célba a Kékestetőn.

Versenykiírás
Feliratkozás

Kékes Csúcsfutás 2015 – Kecskés Timi beszámoló

Posted on Updated on

Szuper felkészülés és szuper tavaszi versenyek, eredmények után, ezúttal egy nagyon küzdelmes verseny, ahol egy betegség miatt a “célba érni” tervnek volt esélye. Jövőre visszavágunk, akkor már epekövek nélkül 😉

Timi beszámolója:

Most olvastam a BSI kisfilm beharangozó cikkének a címét: “Egyszer kipróbálja az ember, és utána muszáj újra jönni” – egy futótól hangzik el a filmben. És ez így van. Hogy miért, nem tudom – megpróbálni jobb eredményt elérni? Megpróbálni kevésbé meghalni a hegyen? A teljesítés öröméért? De tényleg muszáj. Különleges futás ez, különleges esemény.
Idén csak 32 fok volt a csúcson, nem 34, mint tavaly, de szárazabb, talán melegebb, nem biztattak villámok félúton. Sokkal kevésbé izgultam, és ez nagyon jó volt! Öröm másodszor ott lenni, de még messze nem vagyok rutinosnak mondható. Öröm volt ismerősökkel találkozni is: már előző este Judittal Mátrafüreden, aztán reggel újra, Zsófival és Mátéval, rájuk már nagyon vártam. Mező Jani bácsival, akit pont egy éve pont itt láttam utoljára. A BSI hangjával, Péter Attilával, aki immár személyes ismerős. Ádival, aki 18-ból 18-adszor teljesítette a csúcsfutást. Szilvivel, aki látássérült futókat kísér versenyeken a Suhanj! színeiben. Büszke vagyok rájuk.
Már reggel kilenckor megérkeztünk Mátrafüredre, még csendes volt a rajt környéke. A panzióban, Galyatetőn reggeliztem, aztán rajtszámátvétel után főleg üldögéltünk a fűben, masszíroztam a lábamat, ittam. Péter felment az utolsó előtti busszal a csúcsra, hogy majd a célban várjon, én akkor kezdtem melegíteni, vettem még zsemlét és kefirt, de csak a zsemlét sikerült megennem, mert Jani bácsival beszélgettem, és közben mégse mártogathatom a kefirbe a zsemlét 🙂 Nemsokára befutottak Zsófiék családostul, jaj nagyon jó volt látni őket 🙂 Vettem egy Sponser hosszú felszívódású szeletet is, a dél körüli rajtokkal mindig bajban vagyok, hogyan kell készülni, amikor az ember ebéd helyett fut? És még egy banánt is kaptam Zsófiéktól, aztán lassan beálltunk a rajtba.
Mivel már kétezer ember indulhat, kéthullámos a rajt, én a másodikból akartam indulni, nem terveztem 1:25 körüli időt, csak a tavalyinál (1:38:02) akartam egy picit jobb lenni. Az edzéseket jól megcsináltam, éreztem a fejlődést, de nem igazán éreztem a jó formát, az energiát, amit az is okozhatott, hogy a verseny előtt két héttel rondított bele egy többnapos epegörcs. Akkor elvesztettem a hitemet, még relaxációban is próbáltam visszaszerezni, az sokat segített. Egyre jobban vártam a versenyt, örültem neki, álltam elébe. Naszóval a második hullámba akartam állni, jobban szeretem, ha én előzgethetek, mint ha engem előznek sokan, lelkileg jobb az. De Zsófi rábeszélt, hogy álljunk inkább az első végére, végülis mindegy volt, elég is volt a tömegben hátrafelé araszolásból, megálltunk. Judittal is együtt indultunk, aztán később hárman háromfelé szóródtunk szét.
Elrajtoltunk, a telefonom elindult, a pulzusmérőm semmiképp sem akart, ezzel tökölődtem egy ideig menet közben. Bevillant, ahogy tavaly már az első kilométeren megfordult a fejemben, hogy jesszusom, ki az a marha, aki itt felfut…?? Jó volt idén már tudni, hogy kibírható.
Nagyon meleg volt, a tavalyi tapasztalatokból okulva az első frissítőig vittem magammal vizet, ittam és locsoltam a fejemre is. Mindkét karomon volt hűsítő nedves pánt, az egyik alatt szivacs. Az első frissítőpontnál otthagytam a palackomat, és innentől a további frissítőpontokra bíztam magam, elég is volt a kínálat. Itt az első frissítőnél döntöttem úgy, hogy mivel most úgyis gyalogolok a pohárral, megpróbálok lelket verni az órámba, és sikerült is. Innentől tudtam a pulzust figyelni, amit nagyon szeretek, mert olyan befelé fordulós, magamra figyelős dolog, jobb, mint a tempó szerint futni. Utóbbit bemondja a telefonom, de ha pulzust mérek, akkor ezt csak úgy mellékes információként eltárolom, meg számolgatok vele. Itt még nem is annyira figyeltem rá.
A 6-7. kilométer a legkönnyebb, úgyszólván alig emelkedik, és itt van a csúcsfutás egyetlen, néhány méteres enyhe lejtője. Nem sokkal a nyolcadik kilométer előtt ért utol Kocsis Árpád, BSI nagyfőnök, hátulról olvasva a pólómat azzal biztatott, hogy az utolsó néhány méter terepfutás! Aztán a szurkolókat lelkesítette és dicsérte Mátraháza felé közeledve, akik persze ettől nagyobb lelkesedésre kapcsoltak, mázli, hogy vele együtt futhattam ezt a szakaszt.
A mátraházi frissítőnél elmentem pisilni is, tudtam, hogy ez egy-két perc veszteség, de nagyon vártam már az alkalmat. Hiába mentem el a rajt előtt is, valahogy reflexszerűen újra jelentkezik az inger induláskor, gyakran vagyok így, aztán vagy elmúlik, vagy nem. Megkönnyebbülten indultam tovább, frissítés, sőt párakapu! aztán komolyodik az emelkedő. Tavaly a meredekség dacára nekem itt lett jobb, ahogy beérünk az árnyékba. Idén is ezt érzem, és a tempóm még mindig jó. Most már, féltávon túl, lehet számolgatni: körülbelül tíz perccel jobb vagyok a tavalyi időmnél! Persze tudom, hogy az utolsó néhány kilométer lassabb, levesz az átlagból, de ez akkor is nagyon jó.
Kilenc kilométer után, tíznél belegyalogolva még azt számolgattam, hogy tizenkilenc percem van a hátralévő másfél-két kilométerre. Meglesz a javítás. Itt találkoztam Szilviékkel is, ő is mondta, hogy milyen jól megyek. Aztán tovább akartam futni, és úgy éreztem, kiugrik a szívem a mellkasomból, és hányingerem is van, Valami nem jó. Inkább gyalogoltam mégis, nem ment. Nem tudom, mi történt, olyan érzés utólag, mintha valami elfogyott volna. Próbálok újra futni, kocogok is valamennyit, de megint hányinger, szívdobogás. Az utolsó frissítőnél már nem is kértem semmit, úgy éreztem, nem vagyok szomjas se, meg tele a gyomrom folyadékkal, viszont nagyon szerettem volna, ha van vödör a szivacsot, sapkát belemártani, de épp üres volt. Már csak 600 méter, most már meg kell legyen, féllábon is. Itt már megfordult a fejemben, hogy kicsúszom az időből.
Timi_kékesSípálya. Nem megy, az Istennek se. Én itt feladom, ciki, nem ciki, gyalogolva fogok célba érni. Mellettem a 190-es rajtszámú futótárs, azóta is áldom a nevét, odaszól: gyerünk, ne add fel, itt már nem adhatod fel, gyere, fussál! -Húzzál! – kérem, mármint szavakkal, és ő még egy-két hajrát mond, és tényleg belehúzok, és futok, de jó, mégse gyalogoltam be. Emelem a fejemet, keresem Pétert, ott van a kordonon túl, kiabál és fotóz, ettől is erőre kapok, olyan jó látni! Hol van már a cél…?? Két kapu van, az első csak a szponzori, a második a cél, odáig kell bírni… és bírom, és aztán kipukkadok. Nem vagyok szép a célfotókon, de hogy mindent elmondanak, az biztos.
Attila kiabál a mikrofonba, Timikéééém…! Magasba emelem a kezem, megvan… de erről már nem készült fotó. Érem a nyakba. befutócsomag, a legjobb benne az alma. Telefon leállít, idő: 1:40. Hát, nem sikerült… De legalább megvan. Talán a nettó idő…
Nyújtogatok, harapom az almát, beállok a sorba a csúcskőfotóért. Térdemre támaszkodva levegőért kapkodok. Megtalál Péter, a nyakába borulok, bár csurom víz vagyok, meg izzadt és büdös. Körülöttem nagy érzések és emberi történetek: telefonhívások “anya, megcsináltam!”, gratulációk és tapsok.
Kékes_éremÉrkezik Forrest, aki most dupla kocsit tolt fel két beteg gyerekkel, meg a Suhanjosok, a nyolcvanévesek és a hetvenéves magnós bácsi, aki tizenötödször futott fel. Araszolunk előre a sorban, elkészül a fotó, és közben megérkezik az sms is: 1:38:39 a nettó idő. 37 másodpercet rontottam a tavalyihoz képest. De a másodpercek nem számítanak, Mégis megvan. 1:38 az 1:38, mint tavaly 🙂 Magyarázhatom azt a 37 másodpercet az epegörccsel, vagy hogy kiálltam vécére, de nem teljesen mindegy? Megismételtem a tavalyi csúcsfutásomat, felértem a hegyre!
Aztán jöhet a jól megérdemelt tejeskávé a kilátóban, átöltözés és pihenésképpen 13 km túra a szállásunkra, Galyatetőre 🙂 És jövőre újra itt, mert ha egyszer kipróbáltad, utána muszáj…