Suhanj! 6

Suhanj!6 – Belus Fruzsi, beszámoló

Posted on

Szóval jó lenne sallangmentesen futni. Csak úgy odaállni és egyszerűen hat óra alatt őszintére futni magam. Hiányzik az az érzés, amikor olyan egyszerűen működnek a dolgok, mint amilyen például a levegővétel. Beszív, kifúj, a levegő folyamatos áramlása dolgozik bennem. Ugyanezt kellene tennie a lábaimnak, megy a bal, megy a jobb, folytonos ritmusban, anélkül, hogy gondolkodnom kellene különösebben. Hogy túl kellene agyalnom. A pillanat, amikor a fejemben cikázó gondolatok előbb foszlányokká csitulnak, aztán egyszer csak a belső monológ elhallgat, a tökéletesen egyszerű állapot, csak az aszfalthoz ütődő lépteim zaja veri fel az éjszakát. Ritkán él meg ilyesmit az ember, ha meg elkapja ezt a pillanatot, onnantól évekig felidézi, dédelgeti, töltekezik belőle és folyton keresi ugyanazt.

Ha nem futnék, akkor énekelnék megint, ha pedig ahhoz sem lenne kedvem, akkor valami egyebet csinálnék. Ennyi évvel a hátam mögött tudom, hogy akkor sem lennék elveszett ember, ha nem futhatnék, de mindenképpen kevesebb, vagyis inkább csak más. Kilométer-hiányos. De itt a két jó lábam, amit használhatok, a vele együtt járó felelősség, hogy jóra is használhatom. A lábak, amelyek hozzám tartoznak. Ha rájuk nézek, azt gondolom, hogy férfi lábak, mert a sok izomtól olyan robosztusnak hatnak. Nem érzem, hogy különösképpen csinosak lennének, de már nem zavar, mert erősek, ez az én szuper-erőm, nem a külcsín, hanem a belbecs. És az hogy ezt ki látja, kicsit sem érdekel. Elég, ha én tudom, az esztétikum meg csak amolyan mellékzönge. Vannak napok, amikor kifejezetten, amolyan szabályosnak ható módon szépnek is látom magam, olyankor én vagyok a Palvin Barbik netovábbja. Ezek a gondoltatok kavarogtak bennem a Suhanj!6 verseny hetében. Egy verseny, ami tökéletesen idegen, mivel se nem terep, se nem igazán hosszú, mégis az éjféli rajtjával, meg az egy kilométeren oda-visszázós jellegével folyton izgatja a fantáziámat. Hat órát futni milyen már? Első blikkre azt gondolom, hogy nem lehet annyira komplex, futottam már 14 órát is egyben. De mégis nem olyan egyszerű eltalálni a megfelelő tempót, az éjféli rajt meg annyira bioritmus-idegen, alvás nélkül futkosni az éjszakában egy fejlámpával a hozzád hasonló elszántakkal. Az együtt-szenvedés csodálatosan összetett érzése. Szürreálisnak hat, egyszer már próbáltam, akkor 64 km ment, most vajon mennyit tudnék?

Kedden reggel fájós torokkal ébredtem. Az első gondolatom az volt, hogy miért nem akarok futni a hétvégén? Nem érzem, hogy félnék a kudarctól, nincsenek bennem extrém elvárások, de mégis lehet, hogy a tudatalattim dolgozik és nem akarja, hogy a rajtvonalhoz álljak. Helló önszabotázs? Miután ezeket tisztáztam magamban, logikus gondolatmenetet követően megállapítottam, hogy ez bizony allergia (egyszerűen nem lehet más), ehhez mérten igyekeztem megcsinálni a hétre előirányzott laza edzéseket. No meg persze sokat aludtam, rengeteget szaunáztam és igyekeztem mentálisan felkészülni az előttem lévő megpróbáltatásokra. Megnéztem a rajtlistát. Ekkor megállapítottam, hogy Fűrész Editet és a csapattársamat Németh Szilvit leszámítva senkit sem ismerek a lányok közül, ami nem meglepő, mivel alapvetően a terepfutók között mozgok, az aszfaltos futók ismeretlenek előttem, kevésbé van időm követni a munkásságukat. Meg egyébként is, az ultrások többsége valahogyan folyton cserélődik (legyen szó terepről, vagy aszfaltról), kevés a régi bútordarab közöttük. A verseny előtti napomat mosással és pakolással töltöttem, mivel épp csak hogy hazaestünk a Regécen töltött hetünkből, a verseny után közvetlenül kezdtük meg következő nyaralásunkat, így nem volt igazán pihentető a megmérettetés előtti 24 óra, de azért egy bő másfél órát így is tudtam „hunyni” kora este, kellett is.

A verseny helyszínére Szilviék fuvaroztak minket, Gabi, az edzőm is velünk tartott. Jelenléte megnyugtatott, úgy éreztem, jó kezekben leszek, ha kell, továbbtaszigál, de mégis inkább tartani fogom magam, ma elkerül majd az ultrás hiszti – gondoltam magamban elszántan. A rajt előtt lelkesen álltunk be egy csoportfotó erejéig, ment a mosolygás, pedig nagyjából tudtuk mi vár ránk, de ilyenek ezek az ultrások, szeretünk mélyre ásni.

Sosem futottam még kézikulaccsal, de most feltétlenül szerettem volna gyakorolni a folyamatos frissítést, így feltett szándékom volt végig iszogatni izót/vizet/kólát, amit éppen megkívántam. Az ultra sikere – ha lehetőségeinkhez mérten megfelelően edzettünk – ezen áll vagy bukik, tehát, hogy hogyan frissít az ember. 23-24 fok volt éjfélkor, de meglehetősen párás meleg így is, tehát különösen fontos volt a folyamatos folyadék (no meg szénhidrát-) pótlás. A kulacsomban egyszerre nem volt több két decinél, így nem igazán jelentett többlet súlyt, viszont az állandó iszogatás úgy gondolom, hogy meghozta a gyümölcsét. A kulacstól csak egy fél, vagy egy egész kör erejéig „szabadultam meg”, amikor is Gabi beletöltötte azt, amit kértem.

238829575_580201476350943_5661407931651745981_n.jpg

Pulzuscsekkolás

A rajtot követően nemsokára beálltam az utazó sebességemre, ami nagyjából 5:00 – 5:10 körüli kilométereket jelentett. A pulzust eleinte folyamatosan ellenőriztem és – noha csak pár ütéssel ugyan – egy kicsit alatta is maradtam az első 10 km-en az előírt zónánál. Ezt betudtam a csuklón mért pulzus bizonytalanságának, mivel érzetre ez tűnt a helyes, hosszan tartható tempónak. A lányok között nagyon sokáig az ötödik helyen haladtam, bár nagyon nem megfeszülve. A fordítóknál elhaladva mindenki frissnek és energikusnak tűnt, de tudtam, hogy nagyon messze van még a vége, egy ultra alatt bármi (is) lehet. Az első két óra eseménytelenül telt, ettem – ittam, ahogy terveztem, jó erőben éreztem magam, a holtpontok is elkerültek még ekkor. Aki még nem próbálta, akár azt is gondolhatná, hogy unalmas egy ilyen pályán körözni, de valahogy mégsem éreztem ezt. Egyrészt minden körben végére ki kellett találni, hogy mivel tartsam ébren Gabit (nehogy már unatkozzon :-)), másrészt meg figyelhettem az óra kijelzőjét, hogy nahát, megint 10 perccel kevesebb van hátra a küzdelemből.

238142740_4840605315968305_1182774753949015895_n.jpg

Két óra elteltével elkezdtem zenét hallgatni, ezzel 2 órán keresztül szórakoztattam magam. Az erőnlétemmel még mindig semmi gond nem volt, a zenéim feldobtak, különösen a „Hétköznapi” érintett meg, a maga egyszerű mondanivalójával. Emlékeim szerint, volt, hogy hangosan énekeltem, csak hogy kellően ébren tartsam magam, illetve nehogy alábbhagyjon a lelkesedésem. A 42. km-nél ránéztem az órámra és az 3:36-ot mutatott. Csak hogy kontextusba helyezzem ezt nektek, a legjobb maratonom 3:30:48. Nem kezdtem nagy matekozásba ekkor sem, úgy voltam vele, hogy az általam célként kitűzött 65 km nagy valószínűséggel meglesz, de az esélylatolgatások helyett inkább csak a „munkára” koncentráltam. Gyűltek a kilométerek, fogytak a percek, mindenki tette a dolgát a sötétben. A 4-5. óra között mindig a legnehezebb: várod a napfelkeltét, próbálsz válaszolni a benned felmerülő kérdésekre, miért is vagy itt pontosan.

Tovább a teljes beszámolóhoz

Suhanj!6 – 2021

Posted on Updated on

Lányok

2. Elek Belus Fruzsina 68 204 m
7. Németh Szilvia 59 747 m

Fiúk
7. Evetovics Milán 64 521 m
13. Szőnyi Gábor 59 779 m
19. Mohai Péter 51 780 m

3 fős fiú váltóban
3. Még1KörtMindenkinek, Paulovics Rebekával 73 171 m

#gizionpower

Képek: Suhanj!, Főnéni
Eredmények
Esemény

Belus Fruzsi – SUHANJ!6 beszámoló

Posted on

Onnan indult az egész, hogy a tesóm – anélkül hogy szólt volna – benevezett, annak tudatában, hogy megígérte nekem, hogy a rá következő héten futunk egy 50-es teljesítménytúrán a Zemplénben. Na, a közös tervünket el is földeltem gyorsan, aztán kezdtem magamban bé terveket gyártani (ebben de jó vagyok, hivatásszerűen kellene foglalkoznom vele), hogy mihez is kezdjek, hiszen a Piros85 előtt azért illene valami szép hosszút menni még. Aztán mikor kiderült, hogy sok edzőtársam megy erre az őrültségre, plusz ott lesz az edzőm is, plusz elutazni sem kell igazán hozzá, ráadásul a gyerekek úgyis húzzák a lóbőrt éjszaka, tehát tőlük sem veszek el időt, hirtelen azon kaptam magam, hogy rákattintok a nevezés gombra. Mikor beneveztem, akkor jött a felismerés: teljes agyrém az egész! Egy 1 km-es útvonalon körözünk 6 órán keresztül, javarészt fejlámpával a fejünkön, küzdve a monotonitással. A kétéves kisfiam szavaival élve, Pipp és Polli után szabadon: „Ó, jaj!” Na mindegy, nem görcsöltem rá: Gabival megbeszéltük, hogy nem versenyként kell ezt felfogni, ennek megfelelően normál intenzitást írt elő rá. Hurrá!

A verseny napján egész nap viharos szél fújt, de ez sem billentett ki a nyugalmamból, kíváncsian néztem a megmérettetés elé, úgy éreztem kellően fel vagyok készülve mentálisan, bár nem igazán tudtam, hogy mire is számítsak. Gabi, az edzőm, 62-64 km elérését tűzte ki célul, illetve azt adta útravalóul, hogy nem kell meghalni a pályán. Szuper, eddig oké. Este hosszasan tanakodtam, hogy mit is kellene felvenni, de végül a rövidnadrág-póló-szár kombináció mellett döntöttem, megfejelve a lassan 1000 km-es aszfaltos-agyonnyűtt Hoka cipőmmel, ami erősen cserére vár (Floridában utód után nézek). Szigetmonostorra érvén az időjárás is enyhébbé vált, a szél sem volt már vészes, vagy csak az adrenalin nyomta el az érzékeinket. Nagyon klassz volt a többiekkel találkozni: a Gizionok közül négyen indultunk egyéniben, és volt két csapatváltónk is, így elég népes csapat gyűlt össze. Gabi vállalta, hogy segít a frissítésben, így elé egy kis asztalra mindenki kipakolta az előre átgondolt csomagját, amit a vigyázó kezeire bíztunk. A rajt előtt még gyorsan csináltunk egy közös fotót, amin még mindenki lelkesen mosolygott.

20727943_10209840826239117_1494258103962976236_n.jpg

Mire észbe kaptunk, már a rajtban tülekedtünk, és a tesómat ugrattuk bőszen, akinek aznap éjjelre 70 egész kilométer teljesítése várt. Szegény! Aztán hirtelen meg is indultunk, kicsit helyezkedni kellett a meginduló tömegben, de hamar felvettem a kényelmes utazó sebességemet. Körülbelül 1 km után Makai Viki (ultrafutó-királylány) mellett találtam magam, és meg is szólítottam nagy bátran, hogy gratuláljak a számomra elképesztő Ultra Trail Hungary teljesítése kapcsán. Ennek ürügyén nagy beszélgetésbe kezdtünk, majd ezzel el is ment egy jó bő óra. Miután kiveséztük az élet nagy dolgait, elköszöntem tőle, hadd menjen a gyorsabb tempójában, én pedig egy rövid frissítés után egy leheletnyit visszavettem.

A következő órában próbáltam magam egy kis zenével kikapcsolni, de kábé fél óra után kivettem a fülhallgatót, most azt vettem észre, hogy csak zavar a koncentrálásban. A dolog két óra után kezdett egészen szürreálissá válni: elfutsz a pálya egyik végéig, 180 fokos fordító, újabb 1 km a pálya másik végéig, 180 fokos fordító, és így tovább, hosszú órákon keresztül. A szemben jövők arcát nem látod, mert a szemedbe világít a fejlámpája, csak a testeket és a futómozgásokat silabizálom, és próbálom kitalálni, hogy vajon kihez tartoznak. Sokan vagyunk, megyünk szó nélkül, de néhány bíztató kiáltás mindig elhangzik, főleg a váltósok éppen várakozó tagjaitól, és a fordítónál is mindig hajráznak meg-nem-szűnő-lelkesedéssel. Mindig várom, hogy elmenjek Gabiék mellett is, ott legalább van fény, van látnivaló is. Egész jó tempót tartok, ahhoz képest, hogy éjszaka van, fáradt vagyok és még sosem csináltam ilyet. Kifejezetten pedig nem is pihentem erre rá.

Azt viszont tudni kell, hogy a verseny előtti nap a női mivoltomnak köszönhetően elkezdett dőlni belőlem a vér. Bocs, de ezt muszáj megosztanom, mert ezzel tudom csak magyarázni az egyetlen 9:17-es km-emet, amit a WC-n sorban állással töltöttem (khhmmm) „eszköz-cserére” várva. Ebből adódóan nem voltam csúcsformában éppen, de még így is kellően motivált maradtam a teljesítést illetően. Viszont amint kiment belőlem a rajt előtt bevett görcsoldó hatása, a hasam megint elkezdett erősen fájni, így valahol 35 km után újabb gyógyszert kellett bevennem (amit egyébként sosem teszek). Ekkor hirtelen elmúlt minden pozitív érzésem ezzel az éjszakai futással kapcsolatban, és erősen elkezdett foglalkoztatni egy esetleges kiállás gondolata. 35 km-nek is van sportértéke ugyanis. Mondjuk nem éppen 64, de azért mégis valami. Mindenféleképpen jobb, mint a semmi. Le is fekhetnék valahova. Basszus, de Mirkó háromnegyed 7-re jön, addig mi a túrót csinálok itt. Hmm. Gabinak ezt valahogy fel kellene vezetni. A következő körben előhozakodok vele. Végülis eléggé fáj a hasam, biztos megérti majd. Így is lett (volna), aztán amint Gabihoz érek, egyből súgja oda, hogy „Fruzsikám harmadik helyen futsz”, a mondandómat vissza is nyelem. Kicsit csalódott vagyok, de a harmadik helyről nem szabad kiállni, ez egészen biztos. A rajtszámomon becenévként most SarahConnor van írva. Na nem az énekesnő, hanem a John-Connor-anyja-Sarah. A kigyúrt Sarah, a húzózkodó Sarah, csak én két gyerekkel is elbírok. Marcsi, nyíregyházi barátnőm aggatta rám ezt az elég hízelgő becenevet egy időben, még ősrégen, és már jó ideje nem húztam elő a kalapból. Viszont most, amikor neveztem, hirtelen eszembe jutott, és ezért adtam meg becenévként. Rávilágítok a rajszámra a fejlámpával, és ott áll, kék betűkkel, rajta, aki én is vagyok valahol, és akkor eldöntöm, hogy még megyek, amíg bírok, még megyek egy kicsit, csak egy kicsikét. Megpróbálom kikapcsolni az agyam, és csak menni és menni és nem gondolkozni egyáltalán. Aztán kapaszkodok abba az érzésbe, hogy már csak fél óra és feljön a nap, folyamatosan vizslatom az eget, várva a napfelkeltét. Aztán egyszer csak jön, én pedig egyre jobban vigyorgok. Amikor 50 km-nél járok ,hátba veregetem magam, hogy lám-lám majdnem kiálltál, aztán még mindig futsz, elpusztíthatatlan vagy. Aztán számolgatok magamban, hogy vajon hány km férhet még bele: vajon meglesz-e az előírt táv?

Ahogy világosodik, lekerülnek a fejlámpák lassan, lehet nézni az elcsigázott arcokat, mindenki hajtja magát, de valahogy mégis újult lelkesedéssel. A fény jót tesz nekünk. A szurkolás is egyre hangosabb, mindenhonnan jönnek a hajrák, de már szinte képtelen vagyok oldalra nézni, csak kösziket mormogok, és remélem, hogy próbálok mosolyogni is. Kell, hogy tudjak mosolyogni. Aztán a frissítőasztalhoz érve lerántom magamról a fejlámpát, jön vele a sapkám is, és félig szétjön hajam. Nem baj, kibontom, had lobogjon, néha futok így máskor is, szabadnak érzem magam tőle. Futok lobogó hajjal, és egyre jobban megy, a hasam pedig egy nagy görcs, de bizonyosság száll meg, és nyugalom, a következő pillanatban meg kétségbeesés és fájdalom, aztán ezek felváltva random jelleggel. Folyamatosan küzdök magammal, de úgy érzem, hogy oda kell magam tenni. Gabi buzdít, a Gizionok buzdítanak, Tomi futás közben hajráz, a pálya széléről is nagyon sokan drukkolnak, és együtt szenvedünk sokan, mindenki küzd a saját határaival. És ebből az egészből jön valami egészen különleges aura, aminek mindannyian részesei vagyunk, így együtt. Aztán a 63. km-en jön a flow, egy tökéletes 5:06-os km, magamban pedig ismételgetem, hogy „Halihéhalihóazthiszikhogykiscsikó”. És ahogy az órámat nézem, még pont belefér egy km, meghúzom a végét, és pont beérek a verseny végét jelentő dudaszóra: 64 km. El sem hiszem. Brutális mentális tréning, sosem gondoltam volna, hogy tetszhet egy ilyen körözős verseny, de tetszett. Amellett hogy fájt, élveztem. Aztán persze összegörnyedek, és bömbölök, mint egy dedós, mert annyira jó ezt abbahagyni most. A lelkes Gizionok összeugranak, ölelkezünk, örömködünk, mindenki iszonyatosan odatette magát!

20883524_10156630774292178_1233945315_o.jpg

 

Tovább a teljes bejegyzéshez Fruzsi oldalára >>