P85

Belus Fruzsi – évértékelő

Posted on

2017 az elfogadás éve volt, 2018 a törekvésé lesz

Már régóta szerettem volna írni egy értékelőt a tavalyi évről, de egészen idáig nem sikerült időt szakítani rá: decemberben vagy otthon pörögtem a családom körül, vagy a munkahelyen húztam az igát, és a karácsony előtti teendők is rendesen megterheltek. Aztán egyszer csak eljött a várva-várt karácsony, ami nálunk mindig nagy csinnadrattával jár. Egyfelől a kicsi gyerekeink életkorukból fakadóan nagy rajongói ennek az ünnepnek, mi pedig komoly gasztronómiai köröket futunk a párommal (műgonddal megkomponált menüsor, hozzá illő borválogatásokkal, és  fejedelmi pezsgőkkel. Idén sem volt ez másként, csak megfejeltük azzal, hogy a szüleim és anyósom is nálunk töltötték a Szentestét, így aztán tényleg volt mi után nézni.

A legjobb családi képünk avagy “Fiú fúróval”

Közvetlenül az ünnepek után pedig egészen egyszerűen jó volt együtt punnyadni, és noha az edzéseket rendben megcsináltam, de írni már nem volt kedvem. Ahogy eljött az újév, jött vele az ilyenkor szokásos január eleji letargia, ami köszönhető annak a szomorú ténynek hogy véget ért a szabadságunk és vissza kell térni a szorgos hétköznapok nem éppen felemelő világába. Persze hamar túltettem magam ezen a kis krízisen, és újból bizakodva tekintek a jövőbe, hisz rengeteg dolgot lehet ám várni. Na de ne ugorjunk ennyire előre…

Először az elmúlt évre térnék ki pár bekezdés erejéig, aztán szólok az idei tervekről is. A múlt évem tulajdonképpen a gyerekszülést követő munkába történő visszatérésről és az ebből fakadó problémák megoldásáról szólt. Összesen három és fél évet töltöttem itthon, ezalatt szültem két csemetét, és mire már észbe kaptam, már újra a munkahelyen találtam magam. Nem tagadom, hogy volt egy olyan bő fél évem, mikor megbántam, hogy ilyen hamar visszatértem, pedig számos indok alátámasztotta a döntésemet. Az elmúlt év ugyanakkor arról is szólt, hogy megbékéltem ezzel a választással és már nem agyalok a mi-lett-volna-ha dolgokon. Szerintem alapvetően nehéz kisgyerekes anyaként újra 8 órás munkába állni, pláne ha a gyerekek miatt még éjszakázni is kell. Meg is szenvedtük a párommal a múlt évet rendesen, de túl lehet élni. Na de hogyan lehet mindebbe belepasszírozni a futást? Ezt is megoldottam, végtelen kreativitással, mások ötleteinek hasznosítása révén, és azt hiszen kiválóra vizsgáztam. Legalábbis önfegyelemből biztosan. Sajnos néha túl is hajszoltam magam, aminek megfizettem az árát, de szépen kikecmeregtem ebből a gödörből is a párom segítségével. Az elmúlt év nagy eredményeként azt könyvelem el, hogy sikerült a család-munka-futás hármasát kellően harmonikusan összehangolni, és a kényes egyensúlyt megtartani. Néha ide-oda billent a mérleg nyelve, de nem voltak nagy kilengések alapvetően. Viszont a futás kapcsán az igazi motiváció valahogyan mégis hiányzott. Kis Mirkó születését követő egy évben valahogyan jobban akartam bizonyítani magamnak, és egy kicsit másoknak is. Tavaly ez nem volt meg bennem, megcsináltam mindent, ahogy kellett, de egy plusz löket hiányzott, mivel erre már nem maradt mozgósítható kapacitás. Amit tulajdonképpen egyáltalán nem bánok, ez a szép ebben az egészben, hogy ahogy változik az életünk, a futás helye is változik, néha egy kicsit ilyen, néha meg homlokegyenest másmilyen, de ez nem jelenti azt, hogy jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen más.

Az alapozásom egyébként egészen jól sikerült, szorgalmasan csináltam a Barát Gabi, az edzőm által küldött edzéseket, aztán a március végi Vértes Terepmaraton úgy lettem ötödik, hogy azért még jócskán lett volna bennem, de nem kicsit éheztem el köszönhetően a rakoncátlankodó gyomromnak. Sajnos az első félévre betervezett célversenyemet, a Mátrabérc Trail-t olyan időpontra halasztották, hogy így legnagyobb bánatomra nem tudtam részt venni rajta. De ott volt a Kaptárkövek Trail 13 km-es távja, amin sikerült egy harmadik helyet megcsípni, a június eleji Szentendre Trail-en pedig hozzávetőlegesen 10 perccel 7 órán belül értem be, ami azért  valljuk be őszintén eléggé feldobott. Ahhoz képest hogy nyáron nem szeretek versenyezni, a Suhanj 6! órás versenyre mégis rá tudtak beszélni, jól is tettem hogy elmentem, mert 64 km lefutásával a harmadik helyen vágtattam be. A Wizzair félmaraton letoltunk a Váczi Eszter Quartettel egy derekas váltót, önmagában hatalmas megtiszteltetés futni két olyan zenei géniusszal, mint amilyen Eszter és Iván. A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán az L távon az előkelő második helyet csíptem meg, aztán jött a Piros 85, ami egyértelműen a hab volt a tavalyi évi tortán. Annyira fantasztikusan jól éltem meg éltem első közép távú terepultráját, hogy ez egyértelműen az edzőm tervező munkáját dicsérte. Az év végére a dolgaim is kisimultak, így a decemberi Budai Trail-re tulajdonképpen öröm-futni mentünk, bár azért odatettük magunkat derekasan.

Tesómmal és édesanyámmal a Vértes Terepmaratonon

A Kaptárkövek Trail dobogósai

A kicsikkel a Szentendre Trail céljában

A Suhanj! 6 órás után feszítünk Gabival, az edzőmmel és a testvéremmel

Váczi Eszterrel és Gátos Ivánnal

A Wadkanz Trail biatorbágyi futamán 

a Piros 85-ön 10 óra 20 perc futás után

Tovább a teljes blogbejegyzéshez >>

Reklámok

Piros85 beszámoló – Elek-Belus Fruzsina

Posted on

Mint ahogyan azt sokan tudjátok, még számomra is szokatlan megmérettetésre készültem múlt hét szombaton: 87.66 km lefutásárára vállalkoztam, 3205 méter pozitív szintemelkedéssel. Számtalan terepmaraton és 55 km körüli távok lefutása után, a nyáron hirtelen magától értetődőnek tűnt, hogy elébe megyek ennek a kihívásnak, így mire felocsúdtam, már be is neveztem a Piros 85 terepfutás versenyszámára. Kellően meg voltam illetődve már ettől a ténytől hetekig, de nem aggódtam, hiszen tudtam, hogy Gabi, az edzőm majd gondoskodik arról, hogy fizikailag kellően felkészült legyek a megmérettetésre. Legalábbis ami a dolog fizikai részét illeti. Akkor még nem tudtam azonban, hogy mind az augusztus, mind pedig a szeptember – október meglepően stresszes és dolgos lesz a munkahelyem szempontjából, így a versenyt megelőző hetekben egy kicsit sem éreztem magam motiváltnak és semmi sem mutatott abba az irányba, hogy megfelelően koncentrált lehetek a verseny napján

Magát a versenyre való rákészülést elég lazára vettem: volt egy hozzávetőleges időtervem (nem mondhatnám túlzottan részletesnek), a testvérem Belus Tomi tavalyi teljesítését vettem alapul, ami egy 11 órás, számomra reális kivitelezést irányzott elő. Ugyanakkor kellően rugalmasnak kellett maradnom, hiszen nem tudhattam, hogy mi lesz velem 55 km után, mondjuk úgy, hogy cirka 7 óra elteltével, így nem stresszeltem magam túlzottan a dolgon. Arra jutottam, hogy az elsődleges az, hogy pozitív élményeket szerezzek, hogy szeressem az egészet (már amennyire szeretünk még futni 6-7 óra elteltével), és hogy ne érezzem a célban azt, hogy na ennyi volt, el is temetem magamban az ultrázást örökre. Tomi már korábban kétszer futott ezen a versenyen, így magától értetődő módon kértem tőle tanácsot, hogy hogyan is kell egy ilyen távhoz hozzáállni. Szerinte ez a verseny Dobogókőig nehéz, mivel addig 36 km-en gyűjtünk kábé 1700 méter szintet, aztán viszont hosszú. És a legvégén az a döntő, hogy ki tud még a végén is futni. Tehát aki képes még futómozgásra a sunyi felfeléken a legvégén, annak nyert ügye lesz azokkal szemben, akik az utolsó 20 kilométeren kipukkannak. Radvánszki Tomi tapasztalt ultrás volt osztálytársamtól pedig azt a tanácsot kaptam, hogy az első hegyen tényleg csak nagyon óvatosan fussak fel, az a bemelegítés, utána jöhet az ereszd-el-a-hajam. Szerettem volna egy kicsit jobban rákészülni erre a versenyre, de a fókuszt a verseny hetében is elvonta a munka, meg a gyerekek, és a verseny előtti este azon kaptam magam, hogy már megint itt kell kapkodnom, hogy bepakoljak mindent, és hogy időben le tudjak feküdni aludni. Lehetett volna az útvonalat jobban tanulmányozni, de nem tettem. Lehetett volna nézegetni a szintrajzot, de nem tettem. A párom meg folyton nyüstölt, hogy mondjam már meg, hogy vajon mikor fogok odaérni a megbeszélt pontokra, így a verseny előtti este bosszúsan még matekoznom is kellett.

De ez a nemtörődömség egy kicsit sem jelentette azt, hogy nem volt kedvem futni menni másnap, sőt! Alapvetően lelkes voltam, és kicsit izgultam is, de tényleg csak kicsit. A Szentedre Trail-ek rajtjában nagyobb parában szoktam állni, mint ahogyan most éreztem magam. A frissítést sem agyaltam túl: a szokásos víz, sótabletta, Hammer gélek, meg 2 db Clif Bar lapult a hátizsákomban. A tervek szerint csupán kólát akartam inni a pontokon. Volt a fejemben egy hozzávetőleges kalkuláció, hogy mikor mit eszek, de itt is inkább a rugalmasságra helyeztem a hangsúlyt. Cipőnek hosszas tanakodás után a Hoka Challenger-emet választottam. Kicsit agyongyepált, de úgy gondoltam, hogy nem lesz itt akkora sár, hogy kelljen a Salomon Speedcross Pro csukám. Jól is gondoltam, a cipőm kiváló választásnak bizonyult. A rajtban kicsit alulöltöztem, felülre végül csak egy pólót vettem karszárral, ez utóbbit pedig még a rajt előtt közvetlenül el akartam tenni, csak már időm nem volt rá (a Kevélyre való mászás közben szabadultam meg tőle).

A rajtban nyüzsögtek a terepfutók, és mivel a verseny adott otthont a Terepfutó Országos Bajnokságnak is, csupa nagy név jött szembe az iskola folyosóján. Gyors készülődés, és ki is lőtt a mezőny pontban fél kilenckor. Huhh, na akkor irány előre az úton, kb. 11 óra és „haza” is érek.

A versenyt két nagy részre szakaszoltam: az első 65 km, Nagykovácsiig (itt volt az első randim a férjemmel), és a „maradék” félmaraton. Valahogy így sokkal egyszerűbb volt megemészteni az előttem álló feladatot.

Azt mondhatnám, hogy először sikerült maximálisan kiviteleznem azt, hogy tényleg a saját tempómban haladtam. Nem zavart, ha elmentek mellettem, és mindig próbáltam azt tudatosítani magamban, hogy nagyon messze van a vége, és ha most kipukkantom magam, akkor annyi a pozitív élményeknek. Dobogókőig nagyon tudatosan, iszonyatosan visszafogtam magam. Sok emelkedőbe bele-belegyalogoltam, egy leheletnyit talán túl is óvatoskodtam a dolgot, de tapasztalat híján nem tudtam, hogy mi várhat rám a későbbiekben. Útban Dobogókő felé Larzennel botlottunk egymásba, kiveséztük az alap-gyerekes témákat, mint pl. hogy ékszerteknőst kér az egyik csemete náluk ajándékba. Ilyen és ehhez hasonló témákat boncolgattunk, amiért nagyon hálás vagyok, mert szinte csak úgy repült az idő.

Mire felértem Dobogókőre már el is telt hozzávetőlegesen négy és egy negyed óra, és azt éreztem, hogy innentől könnyebb lesz. Azt leszámítva, hogy lilult a szám, annyira fáztam, egészen egyben voltam. Itt apa és Nicol megdepóztattak, kaptam száraz hosszú ujjú felsőt, kirázták a cipőmből az apró kavicsokat, megkaptam a következő adag gélemet és széles mosollyal az arcomon indultam tovább a Nagykovácsi felé vezető úton. Nem sok konkrét momentum maradt meg a következő órákból, inkább csak benyomások: az ázott földillat az orromban, a levegő nyirkossága, az hogy várom, hogy ritkuljon a mezőny (sokalltam a tömeget), az őszi erdő csodálata, a színes lufik az amúgy is színpomás erdőben, a nyakamba zuhogó eső megmosolygása, és az köszöngetek, hajrázok, beszélgetek, és csak mosolygok-mosolygok rendületlenül. Amikor egy nagy emelkedőt megmászva elém tárult Nagykovácsi, akkor pedig izgatottan megborzongtam, mert lassan véget ért az első etap, én pedig nagyszerűen érzem magam.

A sportórámon a navigáció volt beállítva, pulzuspánt nem volt rajtam, hogy mennyi ideje futok, nem érdekelt, hogy hány kilométernél tartok, az se nagyon. Viszont most megnéztem, hogy vajon időben ott leszek-e a randin, és elégedetten konstatáltam, hogy a megjósolt leghamarabbi időben, tehát 4 óra körül meg is érkezek. Mirkó a frissítőponton gyorsan kezelésbe vett, adta amit kértem (itt már magamhoz vettem a fejlámpát), kaptam száraz pólót, amit átcseréltem (többet öltöztem át, mint Britney Spears egy koncerten basszus), végül kértem a búcsú-puszimat, aztán Fruzsi jobbra el, irány a végjáték.

Nagykovácsiból az utat nagyjából ismertem (egyszer már jártunk itt Tomival bejáráson), emlékeztem, hogy hol, melyik kanyart szúrtuk el, ezeket a hibákat most nem követtem el. És noha a jelölés hibátlan volt, egy dolgot mégis benéztem: egy leágazót elvétettem, és belefutottam egy 300-400 méteres lejtőbe. Hál’ Istennek hamar rájöttem a hibára, átkoztam magam kicsit, de egy gyors hátraarc után feltempóztam az emelkedőn és ráfordultam a helyes irányra. Itt már elkezdtem zenét hallgatni, mert kellően szétszéledt a mezőny, szóval nem kellett attól sem tartanom, hogy bárkit is feltartanék azzal, hogy nem veszem észre, hogy mögöttem lohol. Egyébként innentől már inkább én előzgettem, kevesen mentek el mellettem, illetve talán már nem is mentek el mellettem egyáltalán.

Mikor megérkeztem a Hárshegyi körútra, szabályosan ujjongtam, mert ez szinte olyan mintha otthon lennék. Az erdő szép lassan szürkülni látszott, és én csodálatosan éreztem magam. Tudtam, hogy egy rövid szakasz és itt van a Szépjuhászné, mögötte pedig a János hegy, ami már tényleg hazai terep. Szépjuhásznénál Mirkó szurkolt, de egy puszin és a támogatásán kívül mást nem vittem magammal. Tudtam, hogy egy utolsó határozott emelkedő, és onnantól „szinte” csak lefelé futok a végéig. Ekkor már feltettem a lámpát, de nem kapcsoltam fel, tetszett, ahogy felfelé botorkálok a szürkületben. A fülemben Váczi Eszter énekli az „És a csend” című dalt, a szőr pedig feláll a karomon, és azt érzem, hogy tökéletes helyen vagyok itt és most a világban, minden, amit kerestem ma, itt van bennem, bármilyen közhelyesen is hangozzék, a magától-értetődősége a dolgoknak szinte letaglóz: az, hogy a testem engedi, hogy mindezt megtegyem, hogy ezáltal még inkább tudom, hogy ki is vagyok valójában. Gyakorlatilag simán összedobtam volna egy Coelho könyvet, anélkül hogy ezzel bárkit is megbántanék. 😉 A János-hegyen próbálok kapaszkodni ebbe az érzésbe, de kelletlenül el kell engednem. Ennyi jut mára, de ez több is, mint amit remélni mertem reggel fél kilenckor. Felérve a hegyre szinte más ember vagyok, más tudatállapotban: Kriszta tölti a kólát, majd lefelé veszem az irányt. A rövid meredek szakaszon túl Máriamakkos felé pedig beindulnak a lábaim, szól a fülemben Jamie Cullum Edge of Something-ja, eszembe jut a nyári szigetes fellépése, ahol ott állok a második sorban, a lábaim és a szívem is visznek. És hiába futottam már 75 km-t, hirtelen semmim sem fáj, repít a flow, zuhanok bele az éjszakába. Tartottam attól, hogy félni fogok majd a sötétben, de ez volt a hab a tortán: ahogy a lámpám megvilágította a fényvisszaverő szalagokat. Az órám valahol itt merült le, ami kicsit kizökkentett, és ekkor kapcsoltam ki a zenémet is. Innentől inkább csak figyeltem és a befutóra koncentráltam, plusz megígértem a tesómnak hogy nem fogok elesni a köves-sziklás single trackes részen Budaörs határában. Tehát fókuszáltam és tovább vigyorogtam.

És egyszer csak kiértem a műútra! Na az valami elképesztően jó érzés volt! Látom magam előtt Tündit a lámpájával, kocogok utána, szuper hogy nem kell tájékozódnom, megyek utána. Csökken köztünk a távolság, kicsit beérem, de tisztes távolban maradok, kicsit lassítok, jó ez a felállás nekem. Várom, mikor fordul be végre, majd amikor vesz egy balost rájövök hogy itt a VÉGE! Égnek a mécsesek az iskolába vezető járda két oldalán, én pedig irtózatosan büszke léptekkel futok be, majd fel a lépcsőn és ott a várva-várt cél. A tesóm a nyakamba borul, Mirkó és Apa éljeneznek. Mikor Mirkót megölelem, elsírom magam: ő ezt már megszokta, de egy perc múlva megtudja, hogy nem azért, mert kizsigereltem magam, hanem azért mert annyira meghatározó volt ez az utazás itt és most. Sokat tanultam magamról. És mindent megkaptam tőle, amit csak szerettem volna. Aztán persze hab a tortán, hogy 10 óra 20 perces idővel sikerült beérnem, ami pont 40 perccel jobb, mint szerettem volna. A lányok között az előkelő 8. helyen végeztem, ami ilyen erős mezőnyben rendkívüli módon megtisztelő.

Miután otthon részletesen elregéltem kalandjaimat, Mirkó közölte velem, hogy lehet, egyszerűbb lenne, ha venne nekem 2 grammot, beosztogatom, és utána legalább még járni is tudok. Nyilván EZ nem járható út. 😀 Tény, hogy egy kicsit be voltak állva a lábaim, plusz mivel egy helyen majdnem elestem, a bokám másnapra egy leheletnyit feldagadt. De a boldogságom határtalan. Ez már tényleg valami volt!

Köszönettel tartozom Barát Gabinak a felkészítésért: nekem fontos, hogy ő képes arra is, hogy ne csak helyezésekben mérje az eredményeket, hanem érzésekben is. ❤

Folytatjuk! 🙂

“Hegy-vagyok”, Fruzsi

Piros85 beszámoló – Belus Tamás

Posted on Updated on

Nehéz ilyenkor szavakat találni. Ezt a versenyt még emésztenem kell, és nem azért, mert ez a nap olyan különleges lett volna. Nem volt olyan felszabadult, mint a Kaptárkövek, olyan szép, mint a Less vagy a Bükki Hard, és messze messze nem volt olyan eufórikus mint az UTH. Nem a versenyt kell emésztgetnem, hanem a következményeit. De kezdjük az elejéről…ha nincs kedved/időd, csak ugord át a következő bekezdéseket. 🙂

AZ ELMÚLTNYÓCÉV
10 éve kezdtem el futni, nyolc éve futottam az első terep maratonomat, hét évvel ezelőtt pedig már ott voltam a mezőnyben az UTH előd T50-en. Az első pár évben egész sokat fejlődtem, egyre hosszabbak lettek a távok, okosabbak a futások, sokat is edzettem és az elérhetetlennek tűnő célokat sem gondoltam elérhetetlennek. Aztán 4-5 évvel ezelőtt megállt a dolog. Persze sokat futottam, jártam a versenyeket (ekkor már szinte kizárólag terepen) és egy picit minden évben sikerült előre lépnem. De mindig csak picit. Közben néhány sporttársam, akikkel sokat versenyeztem együtt valahogy gyorsabban haladtak. Jó lenne, annyit fogyni, mint Biriki Atti, jó lenne annyit edzeni mint Koltai Dani, jó lenne jó lenne jó lenne…De amikor több áldozatot kellett volna hozni, valahogy sosem voltam elég elszánt. A 2007-es 80kg közben szép lassan 90kg-nál is több lett, én meg néztem a versenyeken a legjobbakat és az utánuk jövő 15-20 srácot. Nekik persze könnyű volt 😀 Ha én ilyen vékony lennék, ha lenne időm a hétvégi hosszúkra, stb stb. Aztán 2015 őszén elpukkant az agyamban valami. Arra jutottam, hogy elég volt az álmodozásból. Vagy elkezdek úgy dolgozni azokért a célokért, ahogy kell, vagy hagyjuk a francba az egészet. Jöjjenek az örömfutások, a sok sok komfortzóna, és az UTMB-t meg felejtsük szépen el.

UTH 2016
Beneveztem tehát az UTH hosszúra (mert a rövidre betelt a limit), és igyekeztem az erőmhöz időmhöz mérten mindent elkövetni, hogy jól is sikerüljön. Ma már persze látom, hogy miket szúrtam el akkor, de ez a lényegen nem változtat. Akartam azt a versenyt, és meg is dolgoztam érte. Hiányzott vagy 10 db hosszú edzés a lábaimból, de igyekeztem annyi szintet összeszedni a hétvégi Tokaji-hegyi futásokon amennyit csak lehet. Közben Fruzsi már szakember irányításával készült, Barát Gabi készítette fel a versenyekre, és Fru engem is bíztatott, hogy lépjek be én is a csapatába. Abban maradtunk, hogy az UTH-t még megcsinálom egyedül úgy, ahogy tudom, aztán utána megkeresem Gabit. A verseny óriási élmény volt, olyan, amiből hónapokig erőt tudtam aztán meríteni. 50. lettem, 18:07-es idővel és kevés nálam boldogabb ember lehetett a mezőnyben.

GABI LETT AZ EDZŐM
Egy héttel később beszéltünk Gabival. Elmondtam neki, hogy mit szeretnék elérni, mit várok a közös munkától, és hogy mennyi időt és energiát tudok az edzésekre fordítani. Elkezdtek jönni az edzéstervek, amiket eleinte azért nem vettem túl komolyan. Gabi persze igyekezett szembesíteni vele, hogy ez így hová vezet (és hová nem) de nem éreztem, hogy túl nagy tétje lenne a dolgoknak. AZ UTH még messze volt, azok a versenyek pedig, amikre ekkortájt eljutottam, valahogy nem tudtak kibillenteni ebből az állapotból. A tavalyi P85 kb ennek megfelelően sikerült. 40. lettem éppen 11órán kívüli idővel, óvatosan, az erőt beosztva és semmit sem kockáztatva futottam. A téli alapozás nem sikerült túl jól, a tavaszi edzéseket/versenyeket is sok minden akadályozta, így mire észbe kaptam, már ott is álltam újra az UTH rajtjában. A súly kb. mint tavaly (93 kg) de a pályát és önmagamat is jobban ismertem már, plusz ott volt a lábamban egy teljes Gabival végigedzett év. Nem is maradt el az eredmény 🙂 27. lettem 16:57-el, több mint egy órát javítva a 2016-os időmhöz képest. Öröm, boldogság, talán mégis van keresnivalóm ebben a sportban, szépen csökkent a különbség az élmezőny vége és közöttem.

FORDULAT AZ EDZŐTÁBORBAN
Tudtam persze, hogy valamit kezdeni kell a súlyommal. Gyakran viccelődtem azzal, hogy úgy nézek ki a mezőnyben mint egy ogre. A magasságom még hagyján, 186 cm-nél többen is magasabbak a jók közül, de ez a 90-95 kg ez tarthatatlan. Elkezdtem diétázni, de az elszántság most sem volt valami erős, lement 1-2 kg de ennyi, nem is nagyon éreztem, hogy ez javítana a futásomon. Aztán július közepén vendégül láttam Gabit és pár csapattársamat a Zemplénben Erdőbényén egy 4 napos edzőtáborban. El sem tudom mondani mennyire inspiráló volt együtt tölteni a többiekkel ezt a pár napot. A tábor egyik beszélgetésében azt találtam mondani Zsófinak, hogy leszek én még olyan jó mint ŐK (így nagy Ő-vel), mire ő tök természetesen azt mondta, hogy „persze”. Úgy gondolom, hogy talán látta rajtam, hogy olyan srác vagyok, aki ha IGAZÁN akar valamit, akkor azt el is tudja érni. És ha ez tényleg így van, akkor lehet, hogy az a baj, hogy nem is akartam én ezt eddig igazán…Ez volt a fordulópont. A tábor után végre komolyan és kitartóan kezdtem újra a diétát, nagyon keményen odatettem magam az edzéseken és a heti 5 futóedzést heti 1-2 box és heti 2-3 (később 4-5) konditermi edzéssel is kiegészítettem. A táplálkozás komolyabb kihívás volt, mint az edzés. Az edzést gyakran csak elkezdeni nehéz, és naponta csak egyszer kétszer kell keménynek lenni hozzá. De a kajákról hányszor hozunk döntéseket egy nap? 10x? Minden egyes alkalommal, amikor kinyitottam a hűtőt, vagy amikor meg kellett állnom, hogy „gyorsan egyek valami bármit” erősnek kellett lenni. Szerencsére nagyon gyorsan eredménye lett a dolognak, szaladtak le a kilók, és az edzéseken is elkezdett meglátszani a fogyás. Az augusztus eleji Suhanj6-on már 70km-et mentem a hat óra alatt (86kg) a szeptember közepi biatorbágyi Wadkanz-on pedig második lettem (83 kg). Az őszi célverseny végül Fruzsinak is és nekem is a P85 lett, bár a Lemkowynára is volt nevezésünk, de aztán maradt a Piros. Az utolsó hónapot nagyon meghúztam, meglett a 80kg-s versenysúly, az utolsó hetet leszámítva már 11-14 edzésórát csináltam, úgyhogy tényleg mindent beleadtam a hajrában. Lett is új 10km-es PB-m (39.50) és Tokajban a meredekeken is jól ment a lábam.

A MATEK
A nagyon jól sikerült nyár-ősz és a 13kg fogyás miatt biztos voltam benne, hogy sokat tudok javítani a tavalyi 11órás időmhöz képest. De hogy mennyit, azt nehéz volt megtippelni. Úgy számoltam, hogy 1 órát legalább kell, hogy jelentsen a formajavulásom, ezért csináltam egy ambiciózus 9:45-ös időtervet, aztán meglátom menet közben, hogy fogom-e tudni tartani a tempót. Tavaly nagyon óvatosan kezdtem, Dobogóig is sokat gyalogoltam az emelkedőkön, de most meg akartam futni rendesen az elejét, ezért a tervezett javulás nagy részét a táv első 2/3-ba tettem, a végén megelégedtem volna a tavalyi tempóval is.

KÉSZÜLŐDÉS
Tavaly szokásomhoz híven Nyíregyházáról indultam egyedül, nagyon korán és a verseny után haza is vezettem. Idén a szüleim is velem tartottak, anya Fruzsi gyermekeire vigyázott, apa pedig nekem jött segíteni a napomat (Fruzsinak pedig a férje Mirkó volt a segítője) A rajt közelében aludtunk apával. Az este a cuccrendezésé volt, tanultam az időtervet és a pályát, apával pedig megbeszéltük, hogy hol és mikor lesz ott a pontokon. A szállodában nem volt szerencsém a szomszédokkal. Előbb az egyik oldalt hangosan bulizó fiatalokat kellett megkérnem, hogy hagyjanak aludni, aztán éjfél körül a másik szobába egy kínai család érkezett ordibálva. Végül azért elég sokat tudtam pihenni, reggel nagyon korán már a rajtban voltunk, így legalább nem kellett sorban állni sehol 🙂 Nagyon jól sikerült a cuccválasztásom is. Egy 3/4es capriban futottam, egy szuper Under Armour rövid ujjú aláöltözet volt felül, rajta egy technikai és a karmelegítő. A karmelegítőt időnként levettem, volt, hogy csak felgyűrtem, nagyon jól tudtam szabályozni vele a hőleadást. Nem vettem fel viszont kompressziós szárat, ezt marhára megbántam, később majd írom is, hogy miért. A track fent a V800-on, a zsák tele minden földi jóval – úgymint Hammer gélek, magnézium, sótabi, nedves papírtörlő ami hálistennek idén nem kellett, egy laminált szintrajz rajta a tavalyi részidőimmel és 2×4 dl víz, ja és a tartalék salamon széldzseki mert a hidegtől tartottam kicsit.

A RAJT ÉS AZ ELEJE
Barátok, ismerősök mindenütt. El sem kezdem felsorolni, hogy mennyi mindenkivel sikerült beszélnem pár szót, régebben szerettem magamban tölteni az utolsó órát, de mostanában nagyon élvezem, hogy egy kicsit részese lehetek a terepes társasági életnek. Azért maradt idő egy korrekt bemelegítésre, szelfiztünk Fruzsival és el is lőtték a versenyt. Tavaly nagyon lassan kezdtem, be is ragadtam az aszfaltos szakasz utáni single track-en egy lassabb csoport mögé, idén viszont erősen kezdtem, hogy ne járjak így. 20-25-en lehettek előttem, amikor beértünk az erdőbe. Hamar kiderült, hogy nagy sár nem lesz aznap (bár volt pár rosszabb rész azért) ennek marhára örültem, mert a Speedgoat-om sok mindenre jó, de sárban nagyon szar futni benne…
Nagyon jól ment a futás, a Kevélyre (7,1 km) 11 perccel értem hamarabb fel, mint tavaly, szinte végig futottam. A pulzus teljesen rendben volt, a lejtő sem volt túl csúszós-sáros úgyhogy elengedhettem a hosszú lábaimat. Csikóváralja (12,8km) előtt Nicol várt, nagyon örültem neki, puszi-fotó és mentem is tovább, a ponton másik csapattársam, Kriszta azonnal töltötte a kulacsomat. Apa kérdezte mit kérek, mondtam, hogy egy pacsit 🙂 Nagyon jó kedvem volt, itt már 22 perccel mentem a tavalyi előtt. Uhh jó lesz ez végig így?? Úgy éreztem igen. A szett nagyon jól működött rajtam, nem volt melegem, nem fáztam, a mellény nem dörzsölt, a cipő tette a dolgát, minden a legnagyobb rendben. Közben egész verseny alatt tervszerűen ettem a Hammer géleket, ha kívántam, ha nem. Olyankor is szépen betoltam a tervezett adagot, amikor nem éreztem különösebben szükségesnek. Ez utólag nagyon okos dolognak bizonyult. A pontokon pl sehol nem voltam különösen éhes, így nem kívántam meg a hülyeségeket, és nem ettem össze-vissza minden szart. Nem is volt semmi gondja a gyomromnak és gyakorlatilag az utolsó pillanatig szépen tudtam enni a géljeimet, mindent elfogadott és hasznosított a testem.

DOBOGÓRA FEL
Dömösig nem volt különösebb történés, az emelkedőket kötelességtudóan megfutottam, néha ott is ahol már tényleg a gyaloglás tűnt volna okosabbnak, de valahogy elegem volt az óvatoskodásból, jó formában voltam, és nagyon bíztam abban, hogy végig bírom majd így, úgyhogy mentem ahogy bírtam. Előttem fel-fel tűnt Pál Emőke libegő csurija, mögöttem senki, eléggé széthúzódott már a mezőny körülöttem. Dömösre (28km) már 36 perc volt az előnyöm tavalyhoz képest. Apa ott várt a ponton, már előkereste a depós táskámat, gyors kulacstöltés, pár gél a zsebekbe, ittam pár korty energiaitalt és puszi-pacsi-tovább. Pont láttam Vincze Zsófit beérni a pontra, azt hittem előttem van, na mondom ha így megyek látok valamit a lányok dobogóért folyó csatájából. Emőke húzta a sort fel Dobogóra, néha az emelkedőkön én, de egyébként egymás közelében haladtunk. Szemben jöttek Oliék, Emőkének adták az infót Irénről. Szakó-nyeregre (33km, -43 perc) a velünk jövő pár srác lemaradt, Emőke lassulni látszott. Léptem volna el mellette, ráköszöntem, kérdeztem minden ok-e? Szarul vagyok, mondta ő és tényleg nem nézett ki jól szegény. Vízzel, sótabival kínáltam, bíztattam, hogy majd a ponton feltámad. De aztán sajnos tényleg kiállt, ahogy láttam jól is tette. Dobogóra (36 km, -47p) Apa épphogy ideért a pontra, én már továbbindultam mire jött szemben a parkolóból, szabadkozott, hogy túl gyors vagyok, 1 perc alatt felszerelt mindennel és már mutatta is a parkoló után az utat. Pár hete futottam itt az egyik éjjel az UTH bejárásomon, mennyire más így a hegy, tele emberrel. A pont előtt ismét Nicol szurkolt nekünk – GIZIONPOWER mindenütt 🙂)))

KOPÁRIG MINDEN OK
Közben fel-fel támadt a szél, egyik borulat jött a másik után. Jól esett nagyon a levegő, jöttek a szép hosszú lépések lefelé. Nagyon figyeltem, teljes volt a fókusz, minden ellépésnek tétje van, gondoltam, és bele is tettem az energiát mindegyikbe. Pilisszántó (43km, -54p) nagyon gyorsan eljött, a Csévi-nyeregnél (45,7 km, -56p) pedig Bóla Lia várt a családjával, szólt a kereplő, ment a bíztatás, fotó Lia édes-halloweeni sminkes kislányával. Továbbra is minden rendben, felfelé és lefelé is klassz a tempó, a kedvem határtalan. Innen a Kopár-csárdáig tartó szakasz nagyon szórakoztató volt, imádom ezeket a kanyargó hegyoldali single-trackeket, meg is toltam, ahogy csak tudtam. Valahol itt értem utol a csapattársamat Ákost, aki a túrán futott. Kicsit dumáltunk, lőttem egy klassz képet és már léptem is el. Kopárnál (54km, -1óra1p) András várt a ponton, jó volt dumálni vele, közben apa jött az ellátással, vittem az asztalról magnéziumot (de jól tettem) ettem egy kis ropit, ittam kólát (innentől mindenhol jött egy kis kóla) ez is elég gyors depó volt.

A NEHEZE ITT JÖTT
A Kopártól jön szerintem a verseny legnehezebb része. Már több mint 50 a lábban, jó lenne gyalogolni a Hosszú-árokig (59,5 km, -1ó14p) vezető enyhe emelkedőn, de nem lehet. Ha itt gyalogolsz, akkor már minden emelkedőn gyalogolni fogsz. Futni kell, pedig már tényleg fáj, futottam is, örültem is a lufikkal szuperül feldíszített pontig. Zajlott az élet a ponton, Medgyessy Gergely Szimandl Anitával beszélgetett. Gergővel sokat mentünk együtt vagy egymás közelében ezután, a szuper célidőmet neki is köszönhetem. Fel a Nagy-Szénásra (62,3km, -1ó22p) már egész jól ment a dolog, és szerencsére elég meredek volt ahhoz, hogy lelkiismeret furdalás nélkül gyalogolhassak 🙂. A lejtőn viszont jött a baj. Görcs előbb a bal aztán a jobb vádlimba, többször majdnem elestem lefelé a hirtelen berobbanó fájdalom miatt. Nem akartam megállni, volt már, hogy ilyet lábon kihordtam, de aztán végül mégis megálltam nyújtani kicsit őket. Átmenetileg megoldotta dolgot a nyújtás, de aztán le a Nagykovácsi aszfaltos lejtőn a lendületes 4:30-asok helyett sziszegős 6 percesek lettek. Nem nagyon tudtam, hogy mi lenne jó. Gergő ért utol, mondta, hogy igyak rengeteget, magnéziummal kínált. Mondtam, hogy majd a ponton összerakom magam. Apa ott volt a plébániánál (65,6 km, -1ó26p) intézett mindent pillanatok alatt. Kaptam magnéziumot, ittam kólát, feltankoltam mindent és robogtam is tovább. A lámpát itt terveztem felvenni, de teljesen felesleges volt még, a sötétedésig még volt bő két óra. Itt gondoltam száraz technikait felvenni, de végül nem öltöztem át. Annyira nem fáztam és sajnáltam rá az időt. A shiledet viszont egy zárt baseball sapkára cseréltem, ez később az esőben nem jött rosszul.

GÖRCSÖK. GÖRCSÖK MINDENÜTT.
Fruzsival az innentől a célig tartó részt megfutottuk együtt pár hete, ráadásul track nélkül, hogy figyelni kelljen végig. És milyen jól tettük! Minden beugrott futás közben…hol lesznek a nehezebben észrevehető kanyarok, meddig tart még az emelkedő…érdemes-e belefutni vagy belegyalogolni egy-egy részbe. Nagy biztonságérzetet adott ez, plusz Gergő is ott futott a közelemben, klassz dolog egy ilyen rutinos terepessel egy tempót menni. Kérdeztem tőle, hogy milyen időt megyünk szerinte. Azt mondta, hogy konzervatívan számolva 9:15 de lehet hogy jobbak is leszünk. Elkerekedett a szemem. Azt tudtam már ekkorra, hogy sima ügy a 9:45, de hogy ennyire közel lehet a 9 óra, azt nem éreztem belülről. Visszagondolva ez nagy lökést adott még a végére, talán ezért is küzdöttem a görcsök ellenére ennyire. Ekkor már lejtőkön minden 4.-5. lépésnél görcsölt valamelyik vádlim. Gyakran álltam meg nyújtani őket, és mondogattam magamban, hogy „a vádlim egy merő lazaság…nincs benne görcs…a tónusosság szobra…Kilian csak azért utazott Budaörsre, hogy megismerje a világ leglazább vádlijú futóját…meg ilyen baromságok. Volt, hogy segített is 🙂
A Hárs-hegyi körút (74km, -1ó38p) után egy frissítő zápor törte csak meg a monotóniát, aztán már kezdtük is a János-hegyet Gergővel. Szépjuhásznénál azért megkaptam apától a lámpát, biztos ami biztos. Fel a Jánosra (77km, -1ó41p) gyors gyaloglás, de ahol lehetett azért belefutottunk.

A ponton Kriszta várt ismét isteni málnaszörppel (köszi Kriszta!!), max 30 mp-et álltam, nem is mertem többet a vádlijaim miatt.
Féltem a lefelétől és félhettem is. Szenvedés volt a vádligörcsök miatt. De az igazán rossz az volt, hogy amúgy nagyon egyben voltam ezt leszámítva, és biztos vagyok abban, hogy komolyat mentem volna itt, ha nincs a vádlim ilyen szar állapotban. Még világos volt, tavalyi itt már masszív sötétben lejtőztem. Görcsök között értem végre az utolsó pontra Makkosmáriára (81,5 km, -1ó46p), itt már teljesen egyedül. Pár jó szó még Apától, és jöhetett az utolsó etap. Örültem az utolsó emelkedőnek, legalább nem görcsölt a vádlim közben. Számolgatni nem volt energiám, azt tudtam viszont hogy előttem és mögöttem is messze van a következő futó (köszi az infót Zsófi!). Lefelé a sziklás vízmosásos lejtőn tavaly nagyot estem, most elvben óvatosan kellett volna mennem a görcsök miatt, de olyan közel volt már a vége. Nem volt itt már mire spórolni, gondoltam ettől már nem lesz rosszabb úgysem.
Beérni Budaörsre azért elég jó érzés volt. Kár, hogy a hülye görcsök miatt nem tudtam kiélvezni az utolsó pár km-et, de végül is ennyi bajom volt egész nap, és azért ezt még ki lehetett bírni. A célegyenesben Attila barátom futott velem egy picit, és a csapatból Orsi és Balázs is a célban várt, gyerekek ez nagyon-nagyon jó érzés volt, köszi!!!
Be a suliba, fel az utolsó lépcsőn, és szólt a taps, én vigyorogtam mint a tejbetök 🙂 A vége 9:07 lett, 13. lettem, én pedig majd kiugrottam a bőrömből. És az a durva, hogy igazából nem is éreztem magam fáradtnak. Simán ment a járás, nem szédültem, a gyomrom teljesen oké. Orsi befutókosarából kaptam sört meg rudit (infúzió is volt nála, ha kellett volna), Balázs, Atti, Apa mindenki olyan büszke volt rám. Nagy pillanat volt ez nekem. Jöttek az üzenetek, a kedves sms-ek a többiektől, akik a neten nézték egész nap az eredményeket, annyira jól estek, köszi! Közben már Fruzsi célidejét számolgattam, úristen mekkora menet lesz ez neki is!! 10óra20-ra jött be, 8. lett ebben a bivalyerős női mezőnyben, nem is találtam szavakat. Megleptem magamat ezzel a futással, de Fruzsi legalább ennyire meglepett engem. Szép volt Fru! Szeretlek és büszke vagyok rád hugi! Egy év alatt 1óra 57 percet javultam itt, ami – és ezt biztosan érzem – lehetetlen lett volna Gabi nélkül. Köszönöm Gabi és nem csak az edzésterveket. A szakmai tudás hozzám nem biztos, hogy elég lett volna. Kellett a terelgetés, az unszolás, és hogy vissza tudjál fogni, amikor arra van szükség.

9óra 7 perc. Ízlelgetem azóta is. Ez jobb, mint jópár olyan futó legjobb eredménye ezen a pályán, akikre azóta is felnézek, akik a példaképeim. Persze Muhari Gabi, Áron, Marci és a többi nagyágyú továbbra is egy külön minőség, de azt hiszem, ha így folytatom, akkor ott lehetek az utánuk jövő 10-20 srác között.
Jó lenne… haha nem. Így lesz, majd meglátjátok 🙂

Piros85 beszámoló – Zentai Andrea

Posted on

16. hely – 11:56:55
Arra szemeltem ki ezt a versenyt, hogy mentális felkészülésemet segítse a 2018-as UB-ra. Nem szoktam terepen futni, utálni tudom, hogy bukdácsolok a köveken, hogy pontosan nem tudom, hogy még mennyi emelkedő van és az milyen hosszú. A hossza okán és a szintekkel tudtam hogy épp elég idő lesz, hogy gyakoroljam, a “leghosszabb lófasznak is egyszer vége van” mentalitást.
A verseny előtti 5-6 hétben 3x lepett meg a rendszeres női ajándék. Egyszer pont  a Spar Maratonon, amire nem voltam felkészülve így nem is tudtam végig menni, ami elég rosszul érintett. Közben még vért is adtam, mert nem gondoltam, lesznek ilyen extráim. Az alvás időm igen csak megcsappant az elmúlt időben, így a verseny hétfőjén írtam Gabinak, hogy nem biztos, hogy ez jó ötlet, mert kb úgy érzem magam, mint akit megcsapoltak. Gabi rábeszél az indulásra (ami bizodalommal töltött el. Korábban azon is meglepődtem, hogy nem mondta, hogy hát ezt felejtsem el ehhez én még kevés vagyok :-)) A héten végig billegtem, lemondjam inkább, mert nem akarok még egy versenyt feladni, vagy menjek és max kiállok, ha nem megy. Végül abban maradtam magammal, hogy megyek, a cél a szintidőn belüli célba érkezés. Szerdán Locusta Nagy Kriszta rám írt, hogy Gabitól tudja, hogy megyek és ha van, amit vigyen frissítőnek, akkor érjek ki hamarabb, mert neki el kell indulnia. Frissítőre nem volt szükségem, de egy két tanácsra igen, így kérdeztem, hívhatom-e. Megnyugtató volt egy ilyen nagy tapasztalatú “terepessel” beszélni.
Pénteken összetettem a cuccaimat, féltem, hogy lassan fogok tudni haladni és estére mikor lemegy a nap, elkezdek nagyon fázni, így tettem be plusz pólót, hosszú ujjút, mellényt, (a rajt előtt néztem is, hogy a legtöbbekéhez képest mennyivel nagyobb a zsákom). Reggel egyedül mentem ki, a hévről leszállva követtem a túra hátizsákosokat és reméltem, hogy oda mennek, ahova nekem kell, mert a telefonom ki volt kapcsolva, mert nem volt teljesen feltöltve.  Becsekkoláskor jött az első pozitív löket Krisztitől egy Gizionos pez adagoló, ilyenből volt még pár, ami nagyon sokat jelentett, Hajrá Gizionok felirat, Nicol mosolygó szurkolása, Kriszti két frissítése 🙂 Ezer köszönet és hála érte!!!
Rajt előtt egyedül üldögéltem és próbáltam összeszedni a gondolataimat, felfedeztem, hogy félek, pedig nem szoktam, de most már nincs mit tenni, lesz ami lesz. Tudtam, hogy hosszú lesz a nap, így magamhoz képest lassabban kezdtem, néztem, hogy mit csinálnak a többiek, ha sétáltak, sétáltam én is. A lefelé menet volt mindig a neccesebb, ott sokkal gyorsabban tudtak ereszkedni, mint én, ezen még van mit gyakorolni. Vagy a technikám nem jó vagy nagyon félek az eséstől vagy a combom nem elég erős. Kb 15 után az egyik lejtő után el is kezdtem érezni, hogy fárad a combom.
A versenyt 6x15km-re osztottam és abban gondolkodtam mindig, a 15-ök legyenek meg. Az 1., 2., 15-km volt a legnehezebb. Koncentrálni, jelen lenni és nem a melón agyalni, nem azon, hogy mi lesz, ha nem bírom, mi lesz ha … mi lesz ha … Kb 45-ig mantráztam, hogy “itt és most, hus, hus”. 45-től arra koncentráltam, hogy sötétedésig érjek el minél messzebb, mert utána ki tudja hogy hogy fogok tudni menni. Emelkedőn erőltetetten mentem, lefelé, vízszintesben futottam. Mikor besötétedett egyedül mentem, egy darabig ment is (persze voltak részek, ahol keresgéltem), de volt egy pont ahol nagyon nem éreztem magam biztonságban így bevártam a mögöttem jövőket. Hihetetlen szerencsémre egy tizenkettedszerre menő nagyon nagy tapasztalatú futónővel mehettem végig az utolsó kb 20 km. Sokat beszélgettünk, de haladtunk közben, csak úgy repült az idő és már ott is volt Kriszti 77 km-nél. Megvolt a köves völgy is esés nélkül, beértünk Budaörsre, még volt pár perc, hogy 12 órán belül bent legyek, így meghúztam a végét és meglett :-).
Jó volt, tanulságos volt, helyre tett, újabb célt adott!
Köszönöm, Gabinak a mindent! Sanyinak és a családomnak a támogatást! Krisztának a figyelmet! Nicolnak és a többi Gizionnak a szurkolást!!!!
Köszönet és hála a szervezőknek és segítőknek mindenért!

Belus Tamás, Piros85 – beszámoló

Posted on

Szóval az van, hogy nekem ezek a 80-100 km-es futások nagyon nem egyszerűek. Talán azt már kimondhatom, hogy egy maraton-65 km-es távon jól végig tudok menni különösebb dráma nélkül, de az a plusz 20-30 km nekem sok, így nem is járok ilyen versenyekre.

A tavalyi P85 lett volna az addigi leghosszabb teljesített távom (így-úgy lefutott teljesítménytúrákat nem számolom ide) nem is jött össze, Dobogókőnél kiszálltam. Akkor duzzadtam az önbizalomtól, szokásomhoz híven túlságosan bekezdtem plusz a bokám is vacakolt, úgyhogy az első helyen ahol rendes tömegközlekedési kapcsolat volt fel is adtam. Az mondjuk jó buli volt, hogy végre egyszer láttam a befutóját a Pálfy Marcinak meg a többieknek. A lényeg, hogy azt hiszem ez (meg a tavaszi 115 km-es UTH is) azért keményebb verseny, mint amit a bele tett munka, meg az állapotom indokolna.

Az elmúlt hetek nagyon kaotikusak voltak, a hosszú edzések sem sikerültek úgy, ahogy szerettük volna, úgyhogy kellően be is voltam szarva, mígnem elolvastam Gabi pénteki levelét, amiben azt kérte, hogy „most a fókusz a legfontosabb, megyabal megyajobb, semmi extra, menjek végig és élvezzem az erdőt. El is határoztam, hogy a rajtnál középre állok majd, hogy az első párszáz méter aszfalt utáni hosszú single track emelkedőn esélyem se legyen gyorsan menni.

De vissza az előzményekhez. Nem nagyon tudok az ágyikómon kívül máshol jól aludni, úgyhogy most sem mentem Pestre már pénteken, inkább keltem 4:30-kor hogy 7:30-ra már a rajtban legyek. Sok ismerős volt, de haverkodni nem nagyon volt idő, cucc, rajtszám, depó összerakása, hevenyészett bemelegítés és már indult is 8:30-kor a mezőny.

Borús, de enyhe idő volt (legalább 10 fok) úgyhogy alap volt a rövidnadrág és a póló, ami alá vettem egy vékony hosszú aláöltözetet is, mert viharos szélre is készülnünk kellett a front miatt. Szeretem ezt a szettet, mert az aláöltözet ujját könnyen fel tudom húzni ha melegem van és le ha fázom. Nem sok kaját vittem, mert jó az ellátás, plusz a Kopárhoz (54 km) előreküldtem egy csomó gélt, kis mézeskalácsot meg egy száraz aláöltözetet ha kellene.

A rajt után azonnal nekiálltam annak, amit én abszolút-zen futásnak hívok, figyelmet nagyon a tempóra és a légzésre, nem stresszeltem magam azon, hogy eléggé hátul vagyok, és igyekeztem visszafogni a lovakat (ilyenkor még mennének 🙂 ) A Nagy-Kevélyre (7,2 km) az ösvény elég mély és kicsit saras volt lefelé meg csúszós-köves, utálom ezeket a technikás lejtőket, nem is merek menni rajtuk, sokan elmentek mellettem.

A Tölgyikreknél (17,3 km) a ponton hatalmas happening volt, rengeteg sporttárssal, úgyhogy rövidet frissítettem hátha kicsit tudok javítani a kápolnáig a helyezésemen. A ponttól elindulva az addigi tömött sorok helyet hirtelen tök egyedül találtam magam a pályán, furcsa volt, de a nyomorgás után kimondottan jól esett. Ebbe az emelkedőbe már kicsit bátrabban beleálltam, jól ment a futás, pulzus rendben, jó volt na. Lefelé Dömösre nem kapkodtam, tavalyi itt fordult be a bokám. Dömösre (28,2) már kb 60-ként érkeztem (ez elején 70-80 között álltam be) nagyon jó erőben és kedvben. Itt kicsit többet időztem, ettem egy szelet parizeles vajas kenyeret (istenien esett) ittam meleg teát, kicsit dumáltam a többiekkel, és 1-2 percet sétáltam is utána, hogy ülepedjen kicsit a szendvics. Na ezután kezdődött az őrület 🙂

Az emelkedő Dobogókőre az egyetlen igazán nehezebb emelkedő a pályán, a többi egyszerűen túl rövid ahhoz, hogy nagyon megfeküdjön rajta ez ember (persze a végén a 6 lépcső a János-hegyi kilátó tövében is szar volt). Szóval fel Dobogóra. A jól sikerült dömösi frissítő és egy bő km séta után utolért Szilágyi Brigi és Koós Krisztián, és mivel Brigi darálós tempója nagyon tetszett, felvettem a lendületét, hátha kisül belőle valami. A mezőnynek abban a részében ahol én szoktam futni, ezeken a hosszú emelkedőkön nem jellemző, hogy a meredekebb részek közötti kicsit könnyebb szakaszokba rendesen belefutnának. Bezzeg Brigi, ahogy kicsit könnyebb volt a pálya azonnal nyomta a futást, úgy felhúzva engem is Dobogóra, hogy öröm volt nézni. A csúcson már az 50. hely körül álltam és még csak innen jött a futósabb rész.

Dobogóról lefelé ismét kicsit visszafogtam magam, volt még 50km, és bár szaladt volna a lábam, de messze volt még a vége. A Kopár-csárdáig (54 km) nagyon jól futható változatos terep volt, kis túlzással még szórakoztatónak is nevezném ezt a szakaszt. A csárdánál feltankoltam a depós táskámból és már mentem is tovább, Nagykovácsiban úgyis bőséges lesz az ellátás. A gyomrom itt már vacakolt kicsit, de annyira nem volt vészes, reménykedtem, hogy nem kell be nem tervezett megállásokkal tarkítanom a menetet.

A Kakukk-hegy felé menet harmadszorra fordult elő, hogy valamelyik sporttárs utánam kiáltott, hogy NEM ARRA, HAHÓ, GYERE VISSZA!!! Orbitális mákom volt, hogy egyrészt ezeken a helyeken pont volt valaki a közelemben, és hogy ők meg nem bambán futottak utánam, hanem figyeltek. Mindezt úgy, hogy amúgy végig a piroson kell csak maradni plusz az órán volt a track is. A hülye v800 nem csipog, ha lemegyek a trackről, bár ha pár percenként ránézek az órára (ezt csináltam) akkor azért látni, hogy mi a helyzet. Ekkora már nagyon feltámadt a szél, főleg a nyitott részeken, ez kellemetlen volt kicsit mert hol enyhe langymeleg, hol metsző szeles hideg volt.

Hosszú-árok előtt (59,4 km) sajnos kétszer meg kellett állnom ügyeket intézni, pedig igyekeztem elkerülni, de a végén már futni sem tudtam, úgyhogy nem volt mit tenni. Ó hogy utálom én ezt….6-8 perc kuka, de utána elég gyorsan újra felvettem a fonalat, Nagykovácsiba (65,1 km) már megint elég jó tempóban érkeztem. Itt még egy kis forró kávét is ittam, megkockáztatva egy újabb megállást miatta, ami persze be is következett, innentől nem is mertem semmit enni sajnos, mert tényleg igazán szar állapotban volt a gyomrom. Egy pár szelet almát meg picit banánt ettem csak a János-hegyen, amúgy innentől csak víz. Éreztem, hogy ez bukó, mert nagyon kellett volna a szénhidrát, de ez még mindig okosabbnak tűnt mint görcsökben fetrengeni az avarban. Nagykovácsiból a track szerint már csak 22 km volt hátra, na mondom ez egy félmaraton, innen már nagy baj nem lehet. Végül nem is lett, mert bár lassultam azért a vége felé közeledve, de a jobb részeken még mindig ment a rendes futómozgás, a lejtőket meg úgy-ahogy értékelhetően meg is futottam. Nem ismertem ezt a részt, úgyhogy nem tudom pontosan a hely nevét ami ezután jött, de egy elég meredek rövid szakasz után a köves sziklás fenyőerdős ösvényen vitt az út, kicsit már sötétedett is, nagyon szép volt, talán itt voltam a leginkább jó hangulatban.

János-hegyre (77km) már sötétben értem fel, pár futóval összeverődve, akikkel innentől nagyjából egy ritmusban mentünk a végéig. Jó is volt ez, nagy nyugalmat adott, hogy voltak a közelemben olyanok, akik sokszor futnak erre. Bevallom, nem emlékeztem, hogy a János-hegy után még lesznek nagyobb emelkedők, de voltak, na azokra már ott is gyalogoltam ahol én még ilyenkor is futok, de már nem nagyon volt erőm keménykedni, gondoltam majd lefelé odateszem magam Persze nem tudtam, mert Budaörs felé a lejtő nagyon nehéz, morzsalékos-köves szar volt, ahogy írtam is, én nagyon utálom az ilyet (van aki szereti??) de azért próbáltam menni ahogy lehet, be is fordult a bokám az egyik kitámasztásnál. Megállás, szentségelés, Gárgyás Krisztián meg is állt mellettem, hogy mizu? Mondtam, hogy menjen nyugodtan, mert innen már nem lesz gond, valahogy beérek. Jártam már így, ha befelé fordul a bokám az nem olyan nagy gáz, erős a bal külbokaszalagom (rendesen megcsinálták egyszer, haha) ha kis nyúlás után nem állok meg, akkor lehet vele futni, csak másnap lesz szar.

belustomi_p95_celÍgy is lett, Budaörsre leérve már olyan széles vigyor volt az arcomon, hogy szombati esti járókelők nem is tudták mire vélni. A célban szépen kirakva mécsesekkel a járda, ahogy kell, pár lépcsőfok, taps kurjongatás, én meg olyan rohadt jól éreztem magam, hogy az még most is kitart. Végül 40. lettem, és majdnem meglett a 11óra is ami a titkos, félve kimondott tervem volt.

Kicsit még beszélgettem a többiekkel, átvettem a szép érmet meg a pénzdíjat (10ezer volt a dugóka letét haha) aztán jött értem egy barátom, náluk tollászkodtam Budaörsön a hazaút előtt. Simán hazavezettem Nyíregyre, dúlt bennem az adrenalin, egyáltalán nem voltam álmos. Itthon viszont szinte kidőltem, de elaludni nem tudtam EGYÁLTALÁN! A pulzusom az egekben volt hajnal négykor is, fájt is persze mindenem, de az alvással nem szokott gondom lenni.

A vége 87,66 km (hivatalos adat, az órám 84,5 km-et mért) +3205 méter, 11óra 3perc, abszolút 40. hely. Jó volt. Megyek jövőre is.