Vivicittá

Vivicittá Félmaraton beszámoló – Andor Csilla

Posted on

Az első félmaratonom – Vivicittá 2018.04.15.

Lefutottam életem első félmaraton versenyét! Irtó büszke vagyok magamra, bár bevallom őszintén az időn még azért nem árt csiszolni. Elmesélem az egész odáig tartó utamat + a versenyen átélt éményeimet:

Szeptemberben csatlakoztam a Gizionok közösségéhez két barátnőm, Kormány Alex és Baló Reni jó hatására 😊 Gabinak az ismerkedős beszélgetésünkkor elmondtam, hogy a célom majd egyszer egy félmaraton lefutása lesz. Titkon már akkor reméltem, hogy a Vivicittá lesz majd ez a félmaraton, és így is lett 😊 Tulajdonképpen már január közepe felé készen is álltam volna erre a távra (Gabi hétről hétre jól belehúzott a távjaim emelésébe); akkor, valamint a februári edzőtábor alatt éreztem magam leginkább csúcsformában. Márciusban sajnos kiesett két hét a felkészülésből betegség miatt. A megfelelő táplálkozásra és az erősítésre sem sikerült eléggé odafigyelnem, így áprilisra már arra eszméltem, hogy a felsőtest izomzatom kb. eltűnt. Aztán hirtelen betört a nyár és nem volt idő hozzászokni a meleghez sem. Summa summarum nem a leges legjobb formámban álltam oda a rajthoz vasárnap, de nem különösebben aggódtam, hisz elég kilométer volt a lábamban és elég sok mentális tapasztalatot is összegyűjtöttem a felkészülés során.

Vasárnap reggel 9: A rajtnál igyekeztem a 2:15-ös iramfutókhoz közel állni: végül kb. 100 méterrel mögéjük sikerült besorolnom a startblokkban. Elindultunk. Az első kilométer elég totyogós volt, de gondoltam nem gond, úgysem akartam elfutni az elejét. Viszont mindenképp utol akartam érni az iramfutókat, így a második kilométeren rákapcsoltam és még le is hagytam őket. Gondoltam ez a pozíció pont jó lesz, elég kényelmesnek éreztem a 6:00-6:10 körüli tempót, azt éreztem, ez tartható lesz a végéig. De aztán a budai rakparton végig szemből sütött a nap…  és a 10. kilométernél meglepődve tapasztaltam, hogy eléggé kezdek fáradni. Éreztem a lábfejem, a combom, a fenekem, a vállam, mindenem. Az első mélypont a 13-15. kilométer között szokott jönni, úgyhogy nem is tudtam hirtelen mit kezdeni ezzel az érzéssel. Végig érzékeltem, hogy közelednek az iramfutók, egy darabig együtt futottunk, végül a 10. kilométer körül lehagytak. Amúgy nagyon nagy köszönet nekik, mert nem egyszerűen csak a dolgukat végezték, hanem még arra is maradt energiájuk, hogy bíztassanak és szórakoztassanak minket 😊 A 13. km-ig azon küzdöttem, hogy beérjem őket, és meglegyen legalább a 2:15-ös idő. Sem mentálisan sem fizikailag nem éreztem jól magam. Aztán a 13-14. kilométer körüli frissitő pontnál azt mondtam magamnak: Szedd össze magad, rázd meg magad és nyomás. Ez úgy hatott, mint egy varázsütés: a tempóm nem javult, sőt, de legalább innentől tudtam újra élvezni a futást, és nem érdekelt már, hogy nem érem utol az iramfutókat. Nagyjából kezdtem elengedni a vágyott idő célomat is. A szurkolók csodálatosak voltak: mindenhonnan jött a „Hajrá Suhanj”, és ennyi pacsit még életemben nem osztottam ki, mint most a szurkoló gyerekeknek 😊 A futók is őrült jófejek voltak: többen beöltözve futottak és az abszolút highligth egy 3 fős fiúcsapat volt, akik egy „Beach boys” feliratú bevásárló kocsit toltak, amiben egy felfújhatós cápa volt úszógumival, a fiúk Minionos pólót viseltek és karúszó volt rajtuk, a bevásárló kocsiból pedig végig jó zenét nyomattak 😊 Őrült jó hangulatban telt a verseny 😊 Én viszont továbbra is küzdöttem az elemekkel: a 17-19. kilométer körül nagyon belassultam, akkor már tényleg nagyon fáradt voltam. A 19. kilométernél már csupa sétáló és nem túl dinamikusan mozgó futó között találtam magam, úgyhogy megint össze kellett szednem magam. ☹ Mikor beértünk a Margitszigetre az már felüdülés volt, tudtam már nem sok van hátra. A végére még maradt minimális erőm gyorsítani is. 2:19:36 lett a vége. Nem 2:10-2:15 amit szerettem volna, de sebaj, nagyon jó élmény volt 😊

Egy pár tanulság a következő félmaratonra:

  1. A verseny előtti napon: Pihenés, pihenés és pihenés.
  2. A verseny előtt napon nem tüntetésre menni és ott 2-3 órát araszolni és állni.
  3. A verseny előtti napon: sok evés, sok ivás (szintén nem teljesen sikerült)
  4. A verseny előtt napon: jól aludni (abszolút nem sikerült)
  5. Úgy általában: az erősítő edzéseket ill. keresztedzéseket nem megspórolni. Ha nincs izom, nem csoda, hogy nem vagyok gyors.
  6. Úgy általában: többet enni és sokkal több szénhidrátot enni.

Köszönöm Gabi a felkészítést!! Köszönöm Gizionok a szurkolást! 😊 ❤

Reklámok

Vivicittá Félmaraton beszámoló – Ficzere Julianna

Posted on

Vivicittá PB-vel

Az idei év első versenye volt a Vivicittá félmaraton, amin végre el tudtam indulni. (Márciusban egy maratoni versenyt hiúsított meg az influenza).

November óta szintes terepen edzek -a korábbi sík helyett-, ami bevallom már furdalta az oldalam vajon mikor fog kiütközni az időeredményemen. Nos, hát itt a Vivicittán:-) A téli alapozás kicsit nehézkesen indult a maraton utáni céltalanság miatt. De januártól minden jó ütemben haladt.

A Vivicittá hetében már benne volt a bugi a lábamban, megnéztem az útvonalvideót, pontosítottam a frissítést, kalkulálgattam a várható időmet . Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én azt vettem észre hogy fontos és kell az edzésmunka, de mindezt képes felülírni a lelkiállapot ahogy a verseny napján ébredek. Most egy nyugodt éjszaka után jó hangulatban ébredtem, ez adott némi okot a bizakodásra. A szükséges holmikat már este kikészítettem, így a szokásos reggeli rituálé után indultam is a Margit-szigetre. Útközben már láttam más futókat Vivicittá pólókban, ami megadta a kezdő izgalmat. Nyolc óra volt mire a szigetre értem, ruhacsere, utolsó falatok és már sétáltam is a rajtba. Az indulás előtt az izgatottságom miatt döbbenten láttam az órám kijelzőjén, ahogy a nyugalmi pulzusom az egekbe szökik. Na hogy fogom tartani az előírt PK határokat? Megsúgom, hogy nem sikerült, 5-10 leütéssel felette voltam. Erre biztos lesz egy két szava Gabinak:-) Az első kilométernél már ott volt Hanka lilában. Felnyújtott kezekkel futottam felé, ölelés, puszi és máris szárnyakat kaptam. A futás végig jó erőben ment (hála a Sportkontroll csapatának, akik segítettek a frissítés összeállításában), nem volt eléggé felszabadult, de ugye a PB-ben benne lehet, hogy komfortzónán kívülre kerül az ember. 15 km-ig nagyon jó lendületben mentem, tetszett is emiatt sokszor elmosolyogtam magam. Aztán beütött a meleg, és egyre nagyobb erőkifejtésre volt szükség az eddigi tempót tartani. Itt kezdtem lassulni, és világossá vált, hogy a titkon áhított két óra vagy az alatti idő már nem hozható be. Ezt elengedve már csak arra figyeltem, hogy mindent kipréseljek magamból. Így hajráztam még egyet az utolsó kilométereken. PB lett 2:04:36-os idővel, aminek nagyon örülök.

Ez a verseny most kellő lendületet adott a továbbiakhoz.

cof

Április 14-15. hétvégi eredmények

Posted on Updated on

Spartan Race

Karlovitz-Thurnherr Zsófia

Zsigri Zoltán

 

Mátrabérc Teljesítménytúra

László Zoltán

Vivicittá félmaraton

Andor Csilla, 1. fm, 2:19:36

Polgár Dávid, 2:10:37

Ficzere Julianna, 2:04:36, PB

Zsigri Zoltán, 1:56:09

Vivicittá 10 km: 

Gergelyné Verebes Regina, 56:36, PB


Csapatunk Ironladyje is bevetette magát a habokba, és bár úszóként más egyesületben edz, attól még nagyon-nagyon büszkék vagyunk rá! Íme Cseke Betti érmei, öt számból öt dobogó: 1 arany, 2 ezüst, 2 bronz.

Bernadett Cseke fényképe.

 

Túl a terven – Vivicittá 2017

Posted on

Süketek párbeszéde volt. Én nem akartam ezt az egészet. Mikor újra leigazoltam a klubba, világosan megírtam Gabinak, hogy egy cél van idén, egy takaros 3:xx-es maraton ősszel. Minden más csak unaloműző hetyegés, éljenek a hülyék, ne legyen semmi. Nekem már úgyis mindegy, hova szaladjak.

Gabi leokézta és kihirdette, hogy most végre belekezdünk a melóba 2015-ös, első közös szezonunk – így fogalmazott – óvatoskodása után. Eszembe jutott az a nyár, az az óvatos 300 km augusztusban, és kíváncsian vártam a fejleményeket. Aztán azt is mondta, hogy a gyorsulás ugyan nehéz ügy, de az állóképességet „a végtelenségig lehet fokozni”. A végtelenség ígérete nagyon tetszett, ez kell nekem. Maratonra fel. Toltam az edzéseket, ahogy a csövön kifért. Néha váratlanul jól, magamat is egészen meglepve, néha rettentő törődötten, magamat is, dettó. Jóhiszemű, bamba emberként nem is tűnt fel semmi gyanús, amíg Gabi egyszer csak elő nem jött a Vivicittás PB-vel. Udvariasan figyelmeztettem, hogy nem erről volt szó, aztán még egyszer megint, figyelj, Gabi, talán majd máskor, most a maratonra hajtok, amúgy lassú és unalmas szeretnék maradni. Mintha a falnak. Meg se hallotta. Kénytelen voltam átütni a fejemben a kódot, jó, menjünk neki, hátha. Nekem már úgyis mindegy, haljunk meg állva. 1:43:55 a félmaraton egyéni csúcsom, egy acélos, jó beosztású futással, másfél évvel ezelőttről. Ahhoz képest egyáltalán nem éreztem erősebbnek magam; sőt. Úgy gondoltam, ha minden összejön, talán szűken, de beférek 1:44 alá. Aztán március legvégén háromhetes edzésterv érkezett, benne mintegy mellesleg a kiírás, többször elolvastam, hogy jól látom-e; a cél 1:42:00. Ehegynegyvekehettő-ö-ő-ö-ő…?! Az anyja második Jóska.

Úgy tűnik, ez a Vivicittá annyira, de annyira 2014 lett, már ha a Gizionos trendeket nézzük. Mindenki szupermaratonozik, körbefutja, ultrázik, terepel. Én dacolok ezzel a divattal, a rockandroll és a félmaraton sohase’ hal meg, remélem. Azért szerveztünk futacég csapit, meg szerencsére Erna és Hanka eljött, szóval nem voltam egyedül. Mellesleg én magam aztán végül majdnem lemaradtam az egészről. Csütörtök este ugyanis bedurrant az egyik fogam, pénteken pedig óráról órára, szigorúan monoton nőtt a fájás. A versenyközpontban, a rajtcsomag átvétele közben tudtam elérni fogorvosomat, aki adott is sürgősségi időpontot. Hétfőre. Előbb nem megy. Hívtam egy másikat – nem dolgozik. Akkor hétfő. Sajnos, kedves Gabi, a harmadik kilométernél elengedtem a PB-t, a hatodiknál a futást is, fogfájósan nem megy, valami ilyesmit írok majd, vagy kedves Gabi, Cataflammal kitömve bele se vágtam, ez se rossz, avagy kedves Gabi, hát elmaradt a csúcstámadás, az egész hétvégén feküdtem és nyöszörögtem kétperces fájások hullámhegyein és -völgyein hengergőzve. Vajon melyik lesz. Mondtam délután Ernának, mi van, ő meg közölte, hülye vagyok, ha nem keresek gyorsan egy dokit. Na jó, de most minek, nyifnyaf így meg nyafnyif úgy, honnan akasszak le megbízható embert, ugyebár; és ezt sok körben – de ő kitartott, hogy ez mind nagyon érdekes dolog, de akkor is nettó ökörség, ha nem próbálom meg. Végül kaptam jó tippet, és kikötöttem Érden egy csilivili rendelőben, egy aggasztóan fiatal doktornál. Nem tett boldoggá, hogy az asszisztenssel együtt következetesen tetszikeltek; most ki tetszik tölteni ezt a papírt, aztán ide tetszik tenni az állát a röntgen elé, most így tetszik maradni, amíg vissza nem jövök, kb. ilyen stílusban; a hernyótalpas nénikéteket, jó, hogy nem teszitek hozzá: tata; még jövőre meg azután is S2 kategóriában futok, mi ez az egész?! Szerencsére a srác a gyökérkezelés Korányi Balázsának bizonyult, gyorsan, lendületesen megcsináltuk az első kört, príma pozíció, semmi se fájt, jó nagyot csengettem, pun intended, és következik majd a második kör, de előtte jöhet az én kis futásocskám is, hála égnek, azaz megint Ernának volt esze.

Rágódtam ezen a 1:42:00-n. Mégis miből, hogyan? Egyrészt. Maradjunk annyiban, hogy nem fogom tudni megcsinálni. Nyilván. És különben is nem is kell mindent szó szerint venni. A lényeg, hogy a kiírást jóindulatú iránymutatásnak tekintjük, amit szükségképpen leképezünk a magunk módja szerint, megoldjuk kicsit okosba’, okosabba, okoskába. Ha egy másodperccel megjavítom a PB-met, már senki sem szólhat egy szót se. Tessék, milyen nagy szám, Szergej Bubka megint egy centivel nagyobbat ugrott, vagy legalábbis Ló Szerafin legyőzte önmagát, legyen ez a terv. Másrészt. Madzagos fülhallgatóm megszakadt, aztán futottam, míg el nem romlott, bluetoothszal, de ácsi, riadó, hogy is írják ezt, de tényleg? Esetleg bluetoothal? Bluetooth-szal? Kicsit blútúszos a hangulatom máma, erre tessék gombot varrni, tisztelt osztályközi bizottság, hol az a szabályzat? Na most taxatív a napnál világosabb, hogy Balzackal, pechhel, Bachhal, Greenwichcsel, Steinbeckkel, Wellsszel (a 11. kiadásban Wells helyett még Engelsszel), hertzcel, fixszel, fixszé, ortodoxszá (jó, hogy nem unortodoxszá), Félixszel, (birodalmak kelnek, hullnak, s percenként összedőlnek ujra, a 11. kiadásban a felsorolás nem mással zárult még, mint Marxszal), és ennyi, tökéletlen világban élünk, nem tudom. Mindegy, de ettől még nincs fülesem, így mindig füles nélkül futok, és mióta pont félévente ledobja az elemet a Suunto Core, és lusta vagyok a Bécsi útra menni elemcserére, azóta órám sincs; a pulzuspántot meg egyszer felvettem füvet nyírni, ötször meg edzéshez, azóta a polcon alszik; így mindösszesen süketen és vakon tájékozódom térben, de főleg időben, ergo sebességben is. Ezért nem volt világos, hogy a manóba fogom kontrollálni, hogy el se fussak, le se maradjak. Fortélyos tervet szőttem, azaz messzire beállok a 1:45-ös iramfutó mögé, aki így jóval előttem indul majd, én meg a hosszú egyenesekben szemmel tartom, fokozatosan megközelítem, és a végén lehajrázom. Meg a zsigeri megérzésekre hagyatkozom, Anselm Grün azt mondja, azok jók szoktak lenni, azokra kell hallgatni.

Ilyenkor, április közepén már egész Moszkva virágzik, meleg van, és minden aranylik a naptól. Egy, tényleg csak egyetlen ilyen mondatot szeretnék leírni magamtól, egyszer, majd valamikor. Fincsi. Hankával, Ernával úgy készülődtünk, mintha minden héten együtt edzenénk, ők persze piknikfutásra jöttek, de rajtam azért kicsit jobban szorult a gatya. Meg az új tapipóló, amit direkt erre a szezonra szereztem be. Kedélyes egykedvűséggel nyihelődtünk a szelfi-pisi-Spartathlon háromszögben egészen a rajtig. Hanka rendes volt, folyamatosan biztatott, hogy ha egyszer Gabi azt mondta, akkor meglesz minden. Úgy fuss, mintha nem lenne holnap, ez volt az utolsó jó tanácsa, aztán beálltunk a rajtba, ők hátra, én előrébb. Az iramfutó zászló mögé tíz méterre. És ott le volt a zóna zárva, nem tudtam hátrébb menni. Így nem jó, a nyakukon vagyok, új terv kell. Legyen akkor az, hogy velük megyek okosan, nyugisan a pesti rakpartra kanyarodásig, eközben szépen bemelegszem, semmi kapkodás, szertelenség, minden ahogy a nagykönyvben meg van írva; és ott finom ritmusváltást eszközlök és fokozatosan elhagyom őket. Pazar. Jó lesz.

Nem lett jó. Elrajtoltunk és az első kilométer után úgy éreztem, hogy ez a tempó nekem lassú. Tényleg? Nagyon úgy tűnik. Biztos vagy benne, kisfiam? – kérdezte az eszem. Hidd el, Apu, tudom, mit csinálok, biztos – válaszolták az ösztöneim. Rövid lelki tusa után az Operánál kiraktam az indexet, visszahármas, kikerültem őket, egy életem, egy halálom, most segíts meg, Gabi, te akartad. Fogalmam sem volt, mennyivel megyek, igyekeztem lendületes maradni, légzés, mint a metronóm, markáns kifújásokkal, ahogy Konka doktor tanította.

Így kanalaztam szépen a pályát, jó étvággyal, és egyelőre fel sem merült, hogy ő kanalazzon engem. Jött a Lánchíd, Várkert, Attila út, Alagút, a budai rakpart. Lekanyarodva visszanéztem, az iramfutók előtt jártam kb. 100-150 méterrel. És ekkor sikerült príma nyulakat szereznem. Utolértem két fazont, az egyik tömzsi, kopasz hatvanas, a másik korombéli, nyurga, borostás, loncsos figura. Együtt voltak, néha valami északi nyelven vakkantottak egymásnak. Mintha vonóhorog lett volna a seggükön, abba bekötöttem és húzattam magam. Már az ujjatlan trikójukon is látszott, hogy rutinos csókák, én még ilyet sose mertem felvenni, de ezek tudják, mit csinálnak, nem hebrencskedik el, és korukat tekintve az is feltehető volt, hogy lerázni sem fognak. Hosszú távú, komoly kapcsolatra próbáltam berendezkedni velük. Még nevük is lett, a nyurgát elneveztem Jonasnak, a tömzsit Gunnarnak. Boldogan szuszogtam a nyakukba, egy álom volt az egész, amit az sem árnyékolt be túlzottan, amikor Gunnar a Lágymányosi híd tövében az orrát hanyagul rám fútta. Az a jó a futásban, hogy mindig újabb és újabb élményekkel ajándékoz meg. Az első 10 kilométer, aztán az első 21. A céges futások. Egy margitszigeti kör Bernát atyával. Megannyi elolvadás. Vagy mint amikor Mária korszakos ravennai riportjában meghivatkozta egy korábbi beszámolómat. Eksztázis. És latiatuc feleym, sosincs vége, a Dunaparton, gyönyörű napsütésben finom takonypermettel beterítődni – mindeddig ez sem adatott meg nekem. A 10-es fordítónál tovább nőtt az előnyöm az iramfiúkkal szemben. Gunnarék meg húztak, mint a traktor, bár 12 után kezdtem fáradni, és a Corvinus körül már egyre nehezebben tartottam velük a tempót. A pesti rakparti szakasz közepéig kapaszkodtam, aztán taktikusan meghunyászkodtam és elengedtem őket (vö: nem fognak lerázni).

Mindezzel együtt meglepően jól tartottam a lendületes futást. A lendületest nagy nyomatékkal kell érteni, levegős, hosszú léptekkel, hashkimetto, Dennis Kipruto barátom, ne röhögj az 55 kilóddal, semmi csoszogás, belassulás, fejben kipurcanás. Számoltam, mennyi van vissza, még 7, 6, 5 km, elvileg sima ügy, de azért jó, hogy az MTA-nál visszafordultunk, mert az észak-pesti rakpart az én futásaim nagy temetője, Mohács. Ha forduló, akkor tempócsekk, no lám, az előny még mindig nőttön-nő, ez nagyon állat, 250-300 m legalább, és már majdnem célegyenesben vagyok, gondoltam magamban. Erre pedig erősen kellett gondolni, mert tényleg fogyott a kraft. A József Attila uccán karcsú szél hajlott pofámba hűsen, jó kis ellenszél volt, megfogott szépen, nyomjad, majom, meg ne állj. A teljes tudatbeszűkülés kapujában szerencsére eszembe jutott, hogy van még egy gélem, amit nagy nehezen előcibáltam, és bár koncentráltam, hogy elkerüljem, de kis híján megint megcsináltam az aranylövést. Ami nyilvánvalóan hazavágott volna.

Kicsit olyan vagyok, mint a Columbo. Mindig lehet tudni előre, mi lesz. Most jön például a kötelező félrenyelős rész. Mintha direkt csinálnám, pedig nem. Három hete a Margit hídon kísérleteztem egy új gél inkorporációs technikával. Van az, hogy az ember feltépi, átharap a nyílással átellenes végére, és kihúzza a tasakot, a meztelen csiga meg a fog szorításában aránylag jó kihozatallal a szájában marad. De nem tökéletes a megoldás, ráadásul a tasak széle párszor megvágta a számat. Ezért kimódoltam a „retro fogkrémtubus trükköt”. Azaz feltéped és elkezded a túlsó végéről szorosan felcsavarni a tasakot. Viszont, ha a feltépést elrontod, nem keletkezik igazi luk, az anyagban túlfeszültség ébred, és a cucc hajlamos kilőni. Jó esetben minden nyami. Rossz esetben félremegy az egész. Nekem természetesen a második jött össze. Köhintettem, és egy darabig nem is tudtam, mi nem stimmel. Nos, az nem stimmelt, hogy nem kaptam levegőt. Hát vegyünk, lássuk csak. Höűűűűűűíííííööűű – hosszan és nem is túl halkan. De levegő nem jött. Ez eléggé megfogott. Megalázónak éreztem volna négykézláb fuldokolni, ezért inkább a híd korlátjára omoltam, szorult helyzetemhez képest a lehető legtermészetesebb pózban, mintha csak elgondolkoznék éppen, a messzi észak felé meredve. Híííöööüüöűűűűüü – próbálkoztam újra lélegezni; egyelőre hasztalan. A turisták aggodalmas arccal húzódtak félre. Elég sokan voltak a hídon, ősz, gyermek, ifju, hajadon. Lehet továbbmenni, szevasztok. Viszont nagyon kellene már egy kis levegő. Hrhrrhűűűűűűűűű-ü-ü-üü. Szerintem a hódokat hívja – találgatott a hátam mögött valaki. Ekkorra már bőven patakzott a könnyem, ilyen nincs, szelfizni kellene, gondoltam, mielőtt meghalok; de féltem, hogy a Dunába ejtem a telót, így erről letettem, és aztán csak rohadt lassan oldottak ki a szelepek és jött egy kupicányi levegő először, meg még egy. Vagy két hosszú percig haldokoltam, otthon senki ne próbálja meg. Na, ez volt az aranylövés, az ilyenek engem mindig megtalálnak.

Vasárnap a Bajcsyn szerencsére csak kapufáig jutottam, és megúsztam lassítás nélkül, kis harákolással. Tudományosan megalapozott légzésem ettől függetlenül eddigre eléggé szétesett, és közönséges, állatias lihegéssé fajult. Ezt még nem tudom, mikor és miért következik be. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy elhiggyem, tényleg nincs sok már hátra, és a lábam képes a hátralévő feladat elvégzésére, egyik a másik után, haladjunk, jól rúgd el magad, ez az. Korrekt tempóban mentem a Nyugati felüljárón felfelé, noha elefánt lépésekkel, mintha friss betonban tapodnék, aztán a túloldalon lefelé még gyorsítottam is , és egyre csak reménykedtem, hogy a PB meglesz. Bírd még és várj, nemsokára pihensz te is. Sikerült elkerülni, hogy az utolsó 3 kilométeren minden arra járó leelőzzön, és bár a tizenkilencedikben, mint utólag kiderült, 5 perc fölé csúsztam, hatott a gél vagy jó volt a felkészülés, mert a holtpontból kimászva innen igen jól vissza tudtam pörögni.

Nagyon értékeltem, hogy a Hősök tere után már nem volt bazi hosszú egyenes, és főleg lélekölő kanyargás a ligetben, és a teret elhagyva a rajtvonal feletti órán olyan fiatal volt még a bruttó idő hogy. Nicsak. Azta. Figyumán. Ha innen másfél perc alatt beérek, akkor. Amibe nem mertem azért teljesen beleélni magam, mindazonáltal piszokul fellelkesültem, és életemben először képes voltam rendes repülő hajrát is kivágni az utolsó 1-200 méteren, és bumm.

Az 1:41:35 az 2:20-al jobb, mint az eddigi PB. 2,2%-os javulás. 25 másodperccel megvertem a Gabi által kitűzött célidőt is. Brutális. Hibátlan. Tényleg nem gondoltam volna, csak Gabi gondolta, és örülök, hogy neki volt igaza, és persze mindenki, Erna, Hanka, Mária, többiek; nagyon kösz. Ja, Gabi, azt hiszem, valamikor be kellene néznem 1:40 alá. Mikor jó neked?

OutsideRB

2016 évzárás – 2017 évnyitás/5

Posted on Updated on

Honi Kati (‘OniK)

szarado-futoscuccokHálás vagyok. Mert a rengeteg megterhelő dolog ellenére rengeteget kaptam idén is az élettől és a Gizionoktól.
1000 km-t futottam – tavaly 233 kilit (igaz, hogy áprilisban kezdtem csak futni).
Lefutottam életem első versenyét, 10K Vivicittá városNéZőt  🙂 és lefutottam a félmaratont is.
Már úgy tervezek utazást, hogy lehessen futni és nem merem kiszámolni, hogy mennyit költöttem a futással kapcsolatos dolgokra.

 

Ezeket kaptam tőletek:
– gyógytornavideót perceken belül, mikor fájt a lábam
– hosszú futások alatt életbölcsességeket és lelkizést
– pzs nélküli orrfújást (oké, ez még nem megy…)
– UB-fertőzést
– szánhúzókutyát
– derült égből kedves érdeklődő üzenetet pontosan akkor, amikor a legnagyobb szarban voltam
– nyulat
– trail-futás kedvet
– éjszakai ölelést tábor alatt  🙂

Viszlát 2016 – helló 2017!

kati

Hétvégén hasítunk!

Posted on Updated on

Hétvégi versenyzők
mbtrail_szintMátrabérc
– Koren Miklós
– Kerékgyártó Péter
Muzsla
– Kiszely Éva
– Demeter Balázs
– László Valéria

 

Szt Márton Maraton, Pannonhalma, 11,2 km
– László Zoltán
Frankfurt, 15 km
– Hupka Erika
Vivicittá 10 kmvivi érem
elsőbálos futóversenyzők:-)
– Ötvös Diána
– Honi Katalin
– Koncz Tamás
>>> nektek dupla hajrá!
gyakorlottabbak
– Palyik Andrea
– Fenyvesi Tímea
– Sáringe Zoltán
– Tamási Krisztián
Vivicittá félmaraton
– Makra Vivien
– Mocsáry Gabriella
– Erény Tamás
– Petneházi Ildikó
– Ficzere Julianna
– Sári Erna
– Kulcsár Judit
– Farkas László Lupus, 2 órás iramfutó

Hajrá!

Kapus a futópályán

Posted on Updated on

Réffy Balázs Vivicittá beszámolója

img-048096bc

Azt gondolnánk, ahol kapus van, ott csapat is van; ha csapat van, akkor csapatjátéknak is kell lenni. Játék, összetartás, habostorta, móka. Aztán kiderül, hogy fityfenét. Kapsz egy gólt, és rögtön hátat fordítanak neked. Gondolatban vagy valóságosan kiköpnek, és indulnak középkezdéshez. Így megy.

Azt is gondolnánk, hogy futni meg kifejezetten magányos biznisz. Aztán kiderül, hogy távolról sem. Azon kapod magad, hogy basszuszkulcs, mi ez, lázas lettem, rám jött a szívdobogás, elkaptam valamit, pedig utálok futni, mindig is utáltam (lazán kapcsolódik: miért lettem kapus), de nézzenek oda, hirtelen futok én is, meg fut ő is a másik szobából, aztán egyre többet és egyre többen, és mindig erről beszélünk, nézzük, mit és mennyit futott a haver, aztán benevezel egy versenyre, és veled együtt (mondom együtt), ott szuszog, liheg, hörög tízezer másik arc. Jópofa. Mind egy irányba néz, és kb. mind ugyanazt akarja. Mint egy csapat.

Én bő egy éve futok. Nyögvenyelős 6 km-ek után nagy ünnep volt az első 10-es, meg az első 21 csak úgy. Aztán tavaly a Wizzair-félmaraton, amitől úgy megszédültem, hogy hirtelen ötlettel még a Spar-maratonra is beneveztem. Erről lepattantam, de legalább maradt izgalom bőven idénre is.

Tovább a Kapusblogra