Ultrabalaton

Ultrabalaton – Halász Laci beszámoló

Posted on Updated on

Rendhagyó beszámoló – Laci beszámolója az én közbeszúrásaimmal:-)

L: Huh, ezt megcsináltuk!
G: Meg!

L: Nagyon vártam már ezt a napot.Tudtam, hogy a kilométerek a lábaimban vannak és a fejem is rengeteget fejlődött egy év alatt. Kellő izgalommal álltam oda a rajthoz. Addig amíg Ati (a biciklis kísérő) nem ért utol, folyamatosan néztem az órámat, hogy ne toljam túl a tempót. Utána pedig mindig rám szólt, ha gyors a tempó.
G: Khm, egy apró közbevetés: Túltoltad, kegyetlenül. A megbeszélt tempó helyett 20-30 mp-cel gyorsabban mentél kilinként.

L: 70 körül jött az első probléma. Először a vádlim majd a combom kezdet iszonyatosan görcsölni. Nagyon megijedtem.
G: Még jó, hogy csak akkor és volt idő visszahozni…

L: A két biotech-es magna shot elég rendesen felborította a bunkert:-) Fonyódnál a toi toi wc jó, hogy ott volt:-) Ha 100 körül nem vagy ott, akkor a következő találkozó pontnál tuti beültem volna a kocsiba. Nagyon kellett a biztatásod.
G: Itt most arra gondolsz, amikor azt kiabáltam a toitoi előtt, ha nem jössz ki azonnal, rádborítom a bódét? 🙂

L: Amilyen rossz állapotban voltam nem tudtam elképzelni, hogy én ezt meg tudom csinálni. Hisz még a felénél sem jártunk. Fonyód után valahogy sikerült összeszedni magam.
G: Klasszik. A leghosszabb lóf.sznak is vége van egyszer, a legmélyebb pontról is vissza lehet jönni.

L: Nagyon sokáig nem történt semmi különös. Jó érzés volt, hogy visszajöttem a versenybe. Viszont a tempóm nagyon belassult. Igaz, folyamatos mozgásban voltam. Hajnali 4 körül már nagyon bólogattam.1 másodperc alatt eltudtam volna aludni.
G: Szerencsére nem:-)

L: 180 körül elkezdett fájni a forgóm. a fájdalommal egyszerűen nem tudtam futni. Innentől gyors gyaloglásra váltottam. Sajnos egy idő után sima gyaloglás lett belőle. Azzal vigasztaltam magam, hogy a 28 órás idő meglehet.
G: És így lett az FélKaromatOdaadnámÉrte (amiatt elfutottad az elejét) tervből szép fokozatosan C terv.

L: Viszont ami borzasztóan zavart az az, hogy egyszerűen nem haladtam így. Annyira szerettem volna futni, haladni, de sajnos már nem tudtam. Ezt úgy nehéz volt megemészteni. 212-nél megelőzött a Helló Balaton Trail 3. helyezettje. Na mondom, nehogy már megverjen:-) Valahogy összekapartam magam és előhúztam a kalapból 6 perc feletti tempót és sikerült megfognom őt is, meg még egy srácot.
G: Volt ott még tartalék. Mindig van.

L: Nagyon jó érzés volt befutni! Beérett a közös munkánk gyümölcse! Ott a célban eltört a mécses. Utána nem győztem hálálkodni a kis csapatomnak.
G: Az ultrafutás csak első ránézésre tűnik egyéni, magányos sportnak. Valójában csapatmunka.

L: Az 5:10, 5:20-as kezdés lehet, hogy sok volt.
G: Lehet???????

L: Az utóbbi időben egy kicsit hanyagoltam a tornát és az erősítést.
G: Erős core izomzat nélkül nincs jó ultra.

L: Összességében nagyon jó volt átélni ezt az egészet. Most már úgy gondolom, hogy szeretnék visszamenni egy jobb időért. Nagyon köszönöm neked ezt az elmúlt egy évet! Rengeteget fejlődtem mióta együtt dolgozunk! Köszönök mindent, szia:-)
G: 2022. május, ott leszünk, és megyünk a 26 óráért. És külön köszönet Kurucz Attilának és Takács Timinek a supportért! ❤

Ultrabalaton – Evetovics Milán beszámoló

Posted on

Az év elején, amikor futásilag éppen hullámvölgyben voltam, nem tudtam elképzelni, hogy lennék képes idén lefutni ezt a távot. Aztán a szerencse mellém állt, és átrakták az időpontot májusról októberre, így maradt idő visszaépíteni magam. Ez aztán szépen lassan a nyár folyamán meg is történt. Lépésről-lépésre. De hát végül is erről szól az ultrafutás, hogy mindig csak a következő lépés, a következő edzés legyen meg, csak arra koncentráljunk és hozzuk ki belőle a legtöbbet, és előbb-utóbb ott leszünk a célban.

Augusztus elején már nagyon kellettek a hosszú futásos versenyek, mert hiába az edzéseken a jó teljesítmény, a versenyszituációt is szokni kell.  Rutint kell szerezni az éles helyzetekben, és nekem ez a rutin igen csak megkopott az utóbbi időkben, hiszen versenyeken nem voltam már jó ideje.

A Suhanj6 előtt még egy garast se tettem volna a beérésemre az UB-n, de ott valami elindult, és napról-napra éreztem, hogy közelebb vagyok fejben és testben a balatonfüredi célhoz. A Szőlőskör már megerősített abban is, hogy tudjam kezelni a nehéz szituációkat, azokat a helyzeteket amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy elterveztem. Onnantól már szinte elrepültek a hetek az UB rajtjáig, közben pedig úgy alakult, hogy te (Gabi aka @gizionfőnéni) és Zsóka fogtok idén frissíteni. Ez fejben egy újabb löketet adott, hogy ki kell hoznom magamból a maximumot, hisz az edzőm lesz az egyik segítőm. Közben pedig igyekeztem nem túl gondolni a versenyt, amit neked is mondtam előtte: ez is csak a következő lépés azon a bizonyos úton…

Előző este próbáltam korán lefeküdni, és sokat aludni, de a fejem nem akart engedelmeskedni, és nem tudtam ellazulni. Így 5 – 5 1/2 óra alvással álltam oda a rajthoz. A terv az volt, hogy ameddig csak lehet 130-as pulzus alatt maradjak, hogy minél több maradjon éjszakára. Tudtam, hogy az éjszakán sok múlik, addig kell minél több energiát megspórolni magam “elől”, hogy testben is, és fejben is minél több forint maradjon. Viszonylag hamar sikerült a verseny flow-ját elkapni, így hamar azon kaptam magamat, hogy a szép tájat és relatív egyenletes tempót, ami mindig igazodott a “terephez”, az előre megbeszélt időközönként megszakítjuk egy fríssítéssel és már megyek is tovább.

Az első 75 kili csak úgy elshuhant (fejben). Ott éreztem először, hogy valami nem az igazi, így Keszthely előtt kértem az SMR henger és bekenetem/befújtam a lábaimat .Keszthelyig így is nagyon lassan értem el onnan. Ott csúsztam ki a 6:00 perc/km tempóból. Próbáltam enni és minél kevesebb erőt elpocsékolni, és minél hamarabb visszaállni egy haladós tempóra. Az sokat segített (végig), hogy éreztem és tudtam, hogy sokkal erősebb és gyorsabb vagyok az eddigi teljesítéseimnél. Lassan jött a 100 kilométer, és egy kicsit elkezdtem gyorsabban tempózni, hogy összejöjjön egy szép PB. Ez meg is lett 10 percet javítottam az eddigi időmön. Amint ez megvolt visszább is vettem, mert tudtam hogy jön az éjszaka, ami nagyon nehéz lesz. A 12 órás eredményem így is a második legjobbam lett és bőven a legjobb a teljesített UB-imhez képest is. Ez is sok erőt adott az előttem álló éjszaka leküzdésében. Szépen átjutottam Balatonmáriafürdőn is még világosban, az egyik nagy mumusomon. Bár fejben kezdtem dekoncentrált lenni, éreztem, hogy megindultam lefelé, a félhomály is nagyon nyomasztott, szerettem volna, ha mihamarabb már sötét lenne. DE: tudtam magamról, hogy negatív spirálban vagyok, és tudtam jól mit kell tenni, hogy kihúzzam magamat. Kértem tőletek meleg levest, amit a következő találkozásunknál már hoztatok is. Megittam az egészet és éreztem, ahogy a sós meleg leves felmelegít belülről és közben energiát is ad. Utána beszéltem 5 percet Hankával, ami még jobban hozzásegített, hogy kijöjjek a negatív spirálból fejben. Fejben kijöttem, de testben meg voltam rogyva. Még szerencse, hogy eddig spóroltam az erőmmel..Most csak annyi a dolgom, hogy taposnom kell, és amikor visszajön az erőm, megint el kell kezdeni futnom. A tempós sétával együtt is elkezdett hűlni az idő, és nemsokára már a sétám sem volt tempós. Így Balatonlellén újabb nagygenerált kellett csinálni. Levenni a vizes ruhát, és felvenni a száraz, és meleg hosszú ruhát + újra bekenni és befújni a lábamat. A Redbull segített felpörögni egy kicsit, a meleg ruha pedig segített, hogy megint a futásra tudjak fókuszálni. Végre újra futótempóban haladtam, és igyekeztem nem elkövetni azt a múltbéli hibámat, hogy mindent beleadok. Igyekeztem minél többet kihozni a futásomból. Magam is meglepődtem milyen hamar Zamárdiba értem.

Zamárdi után azonban az éjszaka és a fáradtság megint kezdett maga alá gyűrni. Nagyon meglepődtem, és megörültem, hogy milyen gyorsan elértem a Sió-csatornát. Akkor még nem sejtettem, hogy most jön csak a neheze. A sétatempóm nagyon belassult, és se előttem, se mögöttem nem igazán volt bárki, akihez igazodhattam volna, de nagy nehezen elérkeztem Siófok-Kelethez, ahol próbáltam minél több kaját magamba tolni, és emlékszem mondtad, hogy próbáljak tempósan haladni, nehogy átfázzak/lemerevedjek… Ez nem jött össze Sóstóig tartó 10 kilit 2 óra 8 perc alatt sikerült abszolválnom.  Eddigre már igencsak hideg is volt, a ruhám is át volt izzadva, és az gyönyörűen rám hűlt. Közben az álmosság is brutálisan kezdett rajtam felülkerekedni. Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy az utolsó pillanatban sikerült találkoznunk. Felvettem az utolsó váltás száraz hosszú, és legmelegebb ruháimat (direkt ezekre a hajnali órákra tartogattam). Megittam az utolsó Red Bullt, és még tőletek is kaptam valami sütit. Átmelegedve és a cukorsokktól megrészegülve neki indultam a balatonvilágosi löszfalnak.

Hát a hideg és az tény, hogy továbbra sem sikerült nagyon futnom, hamar kijónazított, és a löszfal mászásakor már arra kellett figyenem, hogy az újra felülkerekedő brutális álmosságtól, nehogy beszédüljek az árokba. Nagyon lent voltam fizikailag és mentálisan is, és bár valószínűleg akkor nem voltam túl meggyőző – amikor telefonon hívtál, hogy merre vagyok, – de tudtam, hogy már csak kicsit kell kibírnom, és ha elkezd pirkadni, meg fogok tudni indulni.

Akarattyára érve 2 dolog is erőt öntött belém: megérkeztett Hanka a gyerekekkel szurkolni és közben előbújt a nap is. Akarattyára már futómozgásban érkeztem, és onnan tovább is tudtam menni, közeledett a 24 óra így újabb cél inspirált, hogy ne álljak le a futással. Ez sikerült is, és 24 órán is újabb PB-t mentem 4 kiloómétert javítva az ediggi csúcsomon. Innen megint kicsit visszább vettem a tempón, de továbbra is futottam. Már csak egy “feladatom” volt hátra: az utolsó 21 kili. Ezt 2019-ben nagyon elrontottam és végig sétáltam, mert annyira nem volt már fókuszom, hogy nem tudtam rávenni magamat, hogy fussak. Így az idei egyik célom ennek a szakasznak a normális megfutása volt. Almádiban levettem a meleg ruhát és felvettem egy száraz pólót. Ettem, hogy legyen energiám erre az utolsó szakaszra, és megindultam. Örömmel konstatáltam, hogy sikerült futnom, és ráadásul egész jó tempót. Nem szenvedtem, mint legutóbb, hanem haladtam. Közben az órám, ami addig rendesen mutatott mindent elvesztette a GPS jelet, így kicsit elvesztettem a tájékozódásomat, hogy hány kilométer van még hátra, és hogy azt milyen tempóval kellene megtennem, ha szeretném az utolsó általam kitűzött célt teljesíteni a 29 órán belüli beérkezést.

Szerencsére hamar beértem Csopakra és tudtam, hogy innen már be fogok érni 29 órán belül. Ledobtam a hátizsákomat, és már csak egy kulacsot vittem a kezembe. Peregtek a percek 28:03..28:07..28:12..28:17..megvan az utolsó frissítőpont ott leadtam a kulacsot nektek és még egy utolsót frissítettem. Innen már csak be kell kocogni 3,5 kili a célig. Én kis naív… Megszólal az edző: nagyon szeretném, ha megelőznéd azt a srácot, aki itt az előbb elfutott… nesze neked kiérdemelt kocogás… fuckyeah #gizionpower. Nem volt mit tenni, menni kellett. Szépen feltempóztam mögé, majd kilőttem, ahogy csak tudtam, a Tagore sétány elején, mert az mégis milyen már, hogy az utolsó 100 méteren nyomok le valaki egy 200 fölötti ultrán. Így még volt jó 2 kili, hogy elmenjek. Aztán a Tagore sétány végén azt vettem észre, hogy nem akarta annyiban hagyni ezt az előzést, – vagy csak ő is hamar be akart érni, – de végül is így elmondhatom, hogy futottam (érzésre) 4:30-környéki tempót. Finishelni tudni kell…

Lecsippantottatam a csipemet és realizálodott bennem, hogy bent vagyok: 28:35… Megtettem a következő lépést az úton. Ölelkezés és könnyek a célban. Most végre tényleg azt éreztem, hogy kihoztam a legtöbbet ebből a napból, de ehhez elengedhetelen volt az a maximális kiszolgálás, amit Zsókával nyújtottatok, mint segítők, amit még egyszer köszönök mindkettőtöknek, hogy rámáldoztátok ezt a 2 napot, és gondolkodtatok helyettem is, ha arra volt szükség.

Ultrabalaton, 4 fős csapat – Takács Gábor beszámoló

Posted on

Az idei UB több szempontból olyan volt, mint a déjá vu jelenet a Matrixban. Ugyanaz a négy fő, ugyanaz a bérelt kocsi és sofőr, (majdnem) ugyanazok a szakaszok, és nekem ugyanaz az 54 kilométeres éjszakai menet jutott (Bé földvár – Almádi). Részemről annyi változás volt, hogy a későbbi start miatt nem kellett pénteken leutazni és lent aludni, elég volt szombaton kényelmesen felébredni és lemotorozni a Balcsira. Hogy miért motorral… hát csak annyi, hogy másnap, az éjszakai futás után a motoron kevesebb az esélye hogy elalszom, mintha autóba ülnék. A cuccaimat mindenesetre okosabban kellett összeállítani, hogy beférjen a 47 literes dobozba minden. A pokróc és a párna is – tavaly kár hogy nem vittem őket.

Idén 11:45-kor startoltunk, és jellemző a rajtlázra, hogy 11:44-re értünk a starthoz, mintegy spontán. Andris rendben elindult, mi meg visszaballagtunk a kocsihoz, hogy pár kilométer múlva frissítsük. A nappali szakaszokról sok mindent most nem írok, lényeg hogy nagyjából a tervnek megfelelően zajlott minden. Szandra, aki 53km-t futott egyben, enyhe megfázással küzdött, de nem akarta emiatt elengedni a szakaszt. Abban maradtunk, ha nagyon nem bírná, elharmadoljuk a hátralévő távot és felváltva beugrunk helyette. De semmi gondja nem akadt, sőt, félmaratontól kezdte igazán jól érezni magát. Én még aludni is tudtam napközben valamennyit, összesen valamivel több mint másfél órát. Mire jött az éjjel 1:30, eléggé sikerült magamhoz térni, szóval jó érzéssel váltottam Tomit, akinek előttem szintén egy 53km-es szakasza volt.

ub54_2021_map.jpg

Idén jóval hűvösebb volt az idő, cserébe legalább nem esett az eső, részemről ez bejött így. A futásomat határozottan három szakaszra tudom bontani: kezdeti “megy ez, nem lesz semmi gond”, középső “k*va életbe, miért kellett megint ezt a f*szságot elvállalni”, és záró “akkor is odab*szom bzmg, olyan nincs hogy nem!”. Na akkor menjünk ezen végig sorjában – azért egy 54km-es futáson nem szoktam ekkorát szenvedni, de élvezkedni sem. 🙂

Az elején sok gondom nem volt. Álmos nem voltam különösebben, a Gabi által kért tempót és pulzust játszi könnyedséggel tudtam tartani. Még az első pár kilométeren utolértem egy párost, akik majdnem pont azt a tempót futották mint én. Megelőztem őket, majd ráléptem a cipőfűzőmre és kis híján pofára estem. Halk kurva anyja, megálltam megkötni, aztán utánuk eredtem megint. Majd megelőztem őket megint. Majd eloldozódott a cipőfűzőm megint. Eh… inkább megcsomóztam mindkettőt, majd picit rákapcsoltam és végleg lehagytam őket. Az órát a megállások alkalmával nem állítottam le, úgyhogy a tempó charton szépen kijön az amatőr bénázásom (7km környéke volt).

img_1844.jpeg

Jöttek-mentek a frissítő- és váltópontok, különösebb esemény nélkül. Nem voltam túlságosan beszédes kedvemben, máskor a 15. km környékén már tutira lepacsizom más futókkal: ismerkedünk, beszélgetünk kicsit, motiváljuk egymást aztán szevasz, ki-ki a saját tempójában halad tovább. Most valahogy nem volt hozzá hangulatom, inkább a gondolataimba merülve futottam. A tempót olyan 5:20 környékére lőttem be, nekem ez egy közepes-kényelmes sebesség. Épp ezért eléggé rosszul érintett, hogy a 16. kilométer kereken hat percesre sikeredett csupán. Basszus, gáz van, szó szerint. Sajnos nap közben az autóban valahogy nem adta ki a ritmus, nem sikerült jókor WC-re menni és elintézni a nagy dolgokat, és egyre jobban ki akart törni belőlem aminek ki kell. Ezzel egy darabig lehet ugyan együtt futni, de egy idő után nekem nagyon megnehezíti a futást, és sajnos ez most is így volt. A 18. kilométert még valahogy kiszenvedtem magamból 5:20 alatti tempóval, de a következő frissítőpontnál kénytelen voltam a legközelebbi toi-toi felé venni az irányt. Ezzel aztán rögtön sikerült egy 12 perces kilométert összehozni, pápá 5:20-as átlag. Sebaj, nem az időeredményért jöttünk, nincs tétje a dolognak. Inkább fussunk tovább. Szerencsére annyira helyretett a kényszerű kitérő, hogy 26km-ig ismét normális pulzussal, normális tempóval sikerült haladnom. Itt jött a balatonvilágosi emelkedő, amit – mert ugye az arcom naaagy – nem sétálva, hanem szépen felkocogva raktam meg. Szia alacsony pulzus, jó volt veled.

Ez a világosi szakasz amúgy az egyik – ha nem A – legszebb szakasz a Balatonon. Még így sötétben is, hiába nem látom a csodás panorámát, tudom hogy ott van, és megannyi emlék köt hozzá. 2019-ben itt volt a BSzM negyedik szakaszán a maratoni táv, és itt kezdtem érezni hogy be tudom fejezni azt a versenyt, mégpedig milyen jó idővel. Szóval igen jó hangulatban, nosztalgiázva értem a fennsíkra. Aztán itt jött még némi szintes hullámvasút, egy percre meg is álltam amikor Tomi visszaadta a feltöltött mellényem – még a világosi emelkedő előtt adtam neki oda félig üresen. Szóval itt visszaesett valamennyit a tempó. Aztán 30 km felett egyre jobban kezdtem érezni, hogy az előző kényszerű megállás alkalmával nem sikerült mindent kiadnom magamból. Ebből még egy klotyó lesz, hogy a fene vinné el. Halványan bekúszott az agyamba a tisza-tavi kálváriám a gyomrommal és a rengeteg wc-vel, de elhessegettem. Itt most nem emésztési problémáim voltak, egyszerűen sz*rnom kellett, erre nincs jobb kifejezés. A 34. kilométerig tudtam tartani magam, ott végem lett mint a botnak. Ráadásul a félmaratoni táv környékén egyre komolyabban kezdett fájni a vádlim és a combom. Kicsit indokolatlannak éreztem, és annál ijesztőbbnek. Az UTT-n ugyanez volt, de ott csak 60km felett vett elő ennyire. Na most 34-nél úgy éreztem, vége a dalnak, sem a combom nem bírja tovább, sem futni nem tudok a hasam miatt, szóval elkezdtem fontolgatni hogy hívom Tomit hogy váltsanak le. Elég komoly mélypont volt. Nem ez volt az első holtpont életemben, de ennyire hirtelen és ilyen mélyen nagyon ritkán kap el. Nem tudom hogy sikerült túljutnom rajta, igyekeztem pozitív gondolatokat felidézni, ismerősök, barátok arcát akik futónak tartanak és hisznek bennem. Igyekeztem kizárni az elmémből a combom fájdalmát, kevés sikerrel. A tempót valahogy, nagy nehezen sikerült 6 perces alatt tartani, de minden kilométer kínszenvedés volt. Aztán 40-nél jött a megváltás, a kenesei váltópont. Tomi itt várt rám, aggódva kérdezte minden rendben van-e, nyilván ő is látta a tempót hogy alaposan visszaesett. Finoman félre toltam, és nyílegyenesen a slozi felé vettem az irányt. Itt most kihagyok pár percet a történetből, szar ügy volt.

A kenesei kényszerpihenő után mintha kicseréltek volna. Na nem úgy. Kellett volna futni tovább, de már csak szánalmas kacsatáncra futotta. Láttam magam kívülről, ahogy az öltözékem alapján megtévesztésig hasonlítok egy Igazi Futóra, de a mozgásom után legfeljebb egy öreg, részeg, betépett pingvin lehetek csupán. Szánalmas, komolyan. Az órámra nézve hangosan felröhögtem: 7 perceseket mutatott. Na ne, Taki, ne hisztizz már, tulajdonképpen mi a franc bajod van? Fáj a combom. És? De nagyon fáj. NA ÉS? Kislány vagy? Miért nem futsz inkább baszki, mit rinyálsz? Próbáltam összeszorítani a fogam, valahogy kizárni a fájdalmat és gyorsítani. Nem sok reményt fűztem hozzá, úgyhogy magam is meglepődtem, de egy kilométeren belül eleinte hat perces, majd 5:50-es tempók kezdtek jönni. A 42. kilométer átlaga már ismét 5:22 lett, pont mint a 9. kilométer, amikor még semmi bajom sem volt. AKKOR MEG MIT SÍRSZ, KIS CSÍRA??? Ha fáj, hát szard le, futottál már ennél többet is, ennél rosszabb állapotban, nehogy már ez kifogás legyen hogy fáj!

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal szórakoztattam magam, inkább több mint kevesebb sikerrel. Tulajdonképpen a combfájdalmon kívül tényleg nem volt semmi problémám, arról pedig tudtam hogy ártani nem árthat, csak kínozni fog. Lényeg, hogy innen, a maratoni távtól mintha szárnyakat kaptam volna. A 45. kilométer 5:04 lett, aztán jött még 5:05 és 5:06-os is. Hát ez valami hihetetlen érzés volt, komolyan mondom annyira felspanolt, hogy fizikailag tompította a fájdalmat. Nem túlzok, tényleg érezhetően kevésbé fájt a combom, ahogy száguldottam. A 49. kilométertől emelkedni kezdett a terep, egészen az 51. kilométerig. De a tempót nem engedtem el, egyszerűen jól esett gyors lenni. Persze csodák nincsenek, az erőltetett menet azért szép lassan éreztetni kezdte a hatását. Meg akartam nyomni a legvégét, le akartam menni 5 perces alá az utolsó két kilométeren, de egy pillantás a pulzusomra (és felidézve Gabi szavait: “de tényleg ne told túl”) meggyőzött róla hogy most nincs itt a hajrá ideje. Így is 5:20 körüli tempóval fejeztem be, vagyis összességében egyáltalán nem lassultam be az elejéhez képest.

A frissítés még megér egy bekezdést: összesen hat gélt és sima vizet vittem magammal. A folyadékra most nagyon odafigyeltem, ennek köszönhetően legalább hatszor kellett megállni pisilni. Cserébe ez volt az első maraton feletti távom, amelyen nem dehidratálódtam. A zseléket kicsit eltoltan kezdtem fogyasztani: az elsőt valahol 12km körül toltam be, aztán 20, 30, 39, 45 és 50km-nél. Volt egy koffeines köztük, ezt hagytam utoljára. Azt kell hogy mondjam, ez a stratégia parádésan jól sikerült, a gyomrom jól viselte, mindig akkor jött az extra erő, amikor épp szükségem volt rá. Sótablettát végül nem vittem magammal, de ennek nem stratégiai okai voltak – momentán elfelejtettem elrakni őket. Szerencsére az éjjeli időpont miatt nem is volt rájuk akkora szükség.

Mindig kritikus kérdés nálam a vízhólyag, illetve az UTT óta a szép lila lábujjkörmeim. Most kipróbáltam egy új dolgot, mégpedig az ötujjas zoknit és a különálló kompressziós szárat. Azaz kisebb távokon már kísérletezem vele egy ideje, de hosszú futáson most először vettem fel. Nos, úgy néz ki, 100%-osan bevált. Még egy aprócska vízhólyagot sem sikerült összeszednem, se kidörzsölés, se semmi más. Nagyon meglepődtem rajta, de mégis: működik!

ub54km_2021.jpg

Összességében ezt egy igen jó futásnak értékelem. Bruttó időt tekintve, hááát, nem túl fényes, 5:50-re jött ki kilométerenként. Ha csak a nettót nézem, az 5:28 lett, egy fokkal jobb talán. Volt benne pici szint, ezt figyelembe véve, oké, elmegy. Ha elvonatkoztatok az időtől, és csak azt nézem milyen élmény, milyen érzés volt, akkor viszont 8/10, talán 9/10-es futás lett belőle. Többször elfogytam, részben a ki nem adott rakomány miatt, részben csupán fejben, a gondolataim miatt. Mindannyiszor sikerült újjáélednem, felülkerekednem a piti fájdalmaimon. Igazán jó kis edzőfutás lett, ismét be tudtam bizonyítani magamnak, hogy erősebb vagyok mint feltételezem. És – edzői utasításra – ki sem futottam magamból mindent, úgy érzem bőven volt még tartalék, talán a combom is később fájdult volna meg – valahogy a lassabb tempó jobban előhozza ezt a fránya fájdalmat. Viszont ha gyorsabban futok, akkor nem most írom ezt a beszámolót hanem napokkal később, a “soha többé nem futok 10km-nél hosszabbat” gondolatok elmúltával.

Ezúton köszönöm a csapatnak – a Fuss reunionnak – hogy ismét együtt futhattunk. Bár nem sikerült 20 óra alá menni, simán bennünk van hogy jövőre megcsináljuk. Köszi szépen Fehér Tomi, Márton Alexandra és Orosz András, jövőre veletek ugyanitt!

img_1636.jpeg

Ezt a futásomat Kovács Norbi emlékének ajánlom. Norbi halálhíre egy nappal a futás előtt ért, és alaposan átírt mindent. Nyugodj békében barátom!