Ultrabalaton

Evetovics Milán – UB beszámoló

Posted on

Ez a verseny nekem a tavalyi UB buktával indult. Az az előtti 2 be nem fejezett UB-n nem fájt, mert az elsőnél sérülés és fel nem készültség miatt kellett feladnom, a másodikat meg hasmenés miatt. Szóval azokat fizikai okokra vissza lehetett vezetni, de a tavalyit egész egyszerűen hagytam kicsúszni a kezemből, és agyban adtam fel. A döntésem, hogy 161 kiliről értelmetlen tovább menni, mert 8 óra alatt nem lettem volna képes 60 kilométert futni, logikus volt. Azt a helyzetet, amibe magamat hoztam ott, és amilyen döntéseket hoztam az odáig vezető úton, azt kellett feldolgoznom utána, és kijavítani, amit ott elrontottam.

Sokáig elemeztem az UB-t, aztán jött Hanka Spartathlonja, és láttam, hogy mit ér a tudatos tervezés és a fókusz. Ott értettem meg véglegesen, mit is jelent az általad emlegetett mentális 100 forint. A Spartathlon után döntöttem el, hogy bebizonyítom magamnak, én nem az az ember vagyok, aki ott maradt Fonyódon. Innen szinte minden edzésen a Balaton körül futottam agyban. Karácsony után jött 3 hét dögrovás, akkor egy kicsit megijedtem, hogy mennyire fog visszavetni a felkészülésben, de szerencsére hamar visszajött a tempóm. Aztán jött a 100-as, amit jó lett volna lefutni, de múltkor megfogadtam, hogy azon a velencei pályán csak 50-et futok, mert nagyon nem szeretem. Inkább futok egy jó 50-et, mint egy rossz vagy feladott százat.

Az 50 kili után Hankával elkezdtük a hátam megerősítését, szerintem ez eléggé jól sikerült, mert alig volt vele baj a verseny alatt. Az étkezéseim minőségét hozzá igazítottam az edzéseimhez, igyekeztem többet aludni, az utolsó 2 hétben toltam a vitaminokat ezerrel. Közben tervezgettem a tempómat, és a verseny frissítésemet is kitaláltam. Péntek este próbáltam, minél többet aludni. Sajnos 3:49-kor egy madár a nyitott ablak alatt kezdett el kornyikálni, de azért még reggel 5-ig így is sikerült több mint 6 órát aludnom. A zsákomba összerakva a frissítés az első találkáig.

Hamar eljött a 7 óra és ellőtték a rajtot. Ilyenkor mindenkiben dolgozik az adrenalin, de én tudatosan készültem, hogy már az elején is lassan kell bekezdeni és minél hamarabb megtalálni a saját tempót. Éreztem, hogy nagyon mennék, vittek volna nagyon a lábaim, de figyeltem és nem engedtem 5:40-nél gyorsabb kilométert magamnak. Az első óra végére elült az adrenalin, megvolt a saját tempó, és gyorsan belöktem az izogélt, meg kortyolgattam az izoitalt. Hankáékkal 15-17 körül tali, gyors kaja-pia csere és futás tovább. A terv az volt, hogy 30 percenként állnak meg és adják az utánpótlást.

Almádiba tervszerűen 6:00 percessel értem, közben melegedett az idő, de idáig sok árnyék volt, így kevésbé zavart. Hanka és Tomi közben hoztak jeget. A füredi ponton ettem egy kis levest menet közben és mentem tovább. Jó erőben éreztem magam, minden rendben volt. Jöttek az emelkedők meg az árnyék nélküli rész, de iszonyat szerencsénk volt, és egy vihar is volt a közelben, ami nálunk nem esett, de legalább a szél lehűtötte az időt. Az emelkedők nem zavartak, a lankásabbakon futottam, a meredeken tempós gyaloglás. Hankáékkal Vászoly és Dörgicse között találkoztam, egy gyors frissítő hengerezés, kaja és ital pótlás után mentem tovább. A Dörgicsétől lefelé vezető úton éreztem, hogy itt az idő az első nagy kitérőre, mivel 2 pont között voltam így egy arra alkalmas bokor lett az alkalmi toi toi-om. A mozgásom nem volt acélos, elég sokszor bele sétáltam.

Zánka előtt vártak Hankáék. Tomi átmasszírozta a hátamat, meg megfújkáltak Perskindollal, kicsit összeszedtem magamat. Máthé Zolival futottunk egy kicsit, jó volt végre nem egyedül futni, de aztán ő lehagyott. Petivel mentünk együtt egy kicsit, de aztán ő is lehagyott. Továbbra is sokszor bele kellet sétálnom, de ahogy ezt az edzéseken gyakoroltam, kinéztem egy közeli pontot fát/bokrot/villanykarót, és onnan vissza kellet állni futásra. Hankáék Köveskál előtt vártak meleg levessel. Felpakoltak géllel és leálltunk az isos vizről és csak vizet kaptam a kulacsomba, mert Dörgicsétől Köveskálig vagy 160 liternyi légnemű anyag távozott a testemből. Köveskáltól elkanyarodtunk és lankásan mentünk lefelé, kifejezetten tetszett a szakasz, és egész jól sikerült tempót mennem. Megint elkezdett melegedni az idő, de Hankáék ott voltak és hozták a jeget és a jeges vizet. A Varga pincészetig szépen eltempóztam, ott aztán jól befrissítettem magam, ráálltam a pepsi+barackkonzerv kombóra. Aztán irány az utolsó dimbes-dombos szakasz. Itt mellém sodródott egy páros egyik tagja és jó volt dumálni valakivel, olyan 6:10-6:20 perces tempót tudtam menni. Sokkal jobb állapotban éreztem magam, mint tavaly, és 20 perccel a tavalyi időm előtt megvolt a 100 kili.

Tördemic előtt vártak Hankáék, gyors hátgörgetés, evés-ivás és futás tovább. Tudtam, hogy a most következő szakaszra spóroltam el mindent nap közben. Most jön az a rész, amikor egyre nehezebb lesz futni, jön a fáradtság, de tolni kell. Tavaly itt rontottam el, most itt fogom megcsinálni. Mielőtt lementem a nádasba, megkaptam a hosszú ujjú pólómat meg a fejlámpámat Balatongyörök előtt. Kaptam gélt és vizet, és mentem tovább. A futást és a tempós gyaloglást váltogattam, de próbáltam minél kevesebb alibi gyaloglást beletenni. Keszthelyig még egyszer frissítettek Hankáék. Ott mondtam, hogy Keszthelyen megiszom az első Redbullt és kajálok normál kaját, mert már nagyon éhes vagyok. 15:35 alatt lett meg Keszthely. Az utolsó kiliken már nagyon szenvedősen mentem csak, inkább csak tempós gyaloglás volt. Leültem a frissítőponton a már-már szokásos padomra, és szó szerint bezabáltam. Hankák hoztak sült krumplit a mekiből, hoztak egy levest és egy bolognait a frissítőből. Megettem mindent, megittam a Redbullt és mentem tovább, de kértem Hankát, jöjjön velem egy kicsit, mert most eléggé szar volt egyedül futni. Mivel amúgy is kajáltam, így gyalog mentünk ki a frissítőből, közben kérdeztem, ki hogy van, ki merre jár. Peti közben utolért és beszélgettünk, fotózkodtunk, aztán megbeszéltük, hogy futnunk kéne, mert morcos lesz az edzőnk, ha meglátja, hogy csak így bandázunk. Így aztán nekilendültünk, Hanka Fenékpusztánál visszaszállt a kocsiba, és megbeszéltük, hogy Balatonberényben találkozunk. Eléggé jól sikerült addig futni, talán egyszer vagy kétszer sétáltam bele rövidebb ideig. Gyors tali Hankával, frissítő csere és futás tovább. Berényből Máriafürdőig jött egy gyaloglósabb szakasz, a fáradtság kezdett erőt venni rajtam.

Beértem Máriafürdőre, a mumus falumba. Ami mindig olyan hosszúnak tűnik (az is) a végeláthatatlan utcáival. Megint elkezdtem szédelegni a fáradtságtól, csak gyalogolni tudtam. A gondolataim elkezdtek elkúszni a versenyről, ki akart menekülni ebből a testből, ebből az élethelyzetből: Mi van most a gyerekkel? Büszke lesz rám? Jó az a családunknak, hogy ilyen baromságokba vágom a fejszét? A legnehezebb dolgot kellett tennem: vissza kellett szorítani az érzelmeimet és elfelejteni a családomat. Tudtam, ha nem a verseny körül járnak a gondolataim, akkor az a fáradtság és a cukorhiány miatt van. Mondogattam magamban a mantrámat: “Fókusz!Fókusz!”. Mondtam Hankának, baj van mert húz a fejem. Rám erőltetett egy koffeintablettát, és elkértem a zenémet. Mondta Hanka, jó lenne futni egy kicsit. Emlékszem azt gondoltam: Nem foghat ki rajtam Máriafürdő, én erősebb vagyok nála! (WTF?????) Elkezdtem futni olyan 6:10-6:40 között egészen a balatonfenyvesi frissítőpontig. Az álmosság kiment a fejemből.

Legközelebb Fonyódon volt találka Hankáékkal. Fenyves és Fonyód között megint szenvedtem visszatért az álmosság, csak most még rosszabb volt és szinte csak gyalogoltam a futás helyett. Megérkeztem Hankáékhoz. A frissítő előtt vártak a kocsival. Lerogytam a csomagtartóra, előre dőltem és próbáltam egy kicsit pihenni, észhez térni, de nem ment. A rajt előtt megfogadtam, hogy nem Aliga a cél, hanem Fonyód. El kell érni ide 100 forinttal a zsebemben, mert innen nem csak nekem kell beérni, hanem a tavaly itt maradt lelkemet is be kell tudnom cipelni Aligára. Hát kigondolni könnyű volt, már csak meg kellett tudni valahogy csinálni.

Hanka mondta, induljak el, majd kisétálom a fáradtságot, majd elmúlik, meg hogy 2 óra előnyöm van a tavalyi időmhöz képest, (mondjuk ezt tudtam én is, mert néztem az órát folyamatosan). Kiértem lassan Fonyódról, és éreztem, hogy kurva nagy gáz van: dülöngéltem jobbra-balra, többször álltam meg és tettem térdre a kezemet, hogy ne forogjon a világ, 10-15 méterenként be akartak csuklani a térdeim. Próbáltam nyomni, erőltetni, de mind hiába, nem haladtam sehova sem. 20 perces kilométerek mentek, hívtam Hankát hogy azonnal jöjjenek elém, mert az egyetlen esélyem a beérésre, ha most lefekszem aludni. Szerencsére a Fonyódligeti frissítőnél vártak, elém jöttek gyalog és jöttek velem az utolsó 500 méteren. Befeküdtem a kocsiba és kértem, hogy 10 vagy 15 perc múlva ébresszenek fel. Mikor felébresztettek, gyorsan húztam meleg ruhát meg széldzsekit, mert vacogtam nagyon, és indultam tovább, erőteljes karmunka és séta, 10-12 percesre vissza “gyorsultam”, a fejem nem húzott már, most már csak simán szarul voltam. Ahogy mozogtam egyre jobban, egyre jobban bemelegedtem a következő találkozási pontál kértem a rövid ujjú pólómat. Már mentek a 8-9 perces ezrek is. Sőt tudtam futómozgást is végezni 7:30-7:40-es tempóban.

Jött a következő fordulópont a 24 óra: 175,1 kilométerig jutottam, egyéni csúcs, de ezzel most nem sokra megyek. Még 45 kilométer a célig és 8 órám van rá. Ehhez 10:40-es tempó kell. Nem lehetetlen, de küzdős lesz és hiba már nem igen fér bele. Egy ideje már morgott a hasam, kellett keresni egy wc-t – a frissítőponton össze volt fosva az összes, plusz még nem figyeltem, hogy az útvonal mellé tették a toi toiokat és rossz felé indultam és egy 100 métert beletettem, mire rájöttem, hogy vissza kell fordulnom, mert ez nem a pálya. A következő találkozási pontnál Hanka kiszállt velem, és kisért. Mit ad isten, ott az út mellett egy toi toi, ami valami építkezés miatt lehetett ott, de legalább tiszta volt. Beültem, és legalább 10 percet kellett ülnöm, mire biztonsággal fel tudtam állni. Azt hiszem, erre mondják, hogy elszartam egy csomó időt. Hanka adott egy hasfogót biztos, ami biztos. A talpamra egyre nehezebb volt érkezni, egyre jobban fájt. Gondoltam biztos vízhólyag (igazam lett), a bokáim meg úgy fájtak, mint még soha egyetlen versenyen sem ezelőtt. Próbáltam jégspray-vel és Perskindollal fújkálni, de csak 1-2 percre segített.

Már csak 6 óra maradt és még 35 kili mindig hátra volt. Futnom kell, mert nem akarok a halálzónában 6 órán keresztül menni, úgy hogy mindjárt leszakad a talpam és fáj a bokám. Először 9 percen belül sikerült futni. Aztán az egyik frissítő után magamhoz tértem, és összeszorítottam a fogamat és el kezdtem tolni neki. A következő 10 kilométert 1 óra 22 perc alatt futottam le Balatonszéplakig. 19 kili maradt 3 óra 37 percre. Már elég közel volt a cél, hogy tudjam innen meg kell lennie, csak nem szabad megállni, szerencsére jött egy egyéni, akivel együtt tempóztunk jó néhány kilométeren keresztül 9 perceseket. Így folyamatosan nőtt az előnyöm a szintidőhöz képest. Sóstó után leálltam egy kicsit sétálni, de a bokám és a talpam ekkora már annyira készen volt, hogy esélyt nem láttam, hogy újra futómozgást végezzek. Így maradt a séta, mivel eddigre elég volt 15 perces kilik is, csak arra figyeltem, hogy 12 perc fölé ne menjen a séta tempója. Hankáék még befrissítettek utoljára.

 

Már nagyon vártam a végét, mert hiába volt nyakamban a törölköző, és a fejemen a sapka, brutálisan tűzött a nap. Nagy nehezen elértem a kemping bejáratához, ahol Gizionok hada fogadott, próbáltam kulturáltan viselkedni, meg megköszönni a szurkolásukat, nem tudom mennyire sikerült. Most már tényleg csak arra vágytam, hogy vége legyen. Az utolsó métereken összeszedtem a maradék energiámat és futómozgással közlekedtem, elvégre ez még is csak egy futóverseny volt. Átszakítottam a célszalagot, fotó, érem, kézfogás, és mentem, Hanka nyakába borultam. Megcsináltam, amiért idejöttem, és ebben neki is legalább annyi szerepe volt, mint nekem. Tominak is megköszöntem, hogy eljött és segített frissíteni.

A hazajövetel borzasztó volt. Hanka segített bepakolni a kádba és kiszúrni a legnagyobb vízhólyagjaimat. A fürdés után először éreztem magam embernek picit. A hogyan továbbról, majd később, mert a regenerációm nagyon jól alakul, de a verseny utáni 48 óra még nem telt el. Konklúziónak legyen elég annyi, hogy baromság az a mondás, hogy: Nem fáj, csak másképp jó! Az igazság az, hogy: Kurvára fáj! 😛

Reklámok

Futóklub Vecsés – Dr. Földi Zsuzsa

Posted on Updated on

2017-ben négy fős csapatban futottam az Ub-n (előtte 2014-ben 5 fősben, 2016-ban 8 fősben), itt mindenféle logisztikai dolgok miatt az én 62 km-nyi részemet egyben toltam le. Tök jó volt, rögtön a váltás után mondtam, hogy na, ezt jövőre trióban kéne megcsinálni (féltem, illetve nem bíztam magamban, hogy párban menne a sokszor indulás miatt, a trió még vállalhatónak tűnt).
A három fős csapat két tagja fix volt (párom és én), harmadiknak a főként terepen, de ott sokat futó Irmit kérdeztük meg, hogy van-e kedve jönni velünk – ő még nyáron mondta, hogy ha nem lesz ember, ő szívesen körbe bohóckodja velünk a Balcsit. Igent mondott, neveztünk, a névválasztás kínlódós volt, így lettünk a nagyon kreatív nevű Futóklub Vecsés 😀
Futottunk, készültünk, tervezgettünk, beosztottuk kb. 2 órányi távokra a 221 km-t, ez 4 indulást jelentett, kicsit féltem is, hogy jesszus, nekem 2x indulni is szívás, meg fogok halni (ezt nem mondtam ám a többieknek, innen fogják megtudni, hogy kvára fostam), de nem baj, majd lassan futok, akkor menni fog tuti simán, vagy legalább kevésbé halok bele.
Közben volt egy véletlenül nagyon sűrűre sikerült 3 napom, amikor zsinórban volt egy aszfalt fm verseny, egy terep 25 km verseny és harmadik nap egy kemény dombozós edzés (és itt a három nap előtt-után is edzések). Na, itt a harmadik napon az induláskor lett valami halvány fogalmam arról, hogy kb mire számítsak majd az UB-n a 3. indulásnál, és utána. Mivel kibírtam, és nem volt nagyon halálos, a para nagy része elmúlt, tudtam hogy menni fog, akárhányszor is kell újra indulni majd.
Párom szervezett sofőrt, kisbuszt én intéztem, megvolt a váltások terve, a beosztás, megkaptuk az rajtidőpontot is, egyre izgibb volt, menjünk már 😀
Aztán 2 héttel a verseny előtt elküldtem a tervezett beosztást Gabinak , aki rögtön szóvá tette, hogy hááát, ez nem lesz igazán jó, túl hosszúak a szakaszok. Max 10-12 km, ezekből simán feláll az ember 2 óra alatt, ha sérülés lenne, akkor is könnyebb az újratervezés, ill ezeket még kisebb sérüléssel is le tudjuk futni. Gyors megbeszélés: oké, legyen, újratervezünk, Gabi tuti nem akar rosszat nekünk, ő az edző, csináljuk amit javasol. Még aznap megvolt az új beosztás, nekem elég hihetetlen volt, hogy ennyire jó fej csapat vagyunk, vita nélkül mindenki rábólintott.
(Eddig volt egy másik komolyabb félelmem – meg fogjuk ölni egymást a 24 óra alatt a kocsiban, tuti viták lesznek, meg örihari, hisztis fáradt futók ha bunkóznak egymással, az borzasztó lesz… Ez után a pikk-pakk új beosztás után kezdtem reménykedni, hogy nem lesz gond, itt esélyes, hogy mindenki a csapatra gondol elsősorban, és nem a saját maga nyűgjére 🙂 )
Valahogy most minden annyira simán ment a szervezésnél: volt szállásunk (amit vissza is mondtunk, mert egy vecsési futó haver szólt, hogy neki van egy nyaralója Világoson 2 km-re a versenyközponttól, nem szeretnénk-e oda menni – naná hogy elfogadtuk a felajánlást ), sofőrünk, nagy autónk, frissítési terv papíron, majd a teljes cucc a táskákban, minden zökkenőmentesen alakult a rajt napjáig.
Az UB előtti héten sikerült egy olyan durva napszúrást kapnom egy 21 km-es versenyen, hogy 5 napig fejfájás, hányinger, tarkómerevség, stb miatt örültem, ha nagyjából el tudom látni magamat és a gyerekeket, tehát a regeneráció az elég lassan ment, csak reménykedtünk, hogy oké leszek mire indulni kell.
Az UB hetében próbáltam minél kevesebb extra feladatot magamra vállalni, bevettem a leszarom tablettát, és nem foglalkoztam azokkal a dolgokkal, amik extrán energiát vittek volna el, csak azt voltam hajlandó feladatnak felfogni, amiről tudtam, hogy nagyobb stressz és idegeskedés nélkül meg tudok oldani. Ami nem megy gyorsan, az ráér majd a következő héten (volt durva dugulás a mosgatóban, és mosogatógép kishalál. Ez a maraton előtti kazánhalálhoz képest semmi nem volt, bár eléggé utálatos dolog volt a konyhai tavakat kerülgetni 😀 )
Rajt előtt pénteken elindultunk, összeszedtük Irmit és a párját Zoránt, Petit (sofőrünket) és párját, Ágit.
Útközben Fehérváron hamburgerezés (gluténmentes buci is volt (y) ), du 3-4 között értünk Világosra. Attila már a nyaralóban várt minket, nyitottunk az érkezés örömére sört, szoba, cuccok, kis pakolás. Cheklist hogy tényleg hoztam-e mindent: és igen, a napszemüvegemen és a carbo 100-on kívül minden megvan, de a napszemüveg úgyis mindig idegesít, nem fog kelleni, és carbo 100 nélkül is megoldom a futásokat.
Átmozgató futás a löszfal tetején, aztán kapjuk magunkat, 6-ra a rajtközpontba kell érni, tali van Gabival.
Rajtközpont, Gizionokkal találkozó, puszik, jó volt látni a többieket nagyon 🙂
Fotók a rajtkapunál, vazz, de sokat futunk holnap… Tésztázás után (én nem ettem, csak a szálláson a sajátomat) vissza a szállásra, vacsi, sör (😀), naplementés séta a löszfalon – tényleg baromi szép onnan a Balaton 🙂

Este korán mentünk aludni, ébresztő beállítva 6:30-ra, reméltem hogy nem 5:00-kor kelek, hanem alszom legalább 6-ig, az már egész késői kelésnek számít nálam.
6-kor ébredtem, pihenten, simán ment reggel is minden, kávé-kaja, öltözés, pakolás a kocsiba, mi legyen hátul, mi legyen kéznél/lábnál, újra ellenőrzés: kaja, száraz ruha (ez volt az újabb kis para, nem volt annyi sportmelltartóm, ahányszor indultam, de gondoltam hogy a reggeli vizes talán megszárad hajnalra – nem nyert, de annyira extra gondot nem is okozott ) rajtszám, chip – minden megvan.
Irmi párja reggel lelépett bringázni pár órát, Attila hazatekert (Világosól Vecsésre, merthogy ő kerékpárral jött le előző nap), mi meg öten elindultunk a versenyközpontba.
Rajt előtt újabb fotó, aztán már szóltak is, 9:05, az összes maradék három fős csapat együtt elindult.

Irmi kezdett, én váltottam őt Kenesén, és mentem Almádiig, össz 12 km-t. Irmi is, én is 6:30-as tempót terveztünk, hát egyikünknek se jött össze, 6 percen belül mentünk – pedig tartottuk a ’lihegés nélkül fuss’ instrukciót. Futóövbe az összekészített első etapos frissítést betettem, zenét nem vittem, azt arra tartogattam, ha már kezdek fáradni, vagy elmegy a kedv, vagy álmos vagyok, stb. Elindultam, éreztem, hogy nem fogok ma se fázni, de tudtuk hogy ez lesz, majd vizezek. Az első 500 m után már tudtam, hogy ez ma extra jó lesz, egyben voltam, iszonyú jól esett futni, fura volt a tempó (gyorsabb jóval, mint amire számítottam, hogy lihegés nélkül menni fog), csak reménykedtem benne, hogy nem üt vissza később. 10:20 körül indultam, 11 után már jeget is kértem a frissítőponton, ami a melltartómban kb 10 perc alatt el is olvadt.
Almádiban Gábor leváltott, és innentől nagyjából minden váltás így volt: Irmi a kocsihoz kísért, polifoam ki, én vigyorgok hogy ez kva jó volt, Ági szól, hogy hahó, nyújtás, valaki kérdezi, hogy mit kérek enni-inni, és már hozzák is a dobozomból 🙂.
Aztán Gábor végzett (minden oké, tempó klassz, de kezd nagyon meleg lenni), indult Irmi, aki szintén tök jól volt, mondta hogy neki is klappol minden, jó lesz ez nagyon.
Aszófőről mentem Dörgicséig, szóltam a srácoknak, hogy ez a tervezett idejű futás lesz, ne nagyon várjanak előbb, az erősebb emelkedők gyaloglósak lesznek, akkor is, ha menne simán futva, nem kockáztatok, fene se tudja mi lesz velem hajnali 2-kor, tartogatom akkorra az erőt, meg ugye Főnéni is azt mondta, emelkedőkön tempós gyaloglás legyen. Nézegettük az eget mielőtt Aszófőre értünk, hogy hm, ha mázlim van, talán kapok egy kis esőt, és nem tűző napon kell futni – ez nem jött be, de így legalább nem ázott el a cipőm 😉. Indulás előtt bokorjárat, hm-hm, lehet, hogy lesz még emiatt megállás, de nem baj, van elég bokor a szakaszomon.
Indulás könnyen ment, meleg volt, de nagyon nem foglalkoztam vele, frissítőponton toltam a fejemre meg a karomra-nyakamra a vizet (elfelejtettem jeget kérni 😀 ), ettem-ittam, sima ügy volt az egész. Teljes flow-ban futottam végig, imádtam. Ez a negyedik UB, hogy itt futok, nagyon élveztem, hogy ismerek minden kanyart, emelkedőt, évről-évre könnyebben megy, és hamarabb vége van. Gábor leváltott, én meg alig vártam, hogy újra indulhassak 🙂.
Irmi is jól volt, a meleg és a tűző nap Aszófő előtt kicsit kemény volt neki, de evett-ivott, oké volt minden.
Gábor végzett, és nem jó hírekkel jött: fáj a térde. Indulás után kezdődött, és nem jó. Lenyújt, hengerez, oké lesz, nem fáj. Gyomra nem az igazi, eszik ezt, iszik azt, hát majd csak jobb lesz, nincs komoly gond.
Kővágóörs-Badacsonyörs 13 km (ami valójában 14 volt) a következő szakaszom, a futás szuper, nem fáj semmi, tempó továbbra is 6 percen belüli, élvezem nagyon. A napsütés zavart, de nem a meleg miatt, hanem mert ha a nap érte a fejem, az megfájdult. Árnyékban semmi fájás, napon élesen fáj. Igaza volt Gabinak, az előző heti durva napszúrást nyögöm még az UB-n, de ez van, bírható, és úgyis mindjárt eltűnik a nap a fák között, és nem lesz fájás se. Kicsit csodálkozom, hogy úgy érzem magam, mintha most kezdtem volna a futást, pedig lassan 39 km környékén vagyok, de se fáradtság, se lassulás, semmi nincs. Tűéles fókusz, talán a 6 órás Suhanj!-on voltam ennyire egyben fejben, hogy semmi más nem volt, csak a futás és a feladat. Iszonyú jó érzés, és az még jobb, hogy még legalább ennyit futhatok a végéig 😀
Vargánál váltás, szokásos menetrend: nyújtás-mit eszeliszol?-kocsiba ugrás, induljunk. Nyújtásnál görcsöl a teljes combom, talpam, itt jött az, hogy nem bírtam szilárdat enni (le tudtam volna nyomni, de úgy éreztem, lehet hogy hamar távozna). Közben Zorán (Irmi párja) megérkezett a bringázásból, látja hogy görcsöl mindenem, bekever izót, meg nem tudom mit, kezembe nyomja, hogy ezt most húzóra, és utána is, meg sótabletta, meg mittudomén mi. Lényeg, hogy 15 perc alatt helyre kapott, mindenem rendben lett. Kaja innentől csak zabszeletek, gél, banán, a rendes bekészített főtt kaja felejtős. Irmi jól, röhögcsélünk, iszunk, meglepődünk, hogy még mindig ilyen szuperül bírjuk, heppi minden teljesen
Gábor befut, szarul van, nagyon fáj a térde. Nem nyafog, nyújt, hengerez, kocsiba ül, eszik-iszik, már nem fáj, de innentől ő lassít, mert nem kéne jobban hazavágni a lábát. Mondom neki, hogy ha kell, felosztjuk újra, ő kap rövidebbeket, vagy sűrűbben váltunk, de azt mondja, 10-eket bír, nyújtás után jobb, maradjon minden így. Gyomra oké, rájött hogy mi okozta a gondot, az adott cuccot hanyagolja, evvel nincs már gond. Zorán eteti-itatja Gábort is, fullos ellátást kaptunk 🙂.
Györökről indulok, lámpa, láthatósági, 2 km múlva már töksötét. Itt éreztem az elején, hogy futottam ma már, de kb 5 perc múlva bemelegedtem, és jött a flow, meg a bogarak. Elég sokat megettem, letüdőztem, Hanka is rám köszönt valahol a töksötétben, észre sem vettem az út szélén, csak visszakiabálni tudtam neki, hogy helló, de jól esett nagyon, hogy kaptam egy hajrá-t tőle 🙂. Gyenesen végzek, 8 km pikk-pakk elment, mennék már újra. Ez volt majdnem folyamatosan, hogy mennék már, futnék, mikor indulok már? 😀
Újabb váltás Fenékpusztán, Gábor térde ugyanúgy, de bírja, ne variáljunk, rövid szakaszokkal lassan futva jó lesz ez így.

Földi Zsuzsa fényképe.

Máriafürdő, itt toi-toi, tekereg a hasam, de annyira szarul(szó szerint) néz ki a budi, hogy kihagyom – max útközben bokor lesz, ha nagy a gáz.
Indulok, hosszú egyenes utca, ami nappal utálatos (nyáron sokszor futok erre, Berényben van nyaraló), éjjel nagyon tetszik. Szeretek éjjel futni, kicsit olyan mint a körözgetés: szinte nem kell semmi mással foglalkozni, csak avval, hogy futok. Nincs mit nézelődni, minden marad ugyanolyan körülöttem, megnyugtató. A fejlámpa fénye, az előttem futó bringás kísérőjének a hátsó lámpája, ennyi a látnivaló. Pont elég. Semmim nem fáj, élvezem a futást, és még mindig meleg van. 20 fok kb, és látszik a leheletem, teljesen telítve a levegő, nagyon magas a páratartalom. Eszembe jut, hogy jé, még mindig nem jutott eszembe zenét hallgatni, és nem is vágyok rá. Fura, edzésen majdnem mindig szól a zene a fülembe, most nagyon jó, hogy csend van.
Újabb váltás, szokásos dolgok, de most már fázom, nem esik jól kiszállni a kocsiból. Álmos is vagyok, de a futás az klassz, csak ne kéne abbahagyni. Plédben, pulcsiban oké, egyébként meg mintha 5 fok lenne, úgy érzem. Gábor mikor végez, rábeszél, hogy vegyem le a pólót, elég lesz a láthatósági cucc a sportmelltartóval, nincs kinn hideg, sőt, nagyon meleg van. Elhiszem neki, közben vacogok 😀
Utolsó előtti szakaszom, ez hosszabb, 12 km. Lassúra tervezem, álmos vagyok, aztán indulás után 5 perccel jön a korábbi tempó, álmosság nincs, még mindig élvezem ezt az egészet, pedig már mittudomén hány km van a lábaimban, vagy inkább mittudmén mióta vagyok ébren. Hallom hogy beszéli két futó, hogy lesz valami emelkedő, és akkor beugrik, hogy tényleg, van valami majd, itt gyalogoltam megint (legutóbb vászoly és dörgicse között talán). Nagyon gyorsan vége lett ennek a 12-nek is, Szárszón leváltanak, és meglepi: itt van Gabi, Kriszta, Nóra, és közben megérkezik Regi is! Mini Gizion-tali, nagyon jó volt találkozni velük az éjszakában.
A kocsiban alszom 5 percet, most már nem jó visszaülni, fázom is, álmos vagyok, futnék inkább. Irmi is csendes, de jól van, bírja, kicsit a térde fájogat, semmi komoly, bemelegszik és futás közben nincs gond. Mindjárt Siófok, onnan én jövök megint. Hosszú ujjún gondolkodom, lebeszélnek róla, de már a pólót felveszem, fejlámpa nem kell, felkelt a nap 🙂
Gábor lába fáj, mondom neki, hogy átveszünk az utolsó szakaszából, de nem akarja, 6 percesekkel, vagy lassabban megoldja, és megígéri, hogy ha kell, szól (“de nem fog kelleni”).
Korog a gyomrom, eszembe jut, hogy enni kéne egy valamit indulás előtt – legyen egy banán, meg valami zabos izé, egy tízes az utolsó etapom, de viszek gélt, biztos, ami biztos.
Elindulok, 3 perc múlva eszembe jut, hogy óbasszus, nem ettem meg a kajám :O. Elfelejtettem, még ennyire amatőr bénaságot. Mindegy, megyek lassan, valami frissítőpont jön majd, eszem banánt, tolok rá gélt, és rendezem magam . A korábbi 66 km alatt nem büféztem semmit (vizet és izót ittam, a pontokon, meg magamat locsoltam csak), ezen a 10 kilin kétszer is megálltam: banán, kóla, víz, saját gél, és az etap 2. fele olyan lett, mint volt korábban az összes többi futás – imádtam, flow, a fókusz maradt a feladaton végig, nulla hülye gondolat.
És vége lett. Gábor és Irmi tapssal vártak a váltóponton, majdnem sírtam, annyira jól esett 🙂
És sajnáltam, hogy ennyi, nem futottam ki magam, önző módon keveselltem, még úgy mentem volna tovább 😀 . Irmi nagyon jól van, az ember meg nem mondaná, hogy 2 hete az ultrakéken bulizott 55 km-t, most meg 73 km-en van túl (terepfutó létére ennyit futni aszfalton, és sérülés nélkül, nagyon jó a csaj).
Sietünk, be kell érni időben a célhoz, legyünk ott mindannyian, az utolsó csippantásnál.
Parkolóba ráfordulunk az autóval, a hasam mond egy olyat, hogy khrgrrgggr, én meg szólok, hogy MOST AZONNAL ugrom a bokorba 😀, de végül várnom kellett vagy másfél percet (örökkévalóság), nem tarthatta fel a kocsi sort, viszont futottam egy jót a valami szálló budijába, ahol klasszul elidőztem, miközben Gábor csippantott – 22:02:58, egy órával jobb, mint amit terveztünk 🙂 -, és csalódottan konstatálta, hogy a csapattársak bizony nem értek oda időben… de a magyarázat elfogadható volt, mindenki jobban járt, hogy a wc-vel kezdtem 😀

A befutófotóhoz a futás sikerült együtt, fotó is van, Irmi úgy néz ki rajta, mint aki épp kezdi a futást, Gábor bár járni már alig tudott, a futást így is megoldotta, én meg hümm, mint aki nem igazán érti, hogy most mi van 😀

2,5 napja lett vége ennek az UB-nek, de még mindig nem ülepedett le bennem teljesen. Nem is a futás része igazán (na jó, az is, mert végig tök rendben voltam fejben is, fizikailag is, ezt még csak nem is reméltem, hogy ennyire klappol majd minden), hanem ahogy mi együtt voltuk csapat. Hárman futók, meg a három segítő. Egy fél szó vita nem volt, semmi beszólás, morgás, tényleg, mint valami mesében. Iszonyú jó csapat voltunk/vagyunk, és bár én nem vagyok egy meghatódós sírós valaki, de még most is majdnem elsírom magam, ha erre a hétvégére gondolok, Annyira kerek volt az egész, én nem hittem volna, hogy lehet így is csapatban futni.
Végig éreztem, hogy mindhárman pontosan ugyanazért futunk, eszünk iszunk, nyújtunk – hogy azt a chipet körbevigyük. Hogy nem csak magam miatt nem csinálok baromságot, hanem hogy a többiekkel ne szúrjak ki.
Csodaklassz volt 🙂.

Kedd van, és nincs izomláz, a lapockámnál levő csomók miatti keményebb görcsöket leszámítva kb úgy érzem magam, mintha lett volna egy laza 20 km-es vasárnapi futásom.
Lehet hogy túl lazára vettem ezt az UB-t, és simán futhattam volna gyorsabban, de majd legközelebb odateszem magam rendesen 😀 😉

Földi Zsuzsa fényképe.

#széntabletta – Verebes Regina

Posted on Updated on

UB2018 – a Valami Amerika 2. után szabadon – a „Ba” mivel az övé az 1/3 Balaton! 

Kicsit korábbról kezdem a sztorit. Január achilles sérülés 1 hét pihi, majd utána közvetlenül tüszős mandula gyuszi (12éve volt utoljára) még egy 1 hét pihi. Iparkodok Gabinak bizonygatni, hogy nem vagyok én ám lógós meg ilyenek. Aztán jön a február, mélypont. A januári 2 hét nem futás eredménye 1 hét „nem tudok wc-re menni” lett, ami egy durva gyulladáshoz vezetett. Még egy hét agónia, hogy fáj, ha futok, fáj ha wc-re megyek! Ez így nem mehet tovább! Klinikára belejelentkezés, vizsgálat, műtét február 26. Mi lesz így az UB-val???? Gabit hívom, sírva, hogy mi a helyzet. Bíztat, hogy legyen meg a műtét most, de az amiatti 2 hét kihagyás már nem fér bele sajnos, az UB-t és a bécsi maratont is el kell engedni. Picsába! Műtét előtti megbeszélés a dokival, mondom mi a szitu, futok meg ilyenek, verseny van, mennék, mi legyen. Doki azt mondja, a két hét táppénz csak azért kell, hogy a napi többszöri tisztálkodás elvégezhető legyen, pár nap után fusson nyugodtan! Oh, igeeeeen! Gabinak telefon, már nem sírva, hogy mi a szitu. Okés akkor így mehet a dolog. Hát innen indultam!

3 fős csapat, 2 kísérő, 2 autó, 1 bicaj. Csajok iszonyú jó fejek, lazák, toltuk az edzéseket, konzultáltunk ki hol tart stb… Szakaszok beosztva 2-2,5 órás etapokra. Zsu szól, hogy nekik Gabi azt tanácsolta legyenek rövidebben a szakaszok. Beszéltem Gabival, megbeszéltük, hogy igen, jó lenne, ha 10-12 km menne egybe. Szólok a csajoknak, hogy mi a helyzet „pöppet” módosítani kellene a szakaszokon. Sajnos a háromból egy ragaszkodott az eredeti tervhez, azaz Ő mindenképp 4 indulást akar és 19-22 km szakaszokat. Csodálatos!  Jó, akkor is megoldom. Addig – addig bűvöltem a táblát, amíg megoldottam valahogy. A végeredmény az lett, hogy ketten 8 – 10 – 12 km váltottuk egymást 2*, majd jött a hosszabb szakaszt futó csapattag és ezt ciklust ismételtük 4*. Így nekünk rövidebb – 1 órás – pihenőidőnk volt az első és második szakasz között, majd utána jött egy hosszabb szusszanás. Ez a kecske és káposzta eset.

Engem a férjem kísér mindig, ez volt a 3. UB-m, mindig Ő tolja nekem a supportot. Nyugodt természet, fél szavakból értjük egymást, nem fél vezetni 1,5 napon keresztül, jól kezeli a problémákat és nem mellesleg 12 éve elvisel!  Mondtam is neki az elején, hogy ez egy jó kis házasságpróba lesz, lehet, hogy a végére elválunk.  Erre csak annyit mondott: „Hülyeségeket beszélsz!”

Pétek reggel elköszöntünk Pannustól, elfuvaroztuk a suliba, aztán bepakoltunk. Sikerült egy Octavia csomagtartóját megbuggyantanom!  Itt hagyok egy kis időt!
Csajokkal találkoztunk Tihanyban, ebédeltünk dumáltunk eltelt a nap! Versenyközpontba találkozó Gabival és a többi Gizionnal! Zsuék is megérkeztek, akinek szalvétába csomiztam egy kis Radikal-t, mint Pablo Escobar!  Este még egy utolsó átbeszélése a váltásoknak, mikor kell a bicaj a hosszúknál, ki melyik kocsit mozgatja stb….

Éjjel alig aludtam!  3-kor keltünk, zuhany egy kis reggeli és irány Aliga! Rajtban találkoztam Gabival, egy kis nyüszögés, hogy nem volt meg az 5 óra pihi, nem lehet esetleg, hogy ma mégis kihagyom ezt a hosszút, de Gabi csak bölcsen azt mondta: „Ilyenkor nem számít”! A csoportos rajtnál mellénk keveredett a „Szívtiprók” 3 fős bandája, akik konkrétan lökték a szívtipró dumát! Jah és még a kamerás fickós is kiszúrt magának minket, szal még egy 2 perces interjú félét is adtunk! Bejött neki a nevünk! 😀

Aligától az első szakasz volt az enyém! Ismerős tavaly is ezt futottam! Tartottam a lihegésmentes tempót, jöttek a km-ek, volt egy kis izgi pipi miatt „ez a bokor foglalt” szitu az egyik futótárssal!  Dübörgött a ’80-as évek Glam Rock-ja a fülembe, imádás van és flow! Féltávnál találkoztam Antival, egy kis szőlőcukor és víz, robogás tovább. Úgy telt el az első szakasz, hogy „jé már itt is vagyunk”! Nyújtás után kocsi, és mentünk a következő váltópontra, Balatonalmádi Oázisra. Ott még egy kis nyújtás és henger, pár falat kaja, egy kis kávé és fogmosás. (3 év fogszabályzás nem múlik el nyomtalanul)
Váltóponton toporogtam kicsit. Láttam Gabiék csapatát, Helgát elrobogni! Az én váltásom is megérkezett, tök jó állapotban. Elindultam ismét, lábam oké volt, mintha nem is mentem volna vele már egy órát. Ez akkora megnyugvást adott, hogy azt el sem tudom mondani. Anti jelezte előre, hogy itt gyöszös lesz a megállás, mert a bicikli út és az autós elválik egymástól, csak ott áll meg ahol ismét egymás mellé ér, mondtam, hogy nem lesz gond! Na persze! Kerülgetni kezdett a róka, szóval alig vártam, hogy találkozzunk. Kaptam egy kis colát és szebb lett a világ, nem lett tökéletes, de viselhető. Ekkor mondta Anti, hogy Gabi ott fut lilában. Gondoltam úgy sem fogom beérni, de aztán mégis így a váltópontra együtt futottunk be és csaptuk a chipet az érzékelőre! (kép mellékelve) Ezzel vége volt az első 2 szakasznak, most jött egy nagyobb szussz. Ami alatt ettem, ittam, nyújtottam, átöltöztem, vettem fel Hanka szerkót, találtam lila szettet.  Még előtte a hosszút futó csajszit Aszófőn megsupportáltuk, kapott vizes törcsit, meg bicajos kíséretet és nekivágott a domboknak. Kocsikat átmozgattuk és vízszintesen vártam a váltásom Dörgicsén, ahol elég erősen elkezdett dörgicsélni! 

Ismét a váltóponton toporogtam, vizslattam lesz e eső meg ilyenek. Antival megbeszéltük a találkozópontokat. Megjött a váltás, hát nem mondom, hogy fitt, üde és kívánatos volt, de úgy voltam vele, hogy ez most itt nem az én gondom, megöleltem gratuláltam és elindultam. Csapatás volt lefelé. Mondom ebből gondok lesznek, ha lefelé ennyire tolom, a combjaim bosszút fognak állni, így visszavettem. Ekkor figyeltem fel egy klassz futónacira! Gabi volt benne!  Mondtam is neki, ha legközelebb összefutunk innunk kell valamit!  Aztán elváltunk, de még utánam kiabált, hogy „Regi, jól nézel ki!” Köszi Főni ez na’on jól esett! A megbeszélt találkozón nem vártak, csak később. Itt kezdtem el érezni, hogy hasmenés kerülget. Szal gyorsan becsaptam egy pár széntablettát és irány Zánka. Megúsztam bokorkeresés nélkül, de tudtam, hogy ez nem végleges. Egyben és jó állapotban megérkeztem Zánkára átadtam a chipet és a szokásos nyújtás és kocsiba pattanás után irány Kővágóörs.

(Az első UB-m (2016) Zánkától Badacsonytördemicig tartott, amikor is Köveskálnál elvettem egy iso-t ami annyira megviselt, mint Chevy Van-t a magnézium! )

Szokásos toporgás a ponton. Tekingetés, bámészkodás hát kit látok Gabit, flip-flopban!  Természetesen odaperdültünk pár szó, említettem, hogy a pocak nem okés, de megyünk tovább, mert hát mégis csak ezért vagyunk itt. El is indultam. Én nem tudom, mi volt ezen a szakaszon 2016-ban, hogy milyen állapotban mehettem erre akkor, mert most semmi, de semmi nem volt ismerős! Pocak nem volt rendben, morgott, forgott nem volt jó sehogy. Elvettem, egy colat a frissítőponton aztán nekiindultam Salföldnek. Rámtört a „egyedül vagyok, mint a kisujjam” érzés, kezdtem szétesni. Tudtam, hogy Salföldtől lesz a másik csapatagnak bicajos kísérete, így felhívtam, és megkértem, hogy jöjjön elém egy kicsit, nem kell semmi csak a jelenléte! Így is tett, és minden visszakerült a helyére, újra toltam a km-ket. Hasam egyre rosszabb volt. Átadtam a váltást, és alig vártam, hogy megnyugodjon a hasam, ne rázkódjon. Nyújtás után elmentünk a Varga pincébe, ott volt az a csapattagunk aki a hosszúkat választotta! Jó állapotban volt, mondta, hogy jöhet a következő hosszú. Szandiékkal is találkoztunk, aki készített egy lesi fotót a ’csudálatos’ tartásomról és tokámról! Köszi!  Itt ettem utoljára meleg ételt, egy adag sült krumplit!

Átmentünk Balatongyörökre, a következő etapomhoz. Minden okés volt, leszámítva a hasam. Hengereztem egy alaposat. Gabit itt is láttam, de úgy értékeltem, hogy most nem zavarom, a kocsiban ült és nézte a kilátást, valószínűleg pihenni próbált! Megérkezett a váltásom, a hosszút futó csapattag, itt már azért nem volt annyira acélos a mozgása és szerény véleményem szerint a fókuszt is elhagyta valahol. Ettől a ponttól kezdve 2,5-3 km-ként bokorugrás volt! Próbáltam elterelni a gondolataimat, de nem segített. Plusz a szúnyogok is összecsíptek. Sík ideg voltam, idegesített, hogy menne minden, de nem tudok menni, mert olyan „hívogató” a bozót! Jó! Ez nem gyűrhet maga alá, mantra, fókusz vissza, a kitérőket meg-megoldom. Így is lett, elfogadtam, hogy ezen így menet közben nem változtathatok, megyek ahogy tudok, és ha kell kitérek. Ennek köszönhetően a szakasz elején 8 percre feltornázott átlagomat visszavittem 6:30-ra és ezzel csaptam be Keszthelyre. Ez volt az 5. szakaszom, itt kezdtem el gondolkodni először, hogy még 3 indulásom van. Fizikálisan jól voltam, fejben összeszedett, de a hasam… Azzal a gondolattal mentem át a következő szakaszra, hogy még 10 km és jön a hosszabb pihi, ott helyrejön a hasam.
Neki is vágtam a 6. szakaszomnak Balatonberénytől Balatonmáriafürdő 2-ig. Itt már sötét volt, imádok sötétbe futni lakott területen, erdőben SOHA. (Belus Tomi most jót nevet) Hát itt erősen vártam, hogy valami kietlen szakasz legyen, sok tereptárggyal, ami mögé lekuporodhatok. Nem volt. Frissítőponton szupercuki segítők elémugrottak, hogy mit adhatnak, mit segítsenek miután láttak kitámolyogni a toi toi ból! Ott akkor egy forró zuhanyra vágytam, egy pho levesre és egy kurv@ nagy dugóra oda! Valahogy elvergődtem a végéig, átadtam a chipet. Itt volt először az, hogy elkezdtem nyafogni Antinak! Nyitva volt valami presszó szerűség, ahol volt mosdó. Bent volt egy kísérő hölgy a gyerekeivel. Így ismeretlenül segített átöltözni. Közben tolta, hogy „OMG 3 fős” csapat dumát. Szegény gyerekek nem tudom mit gondolhattak, mikor látták, hogy anyu rángatja le majd fel egy idegen nőre a sporttoppot! El nem tudom mondani mennyire hálás vagyok azért, hogy segített. Valószínűleg azóta is ott lennék abban a mosdóban laokoon csoport megszégyenítő pózban! Teljes szettemet lecseréltem, lenyomtam egy „fesztivál fürdést” és próbáltam arra koncentrálni, hogy most van kb. 3 órám pihenni és hasat rendbe tenni!

Át is bumliztunk Antival Balatonszemesre. Persze éjjel nincs nyitva a Kistücsök!  Cipő lerúg, pár szem sós kekszet ettem, vettem magamhoz még só tablettát, ittam sokat és bedobtam a beauty sleep-et. Úgy terveztem 3 órát szunyókálok! Aha! A hosszút futó csapattárs a közös viber csopiba tolt egy „itt vagyok” üzenetet! MICSODA??? Azt meg, hogy. Na mind1 elkezdtem felvenni a cipőm, mire kiderült, hogy csak fél távnál van, és azért írta, hogy a kísérőinek szóljon! Ez a kis ijedelem olyan jól sikerült, hogy 3* látogattam meg a klotyómanót érkezéséig! Az a két szem keksz is elpárolgott és vitt magával még vagy százat! Csak tudnám miből??? No, ha már fenn vagyok bejáratom magam, kis mozgás, gugolás éjjel 3 órás fogmosás. Üde lehelettel vártam a pajtit, aki érkezett is. Ez volt a 3. hosszú szakasza, háááááttt… ekkor azért megijedtem, lehet osztani kell az utolsó részét! Nekiindultam, kb. 5 perc kellett, hogy beinduljon a lábgépezet. Ez mégis csak a 7. szakasz volt. A hasam továbbra sem volt jól. Futás-bokor-futás, így váltogattam a dolgokat. Aztán egyszer csak a fejlámpám fényénél látom az aszfalton Gizionpower. Ez az, itt vagyok, itt lehet extrát kérni! Olyan jó érzés, tartozni egy csapathoz, külön várnak stb… És igen ott, akkor volt egy miniGIZItali. Nekem az ott annyira nagy lökést adott. Lelkem feltöltve, hasam üres! Bevittem a szakaszt, úgy ahogy, kitérőkkel! A másik rövidet futó csajnak már az utolsó szakasza következett. Ő is és én is fejben és fizikálisan is rendben voltunk. Nem fájt semmi, éreztük ezt azt, de semmi olyan ami megborított volna minket. Ezen a szakaszán mi kísértük végig, hogy a harmadik lány és a sofőr tudjanak pihenni. Olyan szinten energikusan ment végig, mintha csak akkor indult volna. Az utolsó 2 km szakaszom jött, ezt teljesen elengedtem, videót készítettem az érzéseimről, hogy honnan hová jutottam stb… aztán a mardék 1,5 km még lefutottam és iszonyatosan boldogan érkeztem meg Siófok1-re.

Következett utolsó 16 km hosszú. Őszinte leszek minden pillanatban azt gondoltam, hogy meg fog csörreni a telefon, hogy menjünk, vigyünk még szakaszt. Aztán végül meg is szólalt, de csak azért, mert eltévedt szegény! Hívott, hogy nem ment át a Sió csatorna hídján, hanem több futóval elmentek jobbra, és már majdnem a Tesconal járnak! Így visszafordultak és újra irányba álltak. Ebben az egészben az volt a csúnya, hogy a kérdéses ponton rendőri irányítás volt, aki ezek szerint nem volt a helyzet magaslatán.

½ 9 től ott toporogtunk az utolsó chipolvasónál. Megérkezett a harmadik csapattag, bevitte az utolsó hosszút! Iszonyú jó érzés volt, összeborultunk és vagy egy percig pityeregtünk! Beálltunk a befutósorba és akkor tudatosult bennünk, hogy mit csináltunk meg! Lehet, hogy nem egy észvesztő idő ez a 27:25:24, de a miénk minden másodperce és az össze 221 km!

Átfutottunk a célkapun, ami annyira jó volt! Ezt sikerült a tesóméknak megfejelniük, megleptek, lejöttek a befutóra és egy nagy transzparenssel vártak a célban! Na itt előtört a Spongyabob sírás!

Imádtam az elejétől a végéig ezt az egészet! Most egy hatalmas űr van a gyomroban, mert még mindig éhes vagyok pedig már szerda van és folyamatosan eszem, a lelkemben, mert bár megcsináltuk, de hiányzik ez az egész mindenestől és egy évet kell várni, hogy mehessünk újra! 

A szakaszaim így voltak jók, ahogy voltak! Ezt mutatja az is, hogy nincs izomlázam, bal térdem kicsit fáj, de az sem vészes és kezelem!

Nem tudom elégszer megköszönni a felkészítést Gabinak és azt, hogy ott akkor nem hagyta, hogy elhalasszam a műtétet!

Nagyon nagy köszönet a férjemnek, aki állta a sarat, bár véleménye szerint „nem volt semmi extra”!  Nem egy ideges pasas!

Természetesen köszönet a csapattagoknak, hogy ebben az őrültségben társak voltunk, nem volt feszkó, vita, egymásnak feszülés! Mindhárman úgy gondoljuk, hogy a szakaszbeosztás így volt jó ahogy, még a hosszút futó is! 

Köszönöm a figyelmet!

Puszi, pacsi! Jövőre veletek ismét Aligán! 

Gergelyné Verebes Regina fényképe.

Gizilovak az UB-n – Kormány Alexandra

Posted on

Öten vágtunk neki a 221 km-es távnak. Személyesen nem is ismertük egymást, csak mindannyian Barát Gabi edzéstervei alapján futunk már jó ideje. A nevezés óta eltelt időszak alatt viszont szinte napi kapcsolatban voltunk neten, hangolódtunk a versenyre, izgultunk, hogy nehogy valami sérülés megakadályozza az indulást, így szépen lassan megismerkedtünk, az UB előtti este szinte régi barátokként üdvözöltük egymást a Balcsi parton.
7:30-kor rajtoltunk és úgy terveztük, hogy kb. 24 óra alatt fogjuk megtenni a kört. Gabi 8-14 km-es szakaszokra osztotta fel a távot, ami teljesíthetőnek tűnt és közben azért volt idő a regenerálódásra is. Én 44 km-t futottam 4 részletben:
I. szakasz: Balatonalmádi-Alsóörs 8,5 km 46:10 5:25/5:01
Nagyon vártam már, hogy elindulhassak végre, az első km-en minden izgalmam elszállt, éreztem, hogy végig tudom csinálni a napot! Baromi meleg volt, de különösebben nem zavart – a hőség elviselésében szerintem sokat segítettek a délután 2-kor kezdődő teniszedzések – árnyék nulla, a katlanban pedig mindig megszorul a meleg… ez most jól jött, frissíteni sem álltam meg, csak élveztem, hogy futhatok 🙂
II. szakasz: Zánka-Köveskál 12,0 km 1:06:07 5:30/5:12
Őszintén szólva egyáltalán nem néztem utána, hogy milyen szintre számíthatok, csak a többiek mondták, hogy lesz benne szívás rendesen! 🙂
Annyit tudtam, hogy nem szeretnék megállni a legnagyobb emelkedőn sem, amíg tudok, futok, még ha lassan is. Erősnek éreztem magam és megállíthatatlannak! 🙂 És közben végig az járt a fejemben, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, hogy kikecmeregtem a hónapok óta tartó térdfájásból és tudtam, hogy én itt az UB-n egyáltalán nem nyavalyoghatok, mert ezt akartam, erről álmodtam és egyáltalán nem bánom, ha kicsit meg kell szenvedni azért a befutóéremért! Éppen ezért nem is volt holtpont – ez az egész hétvégére igaz egyébként – élveztem minden futással töltött percet!

III. szakasz: Keszthely – Balatonberény 11,9 km 01:06:18 5:34/5:01
Kicsit paráztam ettől szakasztól, mert sosem futottam még éjjel, fejlámpával. Aztán megnyugodtam, amikor láttam, hogy eléggé egykupacon vannak az emberek, nem kell egyedül “bátorságpróbáznom” a susnyásban:-) Viszont az kellemetlen meglepetés volt, hogy már induláskor érkezett az ismerős késszúrás a térdem mellől… Tuti, hogy a dombok gyepálták meg a szalagokat… Próbáltam nem tudomást venni róla és azzal biztatni magam, hogy majd elmúlik a fájdalom, ha bemelegszik… Érdekes élmény volt ez az éjszakai futás. Leginkább azért, mert egyáltalán nem jól érzékeltem a sebességemet. Meg voltam róla győződve, hogy 5 percesekkel hasítok, aztán amikor 3 km után ránéztem az órámra és láttam a 6 perc feletti átlagot, akkor elcsodálkoztam… Tudom, hogy ez itt most nem a sebességről szólt. És nem is támasztottam a csapattal szemben sem ilyen követelményt – egyáltalán nem versenyként fogtam fel azt a hétvégét. Azért jöttünk, hogy sérülés nélkül, vidáman, EGYÜTT végigcsináljuk. Viszont magamban kitűztem egy célt, amit megpróbáltam tartani: a menetrend elkészítésekor az edzőnk 5:40-es átlaggal számolt az én esetemben, amit szerettem volna hozni! Tudom, hogy ezt nem elvárásként írta, de azért bennem volt, hogy ha Gabi azt gondolja, hogy erre képes vagyok, akkor igenis meg kell próbálnom megcsinálni! Szóval 3 km után tempót váltottam, és próbáltam visszahozni az átlagot, ami végül sikerült is. A térdfájás is csillapodott, ahogy bemelegedett a lábam.

IV. szakasz: Balatonföldvár – Zamárdi 10,8 km 57:44 5:20/4:46
Fél órát tudtunk aludni a kocsiban, ami nagyon jólesett, úgy éreztem, teljesen kipihentem magam. Ami kicsit elkeserített, hogy ahogy megpihent a lábam, egyre jobban fájt 😦
Kicsit bizonytalanul indultam, egyedül a térdem miatt nem voltam biztos benne, hogy végig tudom-e csinálni. Semmi más nem fájt, fáradtságot sem éreztem, az izmaim is teljesen rendben voltak, csak ez a makacs nyilallás… Aztán arra gondoltam, hogy ha most elkezdem sajnálni magam, akkor baj lesz… én most vagyok itt, 1 évig nem lesz rá lehetőségem, hogy újra megpróbáljam, és baromira utálnám magam, ha feladnám… Szóval összeszedtem magam és uzsgyi! Gondoltam, ha fáj is és kicsit lestrapálom magam, akkor is lesz elég időm utána, hogy felépüljek, inkább beleadok mindent, amit tudok! És az 5. kilitől elkezdtem “száguldani” (na persze a magam mércéjével). Szárnyakat adott, ahogy belegondoltam, hogy a barátnőm ott fog várni Zamárdinál a célban, mindketten teljesítettük a távunkat és nagyon büszkék leszünk magunkra! Közben világosodott, néztem a Balatont és annyira boldog voltam, hogy az leírhatatlan!!! Úgy éreztem, repülök! :.) A végére sikerült még 4:25-re is felgyorsítanom, annyira feltöltött ez az egész! Rájöttem, hogy imádok futni és baromi büszke vagyok arra, hogy ennyi szuper embert megismerhetek a futás által!

Végül 23:47:07 alatt teljesítettük a kört és a befutó után nem sokkal már a jövő évi lehetőségeket tervezgettük. Nem tudom még, hogy hány fővel, milyen felálllásban indulunk majd (én szívesen megpróbálkoznék egy 3 vagy 4 fős csapattal is akár), de az biztos, hogy ez a hétvége olyan életreszóló élmény volt mindannyiunknak, hogy jövőre is újra át szeretnénk élni! 🙂

Kanizsai Futóklub fényképe.

UB

Posted on

Uppsz, jó régen nem jelentkeztem, de az elmúlt időszak a nagy versenyre való ráfordulásról szólt.
Van néhány esemény az évben, amin jellemzően sok Gizion részt vesz, ilyen az Ultrabalaton is, ahol 28 Gizion mérette meg magát.
Három tisztán gizionos csapat, és rengeteg vegyes. Az egyéniek közül pedig Evetovics Milán ért körbe sikeresen.
Mivel ezen a hétvégén az UB-hez hasonló futóünnep jön ezúttal a terpeseknek az UTH formájában, ezért – hogy ne legyen torlódás –  a következő 1-2 napban rengeteg beszámolót fogok itt megosztani.
Jó szórakozást!

UB-ra KÉSZÜLÜNK 9.rész: Nem elég csak futni a 220 km-ért

Posted on Updated on

Írta: Palyik Andi

Hetente 8 órát edzem. Hogy mikor van ennyi időm? Jó kérdés.
Állandóan szervezkedem, elengedek dolgokat, újratervezem a hetemet. Végül kiderült számomra, hogy nem elég csak edzeni, mert a verseny sikere nem csak a futáson múlik.
Az UltraBalaton felkészülés során hetente 5 edzésem van:
– egy hosszú, „kényelmes” futás, ami nagyjából 3-4 órás;
– két közepes edzés, ami gyakran iramjátékos feladatokat tartalmaz, ezek hossza 1,5-2 óra között van;
– egy rövid futás, 1,5 óra körüli időtartamban;
– és egy regeneráló, ami 30 perc átmozgatást jelent, melyet 20 perc alapos nyújtás követ.

Logisztika minden mennyiségben! 

Folyamatosan tervezek tehát, hogy be tudjam illeszteni az edzéseket a mindennapokba, de vannak alapszabályaim, amikből egyszerűen nem engedek:
A család az első. Nem hagyok ki sem gyerekekkel töltött időt az edzéseim miatt, sem meseolvasást, sem családi kirándulást, sem pénteki randit a férjemmel. Sőt! Megfogadtam, hogy ha túl fáradt vagy ingerült vagyok a sok futás miatt, akkor abbahagyom ezt a mértékű terhelést.
A munka a második. Tehát ha határidős munkám van, vagy ha egy kollégám vár tőlem egy anyagot, akkor azt meg kell csinálnom. Ilyenkor a futás várhat.

A fentiek miatt próbálok délelőtt futni, amikor a gyerekek bölcsiben és oviban vannak. A munkám viszont rugalmas: ha napközben nem végzek vele, akkor tudom éjszaka, vagy hétvégén folytatni. Az viszont komoly nehézséget jelent, ha betegek a gyerekek. Ez év első 7 hetében közel 4 hetet voltak itthon a fiúk, így 50% feletti volt azon napok száma, amikor improvizálnom kellett!

A munkám olyan, hogy megkapom előre a több havi feladatot, amit én magam osztok be. Figyelnem kell a köztes határidőkre, a heti 1-2 megbeszélésre, illetve arra, hogy ha kérdésem van, a kollégáimat munkaidőben tudom elérni. De magam osztom be az időmet, és megspórolom az utazás 2-3 óráját minden nap!

Viszont van egy kimenős napom: a gyerekek minden pénteken a szüleimnél alszanak. Ez egy teljesen szabad délutánt és estét jelent, amibe belefér a hosszú futás, egy randi a férjemmel, és egy átaludt éjszaka (ami nálunk 4 éve nem létező fogalom), majd a kényelmes ébredés (vagy lustálkodás, vagy házi munka, vagy rövid futás), ugyanis csak 10-re kell a gyerekekért mennünk.

Akárhogy számolja az ember, egy nap 24 órából áll, így ezer dolgot el kell engednem. Sokszor az edzés után már nem fér bele a hajmosás, mert rohanni kell a gyerekekért. Emiatt hetente többször igénytelenül nézek ki, amit kénytelen voltam elfogadni. A barátaimmal hónapok óta nem találkoztam. Ők tudják, hogy miért, és megértik. Velük a lyukas óráimban próbálom tartani a kapcsolatot, például abban a 1 órában, amikor autózom be a munkahelyemre. És az apróságok: nincs körömlakkozás (45 perc!), netezés, kütyüzés, mozi… Igazából semmi másra nem marad idő. Ezt az utat választottam, de nem bánom.És van még egy fontos dolog: nem tévézem! Ahány órát én hetente futással töltök, sokan mások annyit ülnek a tévé előtt. Csak az társadalmilag elfogadott jelenség, míg a sportolás gyakran önző időtöltésnek tűnhet mások szemében.

Nem mondom, hogy mindig lelkes vagyok, ha ki kell mennem futni. Néha, amikor megnyitom Gabi levelét, benne a következő heti edzéstervvel, akkor elfog a pánik, hogy „ezt meg hogy?!”. De aztán leülök a naptár elé, végignézem, hogy mi vár rám a következő 7 napban, és tervezek. Néha csak elindulni nehéz, aztán amikor már futok, akkor a helyére kerül minden. És egy teljesített nehéz edzés után állni a tus alatt… igazi sikerélmény! 🙂

Tovább a teljes bejegyzéshez >>

 

UB-ra KÉSZÜLÜNK 8.rész: A maraton, amit nem futottam le

Posted on

Eredetileg arról kellett volna írnom, hogy teljesítettem az életem második maratonját, edzőversenyen. De hiába készültem erre hónapok óta, végül el kellett engednem.

Meredekebb és hosszabb az útvonal, mint ahogy emlékeztél

Bemagolod a verseny útvonalát, de elrontod és eltévedsz

Hetekig gyönyörű az időjárás, kivéve a verseny napját, amikor zuhog az eső

Minden edzést megcsinálsz, de a verseny előtt lesérülsz

Tök jól vagy a felkészülési időszakban, csak hogy a versenyre összeszedj egy betegséget

Nos, ezek a futó-Murphy törvények –  és tegye fel a kezét, aki évek óta fut, de egyiket sem kellett megtapasztalnia! Annak üzenem, hogy menjen el nyugodtan lottózni, olyan mázlista. Komolyan!

Össze sem akarom számolni, hány edzést logisztikáztam ki a nehézségek ellenére annak érdekében, hogy újra végig tudjak menni egyben a 42 km-es távon. Ráadásul a készülést beárnyékolta egy csinos kis bokaficam. Amit banális módon úgy szereztem, hogy felsírt álmából a gyerek egy délután, és teljesen elzsibbadt lábra állva akartam szaladni hozzá. Reccs…!

De ez sem ingatott meg, mert a baleset után egy héttel már kocogtam, és bár a bokám (a megnyújtott szalaggal együtt) majdnem mostanáig fájt, tudtam rendesen edzeni. Télen jöttek-mentek a családban az infekciók, nem kaptam el semmit. Komolyan elhittem, hogy legyőzhetetlen és rettenthetetlen vagyok. Mit nekem 3 gyerek, meló, stressz, fájós boka: ide nekem a maratont…!

A Maratonfüred előtti hosszú hétvégén elutaztunk egyet wellnesselni, és jókedvűen toltam Sárát a határban magam előtt az utolsó hosszú futásomon, ami csak 15-16 km-es volt. Csöppet zavart, hogy nem tudom tartani a pulzusom a megszabott maximum alatt. Gondoltam, talán az izgalom, a szokatlan helyszín, sokat ettem én, sokat evett a gyerek… persze. Másnap hazajöttünk, mert mindenkiből dőlt a takony, a gyerekek szeme hőemelkedéstől csillogott. Nemigen figyeltem magamra, bár észrevettem, hogy van némi diszkomfort érzés a mellkasomban. Egészen kicsi, végül is szóra sem érdemes.

A verseny hetére jellemző kisebb futásokat megcsináltam, tettem a dolgom, aztán egyszer csak beütött a ménkű: a maraton előtt nem egészen 3 nappal elkezdett kegyetlenül fájni a szegycsontom mögött. Drámai időzítéssel épp akkor, amikor vettem a versenyre a kesztyűt és a csősálat… álltam a kassza mögött fizetésre várva, és megrémültem. Ahelyett, hogy gyógyulnék, most én következem. Na ennyit a szupernő mivoltomról.

Utána éjszaka, majd nappal (maraton mínusz 2 nap) a fájdalom jegyében teltek az órák, inhaláltam, köptetőztem, mantráztam, épp csak meg nem bolondultam, még Helgával is váltottam üzenetet (akinek ítélete ez volt: „Tilos futni! Túl kockázatos!”) míg harmadnapra kissé jobban lettem. Teszteltem magam az átmozgató, utolsó futáson, majd úgy döntöttem, hogy ez nem is vírusfertőzés, hanem reflux. Hát persze. Nem is vagyok hurutos, nem köhögök: itt valami irtózatos tévedés lesz!

Aznap mindenki idegesített. Férjem, anyám nem tudtak velem mit kezdeni. Megvettem a kakaóscsigát, élvezettel elnyammogtam bűnös CH-töltés gyanánt, összepakoltam másnapra a cuccaimat, egyeztettem az utas- és maratontársammal az indulás előtti részleteket. Annyira energikus voltam, hogy velem rétet lehetett volna kaszáltatni, igaz, hogy az előrehajolás továbbra sem nagyon ment. A köptetőt elraktam, refluxra minek az. Este a férjem meglátta ezt, mármint a kiporciózott frissítőimet:

A leszerelő hadművelet váratlanul és gyorsan lezajlott (azt hiszem, végül Helga volt az, aki észhez térített), mindez 9 órakor. Igen teátrális jelenetnek voltam főszereplője, aminek részleteitől megkímélnék mindenkit, de a lényeg: elengedtem a versenyt és duzzogva lefeküdtem aludni.

Mindez után 12 órával – másnap délelőtt – felkeltett a férjem, hogy élek-e még… 😉

ui: Palyik Andi aztán elmesélte, hogy korábban elkövetett hasonló hibát. Szimplán fájós torokkal edzett egy intenzívebbet, aminek a vége az lett, hogy 2-3 hétig nem tudott felgyógyulni a vírusos betegségéből. Mivel az UB a célverseny, amire még másfél hónapnyi készülés maradt: ez volt az egyetlen értelmes opció. Úgyhogy viszlát maraton… majd legközelebb!

Edzés betegen? – ahogy az orvos látja… 

A legtöbb ember átesik évente minimum 1-2-szer egy megfázáson, azonban ez nem kell, hogy megakassza a felkészülést. De van egy úgynevezett „nyak”-szabály, ami alapján mérlegelni kell, hogy az adott helyzetben belefér-e egy edzés, vagy jobb, ha azt kihagyod és helyette pihensz. Különben csúnyán visszaüt a sportolás, és távolabb kerülsz a céljaidtól.

Ha a tünetek nyaktól fölfelé jelentkeznek (pl. torokfájás), akkor biztonsággal sportolhatsz, bár ügyelned kell arra, hogy ne hevülj túl és ne emelkedjen túl magasra a pulzusod. A tapasztalatok azt igazolják, hogy a kisebb megfázással sportolók nem gyógyulnak meg később azoknál, akik egyáltalán nem mozogtak ebben az időszakban.

Tehát ilyen tüneteknél lehet óvatosan edzeni:

  • orrfolyás, tüsszögés
  • könnyezés
  • torokfájás

De kötelező pihenni akkor, ha a tünetek nyaktól lefelé (is) jelentkeznek:

  • szorító vagy fájdalmas mellkas, nehezített légzés
  • köhögés
  • gyomorpanaszok, hasmenés
  • hidegrázás vagy láz
  • bágyadtság
  • fájó végtagok, izomfájdalom

Ilyenkor súlyosabb megfázással vagy influenzával állunk szemben. Egyesek ki se tudnak az ágyból kelni, de vannak, akik viszonylag enyhe tünetekkel vészelik át a betegséget és nem hallgatnak a testük jelzéseire. Ami veszélyes, hiszen a szervezetnek a fertőzést kellene leküzdenie, ahelyett, hogy az energiatermelésre és az izommunkára fókuszálna.

Sőt: nemcsak a gyógyulást késlelteti (ezáltal a sportteljesítmény jelentősen visszaeshet), hanem szövődményekkel is járhat. A vírusfertőzés és/vagy láz szívizomgyulladást okozhat (szöveti hegesedéssel és ritmuszavarokkal). Sajnos volt már rá példa, hogy hirtelen szívhalálhoz vezetett a ki nem feküdt betegség.

Viszont általában elmondható, hogy intenzív terheléssel járó versenyt nem érdemes bevállalni még enyhébb tünetekkel sem, különösen, ha van lehetőség más futamokon való indulásra! Egy ilyen akció többet árt, mint használ.

Írták: Sári Nóra és dr.Breyer Helga