Ultrabalaton

UB – Erős Gábor, kísérős beszámoló

Posted on

Húsz perc az élet.

Egy Ultrabalaton-kísérő benyomásai.

 

19 perc. Csipog a telefonom. Nyomok kettőt a pedálon és Zsuzsi mellé érek. Jobb kezemben már ott a soft kulacs, benne a megbeszélt frissítő. Igyekszem olyan közel menni, hogy ne nagyon kelljen kinyújtani a kezét, amikor látom, hogy felnéz, a kezébe teszem. Mikor visszaadta, megállok. Elrendezem a kosarat a bicaj elején, áttöltöm a cuccot a következő kulacsba, harapok egy kicsit a szendvicsemből, iszom egy kis Fantát, megnyújtóztatom a lábaimat. Ez az énidőm, hogy divatos szót is beleszőjek. Pisilek, megigazgatom a bicaj nyergére helyezett törölközőt, hogy kevésbé fájjon a fenekem. Nézelődök, posztolok, fotózgatok. És már le is telt az én tíz percem, a következő ahhoz kell, hogy pontos időre utolérjem őt. Néha ebben a tíz percben a kisérőkocsival találkozom, hogy pótoljam a készleteket. Egyszer megmosdottam a Balaton vizében. Aztán tekerés. 19 perc. Csipog a telefonom. Visszaveszem a kulacsot, és beállítok egy újabb 19 percet. Reggel hét és este hét között ebben a ciklusban zajlik számomra az élet. Időnként közel maradok hozzá és beszélünk pár szót, teljesen lényegtelen dolgokról csak, hogy teljen az idő. Időnként mögötte megyek, hogy lássam ha szüksége van valamire. Ehhez nem kell beszéd. A Balaton északi partja varázslatos, de a mi világunk most egy nyilak és táblácskák által meghatározott sávra korlátozódik ahol egyetlen cél a minél folyamatosabb haladás. Ez elég jól sikerül, Zsuzsi összesen kb. két percet áll ebben a 12 órában.

Mikor nyár közepén felvetette, hogy kéne egy kisérő és én jelentkeztem fogalmam sem volt mire vállalkozom. Vagy kevés fogalmam mindenképp. Persze voltam már az Ultrabalatonon, csapatokat kisértem is bicajjal. Egy alkalommal egy másik versenyen egy igen rossz fizikai és mentális állapotban lévő futót kisértem egy véletlen találkozásnak köszönhetően és sikeresnek bizonyult a közreműködésem.  De az sem volt több néhány óránál. A Balaton körbefutása 32 óra.

Néhány héttel a nagy nap előtt módfelett felpörög az életem. Mire eljön az idő fizikailag és mentálisan is teljesen kimerültnek érzem magam. Minden ellene szól, hogy én ott jól helytállhassak. Csütörtök este sík ideg vagyok ahogy a munkahelyemtől a Déli pályaudvarra megyek, próbálok megnyugodni, próbálok fókuszálni. Az én gyengeségem miatt nem baszhatja el. Ez nem opció.

Balatonfüred, vasútállomás, pizzéria. A kis csapat ott vár. Megismerkedem TGáborral, Zsuzsi párjával, és Dokibácsival aki a sofőrünk lesz. Pizza, sör jéger, a hangulat teljesen oldott, még szinte meg is lepődöm. Taktikai beszélgetésre szerencsére nincs nagy szükség, mindent alaposan megterveztek, előkészítettek. Még jól is alszom. Totálisan fókuszban vagyok.

Reggel öt. Villásreggeli, pakolászás a hűvös sötétben.

Rajtközpont. Felmálházzuk a bicajt, lelkesen üdvözöljük a többi elvetemültet. Mindenki lelkes, de ez olyan visszafogott lelkesedés. Ha holnap délután is érteni fogjuk miért vagyunk itt, akkor lehet majd lelkesedni. Nagy ovációval elindulnak, a bicikliseket kicsit később engedik utánuk.

36 db húszperc az élet. 36 alkalomból talán háromszor vagy négyszer kések pár percet, jellemzően amikor a depózás túl közel esik a telefoncsicsergéshez. Gondolom ez azért kell, hogy tökéletes azért ne legyen. Gáborral és Dokival úgy tűnik tökéletesen megértjük egymást. Érdekes ez, pár óra ismeretség után.

Este hétkor Gábor levált. Zsuzsi anyukája egészen hihetetlenül finom húslevest készít, előtte élek a lehetőséggel és lezuhanyzom. Még előtte lelkesen fotózgatom az éppen kelő teliholdat. Beszélgetni nem tudok, pedig a Mama szeretne – Dokira hagyom ezt, nem tudok és nem is akarok kizökkenni. Van még jó húsz óra meló.

Borzalmasan hosszú az éjszaka. Beütnek a krízisek, Gábor marad Zsuzsi mellett, mi Dokival készenlétben minden ponton. Mindig csak egyikünk mer a kocsiban maradni – ha mindketten elaludnánk, az óriási kibabrálás lenne. A futó megengedheti magának, hogy elveszítse a fókuszt, az ő versenye. Mi nem. Nem a mi versenyünk.

Váratlan pillanatokban csörög a telefon. Épp ez kell. Vagy épp az. Vigyük ide. Vagy éppen oda. Doki csukott szemmel indítja a kocsit amikor hallja, hogy beülök, mire gurulni kezd a jármű, már teljesen éber. Nyitva tartó benzinkutakat vadászunk a déliparti éjszakában. Kávé, redbull, meg még mittudomén mi a kívánság. Érzem a totális kimerültséget, de nem, a feszültség nem tör ki rajtunk. Egy tök ismeretlen emberrel száguldozom a kihalt utakon pillanatonként változó célokkal és nincs feszkó. Tudjuk miért vagyunk itt és tesszük a dolgunkat ha kisördögök esnek az égből akkor is. A pontokon találkozunk, depózunk, keverjük az izót, őrizgetjük a kávékat, nézzük a többi futót. Hát, olyan hős formák. Doki rohadtul nem érti, ebben mi a jó, én valamennyire igen.

Ez az éjszaka annyira hosszú, hogy délután kettőig tart. Akkor megérkezünk a célterületre. Nem bírok magammal, otthagyom Dokit, lemegyek oda, ahol a célra fordulnak a versenyzők, ott várom. Az elmúlt hetek összes feszültsége kitör belőlem, persze baromarccal nem hoztam napszemüveget, így elég buta lehet a sírós fejem. Örökkévalóság. Sorra jönnek a futók akiket annyira jól ismerek már a váltópontokról.

Nincs annyira jól kijelölve ez az utolsó pár tucat méter, hogy egy 31 órája futó ember magabiztosan képes legyen követni, felfutok Zsuzsi mellett a célvonalig, aztán én szépen elvonulok a parkoló melletti rétre, és utat adok a feszültségnek…

A hazaúton még sokáig a pálya mellett haladunk szembe. Mondom Dokinak, hogy ez most olyan mintha két hete jártunk volna arra legutóbb. Elképesztően hosszúak voltak az órák.

Nincs eufória, egyáltalán nincs. Amiért jöttünk, az megtörtént. Idő kell még az örömhöz…

UB – Hantosi Zsolt, beszámoló

Posted on

Well there’s a bridge and there’s a river that I still must cross
As I’m going on my journey
Oh, I might be lost
And there’s a road I have to follow, a place I have to go
Well no one told me just how to get there
But when I get there I’ll know

 

Volt egyszer egy 2019-es UB… Megcsináltam, büszke is voltam rá, de elégedett – na az nem. Persze első felindulásomban azt mondtam, hogy ilyet soha többet, aztán finomodtak az emlékek. Két héttel később pedig, amikor már kezdtem kicsit kevésbé hasonlítani egy harmadfokú égési sérültre, tökéletesen megérett bennem a gondolat, hogy ide vissza kell menni. Hogy miért? Több oka is van. Egyrészt a verseny hangulatát is szerettem, másrészt nem voltam elégedett az időmmel. Nagyon nem. Ha a Stravának hinni lehet, közel 4 óra volt a különbség a nettó és a bruttó időm között. Olvastam Keresztes Csabi beszámolóját, aki azt írta, neki 80 perc… Szóval adta magát, hogy itt máris nem perceket, hanem órákat lehet lefaragni. Ezt Gabi sem győzte elégszer hangsúlyozni, mikor beszéltünk a verseny után. 😉 Aztán a táv utolsó harmada szinte végig gyaloglás volt, ami megint azt jelentette, hogy ha megy a futás, sokat lehet faragni belőle, arról nem is szólva, hogy akkor nem csupa sétálós kép készült volna rólam. Mintha nem is futóversenyen vettem volna részt. És hát Gabi azt is mondta, hogy ketyeg a biológiai órám, szóval ha gondolok még gyorsulni egy kicsit, akkor arra most kell ráfeküdni. A gyorsító edzések nem éppen a kedvenceim, de úgy voltam vele, a cél érdekében bármit. 2019-ben amúgy a táv első fele nem ment rosszul, kb. 12 óra alatt értem Fenyvesre, de úgy gondoltam, kevesebb büfézéssel és egy kis gyorsulással ebből biztosan lehet faragni legalább 1 órát. Márpedig ha ez megvan 11 óra alatt, akkor a maradék távon a 7 perces tempó is elég a 24 órán belüli teljesítéshez. Az pedig – zárójelben – azon kívül, hogy meglenne az idő, amit szeretnék, általában egy meglehetősen jó helyezést is szokott jelenteni…

Hát így. Mindezt két héttel a verseny után úgy tervezgettem, hogy még csak 5 km-eket mocorogtam, és az sem mindig esett jól, lassú voltam, a pulzusom pedig magas. De Gabi megnyugtatott, hogy ez nem azért van, mert egy vén fütyi vagyok, hanem teljesen normális. Így aztán nem aggódtam miatta.

Aztán a nyár elég nehézkesre sikerült. Persze, meleg is volt, amikor eleve magasabb az ember pulzusa, meg hát a regeneráció is tovább tartott, mint amire számítottam/unk. Azért a nyáron elmentem a terepfutó edzőtáborba, ami nem sikerült annyira rosszul. Emellett lelkiismeretesen csináltam az edzéseket, és úgy voltam vele, hogy a 9 hónap felkészülésnél az 1 év 9 hónap biztosan sokkal többet fog érni. Aztán valamikor szeptember tájékán átkattant a dolog. Talán az is szerepet játszott ebben, hogy végre kicsit hűvösebb volt, mindenesetre az edzések elkezdtek látványosan gyorsabbra sikerülni, mint a korábbiak. Ez nyilván feltűnt Gabinak is, mert ekkor kaptam tőle azt az üzenetet, hogy akkor most kicsit még jobban ráfekszünk a táv helyett az intenzitásra. Ööö, izé… Kedvenceim a feladatos heti hosszúk, no meg amikor olyan pulzusokat ír elő, hogy csak lesek az edzés előtt, hogy ez most hogy fog menni. Az biztos, hogy nem csak a fizikai, hanem a mentális felkészülésben is sokkal előrébb tartottam, mint tavaly ilyenkor. Konkrétan a 2019-es UB előtt szinte az utolsó lehetséges pillanatig vártam a nevezéssel, most pedig az első napon megtettem, amikor megnyitották a nevezést. Gyorsan összeállt a kísérő csapat is, ami a tavalyihoz képest kétszeresére bővült. Erről egyrészt azt gondoltam, hogy orbitális túlzás, hogy két ember kísérjen, hiszen egy is remekül meg tudja oldani a feladatot, másrészt viszont úgy voltam vele, hogy ha ketten vannak, akkor közben több lehetőségük lesz pihenni és szórakoztatni egymást. Így aztán maradt ez a verzió.

Aztán szeptember végén volt egy Spartathlon is. Na nem nekem, én csak a neten követtem az eseményeket. Ami miatt elgondolkoztatott, az az volt, hogy elolvastam utána Balázs beszámolóját. Érdekes módon most nem fogott meg annyira a dolog, mint amikor annak idején az első beszámolóját olvastam, ugyanakkor felmerült bennem a gondolat, hogy vajon akarok-e én beszámolót írni az UB-ról. Mert hogy én nem tudok úgy írni, mint Balázs, az egyértelmű volt, akkor meg minek. Ezt elmondtam Gabinak is, aki azért biztatott, hogy beszámolót mindenképpen írjak, ha másnak nem, hát legalább magamnak. Mondjuk azt nem tartom fairnek, hogy van, aki olimpiai elődöntőket fut, és még jól is ír. 😉 Azért Gabi tanácsát megfogadtam. Jó, ha van az embernek egy ilyen edzője/barátja/gyóntatója/terapeutája… 😀

And this old road is rough and ruined
So many dangers along the way
So many burdens might fall upon me
So many troubles that I have to face
Oh, but I won’t let my spirit fail me
Oh, I won’t let my spirit go
Until I get to my destination
I’m going to take it slowly because I’m making it mine

Aztán múlt az idő, és minden megváltozott. Minden tekintetben. Egyrészt jött egy koronavírus, ami miatt hirtelen semmi sem lett biztos. Októberben lesz UB. Októberben ÉS szeptemberben lesz UB. Mégis csak októberben lesz UB. Egy idő után már követni is nehéz volt. Először nem is örültem a halasztásnak, mert szerettem volna kicsit megpihenni az UB után, és ez így tolódott 5 hónappal. De persze így a felkészülésre is több idő maradt. És kiderült az is, hogy az egyéni futók pénteken indulnak, így a hangulat egy részéről is le kellett mondani. Egy jó introvertálthoz méltóan bennem ez akkora lelki törést nem okozott, de azért tavaly jó volt összefutni ismerősökkel menet közben, az mindig adott egy kis pluszt. Hát erre idén kevés esély volt. Aztán még ráadásul elindult a vírus második hulláma is. Józsi szerint az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy megtartják az UB-t. Ha ezzel nem is teljesen értek egyet, az valóban bennem volt, hogy akár az utolsó pillanatban is lefújhatják. Ja, és persze arról még nem is beszéltünk, hogy a járvány miatt kettővel nőtt az egyéniben induló Gizionok száma, a kísérő csapatom meg a felére fogyatkozott. 🙂

Szóval ment a készülődés, a szokásos hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. Valahogy mindig úgy tűnt, hogy a völgyekből van több… De végül csak eljött a verseny napja. Irigykedve olvastam Zsuzsi beszámolóját, aki azt írta, hogy teljesen kipihent volt. Én szokás szerint siralmasan aludtam, persze biztos vagyok, hogy a rendszeres 10+ órás munkanapok is megtették a hatásukat. Ott persze ezzel nem foglalkoztam, nem volt más dolog, mint futni. Mindenféle számokat nem akarok írni a versenyről, a többséget ez úgysem érdekli, magamnak is csak annyit néztem meg kíváncsiságból, hogy hány gél fogyott el. A terv az volt, hogy 5 km-enként tolok egyet, vagyis az elméleti szám 44 körül volt. Ehhez képest a valós szám 30. A különbség makroszkopikusan is látható, pedig olyan is volt, hogy gyors egymásutánban kettő is lecsúszott. Ezen kívül minimális szilárd kaja, egy kevés izó, valamint kóla, BCAA és sótabletták fogytak. Igazából sós cuccból kellet volna csak többet vinni, de kritikus hibát nem vétettünk, nem éreztem úgy, hogy energetikailag problémák lettek volna. Azt már írtam, hogy a terv az volt, hogy javítsak a tavalyi időmön. Hát ez nem jött össze. Hogy hol csúszott el a dolog? Nem tudom. Pár héttel az UB előtt volt egy 70 km-es hétvégi edzés, amikor is kimentem terepre, és a vége felé már eléggé fájtak a combjaim. Akkor ezt megmagyaráztam azzal, hogy annyira régen láttam hegyet, hogy a szokatlan típusú terhelés volt az oka ennek, és majd az UB-n biztosan nem így lesz. Szóval volt intő jel. Ehhez képest az első 50 km még egészen tűrhetően ment, tartottam a 6 perces átlagot, aztán valamikor utána kezdődött megint a combfájás. Hogy pontosan hol, arra nem emlékszem, mindig csodálkozva olvasom azok beszámolóját, akik km-ről km-re leírják, hol, mikor kivel találkoztak, mit ettek. Visszanézhetném a részidőket, de nincs értelme. A lényeg, hogy egy idő után több volt a séta, mint a futás, úgyhogy az nem volt kérdés, hogy ebből nagy javítás nem lesz. Amire emlékszem, hogy Keszthelyen találkoztam Csillával és Szilvivel, Zamárdiban Szandival. Meg persze milliószor Timivel és Balázzsal, akik Józsit kísérték. Közben Bocsi is eljött, hogy kicsit szórakoztassa Nicolt, és ha már ott volt, kaptam egy kis gyógykenőcsös combmasszázst is. Abban a pillanatban az rettentően jólesett, de hosszan tartó hatása sajnos nem volt. Ami érdekes, hogy a lassú haladás ellenére bennem nem volt meg az az érzés, amit többen leírtak, hogy milyen borzasztóak voltak a déli part végeláthatatlan utcái. Azt  hiszem, mondhatjuk, hogy bírom a monotonitást, hiszen volt olyan edzésem, ahol 400-as pályán futottam 100+ kört – na ehhez képest az UB-nak nincs két egyforma métere. Szóval ilyen problémám nem volt. Viszont lassan múltak a km-ek, ez kétségtelen. Valahol Józsi is megelőzött, aztán őt már csak a célban láttam újra. Ez is egy érdekes dolog: Józsi azt mondta, ő egyáltalán nem volt álmos közben (bár a célban átaludta a mi beérkezésünket 😉 ). Tavaly én ugyanezt éreztem. Hát idén nem. Most igenis álmos voltam, egy alkalommal még aludtam is 15 percet. Határozottan állítom, hogy ez a 15 perc is sokat számított. Nem volt nehéz újra elindulni utána, viszont frissebbnek éreztem magam. Jó kérdés, hogy mi az oka annak, hogy tavaly nem voltam álmos, idén pedig igen. Kólát, koffeines gélt idén is toltam, szóval szerintem nem itt kell keresni a megoldást. Emlékszem, a Kinizsiről mondta valaki annak idején, hogy a második nehezebb, mint az első, mert az elsőnél még meg akarod mutatni, hogy meg tudod csinálni, a másodiknál viszont már benned van az, hogy már megcsináltad, nincs mit bizonyítani. Nem tudom, ez az UB-ra mennyire igaz, de azt mondom, hogy a második volt a nehezebb, annak ellenére, hogy pl. az időjárás sokkal barátságosabb volt idén, mint tavaly. Ráadásul tavaly egy pillanatra sem jutott eszembe a szintidő, idén pedig bizony volt olyan, hogy kiszámoltam, milyen átlagot kell menni a maradék távon ahhoz, hogy szintidőn belül beérjek, és bizony az jött ki, hogy nem nagyon lehet lazsálni. Ehhez képest az is csoda, hogy benn hagytam 1 óra 40 percet… Szerencsére a gyaloglás viszonylag jó tempóval megy. Több futótárs is megjegyezte menet közben, hogy kissé demoralizáló, amikor én olyan tempóval gyalogolok, amilyennel ők futnak. Persze ez inkább a vége felé volt, amikor az ő futótempójuk nem volt éppen acélos. Meg hát ez engem kevéssé vigasztalt, mert én nem gyalogolni szerettem volna. lényeg a lényeg, az utolsó pont után még találkoztam Árminnal, aki elkísért egy darabon, aztán csak eltelt valahogy az a 3,7 km is. Befutó idén nem volt – úgy voltam vele, hogy futhatnék a célegyenesben, de az olyan álságos dolog lenne, hogy a célfotó kedvéért futok, miközben előtte x km-t gyalogoltam. Mondhatni antikatartikus volt. Ráadásul olyan finisher pólót kaptunk, amire az van írva, „körbefutottam”. Hát én nem futottam körbe. Engem nem hogy lefutott volna Honi Kati papucsban, de köröket futott volna körülöttem.

Sokat gondolkoztam azóta is az UB-n. Lehet egy szintidőn belül teljesített versenyre azt mondani, hogy sikertelen volt? Mindenképpen. Ugyanakkor, amikor azt olvasom egy kétszeres UB és egyszeres Spartathlon győztestől, hogy örül, hogy szintidőn belül beért, akkor ki vagyok én, hogy elégedetlenkedjek? Szóval mondhatjuk, hogy felemásak az érzéseim. Elolvastam Zsu és Józsi beszámolóját, és valahogy az jött le nekem belőlük, hogy voltak nehézségek, itt fájt, ott szúrt, de azért annyira nem is volt vészes a dolog. Pedig de. Én nagyon büszke vagyok rájuk, hogy megcsinálták, de ezt már biztosan megkapták Főnitől is. Nekem ez küzdősebb volt, mint a tavalyi, ezért talán értékesebb is – lesz, majd egyszer, ha már objektívebben tudok visszanézni rá. Az biztos, hogy most komolyabban gondoltam, amikor azt mondtam utána, hogy soha többé. Ugyanakkor nem vagyok jó a dolgok elengedésében, és még mindig úgy érzem, nekünk van elszámolni valónk egymással. Meg azt is megtanultam, hogy soha nem mondjuk azt, hogy soha. Szóval majd meglátjuk, mit hoz a jövő. 🙂

És persze köszönet Gabinak és Nicolnak. ❤ Gabi, tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset. Nagyon nem. Néha még nekem is nehezemre esik elviselni magam. 😉 Köszönöm az elmúlt 2+ évet, a folytatás mikéntjén még hadd gondolkozzam egy kicsit. Nicol drága! Örök hálám! Köszönöm, hogy rám áldoztad ezt a hétvégét, hogy ott voltál, hogy tovább rugdostál, hogy vagy! Nélküled még nehezebb lett volna. 🙂

Say it, baby, don’t give up
You got to hold on to what you got
Oh, baby, don’t give up
You got to keep on moving don’t stop
I know you’re hurting, and I know you’re blue
I know you’re hurting but don’t let the bad things get to you

 

UB trió – Gizicsibék, beszámoló

Posted on Updated on

A trió tagjainak beszámolói, azaz egyet kattint hármat kap akció 🙂

Kormány Alex: A MI UB-NK

Elég nehezen ment a visszaállás a hosszabb távokra a tavaly nyári 400-as felkészülés után. Több, mint 3 hónapba telt, hogy nem haltam meg legalább 2x egy félmaratoni távú edzésen, csak 1x. Balázs irányításával próbáltuk az alapozást úgy irányítani, hogy visszajöjjön a hosszú távú állóképesség, de sokat ne veszítsek a küzdelmes úton megszerzett, már alakuló tempóból sem. Az első célverseny az áprilisi Kikelet lett volna, 10 km-en. Utána pedig ráfordulás az UB felkészülésre, mert a trió formáció azért nagy kihívást tartogatott. Aztán beütött a karantén, a versenystopp és fenekestül felfordult az életünk. Először a Kikelet ment füstbe, aztán – amikor már végre 30 km-en is átküzdöttem magam edzésen – egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az UB is felejtős. Gyors újratervezés és az ember próbálta a pozitívumot keresni: a karantént arra felhasználni, hogy fizikailag erősödjek illetve így jóval korábban megkezdhettük a 400-ra való felkészülést. Lassan teljesen átálltunk a sprintre: jöttek a meghalós pályaedzések és a „hosszú futások” is bekorlátozódtak 40-50 percre. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a járvány annyira felborítja az életünket, hogy még az augusztus végi bankos sporttalálkozót se lehessen megrendezni. Pedig pont ez történt. Verseny előtt 3 héttel nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz rendezvény, az erre fordított munka persze azért nem kuka, mert nyilván beépül, csak ez annyira speciális táv, hogy más versenyen egyáltalán nem tudom kamatoztatni.

Új stratégia: visszaküzdés magam újra a hosszabb távokra. A 10 km reálisabb célnak tűnt, arra álltunk át, hátha a Kikelet pótidőpontjára sikerül annyira összekaparni magam, hogy egy elfogadható időt fussak. Az UB-ban továbbra sem mertem hinni – hiába lebegett ott az októberi időpont – még előtte egy héttel sem tudtam bízni benne, hogy tényleg ott állhatunk majd a rajtnál. Erre Balázzsal nem is tudtunk készülni, annyira messze állt a 84 km attól, amikre az utóbbi fél évben edzettünk, hogy abban maradtunk, azt majd szívből futom. 🙂

Igazából akkor kezdtem elhinni, hogy tényleg megyünk, amikor csütörtök délután dobáltam össze a nyolc váltás futócuccomat a bőröndbe, hogy tűzhessek végre a csajokhoz Füredre. Iszonyú jó volt végre találkozni és végre nem csak messengeren tervezgetni, hogy hogyan küzdjük át magunkat ezen a 222 km-en, hanem igaziból, élőben 🙂

A versenyből igazából csak azt tudom kiemelni, hogy iszonyatosan fegyelmezett, egymást támogató, a hiszti legkisebb jelét sem mutató csapat voltunk. Mindenki tudta a dolgát, azt, hogy miért vagyunk itt és azt is, hogy együtt sikerülni fog. Figyeltünk egymásra – úgy érzem, leginkább a csajok rám, mert én életemben nem nyújtottam még ennyit és nélkülük a kajára sem figyeltem volna így oda. Gabi pedig a leggondoskodóbb kísérő volt a világon: a célban meleg takarót terített ránk, fuvarozott, szurkolt, bíztatott minket 23 órán keresztül.

Szerencsére sikerült fejben úgy eladnom magamnak ezt a távot, hogy tulajdonképpen a jól ismert, komfort zónás tizesem, csak 8x. És ezt el is hittem, úgyhogy egy percre sem merült fel bennem, hogy nem fog sikerülni. Még a 7. és 8. újraindulás sem esett olyan rosszul, mint ahogy előre fejben felkészültem rá (nem voltak elmorzsolt könnycseppek és elsziszegett káromkodások sem 🙂

Ismét egy óriási élménnyel gazdagodtam, feltöltöttem a motivációs raktárakat jó hosszú időre és mindezt olyan csapattal élhettem át, akikkel bárhol, bármit, bármikor 🙂

Andor Csilla: Gizicsibék a Balaton körül

Az Ultrabalatont 2018-ban és 2019-ben ötfős csapattal teljesítettem, mindig más felállásban. (2018:  Cseke Betti, Lámer-Sújtó Szandi, Kormány Alex, Malkus Rita, 2019: Benkő Eszti, Cserta Balu, Lung Andi, Kormány Alex)

Tehát egy fix tagja volt még rajtam kívül a két ötösnek: Alex barátnőm ❤

Az elsőt nagy kihívásnak éreztem, a második szintén szenvedős volt, soha többé nem futok, satöbbi…de persze már rögtön a verseny után azon törtük a fejünket Alexszal, hogy jövőre hogy és mint kéne körbefutni a Balcsit. A négy fős túl kis ugrás, az igazi kihívás nyilván a három fős UB, ebben meg is állapodtunk.

Aztán közeledett a nevezés időpontja, amikor is Főni kitett a facebook csoportba egy csapattag kereső felhívást. Ebben a posztban lettünk figyelmesek Németh Szilvi jelentkezésére, hogy három fős csapatba szívesen beszállna. Le is csaptunk rá, írtam Szilvinek, hogy volna-e kedve velünk futni, azonnal írt is, hogy persze, naná! 😊

Meg kell, hogy jegyezzem, hogy ilyen jó csapattal még életemben nem volt dolgom, pedig sok munkahelyet megjártam és sok csapatmunkában részt vettem már. Tényleg nincsenek szavak, egyszerűen egyetlen félreértés, egy vita, semmi nem volt. Elképesztően jól tudtunk az első pillanattól kezdve együttműködni.

Mivel eddig szinte csak állatneves csapatnévvel futottunk a Balaton körül, adta magát, hogy most is valami aranyos állatkát válasszunk, így lettünk mi a Gizicsibék ❤

A felkészülési időszak több szempontból is extrém volt. Egyrészt jött a járványhelyzet, ami mindenkit az utolsó pillanatig bizonytalanságban tartott. Mi sem hittünk benne, hogy megrendezésre kerül idén a verseny, de persze azért az edzéseket csináltuk becsülettel. Illetve csináltuk volna, ha nem jönnek közbe dolgok.. Szilvinek a térdét kellett műteni, hosszú nagyon komoly rehabilitáción van túl. Nekem pedig egy porckorongsérv kezdemény szerű sérülésem van, szintén sok gyógytorna és törzsizomzat erősítés kellett ahhoz, hogy rajthoz tudjak állni.  Alex esetében örültünk, hogy idén kivételesen nem lett tenisz- vagy futósérülése közvetlenül a verseny előtt 😊 Végülis felkészültünk amennyire tudtunk, és nagy meglepetésünkre és örömünkre idén végül lett UB.

Gabit megkértük, hogy csinálja meg nekünk a szakaszbeosztást, rám 50 km kötüli táv jutott, a lányoknak pedig 80-90 km közötti távok. Kicsit szomorú voltam, hogy nem tudtuk egyenlően elosztani a távot, mint ahogy eredetileg terveztük, de sajnos ezt jobb volt nem erőltetni, bíztam Gabi megítélésében.

Last minute gyorsan csináltattunk pólót is, gyors szállásfoglalás (nagynéném drága Vilma néni barátnőjénél Füreden, ahol az ágyból fekve látjuk a Tihanyi apátságot 😉), anyuci megkérése sós süti sütésre és szurkolásra Keszthelyen, és már indulhatott is a buli 😊

Már teljesen rutinosan ment a csomagolás is, van már checklistem, mit kell az UB-ra vinni, csak májusi checklist, amin ilyenek vannak, hogy pl: naptej, szúnyogriasztó… ezek most nem kellettek 😊 Helyette kabát, pokróc.. Aztán Budapestről együtt utaztam Füredre Szilvivel és párjával Gabival, az UB kísérők gyöngyével 😊 Alex is megérkezett este, kis dumcsi, és mentünk is korán aludni.

Na de végre ejtsünk pár szót a versenyről is. Már egy oldalt írtam, és még el se startoltunk.. kicsit sok a duma 😊 de tudom ezért szerettek 😊

A versenyt idén két naposra osztották szét: a péntek az egyéniek és a két és három fős csapatok napja, a szombat pedig a 4-13 fős csapatoké volt, ezért a rajt kicsit családiasabb hangulatban telt, mint szokott. Már előbb odaérkeztünk, hogy bőven legyen idő „before” fotó készítésére. 😉

8:30-kor indult el az első futónk: Szilvi. Az első szakasz Balatonfüred-Balatonudvari volt, emelkedős, fincsi.. Az enyém volt a második szakasz: Balatonudvari – Dörgicse, szintén egy-két emelkedővel, de a frizura még tart, sima ügy volt. Aztán Alex következett a Dörgicse-Zánka közötti szakaszon, amit a szokásos Alex sebességgel teljesített.

Arra idén kivételesen nagyon figyeltem, és a többiek is, hogy mindig együnk és igyunk rendesen a szakaszok között, mindig legyen alapos bemelegítés és hengerezés is. Issszonyú sokat számít.  A korábbi UB-imon ezekre egyáltalán nem figyeltem.. hát meg is lett az eredménye. De most okosan csináltuk, és mindig egymásra is figyeltünk: „Alex ettél?” „Alex hengereztél rendesen?” (szerintem az agyára mentem… 😊) Szilvi már rutinos, példamutató fegyelemmel és szorgalommal nyomta a hengerezést, sópótlást meg minden okosságot.

Az északi parti hullámvasutas részt sikeresen túléltük, melyet a találkozás anyukámékkal  Keszthelyen koronázott meg: begyűjtöttem a szokásos puszit és a nem tudom hány kiló fincsi kiflicskét, és feltöltődve fordultunk rá a déli partra. Ez két okból jött jól: jött az este és hűvösebb lett, és a déli szakasz sík, amit mindhárman jobban preferálunk.

A keszthelyi váltópontnál találkoztunk végre végre az egyéni futóink közül Zsotyekkel, Józsival, és Petivel.  Józsival volt szerencsém együtt futni egy kilométert a Balatonberény felé vezető szakaszon. 😊

A déli parton viszont már kezdünk álmosak lenni, de ennek ellenére nem volt nagy nyüglődés, és Gabi is kitűnően bírta a strapát: mindig készenlétben állt, mindig hozta a takarót, a pulcsit, bármit ami kellett. Nála jobb kísérő nincs.

Alexnak kellett néha elmondani csak, hogy kicsit vegyen vissza a tempóból, de nem hallgatott ránk, de hát ilyen ő, egy versenyló, nem lehet mit tenni. 😊 Szilvi is és én is a sérüléseinkre nagyon odafigyelve, okosan futottunk, hálistennek nem is lett gond, minden simán ment. A lányok a pihenők közben kaptak tőlem egy kis masszázst, ha már futni nem tudok annyit, valami hasznom is legyen, hehe 😊

Egy negatívuma a járványhelyzetben történő megrendezésnek az volt, hogy alig voltak szurkolók, sokkal kevesebb futó volt. Ez persze érhető, de a versenyélményből sokat elvesz. Voltak szakaszok, ahol kilométereken keresztül egyetlen futóval sem találkoztam és volt olyan szakaszom, ahol az egész 10-11 kilométeren kb. 3-4 futóval találkoztam összesen.. Eléggé spooky volt :S Viszont annak azért van egy varázsa, amikor reggel hatkor futsz azt se tudod pontosan hol, és előtted a csodálatos telihold gyönyörű felhőkkel, és futsz, és sehol senki, csak a bicikliút és a Balaton. Az valami csoda 😊

Szilvi az utolsó szakaszán fülig mosollyal ért a célba, aztán már csak Alex következett. Nagy izgalommal vártuk Füreden, ahol az utolsó száz méteren, az Annagora köves emelkedőjén felkapaszkodott, és hárman kéz a kézben befutottunk az „after” fotóra.

A futást sokkal jobban bírtam, mint az ötfős teljesítésekkor, jobb tempókkal tudtam menni de az ötödik szakaszon most is nagyon elfáradtam, illetve akkor már éreztem, hogy a derekammal kezd gond lenni.. Most emiatt tartok egy kis pihit, újra gyógytornász, stb. Nagyon remélem, hogy nem lesz tartós a szünet, és rövidesen újra a pályán leszek 😊

Nagyon remélem, hogy lesz még alkalmunk együtt futni a lányokkal, ha nem is UB-n de valami egyéb versenyen. Óriási élmény volt, ügyesek voltunk Csibék ❤ 😊

 

Németh Szilvi: Az első Gizionos UB-m mint Gizicsibe 

 

Ez volt az 5. UB részvételem és az első, amikor teljesen Gizion vagyok 🙂 volt mindenféle felállás 11, 6, 5 és 4 fős csapatokban munkatársak, barátokkal.
Nagyon örültem, amikor Csilla írt, hogy legyek a csapattársuk és rögtön igent mondtam és ez volt életem egyik legjobb döntése.

Vártam és tudtam, hogy a 3 fős csapat nagy munka lesz, ment a felkészülés és akkor beütött a krach – nem volt annyira váratlan, mert már a maraton után is éreztem, hogy valami nem oké a térdemmel – elmentem orvoshoz, a vélemény lesújtó Baker ciszta, felszívódó keresztszalag és meniscus szakadás és január 23.-án műtét. L Gabi már novemberben elzavart Rajnai Katához a Gyógytornászdába – ezt köszönöm újra – és elkezdtünk dolgozni az izomzatomon, a tengelyemen és azon, hogy újra járni tudjak és a műtétig minimum 80%os legyenek a lábaim ez sikerült is. Mivel nagyon akartam futni, megígértem mindenkinek – Gabi, Kata, doki -, hogy mindig azt csinálom, amit mondanak, khmmm az egész felkészülésben ez volt a legnagyobb feladat. J Csináltam amit kellett, hogy újra futhassak, bármit mondtak megcsináltam, nem volt ellenkezés, kérdés csak és kizárólag fegyelmezett munka és egy nagy megkönnyebbülés, amikor az időpontot áttették októberre – ne utáljatok nagyon, nekem ez a biztos indulást garantálta – J

Volt előtte Suhanj6, okosan és Gabi felügyelettel futás-gyaloglás vegyesen, de 90%-ban futás, 40km-nél kiszálltam és boldog voltam, hogy 4 és fél óra alatt ez sikerült J, igaz itt már éreztem, hogy a bal térdem sem tökéletes…utána egy Velencei tókör ez is ment, minden gond nélkül. Aztán 3 héttel az UB előtt megkaptam az MR eredményét, szinte ugyanaz mint a másik és akkor padlót fogtam, Gabi fogta a vödröt és a felmosót összetakarított és újra épített egy beszélgetéssel, mint mindig. Sírtam egy jót, hogy már megint a küzdelmesebb út vár rám…
Na ez volt az én UB előjátékom és innen indult az okos és ésszel történő teljesítés, mindent betartva újra, ahogy azt Gabi és Kata kitalálta, hogy végig tudjak menni fájdalom és egy újabb sérülés nélkül.

Az egész csapatmunka zseniális volt, Csilla a szállást és a pólót szervezte, Alex hozta a nagy autót, én elmentem a rajtcsomagért és az én Gabim eljött kísérni bennünket, neki is ez az 5. UB mint kisérő, tudtam, hogy a legjobb kezekben leszünk és rajta nem fog múlni, hogy körbe érjünk és sikerüljön úgy, ahogy azt mi szeretnénk. 🙂

Gabi elkészítette a szakasz beosztást – na azért itt sokkot kaptam egy picit, de azt mondta sima liba lesz és mivel ezt Ő mondta, természetesen elhittem neki – Kata összetapasztotta a lábaim és akkor a zabszem is megjelent…

Csütörtök reggel még dolgoztam egy picit, elvégeztem az utolsó simításokat, összepakoltam a cuccokat, csináltam kókuszgolyót és elmentünk Csilláért, és utána irány Balatonfüred hogy kezdődjön a móka és kacagás…
Gyors könnyű vacsi Csillával és az Ő zseniális nagynénijével, egy kis körutazás Füreden majd nem sokkal később Alex is megérkezett végre együtt a csapat, egy kis dumcsi és irány az ágy.
Reggel korán kelés, reggeli, kávé, henger és bepakolás a kocsiba, elindultunk a versenyközpontba J elkészült a csapatfotó, találkoztunk Zsófival egy gyors szelfi, egy kis bemelegítés és beálltunk mind a hárman a rajtba, majd 8:30-kor kézen fogva hárman elrajtoltunk J az enyém volt az első szakasz és a nyaktörő mutatvány kijutni az Annagorából…  Udvariban Csillu váltott, minden rendben volt a terv szerint futottam.

Váltás után henger-átöltözés-kaja a kocsiban-henger futás előtt – ez volt a terv amit minden futás után és előtt meg kellett csinálnom és ez így is történt mind a 23 órában J, mert stréber vagyok ugye Józsi  ♥– de ezt én élvezem.
Kővágóörs volt a következő szakaszom a Varga pincéig, tudtam mi vár rám, mert tavaly is futottam ezt a szakasz, minden emelkedőt addig futni amig megy, utána gyors gyaloglás. Már Udvariban találkoztam egy régi kolléganőmmel, aki a szakasz felénél beért és innen együtt futottunk fel a pincébe a kamionok között és a nagy cefreszagban ez annyira nem volt kellemes, de nagyon figyeltek ránk J Kaptam egy forró levest és jött a nagy négyes henger-öltözés-kaja-henger, itt kibővült egy kis krémezéssel is a móka mert tudtam, hogy miután Alex váltott utána Badacsonytördemictől újra én futok. hehehe futok, vagyis megint ment az emelkedőre gyaloglás és ahol meg tudtam futni ott futás, még mindig nem kedvelem az emelkedőket – Gabi itt jegyezném meg, hogy majd edzeni kell erre is – a tempó a tervezett még mindig, térdem rendben, gyomrom rendben, eszem rendesen, ahogy meg lett beszélve.

Itt jött egy nagyobb pihenőm ezért minden megállásnál hengerezek, sőt Csillu Keszthelyen megmasszírozta a lábaimat is – oh arany keze van J – és a fűben heverészés közben egyszer csak megjelenik Zsotyek akinek jól a nyakába ugrunk – remélem nem kaptál hülyét tőlünk – utána jön Peti is és aztán megjött Józsi, akit ugyancsak jól megölelgettünk J Szereztem neki egy forró levest és elindultam vele és közben megérkezett Csillu is, aki Alexet leváltotta és elindultak Józsival JKeszthelyen találkoztunk még Csillu anyukájával is aki ipari mennyiségű kifliket készített nekünk; ez aztán az all inclusive ellátás J Aztán gyorsan be a kocsiba és mentünk Berénybe ez lesz a legrövidebb szakaszom, de már sajnos fejlámpás, na nem baj, gyakoroltam ezt is. Jön Csillu, irány Máriafürdő és jöhet a fókusz ezerrel, mert jön a Szilvi-Alex-Szilvi-Alex futás J na és ez a szakasz kifogott rajtam, nem is a szakasszal volt ba,j a gyomrommal, nem tudtam hol fog távozni az eddigi kaja, folyamatosan émelyegtem, hányingerem volt és forgott a gyomrom, hát nem a legjobb állapotban és kedvben érkeztem meg 😦

Csillu azt találta ki, majd ő lefutja a következő szakaszt vagy elém jön a váltópontra vagy bármi csak szóljak J  mondtam neki, hogy adjanak egy kis időt összerakom magam, elmegyek a ToiToi-ba és minden rendben lesz – mindig Hanka egyik írása jut eszembe a merev lábbal ToiToi-ba menni és ezen mindig röhögök – szóval kezdtem jobban lenni és jött a leghosszabb szakaszom Fonyód – Balatonlelle kelet, az elején még ment a háború és azt néztem melyik a legalkalmasabb bokor az úton aztán ettem egy kis kenyeret és sós paradicsomot a frissítő pontnál és utána kezdett helyreállni a béke.
A váltópontnál Csillu felkiáltott, hogy Szilvi mosolyog, mosolyogva fut be 🙂

Csillu megkezelte a lábam amíg Alexet vártuk, most már minden futás után krémezés ment, a tempó is a tervezett, lassultam, de tudtam hogy ez lesz, viszont Alex még mindig olyan tempókat futott, hogy csak ámultam – még nem jöttem rá miből van összerakva

Itt megint egy kis pihenőm jött, hogy a terv szerint a Szivi-Alex-Szilvi-Alex-Szilvi sorozat jöjjön, aztán ez a terv egy picit módosult mert Csilluval elcseréltük az utolsó szakaszainkat, hogy egy picivel többet pihenhessek. Éreztem, hogy ez most nagyon kell és jó is éreztem, mert a Siófok-Sóstó – Akarattya szakaszon az emelkedők kifektettek, de szó szerint beestem a kocsiba és kértem 20 perc alvást és félájultan elaludtam. Káptalanfüreden már teljes „pompámba” vártam Csillut és mintha nem lennék már talpon 20+ órája újra rátaláltam a tempóra és örömfutással megcsináltam az utolsó szakaszom, Alex leváltott és gyorsan elindultunk az Annagórába, hogy együtt tegyük meg azt a 30 métert a célkapuig.

Nekem tetszett ez a szétszedett verseny, jó volt a Gizionokkal találkozni a pályán és a pálya szélén. Jó ebbe a csapatba tartozni 🙂 Köszönöm Gabi, hogy felkészítettél erre és töretlenül bízol bennem.

Ez volt életem legjobb versenye, mert egy olyan csapat tagja lehettem, akik figyeltek és támogatták egymást, ez egy csodálatos élmény volt és igen Gabi igazad van, ez kémia volt 🙂

Köszönöm Csibék, hogy ezt veletek élhettem meg, ez örök élmény marad mindig széles mosollyal az arcomon.
Veletek bárhol, bármit, bármikor ❤