Ultrabalaton

“Rise&Shine” trió, Demeter Balázs – UB beszámoló

Posted on

Az idei év második célversenye. Ehhez képest messze nem éreztem magam csúcsformában. A jól induló felkészülést sérülések miatt meg kellett szakitani, 3 hét kényszerpihenő, után sem volt az igazi, kb. 2-3km után mindig elkezdett fájni a combom, ami kicsit aggasztott. Meg a Baker-ciszta, meg a térdfájás…

Azt mondják, a székelyek keményfejűek. Lehet benne igazság, mert persze péntek délután bepakolt futócuccal robogtunk Aliga felé, még a közös Gizion-csapatvacsora végére is sikerült beesni.

 

Egy régi cimborám jóvoltából szállásom is került, nem győztem neki elég hálás lenni. Persze szarul aludtam, mint mindig a komolyabb versenyek előtt (még kamaszkoromban hosszútávú evezősversenyekre jártam, azok előtt sem aludtam jól soha), csak régen legalább előtte kipihent voltam. Legalább a csapat másik két tagja profi volt, Sally is több hosszú versenyt teljesített, Peti szintúgy, illetve ő már egyéniben is futotta a távot többször. Mindketten meglehetősen nyugodtak voltak, ami rám is átragadt. (Ez a nyugalom végigkísérte az egész versenyt).

Reggel nagy szélben rajtolt a mezőny, nem bántam, hogy nem én kezdtem. Valahogy nem volt “futóhangulatom”. Aztán átautóztunk az első váltópontunkra, kicsit még döglöttem, majd jöttek a versenyzők, fokozódott a hangulat, a kedvem is megjött a futáshoz. Az első szakaszt még zene nélkül nyomtam, lazán, kényelmesen, nézegettem az ébredő Balatont, tiszta giccses volt. A pulzusom is épp csak 145 körül kószált. A tempó sem lett így parádés, de nem is az elején kell ugye ellőni a puskaport!

A második szakaszomra megkaptam az emelkedőket, meg a napsütést. A táj gyönyörű volt, kárpótolt a terep nehézségeiért. Azt hiszem itt futottunk Milánnal (egyéni induló) egy darabig, a 90-es évek diszkóslágereire, menő volt. (Ezúton is leírom, hogy minden tiszteletem az egyéni indulóké -igen, nem csak a teljesítőké- hiszen, szerintem, már az egyéni rajthoz álláshoz is komoly bátorság kell!) Dörgicsén volt néhány lejtő, de egész jól tolerálta a térdem, aztán váltópont, hurrá! Itt eléggé megfáradtam, kijött, hogy a frissítést meglehetősen hanyagul végeztem az első két szakaszon, úgyhogy rövid nyújtás, majd zaba, pihenés. A következő etap előtt henger, nyújtás (ahogy egyébként minden szakasz előtt!). Aztán nyomás a Badacsony körül. Na ez a szakasz különösen fájt. Talán az volt a legrosszabb, hogy másra készültem, ugyanis elnéztem a térképet. Az autós útvonal (kísérő) ment szintben a vasút mellett, a mienk a hegy oldalában kanyargott némi plusz szintet begyűjtve, ami a déli napsütésben finoman szólva is kifejezetten szarul esett, pláne, hogy síkra készültem. Cserébe a távot is elnéztem, így legalább valamivel rövidebb lett a vártnál, ami maga volt a megváltás!

Aztán jött a fordulat. Felkészültem életem leghosszabb 16,6km-ére, 2 órát saccoltam rá. Ezzel szemben benyomtam egy RedBullt, kinőttek a szárnyaim és olyan tempót mentem, hogy magam is meglepődtem rajta. Ráadásul érzésre is fasza volt, sorra daráltam be az embereket, felemelő élmény volt. A végére azért kifejezetten elfáradtam, de már csak alig 19km volt hátra két részletben, kezdtem azt érezni, hogy meglesz. A csapat továbbra is parádésan üzemelt, egyszerűen mindenki tette a dolgát! Fonyódon a yachtklubban sikerült lezuhanyoznom, (amit ezúton is köszönök nekik) nagyot lendített a komfortérzetemen.

Az utolsó előtti szakaszon még volt bennem kraft, ki is futottam rendesen, javítottam az átlagon! Utána hálózsákba burkolózva reszkettem a kocsiban egy darabig, de megérte!

Az utolsó szakaszra a viharos szél mellé megjött a felhőszakadás is, csak hogy érezzük a törődést. Rendesen fájt, ahogy az esőcseppek szinte döfködték az arcom, de -ahogy a csoportban gyakorlottabb sporttársak mondták- “a leghosszabb lóf@sz is véget ér egyszer”, tehát ez is, pont így éltem meg.

Szegény Sally az utolsó szakaszra úgy állt ki, hogy ömlött az eső, nem irigyeltem, de érdemben zokszó nélkül tette.

A közös befutón minden lépés fájt, mégis úsztam a boldogságban!

Összesen (kerekítve) futottam 74km-t, amihez 15 perc híján 8 óra kellett. Sok nyújtással viszonylag fájdalommentesen, “fal” nélkül ment, bár voltak benne nehezebb szakaszok. Valószínűleg a hosszabb szakaszok tényleg nem estek volna jól.

Belekóstoltam az aszfaltos ultrák világába, nem volt rossz élmény, sőt! De ez mégsem az én világom. Az aszfaltot egyszerűen unom! Míg a VTM-en a harmadik óra után esett le, hogy “nini, 3 órája futok”, addig az UB-n már 10km-t is megéreztem.

Reklámok

UB-Hanka 2:1

Posted on Updated on

Nem mindig jössze:-(

Az Ultrabalaton idén szépített velem szemben, 2:1-re javította az egymás elleni mérkőzéseink arányát. Nem örülök neki, de ez van, már nem tudom visszacsinálni. Ez nem az én versenyem volt, egyáltalán nem, de nagyon sok olyan dolog történt, amiből tanulhatok és amit hasznosíthatok. A kudarcélmény megélése és az önsajnálat helyett tiszta fejjel igyekszem kezelni ezt a helyzetet, és beépíteni a további futásaimba a tanultakat.

Nincs sok feladott versenyem, ezzel együtt összesen három, de ez volt az első, amit nem “csak úgy” befejeztem, mert nem ment, hanem sérülésveszély, a komoly sérülés elkerülése miatt hagytam abba. Pont emiatt nem tudom magam gyötörni, hogy miért nem fejeztem be, miért álltam ki, hiszem, hogy az adott helyzetben a legmegfelelőbb döntést hoztam meg, persze ennek ellenére szomorú vagyok.

No de kezdjük az elején. Nem vagyok könnyű eset, ami a versenyekre való készülést illeti, és ez itt most hatványozottan igaz volt. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam annyira lazán kezelni a szituációt, miszerint egy 220 kilométeres futásra készülök, mint terveztem. Izgultam, aztán mégsem izgultam, és ennek ugyanaz az oka volt: tudtam, mi vár rám. Nem voltam túl összeszedett, eközben próbáltam dolgozni, közben idegesített a csípőm is, amivel Sárvár után kisebb problémák voltak, a körözés miatt megint kissé szétcsúszott, de Vanda kezelte, Krisz is megmasszázsolt, én mégis azt éreztem, hogy fáj, meg minden más helyen fáj valami – oké, fantomfájások, de akkor is. Végül körbetapaszoltam magam, és bíztam benne, hogy tényleg nem lesz semmi gond sehol. Péntekre aránylag megnyugodtam, időben elindultunk Tibivel és Mikivel, ők kísérték Milánt, és Siófokon a szálláson találkoztunk Nicollal és Bocsival, akik az én frissítésemet vállalták. Szerencsére a chipeket idén a rajtszámmal együtt át lehetett venni, így nem kellett a versenyközpontba bemennünk, hogy ott elhúzzuk az időt. A korai rajt miatt bevásárlás és “taktikai értekezlet” után csak egy vacsorát terveztünk a Gizionokkal, majd korán fekvés és alvás. Mondjuk ez utóbbi nem sikerült túl jól, eleve nem vagyok jó alvó, verseny előtt, nem a saját ágyamban pláne. Azért nagy nehezen sikerült vagy 3 órát aludni, 3.10-kor keltünk, elég durva hányingerrel ébredtem, valószínűleg a korai ébredés miatt. Egy kis kávét sikerült innom, majd toalett, az evést nem erőltettem, ilyen korán nem tudok enni, és futás előtt nem is szoktam soha, emiatt egy gyümölcspürét tettem az övtáskámba, hogy futás közben megegyem.

Fél 5-re értünk a rajthoz, Tibi vitt át minket, a többiek a másik autóval később indultak utánunk és menet közben csatlakoztak be. Gyorsan interjúztunk egyet a 24.hu-s kollégákkal, majd be is álltunk a rajtba, idegeskedésre nem volt idő szerencsére, már indultunk is.

Elég darabosnak éreztem a mozgásom, és ugyan nem akartam gyorsan kezdeni, hanem 5:40-5:50 körül kényelmesen, de még a 6 perces is iszonyú nyögvenyelős volt, egyáltalán nem esett jól a futás. 7 km környékén ettem meg a pürét, a frissítőknél pedig vizet és kólát kortyoltam. Haladtam, de nem éreztem egyben magam testileg, ezért fejben próbáltam átbillenteni magam mindenféle motiváló mormogásokkal, hogy minden oké, nem kell rohanni, tök jól vagyok, tartalékolok, hiszen hosszú a verseny, kell az energia. Szóval döcögtem, kicsit futottunk Badics Attilával, Csákány Krisztával, Marton-Mlecsenkov Évivel, de tartósan senki mellett nem maradtam meg, nem volt ritmusom még magamhoz sem, nemhogy máshoz. Egy vasúti átjárónál kaptunk egy kis “pihenőt”, de 10 kilométernél erre nem is volt még szükség, Krisztával emlegettük, hogy 2 éve pont együtt állított meg minket egy vonat 50-nél, és annak nagyon örültünk. A megállás most nem esett jól, kellemetlen volt újra elindulni, nehezen vettem fel újra a fonalat, a mozgásomat futás helyett inkább a döcögéshez hasonlítanám. Egyszer csak eszembe jutott, hogy miért is nem hallgatok zenét, az majd segít, úgyhogy be is tettem, egy kicsit jobb is lett, de nem túlzottan.

Nicolék a megbeszéltek szerint 5 kilométerenként bukkantak fel, mindig kaptam valamit inni és kínálgattak kajával is, de még nem kívántam nagyon enni, csak később kezdtem el eszegetni, akkor sem sokat. Az öltözékemet sikerült jól megválasztani, a rajtnál viselt vékony hosszúujjút hamar levettem és trikóban futottam, hogy ne kelljen össze-vissza húzgálnom magamon a különféle pólókat. Az idő kellemes volt, de nagyon erős szél fújt, főleg szemből és jobbról, nem könnyítette meg a haladást, és néha arrébb is tett. Kerékgyártó Petivel is futottam picit, aztán “elzavartam”, hogy ne miattam rontsa le a Sallyvel és Balázzsal alkotott csapat átlagát.

Ultrabalaton csapatban

Posted on Updated on

Összeírtam néhány gondolatot a csapatban futó tanítványaimnak az Ultrabalaton kapcsán, hátha másnak is hasznos lehet.

 

1. Sérültek/távok/szakaszok
Minden csapatban előfordul sérült futó, emiatt bármi is az eredeti szakaszkiosztás, kezeljétek azt rugalmasan, illetve 1-1 futó ne fusson lehetőleg 10-12 km-nél többet. Ez az a táv, amibe sérülten sem rokkansz bele, ha mégis le kell váltani, akkor a közelből lehet menni érte, illetve ez után tudsz még mindig felállni futni a következő szakaszra.

 

 

2. Frissítés
Minden futó gondoskodjon a maga szakaszáról, készítse fel a többieket arra, hogy mikor mit kíván, legyen mindig B terv.
Futás előtt is frissítünk, futás közben és közvetlen futás után is.
Ami kiemelten fontos, hogy a pihenőórákban is oda kell figyelni a folyadékbevitelre, kajára.
Ne csak a futás kilométerein legyen ezen fókusz, hiszen az max 1-másfél óra, amit sima vízzel is le lehet tolni, viszont a pihenőidőben töltekezni kell.

 

3. Izomkarbantartás
Amikor befejezted a szakaszodat azonnal nyújts, hengerezz. Addig ne ülj az autóba, amíg ezek nincsenek meg. Ha csak 3 perc van rá, már az is sokat számít! Amikor te vagy a soron következő, a várható rajtod előtt már 10 perccel mozogj, gimnasztikázz, nyújts!
Kompressziós zokni/szár a futás közben ilyen szakaszokon nem szükséges (nulla hatása van), viszont futás után jól jön. Persze, ha nem akarsz öltözni-vetkőzni, akkor egyszerűbb, ha végig rajtad van.
Ha viszont meleg lesz, akkor jobb ha futás közben leveszed.

 

4. Váltás
A kalkulált idő előtt minimum 10 perccel legyetek ott. Valaki megtáltosodik, vagy rövidebb a tényleges táv, bármi történhet, ennyi időpuffer kell.
Ha tudjátok egymást appon követni, az a legpontosabb.
Aki indul, annak a saját felelőssége, hogy felkészülten várja a váltást (legyen az ő feladata a hajcsárkodás is, az időben átéréshez).
Viszont, aki érkezik, az élvezze a teljes csapat figyelmét. Mire beér, legyen felderítve a terep a mosdóhoz, az átöltözéshez, legyen neki bekészítve a kaja, innivaló. Ez a kulcsa a gyors regenerálódásnak, és ez adja a szinergiát.

 

5. Konfliktusok
Készüljetek fel arra fejben, hogy a fáradtságra mindenki másképp reagál, van aki nyersebb lesz, más meg sírósabb. Legyetek egymással elfogadók, kerüljétek a konfliktusokat! Attól, hogy neked nem fáj, még a másiknak görcsölhet. Attól, hogy te bírod az éjszakát, a másik futás közben is bealudhat.
Ne most akard megbeszélni, ne most akarj kommunikációs-szituációs szimulációt és pszichodráma tréninget tartani. Majd célba érés után megbeszélitek, bár addigra 99%-ban kiderül, hogy annyira mégsem volt fontos. Különben is, ami a Balatonnál történik, az a Balatonnál is marad.

 

6. Csapat
Erre a napra szövetségesek vagytok, mindannyiótokat ugyanaz vezérel: beérni a célba. Fókusz a teljesítésen legyen, és minden egyéb ennek alárendelve.
Semmi nem kockáztathatja a csapat egységét.

Legyetek Atoszok, Portoszok, Aramiszok, egy mindenkiért, mindenki egyért!
Hajrá!

ps: ne feledjétek a legfontosabbat, ez az egész egy játék!

Képek: Moes és a tavalyi Trizionok

2016 évzárás – 2017 évnyitás/5

Posted on Updated on

Honi Kati (‘OniK)

szarado-futoscuccokHálás vagyok. Mert a rengeteg megterhelő dolog ellenére rengeteget kaptam idén is az élettől és a Gizionoktól.
1000 km-t futottam – tavaly 233 kilit (igaz, hogy áprilisban kezdtem csak futni).
Lefutottam életem első versenyét, 10K Vivicittá városNéZőt  🙂 és lefutottam a félmaratont is.
Már úgy tervezek utazást, hogy lehessen futni és nem merem kiszámolni, hogy mennyit költöttem a futással kapcsolatos dolgokra.

 

Ezeket kaptam tőletek:
– gyógytornavideót perceken belül, mikor fájt a lábam
– hosszú futások alatt életbölcsességeket és lelkizést
– pzs nélküli orrfújást (oké, ez még nem megy…)
– UB-fertőzést
– szánhúzókutyát
– derült égből kedves érdeklődő üzenetet pontosan akkor, amikor a legnagyobb szarban voltam
– nyulat
– trail-futás kedvet
– éjszakai ölelést tábor alatt  🙂

Viszlát 2016 – helló 2017!

kati

2016 évzárás – 2017 évnyitás/3

Posted on

Erényi Tamás

Összességében jól sikerült a 2016-os év, 226 futásból 2595 km jött össze, 254 óra és 3 perc alatt. Nem tudtam ellenállni és kiszámoltam a totálisan értelmetlen adatot, az éves átlagtempót: 5:52  :-).
Az év első felében az UB páros volt a fő cél. A kitűzött terv sikerült, sérülés nélkül beértem és még az utolsó szakaszon is tudtam futni. Nagy élmény volt, örök hála érte Gabinak aki rávett és felkészített, Balázsnak aki társult, Katinak és Petinek akik kísértek.
Minden adott volt egy erős maratoni felkészüléshez, de júniusban lesántultam. A június-július pihentetéssel és lábteszteléssel telt. Augusztusban pedig megkezdtem a visszatérést, immáron sokadszor az elmúlt éveket nézve  :-). A budapesti maraton az előjeleket figyelembe véve, jól sikerült.
A maraton előtt megérett a terv 2017-re, így az év utolsó hónapjai a már a felkészülés jegyében teltek. Eddig zökkenőmentesen, (na jó két edzés kimaradt betegség miatt , de szerencsére pihenőhéten.)
A tervezett verseny olyan, amin minden évben elgondolkoztam és kb 10 mp és 3 perc közti idő múlva eldöntöttem, hogy nem. Most nem így volt, menetrendszerűen eszembe jutott, és vártam, hogy elmúljon. De nem múlt el, így hát beneveztem a Balaton Szupermaratonra.

gizionok

 

2016 évzárás-2017 évnyitás/1

Posted on

Hajdú Mária

Summázzunk, mert ez nem elégetendő 🙂

Futottam 1612,1 km-t a tavalyi 1244,6-tal szemben, az úszás kiesett, az erősítés feljött.

Ez az év nem a versenyekről szólt, hanem arról, hogy ki tudjam alakítani az új életritmust és meg tudjam tartani a futásokat, tornákat (ebbe már az úszás sajnos nem fért 😦 ). Úgyhogy összesen hármat sikerült összehozni: megvolt az UB Trizionként, hatalmas élmény, egy 10K terepverseny és a ravennai maraton, Das Erste.

Év elején az edzőtábort követően térdproblémák, betegségek, az első három hónap elég vacak lett, utána Vanda helyretett és a júniust kivéve, amikor leginkább hullafáradt és mentálisan kimerült voltam, szépen alakult minden, két 200+ hónapot is összehoztam. Azt külön bravúrként könyvelem el, hogy júliustól november közepéig sikerült megoldanom a heti négy futást, és nem is nagyon maradt el. Futottam Luxembourgban és Luxemburgban :), Budapesten, Pécsett, a Balaton körül, Gondrecourt-le-Château-ban, Berlinben, Koppenhágában, a Hvidovre-Brøndby retúrvonalon.

Április végén elkezdtük a PK-t, még lassabb vagyok, mint előtte, de érzem, hogy ez az én világom, azóta nincsenek fizikai szétesések, sokkal jobban bírom. Fejben összeraktam magam, mentálisan sokkal erősebb vagyok, mint tavaly (de most már köszönjük, elég magas az a nyomorult pálma). Pillanatnyilag – és én kérek elnézést 😀 – a sportcipőim száma 8 párra tehető, 4 Mizuno WR (de már egyet mindjárt kirakok!), Salomon terep, Adidas terem, Hoka Clifton2 (elkapott engem is a csopikórság), és az év utolsó napján öcsém meglepett egy Nike-val (tehát erről nem én tehetek, a többi meg alapvetően Lajos lelkén szárad :D!).

Főnökasszonynak itt is hála és köszönet ezért az évért is, minden “tétmeccsen” kiderült, hogy kiválóan összerakott, akkor is, ha én hitetlenkedtem.

2017-re tervek: UB #CsSM duóban, cél a túlélés és remélem, utána még szóbaállunk majd egymással Ernuskával 🙂 (de ha A Közös Takaró nem fogott ki rajtunk, akkor semmi :D).

Két maraton, Rotterdam április 9-én, Nizza-Cannes november 5-én. A cél, hogy gyorsabban fussam le, mint szüljek gyereket 😀 (tehát 4:20-on belülre kéne jutni), aztán haladni majd a 4:00 felé. A kettő között visszamennék szárnyat próbálgatni félmaratonokra, az 1:54:17-en még lehet mit javítani.

Vettem jógamatracot, megpróbálom visszahozni, egy-egy úszással együtt, mert nagyon kéne a hátamnak. Erősítésre jobban rámenni, mert ezt szoktam elengedni, ha már engedni kell.

És hát Gizionkodni tovább, rendületlenül, mert Gizionnak lenni jó 🙂

nbk_rav_5

Ultrabalaton beszámoló, Trizionok – Sári Erna

Posted on Updated on

Azt már pénteken megbeszéltünk, hogy ha eljutunk a versenyre, és be is fejezzük, és beszámoló is fog készülni, akkor a prológus sokkal hosszabb lesz, mint maga az elbeszélés.

Ennyi idő után viszont nem untatnám az olvasót azzal, milyen kalandok és kétségek, terhek útján jutottunk el a versenyre. Mária és én. Mert Zoli még szaunázni is tudott, a Szlovéniából hozott megfázását kúrálgatta. Szóval épültek azok a bizonyos bódék kb. csütörtöktől, és mivel nem falaztuk be az asszonyt rögvest, sajnos nem omlottak össze, stabilan álltak még péntek éjjel is. Sőt, még rakni is sikerült rá: egy kis sör-meg samponlocsolást követően a bogárinvázió is elért bennünket.

A 2015-ös UB után azt találtam mondania csoportban, hogy jó volt, jó volt, de nem fájt eléggé. Az előzmények fényében az is csoda, hogy egyáltalán rajthoz álltunk, szóval fájdalom téren nem sok jóra számítottam.

4,5 órányi ágyban forgolódást követően frissen, fiatalosan megérkeztünk a Club Aligába. Pár kör fotó, pacsizás Katiékkal, a Gizionokkal (értsd: Balázs és Tamás) és mentünk rajtolni. 5:59:17. Lefutottuk a pár méter kötelezőt hármasban, aztán gyorsan vissza a kocsihoz, át Kenesére, ahol Zolit váltottam. A közért parkolójában visszafogott kávé és reggeli, érdeklődő helyiek. A váltás sima ügy volt, 14,7 km várt Almádiig.

Zenével kezdtem, de két Halott Pénz nóta után ráuntam az egészre, kikapcsoltam, levettem, annyival érdekesebb volt az erdő. Akkurátusan figyeltem a tempót meg a pulzust, nehogy elfussam az elejét (kishülye). Egy nyílt szakaszon a többiek beértek a kocsival, egyszer csak elém pattant Zoli, és lőtt rólam pár képet.

erna1Első szakasz, lendülök Almádiba (Zoli lesifotója I.)

Almádiban Mária váltott, innen Károllyal mentünk tovább. Kerestem a kocsijában a száraz cuccomat, nem volt sehol. Kiderült, hogy Zoli nem gondolta, hogy az kellhet nekem, ezért a kocsimban hagyták a bőröndömet, Almádiban. Ok, Zolit ledobtuk Csopakon, mi Károllyal vissza a cuccomért Almádiba.

Közben Zoli telefonált Honi Kati álnéven, hogy az autóban hagyta a telefonját, legyünk szívesek megkeresni és Aszófőig valahol átadni. A bőröndöm meglett, a türelmesen várakozó Máriát felvettük Csopakon, útban a váltópontig Zolit néztük az út mellett, megvan végre. Egy leágazónál megálltunk, én flip-flopban rohanok Zoli elé a telefonnal. Félvállról odavetem, hogy Aszófőn váltom, ami kész szerencse, mert azt hitte, csak Füredig fut. Aztán akkor félvállról ő is odaveti, hogy hát kéne akkor a füles is. Ok, sprint a kocsihoz – még mindig flip-flop a lábbeli –, lefutom a mezőnyben haladókat, oltári röhögés. Megoldottuk ezt is.

Aszófő, addigra már tűzött a nap, elhagytak bennünket a felhők. Én nagyon izgultam, dupla szakasz Vászolyig, de sok a szint. Ittam mint egy teve, ettem is, pisiltem percenként, gondolkodtam, ebben a melegben hegynek fel mennyi ruha kellhet. Semennyi. De mégis. Naptej, felszerelkezés, sufni-tuning, a mellényem egy „sorjás” részét Károly beragasztja Leukoplasttal. Szóval nagyon vártam a váltást. Közben eszembe jutott, hogy Zoli előző nap azt mondta, ezen a dupla hegymeneten kemény vádbeszédet fogok fogalmazni. Vártam ezt is.

Közben megjött Hanka lilában (ofkorsz), várta Milánt (ofkorsz). Máriával egy pillanatra lefagytunk, mert Milán a kocsijukhoz közeledvén vette le a mellényét és integetett, hogy vége. Szerencsére csak a mellény ürült ki. Huh.

Valamikor Zoli írt, hogy 2 nagyon lassú km van még, mert baszott meleg van. Egyébként a 2 km-rel a váltás előtti sms-ezés jól működött, ha úgy volt, kiegészítettük tempóval vagy egyéb infóval is.
Zoli végre felbukkant, a váltóban csak annyit mondott, nagyon vigyázz magadra. Jó, hogy mondta, mert biztosan nem kapkodtam volna el ezt a szakaszt, de így még óvatosabb voltam. Zenét húzok elő, Chopin. Egyszer egy hosszúmon 5:45-6:00 köztieket futottam vele, hegynek fel itt pont jó lesz a 6:30-6:40. Nagyon szép futás volt, nemhogy vádbeszéd nem lett a végére, de mindenem kisimult. A Vászoly előtti utolsó nagy emelkedőn sétáltam, de mindenki más is. Nem emlékszem, itt mi volt váltáskor, talán Zoli várt Gilles-jel meg jéghideg kólával. Reklámfilmet lehetett volna készíteni erről a jelenetről: tikkadt futó, rekkenő hőség, forrongó levegő. A csávó szótlanul csak egy fagyos kólát nyújt a csajnak, aki egy húzóra megissza. Snitt. Nyújtás, táblakivégzés, indulás Zánkára (ÚNK). Útközben láttuk Balázst, jó tempóban rohant.

Zánkán belefutottunk Honi Katiékba, Erényi Tomi tök jól nézett ki, nevetgélve várta a jó tempóban rohanó Balázst. Ezen a váltóponton megváltás volt a henger, 15 percet töltöttem rajta, könnyű lábakkal szálltam kocsiba. Köveskálon váltom Zolit.

erna2Hengerelés Zánkán – sokkal több kéne ezekből a pontokból (Zoli lesifotója II.)

Közben a gyomrom szép lassan bebetonozódott, egyre kisebb mennyiségeket volt képes befogadni, főleg vízből, azonnal hányingerem lett. Azért tömtem magamba, fogyott a magnézium és az iso is a kaja mellé.

Köveskál. Nem emlékszem, hogy milyen volt itt a váltópont. Már megint. Csak arra, hogy elindultam és folyamatosan öklendeztem, vissza akart jönni a gyomromból minden. Futottam már 15-20 perce, talán több, amikor éreztem, hogy szédülök. Nyúltam a vízért, de a sót nem tettem bele és egyben sem volt nálam. Francba. Magamba tömtem egy zacskót a gumimacikból, de nem lett sokkal jobb. Írtam Zolinak, 4 km, kéne 2 gumimaci meg sótabi. Minél előbb. Azért mentem tovább, kicsit összeszedett a gumicukor. Valahol 5-6 km tájékán feltűnt a semmiből egy frissítőpont, ott vettem magamhoz mindent, amit találtam. Addigra értek be a többiek is, Mária rohant a cuccal felém, nem mondanám, hogy nyugodtnak tűnt. Közben haladtam tovább, nehéz volt a szakasz, szintes, egy darabig egymást előzettük egy lánnyal, meg dumáltunk, végül megkérdeztem, nem baj-e, ha együtt megyünk. Ő is örült, neki sem felhőtlen ez a 10 km. Be akart érni egy órán belül, de hát látszott, ez nem az a 10 km. A váltópont előtt, a tanyán még egy alattomos emelkedő jött, ott elhagytam, mert megállt, nem bírta, de a váltás után még figyeltem, befutott. Rövid pihenő meg nyújtás után húztunk tovább, Mária csak egy 6-ost futott a Varga pincéig. Onnan Zoli ment Badacsonytördemicre.

A Vargánál végre volt angol wc, óriási kincs az, ilyen vészterhes időkben. Vettem egy limonádét, egy laza fröccsöt, de a sültektől és meleg kajáktól felfordult a gyomrom, pedig éreztem, tudtam, enni kéne, de csak a tiltakozás jött.

Badacsonytördemic mindörökre a kedvenc váltópontom lesz. Mivel Zoli ezen a szakaszon kapta a napszúrást, meglehetősen lassan jött, elég sok időt töltöttem a váltózónában. A kb. 20–25 perc alatt, amíg várakoztam, jött egy esküvői menet, gyerekek a Koronás befőző cukros promócióján hátba dobáltak kislabdával, és hát a zene. Nem tudom, kinek köszönhetjük a zenét, de amíg ott üldögéltem, a Spotifyon három különböző albumot kerestem ki, Hú, ezt is de rég hallottam! felkiáltással. Végül az Aerosmith Get a grip lemeze nyert, azzal vágtam neki. Végre megjött Zoli, jó szarul nézett ki, de én addigra már más állapotban lebegtem, állatira volt kedvem futni. Nagyon szép volt ez a szakasz is, bár a meleg is tartotta magát és fáradtam rendesen, de az Aerosmith-album elvitt és éppen kitartott a Balatongyörök tábláig. Onnan már jó volt a csend, annyira magával vitt a település hangulata, a golfpálya, a házak, a Balaton. Örömöm csak a váltópontig tartott, mert onnan fel kellett mászni valami rohadt emelkedőn a kocsihoz, gyilkos volt, konkrétan csak lerogyni maradt erőm. Lerogyni a fűbe, a hidegrázással küzdő Zoli mellé. Nyújtottam, nyújtottam, aztán azon kezdtem gondolkodni, ha Zoli ilyen állapotban van, hogy csináljuk meg a maradékot. Keszthelytől, ahová Máriát vártuk, még erős 90 km van hátra.

erna3Nincsen beszámoló selfie nélkül – Badacsonytördemic, háttérben a befőző cukrok meg a lyukak, ahová célozni kellett volna a kislabdákkal

Átmentünk Keszthelyre, ahol sokáig álltunk, Zoli megint lefeküdt a kocsi mellé. Engem hívogatott a strand is, úgy tűnt, nyitva az objektum. Angol wc, forró zuhany… persze bilibe lógott a kezem, se wc, se zuhany, nemhogy forró, de hideg se. A verseny ezen pontján, erősen túl a fél távon, 3 centis sóréteggel a bőrömön, a lemenő nap fényében eltűnt a szemérem; örömmel láttam, a sporttársak is hiányos öltözékben „zuhanyoznak” a Balatonban. A szükség nagy úr. Nosza, két részletben én is megfürödtem, régen esett valami ilyen jól. A fürdéstől magamhoz tértem, a gyomrom enni kért. A strandon 19:00-kor minden lacikonyha bezárt, pedig egy lángost kívántam, szigorúan sörrel. Sör akadt volna, de azt szólóban nem kértem. Tébláboltam, aztán valaki mellettem mondta, hogy van rakott tészta a váltóponton. Úgy tudtuk, hogy a 3 fős csapatok is frissíthetnek az egyéniek asztaláról, úgyhogy odamentem, de lekoppantam, 3 fős csapat nem jogosult, tudtam meg. Közben megjött Zoli is, összekaparta magát valahogy, vártuk Máriát, aki meglehetősen paprikásan és kitikkadva érkezett, érthető, a váltópontja picivel odébb volt, mint ahogy ő azt a winchesterre felírta. A frissítőnél odapattant hozzá egy hölgy és meleg tésztával kínálta! Ugyanott, ahol nekem előtte nem adtak. Végül aztán Mária jogán én is kaptam. A minőségét hagyjuk, de biztosan szeretettel készült, mert a gyomromat teljesen rendbe szedte, semmi baja nem volt utána. Hálás köszönetem a szakácsnak és a frissítőpont önkéntesének is érte! Máriát is rávettük a fürdésre (rohadtul kellett győzködni), közben valami poénszövevénybe keveredtünk Károllyal, basszus rég röhögtem ekkorákat és ilyen végtelen hosszan, folyt a könnyem. Ha azt mondtam, Tördemic volt a kedvenc váltópontom, akkor Keszthely is felkúszott mellé, holtverseny.

Balatonberény. Erről a pontról csak az maradt meg, hogy Zoli írt valamikor, hogy 5 km-t tett meg 45 perc alatt, szóval bőven volt még neki. Tanakodtunk, mit tegyünk, ha ilyen állapotban van, nem kéne futnia. Írtam neki, hogy ha akarja, valamivel előtte leváltom, nekem a keszthelyi felfrissülés után elfért volna még 3–4 km. Aztán azt írta, ha nem zavar bennünket az eredmény, akkor végigjön. Dehogy zavart, inkább csak aggódtunk, hogy kibírja a végéig. Valamikor 22:00 körül ért be, leváltottam és elindultam a tavalyi legkedvesebb szakaszomra, a dupla Balatonmáriafürdőre. 2015-ben is ez jutott nekem, és nagyon megszerettem, a fene se érti, mert amúgy rohadt unalmas. Ezért is kellett a zene, ZAZ-t választottam, és egyáltalán nem bántam meg. A kb. 9 km-t 50 percen belül futottam, annyira jól esett futni, flow volt, egészen, igazából. Utána néztem, hogy Gabi ki is akadt tőlem a FB-csoportban, először örült, aztán meg jól leszidott, hogy ilyet nem lehet csinálni. Kicsit lehetett.

Zoli továbbra is szarul volt, ezért abban egyeztünk, hogy az egyik szakaszunkat elcseréljük és Alsóbélatelepről megint én megyek, duplát Boglárig, így neki több ideje marad pihenni. Az eredeti terv szerint – és ez véletlen –, de úgy jöttek a szakaszaim, hogy hajnalra és reggelre már egyre rövidebbek estek és így is programoztam a futógépet magamban, ezért rohadt nehéz volt átírni a programot, mert a cserével 11 helyett 12 km jutott rám, ráadásul kevesebb pihenővel. Elképzelhetetlen nehézséget okozott a korábbi programot átírni és megbeszélni a mérnökömmel, hogy belefér az a plusz egy km. Basszus, 1 km! Hagyjuk is.

Jött Mária, váltáskor röviden tájékoztattam, hogy cseréltünk, és mentem is. Utólag megnéztem, 6:40-50-es tempókkal kezdtem futni, annyira megviselte a fejem a plusz km. Utólag nevetségesen hangzik, ott egyáltalán nem volt az. Aztán kicsit gyorsultam, gőzöm sincs, volt-e a fülemen zene vagy mi történt, egyszer meg kellett állni a vasútnál, ez biztos. De ahogy Mária is mondta, teljes filmszakadás, amibe akár egy futva elalvás is simán belefér. Hát igen, az előzmények meg a szopóbódé visszanyalt. Azért behúztam.

Boglárról Lellére Zoli futott, utána Mária Földvárig és megint Zoli Zamárdiba, így nekem jutott némi pihenő, kb. 3 óra egyben. Fogalmam sincs, a fent említett szakaszokon mi történt, ki és mit csinált (rémlik, hogy Zoli szólt, Mária elhagyta a chipet) én az első ülésen aludtam. Úgy, ahogy voltam, vizes ruhában, valamikor lett rám egy pokróc is, de az se érdekelt volna, ha megfázom, bár tudom, hogy dideregtem. A három órából 2,5-et biztosan így töltöttem, de ami ez után várt, arra nem számítottam. Alig bírtam lábra állni, pedig nyújtottam rendesen, mielőtt elaludtam. Fájt mindenhol minden, térdem, a januári sérülésem újra, de azért az alvás sokat segített. Talán vettem magamhoz némi kaját is, át is öltöztem, de ebben biztos nem vagyok.

Kezdett felállni a rendszer, még egy 5 km-es szakasz, meg az utolsó, 3,2 km, ezt már ugrálva is megcsinálom. Oldódtam, Széplakig az állapotomhoz képest elég jó tempót fogtam, a végén beért egy pasi, és azt mondta: Baszki, állati jól nyomod, jövök mögötted a váltóponttól, de alig bírtalak lenyomni! De végre befogtalak, jó futást, hajrá! Aztán elment. 8-assal kezdődött a rajtszáma. Azért ez elég nagy boost volt, így hajnali 4 magasságában.

Még Széplak előtt ajánlottam Zolinak, hogy cseréljünk megint, megcsinálom az utolsó előtti szakaszt, Siófok és Balatonvilágos közt. A futógépet megint meg kellett erőszakolni, átírni a programot, mert arra készültem, már csak 3,2-t futok, helyette 7,9 km lett. #notthesame(inenglish) Küzdelem, verekedés a fejemben, meg kell csinálni, mindjárt vége, Zoli félholtan is tolta, Mária túlélt egy chipelhagyást, egy majd’ 15 km-es hajnali szakaszt, nemár, hogy itt hisztizek a végén. Ebben az állapotomban futottam be Széplakra, egyenesen Nicole karjaiba. Húúú, de jó volt egy kedves Giziont látni!!! Köszi, Nicol, hogy éppen ott álltál!

Siófokon megjött Mária, kicsi pacsizás, a mázlista, ő végzett elsőnek. Aztán úgy voltam, lesz most már, ami lesz, megcsinálom, amilyen hamar csak lehet. Kb. annyi volt a futás, hogy 5:10–5:35 közti km-eket futottam, de kétszer 400 m-t sétáltam benne, annyira nem ment már. Az utolsó fél km-en aztán minden kijött, olyan élmény volt, mint amikor Gabival 15 éve a Szigeten futottunk, és megdumáltuk, hogy a sziget déli csúcsán fordulva csak a házig futunk el (áll ott valami kalyiba), de azt teljes erővel csináljuk. Az én házam a váltópont volt, mentem, mint valami droid, megy a bal, megy a jobb, megint Gabi. Berohantam, Zoli komótosan átvette a chipet, pacsizott még valami gyerekkel, aztán mintegy 30 másodperc múlva neki is vágott a 3,2 km-nek. Szürreális volt az egész jelenet, hogy én loholtam (deminek), Zoli meg öreguraskodik (jóltette).

erna4

Úton Balatonvilágosra – az utolsó tábla, amit láttam

Közben rajtam már úrrá lett az idegbaj, 10:00-kor fel kellett vennem a gyerekimet Pesten, mert akinél hagytam őket, annak programja volt, és az idő meg már 7 óra felé járt. Befutó, vidámság, pacsizás, de az egész csak sokkal, sokkal később jutott el az agyamig, hogy mi is történt. Hogy megcsináltuk!
Honi Katinál sajnos ki kellett hagyni a zuhanyt és a frankó, előzetesen hosszan egyeztetett tojásreggelit. Egy rövid kávézás után elbúcsúztunk, átmentünk Almádiba a kocsimért, átpakolás, búcsúzkodás. Elmondhatatlanul hálás vagyok Zolinak, hogy hazáig vezetett abban a mindenbajomvan állapotában. Én teljesen kidőltem, aludtam hátul. Mindenféle csavarok után 10:02-kor becsekkoltam a gyerekeimért.

 

erna5Körbefutottuk – 78,6 km, 7:56:24-nyi futás volt a részem ebből

Extra kihívás volt, hogy szinte a teljes vasárnapot ébren ki kellett bírni velük (ezért a hála Zolinak, hogy legalább a kocsiban pihentem), szórakoztatni őket. Mint valami kihallgatás, olyan ez, elaludnál néha, de nem hagynak, folyton felkeltenek valamivel. Éjszaka azt álmodtam és rángattam is hozzá a lábamat rendesen, hogy futok és gödörbe lépek a sötétben, valószínűleg azért, mert az ilyen sérüléstől félek a legjobban.

Slusszpoénként előadom, hogy kiöntöttem a Zoli által vásárolt termoszból a maradék kávét, és meglepetésemre az alján megtaláltam a használati utasítást. Kínai nyomdafestékkel és papírral jobban mentünk, na.

Köszönöm Máriának és Zolinak ezt a nagyon klassz versenyt, életre szóló élmény volt, nagyon jó csapat! Károlynak a támogatásért, a ruhaszervizért és az oltári röhögésért jár a köszi, meg azért, hogy a váltópontra érkezés és odatalálás terhét teljesen levette a vállunkról.

Az élmény folyamatosan épült aztán, állati jó volt a csoportban olvasni, hogy kivel mi történt azon a hétvégén (nem csak UB-sok voltunk, de szemét módon elloptuk a show-t), a rengeteg vicces sztorit, meg megható volt a sok gratuláció. Fájni semmim nem nagyon fájt, ami mégis, az hamar elmúlt. Elég hamar, mondhatni, mert hétfőn reggel, munkába menet megkörnyékeztem Máriát egy 2017-es duó lehetőségével. Nem mondott nemet.

Mert még mindig nem fájt eléggé.