Spartathlon

Hankathlon

Posted on Updated on

Adósságtörlesztés van soron:-)

Eltelt másfél hónap is a Spartathlon óta, és még nem írtam arról a Gizionos háttér-támogatásról, amit Hanka kapott a verseny alatt, pedig nagyon szemléletesen mutatja be a Gizionokat, mint közösséget.
A szervezkedés már jóval a verseny előtt elkezdődött, Zsófi ötlete nyomán Mária vette kézbe a dolgokat és sikerült megszervezni, hogy a Spartathlon 36 órája alatt végig fusson valaki a csapatból, ezzel is támogatva Hankát, a lilalányt:-)
Az edzésfeladatok elvégzésén túl természetesen ez lelkileg is nagyon sokat adott a Gizionoknak, motivációt a következő versenyekhez, célokhoz.

Köszönöm mindenkinek a részvételt, simán eljutott a csí Athén és Spárta közé:-)

Péntek reggel 5 órakor vette kezdetét a móka; amikor Athénban már épp készültünk elhagyni a szálláshelyet, Réffy Balázs az akció bemelegítéseképp futott egy jól eső órácskát. Mi eközben (Hanka, Milán és én) leparkoltunk az Akropolisznál, készülődtünk a rajtra, és elhangzottak az utolsó biztató szavak. A magyar csapat összeállt a csapatfotóra, és reménykedtünk abban, hogy ezúttal is az átlag felett teljesítünk, és mindenki célba ér.

Réffy Balázs és István király

Nagy Locusta Kriszta

A rajt pillanatában a stafétát  Nagy Kriszta és Koren Miki vette át. Kriszta egy fél órás regeneráló kocogással, míg Miki egy 1 órás rakparti futással járult a 246 kilométeres távhoz.

Koren Miklós hajnali rakparti fényei

Ezután kezdődtek a párhuzamos futások, Sally, Erna, Onik, Kormány Alexandra (a vérebbel:-) f9-ig rótták a maguk penzumát, míg Hanka lassan kiért Athénból és feltűntek az olajfinomító tartályai.

Sally

Kormény Alexandra Bellával futott Nagykanizsán

F9-kor Sallyt és Onikot váltotta Erdős Bori, majd reggel 9-kor csatlakozott Moes és Sári Nóra, illetve kicsit később Guber Zsuzsi.

Erdős Bori Szentendrén

Moes és Zsuzsi futásával megindult a Gizionok külföldi szekciója, Zsuzsi Londonból, Moes pedig Brüsszelből küldte a kilométereket, 10:15-re pedig Hanka elérte a maratoni távot.

Guber Zsuzsi, London

Moes, Brüsszel

Sári Nóra, Budafok

Nóra utolsó fél órájára már Piroska is készen állt, aki az egész családot mozgósította az eseményre, igaz, a többiek nem a saját lábukon tették meg az egy órás távot.

Piroska & the Family

Mária a déli harangszóra időzítette az indulást, újabb országot helyezve a Hankathlon térképére. Itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy minden résztvevő lehetőség szerint viselt valami lilát. Remélem, a hajcsatot mindenki látja!

Mária, Luxemburg

Egy órakor Palyik Andi vette át a váltóbotot, és tett hozzá a közös vállalkozáshoz egy másfél órányi adagot.

Palyik Andi, Csobánka

F2 és f6 között Belus Fruzsi nyomta terepen, eközben 3-5-ig Edina is beszállt Kajászón, aki egyúttal Török-Ilyés Lacit is támogatta futásával.

Belus Fruzsi

A következő két órát Hanka Zentai Andival tölthette virtuálisan, majd f8-kor Koncz Tomi csatlakozott a váltóhoz. (vegyük észre a diszkrét lila szalagot az óraszíjra kötve!)

Koncz Tomi

Este f9-kor Nicol egy könnyű sétával, Kriszta pedig egy laza egy órás futással vett részt.

Nicol a XVI. kerületben

A külföldi szekció egyik tagja szintén nekivágott, hogy a sötét görög éjszakát egy kis Norvégiából érkező energiával villanyozza fel.

Pataki- Bíró Zsolt, Jessheim

Este 9-kor Sujtó Szandi tette a közösbe a maga 1 órás futását.

Lámer-Sujtó Szandi, Győr

Este 10-kor Korányi Balázs – aki már 3x állt a rajtban Athénban, s 2x fogadta őt Leonidasz Spártában – küldte a rutinos gondolatokat Hankának 11 óráig, majd Köcski Réka Hiver zárta a pénteket egy órás kocogással Óbudán.

Korányi Balázs, Frankfurt

Éjfélkor Belus Tomi vette át a stafétát, nem kevesebbet vállalt, mint hogy reggel f6-ig, Hanka szempontjából a legnehezebb részen (a Hegy-Zevgolatio szakasz) végig kíséri az éjszakai Pilisben futva.

Belus Tomi, Pilis

Az éjszakai munkából Karlovitz Zsófi is kivette a részét, némi biciklis kísérettel.

Karlovitz Zsófi és Máté, Budapest

A londoni szekció (Guber Zsuzsi) hajnali f5-kor még egy órácskára csatlakozott, majd átadta a stafétát Kulcsár Juditnak, s 6 órakor Tomator is beszállt, 25 km-rel gyarapítva a távot.

Erényi Tamás Tomator, Budapest

Reggel 8-kor Cseke Betti, s vele párhuzamosan Brüsszelből Moes folytatták a sort.

Cseke Betti, Budapest

F9-kor beszállt Makra Vivi is, aki a Gizionok gravida alcsoportosaként 2in1 teljesítette az egy órás vállalást.

Makra Vivien és a baba:-)

László Vali a gravida alcsoport másik tagja egy túra keretében tett hozzá jónéhány kilométert a közös távhoz.

László Vali és a baba:-)

Szombat délelőtt Hupka Erika és Hupka Balázs Németországból küldte a kilométereket Bodzával együtt.

Hupka Erika, Dietzenbach

Hupka Balázs, Dietzenbach

Majd Andor Csilla is beszállt Ausztriából.

Andor Csilla, Bécs

F10-f12-ig Ficzere Juli és Attila gondoskodtak a folytatólagosságról, az elmaradhatatlan attilázással:-)

Ficzere Juli és Gusztos Attila

F12-f1-ig Sally ismét beszállt, majd 1-ig Gerlai Orsi is csatlakozott. Lilában. Nyilván.

Gerlai Orsi, Budaörs

Miután Orsi letette a lantot, beszállt a mindenki által Rohamcsigaként ismert Ági, és 11 kilivel járult hozzá az össztermékhez.

Sebestyén Ágnes, Göd

Rita a német felvégről tett hozzá a kollektív vállaláshoz egy órácskát, majd Demeter Balázs folytatta a sort.

Malkus Rita,  Schermbeck

Demeter Balázs, Budaörs

Hanka Korányi Balázzsal egy időben tette meg az utolsó métereket 33 óra 55 perc alatt ért be, ezzel egy időben pedig egy másik Spartathlon teljesítő szurkolt neki Hegedűs Ákos szemékyében. Hiába, a rutin bevitte a célba:-)

Hegedűs Ákos, Budapest / Leonidasz, Spárta

De a Gizionok itt még nem végeztek, egyrészt kezdetét vette az ünneplés, másrészt Nicolnak még hátra volt a feladat, hogy a szintidőt kitöltse. A 20 mp extra ajándék:-)

Nicol, Budapest

Sujtó Szandi ünneplésre készen

 

Hát, így futottuk le mi is a Spartathlont, köszönjük Hankának az élményt!

Hanka beszámoló, ha még nem olvastad volna

 

Reklámok

Spartathlon beszámoló – Hanka

Posted on Updated on

“MOLON LABE – GYERE ÉS VEDD EL!” – SPARTATHLON 2017

Athén, szeptember 29. hajnali 2 óra. Fekszem a szobában az ágyon, és hallgatom a szél süvítését. Aludnom kellene, de nem tudok. 10-kor lefeküdtem ugyan, de még éjfélkor is csak forgolódtam, nehezen sikerült valami alvásféle állapotba kerülnöm, az sem tartott sokáig. 3 óra múlva csörög az ébresztő, kelnem kell. Vár az Akropolisz lábánál a Heródes Atticus színház, és a Spartathlon rajtja. A Spartathloné, azé a versenyé, amire egész évben készültem. És most itt vagyok. Átvettem a rajtszámomat, a hozzá tartozó csomaggal, leadtam a frissítőimet a megfelelő pontokra, bandáztam a magyar csapattal, megvolt a technikai értekezlet. Izgulok, de mégsem. Keresem a helyem, de mégsem. Mert valahogy azt érzem, hogy a helyemen vagyok. Itt a helyem Athénban, ott a helyem a mezőnyben, ott kell futnom az úton, Spárta, Leonidasz szobra felé. Ezért vagyok itt, és pont ezért nem kérdőjelezhetem meg saját magam. Ezért edzettem, ezt akartam, erre készültem, ezért jöttem, ezért vonszoltam magammal Milánt és Gabit, hogy velem legyenek. Nincs más dolgom, mint futni. Meg előtte aludni egy kicsit, mert hosszú lesz a következő két nap.

5 óra. A telefonomból üvölt a Final masquerade. Ideje felkelni. Készülődöm, kávé, wc, megkenek egy kenyeret sajtkrémmel, és megpróbálom magamba erőltetni, nehezen, de lemegy, ennem kell, közben megkenek még pár szendvicset és elcsomagolom, ez is a frissítésem része lesz. Gabi és Milán is készülődnek, én bénán ténfergek a lakásban, de aztán magamra aggatom az eltervezett szettemet, minden megvan, tőlem mehetünk. Irány az Akropolisz. Hamar ott vagyunk, leparkolunk, a mellettünk lévő autóban Szilárdék ülnek, próbálunk poénkodni, de mindketten idegesek vagyunk, bár talán én kevésbé. Milán csinál rólam egy fotót, háttérben a kivilágított Akropolisz, elküldöm Mikinek, ma van a 25. születésnapja, a nagy őrület előtt még felköszöntöm, neki is nagy szerepe van abban, hogy most itt állok, hiszen jópár versenyen frissített. Irány a rajthelyszín, már gyülekeznek a futók. Csákány Kriszta mellé telepedek egy padra, váltunk pár szót, majd megjelenik egy kamerás ember, aki arra kér, babráljunk a Hokáinkkal, mert felvenné, valami film készül a márkáról, úgyhogy lelkesen csinálunk úgy, mintha muszáj lenne újra bekötni és megigazítani a cipőinket. Aztán célba vesszük a toi-toi-t, kiálljuk a sort, majd vissza a rajthoz. Közben Lőw Andrástól megkaptam a jeladót, Milán elhelyezi a mellényemben. Nem nagyon tudok mit kezdeni magammal, odamegyek a falhoz és az egyik kiszögelésben megállok, megtámaszkodom, lehajtom a fejem. Átgondolom, miért vagyok itt, mit szeretnék, elmormolom a monológomat, hogy célba szeretnék érni, Leonidasz vár, a félelmeimet pedig most itt hagyom ennél a falnál, nem viszem magammal. A könnyeim csorognak végig az arcomon, mégiscsak feszült vagyok, kiengedem, amit tudok. Jön Milán, átölel, a karjaiban rázendítek, és kicsit kisírom magam. Elmondja megint azt, amit már megbeszéltünk, hogy hisz bennem, meg tudom csinálni, ezért vagyunk itt, ezért jöttek Gabival, támogatnak, és ott lesznek velem végig az úton. Megnyugszom. Közben körülöttünk összegyűlt a magyar csapat, összeállunk egy fotóra, majd egyesével, mindenki mindenkit megölel, sok sikert, jó utat kívánunk egymásnak. Jön a rajt, nincs más feladat, mint futni.

22007533_1175735625860277_6169884374250914392_n.jpg

7 óra. Rajt!

A magyarok gyűrűjében, Edittel, Péterrel, Pecsenyével rajtolok, pacsizom Karcsival, hallom, ahogy Gabi és Milán kiabál. Próbálok okosan, elesésmentesen lefutni a köves úton, szerencsére nem szaggatunk túl gyorsan, nem visz úgy a tömeg, mint amire számítottam. Hűvös van, közben teljesen kivilágosodik, de a nap még sehol, felhős az ég, jólesik a karszár melege. Lassacskán bemelegszem, a lábaim teszik a dolgukat, megtalálom a tempómat, haladok a mezőnyben, kicsit futunk együtt Krisztával is, de főleg egyedül haladok. Átverekedjük magunkat a péntek reggeli athéni csúcsforgalmon, sok az ideges autós, mögöttem araszol a busz, hogy felvehesse az utasokat, pár kóbor kutya verődik a mezőny mellé. Már a városon belül kapunk egy alattomos emelkedőt, de nagyon szépen meg tudom futni, lendületesebben, könnyedebben megyek fel rá, mint a dombos edzéseimen az emelkedőre – de talán nem vág pofán az, hogy nem lassítottam. 6 percesre lőttem be az első 42 kilométer átlagtempóját, ezt nagyon jól tartom, közben kiérünk Athénból az autópálya leállósávban. Nem túl ingergazdag környezet, elképesztő mennyiségű a szemét, de ez van, futok, a többi nem érdekel. Nem gondolok semmire, csak futok, tök jól vagyok, minden oké, mire feleszmélek, jön az első olyan pont, ahová frissítőt adtam le, jöhet az első kulacs-utántöltés. Persze béna vagyok, és az izó por negyedét a mellkasomra borítom, ezzel a futás közbeni kevergetéssel mindig meggyűlik a bajom, de az italom elkészült, és nedves zsepivel a dekoltázsomról is eltüntetem a ragacsos rózsaszín port. Az üres zacskóimmal van bajom, eldobni nincs szívem, kuka sehol – kapóra jön pár magyar drukker az út szélén, a kezükbe nyomom a szemetemet, mondjuk ha ezt szervező látja, tuti kapok egy sárgalapot, de szerencsére nincs gond, és én is figyelmesebb vagyok ezután a kontaktálással, az kéne még, hogy kizárjanak. Eszem a gélt, iszom az izót, kéne egy szeletet is enni, de csak a felét tudom 10 perc küszködés alatt legyűrni, nem megy, pedig finom, szeretem, de most nem megy. A Sponser izó sem esik jól, 2 kulacsnyit tudok meginni belőle, legközelebb a Panhellent keverem be, az jólesik. Kész a terv: a szeletek maradnak, Sponser kuka, gél és Panhellen, meg víz, ezeket fogom használni. A frissítőpontokon lelkes csapatok várnak minket, töltik a kulacsokat, öntik a kólát, felírják a rajtszámot. Tria triata, ez vagyok én, a 330-as, a huszadikra sikerül is megjegyeznem, görögül kiabálom a pontőröknek, vigyorognak lelkesen, hogy megtanultam a számot.

Az útvonal “változatos”, autópálya, olajfinomító, szemét, de az út mentén felbukkannak szurkoló iskoláscsoportok, akikkel felemelő érzés pacsizni, ki nem hagynám! Az egyik olajfinomító izé mellett megkötöm az első barátságomat: egy német kolléga ér mellém, kérdezi, hányadik Spartathlonom és honnan jöttem. Mondom, hogy első, és magyar vagyok, erre elkezd magyarul szövegelni, és előadja az “Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék” című nótát, csak lesek, röhögök, mire meséli, hogy sokat járt hozzánk egy időben. Párbeszédünknek egy cipőmbe ékelődő kő vet véget, lemaradok és kihalászom a bokacsontom mellől, majd megyek tovább. Eszem, iszom, a frissítésem oké, a gyomrom oké, erőnlétileg tök jól vagyok, tartom a 6-os átlagot. A pontokon van jég, veszek el belőle, bár egyáltalán nincs meleg, jólesik magam hűteni, lemosom vele az arcom, teszek a topomba, és a letűrt karszárba is a csuklómhoz. Negatív gondolat egy szál se, a világ legtermészetesebb dolga, hogy én most itt Spartathlont futok. A király vár, kell a koszorú, megyek érte, ez a feladat. Közeledik az első nagy találkozási pont Megaránál – de előtte remek társaságot kapok Lőw András és Káldi Péter formájában. Főleg Andrással dumálunk, 3 perc után előkerülnek a kakilós sztorik, András olyanokat mesél, hogy ráz a röhögés, alig tudok futni, egy frissítőnél picit le is maradok, hogy rendezzem a soraimat. Végül befutok Megarába a nagy pontra, Milán és Gabi már várnak, kapok friss izót bekeverve, de mondom, hogy újratervezés van, csak a Panhellen port kérem, azt keverjük be gyorsan a nálam lévő kulacsba, és csak a géleket viszem el, a szeletek maradnak náluk. Felpakolok, iszom egy kólát, majszolok egy kicsit a kapott sajtkrémes szendvicsből. A tempóm szinte tökéletes, 6:03-as kilométerátlaggal érkeztem meg. Az első szakasz megvan, az első maraton terv szerint pipa. Mintha nem is én lennék, ennyire tudatosan még sosem sikerült futnom, de hát ezt is el kell kezdeni, és ezek szerint nem hiába készültem fejben is annyit. A szakasz feladatát teljesítettem.

Spartathlon

Posted on

Egy kis előzetes, de majd érkezik beszámoló is:-)
Köszönjük a szurkolást!

Spartathlon 2017

Posted on

Jövőheti könnyű program, kiruccanás Görögországba:-)

2005-ben már kipróbáltam magam kísétőként, akkor sikerrel (férjem, Korányi Balázs teljesítette akkor először a versenyt), remélem, hogy most is hasonló eredménnyel zárunk.

Ezúttal Hanka lesz az “áldozat”, felkészüléséről bővebben ITT

– Mit érdemes rólad tudni azon kívül, hogy futsz?
– 33 éves vagyok, Budapesten élek a két Milánommal, a naggyal, aki a szintén ultrás férjem, és a kicsivel, az 5 és fél éves óvodás sprinter energiabombával.  A Centrál Médiacsoportnál dolgozom, szerkesztő és újságíró vagyok, leginkább életmód témában olvashatók cikkeim online és magazinokban. Hobbim az írás, a blogolás, és nagyon szeretem a sorozatokat is.

– Mióta futsz, mióta ultrázol?
– Kézilabdázóként még utáltam és nem is tudtam futni, de amikor 17 évesen abbahagytam a kézit, mégis a futás lett az a sport, ami mozgásban tartott, azóta futok kisebb-nagyobb kihagyásokkal. 2008-ban futottam az első félmaratonomat, 2010-ben az első maratonomat, 2011-ben pedig Sárváron a 12 órán debütáltam az ultrások között – bár a mai napig nem értem, hogy hogy mertem egyáltalán elindulni, mert mindössze 2 hónapot szántam a felkészülésre. Igazából csak ki akartam próbálni az ultrázást, mert kíváncsi voltam, hogy Milán mit érez közben, hogy aztán jobban tudjak neki segíteni a pálya széléről – de aztán én is a pályán ragadtam. 🙂 A komolyabb ultráimat a kisfiam születése óta teljesítettem, 2013-tól kezdve.

– Mire vagy a legbüszkébb eddigi futóéletedben?
– Az eredményeim közül a két Ultrabalaton teljesítésre, a 24 órás országos bajnoki bronzérmemre, és az OptiVita Ultrafutó Kupa összetett 2. helyére. Ezen kívül arra, hogy a futás által erősebb, magabiztosabb lettem, és elhiszem magamról, hogy bármire képes vagyok, amit el szeretnék érni. És arra, hogy a kisfiam beleszületett a sport és az egészséges életmód szeretetébe, és természetes neki, hogy a szülei és ő is sportolnak.

– Van-e edződ, vagy egyedül készülsz?
– 2011 februárja óta Barát Gabriella az edzőm, neki köszönhetem, hogy egyáltalán túléltem az első ultrámat, és azóta is szeretek és akarok futni. Mindenben támogat, mellettem áll, és egyengeti az utamat az edzésterveivel és a tanácsaival az általam választott egyre hosszabb távok felé – nem csak edzőként, hanem barátként is.

– Hányadik Spartathlonod lesz? Mi a célod a versenyen?
– Az első Spartathlonom lesz, célba szeretnék érni.

– Van-e valamilyen kabalád, babonád?
– Nem vagyok babonás, de azért minden verseny előtt a „Death before DNF” kabalapólómat veszem fel. 😛 Mivel imádom a lila színt, mindig van rajtam valami lila futócucc, szerencsére jó nagy a készletem. Ugyanabban a már egyáltalán nem fekete sapkában futok edzéseken és versenyeken is, még egy hosszú utat ígértem neki együtt, aztán talán nyugdíjazom szegényt. És van egy Főnixem, ami minden pillanatban képes emlékeztetni arra, hogy még a legmélyebb gödörből is ki tudom magam vakarni.

– Kik lesznek a kísérőid?
– A férjem, Milán, aki a másik felem és mindenkinél jobban ismer, és Gabi, az edzőm, aki szintén mindent tud rólam futásilag.

– Jellemezd magad 3 szóval!
– Elszánt, maximalista, harcos.

A versenyt a facebookon követhetitek ITT

 

Hanka és a Suhanj! 6 órás napja…

Posted on

Az elmúlt hétvégém bővelkedett futásban. Eredetileg a Suhanj6! 6 órás éjszakai futás volt tervben, hogy gyakoroljam kicsit az éjszakai futást (ha már az UB-n nem tudtam éjszakázni), de úgy egy héttel a verseny előtt Gabi írt, hogy kitervelt ellenem egy merényletet: a verseny előtt szombaton kellene futnom egy laza 35-ös edzést. Ennek az edzésnek az a célja, hogy éjjel ne teljesen pihenten induljak el a 6 óráson, hanem legyen pár kilométer a lábamban, ezzel pedig kicsit tudjak készülni a Spartathlon éjszakájára. És ha a főnökasszony azt mondja, hogy ezt kell csinálnom, hát ezt csinálom – mindent a cél érdekében!

Közben a luxi Santa Maria jóvoltából (copyright by Erna) megérkezett a megrendelt Petzl fejlámpám és a Compressport karszáram, ezeket terveztem kipróbálni az éjszakai futáson, hogy milyenek – ha valamelyik esetleg nem jó, még legyen időm újat szerezni. Dorkától pedig begyűjtöttem a kajatippeket, hogy kb. mit és hogy egyek, hogy legyen energiám megcsinálni a két hosszú futást, és lehetőleg ne készüljön ki a hasam sem.

Eljött a “durvulós” hétvége. Szombaton reggel 8 körül vágtam neki az első, 35 kilométeres etapnak, nem volt túlságosan meleg, de azért sütött a nap. A budai rakparton kezdtem, a Kopaszi-gát érintése után a Budafoki úton futottam, majd vissza, el a Bikás park felé, végig a Bartók Béla úton, majd a Villányin, fel a Gellérhegyre (idiótaság volt szombat délelőtt a turisták és buszok miatt), majd a rakparton haza. Sikerült jól kiszámolni a távot útközben, hogy merre menjek még el, hogy ne itthon a ház előtt kelljen még begyűjteni 1-2-3 kilométert. Kényelmesen, jólesően, jókedvűen, fejben nagyon összeszedetten, koncentráltan futottam, elégedett voltam magammal.

A bemelegítés megvolt, jöhetett a regenerálódás. A lábaimat szépen megfürdettem jó hideg vízzel, majd bekentem Perskindollal, és magamra feszítettem a szűkebb Compressport nadrágot, meg a szárat – mondtam Milánnak, hogy jól jönne egy Full leg -, majd vízszintesbe helyeztem magam. Persze az ebéd utáni alvás nem jött össze, egyszerűen nem tudtam elaludni, csak fetrengtem – bezzeg máskor akkor is el tudok, tudnék aludni, amikor nem kell, most nem jött össze. Délután még eszegettem, és készítettem estére is szendvicset, hogy a rajt előtt meg tudjam enni, legyen, ami fogja, szívja a gélt és az italomat.

Megjött anyukám Milcsiszittelni, mi pedig Milánnal 7 óra után elindultunk Szigetmonostorra, a Suhanjra. Hamar kiértünk, de még nem volt túl nagy élet, mindenesetre felvettük a rajtszámot, és ettünk palacsintát a büfében. Én többször meglátogattam a wc-t, valószínűleg pszichésen, az elmúlt három alkalommal szó szerint elszart éjszakai 6 órás verseny miatt, és bíztam benne, hogy most nem lesznek olyan emésztési problémáim, mint korábban.

10 óra felé elkezdtek végre szállingózni az ismerősök, megjött a Gizion lánytrió, Kati, Piroska és Bori, majd Gabi és Balázs is, gyűltünk szépen. Felállítottuk – kisebb tanakodás után – a frissítőasztalunkat, ez lett a bázisunk, végül Fruzsi, Tomi és Zsófi is befutott, teljes lett a Gizion team. Tök jó volt, én eddig mindig irigyeltem a versenyeken azokat, akik egy csapathoz tartoznak, hogy milyen jó kis közösséget hoznak össze, de most végre nekünk is volt egy szuper csapatunk, bár minden versenyen így lenne!

Az idő elég futóbarát volt, a szél sem volt vészes, de azért felvettem a karszárat, hogy mindenképpen kipróbáljam. Éjfél előtt kb. 3 perccel beálltunk a rajtba, majd neki is lódultunk. Hát akkor fussunk! Kíváncsi voltam, a lábaim hogy fognak viselkedni, de meglepően jól reagáltak, hogy megint futniuk kell. Persze nem diktáltam őrületes tempót, 5:50 körül futottam, nem akartam, és nem is esett volna jól ennél gyorsabban menni. Blue-val futottam egy darabig, dumáltunk egy kicsit, majd kilőtt mellőlem, és egyedül maradtam. A zenémbe temetkeztem, és koncentráltam az előttem álló feladatra: végigfutom az éjszakát, és a lehető legtöbb kilométert gyűjtöm be. Igazából eseménytelen volt az egész, jöttek szembe a futók, de a fejlámpák fényétől nehezen lehetett kivenni arcokat, inkább a mozgásról, ruháról ismertem fel embereket. Szurkolásra most nem nagyon akartam az erőm pazarolni, elnézést kérek érte, én sem nagyon buzdítottam senkit, és a kapott drukkokat is inkább egy kis mosollyal (ami valószínűleg nem volt észlelhető), szemkontaktussal próbáltam viszonozni. Befelé akartam figyelni, és ez sikerült is. Egy idő után annyira elmélyedtem, hogy szinte kikapcsolt az agyam, és maximum énekeltem kis szájmozgatással, hang nélkül. Felvettem a “Spartathlonra készülök, nem itt fogok elpusztulni egy gáton” pofát, és mentem. Most volt az első olyan versenyem, ahol már nem akartam más futó lenni, nem akartam Lubics Szilvi, Makai Viki vagy Nagy Kata lenni, akik gyorsak, erősek, elpusztíthatatlanok, mert én most én akartam lenni, és ha nem is gyorsnak, de erősnek és elpusztíthatatlannak éreztem magam.

Kevés kontaktom volt a külvilággal, Gabival váltottam pár szót, illetve Makai Vikivel futottam kicsit együtt, amikor először lekörözött, ő lelassított hozzám, én pedig igyekeztem egy picit gyorsítani, pár száz métert haladtunk együtt és beszélgettünk, ez jólesett, jó volt Vikit újra a pályán látni, lendületes és mosolygós volt – aztán tovaszáguldott.
2 óránál éreztem, hogy kezdek álmosodni, de gyorsan megnyomtam a STOP gombot, nehogy lehúzzam magam, és tudatosítottam magamban, hogy tök jól vagyok, és nem vagyok álmos. A 180 fokos fordítót ekkorra már nem szerettem, nagyon óvatosan vettem be, a csípőm így is megérezte, de kibírta, és nem lett baja.

Tovább a teljes bejegyzéshez Hanka blogjára >>>>

Korányi Balázs – Winschoten 100K beszámoló

Posted on

30c25fb3467aeaad8770b781d0200378(Még nem telt el 24 óra a verseny óta ezért szavaimért felelősséget nem vállalok.)

Ugye megvan az a rémséges Chevy Chase film amikor nem tudnak kijönni a londoni körforgalomból és csak mennek körbe, körbe, egész nap, hányásig szédülve, az őrület határát súrolva? Na, kb. ez ugrott be Winschotenben a hatodik körömön, amikor már minden kátyút, padkát és kavicsot név szerint ismertem és a pokolba kívántam. (https://www.youtube.com/watch?v=iAgX6qlJEMc)

Meg az is eszembe jutott, hogy a második gyereknél, nagyjából minden nő megkérdi magától a szülőszobán, hogy ’basszus, hogy tudtam magam ennyire megszívatni? Már megint!’ Na hát az ultra is kb. ilyen. Ahogy olvadt a lábam alatt az aszfalt és marta szét mindenemet a só, arra gondoltam, hogy ez milyen szép kis emlék lesz majd egyszer, amikor újra megtanulok járni, visszanő a körmöm, lemegy minden duzzanat és nem kapok már hányingert a Power Gel szagától. Csak addig bírjam ki valahogy.

Ne ködösítsünk, nem volt véletlen ez a százas. Spartathlon nevezési szintet (<10 óra) akartam futni. Nem azért mert eltökélt szándékom jövőre Spártába menni hanem, mert szerettem volna egy szintet amit a papírra írhatok ha mégis mennék. Sokszor mondtam már, olyat hogy majd jövőre, meg majd, aztán elsuhantak az évek. Ideje volt kitörni az önbecsapás csapdájából. Legutóbb 8 éve futottam Spartathlont, ami önmagában nem baj mert nem kell minden évben menni, de legutóbb 8 éve futottam bármi értékelhetőt. És ez már gond. Szép csendben, futóból irodapatkány lettem, aki egyszer, régen, még futott, de most emlékeiből él.

A winschoteni pálya egy sci-fi, úgysem hiszitek, amit írok. A verseny miatt frankón lezárják az egész várost és a helyiek egyszerűen kitelepülnek szurkolni. Féltem, hogy a nagy meleg miatt kevés lesz a körönkénti 4 frissítés, de valójában a 10 kilométeren volt 100 vagy 200 frissítő, mert minden második ház elé kitelepültek, vízzel, szivaccsal, slaggal, kólával és minden más földi jóval. Gyerekek százai, ha nem ezrei rohangáltak vizes szivaccsal és versenyeztek egymással, hogy a kedvünkben járjanak. A hivatalos frissítőt alig használtam mert láttam a gyerekek arcán a csalódottságot ha nem fogadtam el a kedvességet. A helyiek díványokat, asztalokat, sátrakat hoztak ki a kertbe vagy az utcára és a pálya mellett, a verseny mellett töltötték a napjukat. Kávéztak, söröztek, piknikeztek és közben a gyerekek non-stop hordták a vizet. Volt aki rajtlistáról nézte ki a futók nevét, hogy név szerint tudjon drukkolni. Az utcákat pedig feldíszítették, hol csak zászlókkal, hol komolyabban. Volt például egy máltai lovagvár utca is.

A tervem az volt, hogy 5:30-as tempóban elmegyek ötvenig, aztán meg majd meglátjuk. Jó esetben 9:30-ra tartottam jónak magam de a 9:45, úgy gondoltam, nem lehet gond. (9:38 lett a vége.) Belülről viszont nem úgy alakult mint hittem. Lábra, izomzatra jól ment, fejben viszont gyenge voltam. Ennek a fordítottjára számítottam. Nem tudtam kezelni azt, hogy kezd fájni de még 50 meg 60 kilométer van vissza. Elvesztettem a koncentrációt és nem tudtam a versenyre figyelni.

Az első ötvenesre egyetlen igazi célom volt: nem tenni kárt magamban. Ehhez fontos volt nem elfutni az elejét. De veszettül fegyelmezett voltam. Hagytam elmenni egy csomó embert, akiről tudtam, hogy a vesztébe rohan. Apróbb hibákat persze vétettem. Egyszer valahogy bokáig vízbe léptem. Ez egy körmömbe került. És túl sokat figyeltem a külvilágra, főleg a rohangáló gyerekekre. Teljesen befelé fordulva tudok a legjobban futni és ilyen kavalkádban ez nehéz. A vége felé már kifejezetten zavartak a gyerekek, de ez az én hibám, nem az övék.

A nagy újítás az volt, hogy amennyire lehetett, csak géleket ettem. És azt is erőltetetten gyakran, úgy 5-6 kilométerenként. A kísérlet, azt gondolom, teljes siker volt. Egyszer sem éheztem el és először 80 kilométernél akartam megütni a frissítőt, aki a gélemet nyújtotta felém. A régi kedvencet, a kólát elkerültem, de erőlevest rendszeresen ettem. Vajon meddig lehet csak gélen elmenni?

Az első 40 vagy 45 simán ment. Aztán hirtelen lelassultam. A részidőket utólag visszanézve nem volt semmi dráma. De belülről annak éltem meg, mert nem éreztem, hogy meg tudom fogni a lassulást. Az 5:30-as tempót elhagyva, hetvennél már 6-re lassultam és 6 percen kívül ugye olvad az az előny, amit a 10 órás minimum céllal szemben megszereztem.

Ekkor ért utol egy holland lány, aki hetventől magával rángatott. Azt mondta nem akarja tolni innen (aha, én is ezt mondanám!) mert 3 hét múlva Spartathlont fut (jessza, százassal melegít???) úgyhogy innen 63 perces 10 kilométerekkel megy (menjen akinek két anyja van!) . Papíron ez szuper jól nézett ki. Csak ezen a ponton már a hajam is fájt. No de nem baj. Innentől már csak 3 kör! Kettő harcos és egy levezetés. Lesz ami lesz, toljuk a 63-ast. Itt kezdtem újból összeállni fejben. Az első 61 lett. Jó! A második 63. Oké. Aztán a jutalomkör: 62. Az utolsó kör előtt még csöngettek is, mint a régi szép időkben. 🙂

Meg tudtam fogni a lassulást! Ez volt a verseny legnagyobb sikere. Elkókadtam, fejben szétestem, de a végére újból össze tudtam rakni magam.

A célban egy elsősegélyes mindenáron le akart ültetni és a világért sem értette, hogy miért akarok elmenni. Ő még nem látta amikor ráz a hideg! Rohantam a cuccomért, hogy legalább a saját ágyamban, hat takaró alatt érjen a hidegrázás. De tíz perc után nem történt semmi. Meg húsz után sem. Ezek szerint bőven nem futottam ki magam. A dekoncentráltságom és kishitűségem leszabályozott, vagyis mégsem lett volt lehetetlen a 9:30.

Este, miközben a leázott, félig leszakadt lábkörmöm operáltam, a holland hadsereg vegyi fegyver alakulata törte rám az ajtót. A versenycuccomat elkobozták és elégették. Nagy kárt mégsem tettem magamban. Két köröm, két hólyag. Ennyi. Nem nagy kaland. Vacsorázni azért nem volt erőm lemenni. Maradt még 3 gél, gondoltam ha nagy baj van, azzal elvagyok reggelig. Hajnali háromig forgolódtam mire el tudtam aludni.

Pár nap múlva átpörgetem a versenynaptárt és keresek valami újabb mókát.

Leonidász esete Hankával

Posted on Updated on

Amennyire örültünk a Spartathlon várólista hetedik helyének, ami a biztos indulást jelentette, most mégis arra kényszerültünk, hogy elengedjük ezt a lehetőséget. Sajnos a sérülése még nem jött helyre annyira, hogy érdemben bele tudjunk fogni a felkészülésbe, anélkül pedig nagy felelőtlenség lenne rajthoz állni. Hankát ismerve, nem marad ez ennyiben, folyt köv 🙂

Hanka levele

10131858_dsc00494.jpgKedves Leonidasz!

Köszönöm, hogy érdemesnek találtál arra, hogy idén meghívj magadhoz, hogy látogassalak meg, de sajnos nem tudok menni. Szeretnék, mindennél jobban szeretnék elmenni hozzád, megtenni azt az utat, ami hozzád vezet, de sajnos nem fog menni. Idén biztosan nem.

Szomorú vagyok emiatt, mert szerettelek volna látni, szerettem volna találkozni veled, de kénytelen vagyok ezt a nagy találkozást elhalasztani. Nem örökre, csak jövőre. Persze, ez rajtad is múlik, de remélem, hogy jövőre is úgy gondolod majd, ahogy idén, és lehetőséged adsz nekem arra, hogy elfuthassak hozzád, nekem pedig nem kell meghoznom ugyanazt a fájdalmas döntést, mint most.

Megígérem neked, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy meghívj, és mindent meg fogok tenni azért is, hogy meglátogathassalak, és megtehessem az utat.

Várom a találkozásunkat, addig is vigyázz magadra, és várd tárt karokkal azokat a futókat, akik idén útnak indulnak, hogy láthassanak téged. Jövőre én is köztük leszek, ha te is akarod!