Tavaszi Spartacus Kupa – Kocsis Gabriella, beszámoló

Posted on március 22, 2022

Nem is tudom, hogy hogy kezdjek hozzá. A Főninek hetente írt kis szösszeneteket leszámítva még nem írtam beszámolót futásról. Tájfutóéknál nem szokás, pedig egy-egy futam után hosszú diskurzusokat és élménybeszámolókat tudunk tartani, hogy ki hol mit csinált, rontott, vagy éppen előzött meg másokat. De Főni azt mondta, hogy hiánypótló lenne, és a hiányt pótolni kell. 

Szóval tájfutóverseny, Tavaszi Spari Kupa, három nap Pákozd Ingókő környékén. Szeretem ezt a versenyt, az egyik legnagyobb egyesület (Tabáni Spartacus, terepfutókat is rendeznek) szokta rendezni, profi módon. És azért is szeretem, mert az elmúlt pár évben majdnem mindig dobogón voltam.

Akinek nem volt még szerencséje tájfutáshoz, egy kis gyorstalpaló: erdőben-terepen futunk mi is, viszont sokszor utat max csak keresztezünk, és a nyílt kezdő kategória kivételével szalagozni sem szalagozzák a pályát.  Helyette van egy tájfutó térképünk, jelölve rajta a rajt, cél, és a futamról futamra változó számú pont (ami lehet gödörben, árokban, sziklánál, jellegfán, gyakorlatilag bárhol), amiket meghatározott sorrendben, de szabadon választott útvonalon érintünk. A cél az, hogy mindezt a leggyorsabban tegyük a kategóriánkban. Ja és egy tájolónk (= speckó iránytű) is van, ami segít megfelelően igazítani a térképet. 

Szóval három nap, összetett eredmény a végén. Szombaton lelkesen indultam neki, élményfutás volt, idén az első nagyobb verseny. Egészen szépen ment is, apró pontatlanságokkal majdnem a végéig, ahol azért becsúszott egy hiba. Hibázni úgy tudsz, hogy benézed a térképet, vagy éppen csak kicsit elforgatva állítod be, és már rögtön mellé is csúsztál a pontnak. Hát én mellé mentem egy ösvényen, így veszítettem legalább 2-3 percet. Ennek ellenére harmadik lettem, ez eddig pipa. A mögöttem lévő két versenyzőhöz képest is volt 2,5-3 perc előnyöm, bizakodásra adva okot a következő napokra.

Vasárnap még szebb időre ébredtünk, gyönyörű napsütés, szép és technikás terep. Még figyelősebb volt, mint a szombati. A terep jelentős része rét és ligetes volt kisebb-nagyobb hegyek oldalában, kis bozótfoltokkal, sziklákkal, néhány erdős résszel. Az ilyen terepen nagyon figyelni kell, mert ha véletlenül elnézel egy bozótfoltot, vagy bokrot, könnyen el tud veszni az ember egy időre, hogy pontosan hol is van. Egészen szépen ment, amíg az egyik pontnál, ahol egy ellenféllel nagyjából egyszerre haladtunk, ahelyett, hogy teljesen a saját fejem után mentem volna, hagytam magam kicsit elvinni egy másik kis erdősávba. Minimum 2-3 perc megint ugrott, nem örültem. Hogy lesz így dobogó? És akkor még nem tudtam, hogy néhány ponttal később sikerül elvesznem. Vagy a tájolóra és/vagy a térképre nem figyeltem rendesen, de konkrétan 90 fokkal mellé mentem. Ilyenkor jön a “csak találjak egy pontot, ahol biztosan tudom, hogy hol vagyok”. Jó pár perc eltelt, mire egy teljes kört téve, majdnem az előző ponthoz visszatérve helyre raktam magam. Ezután már hiába ment megint jól, sajnos az első napi előnyöm elolvadt, és vissza is estem összetettben a hatodik helyre, bár szerencsére kevesebb mint 2,5 perc volt csak a harmadikhoz képest. Ez még behozható, főleg mivel a harmadik nap volt a leghosszabb (Gizion-mértékben rövid kis 5,5 km légvonalban, lefutva 6,7), és hát mindenkinek ugyanaz a pálya, ugyanannyi hibalehetőséggel. 

Másnap reggel megsimogattam a Gabi által mentális százasnak hívott valami mindkét oldalát, és elszántan nekivágtam a pályának. Jól is ment újra, mindössze egy útvonalválasztást ítéltem utólag rossznak két pont között. A kicsit nagyobbat kerülve tisztáson helyett én átmásztam két rövid, de bozótos és mély árokkal keresztezett erdőn. De hiába ment a többi rendben, a rossz útvonalválasztás éppen elég volt ahhoz, hogy a harmadikat már nem értem utol, két perc hátrány maradt, így végül a negyedik helyen zártam a hétvégét. Bosszantott a vasárnap, de ez van. Nem tétverseny, és sokkal többet adott a gyönyörű idő, a sok ismerős ember újra, és az, hogy hétfőn a barátnőim is kijöttek drukkolni. 

Főni szerint kegyetlen ez a sport, mert a rövid távok miatt egy kis hiba is helyezésekbe kerül, ami kegyetlen dolog. Valóban el tud szállni a dobogó egy hiba miatt, de máskor lehet, hogy pont mások ilyen egyetlen hibája (és a te hibátlan futásod) segít hozzá. Szóval én inkább izgalmasnak mondanám, ezért (is) szeretem. 

Senior Tájfutó VB – Koren Miklós beszámoló

Posted on augusztus 19, 2021

Van valami ősi, ösztönös élmény a tájfutásban. Amikor megpillantom a narancssárga-fehér bóját, az olyan érzés, mint ami a szavannán rohangáló ősünket tölthette el, amikor megpillantotta a bokor alatt a sebzett antilopot.

Egyszerre intellektuális és nyers sport. Agyalok az optimális útvonalon, mennyi domb, mennyi kerülő, mennyire futható a rét, aztán áttörök a bozóton a galagonyabokrok között, büszkén tűrve a tüskéit.

Ezt szeretem benne akkor is, ha eddig kevés sikerélményt adott. Néhány éve kezdtem tájfutni. Az eddigi legkompetitívebb eredményem, hogy egy középtávú OB-n a mezőny első felével az A-döntőbe jutottam. (Amit aztán jól elszúrtam.) Na jó, meg egy budapesti éjszakai bajnokság 5. hely, de ott nem nagyon volt mezőny.

Amikor januárban megtudtam, hogy Magyarországon lesz a szenior VB, elhatároztam, hogy ez lesz az idei célversenyem. Úgyis éppen köldöknéző fázisban voltam, hogy mit akarok én a futástól. Az ultratávokhoz szükséges időt nem tudom edzéskor beletenni, úgy meg minek? Gabival elkezdtünk rövidebb és gyorsabb terepeket tervezni, ami adott sikerélményt, de azért annyira nem izgalmas. (Mondjuk egy Börzsöny Trail annyira sokféle és kemény, hogy azt bármikor elfogadom kihívásnak.)

Szóval legyen tájfutás! Gabi ehhez hangolta az edzéstervet, én meg igyekeztem minél több térképes edzésre vagy versenyre elmenni. (Külön technikai edzést nem végeztem, aminek meg is lesz még a böjtje.)

A szenior VB három versenyszámból áll: sprint, közép- és hosszútáv. Mind a három más egy kicsit. A sprint városi terepen zajlik, nem annyira a térképolvasásról és téjékozódásról szól, mint a gyors döntésekről és a robbanékony futásról. A másik kettő erdei terepen, ahol azt is meg kell állapítanod, hogy hol vagy és hogy hova mész. Középtávon jobban el vannak rejtve a pontok, inkább szól a pontos tájékozódásról. A hosszútáv fő feladata a jó útvonalválasztás, meg persze a kitartó futás.

A verseny selejtezőkkel és terepbemutatókkal együtt nyolc napig tart, ebből öt versenynap. Ez külön kihívásnak ígérkezett, hogyan nyújtsak minden nap maximális teljesítményt majd pihenjem ki magam a következő napra. Egész hétre leköltöztem Csákvárra, ahol az evésen, alváson, versenyzésen, nyújtáson és pihenésen kívül az égvilágon semmi dolgom nem volt. Nem vittem számítógépet, könyvet is alig olvastam.

Pénteken terepbemutató Fehérváron. Jó hangulat, mindenütt tájfutók keringenek. Ismerkedünk a térképpel és a várossal.

Tovább a teljes bejegyzésre