Firenze Marathon – Göndöcs Eszter

Posted on november 27, 2019

Firenze maraton, 4 óra 9 perc.  A titkos vágyam a 4 órán belüli teljesítés volt, ami egy csapásra a lehetetlen kategóriába ment át, részletek alább…..

Kicsit csapongó lesz a maraton beszámoló, de talán így hiteles, ilyen vagyok. Vissza a múltba, 2017-ben kitaláltam, hogy milyen stílusos lenne lefutni a maratont 42 évesen, gyorsan be is neveztem a budapesti maratonra, amit 2018 októberében abszolváltam, számomra elfogadhatatlanul lassú idővel, 24 km-nél lesérültem, végigfutottam, beértem, de nem volt jó élmény. Akkor már nagyon bennem volt a gondolat, hogy edzővel kellene futni. Rátaláltam Gabira, amiért Enikőnek nagyon hálás vagyok. Gabinak meg azért, hogy együtt dolgozhatunk. Hamar egy jó hangulatú társaságban találtam magam, ami hihetetlen jó érzéseket adott. Terepen szeretek futni, de ez a maraton ez beégett, hogy nekem ezen javítanom kell, így amikor szerveződött a firenzei maraton, nem volt kérdés, hogy megyek, milyen jó lesz végre nem egyedül állni a rajtban, mekkora buli lesz előtte, utána várost nézni. Edzéseim 95 %-át terepen csinálom, ott vagyok komfortos, ott vagyok boldog, ott érzem azt, hogy jó helyen vagyok. Voltak bennem kételyek, hogy aszfaltos maratonra terepen készülni jó ötlet-e, de egyre jobban mentek az edzések, úgyhogy nyugodt voltam.

Aztán megkaptam a pofont. De akkorát, hogy egy pillanat alatt a földbe döngölt.

Egy sima 20 perces futásra indultam vasárnap, amikor szinte lépni se tudtam, nem baj, majd a futás lelazítja, jó lesz, de 300 méter után éreztem, hogy ez most nagyon nem OK. Hétfőn reggel újra próbáltam, ha lehet, mág rosszabb volt. Teljes pánik, hétfőn Gabinak telefon, hogy mi legyen, szűk két hét volt a maratonig. Összeomlás, aztán virtuális seggberúgás magamnak, hogy akkor a verseny most indul, csak most az idővel versenyzek minden fronton, mihamarabb orvos, kikönyörögni tőle a röntgent aztán megtenni mindent. Hétfő estére már megvolt az időpont, röntgen semmi kórosat nem mutatott, pihenés lett előírva, mert hogy túlerőltettem a lábam. Percenként vagy összeomlottam, hogy lőttek a maratonnak vagy leszúrtam magam, hogy akkor most kivételesen betartani az előírtakat, hogy pihenés, hengerezés, nyújtás és kihozni belőle amit csak lehet.

Aztán eljött a nap, amikor kimehettem a tesztfutásra, ahol az volt megmondva, hogy ha nem fáj, akkor elindulhatok a maratonon, ha fáj, akkor marad a szurkolás. Aztán ezek kavarogtak bennem, hogy milyen érzés úgy kimenni futni, hogy rettegsz, hogy fog-e fájni a lábad az 1 hét kényszerű pihentetés után, ami éveknek tűnt és csak a stressz nőtt napról napra? Mert ha fájni fog, akkor nem tudod lefutni a maratont. Aztán amikor nekiindulsz, és nem fáj, akkor csak vigyorogsz végig ki a nagyvilágba a 20 perces teszt futás alatt és még az előtted lévő autó kipufogóbűzétől sem fagy le a mosoly az arcodról.

Végiggondolod és még nagyobb lesz a mosoly, hogy az elmúlt egy hétben minden nap mint a kis angyal csináltad a nyújtást, hengerezést, hozzácsapva a hasazást, hogy ne érezd magad haszontalannak, és eközben letelik a 20 perc, megnyugvás, boldogság, hazaérés és majdnem elfelejtesz nyújtani, de már megrögzött szokás lett az egy hét alatt és vigyorogva állsz neki a kissé utált dolognak, de már azt is szereted, csak futhass.

Hát, ilyen gondoltak után végre szombaton irány Firenze. Nagyon izgultam, éreztem, hogy fáj a lábam, de csak arra tudtam gondolni, hogy ezt most beképzelem, nem fájhat, hisz mindent megtettem. Aztán megtörtént a szokásos, a sok üléstől beállt a térdem, nem tudtam lépcsőzni, szúrt, belenyilalt minden lépcső fokon. Összeomlás volt, de tartani kellett magam, hisz maratont jöttünk futni, mi, Gizionok, csapatostul. Mindenki vidám, mindenki izgul én meg mantrázom magamnak, hogy minden OK lesz, mosolyogjál kifelé, bohóckodj, hogy elfedd a kételyt, a félelmet, igyál egy kis Olasz vörösbort, hátha kisimítja a zaklatott lelket. Vasárnap reggel a rajtban már csak arra koncentráltam, hogy futómozgással, megállás nélkül végigbírjam futni, engedjük el az időt, csak legyen meg, kapjam meg a befutó sörömet. Hát, lelőve a poént, ez sikerült, volt sör, volt érem és így lett boldogság, csakhogy csavarjak rajta, megelégedettség viszont nem, mert hülye az ember, de legalábbis én, amikor még csak az a cél, hogy végigcsináld, akkor nem fontos az idő, aztán amikor már érződik, hogy van esély végigcsinálni, akkor elindul a cseszegetés belülről, hogy akkor legyen már meg a célidő is, telhetetlen és hálátlan vagyok magammal. ☹

Annyi volt a stratégiám, hogy próbálom a Gabi által megadott pulzust tartani, ami vsz 6 perc alatti km-nek fog megfelelni és a többi dologgal nem törődök. Folyamatos hullámvasút lett az egész táv, hol fájt, felváltva a térdem a bal lábamban vagy a lábfejem a jobb lábamban. Volt, hogy el tudtam nyomni az érzést, próbáltam vigyorogva csinálni, egy idő után azt játszottam, hogy minden gyerekkel pacsiztam, nekik legalább örömöt szereztem. Én magam meg sokszor belül kínlódva, tapogattam azt a 100 Ft-ost rendületlenül, mantráztam a mentális felkészülésből a releváns mondatokat és nem hagytam magam, közben tartottam a pulzust, a tempót. Két dolog jött fel bennem folyamatosan, mit keresek én egy aszfaltos versenyen, ez tiszta hülyeség, menjünk vissza a hegyekbe, ott jó lenni, soha többé városi maraton, a másik meg, hogy jé, fáj, fáj, de csak haladok közben, továbbra is tökéletesen tartom a pulzust, gyomrom rendben, vidáman pacsizgatok, én is boldog a gyerekek is boldogok a pacsijaimtól, akkor mi itt a kérdés, jó helyen vagyok, jó helyen futok, ne gondolkodj, csak csináld, esetleg gyorsíts a pacsizgatás helyett. Szóval úgy rendbe vágtam sokszor a fókuszt, hogy az őrmestereknek tréninget tarthatnék a cseszegetésből.

Ilyenkor főleg összekaptam magam, hogy nehogy már egy terepest kicsinál egy kis aszfalt. Nagyon tetszett, ahogy jött egy kis rövid emelkedő, ahol elkezdtek sétálni, haldokolni, hirtelen király lettem, simán felhúztam magam rajta, vigyorogva, futva.

Aztán mégis sokszor meggyötört közben az egész táv, az állandóan visszatérő fájdalommal, számtalanszor akartam feladni, de mindig bevillant, hogy azért jöttem, hogy lefussam és ez szimplán tovább vitt.

Elkezdtem becsülni a “körözős” futókat, hogy Józsit idézzem. Hogy azért nem olyan egyszerű ez a maraton, hiába van síkon, aszfalton, valahogy ezt is komolyan kell venni, nemcsak a szintes terepet. És ez a sok sok gondolat, kétely, félelem, fájdalom, na jó, öröm egyszer csak eljuttatott az utolsó pár km-hez és a belvárosban 38 km-től elkezdtem előzgetni az embereket, hihetetlen érzés volt megtapasztalni, hogy ennyi km után még van erőm iramot váltani, érzésre gyorsulni, előzgetni.

És akkor a végére hagyva a katarzist, elmondhatatlan, hogy mekkora erőt ad, hogy Gizionok vannak a pályán, lehet gondolni rájuk, hogy sikerüljön nekik a saját idejükön javítani, szurkolni nekik a pályán belülről, miközben küzdök magam is, tudni, hogy vannak a pályán kívül is, akik szurkolnak és megörülni, amikor feltűnik a tömegből, sőt pacsira is van lehetőség, tudni, hogy közben az fb-s csoportban követnek az “itthoni Gizionok”. Aztán büszkén küldhetjük a fotókat, hogy megcsináltuk és megy a folyamatos poénkodás.

Gabi, #gizionpower működik, nagyon köszönök neked mindent, kifejezni nehéz, amit kapok tőled támogatásban. A soha többé maraton másnap reggelre már megdőlt, meg akarom csinálni 4 órán belül is, sérülésmentesen. Persze lehet, hogy terepen lesz az a maraton, csakhogy izgibb legyen 🙂

New York City Marathon – Juhász Erika

Posted on november 27, 2019

Október 13-án Chicagóban futottunk maratont Patrikkal ahol a teljesítés volt a cél a kihagyott egy év után. A verseny után és a következő napon délelőtt csavarogtunk a városban majd behuppantunk mind a hatan az SUV-ba és neki indultunk a hosszú kb 20 órás autó útnak Austinba a gyerekekhez. Senki sem  volt toppan az tuti. Megérkeztünk, kicsomagoltunk majd alvás. Másnap már mentek dolgozni így mi Ferivel maradtunk, biciklivel  ismerkedtünk a környékkel mivel tavaly nem tudtam menni sem a sérülés miatt. Most bepótoltam, sok tekerés, kocogásom amik elő voltak írva. Sok kirándulás Houstonba a NASA űrközpontban, helyi parkokba, sajttortázóba.  Elkísértem Patrikot teherautóval fuvarozni, egy még többet tudtunk együtt lenni.
Kaptunk a gyerekektől 2 nap nyaralást Miamiba közvetlen az óceán part melletti hotelben. Átrepültünk Miaimiba majd vissza Austinba. Elmondhatatlanul szép és jó kikapcsolódás volt.

Majd maradt egy napunk  becsomagolni, elköszöntünk Adriánától és Martintól majd indultunk  4-esben New Yorkba péntek hajnalban. Az út az szörnyű volt, nagyon szeles és kifejezetten rázós landolás volt a gép rázkódott, himbálózott, zuhanó effekteket produkált. A repülőn síri csend volt mindenki félt. Utalok hányni és nem szoktam eddig eljutni de most a repülőn, reptéren metrón.  Szóval “jól” néztem ki a maraton előtt, nagyon legyengültem.  Nemhogy szénhidrátot de semmit nem ettem, ittam egész nap csak este egy  pici adag brokkolit krém levest tuszkolták le este míg a többiek teli ették magukat. Átvettük a rajt csomagokat, végre megtapasztaltuk milyen kapkodás nélkül expózni aztán csavarogtunk és másnap  is. Nagyon jó volt minden együtt. Este igyekeztünk időben lefeküdni de nem tudtam aludni sőt mindenki aludt én meg hallgattam a horkolást és röhögtem kínomban. Szerencsére óra állítás volt Amerikában így tovább maradhattunk.

Verseny:

6-kor keltem, szedelőzködtem majd Patrik is felkelt meg Liliék is. Nyugisan elkészültünk előző nap az egész útvonal el lett tervezve pontosan (metro- komp-busz) elindultunk, útközben reggeli. 8-kor  indult a kompunk ami minden futót magába szippantott pedig azt hittem  lesz vagy 3 forduló de nem.

Kikötöttünk majd onnan profin megszervezve  indultak konvojban a buszok a  rajtba. Úgy szálltunk le a  buszról, hogy egyből át tudjanak vizsgálni bennünket és a cuccunkat.  Majd tovább mentünk a zöld zónába. Három különböző színű zóna 3 táborra bontja a több mint 50 ezer indulót. Ettünk, ittunk, kóstoltunk majd leültünk kicsit rajt előtt. Beszéltünk pár szót még a tervről amit hétközben (sosem volt még tervem) gyártottam egy papírra de az expón  Patrik talált karszalagja előre elkészítettet is. Ő felrakta a 4.35 én a 4.40 és a 4.45-ős célidőset km-ben és mérföldben is.

Megbeszéltük, hogy nincs minden mérföldön “büfézés, nem állunk meg csak lassítunk ha szükséges inni. Én vittem egy pici üveg vizet, mert  pohárból nem tudok inni menet közben. Ezt töltötte Patrik újra szükség  szerint. 45 percenként gél és a vége felé banán. Mivel kétoldalt volt a frissítő igyekszünk középen elmenni a futók közt. Beálltunk a rajba, boldogság, kis elérzékenyülés a tavalyi emlékek miatt  majd himnusz, ágyú dörgés és gyerünk. Szép lassan vissza fogva Patrikot végig kígyóztunk a hídon kb 2.5 km-én keresztül. Hátborzongató mikor a hídon a szembe sávban dudálva kísérnek és bátorítanak a rendőr, mentő autók, a UPS  konvojban szállítja a csomagokat a célba. Óriási hangulat volt, rengeteget pacsiztam idén is, tavaly azért, hogy  feledtessék a fájdalmat, idén a hála miatt. Boldog voltam, ahol szólt a  zene vagy élő zene volt táncoltam, énekeltem. Szuper buli hangulatot ad ahogy 42 kilométeren keresztül több száz idegen ember tömött sorokban szurkol. 6 majd 16 mérföldnél várt Lili és Feri majd a Nemzeti zászlónál a célegyenesben ide adták a miénket.

Mire a 6 mérföldhöz értünk levetettünk egy-egy pólót, csősálat és odaadtunk Lilinek aki lengette a zászlót, hogy észre vegyük. Húú de jó érzés  volt.!! A frissítés működött, nem büféztünk. Patriknak wc-re kellett  menni addig lassan de tovább kocogtam. Mire felértünk a Roosevelt-hídra  az emelkedőn begörcsölt a vádlija, fájt a lábfeje ami a 30.km előtt  csúcsosodott de húztam, hogy pont itt nem borulhat meg mert vége az  egésznek, gyaloglás lesz belőle. Megálltunk nyújtott kicsit és hajrá  azzal a céllal, hogy egy Biofreeze pontig megyünk és hátha az hat majd!  Újabb híd és a segítők befújtak bennünket vastagon izomlazítóval ami  jól jött az én combomnak is ami addigra már eléggé fájt, életre keltünk  és gyerünk. Mondja Patrik már 36km és 4 óra” mondtam oké de még van fél óra és meglehet az álmod, a rekord! Kezdjük összeszedni magunkat! Ami a csövön kifér az utolsó 3km-en! Neki indultunk a frissítőknél próbáltunk  lavírozni de nagyon sokan sétáltak bandáztak a végén ami nekem nem lett volna baj de hajtott, hogy 4.35 legyen! A célegyenesben megkaptuk a zászlót majd egy eszméletlen sprint közben megszólalt mögöttünk egy magyar hang “jól nyomjátok!” Erre Patrik “gyere velünk” Ő “Nem tudok menjetek”. Huuuuúzott Patrik kézen fogva, azt hittem nem bírom ki de mentem  a célba!!! Beértünk:én 4.39.01 Patrik 4.38.59. ez 42 perccel jobb mint Chicago és 45 perccel vettem revansot a tavalyin ami nekem a jelenlegi  felkészültségemmel csoda! Patrik pedig egész évben nem fut csak nyáron ment ki néha! Ő nem is szeret futni mert a Texasi hőségben és páratartalomban a felkészülés szinte lehetetlen volt.De azért remélem a jövőbeli változások miatt még futunk együtt!!

Jövőre újra NYC 4.15??

Végül:

Szeretnék köszönetet mondani az orvosomnak aki szeretett volna lebeszélni de látta, hogy menthetetlen vagyok!

Kis Mónika gyógytornásznak aki nem csak testileg de lelkileg is támogatott velem szenvedett!

Barát Gabriella edzőnek aki az 5×1 percekből maratont varázsolt és kertelés nélkül megmondta a véleményét.

Hegyi Györgyi jóga oktatónak a sok “kínzásért” a kötött izmaim miatt!

Ferinek, hogy sosem mondta ne csináljam sőt velem tekert, túrázott, úszott ami tőle nagy dolog!

Lilinek, Adriananak, Martinnak a szurkolásért és a sok szép emlékért.

És nem utolsó sorban a 2019-és csoportnak akik 2016 óta biztatnak és   velem vannak jóban rosszban! Biztattak, szorítottak a felépülésem alatt! Tudták ami nekem 1 perc  kocogás az nekik 10 perc futás minimum!

Örök hálám mindenkinek!!

Köszönöm!

Chicago Marathon – Juhász Erika

Posted on november 27, 2019

Visszatekintő:

A négy éves futó múltam alatt részt vettem már hat maratonon és pár annál hosszabb versenyen és volt egy “feladott” maratonom, a 2018-as Budapest maratonon ahol az első pár száz méter után vitt el a mentő. Semmi különös oka nem volt csak elfáradt a porc és leszakadt. Akkor még nem tudtam mi vár rám egy éven át. Mivel a fiam kint él és most már a lányom is az USA-ban minden be volt fizetve. A repülő jegyek, szálloda, indulási jog a NYC maratonra. így nem volt  kérdés, műtét előtt ki utaztunk orvosi tanácsokkal, gyógytornászi  instrukciókkal ellátva. Végül teljesítettük a fiammal majd miután haza  utaztunk egyből műtét következett. Betartottam mindent sok gyaloglás, gyógytorna de  februárban tudtuk, hogy baj van és ugrott a BSZM második teljesítése. Újabb MR vizsgálat, újabb orvos aki azt mondta a két műtét közt teljesen tönkre tettem  a térdem mintha nem is az enyém lenne mindkét MR eredmény. Műtét után másnap reggel az orvos első mondata “Gondolja át mert  ezzel nem fog több maratont futni az alapján amit láttam!” Akkor már lelkileg olyan állapotba voltam a sok fájdalom, hízás, lányom kiutazása… miatt, hogy úgy éreztem már sosem fogok sem testileg sem    lelkileg rendbe jönni, csak sírtam és sírtam. Műtét után éreztem ez most más mint volt, egyre kevésbé fáj, egyre jobb volt a gyógytorna. Kezdtem  lelkileg kicsit összeszedni magam. Már csak az erdőben sírtam miután  újra elkezdtük Gabival az “edzést” ami így  nézett ki május 13.-án: “5×1 perc kocogás közte 3 perc séta=20 perc”. Akkor ennek is örültem, kibicikliztem az erdőbe és ott, hogy senki ne lássa sírtam minden  alkalommal mert nem ment +10kg-mal, be fordulva, kedvetlenül, de AKARTAM!  Így haladtunk hétről hétre emelve picit és közben hittem magamban. A súlyom is gyorsan csökkent mert vissza álltam a régi étkezésre. Nyáron  5 napos túlélő túrán vettem részt 18-kg-ős hátizsákkal majd nyaralás közben egy fél-maratonon is ami kezdésnek nem volt rossz, rengeteg kerékpározás, gyógytorna, masszőr, lengő jóga. Jó lett volna még kb egy hónap a felkészüléshez de adva volt januárban  ez a verseny amikor nem tudhattam mi vár addig még rám.

A verseny előzményei:

Mikor megláttam, hogy apukám névnapján lesz ez a verseny, írtam Patriknak (aki a kedvenc unokája volt), hogy ilyen nem sűrűn van jelentkezzünk hátha besorsolnak és Neki futunk újra együtt. Regisztrált és besorsoltak. Ajándékba kaptam a nevezést, szállodát és az  élményt, hogy kézen fogva a fiammal futhatok célba, amit szívből ajánlok  mindenkinek. Teljesen más érzés, ez nem verseny ez büszkeség és buli egyben!

A verseny:

Itthoni idő szerint 12-én szombaton indultunk közvetlen járattal Chicagóba de azzal nem számoltunk, hogy két órás késéssel  indulunk ami tudtam baj lesz mert pont ki volt számolva, hogy  érkezünk  ottani idő szerint délután nagy ölelés a gyerekekkel, kocsiba be és indulás a rajt  csomagot átvenni amire kb két óránk lesz. Hát nem így lett 18.15-kor még a bőrönd őket vártuk, ami nem jött.

Gyors egyeztetés után a fiammal, ott hagytam Ferit, ki  rohantam és hányódik tempóban mentünk hátha sikerül odaérni a 6 órakor bezárt expóra. A repülőtér és az expó épülete között több mint 30km délutáni csúcsforgalom várt ránk. Már zárva volt de nem voltunk egyedül, legalább tízen reklamáltak  rajtunk kívül és senki nem tágított ezért előjött egy férfi és hosszas alkudozás után, név  nélkül kiosztott egy-egy rajtszámot mindenkinek, így lett indulási jogom. Persze vacsora ami nem ment majd alvás, hajnal 4.-kor ébresztő mert  8.-kor rajt.
Ki sétáltunk a rajba ami jó volt  bemelegítésnek, átvizsgálás, mosdó kimaradt mert sokan voltak, nézelődtünk(nem olyan szuper mint NYC) be álltunk a rajtba és fázósan  elindultunk. A feladat az volt, hogy fájdalom, sérülés nélkül pár km  kocogás majd gyaloglás váltogatásával érjünk célba. Arra gondolva, hogy  3 hét múlva újabb maraton vár ránk és sok új élmény. Kb 18-km-ig repült  az idő, sokat nevettünk majd lassultam és egyre többet gyalogoltam  látszott a felkészületlenség. Patrik minden mérföldnél megállt a frissítőknél de nem bántam nem volt idő cél csak teljesítés. Két-két  gélt ittunk és nagyon finom gumi cukrot kaptunk ami csomag számra  tudtunk volna enni. Végig fújt a szél, a védettebb részeken melegünk  volt még a szélesen fáztunk.. Ami bosszantott már az elejétől, hogy az  ő órája és az enyém is mást mutatott de közel sem volt a pálya szélén  kiírtaktól. Végül az enyém 45 km-t mutatott így nem tudtam számolni  sem, hogy kb mikor érünk be de 5.18.05-lett a hivatalos időnk.

Nehezebbre számítottam mind testileg, lelkileg de agyban végig ott  voltam és figyeltem a testem jelzéseit. Tudtam, hogy meg lesz de  rosszabbra számítottam pláne a fáradtság, stressz miatt is. Csodálatos érzés volt amikor a család Patrik kezébe adta a Nemzeti  zászlót a megbeszélt helyen és most is mint a tavalyi NYC-n ezzel  futottunk be kézen fogva. Leírhatatlan érzés, hogy mindenki ott van aki fontos sőt, eggyel több is.!!! ❤