Hónap: szeptember 2016

Kormány Alexandra – Kispáli félmaraton, beszámoló

Posted on

Kb. 20 km, idő: 2:06 körül…  HR: 165/175 RPE: a tempót illetően 10, de a forróság miatt most 18+

Furcsa érzésekkel érkeztem, egészen az indulásig nem tudtam versenyként kezelni a helyzetet, tényleg csak egy edzésnek tűnt a tervből – csak éppen ismeretlen helyszínen. Aztán amikor elindultunk, rájöttem, hogy azért itt mégiscsak versenyezni kellene, ráadásul a táv sem rövid – még akkor is, ha a múlt heti 26 km-hez képest kevesebb (viszont a hőmérséklet +6 fok minimum). Hogy ettől, vagy a rögtön a pálya elejéről induló dombtól ment fel a pulzusom fél perc alatt 168 fölé, azt nem tudom… de persze még nyugtalanabb lettem. Aztán elengedtem a titokban dédelgetett 2 órás időmet és a túlélésre koncentráltam.

Sajnos csaknem az egész távon tűzött a nap, többen már pár km megtétele után sétáltak – s bár nem akartam kárörvendő lenni, azért ez adott némi löketet. A szokásos 4 km után kezdtem élvezni a futást – ahogy a nagyoktól hallottam “jött a flow” (vagy valami olyasmi), csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ez az enyhe lejtőtől, vagy a kezdődő napszúrástól van 😉
A terep nagyon változatos volt (legalábbis az általam megszokott egyhangú betonhoz képest): apró kavicsos (minden kavicsot külön-külön éreztem a talpamban), térdig érő füves, száraz földút, az erdőben pedig agyagos – itt a traktornyom tetején kellett egyensúlyozni, hogy elkerüljük a nagyobb pocsolyákat, meg azért volt betonút is. Filóztam, hogy vigyek-e külön innivalót az övtáskában, vagy hagyatkozzak a frissítőpontokra (amikről nem tudtam, hogy milyen sűrűn vannak), végül úgy döntöttem, hogy nem cipelem még a kulacsot is magammal. Végül ennek örültem, mert ha nálam lett volna, akkor még nagyobb lett volna a kísértés a megállásra, így viszont hajtott, hogy érjek már oda a 3-5 km-ként lévő frissítésekhez.
Volt egy szakasz, ami elég meredeken ment felfelé (legalábbis az általam megszokott szintkülönbségekhez képest), amibe már az első körben is belesétáltam (miután rájöttem, hogy így még gyorsabban haladok, mint a csiga tempójú futással), a második körben már nem is próbálkoztam a futással itt. Ezen kívül talán egyszer sétáltam picit bele, de ez max. 50 m-ig tartott (kb. 17 km-nél), de aztán visszaváltottam futásra, mert éreztem, ha beleragadok a sétába, akkor már nem tudok elindulni többet.
Az viszont kellemes felfedezés volt, hogy van az a tempó, amivel abszolút biztonságban érzem magam, és tudom, még ilyen tűző napon is bármeddig el tudnék futni. Igaz, jobban örülnék, ha ez valahol az 5:40-es idő körül lenne, de most inkább a 6:20-6:30 körül van. Szóval, ha a tempóm nem is változott olyan észvesztően, az biztos, hogy az állóképességem nagyon sokat javult tavaly óta – mely abszolút a közös munkák eredményének tekinthető. Szerintem tavaly ilyen körülmények között én is ott lettem volna a 3-4 km után sétálók táborában.

A lányok közötti 3. hely meglepetésként ért, mert egyáltalán nem tudtam követni, ki milyen távot fut. Mármint csak FM táv volt, de azt lehetett kettes és hármas váltóban is teljesíteni. Igazából azt sem tudom, hogy tulajdonképpen hányan indultunk egyedül FM távon. Mindenesetre meghagyom magam abban a tudatban, hogy még jó páran voltak mögöttem 😉

Az tuti, hogy egy rövid szakaszon együtt futottam egy csajszival, aki sokkal inkább tűnt “futónak” hozzám képest, ahogy elmondta, 1:57-es FM-et futott utoljára, de most valahol mögöttem ért be végül, mert szegény már többször ájulás közeli állapotban volt a hőség miatt. Szóval valószínűleg más időjárási viszonyok között az ilyen gazella termetű csajszik simán levertek volna, de most valami máson múlt a győzelem… Ezzel arra is rájöttem, hogy ez a 2 óra nem lehet valami kőbevésett cél, mert minden relatív, nagyban függ a terepviszonyoktól, az időjárástól, stb. … Lehet, hogy ezek nagyon alap dolgok, de én még nagyon az elején vagyok, most kezdem ezeket megtapasztalni. Erre jó a verseny, mert itt olyan dolgokat is átélhetek, amit a szokásos kis környezetemben, a megszokott körülmények között nem tudok.

szandiÖsszességében nagyon örültem, hogy neveztem, meg annak is, hogy nem ez volt a “célverseny”, mert akkor lehet, hogy görcsösebben ragaszkodtam volna a jobb teljesítményhez és elszállok valahol féltávnál. Így viszont teljesen jól voltam a végén és rájöttem, hogy az a titka, hogy elkerüljem az ilyenkor menetrendszerint kezdődő gyomorgörcsöt és hasmenést, hogy nem ülök le, hanem folyamatosan csak sétálok. Most kb. háromnegyed órát sétálgattam fel-alá az eredményhirdetésig, aztán villámsebesen vágtam be magam a kocsiba, mert itthon a férjem egyedül birkózott a gyerekekkel. Mondjuk úgy, hogy aznap délelőtt nem csak én mozdultam ki a komfortzónámból 😉

 

Demeter Balázs – BalatonMan Füred, beszámoló

Posted on

Nna, ez is megvolt. Ironman féltáv, Füreden.

Csütörtökön még kiderítettem, hogy csak azért fáj a bokám, mert egy kis csontdarab azért letört, mikor sérültem, de a szakember megnyugtatott, hogy nem lehet belőle nagyobb gond, ha zavar, ki kell kapni később, de megkaptam a zöld lámpát.
Pénteken kiderítettem, hogy a versenyre utazás igazi “advanced” fokozata, ha a család is jön, persze verseny közben imádtam, hogy ott vannak. Kényelmes déli rajt, előtte felfújtam a bringa gumijait, 8,5 bar-os gumi, 10 baros felniszalag, mondom 9-re jó, lesz, annyi tartalék van bennük (persze ez reggel, hűvösben történt…)
Rajtig sima ügy, az úszás első körén az életemért küzdöttema tömegben, a másodikban csak a hullámok zavartak, meg, hogy egyenesen kellett volna úszni cikk-cakk helyett. Sebaj, így is 38:15 lett.

balazs_bringaA bringás depót elcsesztem, elfelejtettem, hogy a mez zsebébe tettem a napszemüveget, aztán addig kerestem, míg a kesztyű egyik felét hagytam ott. (A képen – by Gerlai Orsolya – ezt láthatjuk épp:-))

A bringa jól ment, de megviselt, a Gella hagyján, a fordító után a puklik vettek ki eléggé. Aztán a második fordító előtt jött a szissz-szissz-szissz, szépen, ahogy a kerék forog… Persze, hogy a forró aszfalton betonkemény lett a gumi, aztán a felniszalagnál betalált valahogy a belső a küllőlyukba… 😦 Anyázás, szerelés, sok hely mínusz… Szerencse, hogy viszonylag gyorsan szerelek defektet, az már hosszabb idő volt, mire rájöttem, mi volt a baj. Persze ezután kicsit jobban nyomtam, így a bringát 3:49-el fejeztem be.

Egy gyors depó (2:29) és már éreztem is, hogy bármihez több kedvem van, mint futni.

Az elején még bíztam benne, hogy beférek 6 perces ezrek alá, de máshogy lett. Az első kör volt a szarabb fejben, a másodiknál már tudtam, mi vár rám. Nagyon sokan gyalogoltak bele, így kifejezetten büszke vagyok rá, hogy egy hosszabb depóm volt csupán, illetve kb. 3 kilométerrel a vége előtt kínzott annyira a sok buborék a hasamban, meg a hasmars-érzés, hogy egy pillanatra meg kellett állnom. Egy lépés, két nagy levegő, a vége már fél lábon is bemegy. És tényleg. Érdekes, hogy a futáson is hoztam heleyezéseket! (Érzésre életem legszarabb futása)

Yeah! Balatonman 2016 középtáv 6:06:53! 

Eredmények (128-as rajtszám) 

Szilvási Niki – Dynafit Trollheimen Fjellmaraton, beszámoló

Posted on Updated on

niki1Reggel fel 6-os indulassal kezdodott a nap, így a korai ébredéshez engedtem magamnak egy bőséges reggelit (2 pirítós, banán) tekintve, hogy a verseny 9-kor indult.
Két rajt volt, egy reggel 8-kor, azoknak akik 6 óra felett teljesítik a versenyt és 9-kor azoknak, akiknek sikerül 6 óra alatt befejezni. Osztottam-szoroztam és úgy gondoltam, nekem ez 6 óra alatt menni fog. Igazábol kb. 6 órára szaámítottam, úgy gondoltam, én ezt kb ennyi idő alatt tudom megtenni. Ha tudtam volna, hogy mi vár rám, biztos, hogy a 8 órai indulást választom. Az is lehet, ha tudtam volna, mi vár rám, el sem indulok:)
A család sajnos nem tudott ott lenni a rajtnál, minden résztvevőnek, miután felvette a rajtcsomagját, buszra kellett szállnia, ami elvitt minket a rajthoz, ami egy hytte volt. Ez kb 25-30 perces buszocskázást jelentett. A norvégokat nem kell bemutatni, ez volt az az út, ahol  nem volt csacsogás 😀 Valószínű csak azért ült mellettem valaki, mert már nem volt hely:) Így próbáltam magamra és a feladatra koncentrálni, és fohászkodtam, hogy aálljon el az eső.
Miután megérkeztünk, elkezdtem bemelegíteni, de tök zavarban éreztem magam emiatt, kb én voltam az egyetlen ember, aki bemelegítést csinált. Persze láttam egy-két lábemelést, de a csípőkörzés és társai teljesen ismeretlen mozdulatnak tűnt mindenki számára.
niki2Az eső nem állt el, mi meg elindultunk. Egyből megindultunk felfele egy erdős részen, jól éreztem magam, friss voltam, és arra nagyon figyeltem, hogy 172 fölé ne menjek. Csigalassúnak éreztem magam a többiek mellett, mindenki szépen leelőzött, nem zavart, éreztem magamon, hogy én ennyit bírok, nekem ennyi fér bele és különben is hol van még a vége.
A frissítésről annyit, hogy előző nap szorgalmasan iszogattam az isot, valahol azt olvastam ez jó dolog, és feltölti a szervezet ásványi anyag raktárait.
Ez az én esetemben egyáltalán nem volt jó ötlet, a verseny alatt elkezdett görcsölni a hasam az isótól, na és persze ezt kb a 15 km-re fejtettem meg, hogy ez ettől van.
Onnatól kezdve csak vizet ittam végig, a frissítőpontokon utántöltöttem, szigorúan csak vízből. Megvolt a saját forgatókönyvem a frissítésre, és nem is volt igazán hívogató a boller, vajas kenyér és csoki kombo, plusz még lehetett választani valami cukros piros lötyit. Ja, és banán igen, azt már a 20. km-től én is fogyasztottam.
Az első 8 km-ben benne volt ugye 500 m plusz, ebben az első hegy, amit frissen és jó kedvvel másztam meg. Ezután következett egy lankásabb rész, végig ugye erdőhatár felett voltunk, így a kilátás pazar volt. Amire nem számítottam, a láp. Volt, hogy térdig elsüllyedtem egy-egy ilyen lapos részen, egy idő után rájöttem mire figyeljek, hova lépjek, így
csak lábszárközépig süllyedtem el….én nem is értem itt emberek hogyan tudtak futni…. igaz én ezt nem is láttam, mert itt már teljesen egyedül voltam. Biztos voltam benne, hogy én vagyok az utolsó. Néztem többször a hátam mögé, de sehol senki, aztán ezzel nem is foglalkoztam tovább, rájöttem, hogy nekem itt szigorúan előre kell néznem.
niki3Ami szintén meglepetés volt, azok a patakok. Nagy sodrású térdig érő jéghideg patakok, amelyek fölé egy kötél volt kifeszítve és ennek a segítségével sikerült átküzdeni magam a másik oldalra. Egy idő után már teljesen természetes volt, x -szer x számú patakon kellett átkelni. Eszembe jutott The  Revenant  Dicaprio új filmje, hasonlóan éreztem magam, mint amikor ő küzdötte végig magát a vadonban,  leszámítva, hogy engem nem üldöztek indiánok:D
Ahol tudtam ott futottam, a megadott tartomany alsó határán tudtam tartani magam, 162-165 között imitáltam a futást.
A 20. km körül kisütött a nap, gyönyörű idő lett, és itt majdnem 400 m szintemelkedés várt rám 3 km-en. A kedvem töretlen, jókedvre derített, ahogy az  emberek heia-heia-t és God Tur-t kiabáltak nekem, jól esett, erőt adott. Persze ők lefelé jöttek.:)
Miután felküzdöttem magam ezen a hegyen, 7 km lankásabb vagy kisebb emelkedőkkel tarkított rész következett. Itt már láttam más versenyzőket is, sőt, elkezdtem előzni, több embert lehagytam. A pulzusom engedte volna a gyorsabb futást, de a lábaim nem engedelmeskedtek. 156-158 között futottam, probáltam gyorsabban menni, de a combjaim sajogtak és az alsóhátam is éreztem már egy kicsit. Ez volt az a rész, ahol megállaítottam, hogy puha sz*r vagyok, és el kell kezdenem a plankolást, nincs mese.:)
A  30. km-nél volt egy frissítőpont, itt már szárnyaltam, még több embert előztem, a tudat, hogy nem én vagyok az utolsó megnyugtató volt. A segítők is megjegyezték, hogy milyen jókedvű vagyok, tele vagyok energiával, csak így tovább, heia-heia.
Ezután jött a mélyrepülés, szó szerint. 1 km-en 200 m szintkülönbséget kellett leküzdeni lefelé. Egy kifeszített kötél segítségével sikerült kb lecsúsznom, ezzel nem is volt baj.
niki4Amikor leértem a katlanba, egy erős sodrasú patakot láttam, aminek a partján több hófehér arcú futó téblábol és két narancssárga mellényes fickó pedig épp egy pallót próbál rögzíteni a patak fölé.
Túl nagy volt a sodrás, és elmozdította a pallót. Nekem itt volt az első mélypont, kb 6 percet ácsorogtam itt, de egy örökkévalóságnak tűnt. A jókedvem, a lendületem, pár perc alatt elillant, aztán elkezdtem fázni, és már majdnem eltörött a mécses, amikor sikerült pár nagy darab kő segítségével fixálni a hidat és átengedtek minket.
Itt volt még egy kisebb emelkedő, nem is érdekelt, csak mentem előre örültem, hogy végre mehetünk tovább. Persze akiket leelőztem mind utolértek.
Na es itt jött el számomra a verseny legemlékezetesebb pontja. A szintemelkedéses térképet elnéztem, és azt hittem már túl vagyunk az utolsó nagy emelkedőn.
A 32. km-nel jártunk, többször olvastam a maratonon megjelenő ún. falról, kicsit féltem is tőle. Persze arra gondoltam, hogy megfelelő a készültségem, jó a frissités, nem lesz itt semmi féle fal. És itt megláttam, nem fal volt hanem egy hegy, avagy az én maratoni falam.:) Teljesen megsemmisültem, pillanatok alatt törtent, amikor tudatosult bennem, hogy nekem itt fel kell mennem. 3 km majdnem 400 m plusz. Ez volt az a pont, amikor csak lehajtottam a fejem, néztem a lábam elé és elindultam felfelé, ballagtam, szerintem egy két könnycseppet is elmorzsoltam, de nem álltam meg. Láttam már több Átengedett a hegy feliratú pólót….. amikor felértem ez a mondat jutott eszembe, és ekkor értettem meg ennek a jelentését, a súlyát, a lényegét.
Miután felértem a tetőre elnyertem méltó jutalmamat, négy gyönyörű rénszarvas csorda szaladgált fel-le a hatalmas nyílt területen, először azt hittem lovakat látok, megálltam fotózni, de sajnos túl messze voltak:( Gyönyörű volt!
Itt újra elkezdtem futni, fent mentünk a gerincen, persze közben jégeső esett. Nem volt kellemes, de nem bántam  majdnem a 36. km-nél jártam, ezt mar fellábon is kibírom.
A férjem közben csörgött, miújsag, merre vagyok, nagyon jó kedve volt, teljesen felfokozott hangulatban volt, ez nekem is erőt adott.
2 km keresztül csúsztam lefele, csak a síléc hiányzott a lábamról, tekintve, hogy egy sípályán vezetett az út lefelé, csak halkan mondom, szerintem biztos fekete volt az a pálya.
niki_befutoAz utolsó egy-két km-en újra kisütött a nap, gyönyörű idő lett. El sem akartam hinni, már csak azt vártam,hogy odaérjek. Az a cél persze csak nem akart eljönni, azt hittem sosem érek oda. Próbáltam magamon erőt venni, lendülettel futni a 174 plusznak azért a kozelében sem voltam. Az nem ment, kb 5 perces km-eket tudtam futni. És akkor végre beértem,6:32:19 lett az időm.
Utólag hozzá tenném, hogy a verseny alatt többször megfogadtam, hogy  soha többet ilyet, nem is értem ezt hogy gondoltam, hogy ilyenre vallakoztam, elment az eszem.
Hazafele az autóban megsemmisülve ültem a hátsó ülésen, nem voltam elégedett az időmmel, meg akartam 6 óra alatt csinálni ugye. Nem voltam elégedett a szervezőkkel, még egy nyamvadt lapot sem kaptam, nemhogy ermet:(( Fájt mindenem, teljesen magam alatt voltam.
Este amikor lefeküdtem, akkor jöttem rá, hogy utoljára szülés után éreztem magam ilyen kimerültnek és fáradtnak.:))
Ahogy a szülés után eltűnnek a rossz emlékek, ugyanez megtörtént itt is. Másnap reggel mar új lendülettel, megnüztem az eredmünyeket, összesítésben 77. lettem a 137 induló között, a csajok között meg 17-ik a 37-ből. És ezzel én most tökre elégedett vagyok, szerintem mint első maraton erre büszke lehetek, és ízelítőt kaptam az igazi terepfutásból, én akartam ezt, erre vágytam, és akarom még, még.:)) Megállapítottam, hogy többet kell emelkedőn futnom, több szintet kell gyűjteni a lábamba, ha kell ugyanarra a hegyre felfutok többször,na és plank,plank,plank…..
Köszönöm Gabi a felkészítést, a te segítséged nélkül nem ment volna. Utólag visszagondolva ezt a mélypontnál az én hegyemnél éreztem a legjobban. Régen, ismerve magam én ott egyszerűen feladtam volna, megállok es onnan nem megyek tovább. És ott elindultam, minden morgás, hiszti nelkül szépen csendben elindultam. Ott éreztem, hogy valami megváltozott, több bennem a kitartás, az alázat, az erő. Ezt a futásnak és a közös munkának köszönhetem.
(szerk: én köszi:-))